Politika, Politológia | Felsőoktatás » Szabó Róbert - Politológia

Alapadatok

Év, oldalszám:2006, 252 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:104

Feltöltve:2016. június 16.

Méret:1 MB

Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Szabó Róbert POLITOLÓGIA Készült a HEFOP 3.31-P-2004-09-0102/10 pályázat támogatásával Szerző: dr. Szabó Róbert egyetemi adjunktus Lektor: dr. Szarvas László a politikatudományok kandidátusa Szabó Róbert, 2006 Politológia A dokumentum használata A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 3 ► A dokumentum használata Mozgás a dokumentumban A dokumentumban való mozgáshoz a Windows és az Adobe Reader megszokott elemeit és módszereit használhatjuk. Minden lap tetején és alján egy navigációs sor található, itt a megfelelő hivatkozásra kattintva ugorhatunk a használati útmutatóra, a tartalomjegyzékre, valamint a tárgymutatóra. A ◄ és a ► nyilakkal az előző és a következő oldalra léphetünk át, míg a Vissza mező az utoljára megnézett oldalra visz vissza bennünket. Pozícionálás a könyvjelzőablak segítségével A bal oldali könyvjelző ablakban tartalomjegyzékfa található,

amelynek bejegyzéseire kattintva az adott fejezet/alfejezet első oldalára jutunk. Az aktuális pozíciónkat a tartalomjegyzékfában kiemelt bejegyzés mutatja. A tartalomjegyzék és a tárgymutató használata Ugrás megadott helyre a tartalomjegyzék segítségével Kattintsunk a tartalomjegyzék megfelelő pontjára, ezzel az adott fejezet első oldalára jutunk. A tárgymutató használata, keresés a szövegben Keressük meg a tárgyszavak között a bejegyzést, majd kattintsunk a hozzá tartozó oldalszámok közül a megfelelőre. A további előfordulások megtekintéséhez használjuk a Vissza mezőt A dokumentumban való kereséshez használjuk megszokott módon a Szerkesztés menü Keresés parancsát. Az Adobe Reader az adott pozíciótól kezdve keres a szövegben A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 3 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Tartalomjegyzék Vissza ◄ 4 ►

Tartalomjegyzék 1. Politikatudományi alapfogalmak 7 1.1 A politikatudomány 7 1.2 A politika fogalma, jelentései 8 1.3 A politikai rendszer 14 1.4 Állam, államfejlődés17 1.5 Hatalom, uralom, befolyás 19 1.6 Demokrácia23 1.7 Demokratikus rendezőelvek 24 1.8 Legitimitás28 2. Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek 32 2.1 Demokrácia és diktatúra 32 2.2 Diktatúrák 33 2.3 Féldemokráciák 35 2.4 Demokráciaelméletek modell-párokban 38 3. A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell 49 3.1 Alkotmány51 3.2 A végrehajtó hatalom 52 3.3 A törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonya 54 3.4 A törvényhozó hatalom 56 3.5 A pártrendszer 58 3.6 Politikai tagoltság 60 3.7 Választási rendszer62 3.8 Az állam felépítése 63 3.9 A képviselet jellege 65 4. Politikai kultúra, politikai szocializáció 67 4.1 A politikai kultúra megközelítései 67 4.2 A politikai kultúra klasszikus elmélete 71 4.3 A politikai elit politikai kultúrája

73 4.4 A politikai szocializáció 74 4.5 A fragmentált és homogén politika kultúra 76 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 4 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Tartalomjegyzék Vissza ◄ 5 ► 5. Politikai ideológiák 78 5.1 Az ideológiákról általánosan 78 5.2 Baloldal és jobboldal 81 5.3 Liberalizmus 85 5.4 Konzervativizmus92 5.5 Szocializmus 98 5.6 További ideológiák 103 6. Kormányzati formák – hatalmi ágak 111 6.1 Hatalmi ágak, államforma, kormányforma111 6.2 Az egyes kormányzati formák113 7. Politikai intézmények125 7.1 Alkotmány, alkotmányosság125 7.2 A parlament 128 7.3 Az államfő135 7.4 A kormány 138 7.5 A közigazgatás145 7.6 Alkotmánybíróság147 7.7 Ombudsman149 8. Választási rendszerek, választói magatartás 151 8.1 Választójog, választási alapelvek151 8.2 A választások funkciói153 8.3 Választási rendszerek153 8.4 Választói

magatartás – szavazói viselkedés 163 9. A politika szereplői I Pártok, pártrendszerek 165 9.1 Pártok 165 9.2 Pártrendszerek179 10. Politikai törésvonalak 185 10.1 A politikai törésvonal fogalma185 10.2 A klasszikus törésvonal-elmélet186 10.3 Pártok és politikai törésvonalak188 10.4 Törésvonalak és társadalmi stabilitás 191 10.5 Az elmélet módosulása, újabb törésvonalak 192 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 5 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Tartalomjegyzék Vissza ◄ 6 ► 11. Politikai szereplők II Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok.195 11.1 Érdekszervezetek 195 11.2 Az érdekérvényesítés pluralista és korporatista modelljei195 11.3 A munkaadói és a munkavállalói érdekszervezetek jellemzői 200 11.4 A civil társadalom 204 11.5 Helyi önkormányzatiság206 12. Közpolitika 210 12.1 A közpolitika fogalma 210 12.2 A közpolitika

kiterjedése, korszakai 213 12.3 Politikai döntések folyamata, jellegzetessége 218 13. Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása . 224 13.1 A demokratizálódás hullámai (Huntington)224 13.2 A rendszerváltás időbeli szakaszai (Rustow)228 13.3 Rendszerváltások módja, szereplői (Schmitter)235 13.4 A köztes-európai átmenet négy forgatókönyve 239 Felhasznált és ajánlott irodalmak .244 Tárgymutató .246 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 6 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 7 ► 1. Politikatudományi alapfogalmak 1.1 A politikatudomány A politikatudomány a politikai jelenségek empirikus vizsgálatával és elméleti magyarázatával foglalkozik. Egyszerre régi és fiatal tudományterület • A politikáról való racionális gondolkodásnak és rendszerezett ismereteknek hosszú történeti hagyománya

van. A politikát már Arisztotelész a legfontosabb tudománynak tartotta, hiszen a polisznak, mint a jó élet keretének helyes berendezésével foglalkozik, amitől minden más függ. • A modern politikatudomány ugyanakkor az egyik legfiatalabb társadalomtudományi ág, csak a 20. század elején kezdett önállósulni - a modern társadalom és a tömegdemokrácia kifejlődése után A politikatudomány csak demokratikus társadalmakban létezik, diktatúrákban nem. A politika vizsgálata nyilvános hivatás, nem űzhető ott, ahol az ehhez szükséges szabadságjogokat nem tartják tiszteletben, és az uralmi viszonyok feszegetését a hatalom képviselői fenyegetőnek érzik. A politikatudomány főbb alirányai 1. Politikaelmélet, politikai eszmetörténet, politikai filozófia; 2. Belpolitikai viszonyok: a politikai és kormányzati rendszer elemzése (főként a saját politikai rendszer példáján); 3. Külpolitikai viszonyok: nemzetközi kapcsolatok elmélete; 4.

Összehasonlító politikatudomány (comparative politics) A politikatudomány elméleteinek főbb irányai • Normatív-ontológiai: az értékek és a normák jelentőségének hangsúlyozása. A politikatudomány elsősorban nem empirikus tények objektív elemzése, minden politikai cselekvés és kutatás valamilyen értékválasztáson alapul. Az irányzat kiindulópontja egy létező, objektív erkölcsi rend, elutasítja a modern értékrelativizmust és erkölcsi nihilizmust. A politika célja a jó rend, a jó élet, az erényes polgár és államférfi eszményének a megvalósítása. • Empirikus-analitikus: pozitivista megközelítés, természettudományos módszereket alkalmaz, a tudományos elmélet a politikában is empirikus tényeken alapuló általánosítások sora, amellyel magyarázható a probléma és feltárhatóak a megoldás módjai. Az elméleteket, a tudo- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 7 ► Politológia

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 8 ► mányos tényeket különböző módszertani eljárásokkal (pl. kísérlet) igazolni kell (verifikálás), másik oldalról meg kell próbálni cáfolni (falszifikálás), minden tudományos elmélet cáfolható, amelyik nem, az legfeljebb mítosz Az irányzat módszertani individualista, mindig az egyéneket vizsgálja, nem ismer kollektív cselekvőket, az intézmények is csak az egyéni cselekvések kombinációi. • Dialektikus-kritikai: a hegeli és főleg a marxi társadalomkritikai hagyományra épít. A politikai jelenségeket tágabb történeti és társadalmi öszszefüggésekben vizsgálják A társadalom intézményeit, a gondolkodás formáit, lényegében a politikát, a politikához való viszonyt az egyének és kollektív csoportjaik történelmi struktúrák által determinált gazdasági-szociológiai helyzete és a közöttük feszülő

ellentmondások határozzák meg. Az eszmék visszavezethetők egy adott társadalmi csoport, osztály érdekviszonyaira, politikai és társadalmi törekvéseire. A politikatudományban alkalmazható ötféle megközelítésmód, kutatási módszer: • Történeti, genetikus: a történettudomány eszközeivel a politikai jelenségek eredetével és történeti átalakulásaival foglalkozik. • Intézményközpontú: sokáig kizárólag a politikai intézmények voltak a politikatudomány vizsgálatainak a tárgyai (pl. alkotmány, kormány, parlament, pártok stb.) • Behaviorista: az egyének politikai magatartása és cselekvései, azok indítékai állnak a vizsgálódás középpontjában. • Funkcionalista-strukturalista: egy adott politikai jelenség funkcióját vizsgálja egy nagyobb szerkezeti egységen belül (pl. kormány funkciói a politikai rendszerben). • Komparatív: a politikai jelenségek összehasonlító vizsgálata, az összevethető adatok alapján

tipizál és jut el új felismerésekhez. 1.2 A politika fogalma, jelentései A politika nehezen meghatározható, összetett fogalom, különböző jelenségeivel gyakran találkozhatunk, mindenki számára ismerős, mindenkinek van róla véleménye, mégis sok vonatkozásban ismeretlen, bonyolult világ, nehéz kiismerni a törvényszerűségeit. Látjuk intézményeit (pl parlament, kormány, választások), a közhivatalok működésének, az állampolgárok mindennapos ügyeinek is vannak politikai elemei. A politika területén já- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 8 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 9 ► runk, ha arra keressük a választ, hogyan és hol születnek a minket érintő döntések, kik hozzák azokat, miből fizetik a felmerülő költségeket. A politika jelentésének történeti változásai • A politika jelentése

történelmileg is sokat változott. A szó eredete az ókori görög kisközösségeknek az elnevezéséből (polisz), illetve a városállami kormányzati rendszerből (politeia) származik. Ezek a szavak a latin „politica”, „politicus” (politikához tartozó, politikával foglalkozó) fogalmakon keresztül kerültek be a mai nyelvek szókincsébe. • Az ókorban a politikai vizsgálódás normatív jellegű volt, a legjobb, az ideális politikai berendezkedést kutatta, fő kérdése, melyik az a legjobb alkotmány, legjobb berendezkedés, amely erényes és jó polgárokat teremt, és miközben fenntartja a társadalmi rendet, biztosítja az egyenlő polgárok szabadságát is. • A politika másik hagyományos felfogása: mindenekelőtt elnyomó uralmi technika, amely a társadalom törvényes rendjének fenntartását szolgálja, szemben az anarchiával és káosszal, vagy a nem törvényes erőszak barbár állapotaival (lásd pl. Machiavelli, Thomas Hobbes) A politika

a hatalom megszerzéséért és megtartásáért folyó harc. • A modern államszervezet kiépülésével a politika fogalmát mindinkább az állammal, az állam intézményeivel kapcsolatban használták (kormánypolitika stb.) • Korunkban a közösség és egyén kapcsolatrendszerének különböző elemeire is alkalmazzuk (családpolitika, szociálpolitika stb.) Max Weber német szociológus egyik megközelítése már a 20. század elején tágabb értelemben politikának nevezett minden önállóan végzett vezető tevékenységet. Ez távlati célokra tekintő stratégiai gondolkodást és gyakorlatot jelent egy bizonyos terület problémáinak megoldására. Ebből származnak a szakpolitikák (pl kultúrpolitika, gazdaságpolitika, biztonságpolitika stb.) Ebben a gyakorlati értelemben beszélhetünk pl egy cég politikájáról, egyetemi politikáról stb. is A politika köznapi fogalma A politikának más a jelentése a köznapi és tudományos használatban. A politika

a közember számára valami távoli dologként jelenik meg, amelyre a polgárnak nincsen befolyása, míg a kormányzati politika intézkedései nagyon is befolyásolhatja az emberek életét. A politika fenti felfogása a polgárokból rendszerint kétféle értékelést és magatartást vált ki: A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 9 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 10 ► • A politika „úri huncutság”, „a nép becsapása”, amelyet beletörődéssel fogadnak: a politikusok azt tesznek, amit akarnak, „minket itt lenn” soha nem kérdeznek. Feltehető, hogy ebben az esetben a polgárok széles tömegei történetileg rossz tapasztalatokat szereztek a politikáról • Elfogadó, gyakran azonosuló beállítódás minden felsőbbséggel szemben, az államvezetés művészet, az „okosok dolga”. A politika tudományos fogalma A

politikát mindenekelőtt értékek és érdekek vezérlik, egy politikai közösséget elsősorban a közös célok és érdekek tartanak össze, és nem szolidáris viszonyok, baráti érzések, kulturális, vallási kötődések, mint más közösségeket. A politika egyszerre „közösség”, „tevékenység”, „viszony”, „rendszer”, „struktúra” és „folyamat”, attól függően, honnan nézzük és milyen szempontból elemezzük. A politika szó négyféle jelentése: 1. A társadalom egyik elkülönült alrendszere, a gazdasági, az eszmeiideológiai, jogi, kulturális alrendszerek mellett a társadalom irányításáról, a közösség ügyeinek az intézéséről beszélve használjuk a „politikai rendszer” kifejezést. 2. A „hatalom-uralom”, az állami akaratátvitel tartalmában használatos, amikor olyan csoportokról, intézményekről beszélünk, amelyek a köz javára, a köz érdekében szervezik-vezetik a cselekedeteinket. 3. Sajátos

döntéshozatali módszereket jelent A politikai döntések különböznek a rendőri, vagy a gazdasági döntésektől, akár a döntésben résztvevők körét, akár az intézkedések tartalmát, a végrehajtás eszközeit nézzük. 4. A politika magában foglalja mindazok körét, akik a politikai ügyekben tevőlegesen részt vesznek, magát a „politikai testet”, szűkebb kategóriával a „politikai elitet”. A politika fogalma eltérő elméleti-ideológiai pozíciók szerint A politika fogalmának nincs egységes tudományos meghatározása. A politika-felfogások eltérő elméleti tradíciókat és politikai-ideológai álláspontokat tükröznek A definíciók három csoportba sorolhatók, de kombinálhatók is egymással: 1. Guvernamentális: a politika az állam céljairól és megvalósításuk legjobb eszközeiről (intézmények, formák, tevékenységek) szól, az állam vezetésének, a társadalom irányításának a művészete, fölé- és alárendeltségi,

hatalmi-uralmi viszony. A megközelítés kulcsszavai (állam, vezetés, hi- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 10 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 11 ► erarchia, hatalom és uralom) arra utalnak, hogy a parancsolás és engedelmeskedés minden politika alapja. Fő témájuk tehát az állam, az államhatalom – Azokkal az emberekkel, csoportokkal és intézményekkel foglalkozik, amelyek megszerezni, birtokolni és megtartani igyekeznek a hatalmat. A jog csak a megszerzett politikai hatalom érvényesítésének eszköze – A politika hatalomközpontú definíciójának legbefolyásosabb és egyben klasszikus képviselője Max Weber, aki a politikát az állam, a hatalom és uralom összefüggésében definiálta. A politika az állam mint politikai szervezet vezetése. A politika törekvés az állami hatalomból való részesedésre, a hatalom

elosztásának befolyásolására „Aki politikát űz, az hatalomra törekszik; akár céljai megvalósításához szolgáló eszközként, akár a hatalom önértéke (a hatalom élvezete és az általa nyújtott presztízs) kedvéért.” – Egyes megközelítések szerint a politika lényege azért a hatalom, mert az emberek alapvonása a hatalomvágy. Hobbes szerint megszerzett javaikat nemcsak élvezni akarják, de biztonságban is akarják tudni, és ezért igyekeznek minél nagyobb hatalomra szert tenni Nietzsche szerint minden erő a hatalom akarása, az erkölcs mint a hatalom fékje csak a gyengék védekezése az erősekkel szemben, akik méltók az uralkodásra a többiek felett. 2. Normatív, értékalapú célokra orientált fogalmak: a politika olyan tevékenység, amely a demokrácia vagy a szabadság megteremtésére, a helyes rend, a béke kialakítására törekszik. – Szembeállítják a politikai realitással azt, aminek a politikának lennie kellene. – A

béke nemcsak a fizikai erőszak távollétét jelzi, hanem azt is, hogy leépítsék az egyenlőtlenséget és igazságtalanságot. A szabadság és a demokrácia mint értékfogalom gyakran volt használatos totalitárius rezsimekkel szemben. 3. Konfliktus-orientált politika-fogalmak: a politika lényege az érdekellentétekből fakadó harc, ami folyhat a javak elosztásáért vagy különböző eszmék jegyében, a politika az ebből fakadó társadalmi konfliktusokat kötelező érvénnyel szabályozó társadalmi cselekvés. Az osztályharcos felfogás szerint a politika a társadalmi élet minden területét átható harc az osztályok és pártjaik között társadalmilag-gazdaságilag meghatározott érdekeik és céljaik érvényesítésére. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 11 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 12 ► – Különbség van

köztük a tekintetben, hogy a konfliktusokat kibékíthetetlennek, antagonisztikusnak fogják-e fel (marxista változatok), vagy pedig olyannak, amelyek stabil játékszabályok és közösen elfogadott értékek alapján kezelhetőek (liberális-pluralista változatok). – Carl Schmitt: a politika lényegében az emberek és közösségeik barát-ellenség konfliktus mentén kifejeződő kibékíthetetlen érdekellentéte. Létezhet sokféle konfliktus az emberek és csoportjaik között, így vallási, kulturális, gazdasági, etnikai stb Politikai konfliktussá akkor alakulnak, ha elég intenzívvé válva, minden egyébtől függetlenül az embereket barát vagy ellenség csoportosulás mentén megosztják. Két népszerű amerikai politika-meghatározás: • Lasswell: A politika az a tevékenység, amely megszabja, hogy egy társadalomban ki, mit (mennyit), mikor és hogyan kap meg a megtermelt javakból (Politics: Who gets what, when, how? c. műve, 1936) • Easton: „A

politika az értékek autoritatív elosztása.” Ez a tömör definíció jól kifejezi a politika lényegét. Egyfelől konfliktusközpontú, amennyiben az értékek, azaz a szellemi és anyagi javak elosztása sohasem konfliktusmentes Éppen ezért van szükség az elosztáshoz egy hatalmi központra, az autoritás legitim hatalom, tekintélyét az alárendeltek elfogadják, parancsainak engedelmeskednek. Magyar politológusok definíciója • A hatalom, illetve a közhatalmat megtestesítő államhatalom megszerzésére, birtoklására, megtartására irányuló érdekvezérelt akarati tevékenység, különböző érdekű csoportok, rétegek közötti társadalmi viszony (Bihari Mihály). • A társadalom irányításának elmélete, gyakorlata. A társadalom ellentmondásainak felismerése, konfliktusainak kezelése, megoldása, hogy az adott politikai közösség egyben maradhasson (Gombár Csaba). • Társadalmi folyamat, amelynek keretében megszületnek a közösség

egészére nézve kötelező erejű döntések (Bayer József). A politológiai háromszög Az angolszász politológiában elterjedt a politika háromdimenziós szemléletmódja, a politika hármas jelentése. A polity–politics–policy hármas a politi- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 12 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 13 ► kai rendszer intézményegyüttesét (polity), a politikai szereplőket és azok konfliktusos viselkedését (politics), illetve a politikai döntéshozatal útjaitmódszereit és a közcélok megvalósítására irányuló cselekvés területeit (public policy) nevezi meg. A politikatudomány fejlődésének három időbeni fázisát is jelentik egyben • Polity: a kialakuló politikatudomány a politikát egy állami keretek között kialakuló intézményrendszerként fogta fel, a politikai szférát szinte

kizárólagosan az intézmények alapján vizsgálta. A politikai intézmények nyújtanak teret és szabályokat a politikai folyamatokhoz, a politikai szereplők cselekvéséhez (pl alkotmány, választási rendszer, kormány, parlament stb) • Politics: az általános választójoggal a tömegdemokráciák korában radikálisan megváltozott, kitágult a politika fogalma. A figyelem középpontjába az emberek nagy csoportjainak politikai viselkedése, a politikai szereplők és az azt meghatározó tényezők kerültek A politika ebből a szempontból a társadalmi szereplők közötti nyílt, konfliktusos küzdelem az erőforrásokért, az érdekek és értékek érvényesítéséért, a közérdekű döntések befolyásolásáért és az ehhez szükséges hatalom megszerzéséért. Kik a politikai folyamat főszereplői? Egyének, szervezett politikai csoportosulások, a társadalmi-politikai mozgalmak, az érdekszervezetek, valamint elsősorban a pártok • A hatvanas-hetvenes

évektől, a kiterjedt állami szerepvállalás korában a köz-ügyek intézésének a mikéntje, a politikacsinálás, a döntéshozatali folyamat került az érdeklődés középpontjába (alkalmazott politikatudomány, közpolitika, public policy). A közpolitika a közösség egészét érintő politikai döntéseket és a közcélok megvalósítására irányuló stratégiát foglalja magában. Általában valamilyen társadalmi problémából indul ki, azokra keres tartalmi megoldásokat. Programot alkot, amelynek konkrét céljait azután a kormányzati eszközök birtokában megvalósítani igyekszik A politika három dimenziója szorosan összefügg egymással, és kölcsönhatásuk alkotja a politika egészét. A politika az intézményi kereteknek, a cselekvők konfliktusainak és a problémaorientált közpolitikai ésszerűségnek a viszonyrendszere. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 13 ► Politológia A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 14 ► 1.3 A politikai rendszer Politikai rendszer: egy államban a politikai, hatalmi viszonyok, politikai tevékenységek, illetve a politikai intézmények összessége. A politikai rendszer a belpolitikai tagoltság intézményes rendje, a politikai erők cselekvési terepe, a politikai berendezkedés adott formája, a politikai akaratformálás és döntéshozatal folyamata is beletartozik. A politikának egy formális, intézményközpontú és egy tartalmi, problémaorientált megközelítésmódját is kifejezi. Összetevői: • Formai: politikai szervezet, politikai közösségek, politikai normák, politikai kommunikáció. • Tartalmi: hatalmi és érdekviszonyok milyensége, politikai ideológiák, politikai kultúra. Kormányzati rendszer: szűkebb fogalom, egy ország vezetésének konkrét politikai struktúrája. A tág értelemben vett kormányzat körébe tartoznak az

állam alkotmányos szervei, azaz a törvényhozás (parlamentet), a végrehajtó hatalom szerveként működő a kormány és az igazságszolgáltatás szervezete. Ezek azok az intézmények, amelyeket a hatalmi ágak megosztásának elmélete tartalmaz A politikai rendszer elemei: • Politikai szervezetek (az állam és az állami szervezetek, mint a legitim erőszak szervei, politikai pártok, a pártrendszer, érdekképviseleti szervezetek (pl. a szakszervezetek, kamarák), politikai sajtó, a tömegkommunikáció szervezetei, nemzetközi politikai szervezetek és helyi szervei, egy célra összpontosító szervezetek, politikai mozgalmak, egyéb egyesületek, lobbik. • A politikai normák, szabályok (pl. jogszabályok, pártszabályzatok, illetve szokásjogok); • Az egyéni és csoportos politikai magatartások; • A politikai érdekek rendszere; • A politikai döntések rendszere és mechanizmusa; • A politikai kultúra és a politikai szocializáció; • A politikai

ideológiák; A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 14 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 15 ► A politikai rendszer funkciói: • • • • • A társadalom politikai irányítása. Érdekek képviselete, érdekkonfliktusok kezelése. A társadalom stabilitását, saját legitimációját biztosítja. Politikai tradíciók ápolása, politikai szocializáció. Nemzetközi politikai rendszerbe való bekapcsolódás. A politikai rendszer milyensége • Meghatározók: a domináns politikai értékek (pl. szabadság, egyenlőség, demokrácia, igazságosság, hatalommegosztás), a politikai kultúra, a politikai rendszer legitimációja, a politikai intézmények autonómiája, a pluralizmus, a jogrendszer, az állam szerepe. A politikai rendszer vizsgálatának fő kérdései: • Hogyan és kik hozzák meg a politikai döntéseket, milyen

tartalommal? • Hogyan hatalmazzák fel a döntéshozókat, miként befolyásolják és ellenőrzik őket? • Milyen módon vesznek részt a polgárok a politikai akaratképzés folyamatában? • Milyen feladatokat tölt be a politikai rendszer, és milyeneket nem? • Milyen intézményes reformokra lenne szükség a társadalmi feltételek és problémák megváltozása esetén? A politikai rendszer változása • Lehet rendszerváltozás vagy rendszeren belüli. • Két fő, fundamentális forma: forradalom, reform – Forradalom: megszakított változás, erőszakos rendszer-átalakító, nem ellenőrzött módon történik, nem kívánt hatásokat, következményeket produkálhat. – Reform: folyamatos, békés változás, célirányos, számol a folyamatba való beavatkozás lehetőségével, menet közben korrigálja a nem kívánt hatásokat. A változás szempontjai: • folyamatos-megszakított, békés-erőszakos, gyors-lassú ütemű •

kiegyensúlyozott-kiegyensúlyozatlan • alapvető, fundamentális – marginális A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 15 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 16 ► • célirányos – nem célirányos • innovatív-nem innovatív: környezethez, kihívásokhoz tud-e alkalmazkodni • történelmileg behatárolt - nem behatárolt (kifejezetten egy társadalmi korszakban következik-e be vagy nem) • belső – külső (politikai rendszerből vagy a környezetből indul ki, pl. gazdaság, kultúra, nemzetközi rendszer). A politika rendszere a rendszerelméletben A politikai rendszer tágabb és jóval bonyolultabb értelmezése a politika rendszereként közelíthető meg a rendszerelmélet fogalomrendszerében. Egy rendszer jellemzői: • Elkülönül a környezetétől. A társadalom egésze, amelyben a politika is helyet foglal, a fejlődés

folyamán differenciálódott, alrendszerekre bontható. A gazdasági, kulturális stb alrendszerek a politikának közvetlen környezetét alkotják, megvan az elkülönülés közöttük • Önálló, saját struktúrával és funkcióval rendelkezik. A politikai alrendszer mint önálló rendszer funkcionálisan is eltér a többiektől, a politika az egész újratermelési folyamatot vezényli, irányítja. Ehhez kiépültek a megfelelő intézmények, szervezetek, a parlament, a kormányzat, politikai pártok stb. • Képes a környezetből kapott hatásokat feldolgozni, beépíteni saját rendjébe. A politika állandó kapcsolatban áll a környezetével, annak hatására folyamatosan változik (lásd pl. az ipari forradalom idején kialakult munkásságnak a politikaformáló szerepét pl a választójog kiszélesítésében) • Képes maga is hatást gyakorolni a külső környezetére. A politika hatása egyértelmű a gazdaságra (tulajdoni és szerkezeti viszonyaira)

vagy a kultúrára. Az angolszász politikatudományban Talcott Parsons társadalomelméletére támaszkodva David Easton és Gabriel Almond alkalmazták és fejlesztették tovább a politikai rendszerelméletet. Easton a politikai rendszert a társadalom vezénylésének alrendszereként vizsgálta, amelynek fő funkciója, hogy az egész közösség számára döntéseket hozzon és ezeket a döntéseket a gyakorlatban megvalósíttassa. Leírásában a társadalomból érkező inputok (bemenetek) és a politikai A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 16 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 17 ► rendszerben hozott döntések, outputok (kimenetek) visszacsatolásos körfolyamataként jellemzi a politikai rendszer működését. Almond elemzésében a rendszer leírásának alapfogalmai a struktúra (intézmények, szervezetek) és a funkció (a

struktúra-elemekhez kapcsolódó alapfeladatok). A struktúrák és funkciók részben a környezetből érkező hatásként (input) értelmezhetők, részben a rendszer környezetet befolyásoló válaszaiként (output). Az input funkciók kétféle csoportja: • A „rendszerfunkciók” a rendszer önfenntartásához tartoznak, a politizáló társadalom és a politikai elit folyamatos újratermelődése és állandó kapcsolattartása (politikai szocializáció, rekrutáció, politikai kommunikáció). • A „folyamati funkciók” a döntéshozatal egymás utáni lépéseihez kapcsolódnak. Ezek az érdekartikuláció, (a sokféle érdek feltárása, megjelenítése), az érdekaggregáció (az érdekek egyesítése, programok kidolgozása), maga a döntéshozatal, és végül a végrehajtás, értékelés A bemeneti funkciókra adott politikai válaszok a szabályalkotás, a szabályalkalmazás és a szabályértelmezés output funkciói (tulajdonképpen a hatalommegosztás

klasszikus hármas rendje, a törvényhozói, végrehajtói és a bírói hatalom). Az alapvető kimeneti funkciók pontosítása: • extraktív vagy elvonó funkció (pl. adók, illetékek meghatározása); • disztributív vagy elosztó funkció (pl. szolgáltatások, támogatások elosztása); • regulatív vagy szabályozó funkció (törvények, rendeletek); • szimbolikus funkció, (a rendszerrel való különböző szintű azonosulás). 1.4 Állam, államfejlődés Az állam az egyik leggyakrabban használt politológiai kifejezés, számtalan fogalom kötődik hozzá (államhatalom, állampolgár, államforma, államiság, jogállam, modern állam stb.) Főként az európai országokban használatos az állam a politikai rendszer jellemzésére, az USA-ban a kormányzat (government) fogalma sokkal elterjedtebb. A premodern kor, vagyis az ókor és a középkor idején az isteni és az emberi, a magánérdek és a közös érdek, a gazdaság és a politika, a tulajdon és a

hatalom összefonódott, az állam politikai önállóságáról nem beszélhetünk, állam és társadalom még nem vált külön egymástól. A modern állam a piacgazdaság, a felvilágosodás, a liberalizmus nyomán az újkorban alakult ki. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 17 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 18 ► A modern állam • Állandó területtel és lakossággal rendelkezik (területi integritás, sérthetetlenség). • Az ott élő polgárok közössége által létrehozott, de tőlük különvált közhatalom. • Olyan uralmi szervezet, amely egy földrajzi területen belül tartós igazgatási és jogrendet érvényesít, és szervezett, intézményes keretek között tartja fenn az uralmat. • Szuverén, kizárólagos hatalommal rendelkezik a polgárai felett. A közhatalom gyakorlása során a legitim erőszak monopóliumának

alkalmazásával és fenyegetésével élhet Bárki más csak annyiban és olyan mértékben rendelkezhet az erőszak eszközei felett, amennyiben erre az államtól felhatalmazást vagy felszólítást kap Jogállam • Az eszményi modern állam egyik fő vonása a jogszerűsége, az emberek szabadságának és politikai egyenlőségének elfogadása és garantálása. Jogszerűségével biztonságot nyújt az állampolgároknak, védelmezi személyes integritásukat (sérthetetlenségüket), illetve korlátozza önmagát az egyének személyes szabadságának megsértésében, az erőszak alkalmazásában. • A jog primátusa a politikával szemben, a törvény uralma (rule of law). A jogállamban minden állami cselekvést köt a törvény és a jog. A törvényhozás az alkotmányos rendhez, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás a törvényhez és a joghoz kötött Az állam a törvény ellenére, illetve törvényi felhatalmazás nem cselekszik • A jogállam

liberális felfogása szerint az egyéni cselekvés szabad mindenütt, ahol törvényileg nincs szabályozva (amit nem tiltanak, azt szabad, amit nem írnak elő, attól eltekinthetünk). A konzervatívoknál a szokás, a morál, a hagyomány további korlátokat szab. Megkülönböztethető a jogállam két fogalma: • Formális: minden állami hatalom megnyilvánulásának törvények formájában mérhetőnek kell lennie, azaz tartalmától függetlenül az adott államnak be kell tartania a fennálló alkotmányt és törvényeket, a rögzített állampolgári jogok, a hatalommegosztási elv, a bírói ellenőrzés, igazságszolgáltatási garanciák, eljárási alapjogok, törvények visszaható hatályának korlátozása alapján. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 18 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 19 ► • Materiális: az az állam

jogállam, amelyik az igazságosság gondolatára épül, azaz a betartandó törvény és a jog tartalmilag is megfelelnek a demokratikus eszmének, jó és igazságos törvények születnek. Demokratikus jogállam • A demokratikus jogállamiság a múlt. század terméke A modern állam a 19. században a politikai jogok, a választójog korlátozásával még alacsony szinten tartotta a politikai döntések résztvevőinek körét • A 20. században az állampolgárok egyre nagyobb részének politikai beleszólási lehetősége (a választójog kiszélesítése, általánossá tétele), és az önálló szervezeteken keresztül az akaratnyilvánítás erősödése (tömegpártok és érdekszervezetek) demokratizálta az államszervezetet, létrejöttek a tömegdemokráciák. Szociális állam, jóléti állam • Az államfejlődés következő szakasza: az állam a társadalmi igazságosság megvalósítása érdekében beleszól a gazdasági folyamatokba, elsősorban a

jövedelmi viszonyok alakulásába. Törvényes eszközökkel az újraelosztás (redisztribúció) útján bizonyos társadalmi csoportoknak többet, másoknak kevesebbet juttat. • A szociális államnak a 20. század második felében kialakult, kiterjedtebb változata a jóléti állam Az államok típusa és formái: • Államtípus: a különböző államok minőségi jegyeinek összessége szerinti csoportosítás, alapkategóriái a demokratikus és nem-demokratikus államok. • Államforma: a legitimáció fő forrására utaló elnevezés. Klasszikusan két csoportja van, a monarchikus és a köztársasági államforma. A monarchiában az államfő öröklés útján kerül a pozíciójába, a köztársaságokban az államfőt különböző módokon választják meg 1.5 Hatalom, uralom, befolyás A politika világában az egyik legtöbbször emlegetett fogalompár a hatalom és uralom. Gyakran szinonimaként, azonos tartalmú kifejezésekként használják, a két fogalom

mégsem teljesen ugyanazt jelenti, megkülönböztetésük nem egyszerű feladat A hatalom és uralom fogalmai egyén és közösség, az egyes egyének, és az egyes közösségek viszonyrendszerét írják le A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 19 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 20 ► Hatalom (power) • A hatalom fogalma azt jelenti, hogy valakik képesek célok kijelölésére és mások mozgósítására (parancsok megfogalmazására), hogy akaratukat, szándékukat mások ellenállásával szemben is érvényesíteni tudják (Max Weber meghatározása). • A hatalomra ott van szükség, ahol már csődöt mond a a megszokás vagy a cselekvések önkéntes koordinációja. Forrása lehet egyéni képesség, pénz, információ, befolyásolás, rábeszélés, manipuláció és végső esetben az erőszak birtoklása is. • Politikai hatalom: a

kisebb-nagyobb közösségek, magának az egész társadalom közös cselekedeteinek megszervezésére, összehangolására és vezetésére irányul, az e célok érdekében megszervezett, intézményekben megtestesülő közhatalom. Szabályokat alakít ki, amit például törvények jelenítenek meg Olyan specifikus intézményi valóság, amely végső és legfőbb eszközként nyílt, akár erőszakos formában alkalmazhat kényszert a társadalmi rend és a belső béke fenntartása érdekében. • A hatalomnak szüksége van erőforrásokra a végrehajtáshoz. Ezek az erőforrások részben a polgároktól kapott anyagi, erkölcsi támogatásokat jelentik (adók, szavazatok stb.), részben pedig a hatalom által mozgósítható eszközöket (anyagi javakat, jutalmakat, illetve büntetést, kényszerítő lehetőségeket). • A politikai hatalom a lehetőségét, előfeltételét jelenti annak, hogy az elhatározások valóban megtörténjenek. A hatalom nemcsak a tényleges

döntések birtoklása, hanem a nem-döntéseké is: akinek módjában áll meghatározni azt, hogy mi kerüljön egyáltalán döntésre, azé a tényleges hatalom. • A hatalom sohasem abszolút, hanem számolnia kell az ellenállással. Ezért az alávetettek is bizonyos hatalommal rendelkeznek ellenállásuk révén, amely a hatalomgyakorlást igen megdrágíthatja azok számára, akik nincsenek tekintettel az alárendeltek érdekeire. • Hatalomfajták – Akcióhatalom: az erőszak nyílt alkalmazásán, vagy az azzal való fenyegetésen alapul. – Instrumentális hatalom: közvetett hatalmi eszközök birtoklása révén valósul meg (pl. technika fölényen – gyarmatosítók, gazdasági, politikai kommunikációs eszközök – szocializmus). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 20 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 21 ► – Szimbolikus

hatalom: az autoritáson, tekintélyen, presztízsen keresztül érvényesül. – Információs hatalom: az adatok, információk birtoklásával tartja kézben a többi erőforrás működtetését. Uralom (authority) Míg a hatalom a képesség, addig az uralom a ténylegesség, a megvalósult, intézményesített, tartós akaratátvitel, a gyakorlati cselekedetekben megtestesült hatalom, a parancsolás és engedelmeskedés viszonya. A hatalomhoz képest az uralmi viszonyban lényeges a parancsolás jogosságának és az engedelmesség kötelességének a kérdése. Erre utal a legitim uralom fogalma, amely nemcsak kényszeren alapul, hanem az alárendeltek belső indíttatásból, önként is elfogadják A legitim uralom azért előnyös és stabil forma, mert az uralom gyakorlása annál simább és olcsóbb, minél inkább sikerül megnyerni hozzá az alárendeltek egyetértését, kölcsönös együttműködési készségét. Max Weber elemzi, milyen indokok alapján fogadják

el az alárendeltek a hatalmi-uralmi viszonyrendszert, amely tipikusan háromféle lehet: • Tradicionális uralom: az uralkodók joga istentől, vagy a hagyományból származik, öröklődik, a származás szerint megkérdőjelezhetetlenül megilleti a kiválasztottakat. Ez az uralom a múltra hivatkozik, a tradíciók, az évszázados szokások már bizonyították életképességüket, a társadalmat fenntartó erejüket, ezért el kell azokat fogadni. A tradicionális uralom jellemző esetei a királyságok, a monarchiák • Karizmatikus uralom. A vezetőknek olyan képességeket, isteni adományt (karizmát) tulajdonítanak, hogy csak egyedül ők tudják a társadalom javát megfogalmazni (közjó) és ezért a tömegnek követni kell őket. Gyakran nem is a vezér (próféta, hadvezér, demagóg) valódi tulajdonságai a fontosak, hanem az a hiedelem, amit neki tulajdonítanak A legtöbb forradalmi vezért, illetve forradalmi helyzetet jellemez ez az uralmi viszony. • A

modern kor terméke a törvényes-ésszerű (legális-racionális) uralom: az emberek bizalma azon a meggyőződésen alapul, hogy a törvényhozók közös bölcsessége és átgondolt, ésszerű döntései nyomán dőlnek el jól a közös dolgok. A modern uralmi viszonyok nem személyekhez, hanem törvényekhez, intézményekhez kötődnek, a szakszerűség átveszi a szubjektivizmus helyét. Ezeknek a viszonyoknak a megtestesítője a bü- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 21 ► Politológia Politikatudományi alapfogalmak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 22 ► rokrácia – ami pejoratív él nélkül a hozzáértő és a közösséget szolgáló kompetens szakemberek csoportját jelenti. A hatalom és uralom közös tartalma miatt (mások feletti rendelkezés, külső befolyás elfogadása/megvalósítása) sokszor nem teszünk közöttük különbséget. A folyamatosan működő

társadalomban a különbségek nehezen határolhatók el (hol ér véget a „képesség”, mikor kezdődik a „megvalósulás”) A valóságban a politikai hatalom és uralom elválaszthatatlanul összekapcsolódó és elkerülhetetlen jelensége a társadalom rendezett életének és a társadalmi rend fenntartásának. Nem feltétlenül a szabadság ellentétei, csak az önkényes és ellenőrizetlen uralom az Befolyás (influence) A hatalom és a befolyás között nehéz a határ megvonása, de lényegesek a különbségei: • A befolyás nem jelenti az akarat teljes érvényesítését, részlegesen érvényesül, egy olyan kölcsönhatáson belül, amelynek tartósságától függ a befolyás fenntartása. • A befolyás általában eszköz bizonyos politikai célok elérésére, míg a hatalom öncél is lehet. • A befolyásolási helyzet lehet kölcsönös, szimmetrikus. A hatalom ezzel szemben lényegében aszimmetrikus befolyást jelent. A befolyás sok mindenen

alapulhat. Mértékét megszabja: • Milyen fenyegetést tud képviselni valaki (politikai szankcionáló képesség); • Milyen ösztönzést képes nyújtani (pl. milyen gazdasági források felett rendelkezik); • Mennyire képes megszabni mások tájékozódását (kommunikációs képesség, a nyilvános közlések feletti dominancia). A befolyás főleg a politikának azon a szintjén jelentős, ahol eldől, mi lesz politikai kérdés, mi igényel politikai döntést (amiről hallgatnak a politikában, az legalább olyan fontos, mint amivel valóban foglalkoznak). A média, a társadalmi nyilvánosság intézményei, a közéleti politizálás a befolyás és nem a hatalom övezetei. Az újságíróknak, politológusoknak, tudományos szakértőknek, tanácsadóknak, művészeknek, és egyéb közéleti személyiségeknek jelentős befolyásuk lehet, de nincs hatalmuk. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 22 ► Politológia A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 23 ► 1.6 Demokrácia A demokrácia a modern politika kulcsfogalma. A második világháború óta a világon a demokráciát tartják a lehető legjobb politikai berendezkedésnek, bár Churchill 1947-es parlamenti beszéde figyelmeztet arra, hogy a legjobb még nem feltétlenül az abszolút jó: „A demokrácia a legrosszabb kormányforma, kivéve az összes többi kormányformát, amit eddig kipróbáltak.” A legtöbb ország manapság demokráciának tekinti magát, bár különböző jelzőkkel ellátva A diktatúrák is a demokráciára szoktak hivatkozni, a sztálinista rezsimek például „népi demokráciák” voltak A szó eredete az ókori görög városállamokhoz nyúlik vissza (démosz + kratein: a nép uralma). Az antik demokrácia a városállamban élő, polgárjoggal rendelkező szabad és egyenlő polgárok közösségének mint népnek (demos) közvetlen

formában gyakorolt uralma és rendszere Az államok területének és népességének kiterjedése, a modern államiság kialakulása idején a demokrácia jelentése új tartalmat kapott. A demokrácia a politikai jogegyenlőséget, az egyenlő jog alapján történő választási és részvételi lehetőséget, illetve az ezeket szolgáló, megvalósító intézményi kereteket jelentette. A modern demokrácia közvetett, képviseleti demokrácia, elvált egymástól a tartalom (a többség uralma) és a forma (az ezt lehetővé tevő intézményrendszer). A modern társadalmak legitimációjának egyik legfontosabb alapelvéről van szó, miszerint nem lehet törvényes és stabil az az uralmi rend, amely nem tudja megszerezni a politikai közösség összességének a támogatását, valamilyen szervezett módon kinyilvánított jóváhagyását. A politikához hasonlóan a demokráciának számtalan értelmezése lehetséges. Sokféle tartalmi definíciója van, amely rendszerint

egy-egy fontos oldalát emeli ki, és afelől értelmezi a demokráciát: népszuverenitás, önrendelkezés, egyenlőség, részvétel, többségi uralom, tolerancia, az uralom ellenőrzése és korlátozása, alapjogok, hatalommegosztás, jogállamiság, általános választások, nyilvánosság, vélemények versengése, pluralizmus stb. A demokrácia komplex fogalom és egyben bonyolult intézményrendszer, amelynek mindegyik fenti eleme lényeges A demokrácia fogalmába beletartozik annak az eljárásokban, a döntéshozatali folyamatokban érvényesülő gyakorlata is. A „demokratikus döntés”, a politikai rendszer „demokratizmusa” arra utal, hogy hol, milyen szinten, milyen módon, milyen következményekkel születnek a döntések. A demokratizmus szintje az érintettek bevonásának és a részvételének a mértékét, az ő érdekeiknek az érvényesülését minősíti. A demokratikus A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 23

► Politológia Politikatudományi alapfogalmak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 24 ► garanciák, követelmények azokat az eszközöket tartalmazzák, amelyekkel ez a részvétel elérhető, megvalósítható. A különböző demokrácia-felfogásokat, a demokrácia-elméleteket külön fejezetben tárgyaljuk. 1.7 Demokratikus rendezőelvek A demokrácia alkotó rendjét szolgáló alapelvek, amelyeknek önmagukban is demokratikus tartalmuk van (Gombár Csaba). A három rendezőelv: a pluralizmus, a korporatizmus és a direkt participáció. A demokratikus rendezőelvek egymást kölcsönösen kiegészítik (általában más-más probléma kezelésére hívatottak), egymással nem helyettesíthetők, együttes alkalmazásuk nyomán működik demokratikusan egy politikai rendszer, mindegyik konkrét demokráciában más közöttük a viszony, a fontossági sorrend, illetve alkalmazásuk mélysége. Demokratikus elvek Pluralizmus

Korporatizmus Participáció Demokráciatípus képviseleti funkcionális közvetlen Szervezeti forma politikai pártok szakszervezetek, kamarák egyesületek, önkormányzatok Pluralizmus Többféle értelmezés • Alapvetően a többféleséget, sokféleséget jelenti tényszerűen. • A sokféleséget értéknek tartó nézetek jelölésére szolgál. A sokféleség egysége minőségileg magasabb rendű, életképesebb, tartósabb, mint az egyformaság. • Többféle területen érvényesülhet, pl. filozófiai, ideológiai, gazdasági, vallási, jogi értékek pluralizmusa. • A klasszikus pluralista elméletek egyénközpontúak, később megjelentek a csoportok pluralizmusát hangsúlyozó iskolák. Politikai pluralizmus a politikai tagoltsághoz kapcsolódó plurális érdekviszonyoknak a megjelenítését, képviseletét, a sokrétűség politikai dimenzióit jelenti elsősorban. Magában foglalja a pártelvűség gyakorlati megvalósítását, a különböző

részérdekek szervezetszerű versengését, a többpártrendszert A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 24 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 25 ► A politikai pluralizmus összetevői: • Érdekpluralizmus: a társadalom tagolt közösségi viszonyaiban megjelenő számtalan érdeket sokféle érdekcsoport jeleníti meg. • Politikai nézetek, ideológiák, törekvések pluralizmusa: a társadalmon belül sokféle módon magyarázzák a jelenségeket, s ezek az eszmerendszerek békésen megférnek egymás mellett. • Politikai szervezetek, pártok, mozgalmak pluralizmusa. • Politikai kultúra pluralizmusa (többféle reagálási készség, politikai érték van egymás mellett) • A politikai hatalom sokfélesége (a hatalmi források sokfélesége, a hatalmi ágak megosztottsága), sok független résztvevő van a hatalomért folyó versenyben. A

pluralista demokrácia jellemzői: • A politika alapja a heterogén társadalmi csoportok versengése a hatalomért. • Egyetlen politikai erő sem tehet szert kizárólagos hatalomra, • Cél a társadalmi sokszínűség, a csoportheterogenitás, a csoport autonómiák megőrzése. • A hatalom sokközpontú. • Az állam nem önálló aktor, csupán kerete az érdekkonfliktusok harcának. • Az ellenfelek az alapvető értékekben egyetértenek. • Alternatív, a hatalomtól független információforrások léte. • Carl Schmitt kritikája: a pluralizmus halálosan romboló támadás az állam ellen, a gyengék többségének uralma. Korporatizmus (korporativizmus) A latin corpus szóból származó fogalomnak szintén többféle jelentéstartalma van. • A korporációk eredetileg társadalmi, közjogi testületek, törvényhatóságok voltak (pl. a városok képviseletét a királyi udvarban) • A modern demokráciákban a szakmai-gazdasági érdekképviseletek

rendszerét és azoknak az államszervezettel kialakított alkumechanizmusát jelenti. Az első modern korporációk a munka világában kialakított érdekszervezetek voltak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 25 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 26 ► Politikai rendezőelvvé válásának okai: • A modern államban számos politikai döntés közvetlenül kihat a gazdasági tevékenységre, és a gazdaság szereplői igyekeznek szervezetten képviselni érdekeiket a politikai döntéshozatali fórumokon. • A munkáltatók-munkavállalók érdekellentétének kezelése, feloldása ma már állami, politikai kérdéssé is vált (olyan kérdésekben, mint a munkaidő hossza, a minimális, társadalmilag szükséges munkabérek megállapítása, a sztrájkok, munkabeszüntetések törvényi szabályozása). A legtöbb országban a politikai rendszer

demokratikus működésének része lett a korporatív szervezetekkel való együttműködés. Háromoldalú érdekegyeztetés (a tripartit-rendszer) • A legtöbb nyugat-európai demokráciában az érdekek összehangolására a munkaadók szervezetei (gyáriparosok, ipari, mezőgazdasági vállalkozók szövetségei, gazdasági kamarák), a munkavállalók érdekvédelmi és -képviseleti szervezetei (a szakszervezetek) valamint a kormányzat megbízottai közös fórumokat működtetnek. y Számos országban bizonyos parlamenti (elsősorban gazdaságpolitikai jellegű) döntések esetében az érdekszervezeteknek egyetértési joguk van. A korporatizmus politikai eredményességét gátló tényezők: • A korporációk oldaláról a képviseletek gyakorlati gyengeségei, szervezetlenségei, ha gyenge a taglétszámuk, ha az érdekvédelmi szervezetek vezetőit nem támogatják az érintettek, ha képviseleti tevékenységük ellenőrzése hiányos. • Az állami intézmények,

kormányok hajlamosak „válogatni” partnereikben, állami eszközökkel befolyásolják a képviseleti intézményeket. Szélsőséges esetekben az állam nevezi ki a korporatív testületeket, rátelepszik a korporációkra (diktatúrákban, pl. fasiszta államokban) Direkt participáció (közvetlen részvétel) A direkt participáció az ókori görög népgyűlésig visszavezethető régi politikai elv, akkoriban valamennyi azonos joggal rendelkező polgár lehetőségét jelentette vezetőik megválasztására és az egyéb közös döntések meghozatalában való részvételre. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 26 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 27 ► A közvetlen részvétel típusai, módjai a képviseleti demokráciákban: • Az állampolgári közvetlen részvétel intézményes formái, a népszavazás (referendum) és a népi

kezdeményezés gyakorlata. A népszavazás fajtái: – Alkotmányban rögzített rendszeres aktus (pl. államfőválasztás országos szinten), vagy egyedi ügyekben alkalmazott eljárás – Az egyedi ügy lehet alkotmányban előírt eset (pl. új alkotmányt népszavazás szentesíthet), vagy az állampolgárok meghatározott részének kezdeményezésére kiírt. – Országos, vagy regionális (pl. Nagy-Britanniában a skótok szavaztak arról, hogy legyen-e önálló parlamentjük), vagy helyi szintű (pl községegyesítés vagy szétválás). – Ügydöntő vagy véleménynyilvánító referendum (előbbi kötelez, utóbbi nem). • Értékorientált, „egy-ügyű” (angolul single issue) helyi és országos társadalmi mozgalmakon keresztül. Különböző tiltakozó mozgalmakat gyakran a képviseleti intézmények elégtelen működése miatt szerveznek. Főleg olyan csoportokra jellemző, akiknek az érdekeit a pártok, vagy a különböző korporációk nem karolják

fel (pl. diákok, nyugdíjasok, bevándorlók) A 20 század hatvanas éveitől megjelentek az ún posztmateriális mozgalmak is (békemozgalmak, leszerelési mozgalmak, környezetvédők). A politika alanyai a részvétel szempontjából 1. Politikai névtelenek (némák): akik csupán tárgyai és nem alanyai a politikának – Saját alapvető érdekeiket sem képesek felismerni, elemi dolgokban sem tudnak eligazodni, nem élik a politikát, nem tartoznak semmilyen politikai szervezethez, nem mennek el szavazni, nem tájékozódnak a politikáról. 2. Politikától elforduló passzívak: a politikától tudatosan távolmaradók heterogén csoportja – Politikailag érdektelenek. A felnőtt lakosság nagyobb része, 5060%-a – Nem jelenti a teljes politikai analfabétizmust, a teljes passzivitást. Lehet érdeklődő, nincsen politikai vélemény híján, megvan a véleménye, de nem elég tájékozott. – Közömbös passzív: legfeljebb néha elmegy szavazni, határozott

elképzelések, szándék, tudatosság nélkül. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 27 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 28 ► – Hedonista passzív: eligazodik a politikai életben, határozott elképzelései is vannak, de a politika nem jelent örömet, idegen világ számára, távolról figyeli az eseményeket, de nem vesz részt benne. – A politikai rendszer outputjait érzékeli, elsősorban azt, ami hatást gyakorol az életére. 3. Politikailag aktív, közéleti állampolgár – Egyértelmű politikai világkép, határozott célok. Erős közéleti elkötelezettség, de nem feltétlenül tagjai politikai szervezetnek, de aktív közvetlen részvétel jellemzi. 4. Hivatásos politikusok, szakértők – Professzionális foglalkozásként a politikából élők, a hivatásszerűen politizálók. A politikusok a politikai élet

főszereplőit, a modern pártokat (Gramsci: „új fejedelemnek” nevezi őket) személyesítik meg. – Miért vállal valaki politikai szerepet? Egzisztenciális ok (pénzre és nem pénzre konvertálható javak, pl. társadalmi kapcsolatok), hatalomvágy, intellektuális kihívás, elhivatottság 1.8 Legitimitás A politikai uralmi rendszerek mindig igazolásra szorulnak. A társadalom zöme kívül esik a hatalmi szférán, de nem közömbös, mit tesznek, hogyan viszonyulnak a fennálló uralomhoz (engedelmeskednek, belenyugszanak, elfogadják, támogatják). Az alárendeltek sokféle okból engedelmeskedhetnek: félelemből, megszokásból, tehetetlenségből, érdekből (az erőszak önmagában kényszerít, de egyedül a nyers erőre alapozva nem lehet tartós uralmat építeni, legfeljebb rövid távú zsarnokoskodást). Az uralom stabilitását, tartósságát és hatékonyságát jelentősen megnöveli, ha azt az alattvalók belső, morális indítékokból is jogosnak

ismerik el A legitimáció alapvető tartalma az uralmi viszonyok elfogadottsága, tekintélye. A hatalom birtoklása helyes, támogatott, elismert, elfogadott A politika főbb csoportjai úgy tekintik az adott politikai hatalmat, hogy a lehető legjobb, legalkalmasabb és ezért támogatják is. A legitimitásra minden politikai kormányzat törekszik, a hatalmon lévők igazolni próbálják uralmuk jogosságát. Definíciók Weber: Legitim az uralom, ha a cselekvők egy érvényes „rend” képzetéhez igazodnak, amelynek törvényességében, jogosságában hisznek. A legitim A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 28 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 29 ► rendszerben olyan igazoló eszmék, normák léteznek, amelyet a polgárok elfogadnak, ily módon jóváhagyásukról biztosítják az adott uralmi formát. Beetham: „Jogos vagy legitim az a

hatalom, amelyet igazolható szabályoknak, törvényeknek megfelelően szereztek meg és gyakorolnak, és amely a konszenzus bizonyítékával bír”. A meghatározások alapján a legitimitás három szintje: 1. Az első a legalitás szintje: a hatalom birtokosa mennyire törvényesen szerezte meg a hatalmát, és a törvény keretén belül gyakorolja-e. A rendszer alkotmányos, törvényes alapon jogi formákban körülírt (keretei, működési elvei, rendje), a politikai intézmények ez alapján működnek, és az állampolgárok is betartják a rendelkezéseket. A legitim hatalom tehát mindig korlátozott és legális, azaz törvényes 2. A normatív igazolások szintje A politikai legitimitás nem azonos a legalitással, annál szélesebb értelmű, a legitimitáshoz nem elég a hatalom törvényessége, a törvényeknek a közösen vallott morális és politikai elvek alapján igazolhatóknak kell lenniük (pl. igazságos, helyes, társadalmilag célszerű szabályok) 3. Az

egyetértés kinyilvánításának szintje: milyen módon demonstrálják a polgárok a támogatásukat, mik az okai és a következményei az emberek engedelmeskedésének. Egy rendszer elfogadottsága a szokásokban és spontán akciókban, az állampolgári magatartásokban, szervezkedésekben is megnyilvánul. A konszenzus kinyilvánítása a legitimitás döntő eleme, kifejezi a kívülállók számára is a hatalom elismerését Minden hatalom törekedett arra, hogy legalább az alávetettek szignifikáns képviselőit ilyen elismerő, konszenzust kifejező nyilvános aktusokra késztesse. A legitimitás három dimenziója három kérdést vet fel, a nemleges válaszok szerint megkülönböztethetők a nem-legitimitás eltérő formái: 1. A hatalom érvényes-e a törvény szerint? – A hatalom illegitim, ha a fennálló törvények megszegésével szerzik meg és gyakorolják (pl. államcsíny, katonai puccs) 2. A törvények igazolhatók-e a társadalomban uralkodó hitek

és értékek alapján? – Gyenge legitimitás, legitimációs deficit: az uralom elvei nem vagy nehezen igazolhatók az uralmon lévők és alávetettek által közösen osztott meggyőződések alapján, bár a hatalom a támogatás bizonyos mértékével rendelkezik. A hatalom nem tudja igazolni, hogy A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 29 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 30 ► 1. autoritása érvényes forrásból származik; 2 képviselői alkalmasak a hatalom gyakorlására; 3. közérdeket szolgál, nem pedig csak a hatalmon lévők önérdekét 3. Létezik-e kimutatható konszenzus az adott uralom iránt? – A hatalom delegitimálódása: a hatalom támogatását jelentő konszenzus felmondása nyilvánosan, demonstratív jelleggel. A nemegyüttműködés, a passzív rezisztencia, a nyílt engedetlenség is aláássa a legitimitást, és

minél többen vesznek benne részt, annál inkább A legitimitás forrásai A legitimitás tehát különböző kritériumokon nyugszik, különböző szintekre bontható, egy hatalom különböző mértékben és módon lehet legitim. Ezen kívül az elfogadottság forrása is sokféle lehet, a legitimáció különböző alapokra támaszkodhat: • Vallási alapú: Isten. • Világi alapú: történelmi tradíció, karizma, ráció, népfelség elve, ideológia (pl. nacionalista vagy vallási ideológián nyugvó rendszerek) Korábban láttuk, hogy Max Weber az uralmi formákat lényegében a legitimitás három különböző forrása, igazolási elve alapján különböztette meg, hogy min alapul az alávetettek legitimitáshite. Ez a három legitimációs forrás véleménye szerint szorosan összetartozik és különböző mértékben mindegyik uralmi formában megtalálható • Tradicionális: a hagyományra, a szokásokra, az „örök tegnap” tekintélyére támaszkodik.

• Karizmatikus: egy vezér rendkívüli képességeibe vetett hiten alapul. • Legális-racionális: a törvények érvényességé vetett hiten nyugszik. A legitim rendszerek aszerint is megkülönböztethetők, hogy tekintélyüket a múltból merítik, vagy pedig a beígért szebb jövő reményében kérik (és kapják meg) a polgárok támogatását. A legitim királyságok az előbbi, a forradalmi diktatúrák az utóbbi kategóriába tartoznak, ebben az esetben a törvényes rend megváltoztatása utáni új rezsim kap támogatást polgáraitól. A politikai rendszerek legtöbbje a jutalmak és büntetések kettős módszerének vegyítésével igyekszik polgárai lojalitását megszerezni, a rendszer elfogadottságát garantálni. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 30 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikatudományi alapfogalmak Vissza ◄ 31 ► • Mindez eredményezheti a

rendszer külső elfogadottságának a minimumát, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy az uralmat jónak is tartják a polgárok. Ez a tömeglojalitás, az apatikusan eltűrés szintje a legitimáció helyett (Habermas elmélete) • A polgároknak az uralmi viszonyokkal való belső azonosulása, a rendszer támogatottságának maximális szintje válságos helyzetben mutatkozik meg, amikor az uralom birtokosa nem képes korábbi eszközeivel a szükséges lojalitást megteremteni (nincs elég jutalmazási alap, vagy a kényszerítésre nincs elég erő). Ha ezekben az esetekben is megmarad a támogatás, akkor a polgárok valóban magukénak érzik, támogatják a rendszert (nem minden társadalmi válság jut el a legitimációs válságig, s nem minden legitimációs válság jelent automatikusan gyenge hatalmat). Demokráciák legitimitása, a procedurális legitimitás Plurális és versengő demokráciában, ahol biztosítva van az egyet nem értés joga, a demokrácia

legitimitása ún. procedurális: • Az alapintézményekkel (alkotmány, képviselet, jogállam, demokratikus választás) és alapértékekkel való egyetértést jelenti, melyek azt biztosítják, hogy a kisebbségek számára nyújtott garanciák mellett a többségi elv alapján oldják meg a konfliktusokat. A demokratikus legitimitás nem követeli meg a rendszer teljes, mindenirányú, minden intézményre vonatkozó támogatását. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 31 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 32 ► 2. Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek 2.1 Demokrácia és diktatúra Kétféle alapvető politikai berendezkedés: diktatúra és demokrácia. Robert Dahl szerint a demokrácia két alapfeltétele • Versengés (kompetíció, competition, competitivness) • Részvétel (participáció, participation,

inclusivness) 1. Ahol mindkettő maradéktalanul megvalósul: demokrácia – Szabad választásokon a politikai elit szervezett pártokkal vesz részt. – A politikába, a politikai rendszer tevékenységébe bevont, felelős állampolgárok, aktív részvétellel. – Politikai elitek, pártok, és állampolgárok közötti szerves kapcsolat. 2. Ahol egyiknek sincs a csírája sem: totalitárius diktatúra Ezek normatív, ideáltipikus végpontok. Vannak államok, melyek közelítenek valamelyikhez, de vegytisztán egyik megvalósult politikai berendezkedés sem tisztán diktatúra vagy demokrácia 3. Poliarchia: a reális világban megvalósult demokrácia, „többelvűség” 4. A megvalósult, nem teljes diktatúra: autoritárius, tekintélyelvű Sok politikai berendezkedés: vegyes rendszer, hibrid formák, féldemokrácia-féldiktatúra. 2.11 Ókori szerzők viszonya a diktatúrához-demokráciához: Az ókori görögök elvetették a demokráciát, osztályuralomnak

tartották, de a rossz osztály, a szegények, nincstelenek, a csőcselék uralma. Platon: minden eddig létező politikai berendezkedés rossz. Közöttük a sorrendiség (1. legkevésbé rossz, 5 a legrosszabb): • 1. királyság, 2 timokrácia (vagyoni helyzet alapján történő hatalomgyakorlás), 3 oligarchia, 4 demokrácia (a többségben lévő csőcselék uralma, ingatag, rövid életű rendszer: könnyen áldozatául esik egy demagóg zsarnoknak), 5. türannisz • A jó politikai berendezkedés a bölcsek megkérdőjelezhetetlen hatalma (birtokolják a megfontolt döntéshozatalhoz, a politikai közösség irányításához szükséges képességeket). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 32 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 33 ► Arisztotelész: a politikai rendszerek nem a hatalmon lévők számától függően jók

vagy rosszak. • Jó politikai berendezkedés a jóra használt, erényes, a köz érdekében gyakorolt politikai hatalom: politeia (a mérsékelt sokaság hatalma, a legjobb), arisztokrácia, királyság. • Rossz berendezkedés: demokrácia (a műveletlen sokaság szélsőséges, amorális uralma), oligarchia (több személy öncélú hatalomgyakorlása), türannisz (egy személy önkényuralma). 2.2 Diktatúrák 2.21 A totalitárius állam A totális jelzőt Mussolini használta először (pozitívan, latin totus: minden) – az élet minden területére, minden társadalmi alrendszerre kiterjed (gazdaság, kultúra, civil társadalom, tudomány, sport stb.), az egész társadalmat maga alá rendeli A totalitárius rendszerek ideokratikusak, nemcsak az emberek tetteit, hanem gondolkodásmódjukat is ellenőrizni akarják. Ezek a diktatúrák minden politikai lépésüket ideológiailag kívánják igazolni, s mind a politikát, mind a jogot csupán az ideológia alkalmazási

eszközének tekintik. Vegytisztán soha nem létezett (ide sorolt a hitleri, a sztálini rendszer, a kommunista Észak-Korea, Albánia), ha lenne teljes totális rendszer, ott a politika halott lenne. A hidegháborúban a diktatúrák közül Nyugat az ellenségeit totalitárius, barátait autoriter rezsimeknek nevezte Carl Friedrichs és Zbigniew Brzezinski koncepciója – a totalitárius szindróma (1965) A totalitárius diktatúrák főbb ismérvei: 1. Egy kidolgozott ideológia uralma: átfogja az emberi létezés minden aspektusát, a társadalom minden tagjának el kell fogadnia. 2. Egyetlen tömegpárt hatalmi monopóliuma, melyet tipikus esetben egyetlen diktátor vezet; a párt hierarchikusan szervezett, fölé van rendelve az állami bürokráciának, vagy össze van fonódva azzal; más társadalmi, politikai szervezetek csak a párt engedélyével működhetnek. 3. Az uralom fenntartásának egyik fő módszere szabadságjogok eltiprása, a terror, melyet a párt

ellenőriz, és a politikai rendőrség hajt végre; a hatékony harci eszközök birtoklása. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 33 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 34 ► 4. A tömegkommunikáció eszközei monopolizáltak, sajtócenzúra 5. A gazdaság egésze központi felügyelet, bürokratikus irányítás alatt áll Az ismérvek felsorolásának sorrendje olykor változik, de ezek általában visszatérő elemek. A totalitárius szindróma ideáltipikus konstrukció, a megvalósult totalitárius jellegű diktatúrák minden hasonlóságuk ellenére egészen különböző szerepet játszottak országuk életében Különböző magyarázatai: 1. szociálpszichológiai (Adorno: a német nép tekintélytisztelő) 2. szociológiai 3. filozófiai (irracionális filozófiák előretörése, pl Nietzshe, erkölcsi nihilizmus) 4.

vallási (minden gond a szekularizáció miatt) 5. modernitás: olyan társadalmak szülöttei, amelyek ilyen vagy olyan okból modernné váltak ugyan, de nem voltak képesek a modernizációs átalakulási folyamatokkal együtt járó problémákat megoldani. Ezekben az államokban ez a modernitás ára. 2.22 Autoritárius diktatúrák A különböző társadalmi alrendszereket nem kontrollálja, működhet például a szabad piac, létezhet az államtól, a politikai hatalomtól autonóm civil szféra, csak a politika világa nem demokratikus, a politikai hatalom megkérdőjelezhetetlen, leválthatatlan. A tekintélyelvű diktatúrák kevésbé építenek az emberek ideológiai befolyásolására: politikai hatalmuk megszilárdítását inkább az állampolgárok politikai semlegesítésével próbálják elérni. Autoritárius (tekintélyuralmi) diktatúrák fajtái: 1. 2. 3. 4. 5. Hagyományos monarchia (sejkségek) Teokratikus rezsim (tálibok) Oligarchikus rezsim

(dél-amerikai államok) Ellenforradalmi konzervatív rezsim (Franco, Salazar) Katonai diktatúra (Chile, ezredesek Görögországban A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 34 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 35 ► 2.3 Féldemokráciák Dahl féldemokratikus formációi: Formalista (inclusive hegemony) Zsarnoki többség (tyrannical majority) Elitista (competitive oligarchies) Pártelvű (partitokrácia) Versengés – – + + Részvétel + + – – Ahol nincs verseny – a kevésbé demokratikus rendszerek • Formalista (látszat) demokrácia (inkluzív hegemónia): van egy demokratikus homlokzat, kiírt választások, de erőszakos a valóságban, nincs versengés, van részvétel. • Többség diktatúrája (előzőnél finomabb változat) – nincs versengés, van részvétel, kifinomultabb rezsim, jól működő hegemón

párttal Ahol nincs részvétel – ezek már inkább demokráciák: • Elitista: elitcsoportok versengése (kompetitív oligarchiák), de komoly pártok nincsenek, nincs részvétel, szabad, de az emberek apatikusak (vagy nincs választójoguk). • Partitokrácia, Parteienstaat, a pártok belépnek az államba, kisajátítják, felosztják a politika világát. 1. Formalista féldemokrácia Érdemi politikai alternatívák nincsenek (pl. a mai Oroszország), a demokrácia minimális, látszatszintű, vannak választások, s magas fokú részvétel van ezeken, de lényegében antidemokratikus, hatalomhoz szükséges eszközök egy kézben összpontosulnak. A szabad választás nem ér semmit, ha az állampolgárok félre vannak vezetve, nincsenek a jó eredmény elérésére esélyes pártalternatívák, nincs esélyegyenlőség a médiához való jutás terén. Kérdés: szabad vagy részlegesen szabad választásokkal hogyan, milyen módszerekkel biztosítható egy párt, politikai

erő tartós hatalma. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 35 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 36 ► Példák: • Németország 19. század vége: versengés korlátok között, a férfiakra vonatkozóan általánossá tették a szavazati jogot, korábban lett tömegdemokrácia, de közben a szociáldemokrata pártot 10 évre betiltották, azaz korlátozták a versengést – korlátozott pártválasztás. • Románia (1990–1996). 1990 május – első választás: szabad, de nem versengő, a jól szervezett oligarchia megörökölte a hatalmat, a választásig a régi politikai elit kezében maradt az összes hatalmi tényező (csak a csúcsvezetés volt más), az éledő politikai erőket megfélemlítették. Második választás: a vezető párttal szemben volt már versengő alternatíva, de a választások nem voltak

szabadok, a szavazatok 13%-át meghamisította a vezető párt. • Jugoszlávia–Szerbia 1990–2000: szintén nincs verseny a választásokon, de komoly a részvétel, a vezetők ugyanazok mint az államszocialista diktatúrában. 2. Zsarnoki többség A választójog kiterjesztésével, a tömegdemokrácia korába lépéssel, a bevontság, részvétel révén élesen felmerülő kérdés (John Stuart Mill vetette fel): mit tehet, mit tesz meg a politikai többségbe került politikai erő? Ha mindent, vagyis a minimális egyszerű többség (simple majority) abszolút többségként viselkedik, akkor az a többség zsarnoksága, ha korlátozottan gyakorolja a hatalmát, az a demokratikus. A politikai hatalommal való visszaélést kiküszöbölendő vezették be a minősített többség elvét, az alkotmányt (a változtatás különböző feltételeivel), és az alkotmánybíróság intézményét, amely a hosszú távú demokrácia, alkotmányosság elveit hivatott védeni egy

ciklus többségétől. Lijphart: az eredendő kisebbségek problémái – ők igazgassák magukat, vagy a többség? Meddig terjedhet ezen eredendő és ezáltal politikai kisebbségbe is szoruló csoportok belső autonómiája? Példák a zsarnoki többségi rendszerekre, ahol az egyszerű parlamenti többség keresztülgyalogolt az alkotmányosságon, monopolizálta a tisztségeket, pozíciókat, negligálta az ellenzéket: • Szlovákia 90-es évek: Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (Vladimir Meciar vezetésével), Szlovák Nemzeti Párt – az állandó enyhe többség diktatúrája. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 36 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 37 ► • Horvátország: elnöki rendszer (HZDS) 1999-ig, a demokratikus struktúrák kiépülésének meggátolása, választási szabályokat mindig úgy

változtatták, hogy ők győzzenek. • Mexikó: félszabad választásokkal 70 évig ugyanaz a párt, az Intézményesített Forradalmi Párt birtokolta a politikai hatalmat. 3. Elitista – competitive oligarchia Kompetitív oligarchiák, erős elitek versengenek egymással, nincsenek igazi politikai alternatívák, elitek, elitcsoportok között folyik a politikai küzdelem. Ezek nem pártszerű csoportok, a pártok, parlamentek gyengék, nem ők a lényegesek, inkább egy-egy vezető körül csoportosulnak, erős gazdasági, területi kötődésekkel. Példák: • A 19. századi liberális állam (pl Anglia): elitek versengése, a részvétel erősen korlátozott, 5%-ról mintegy száz éves folyamat alatt 50%-ra nőtt a férfiak választójoga, csak az I. világháború után lett általános a férfiak szavazati joga. • Latin-amerikai országok. Kolumbiában például hagyományosan két elitcsoport felváltva követte egymást a hatalomban (megegyeztek egymás között). 4.

Pártdemokrácia Pártelitista, „többpárti állampárti struktúra”. Partitokrácia (olasz kifejezés), „Parteienstaat” (Németország, Ausztria). A kormány és az ellenzék szinte egy elitet alkot, egyszerre vannak hatalomban, egy politikai osztályt alkotnak. A pártok politikai „kartellbe” tömörülnek, egymás között felosztják az államot, a politikai-hatalmi zsákmányt, többé-kevésbé összefonódik a politikai és gazdasági hatalom. A pártok – és holdudvaruk, a pártok által létrehozott intézetek, kutatóhelyek, alapítványok is – döntően az állami kasszából, költségvetési forrásokból élnek. Közös érdekük, hogy az állam több pénzt adjon a pártoknak, és külső vetélytárs ne bukkanjon fel, felborítva az erőviszonyokat Túlpártosodás, túlparlamentesedés: a pártok a politikai élet egyetlen szereplői, s ezt a pozíciójukat be is betonozzák. A politika = parlamenti pártok. Az érdekszervezetek, a kamarák,

szakszervezetek, más makroszereplők nem rúgnak labdába, ezek a szereplők nem kapnak az államtól szinte semmi támogatást A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 37 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 38 ► • Olaszország a 80-as évekig: a pártok egymás között osztották szét a gazdasági hátteret, melyik ágazat, melyik gyár kinek biztosít erőforrásokat. A kereszténydemokraták vezetésével öt párt uralta, apró módosulásokkal a politikai életet, a kommunista párt ki volt zárva a hatalomból, a többi párt gyorsan egymást követő kormányai, ötpárti állampárti rendszer – pentatokrácia • Ausztria a 80-as évekig: „Proporzdemokratie”, a közszféra állásai arányosan felosztva a két nagy párt között. 2.4 Demokráciaelméletek modell-párokban 1–2. Maximalista, klasszikus, normatív –

minimalista, elitista, piaci demokrácia-felfogás 3–4. Intézménycentrikus – politikai kultúra centrikus demokráciaelméletek 5–6. Képviseleti demokrácia – participatív, bázisdemokrácia (grass roots democracy, közvetlen részvétel – Mitbestimmung) 7–8. Nemzetállami (politikai közösség=nemzet) vs konszocionális, társas együttéléses demokrácia 9–10. Többségelvű (westminsteri) – konszenzuális demokráciamodell 1. Rousseau: klasszikus, normatív demokrácia-felfogás A demokrácia maximalista, radikális, egalitárius jellegű felfogása (az antik polisz mintája alapján) Rousseau szerint minden embernek kettős a természete: egyszerre magánember (burzsoá) és állampolgár (citoyen, citizen), azaz politikai lény. Az állampolgár velünk születetten dominánsabb a magánemberi lényünknél, mindenki részt akar venni a politikában. Abraham Lincoln híres beszéde szerint a demokrácia a nép uralma a nép érdekében a nép által.

(Democracy is the rule of the people, by the people, for the people). E felfogásra épül az amerikai grass roots democracy (az alulról felfelé építkező demokrácia), amely a helyi közösségek függetlenségére, önkormányzására épít. Ez a modell a népszuverenitás és a kormányzók-kormányzottak azonosságának az elvére épít. Utóbbi az önigazgatás, önkormányzás mint a demokrácia alapelvének a kimondása: a nép lehetőleg maga kormányozza önmagát, saját ügyeiről maga döntsön minden olyan esetben, amikor ez csak lehetséges; a többi esetben pedig (a polgárok által bármikor visszahívható) népképviselőket bíz meg hatalmi, döntési jogosítványokkal. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 38 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 39 ► Elvileg a modern tömegdemokráciákban kormányzók és

kormányzottak azonosak: ugyanazok a döntéshozók, akikre a döntések vonatkoznak, hiszen az állam népessége egyben politikai közösség is. Míg korábban az aktív és passzív választójoggal rendelkezők csupán a társadalom néhány százalékát tették ki, addig manapság a politikai jogokkal nem rendelkezők száma elenyésző (állampolgárság vagy cselekvőképesség hiánya, kiskorúság, jogerős büntetés stb.) A tömegdemokrácia korában empirikusan is kiderült, hogy az emberek inkább magánemberek, s nem politikai lények, nem vonzódnak a folyamatos politizáláshoz. A maximalista demokráciaértelmezés azonban kifejezi azt a lényeges követelményt, hogy a kormányzók nem szakadhatnak el a néptől, nem válhatnak elkülönült, zárt politikai elitté. 2. Piaci, realista, elitista demokráciaelméletek – amerikai modell Minimalista demokrácia-felfogás: demokrácia = szabad választások. Az USA-ban elterjedt felfogás, civil szervezeteik is így

mérik, hol van demokrácia. A demokrácia lényege a versengésen alapuló, demokratikusan ellenőrzött elituralom Schumpeter Az elméletet Joseph Schumpeter fejtette ki még a 40-es években, a „Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia” c. művében Elméletét „realisztikusnak” nevezte, mivel úgy vélte, jobban megfelel a mai demokráciák valóságának, mint a klasszikus, idealisztikus demokráciafelfogás A demokráciában nem a nép kormányoz, hanem mindig csak kevesek a népre hivatkozva, amelytől mandátumukat kapták „A demokrácia a döntések meghozásának olyan intézményi rendje, amelyben egyesek a nép szavazataiért folyó versenyben tesznek szert döntési jogosítványaikra.” Az emberek nem érdeklődnek a politika iránt, nincs is információjuk róla, mindennapos szinten képtelenek lennének ésszerű, átgondolt politikai döntésekre, befolyásolhatók, hajlamaiknak kiszolgáltatottak. A politika mesterség, a politikai elitek dolga.

Szükség van a modern politikában egy olyan vezető elitre, amely képes racionális gondolkodásra és cselekvésre, a komplex társadalom viszonyainak áttekintésére. A politikai közösség tagjai sohasem önmaguktól cselekszenek, hanem azáltal, hogy elfogadnak egy vezetést. A politikai vezetőik mondják meg azt is, hogy mit is akarnak valójában az emberek. Az emberek feladata és igénye a demokráciában az, hogy időről időre eldöntsék, melyik politikai elit diktáljon. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 39 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 40 ► Elit-elméletek már korábban is lézteztek a politikatudományban (lásd pl. Mosca és Pareto munkásságát), de Schumpeter a modern piacgazdaságon alapuló új érvelést használ A demokráciában a hatalom kérdése a politikai elitek versengésével dől el,

amely a piac törvényei szerint alakul. A politikában az elitcsoportok ugyanúgy vetélkednek a választók támogatásáért, mint a termelők a fogyasztói piacon a vásárlókért, a politika a szavazatokért folyó szabadverseny. Speciális árujuk a politikai program, eladására szabályos reklámhadjáratot, politikai kampányt indítanak Az elitek nyílt versengése a politikai vezetők, az elitek ellenőrzését is jelenti, a politikai pártokat és vezetőket csak a többi párt és az alternatív elitréteg képes hatékonyan kontrollálni. A köz javának legjobb biztosítéka az elitek konkurenciaharca, melynek során a következő választásokon leválthatják a politikai hivatalviselőket, ha nem feleltek meg a várakozásoknak; ezért is rá vannak kényszerítve, hogy jól végezzék a feladatukat. Fontos, hogy az elitek rendszeres, törvényesen szabályozott, versenyeztetése kiszámítható és békés hatalomváltásokat eredményez, civilizálja a politikai

harcokat. A versengő demokráciákban az ellenfél nem ellenség, hanem partner egy szabályozott politikai térben. Anthony Downs – public choice elmélet Az elmélet egyik válfaja Downs gazdasági demokrácia-felfogása, aki közgazdaságtudományi modellek, a racionális választás elmélete alapján a „homo politicust” a „homo economicus” mintájára értelmezi. Az egyének egy nyílt kínálati piacon találkoznak a versengő politikai erők árukínálatával, azok programja formájában. Mindenki érdekei racionális mérlegelésével juthat a legnagyobb egyéni haszonhoz, és ez motiválja a választók magatartását és a demokratikus döntéshozatali eljárások elfogadását is, a választók a fogyasztókhoz hasonlóan optimalizálnak, haszon-maximalizálnak A politikai erőviszonyok alakulása az egyének választásaitól függ, a választók preferenciáinak változása matematizálható, ennek prognózisaira építhető a politikai marketing. Az

ökonómiai demokrácia-felfogás kritikusai szerint a polgárok nem viselkednek ésszerűen a politikában (a gazdaságban sem). Gyakran érzelmi alapon, előítéletektől, hangulatoktól befolyásolva reagálnak a politikai jelenségekre. Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény, azaz mindig ki tud találni valamilyen racionális magyarázatot a legésszerűtlenebb viselkedésre is. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 40 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 41 ► 3. Intézménycentrikus, strukturalista, determinisztikus demokrácia-felfogás Powell, Elster: • Demokrácia: egyfajta intézményi rend, intézményi struktúra, berendezkedés. • Demokratikus intézményi rend: ha az intézmények kontrollálják, kiegyensúlyozzák egymást. • Demokrácia csak akkor van, ha megvan a stabil intézményi háttér, ha

egymás után három ciklusban demokratikus választásokra kerül sor, ami stabil, erős pártokat feltételez. • Az alkotmány a legfőbb politikai intézmény, a demokrácia záloga. A választás csak a parlamenti többségről szól, a hosszú távú közérdeket ettől függetleníteni kell, rögzítve az alkotmányokban. Az alkotmányosság kritériumait védi az alkotmánybíróság Dahl: demokrácia csak akkor létezhet, ha legalább a következő intézményi garanciák adottak: 1. Szabad szerveződés: a szervezkedés, szervezetek alapításának és a hozzájuk való csatlakozásnak a szabadsága; 2. Szólásszabadság, a vélemények kifejezésének szabadsága; 3. Tiszta és szabad választások megtartása, fair kampány; 4. Az állampolgárok szavazati joga; 5. Passzív választójog: a közhivatalokba, vezető-irányító testületekbe történő választhatóság; 6. A politikai vezetők versenyhelyzete a választói támogatásért, a szavazatokért, támogatás-

és szavazatgyűjtési joguk; 7. Független információforrások, az információhoz jutás és annak felhasználásának különféle lehetőségei; 8. A szavazatoktól-támogatásoktól, a közakarattól függő kormányzati politika, a kormány ellenőrzésének, visszahívhatóságának intézményes rendje. Ezeknek az intézményes garanciáknak az együttes megléte segít abban, hogy egy-egy rendszer közelítsen a demokrácia eszményéhez, hiszen valójában minden rendszer csak annyiban demokratikus, amennyiben intézkedései „hosszú időn át viszonylag jól megfelelnek viszonylag sok állampolgár kívánságainak” (Arend Lijphart). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 41 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 42 ► A demokratizálás előfeltétele (requisites of democracy) • Több évtizedes intézményi háttér

kell egy rendszer szerves kiépüléséhez. A demokratizálódás hosszú, meghatározott, időben meghatározott folyamat, ők a rendszerváltások borúlátói Lipset (Political Man, homo politicus, a politikai ember) • A demokratizálásnak objektív feltételrendszere van. Csak a társadalmi és gazdasági fejlődés meghatározott fokán lehet sikeres – de a megfelelő fejlettség még nem hozza automatikusan létre a demokratikus berendezkedést. • Társadalmi-politikai tevékenységünket leginkább a gazdasági-szociológiai valóságunk határozza meg, az ember gazdasági determináltsága („A választások az osztályharc kulturált változatai”). • A demokrácia a gazdag társadalmak kiváltsága. Küszöbérték: mennyi az egy főre jutó jövedelem, ami után stabilizálódhat a demokratikus berendezkedés? 1996-ban 2000 $/fő 4. Politikai kultúra-centrikus, posszibilista megközelítés „A demokrácia olyan társadalmi forma, amelyben minden embernek van

esélye, és ennek tudatában is van.”(James Russel Lowell) Almond-Verba: Civic Culture A demokrácia kulturális megközelítésének alapműve, a demokrácia lényege nem az intézményekben, hanem a politikai kultúrában keresendő. 3 féle magatartás: Parochial (fejlődő országok) Subject (alattvaló, pl. szocialista államok) Részvételi (az ideális demokrácia polgára) Aktivitás – – + Információ – + + A valóságban létező demokráciákra a civic culture, a vegyes, a három ideáltípust együtt hordozó politikai kultúra jellemző, nem minden tudás birtoklását jelenti, nem is minden emberre kiterjedő, de dominánsan, nagy többségében az aktív, participatív attitűd a meghatározó magatartásforma. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 42 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 43 ► O’Donnell,

Schmitter posszibilista álláspontja • A strukturalisták egyfajta demokratikus formát engednek meg, pedig térben-időben változóan többféle demokratikus variáció képzelhető el, új formák is létrejöhetnek. • A demokratikus átmeneteknél is több a lehetőség, rövidebb-hosszabb idő alatt is végbemehet. • A szubjektív feltételek fontossága, a demokratizálás főként a sajátos körülmények összejátszásától függ, komoly jelentősége van a történelmi, külpolitikai helyzetnek, a politikai szereplőknek, az eliteknek, társadalmi mozgalmaknak, és mindenekelőtt a politikai kultúrának. Dahrendorf: a demokratizálódás leghosszabb ideig tartó fázisa a politika kultúra demokratizálása. • 6 hónapig tart a politikai átmenet (új alkotmány, makropolitikai intézmények, első választás) • 6 év a gazdasági átmenet (privatizáció, tervutasításos rendszer lebontása, piacgazdaság). • 60 évet vesz igénybe a demokratikus politikai

kultúra kialakulása. – Mózes-szindróma: egy nemzedék, amely végigélte a rosszat, nem léphet a Kánaánba, a következő generáció lesz erre alkalmas (40 év). Az 1945 utáni német olasz példa után kiderült: nem kell ehhez enynyi idő, a régi generációk is átprogramozódhatnak 10-20 év alatt, ha gazdasági fellendüléssel jár együtt. Juan Linz a politikai kultúra és a politikai intézmények összefüggéseinek vizsgálata során alapvető eltéréseket fogalmazott meg a nyugati és többi európai demokráciák között. • Nyugat-Európában a politikai intézmények folytonosak, de periodikusan a politikai kultúra változásainak hatására fordulatok, átalakulások következnek be bennük. • Közép-, Kelet-, és Dél-Európában nincsenek folytonos intézmények, a történelmi fordulatok nyomán itt egyfajta „állandó intézményi megszakítottság” jellemző. Az intézményeket elpusztítják, egészen eltérő formákat vezetnek be, vagy a

régiek élednek fel, de már eltérő tartalommal. A politikai szubkultúrák viszont folytonosak, és ha lehetőség nyílik rá, újra létrehozzák a felfrissített változatú régi intézményeket. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 43 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 44 ► 5. A participációs (részvételi) demokrácia modellje A modern demokráciában hangsúlyosan fogalmazódik meg a hagyományos elitdemokráciával szemben a részvételi demokrácia eszménye. A 20 századi tömegdemokrácia nem valósította meg a politikailag felkészült állampolgárok aktív és tájékozott részvételét. A demokráciát nem befejezett műként tekinti, hanem a demokratizálás előrehaladó folyamataként, amelynek nyílt és mindig befejezetlen. Főleg az új társadalmi mozgalmak köreiben jelentkezett ez a felfogás, amelyet

gyakran neveznek bázis-demokratikusnak is. Célja a társadalmi hierarchiák felbomlasztása, a társadalom széleskörű demokratizálása minden területen. A közvetlen demokráciafogalom hívei szerint a közvetett, képviseleti formában problémás a legitimitás, a képviseleti mechanizmus. A beleszólás joga azt jelenti, hogy az egyes politikai döntésekben érintett emberek közvetlenül is beleszólhatnak a döntésekbe, érvényesíthetik befolyásukat. A participáció a politikai akaratformálás folyamatában való részvételt jelenti. A beleszólásnak különböző szintjei vannak: állampolgári kezdeményezések, társadalmi mozgalmak, előírt politikai szerepek eljátszása (választás), társadalmi szövetségekben, érdekszervezetekben való részvétel stb. A demokráciamodell követői beleszólásra (Mitbestimmung), együttdöntésre törekednek minden fontosabb társadalmi intézményben, az üzemekben éppúgy, mint az érdekszervezetekben, pártokban,

egyházakban, iskolákban és egyetemeken. Senki feje fölött ne hozzanak olyan döntést, amely őt közvetlenül érinti, az ő meghallgatása és beleszólási lehetősége nélkül. A részvételi jogok kiterjesztésével e felfogás képviselői oldani akarják a modern bürokratikus szervezetek belső hierarchiáját, egy olyan pluralizmus szellemében, amely elveti az alá-fölérendeltséget, és a mellérendelést preferálja A közvetlen demokrácia ideje a tömegdemokráciák korában elmúlt, a népszavazás intézményében nyilvánul még meg, illetve a lokális autonómiákban, utóbbi jelentősége a szubszidiaritás elvének európai integrációs hangsúlyozásával megnövekedett. Az elektronikus korszak elméletileg visszahozhatja a közvetlen döntéshozatalt. Technikailag kivitelezhető, hogy minden háztartást bekapcsoljanak egy számítógépes rendszerbe és egyfajta virtuális népgyűlésen az állampolgár otthonról kényelmesen leadhatja a voksát.

Gyakorlatilag azonban mindez megvalósíthatatlan, a közvetlen demokrácia gyakorlása időigényes, és sokak számára érdektelen Felelős döntéshez, részvételhez információ és az annak megszerzéséhez A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 44 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 45 ► szükséges szabadidő is kell, amit még a főállású politikusok sem tudnak egyedül, segítség nélkül beszerezni, rendszerezni, értékelni, hát még a laikus „civil” polgárok. 6. Képviseleti demokrácia A képviseleti demokrácia elve kevésbé a beleszólásra, inkább a felelős kormányzás gondolatára épül, a felelősséget hangsúlyozza a részvételi jogok helyett. A demokrácia működtetése a képviseleti elv közvetítésével valósulhat meg. A képviseleti demokrácia a korábbi rendi képviseleti intézmények és

az alkotmányos jogállam elveinek egyesítéséből származott. A képviselők a szabad választásokban szerzett mandátumuk alapján képviselik a polgárokat. A képviselet formáiban létezhetnek különbségek: • kötött mandátum: a képviselőnek egy meghatározott döntésre adnak felhatalmazást; • szabad mandátum: a politikai képviselők a vitákban való állásfoglalásukat szabad lelkiismeretük szerint alakíthatják ki, nem hívhatók vissza, nem veszíthetik el mandátumukat két választás között. A demokratikus politikusok általában nem tagadják a részvételi jogok kiterjesztésének fontosságát, de vitatják annak hasznosságát és értelmét: • A mai komplex állami, társadalmi valóságban a szakértelem fontosabb a részvételi jognál. A bázisdemokratikus elképzelések túlságosan átpolitizálják a mindennapokat A modern munkamegosztás, a szakpolitikák szerteágazó rendszerében a vitás kérdések demokratikus eldöntése

nagymértékben rontja a hatékonyságot. • Az emberek a mindennapi életben egyáltalán nem vágynak annyira a részvételi jogok iránt, a munkát végző emberek többsége tartózkodó a politikai aktivitással szemben, hiszen a participáció a döntés jogával együtt a döntésekért való felelősség átvállalását is jelentené. Az emberek a mindennapos politizálás, a közvetlen politikai döntéshozatal helyett szívesebben bíznak meg hivatásszerűen ezzel foglalkozó embereket, akiket rendszeres időközönként - a választások révén – elszámoltatnak addigi tevékenységükkel. A képviseleti demokrácia technikailag lehetővé teszi a folyamatos döntéshozatalt. Érvényesülnek a népuralom normái is, hiszen az adott politikai közösség tagjai választják ki a döntéshozókat, akik a nép felhatalmazása alapján és az ő nevében hozzák döntéseiket. A képvi- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 45 ►

Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 46 ► seleti demokráciában voltaképpen kétlépcsős a döntéshozatal, az első körben a politikai közösség tagjai közvetlen módon arról döntenek, hogy kik legyenek azok, akik a tényleges döntéseket meghozzák. A nyugati demokráciákban a felnőtt polgárok egyötödét – elsősorban a városi, jól képzett, magas jövedelmű férfiakat- jellemzi a politikában való aktív demokratikus részvétel. Participációs igényeket elsősorban ők fogalmaznak meg Elégedetlenek a hagyományos politika zárt világával, a részvételi formák szűkösségével, azzal, hogy a politika érzéketlen bizonyos „ügyek” iránt (pl. környezetvédelem) Érdekes paradoxon: az államtól egyre többet várnak el, ugyanakkor ellenzik, hogy beavatkozzon a magánszférába. Ennek a végeredménye egy funkcionálisan terjeszkedő, de

mindjobban ellenőrzött állam lehet 7. Demokrácia nemzetállami keretekben A demokrácia és a nemzeti kérdés összefüggéseit illetően már a 19. században John Stuart Mill és Lord Acton is vitába szálltak egymással A liberalizmus „királya” csak homogén nemzetállamban vélte megvalósíthatónak a demokráciát, vele ellentétben Acton nemzeti, nemzetiségi értelemben is a pluralizmusban látta megtestesülni a demokrácia lényegét A 20. század közepéig az európai államok zöme Mill felfogását követte, a többségelv érvényesítésével a többségi nemzetek a tiszta nemzetállamok megteremtésén fáradoztak 8. A konszocionális, multietnikus demokráciamodell • A konszocionális demokrácia a közösségek társulásos együttélésének modellje. A nemzeti szempontból heterogén, eredendő kisebbségi csoportokat magában foglaló demokráciákban indokolt alkalmazni. • Elveti a nacionalizmust, multikulturális, polietnikus megközelítés. •

Az állam nem a nemzeti többség morális-kulturális szokásai szerint épül ki, minden közösség kultúráját, nyelvét, hagyományait az állam a sajátjának ismeri el. • A többségi nemzet nem törekszik a kizárólagosságra, a homogenizálásra, a kisebbségek felszámolására nincs uralkodó, privilegizált nemzet, társnemzetek, egyenrangú partnerek vannak. • A nemzeti csoportok léte megőrzendő érték, a közjogi alanyokként elismert kisebbségek identitásának megőrzésére, meglévő hátrányaik kiküszöbölésére adekvát eszközök állnak rendelkezésre. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 46 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 47 ► A társulásos demokrácia négy alapvető ismérve: 1. Nagykoalíció A kormányzásban nem csak a többségi nemzet, s annak pártjai, hanem a társadalmat alkotó

valamennyi relevánsabb nemzeti csoport elitje részt vesz. 2. Kölcsönös vétójog Az alapvető döntéseket teljes körű, vagy nagyfokú konszenzussal lehet meghozni. A (nemzeti) kisebbség az őt is érintő ügyekben ne legyen kiszolgáltatott a többségi akaratnak. 3. Arányosság a közéletben (államigazgatási, hatalmi pozíciók) és a javak (pénzügyi erőforrások, állami támogatások) elosztásában, a pozitív megkülönböztetés elvének megfelelően a kisebb csoportok bizonyos felülreprezentálásával – a valós esélyegyenlőség érdekében, a többség természetes szívóhatásának, a kisebbségi minőségből származó objektíve létező kedvezőtlen, hátrányosabb helyzetek ellensúlyozására. 4. Széles körű autonómia minden közösség számára saját ügyeik (azaz nem az egész társadalmat érintő ügyek) intézésében. Lehet adott földrajzi területre vonatkozó, de lehet az állam területi felosztásától független személyi alapú

9. Angolszász, többségi demokráciamodell • „A demokrácia az az ismételten visszatérő sejtés, hogy az emberek több mint felének az idő több mint felében igaza van.” (E B White) • Lassú folyamatként alakult ki, mégpedig olyan homogén társadalmakban, ahol nagyobb az ereje a demokratikus politikai kultúrának, mint az intézményeknek (gentleman aggreement). • Többségelvű demokrácia-felfogás: a választások útján kialakuló politikai többség elképzelései érvényesülnek az adott parlamentikormányzati ciklusban. A stabil irányításhoz szükséges többséget maga a létrehozott intézményrendszer is garantálja, illetve a többségi akarat megvalósulását egyszerű intézmények segítik. Mindehhez hozzákapcsolódik az íratlan elvek, normák tiszteletben tartása • Sok helyen átvették intézményrendszerét, ám szellemisége nélkül torz, fél-demokratikus politikai rendszereket eredményezett. 10. Konszenzuális demokrácia-modell

• A kisebbségi érdekeket figyelembe vevő modell a 1970–80-as évektől egyre terjed. • Több, mély törésvonal szabdalta társadalmakban, friss, tradíció nélküli, toleráns politikai kultúrával még nem rendelkező demokráciákban in- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 47 ► Politológia Diktatúrák-demokráciák, demokráciaelméletek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 48 ► dokolt alkalmazni, ahol több írott jogi eszköz, törvény szükséges a társas érintkezés, közösségi együttélés szabályozására. A demokráciamodell jellemzői: • A demokrácia nem egyenlő a többségelv érvényesülésével. • A pluralista demokrácia-elméletek válfajának is tekinthető: az igazság eldönthetetlen, az erők egyensúlyára épített uralmi szervezet kell. • Minden egyéni és csoportérdek becsatornázódik a döntéshozatali folyamatba, s ott lehetőleg

érvényesül. • A politikai többség minél szélesebb, és hogy ne élhessen vissza hatalmával, a döntések széles körű megegyezésen alapulnak. • Az állam az érdekkonfliktusok törvényes kerete, egyik csoport sem sajátíthatja ki. • Területi, funkcionális decentralizáció valamely formája, önkormányzatiság, szubszidiaritás. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 48 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 49 ► 3. A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A többségi elvről A képviseleti demokráciákban alapvető kérdés, hogy kik és milyen alapon hozzák meg a politikai közösség nevében a döntéseket. A többségi elv minden modern demokrácia alapját képezi, gyors döntéseket és hatékony politikai végrehajtást tesz lehetővé, összekapcsolja az önrendelkezés, a beleszólás

elvét a hatalommal. A többségi döntéssel elkerülhetőek az erőszakos megoldások, a leszavazott kisebbség nem rekesztődik ki, sőt nyitva marad a lehetősége, hogy a jövőben akár többséggé is válhat. A többségi döntés elve nem kizárólagos, nem is terjed ki az élet minden területére, ugyanakkor egyre nagyobb szükség van rá, a komplex, fejlett társadalmakban rengeteg az eldönteni való politikai kérdés. Minden politikai rendszerben egy aktív kisebbség hozza meg a döntéseket, a demokrácia alapkérdése ezért nem az, hogy kevesen vagy sokan hozzák-e meg a döntéseket, hanem az, hogy a döntésre jogosultak miként jutnak pozícióba és hogyan ellenőrizhetők. A többségi elvvel a célokban és eszközökben való hiányzó egyetértés ellenére kollektív döntések hozhatók, egyszerre cselekvőképes és ellenőrzött a kormányzat. A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell elsősorban a többségi elv alkalmazásának a

mértékében különbözik egymástól. Az egyik alapvetőnek, a másik szükséges kiegészítő elemnek tartja a demokrácia értelmezésekor. A kétféle demokráciamodell lényegi alapvonásai A többségi (vagy westminsteri) és a konszenzusos demokráciák fogalmát a kis európai államok demokráciáinak vizsgálatakor alkotta meg a holland származású Arend Lijphart. Alapműve (Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries, 1984) alapján a kétféle modell működési logikája: • A többségi elv szerint a demokratikus úton, szabad választásokon többséget elérő csoport megszerzi az önálló és legitim döntéshozatal privilégiumát, jogosult arra, hogy az adott parlamenti, kormányzati ciklus idején akadálytalanul megvalósítsa a többség érdekét szolgáló elképzeléseit. A többségelvű demokrácia a választáson győztes többség A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 49

► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 50 ► kezébe szinte korlátlan jogosítványt ad elképzelései megvalósítására. A többségi elven nyugvó döntéshozatali folyamat és a politikai intézményrendszer egyszerű, jól átlátható, utóbbi szerepet játszik a döntéshozatalra képes többség létrehozásában és nem gördít külső korlátokat a többség hatalomgyakorlása elé. A politikai kisebbség a következő választásokig nem rendelkezik semmilyen lehetőséggel arra, hogy érdekeit és értékeit érvényesítse A két demokráciamodell részletes jellemzői, intézményei Alkotmány Végrehajtó hatalom Törvényhozó és végrehajtó hatalom Törvényhozás felépítése Állam felépítése Képviselet jellege Választási rendszer Pártrendszer Pártok jellege Politikai tagoltság Érdekcsoportok Bírói felülvizsgálat Központi bank

Politikai kultúra Politikai elit stratégiája Politikai verseny jellege Többségi modell Íratlan Parlamenti szuverenitás Koncentrált, egypárti egyszerű többségi kormányok A két hatalmi ág fúziója, hatalomkoncentráció, a kormány meghatározó Egykamarás v. aszimmetrikus kétkamarás Vitaparlament Egységes, centralizált, unitárius Kizárólagosan képviseleti demokrácia Egyszerű többségi Kétpártrendszer Gyűjtőpártok Egydimenziós (egy törésvonal) Pluralista, versengő Nincs, parlament szuverén Kormánynak alárendelt Homogén, közös politikai célok Kompetitív Intenzív A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Konszenzuális Írott, kisebbségi vétó Megosztott Nagykoalíciók Hatalmi ágak markánsabb szétválasztása, hatalommegosztás Szimmetrikus kétkamara Kisebbségi képviselet Munkaparlament Decentralizált, megosztott, esetenként föderális Közvetlen részvétel is Arányos képviselet Több/ sokpártrendszer

Rétegpártok Többdimenziós Korporatív Erős alkotmánybíróság Autonóm, nagyhatalmú fragmentált (plurális), politikai szubkultúrák Kooperatív Korlátozott Vissza ◄ 50 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 51 ► • A konszenzus-orientált demokráciafelfogás szerint a politikai többség nem érvényesítheti korlátlanul érdekeit a döntéshozatalban, hanem figyelembe kell vennie a kisebbségbe szorult csoport érdekeit is. Nyilvánvalóan a választásokon győztes politikai erők lesznek a meghatározóak, de a különböző politikai, intézményi garanciák korlátok közé szorítják a hatalmát, egyeztetésre kényszerítik az ellenzéki pozícióba került csoportokkal, akiknek biztosított a döntéshozatalban való részvételük és érdekeik bizonyos fokú érvényesítése. A politikai közösség életét alakító döntéseknek a

lehető legszélesebb egyetértésen – szinte a közmegegyezésen – kell alapulniuk. A két modell ideáltípus, a valóságban egyetlen ország sem tekinthető vegytisztán westminsteri, illetve konszenzuális demokráciának. A többségi demokráciamodellhez a legközelebb az angolszász államok politikai berendezkedése áll, azon belül is elsősorban Nagy-Britannia (főleg 1945 és 1970 között), és Új-Zéland (1935–1996 között). A konszenzuális változathoz pedig főként két kis kontinentális európai ország, Svájc és Belgium közelít. 3.1 Alkotmány Többségelvű: íratlan alkotmány és parlamenti szuverenitás A világon nagyon kevés államot találunk, ahol nincsen írásban rögzített alkotmány. Ilyen Nagy-Britannia és Új-Zéland, ahol nem létezik írott alaptörvény, amely rögzítené a hatalmi ágak egymáshoz való viszonyát, a makropolitikai intézményrendszert, az állampolgárok jogait és a politika szférájában érvényesített

alapelveket A két államban mégis megvalósul az alkotmányosság, sőt, rendelkeznek alkotmánnyal is, de az nem egyetlen dokumentum formáját ölti, hanem az angolszász fejlődés sajátosságaként a történelem során keletkezett számos törvény, jogszokás, íratlan norma alkotja. Az íratlan, történeti alkotmány elvileg nem korlátozza a parlament, illetve a parlamenti többség törvényhozói hatalmát. Nincs alaptörvény, olyan speciálisan kezelt törvényhozói terület, nincs olyan kérdés, amelynek rendezéséhez minősített többségi eljárás volna szükséges, a parlament „sima” törvényekkel átalakíthatná a politikai intézményeket, átformálhatná a hatalmi ágak viszonyrendszerét. Ez voltaképpen a parlamenti szuverenitást jelenti, a többségelvű demokráciákban a legfőbb hatalom a parlament kezében összpontosul, törvényhozói tevékenységét nem korlátozza, nem írhatja felül semmilyen intézmény (a bíróságok sem, írott

alkotmány híján A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 51 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 52 ► alkotmánybíróság sem létezik). A többségi modellben tehát a parlamenti többség akaratának érvényre juttatása akadálytalan, külső tényezők formálisan nem korlátozzák, azonban hatalmukat önkorlátozva az íratlan, történetileg kialakult alkotmányos szabályokat mégis betartják. Az új-zélandi parlament szuverenitása jogilag máig sértetlen, a brit parlamentnek azonban az állam európai integrációs tagsága folytán ma már igazodnia kell a közösségi jog előírásaihoz, szuverenitása formailag sem érvényesül. Konszenzuális: írott alkotmány és kisebbségi vétó A demokráciák elsöprő többségében az alkotmány egyetlen, írott dokumentumot jelent, amelyet a mindenkori parlamenti

többség, a kormányzó erők nem írhatnak egyszerűen át, csak speciális eljárással, minősített többséggel lehet megváltoztatni. Az ellenzéki politikai pártok beleegyezése nélkül tehát nem módosíthatóak a politikai rendszer alapjai, ez lényegében a politikai kisebbség vétójogát jelenti. A két mintaállamban az alkotmány védettsége különösen erős: • Belgiumban az alkotmány csak kétharmados parlamenti többséggel módosítható, amelyet mindkét kamarában külön-külön el kell érni. A flamand-franciaajkú relációban megvalósított konszocionalitásnak megfelelően a vétójog gyakorlásának további technikái védik a franciaajkú kisebbséget Az úgynevezett dupla többség elve szerint a kulturális identitást érintő kérdésekben a parlamenti döntéshez a két nyelvi közösség külön-külön többségének a beleegyezése szükséges. Érdekeiket sértő egyéb törvényjavaslatok esetén a franciaajkú képviselők

alkalmazhatják a „vészcsengő eljárást” (a javaslatot visszautalhatják a kormánynak. • Svájcban az alkotmány módosítását népszavazásnak kell szentesíteni, mégpedig úgy, hogy az országos szintű többségi jóváhagyás mellett, a kantonok zömében is meg lennie a helyi többségnek. A kisebb népességű kantonok ezáltal az esetleges országos többség ellenére is meg tudnak akadályozni egy-egy alkotmánymódosítást. 3.2 A végrehajtó hatalom Többségelvű: koncentrált, egypárti és egyszerű többségi kormányok A politikai tagoltság és a választási rendszer révén a többségelvű demokráciákban az egypárti kormányzás a jellemző. A győztes párt, támaszkodva az abszolút parlamenti többségére, egyedül kormányoz, ami koncentrált végre- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 52 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 53 ► hajtó hatalmat jelent. A kormányzat stabil és egységes, a hatalom és a felelősség egy kézben összpontosul, a kormányzó párt nem kényszerül kompromisszumokra, korlátlanul megvalósíthatja politikai programját, a végrehajtó hatalom politikai értelemben átlátható szerkezetű A kormány stabilitását az ellenzék nem ingathatja meg, legfeljebb saját kormánypárti frakciója, ezért a kormányzó párt és a kormány közötti kapcsolatok ereje, egysége lényeges szempont, a kormányfő a többségi párt vezetője is egyben. • Az új-zélandi végrehajtó hatalom hatvan éven át megszakítás nélkül, a brit pedig néhány kivételes történelmi helyzettől eltekintve (pl. világháború) hagyományosan egypárti, ráadásul egyszerű többségen alapuló kormány. Az angol és az új-zélandi pártrendszert ugyanis több kisebb párt asszisztálása mellett két erős párt versengése,

váltógazdasága uralja, a választáson győztes általában csak szerény többséget szerez, és egy erős, egységes parlamenti ellenzékkel szemben kormányoz. A pártegység megőrzése a kormányzás záloga Ráadásul a két állam választási rendszerének a sajátossága, hogy a parlamentben abszolút többséget szerző politikai erő a választásokon csupán relatív többséget szerez, azaz a választópolgárok kisebbsége támogatja kifejezetten a voksával, és mégis szinte korlátlan politikai hatalmat szerezve kormányozhat. A választók többségének akarata a vesztes pártokra adott szavazatok folytán politikai kisebbségbe kerül és kizáródik a hatalomból. Új-Zélandra mindez 1996 óta múlt időben érvényes, a népszavazással jóváhagyott választási reform megváltoztatta a parlamenti pártösszetételét, a győztes párt nem tudja megszerezni a mandátumok abszolút többségét, ami az egypárti kormányzás végét, koalíciós kényszert

eredményezett. Konszenzuális: megosztott végrehajtó hatalom: nagykoalíciók A tagoltabb, megosztottabb társadalmakban kialakuló és arányos választási rendszerrel rendelkező konszenzuális demokráciákban a megegyezésre törekvés szellemiségének megfelelően megosztott a végrehajtó hatalom, koalíciós kormányok működnek. Ráadásul ezek fölös többségi, sőt nagykoalíciók, azaz minél több vagy erősebb, egymástól jelentős ideológiai távolságra is található pártot vonnak be a kormányzásba, a végrehajtó hatalomba lényegében az összes fontosabb politikai párt bekerül. Ezáltal a kormány széles politikai spektrumra támaszkodik, mérsékeli a pártok közötti versengést, ugyanakkor a végrehajtó hatalmon belül állandó egyeztetési kényszert eredményez, egyik párt sem tudja kompromisszumok nélkül megvalósítani elképzeléseit. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 53 ► Politológia A

többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 54 ► • A belga modellben a két nagy nemzeti közösség együttkormányzása garantált. A nagykoalíció flamand-franciaajkú koalíció is egyben, az nem képzelhető el, hogy az összes flamand párt összefogásával alakuljon belga nagykoalíciós kormány, a franciaajkúakat tömörítő pártok pedig ellenzékbe kerüljenek. A sorozatos alkotmányreformok során kialakított rendszerben a két nemzeti közösség egyenlő számú, 7-7 minisztert ad a belga kormányba, a miniszterelnök a többségben lévő flamandok köréből kerül ki. A belga pártrendszer speciális abból a szempontból is, hogy országos párt nem is működik, az ideológiai pártok a nyelvi-etnikai törésvonal mentén kettéváltak. A kormányok sokpárti koalíciók, minimum négy párt részvételével, az egy ideológiát megjelenítő flamand-francia

testvérpártok egyszerre vannak ellenzékben vagy kormányon, a két nemzeti közösség harmonikus együttélése makroszinten nagykoalícióval biztosított. • Svájc a megosztott, nagykoalíciós végrehajtó hatalom speciális példáját adja. Az 1959-ben elfogadott úgynevezett „varázsformula” alapján mindig ugyanaz a négy párt alkotja a szövetségi kormányt, ráadásul rögzített arányban. A stabil választói támogatottság tudatában abban egyeztek meg, hogy a három nagy párt 2-2 tárcát, a hagyományosan negyedik helyezett politikai erő pedig egy miniszteri posztot kap. Tekintettel a föderális szerkezetre és a többnyelvűségre, azt is rögzítették, hogy a kormánytagoknak különböző kantonok lakói lehetnek, közülük egynek olasz anyanyelvűnek, egynek vagy kettőnek franciaajkúnak, a többinek német nyelvűnek kell lennie. A következő négy évtizedben a svájci végrehajtó hatalom ezekből a szempontokból nem változott, a választások

a parlament összetételére voltak csak hatással, de nem befolyásolták a kormány összetételét és belső erőviszonyait. 3.3 A törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonya Többségelvű: a hatalmi ágak fúziója, hatalom-koncentráció, a kormány uralkodó szerepe A többségelvű modellben a törvényhozó és a végrehajtó hatalom elméletileg szétválik, a gyakorlatban azonban szinte összefonódik egymással. A parlamenti szuverenitás azt sugallja, hogy a politikai rendszer központi eleme, a fő hatalmi ág a törvényhozás. A kormány a parlamentnek felelős, azaz annak alárendelt, a képviselők többsége egyszerű bizalmatlansági A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 54 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 55 ► indítvánnyal megbuktathatja a kormány bármely tagját (Angliában kormánytag csak

parlamenti képviselő lehet). A politikai gyakorlatban a két hatalmi ág viszonya éppen ellenkezőleg alakul. A végrehajtó hatalom nemhogy nem játszik a parlamentnek alárendelt szerepet, hanem övé a domináns pozíció, a legfőbb hatalmi ággá válik Az egypárti kormány a parlamentben többséget elérő párt képviselőiből áll, a kormánypárt vezetője a miniszterelnök. A kormány mögött tehát saját pártjának parlamenti többsége áll, a kormánypárti képviselőket szigorú frakciófegyelem köti, ami a stabil kormányzás biztosítéka. Ennek következtében a törvényhozás szinte „szavazógépként” működik: a pártprogramból alkotott kormányprogram végrehajtása érdekében a kormány által benyújtott törvényjavaslatokat változtatások nélkül jóváhagyja. A hatalom tehát a kormány kezében összpontosul, elképzelései akadálytalanul megvalósulhatnak – amíg a törvényhozásban megvan a többségi támogatottsága. A parlament

szigorúan véve nem is végez érdemi törvényalkotói munkát, szerepe formálissá válik, helyette a kormányoldal és az ellenzék nyílt politikai vitáinak a színtere, vagyis „vitaparlament”. Konszenzuális: hatalommegosztás, hatalmi ágak erősebb szétválasztása A konszenzuális demokráciákban sokkal inkább szétválik a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, a nagyobb önállóság mellett közöttük a mellérendelt viszony a jellemző. A hatalmi ágak markáns szétválasztása, a hatalommegosztás lehet formálisan rögzített. Ebből a szempontból az Egyesült Államok politikai berendezkedése példaértékűen konszenzusorientált, a fékek és ellensúlyok rendszerével valóságos duális hatalom alakult ki, a kétkamarás kongresszus és a végrehajtó hatalmat megtestesítő elnök két önálló legitimitású, egymástól függetlenül megválasztott, autonóm, de egyúttal egymástól függő, egymást kiegyensúlyozó politikai intézmény. A

végrehajtó hatalom nem felelős a törvényhozó hatalomnak, az elnöknek nincs szüksége parlamenti többségi támogatásra ahhoz, hogy kormányozni tudjon. Svájcban ugyan a kormányt a parlament választja, de a végrehajtó hatalom azután a törvényhozástól független intézményként működik, nem szorul rá a parlamenti többség támogatására. A parlament sem bizalmatlansági indítvánnyal, sem más módon nem tudja megbuktatni a kormányt és annak tagjait. A hatalmi ágak nagyobb önállósága megvalósulhat formai szétválasztás nélkül ott is, ahol érvényesül a parlamentarizmus elve, azaz a kormány a törvényhozásnak felelős, a parlamenti többség támogatásától függ, bizal- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 55 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 56 ► matlansági indítvánnyal

eltávolítható. Ez elsősorban a koalíciós, nagykoalíciós kormányzásnak köszönhető A több pártból összetevődő kormány és a több, egymástól független frakcióból álló parlamenti többség közötti viszonyban egyik hatalmi ág sem tud domináns helyzetbe kerülni. A kormánynak nagyobb a mozgástere a parlamenttel szemben azáltal, hogy ciklus közben koalíciós partnert cserélhet, azaz alternatív koalíció kötésével új összetételű parlamenti többségre támaszkodhat. Tovább függetlenítheti a végrehajtó hatalmat a parlamenttől az is, ha a kormánytagok nem a parlamenti képviselők közül kerülnek ki (ahogy az például Belgiumban általános). Ugyanakkor a kormányprogram tükrözi a koalíciókötésből eredő kompromisszumokat, ami a frakciók által képviselt pártprogramoktól eltér, ennek következtében nem egyértelmű, hogy a frakciók módosítási igény nélkül követnék a kormányon belül megkötött alkukat. A

törvényhozás, a parlamenti frakciók szerepe ezáltal felértékelődik a törvényalkotás folyamatában, a kormány által beterjesztett törvényjavaslatok nem „szaladnak át a Házon”, hanem a parlament érdemi változtatásokat végez rajtuk, érdemi törvényalkotó, azaz „munkaparlament”. 3.4 A törvényhozó hatalom Többségelvű: egykamarás / aszimmetrikusan kétkamarás törvényhozás A demokráciákban a törvényhozás lehet egykamarás, illetve kétkamarás. Az egykamarás rendszerben a parlament a népképviselet szerve, amelyet szinte kizárólag a pártok töltenek fel képviselőkkel, a pártoké a törvényhozás terepe. A kétkamarás rendszerben a parlament két háza általában két eltérő képviseleti elv alapján jön létre, ugyanakkor politikai súlyuk lehet gyökeresen eltérő és nagyban hasonló is. Az alsóház-képviselőház a népképviseleti elv alapján az általános választásokon keresztül pártelvű-ideológiai alapon áll fel A

második kamarákba általában más logikával kerülnek be a tagok, ez lehet választás, behívás, delegálás stb., a felsőházak továbbá a pártelvűség helyett speciális érdekképviseletet látnak el, többnyire területi alapon, de lehet etnikai, történelmi, vallási, vagy funkcionális jellegű is. A többségelvű demokráciamodell jellemzője a tisztán pártelvű parlamenti struktúrák jelenléte. Ez legtisztábban az egykamarás rendszerekben érvényesül, ahol a parlamentet a többségelv, a többségi párt, illetve az egypárti kormány uralja. De idetartoznak a kétkamarás törvényhozások közül azok, amelyekben a felsőház politikai, törvényhozói hatalma eltörpül az alsóházzal szemben, vagyis aszimmetrikus a két kamara viszonya. Az A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 56 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató

Vissza ◄ 57 ► egykamarás vagy aszimmetrikus kétkamarás parlament a választáson győztes többségnek szabad kezet biztosít a döntéshozatalban, a parlamenti kisebbség a következő választásokig ehhez pusztán asszisztál, a következő választásokig nem játszik szerepet a törvényhozásban. • Nagy-Britanniában aszimmetrikusan kétkamarás rendszer működik, amely lényegét tekintve szinte egykamarás szisztémának is nevezhető. Az örökletes nemesség képviselőiből, illetve kinevezett tagokból álló brit felsőház, a Lordok Háza az 1911-es felsőházi reform óta szinte minden törvényhozói hatáskörét elveszítette, egyedül a törvényhozás késleltetése maradt meg egyedüli fontos jogkörének. Ami azt jelenti, hogy a parlamenti képviselőkből álló alsóház által elfogadott törvények elfogadását késleltetheti – de legfeljebb egy évig. • Új-Zélandon 1950-ig az angolhoz hasonló aszimmetrikus, kvázi egykamarás rendszer

működött, ahol a kinevezett tagokból álló felsőház nem sok vizet zavart. Akkor azután megszüntették a felsőházat, egykamarás törvényhozásával Új-Zéland csaknem négy évtizeden át a britnél is tisztább többségelvű demokráciaként működött. Konszenzuális: szimmetrikus kétkamarás törvényhozás A konszenzuális demokráciák törvényhozásai olyan kétkamarás parlamentek, ahol a két ház kiegyenlítettebb viszonyban áll egymással, a felsőháznak érdemi jogosítványai vannak. Ez a törvényhozási szerkezet intézményileg arra kényszeríti a többséget, hogy a kisebbség érdekeire a törvényhozói munkában is legyen tekintettel. A hatalmi szerephez jutó felsőházak a pártelvű alapon létrejött alsóházi többség érdekérvényesítésének kiegyensúlyozását szolgálják. A szimmetrikus kétkamarás rendszerekben hatásköreit tekintve a felsőház közelít, felzárkózik a népképviseleti alsóházakhoz, végső esetben

ugyanolyan erős hatáskörökkel rendelkezhet, mint az alsóház. Olyan demokratikus államot nem ismerünk, ahol a második kamara fontosabb hatalmi tényező lenne a képviselőháznál Ha nem teljes a szimmetria, a végső szót az alsóház mondja ki, megegyező hatáskörök esetén a két kamara eltérő véleménye esetén bonyolult egyeztető eljárásokat alkalmaznak, ami végül elvezet a konszenzusos, együttes döntéshez. Az alsóházban győztes többség hatalma ebben a rendszerben nem korlátlan: a törvényhozásban együtt kell működnie a másik kamarával, ahol elképzelhető, hogy nem rendelkezik többséggel. Ez főleg akkor fordulhat elő könnyen, ha a felsőház összetétele nem pártalapokon nyugszik, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 57 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 58 ► és általában ez

is a kétkamarás rendszer küldetése: a pártelvűségtől eltérő módon a relevánsabb társadalmi csoportérdekek megjelenítése. A szimmetrikus kétkamarás szerkezetben különleges képviseletet és védettséget lehet biztosítani a különböző eredendő (és ezáltal egyben politikailag is) kisebbségi csoportoknak. • A svájci parlament tipikusan szimmetrikus kétkamarás, ahol a felsőház a szövetségi, föderális államszerkezetnek megfelelően a területi érdekképviseletet látja el. Az Államtanács egyfajta szövetségi kamara, ahol a kantonok egyenlő arányú képviselete alapján a kisebb kantonok egyenlő pozícióba kerülnek a nagyobbakkal. A két kamara viszonya kiegyenlített, a döntéshozatal csak a kamarák közötti együttműködéssel valósítható meg: az alsóház pártpolitikai típusú többségének mindig meg kell egyeznie a kantonok többségével. • Belgiumban is hagyományosan a szimmetrikus kétkamarás rendszer a jellemző. De

mintegy másfél évszázadig a szenátus összetétele az alsóház pártlogikája alapján szerveződött, vagyis pusztán a népképviselet megkettőzéséről volt szó, a pártok mindkét házban szinte ugyanolyan elosztásban birtokolták a mandátumokat, a szimmetriának nem volt különösebb politikai jelentősége. Az 1960-as évektől fokozatosan és radikálisan átalakult az állam, a centralizált Belgium alkotmánymódosítások sorozatával föderális, a flamand, a franciaajkú (és német) közösségek konszocionális országává alakult át. Ennek során átalakult a központi törvényhozás szerkezete, bár megmaradt a szimmetrikus kétkamarás jelleg A szenátus a kétféle logika alapján föderalizált állam entitásainak érdekeit képviseli (három nyelvi közösség: flamand, francia, német; három gazdasági régió: Flandria, Vallónia, Brüsszel). 3.5 A pártrendszer Többségelvű: kétpártrendszer A többségi demokráciamodellre jellemző

kétpártrendszer azt jelenti, hogy a társadalom politikai tagoltságának és a választási rendszernek köszönhetően a politikai pártok közül kettőnek van esélye kormányra kerülni, az egyiknek ez sikerül, a másik pedig „árnyékkormányt” létrehozva meghatározó ellenzéki pártként tevékenykedik az adott periódusban. A kétpártrendszerben számos bejegyzett, aktív politikai pártot találunk, a két nagyon kívül mások is bekerülnek a parlamentbe, de a kormányzati hatalom szempontjából szerepük irreleváns. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 58 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 59 ► • A többségelvű Nagy-Britanniát hagyományosan a kétpártrendszer hazájának nevezik. A 19 századot a tory és a whig párt kettőse uralta, az 1920-as évek óta pedig a Konzervatív Párt és a

Munkáspárt a két meghatározó politikai erő. Mellettük országos szinten is jelentős a liberális demokraták pártja, regionális szinten pedig a walesi Plaid Cymru és a Skót Nemzeti Párt, mindhárman évtizedek óta parlamenti pártok, de kormányon még egyszer sem voltak. A mandátumok többsége rendszeresen a két nagy párté, 1945 óta mindig valamelyikük alakított egypárti kormányt • Az új-zélandi pártrendszer a 90-es évek közepéig a hatalom szempontjából szintén kizárólag két pártról szólt, az ottani munkáspárt és a konzervatív párt váltógazdasága működött. Az arányosító választási reform után többpártivá váló parlamentben egyedül már senki sem képes kormányt alakítani, Új-Zélandon azóta koalíciós kormányok alakulnak, a kétpártrendszert a választási reform eredményeként többpártrendszer váltotta fel Szinte bizonyos, hogy hasonló változások következnének be a brit pártrendszerben is, ha

áttérnének egy arányos választási rendszerre. Ezzel azonban a többségelvű rendszer zárt, jól felépített logikája felborulna. Konszenzuális: több- vagy sokpártrendszer A konszenzuális demokráciákban kettőnél bizonyosan több párt a meghatározó, de a pontos szám országonként változik, lehet néhány, de lehet akár tíz releváns, a kormányzati hatalomba kerülésre esélyes párt is. Ennek a hátterében a többrétegű politikai tagoltság, a kiegyensúlyozottabb, több pártra eloszló választói pártpreferencia, és az arányos típusú választási rendszer áll. A pártok mérete eltérő, de a kis pártok és a közepes támogatottságú pártok is koalíciós partnerek lehetnek, míg a nagy pártoknak nincs esélye a parlamenti abszolút többség elérésére, koalíciókényszer jellemző. • Svájcban a varázsformula óta a kormányt adó négy párt szerzi meg a parlamenti mandátumok 80-85%-át, de egyenként egyik sem haladja meg

általában az egynegyedes eredményt, négypártrendszerről beszélhetünk. Rajtuk kívül mintegy tíz párt szokott bejutni a parlamentbe, de közülük a legtöbb mindössze egy vagy két képviselői hellyel rendelkezik • Az országos pártok kettéhasadásáig Belgiumban hárompártrendszer működött, az államot a kereszténydemokraták, a szocialisták és a liberálisok alternatív koalíciói kormányozták. A kettészakadások óta, a 70- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 59 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 60 ► es évektől továbbra is a kétszer három, azaz hat, hagyományosan erős ideológiai párt a meghatározó politikai erő, a flamand pártok a flamandok által lakott északi területeken tevékeny és állítanak jelölteket, francia nyelvű testvérpártjaik pedig a franciaajkúak lakta déli

országrészekben aktívak. Az új pártok már eleve megkettőzve jöttek létre (pl a zöldek), a pártpalettát kiegészítik a kizárólag etnikai, nyelvi típusú pártok Ebben a sokpártrendszerben, országos pártok hiányában még a legnagyobb parlamenti pártok is közepes méretűek, a mandátumok 20%ának a megszerzése kiugró teljesítménynek számít. A parlamentbe tíztizenkét párt szokott bekerülni, a sokpárti koalíció Belgiumban elkerülhetetlen 3.6 Politikai tagoltság Többségelvű: egydimenziós A többségelvű demokrácia olyan országokban lehet stabil, feszültségmentes, tartós és legitim berendezkedés, ahol a társadalom homogén, vagyis kevés olyan, sőt voltaképpen csak egyetlen, konfliktus, törésvonal osztja az állampolgárokat, amely csak a politika eszközeivel kezelhető. A társadalmipolitikai tagoltság egydimenziós, a politika, a pártrendszer egyetlen alapkonfliktus körül forog Ezt az alapkonfliktus Európában általában a

baljobb szembenállással jellemezhető, amely társadalmi-gazdasági ellentéteket takar, és a pártok ideológiájában is tükröződik. Az egy konfliktus mentén két részre tagolódó társadalom érdekeit a politikában egy kétpólusú pártrendszer jeleníti meg, mindegyik párt elhelyezhető a bal-jobb skála mentén, és elsősorban a választási rendszer révén mindkét oldalt lényegében egy nagy, mérsékelt politikai erő képviseli. • Anglia ebből a szempontból máig a többségelvű demokrácia modell tipikus képviselője. A politikai tagoltság egydimenziós, a bal-jobb ideológiai, társadalmi-gazdasági törésvonal jelenti az egyetlen releváns politika- és pártformáló konfliktust A Munkáspárt jeleníti meg az osztálytörés bal oldalát, begyűjti a munkássághoz tartozók szavazatainak a zömét, a Konzervatív Párt pedig a jobbközép, illetve a középtől jobbra elhelyezkedő szavazókat, a középosztályt képviseli. Az állam egészére

azonban ez a képlet a 70-es évek óta nem érvényes. Az úgynevezett „kelta szélek”, az északír, skót és walesi területeken a regionális, nemzeti, etnikai törekvések és konfliktusok nagy mértékben felerősödtek, a politikai tagoltság kétdimenzióssá alakult. Helyi szinten megszűnt a két A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 60 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 61 ► nagy párt hegemóniája, az északír unionista, illetve ír katolikus, valamint a skót és a walesi nemzeti pártok komoly politikai tényezővé váltak. Mindez a 90-es évek végén elvezetett a devolúcióhoz, ÉszakÍrország, Wales és Skócia is saját parlamenttel rendelkezik, amelyekben az arányosabb választási rendszer következtében a regionális-nemzeti pártok felzárkóztak a két országos párt mellé. • Új-Zélandon

szintén a társadalmi-gazdasági törésvonal volt sokáig az egyetlen, amely meghatározta a pártrendszer alakulását. A képlet a brit esethez hasonlóan etnikai konfliktussal egészült ki, azonban a bennszülött maorik és a telepes fehérek közötti ellentétek nem egy jól körülhatárolt regionális térben jelentkeztek, hanem az ország egész területén. A kétdimenziós társadalmi tagoltság és az egydimenziós pártrendszer között komoly feszültségek gerjedtek, amely a 90-es években szét is feszítette a többségelvű kereteket. Nagyrészt ez vezetett a politikai, választási reformokhoz, ami után a pártrendszer ma már hiánytalanul leképezi a társadalmi törésvonalakat Konszenzuális: többdimenziós tagoltság A konszenzuális demokráciamodellt olyan államokban fontos elsősorban alkalmazni, ahol a társadalom plurális, heterogén, az állampolgárok közösségét több törésvonal, mély konfliktus szabdalja egymástól élesen elkülönülő

csoportokra. Az ideológiai vagy osztálytörés mellett ilyen lehet a nyelvi-etnikai, regionális vagy vallási ellentét. Ezt a többdimenziós tagoltságot, társadalmi-politikai környezetet pusztán a társadalmi-gazdasági kérdések megjelenítésén alapuló bal- és a jobboldali pártok nem képesek viszszaadni, ennek következtében a pártrendszer is többdimenziós • Svájcban négy fő társadalmi törésvonal a jellemző, közülük nem mindegyik jelenik meg az országos pártrendszerben. A társadalmat négy részre osztó nyelvi törés (német, francia, olasz, rétoromán) nem észlelhető a pártrendszer szintjén (bár a pártokon belül fontos tényező), a politikai rendszer egészében azonban igen. A pártok nem a nyelvi közösségeket képviselik, de a kormány összetétele során a nyelvi szempontokat is érvényesítik, a négy nyelv egyenrangú használata az alkotmányos rendszer egyik alapeleme, országos és kantoni szinten egyaránt A területi

törésvonal az erős öntudattal rendelkező kantonok elkülönült rendszerét jelenti, ami szintén nem jelenik meg közvetlenül a pártosodásban, de a svájci állam szerkezetét alapvetően meghatározza a kantonok léte. Ennek köszönhető a föderális berendezkedés, a kan- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 61 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 62 ► tonok nagyfokú önállósága és erőteljes részvételi joguk a központi parlament és kormány munkájában. A pártrendszerre már közvetlenül ható dimenzió a vallási, illetőleg a gazdasági-társadalmi törésvonal • Belgiumban hagyományosan szintén ez a két utóbbi törésvonal jelent meg a politikában, a három párt a vallási és az osztálytörést jelenítette meg. A 19 század végétől azonban a legfőbb törésvonallá a nyelvi konfliktus

lépett elő, amit a pártrendszer a 70-es évekig nem tükrözött vissza. Akkor a nyelvi törés kettészakította a három politikai erőt, miközben tisztán nyelvi-etnikai pártok is létrejöttek és megerősödtek A nacionalista Flamand Blokk például Flandriában mára meghatározó politikai erővé vált. A belga társadalmi tagoltság és ennek megfelelően a pártrendszer háromdimenziós. 3.7 Választási rendszer Többségelvű: egyszerű többségen alapuló választási rendszer A többségelvű demokráciamodell elemeit egy bizonyos választási rendszer teszi tartóssá. Az egyfordulós, relatív többségi, egyéni választókerületi rendszernek elsősorban az a feladata, hogy biztosítsa a stabil parlamenti és az arra támaszkodó kormányzati többséget, a választói preferenciák igazságos és arányos leképezése ehhez képest másodlagos. Az egyéni választókerületekben az a jelöltek szerzi meg a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapta, azaz a

többi jelölthöz képest a legjobban szerepelt, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a választókörzet többsége őt támogatja. A relatív többség is elegendő a mandátum megszerzéséhez, vagyis a „nyertes mindent visz” („First past the post”). Ezzel a választási rendszerrel egyszerűen, egyértelműen betölthetőek a mandátumok, és elérhető a parlamenti többség, a legtöbb esetben úgy, hogy a legnagyobb kisebbséget teszi többséggé, az egyszerű többségi választások a nagy pártokat felül-, a kis pártokat pedig alulreprezentálja. • Az angolszász államokban mindenhol ilyen típusú választási rendszer működik, így választanak parlamenti képviselőket a brit anyaállamban is. Nagy-Britanniában az angol társadalomba mélyen beágyazott két nagy párt jelöltjei között dőlnek el általában az egyéni mandátumok. A kelta széleken, a skót, az északír, és a walesi választókerületekben a helyi szinten népszerű

regionális-nemzeti pártok jelöltjei már nagyobb eséllyel versenyeznek a mandátumokért. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 62 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 63 ► • Az új-zélandi választási rendszer a 70-es évekig a brittel megegyezett, akkor speciális maori választókerületeket hoztak létre, ahol az őshonos kisebbség kedvezményes módon juthatott képviselethez. Két évtizeddel később a többségi rendszert arányos elemekkel egészítették ki, ezáltal egy vegyes választási szisztémát vezettek be Az egyfordulós, egyéni választókörzetek mellett megjelentek a politikai pártok országos listái, a választópolgárok egyéni jelöltekre és pártokra is szavaznak, a pártlistákra adott voksokat az arányosság elvének megfelelően váltják át mandátumokká. A arányosabb választással

megtört a két nagy párt hegemóniája, megszűnt a kétpártrendszer. Konszenzuális: arányos választási rendszer és képviselet Az arányos választási rendszer a konszenzuális demokráciamodell alapelveit tükrözi vissza. Arra szolgál, hogy a parlamenti erőviszonyok arányaiban pontosan visszaadják a társadalom politikai megoszlását, a parlamenti mandátumokat a szavazatmegoszlás arányában osztja el a pártok között. A stabil kormányzati többség megteremtése nem a választási rendszer feladata, hanem a parlamenti pártok megegyezésére hárul. Az arányosság elvével biztosítható (és Svájcban, Belgiumban a gyakorlatban biztosított is), hogy a többszörösen tagolt, heterogén társadalom minden relevánsabb csoportérdeke a pártokon keresztül a társadalmi súlyának megfelelő politikai érdekképviselethez jusson a parlamentben, egyik érdekcsoport, politikai erő se legyen alul- vagy felülreprezentált, egyik se szoruljon ki teljesen a

hatalomból, és egyik se tehessen szert aránytalanul nagy, netán kizárólagos hatalomra. A társadalmi törésvonalak mentén létrejövő relevánsabb pártok mindegyikének reális esélye van a parlamentbe bejutásra. Az arányos választási rendszerrel a konszenzuális demokráciák a társadalmi konfliktusokat intézményesítik, és parlamenti mederbe terelve kezelhetővé teszik. Az angolszász típusú többségi választási rendszer heterogén, fragmentált társadalmakban óriási politikai feszültségekhez vezetne, és előbb-utóbb szétfeszítené a politikai rendszert. 3.8 Az állam felépítése Többségelvű: egységes és központosított kormányzati rendszer A többségi elv szerint a kormány mozgásterét semmilyen intézmény sem korlátozhatja. Így az államigazgatásban a területi hatalommegosztás nem jöhet szóba, hanem centralizált, egységes (unitárius) szerkezetű az állam, ahol mindent a központi hatalom irányít és tart a kezében. A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 63 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 64 ► • Nagy-Britanniában a helyi önkormányzatok autonómiája szerény mértékű, hatáskörüket törvény állapítja meg, amit az adott parlamenti többség törvénymódosítással bármikor átírhat. A helyi és az állami szint közötti úgynevezett mezoszint, a szubnacionális, regionális szint a többségi modellben és típus-országának magterületén, azaz Angliában nem létezik. A brit társterületek (Skócia és Wales), valamint Észak-Írország esetében a 90-es évek óta már más a helyzet. A munkáspárti kormány devolúciós politikájának, a skótok és a walesiek népszavazáson kimondott akaratának, északír relációban pedig az úgynevezett nagypénteki megállapodásnak köszönhetően az ezredfordulóra mindhárom

terület jelentős autonómiára tett szert. Az országrészek önállósági foka eltérő, Észak-Írország önállósága elvben a legnagyobb, Walesé a legkisebb. Az Egyesült Királyság államszerkezete tehát aszimmetrikus, Angliát tekintve unitárius, a kelta széleket tekintve regionális, sőt kvázi föderális egységekre bontott. • Új-Zéland a többségi modellnek nagyban megfelelő képlet, az állam unitárius és centralizált. A helyi, települési szintű önkormányzatiság bizonyos szűk keretek között érvényesül A maori kisebbség nem él jól körülhatárolható területeken, emiatt soha nem is merült fel a területi decentralizálás, regionalizálás lehetősége, illetve igénye. Konszenzuális: decentralizált, megosztott, néhol föderális állam A konszenzuális demokrácia minden lehetséges módon és területen előírja, igényli a politikai többség és kisebbség közötti állandó egyeztetést és megegyezést. Nem kivétel ez alól az

állam felépítése sem Az államban érvényesül a területi hatalommegosztás, a decentralizáció. A központi hatalommal szemben erős és alkotmányos garanciával védett a helyi és szubnacionális szintek autonómiája A legteljesebb mértékű területi hatalommegosztás a föderációkban valósul meg, ahol a tagállamok akár ki is válhatnak a szövetségi államból, tagságuk önkéntes, az állam szuverenitása a föderációs egységekéből ered, a központi állam hatáskörei szerény mértékűek. Megjegyzésre érdemes, hogy nemcsak területi alapon biztosítható autonómia a különböző társadalmi csoportoknak. Ha például egy nemzeti, nyelvi, etnikai kisebbség az ország területén szórványban és nem tömbszerűen él, a területi decentralizáció nem ad megoldást a problémáikra, ebben az esetben a személyi elvű autonómia, földrajzi térhez nem kötött speciális státus jöhet szóba. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Tárgymutató Vissza ◄ 64 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 65 ► • Svájc az 1848-as alkotmány elfogadása óta szövetségi állam, a központi kormány jelenleg huszonhat kantoni kormánnyal osztozik a hatalmon. A svájci állam szubszidiárius, alulról szerveződő, a helyi, települési önkormányzatoknak is széleskörű az önállósága, a kantonok pedig a többi föderális állammal összehasonlítva is nagyfokú önállóságot élveznek. • Belgium a területi alapú föderalizmust ötvözi a személyi elvűséggel. A sorozatos alkotmányreformok eredményeképpen kialakított dupla föderális szerkezet unikális jelenség a világon. A gazdaságpolitika alakításában a három gazdasági régió az illetékes – ezek Brüsszel, Flandria (a flamand egynyelvű terület) és Vallónia (a francia és a német egynyelvű körzet együtt). A

kulturális identitást érintő kérdésekről a három nyelvi közösség külön-külön dönt egymástól függetlenül. A flamand közösség parlamentjének hatásköre Flandriára és a kétnyelvű Brüsszelben élő flamandokra terjed ki, a franciaajkú közösségé a francia nyelvi körzetre s Brüsszel franciaajkú lakóira, a német közösség a német nyelvű körzet lakosságát jelenti. Vagyis az alapvetően területiségre alapozó rendszer kulturális ügyekben és Brüsszel vonatkozásában a személyi elvvel kombinálódik. 3.9 A képviselet jellege Többségelvű: kizárólagos képviseleti demokrácia A többségelvű demokráciákban elméletileg az állampolgárok közvetlen módon nem hoznak meg politikai döntéseket. Egyetlen feladatuk van, hogy a parlamenti választásokon döntsenek képviselőik, a majdani döntéshozók személyéről. A konkrét hatalomgyakorlás a parlamenti többség és a kormány dolga, minden hatalom a politikai többség kezében

összpontosul. Ettől a modelltől idegen a népszavazás intézménye, a képviseleti demokrácia kizárólagossága jellemzi. Ennek a kritériumnak a westminsteri modell mintaállamai a 20. század első feléig feleltek meg • Nagy-Britanniában a parlamenti szuverenitás koncepciójával ellentétes a népszuverenitás érvényre juttatásának közvetlen módja. Országos szintű népszavazást belügyekről soha nem is tartottak. Az első és mindmáig egyetlen népszavazást az EK csatlakozásról írták ki 1975ben. Regionális szinten a skótok és a walesiek már két ízben is szavazhattak az önálló parlament kérdéséről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 65 ► Politológia A többségelvű és a konszenzuális demokráciamodell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 66 ► • Új-Zéland már három országos népszavazást is lebonyolított az elmúlt évtizedekben. 1949-ben a

kötelező katonai szolgálatról rendezett referendummal véget ért a kizárólagos képviseleti demokrácia kora később a kormányzati ciklus időtartamáról, és a választójogi reformról írtak ki népszavazást Konszenzuális: közvetlen részvétel is A konszenzuális modellben a képviseleti elv fontos kiegészítői a közvetlen demokrácia intézményei. E felfogás szerint bizonyos politikai kérdések eldöntését a parlament, a parlamenti pártok helyett érdemes közvetlenül a választópolgárokra bízni. A direkt participáció támogatása természetesen feltételezi azt, hogy a politikai közösség tagjai felelősségteljesen és körültekintően járnak el ezekben az esetekben. A megegyezéses demokrácia két típusállama a közvetlen állampolgári részvétel tekintetében a két végletet jeleníti meg. • Svájc köztudottan a népszavazások állama, sehol a világon nem írnak ki ilyen sűrűséggel referendumokat, mint ebben az országban.

Lényegében helyi, kantoni és országos szinten is minden lényeges kérdést közvetlenül az állampolgárok döntenek el. • Belgiumban „modellidegen módon” a népszavazást nem alkalmazzák, a politikai rendszert átalakító alkotmányreform is kizárólag a pártok konszenzusán nyugodott, népszavazás nem legitimálta. a megegyezések fő-, illetve egyetlen szereplői a politikai pártok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 66 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 67 ► 4. Politikai kultúra, politikai szocializáció „A demokrácia lassan behatolt a szokásokba, a véleményekbe, a formákba, s a társadalmi élet részleteiben éppúgy megmutatkozik, mint a törvényekben.” (Tocqueville, 1835-ben Amerikáról) 4.1 A politikai kultúra megközelítései A politikai kultúra sokoldalú és bonyolult kifejezés, a

politika világát jellemző kulturális minőség, a politika szubjektív oldala, amelynek segítségével a polgárok rendezik és értelmezik a politikai folyamatokat. A politikatudomány egyik fő dilemmája, hogy a politika „kemény” (intézményes) vagy a „lágy” (tudati) struktúrái-e az elsődlegesek? A demokratikus gondolkodás révén alakul-e ki a demokratikus intézményrendszer, vagy az intézményrendszer megléte vonja maga után a gondolkodás átformálódását? Főleg nagy társadalmi átmenetek idején derül ki, hogy az intézmények gyenge lábon állnak az őket támogató meggyőződések nélkül. A II. világháború utáni időszak nagy kérdése volt, hogy milyen okok miatt bizonyult a demokrácia a két világháború közti időszakban egyes országokban stabilnak, máshol törékenynek. Nem lehet tartós demokrácia demokraták nélkül – vonták le a következtetést sokan a weimari köztársaság bukásából, a demokratikus politikai

kultúra hiányával magyarázták a nácizmus térnyerését. A politikai kultúra, a rendszerlegitimitás, a politikai rendszer krízistúlélési képessége és stabilitása közti összefüggés a politikatudomány egyik alapdogmája lett. A demokrácia tényleges működése nemcsak a demokratikus politikai intézmények meglétének vagy hiányának a kérdése, hanem függ a társadalom politikai kultúrájától és az állampolgárok politikai részvételi hajlamától. A demokratikus politikai kultúra megléte pozitív, hiánya negatív hatással jár a demokratikus rendszer hosszabb távú stabilitására A politikai kultúra empirikus vizsgálata a politikatudományi kutatások egyik legfontosabb ágává fejlődött. Olyan kérdések vetődnek fel, mint például hogyan politizál az, aki részt vesz a politikai közéletben; milyen a politikai természetű viták stílusa; hogyan versengenek egymással a politikai pártok; mennyire vesznek részt az állampolgárok az

őket érintő döntésekben? A demokratikus átmenet országaiban a rendszer legitimitásának, sta- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 67 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 68 ► bilitásának szubjektív jellemzőit vizsgálják, hogy milyen mértékű és eloszlású az állampolgárok azonosulása az új rendszerrel, mennyire fogadják el a demokrácia alapvető értékeit. A politikai kultúra értelmezési lehetőségei: • Leíró jellegű megközelítés: leírja, bemutatja a társadalmakban jelenlevő jellegzetes politikai kultúrákat, úgy, ahogy azok előfordulnak. Eszerint a politikai kultúra a társadalom történetileg kialakult kultúrájának része, a politikával kapcsolatban kialakult ismeretek, vélemények, értékek, meggyőződések, értékorientációk, érzelmek, beállítódások és magatartások

összessége. • Normatív, értékelő jellegű megközelítés: bizonyos jellemzők megléte, vagy hiánya szerint értékeli a politikai kulturális jelenségeket jónak vagy rossznak. A politikai kultúra értékelő fogalmában jelentős szerepet kap az érintkezés módja, a kulturált és toleráns viselkedés alapvető emberi normája. Némi szarkazmussal és a tudományosságot mellőzve: a politikai kultúra az, ami az ellenfélnek nincs A politikai kultúra tág koncepció, keretében számos résztéma vizsgálható: • Rendszer-kultúra: a nemzeti identitás erőssége, a rezsim elfogadottsága, legitimitása. • Folyamat-kultúra: a jellemző konfliktus-megoldási minták, tipikus attitűdök, a bizalom vagy bizalmatlanság kérdése. • Policy-kultúra: a kormányzati politikával és annak eredményeivel kapcsolatos beállítódás, a választói preferenciák alakulása. A politikai kultúrának a hordozói, alakítói egyfelől egyének másfelől a különböző

szintű és nagyságú csoportok. Ezért beszélünk nemzetek-államok politikai kultúrájáról, illetve a politikai elit vagy a „politikai névtelenek” politikai kultúrájáról. A politikai kultúra alkotóelemei: • Az egyének politikával, politikai rendszerrel, politikai közösséggel kapcsolatos attitűd-együttese, beállítottsága, érték- és normarendje, preferenciái, információi és készségei. Egy politikai közösséget mindig az jellemez, hogy a különböző politikai értékek, normák, attitűdök miként oszlanak meg tagjai között. • A politikai közösség kollektív kulturális, magatartásbeli és viselkedési mintái, problémamegoldással és konfliktuskezeléssel kapcsolatos megoldási módjai, a történelmi tradíciók, a politikai közösséget ért kollektív élmények. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 68 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 69 ► Egy adott politikai közösség politikai kultúrájának megismeréséhez a két megközelítés, az egyén és a közösség együttes vizsgálata a célravezető. Politikai kultúra az egyén szintjén Az egyén szemszögéből vizsgálva a politika kultúra kapcsán különbséget kell tennünk politikai ismeretek, értékek és beállítódások között. • A politikai ismeretek tartalmazzák a politika világáról szóló tudást, a konkrét politikai intézmények ismeretétől kezdve a politikusokkal szemben megfogalmazható elvárások és a politikai döntések meghozatalának szakmai követelményéig. A vélemények az adott politikáról szólnak, egyetértést vagy kritikus ellenzéseket tartalmaznak. • A politikai értékek, mint pl. a szabadság, a szolidaritás, a szociális érzékenység, a rendszerhez fűződő kapcsolat (lojalitás) stb értékei • Érzelmi alapú beállítódások:

történelmi tapasztalatokból, előítéletekből táplálkoznak a politikai érzelmek, rokon- és ellenszenvek, melyek szignifikánsan meghatározzák a politikai beállítódásokat. Milyen módon reagálnak az emberek a politikai hívószavakra? Szívesen vesznek részt a közös dolgok elintézésében, vagy igyekeznek távol maradni a közélettől? Azonosulnak-e a politikai rendszerrel? Mindezek fontos mutatói a politikai kultúrának. Egyéni szinten a politikai kultúra legfontosabb összetevői ezek alapján a politikai ismeretek birtoklása vagy hiánya, a politikai környezet reális értékelése, a rendszerrel, az adott politikai döntésekkel, a politikai szereplőkkel való azonosulás képessége. Ez alapján dől el, hogy az egyén támogatja-e a fennálló rendszert, hogyan viszonyul a politikai közösséghez (nemzeti büszkeség, polgártársak iránti bizalom), milyen mértékben bízik az intézményrendszerben, hogyan alakul politikai aktivitása. A politikai

kultúra összetevői • Fundamentális empirikus hitek, meggyőződések, amelyek a politikai rendszer természetére, a politikai közösség határaira, a többi polgárhoz való viszonyra vonatkoznak. Ezek hallgatólagosak, gyakran megkérdőjelezhetetlenül rögzültek, azaz előítéletté váltak Ezek a hitek inkonzisztensek is lehetnek, a mindennapi gondolkodás szintjén nem is kell koherens egységként fellépniük A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 69 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 70 ► • Az értékek általános szintjén alapvető világnézeti beállítottságokat találunk. Ilyenek például az ember és természet viszonyának eltérő felfogásai, vagy általában a változásokkal kapcsolatos beállítódások. • Elkötelezettséget kifejező szimbólumok, a politikai integráció szimbólumai, a lojalitás

alapvető mintái. Politikai kultúra a közösség szintjén A politikai közösség saját hagyományaihoz való viszonya lényeges meghatározója egy ország politikai kultúrájának. Ennek alapján lehet megszakított vagy folyamatos. A politikai emlékezet formálja a politikai közösség identitását, alakítja, szentesíti a hagyományokat A politikai kultúrával jellemezhetők az egyes országok közötti eltérések, különbségek. Ennek különböző dimenziói: a nemzeti identitás, a polgártársakkal való azonosulás jellege és mértéke, a kormányzattal szembeni elvárások mértéke. Egy adott ország lakosainak többségére jellemző politikai kultúrát sokféle szempontból vizsgálhatjuk Létezik például államközpontú (etatista) és civiltársadalom-központú (bázisdemokratikus) politikai kultúra Beszélhetünk stabilitás-központú és válság-kultúráról is (utóbbi jellemzi pl. a lengyeleket, akik megszokták, hogy felkészüljenek a

legrosszabb helyzetekre is) A politikai kultúra társadalomban való megjelenése három elkülöníthető szinten értelmezhető. Ezek a szintek kiegészítik, erősítik egymást, másmás dimenzióban kifejezve a politikai beállítódásokat, attitűdöket: • Az alapszint: szokások (pattern). Az emberek mindennapos cselekedetei, hétköznapi viselkedésük, szokásaik politikai üzeneteket is közvetítenek (pl viselkedés) A tehetősebbek, műveltebbek, iskolázottabbak szavazási hajlandósága például szignifikánsabban nagyobb arányú. • A második szint a politikai diskurzus szintje. Közvetlenül a politikáról szólalunk meg, érveléssel, érték- és ítélettartalommal. Tudatos állásfoglalás, többé-kevésbé rendszerezett nézetek megjelenése a politikáról Ahol a társadalom nagy része erre nem képes, ott nem lesz demokrácia. A nyugati demokráciákban létezik közös, lecsiszolódott politikai diskurzus, közös nyelv, párbeszéd a különböző

érdekcsoportok között. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában sokféle politikai diskurzus, szubkultúra létezik egymás mellett, melyek „elbeszélnek” egymás mellett, a politizálásban nem a párbeszéd, hanem egymás kiszorításának igénye jelenik meg Ezek a jellemzők heterogén, fragmentált A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 70 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 71 ► politikai kultúrát mutatnak, ami önmagában is instabilitást, feszültséget hordoz. • Az ideológia szintjén a szubkultúrák politikai diskurzusai „megszerveződnek”, koherens egésszé és konkrét cselekvésprogrammá, pártprogrammá alakulnak. Az ideológia alapja egy jól körülhatárolható értékrend, melynek ismerete leegyszerűsíti a politikai beszédet, szegmentálja a politikai társadalom egységeit. Közép- és főleg

Kelet-Európában ez a harmadik szint még hiányzik. 4.2 A politikai kultúra klasszikus elmélete A modern politikatudományban a politikai kultúra legismertebb, átfogó tipológiáját, legjellemzőbb típusait Gabriel Almond és Sidney Verba amerikai politológus-szociológus szerzőpáros művéből ismerhetjük meg (The Civic Culture, 1963). Véleményük szerint három alaptípus különböztethető meg: a parochiális, az alattvalói és a résztvevői. Ezek a nagy típusok a társadalmi szintű ideáltipikus modellek, átfogják a tömeg és az elit orientációit, továbbá társadalomtörténetileg is jól definiálható korszakokat ölelnek át: • Parokiális kultúra (parochial): legfeljebb a helyi, lokális viszonyok iránt érdeklődik, az egyén számára a helyinél tágabb közösség nem létezik, nincs tudata egy magasabb politikai központról, amelytől függő és kiszolgáltatott helyzetben lenne, amelynek engedelmeskednie kellene. Általában a

faluközösségi típusú társadalmakat jellemezte ez a szemlélet, általános, de egyenlőtlen részvétellel a közösség életét meghatározó döntések meghozatalában. • Alattvalói típusú kultúra (subject): a nagy, központosított monarchiákban jellemző leginkább. Az alattvalók tudják, hogy létezik egy felsőbb politikai hatalmi centrum, aminek ők engedelmeskednek, de vagy eszükbe sem jut, hogy részvételi igénnyel lépjenek fel a politikában, a politikai döntések meghozatalában, vagy pedig nem tehetik meg, mert a diktatórikus politikai berendezkedés nem ad erre lehetőséget. • Részvételi politikai kultúra (participatory): a modern demokráciákban alakulhatott ki. Az állampolgár sok mindent tud(hat) a rendszer működéséről és többféle módon részt is vehet a politikai döntések meghozatalában, valamint megjelenik a politikába való beleszólás igénye is A demokratikus állampolgár politikailag aktív és tudatos,

politikaszemlélete racionális, az ész, s nem az érzelmek vezérlik, jól informált, politi- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 71 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 72 ► kai preferenciáit gondos mérlegeléssel alakítja ki, érdekeinek és elveinek megfelelően. Rendszer egésze Parochial Subject Participatory – + + Input: a rendszer hatása az egyénre – – + Output: egyén véleménye a rendszerről – + + Önazonosság: magát, másokat definiálja – – + Valamennyi kultúrának vannak felhasználható, értékes elemei, ezért a legértékesebb a kevert (mixed), általuk „civic culture”-nek elnevezett polgári kultúra. Ebben a helyi politizálás, az államhatalomnak való engedelmesség és a nagypolitikában való részvétel igénye összekapcsolódik. A tradíciók és a modern igények vegyesen és

egymást kiegyensúlyozva vezethetnek el a politikai stabilitáshoz. A nem-racionális hagyományok fennmaradásának az a fő előnye, hogy egy sor értéket kívül rekesztenek a vitathatóság körén, a részvételi igények nem terjednek ki mindenre, nem kérdőjeleznek meg egyszerre túl sok dolgot a politikában, ami politikai bizonytalansághoz, instabilitáshoz vezethetne. A legitimációs kényszer miatt a modern társadalmakban is sokan támaszkodnak a tradicionális uralmi jelképekre, rítusokra, olyan politikai struktúra fenntartására, melyet nem kell folyton igazolni (pl. a monarchikus államforma túlélése) A mérséklet, a tolerancia, a konfliktusok türelmes és békés, konszenzusos megoldására törekvés jellemzi a vegyes politikai kultúrát. A szerzők szerint az ilyen vegyes, polgári kultúra vezethet az ideális társadalom kialakulásához. Modelljük egyfajta evolúciós elmélet, hiszen az egyes szintek, ideáltípusok egyre fejlettebb minőséget is

jelentenek. Azonban hangsúlyozottan ideáltípusokról van szó, minden konkrét esetben legfeljebb az egyes típusok keveredési arányát lehet megállapítani, ezért köztes kategóriákat lehet alkotni. A különböző társadalmakban a különböző típusú politikai kultúrák aránya eltérő, összefüggés van a gazdaság és társadalom adott viszonyai és a politikai kulturális tagoltság között Minél fejlettebb egy gazdaság és minél demokratikusabb egy társadalom (általában), annál nagyobb a résztvevői politikai kultúrával rendelkezők aránya és fordítva. Fontos kérdés, hogy a politikai kultúra kongruens vagy inkongruens az adott politikai rendszer struktúrájával. A parokiális politikai kultúrával a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 72 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 73 ► tradicionális

politikai struktúra kongruens, az alattvalói attitűddel a központosított, autoritárius, a résztvevőivel pedig a demokratikus. Amennyiben inkongruencia lép fel, a politikai rendszer egésze dinamizálódik, kilép stabilitásából és átalakulásnak indul. 4.3 A politikai elit politikai kultúrája Az állampolgári részvételt, a szimpátia alakulását, az egyéni politikai attitűdöket és politikai kultúrát erőteljesen meghatározza a „vezetőkhöz”, a politikai elithez fűződő viszony. Ki tartozik tulajdonképpen a politikai elithez? Kik alkotják a politikai osztályt? • A politikai elit tagjai a politikai vezetők, főtisztviselők, a befolyási csoportok legtekintélyesebb alakjai, konkrétan az a réteg, ahol a politikai hatalom összpontosul. • A politikai osztályba a professzionális politikusok tartoznak, akik aktív szereplői a politikai döntéshozatalnak, a „politika-csinálásnak”. Az elit és a szélesebb néptömegek politikai

kultúrája különbözhet egymástól. Az elit politikai kultúrája kapcsán inkább politikai stílusról beszélünk Ez nem annyira a politikai hitek és meggyőződések tartalmát érinti, hanem inkább annak kulturális formáját. Pye és Verba kétféle alaptípust különböztet meg, az ideologikus és pragmatikus politikai stílust: • Ideologikus politikai stílus: mély érzelmi elkötelezettség a politikai értékek átfogó készletéhez. Formájában hierarchikus, végső elvekből levezethető Zárt, expresszív, rigiditásra hajlik A politika ideologikus stílusában erős az expresszivitás, az érzelmi kifejezések uralkodnak A mobilizáció során is az érzelmekre tevődik a hangsúly, emocionális alapokon nyugvó azonosulást, aktivitást igényel A politikát a politikai közösség szolgálatában álló önzetlen tevékenységként tünteti fel • Pragmatikus stílus: a problémákat egyedi, érdemi módon igyekszik megítélni, előzetes prekoncepciók

alkalmazása helyett. Lehet néhány vezérelve, de nem támaszkodik átfogó világnézeti sémára Nyílt, instrumentális, hajlékonyságot teremt – Ahol alapvetően értékkonszenzus uralkodik a társadalomban, ott kevésbé szükségesek az ideológiák, azok csak akkor kapnak nagy szerepet, ha olyan politikai rendszer létrehozása van folyamatban, amelyeket az elsődleges politikai hitek nem támogatnak. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 73 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 74 ► – Ahol az állampolgári részvétel lehetősége megvan, és valóban sokan részt is vehetnek a politikában, ott kialakul az állampolgári felelősség, a pragmatikus, kiegyensúlyozott stílus válik uralkodóvá. A kirekesztés inkább az ideologikus stílus eluralkodásának kedvez. A történeti válságok feldolgozásának emlékezete, az,

hogy az adott közösség milyen módon oldotta meg a konfliktusokat, döntően befolyásolhatja a politika stílusát. Ahol sok volt a forradalom és ellenforradalom, az egymást követő rendszerváltozások sorában a politikai elitet is mindig zaklatták, száműzték, bebörtönözték, ott ennek a politikai stílusra való hatása is megmutatkozik. A politika „paranoid” stílusúvá válik, a politikai párbeszéd helyett a túlzó, hisztérikus reagálások lesznek jellemzőek. Az eszményi politikai stílus a nem-ideologikus, toleráns és erőszakmentes magatartás, olyan politikai légkör, melyre a magánélet csekély politizáltsága jellemző. Ez ott valósulhat meg a legkönnyebben, ahol erős és problémáktól mentes a nemzeti identitás, a politikai rendszerre pedig az integráltság magas foka jellemző. 4.4 A politikai szocializáció A politikai kultúra fontosságának felismerése tükröződik abban a nézetben is, hogy a demokrácia vívmányait csak

„demokratikus neveléssel” lehet megőrizni, ezáltal pedig előtérbe kerül a politikai szocializáció társadalmi szerepének jelentősége. A politikai kultúra, az egyén szintjén a politikai beállítottság formálódásában a politikai szocializáció különböző intézményei, a család, a kortárscsoport és más közösségek, az iskola, a munkahely és a politikai egyesületek, pártok szerepe meghatározó. Az egyéni szocializáció a társadalmi beilleszkedés, a közösségi lét alapját veti meg, az ifjúkorban kialakult tulajdonságok lényegében végigkísérik az embert, azonban további kisebb-nagyobb változásokon mindenki keresztül megy élete folyamán. Az egyéni szocializációhoz analóg módon történik a politikai szocializáció, melynek legfőbb tartalmai szintén a tanulás, az elsajátítás és az alkalmazkodás. A szocializáció folyamán a politikába belépő új generációk, a politikai szereplést vállaló „későnjövők”

már kialakult érték- és magatartási viszonyokkal találkoznak, a meglévő struktúrákba kell beilleszkedniük. A politikai szocializáció a már elfogadott értékek, viselkedésformák megismerését, elsajátítását, az azokhoz való alkalmazkodás képességének kifej- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 74 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 75 ► lesztését jelenti. Az alkalmazkodás mértéke nagymértékben függ az egyéntől, a szülők nevelési szokásaitól, de a családon kívüli környezeti hatásoktól is (pl az iskola, a barátok és más közösségek befolyásoló hatásától) A politikai szocializáció a politikai kultúra elsajátításának a folyamata, amelynek során mind az egyének, mind pedig kisebb-nagyobb közösségeik belsővé teszik (internalizálják), befogadják a külső hatásokat, a

mások által elfogadott érintkezési szokásokat, magatartásmintákat. A politikai szocializációnak vannak az egyénitől eltérő sajátosságai is: • A szocializáció közösségi jellege. A társadalom kisebb-nagyobb csoportjai fogadják be, alakítják az újonnan belépőket, közös tapasztalatok alapján adják tovább a magatartás- és viselkedési normákat. • Az időtartam. A politikai szocializáció később kezdődik, mint a családi/egyéni és később is fejeződik be Befejezés alatt a szocializáció intenzitásának csökkenését értjük, hiszen a nagyobb társadalmi változások, a rendszerváltozás, az uralkodó politikai berendezkedések megváltozása újabb szocializációs-alkalmazkodási folyamatokat indíthat el az érintett csoportokon belül. Az újra-szocializálódás (a reszocializáció) kényszere inkább a politikai szocializációnak a jellemzője, mint az egyéni szocializációé. • A szocializálódók hatása a folyamatra, illetve

a politikai kultúrára. A szocializációs folyamatban általában az új generáció alkalmazkodik az elődeihez. Bizonyos történelmi szituációban azonban egy-egy fiatal nemzedék a maga képére formálja az idősebbeket, saját szokásait és értékrendjét fogadtatja el a társadalommal (pl. a II világháború után Európa legtöbb országában) A szocializáció többféle módon mehet végbe, megkülönböztethetünk közvetlen és közvetett (direkt és indirekt) vagy tudatos és spontán zajló folyamatokat. • A közvetlen, illetve tudatos utak tartalmukban, módszereikben és szervezeti rendjükben céltudatos tevékenységeknek tekinthetők, a szocializáció eszközéül szervezett intézményes keretek szolgálnak. A direkt politikai szocializációs lehetőségek között szerepelnek a különböző politikai oktatási formák (pl az iskolai oktatás politikai jellegű tárgyai, pártok tanfolyamai, a politikai elitképzés intézményei) és maga a politikai

gyakorlat. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 75 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 76 ► • A közvetett-spontán folyamatok esetében nem politikai céllal működő intézmények, közösségek közvetítenek politikai szocializációs tartalmakat is. Ezen intézmények, társulások tevékenységei nem a politikai szocializációra fókuszálnak, ugyanakkor alapvető módon alakítják az egyén beállítódásait, mely politikai beállítódásban is megnyilvánul. Az indirekt lehetőségek közül elsődleges forrás a család, itt jelennek meg először a tekintélyhez való viszonyulás, a közös döntések és a csoportos együttélés szabályai. Nem elhanyagolható az iskola, a kortárscsoportok, a különböző egyházi, civil társadalmi szervezetek, mozgalmak, a munkahelyi körülmények hatása. • A politikai

szocializációban egyre nagyobb hatású a tömegkommunikáció, a média szerepe. A tömegkommunikáció lehet a direkt szocializáció eszköze, de a spontán szocializáció elősegítője is Az előbbihez a közvetlen politikai műsorokat, a politikai sajtót sorolhatjuk, amelyeknek elsődleges célja a politikai értékek-érdekek ismertetése és a hallgatók, nézők befolyásolása, mozgósítása. A média egyéb termékei is hozzájárulhatnak áttételesen a politikai szocializációhoz (pl történelmi ismeretek, társadalmi konfliktusok bemutatásával) Magyarországon leginkább abban a vonatkozásban vetődik fel a politikai szocializáció kérdése, hogy hogyan alakul a demokráciára való nevelés, miután az elmúlt évtizedek gyakorlata során mindenfajta politikai nevelés a politikai indoktrináció rossz hírébe keveredett. 4.5 A fragmentált és homogén politika kultúra • A politikával, a politikai intézményekkel kapcsolatos ismeretek, politikával

kapcsolatos érzelmek, beállítódások, valamint normatív – politikai értékítéletek. • A politikával kapcsolatos viszonyulások együttese. Amit az emberek tudnak vagy tudni vélnek a politikáról, ahogy viszonyulnak hozzá, ahogy megítélik azt. A politikai kultúra része a politikai közérzület, a politikai viselkedésmódok és viselkedési stílus, valamint a politikai szimbólumok is. • A politikai és társadalmi elitek, illetve a nagyobb társadalmi csoportok politikai gondolkodása, politikai tudatformái. • A politikai közösség konfliktuskezelő képessége, hogyan, milyen eszközökkel reagál a felmerülő konfliktusokra. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 76 ► Politológia Politikai kultúra, politikai szocializáció A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 77 ► Az összehasonlító politikatudomány a különböző demokratikus országok politikai kultúráját

megvizsgálva két alaptípust különböztet meg: az angolszász világra a homogén, a kontinentális európai demokráciákra a fragmentált politikai kultúra jellemző. Elitstratégiák a homogén és fragmentált politikai kultúrájú országokban (Lijphart) Homogén Fragmentált Kompetitív Centripetális centrifugális (széttartó) (elit versengése) pl. Anglia, USA, pl. Olaszország, Weimari NéSkandinávia metország Kooperatív depolitizált Konszenzusorientált (együttműködő) (csak elméletben van) pl. Belgium, Svájc, Hollandia Homogén – fragmentált politikai kultúrájú rendszerek (Almond) Homogén közös politikai célok és eszközök Fragmentált politikai szubkultúrák egymás mellettisége politikai alrendszer elkülönülése összefonódás az alrendszerek között funkcionális (pl. elosztási) konflik- kulturális-ideológiai (pl vallási) tusok konfliktusok instrumentális, pragmatikus politika ideologikus politika akarat- és

értékaggregálódás a pár- akarat-, érdek- és értékartikuláció tokban széles választói kör (catch-all pártok) rétegpártok a szubkultúrák területén Kétpártrendszer sokpártrendszer Stabilitás Instabilitás pl. Anglia, USA pl. az európai országok többsége A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 77 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 78 ► 5. Politikai ideológiák 5.1 Az ideológiákról általánosan A kifejezés eredendően a görög idea (tan, eszme) szóból származik. A társadalmak életében mindenkor nagy szerepet játszottak az eszmék és az értékek. A modern politikai ideológiák az önállósodott politikai rendszerhez kapcsolódtak, a szekularizált világ társadalmi-politikai vitáiban alakultak ki, több évszázad politikai és eszmei változásainak nyomán (reneszánsz, reformáció, szekularizáció, angol, francia

polgári forradalmak, felvilágosodás) jöttek létre. Az ideológia a közjóról és a megvalósítandó célról alkotott eszmék rendszereként a politika eszmei, elvi alapját alkotja. Minden politikai erő megfogalmazza, hogy mit tekint közjónak, követendő eszméknek, és ez alapján nyújt a választóknak jövőképet. Az ideológiát nem könnyű definiálni. Megközelítések: • Az ember és a természet, az ember és a társadalom illetve az emberek egymás közötti viszonyaira vonatkozó, koherens, összefüggő nézetek rendszere. • Eszmék és értékek olyan rendszere, amelynek segítségével bemutatják az adott társadalmi rend megőrzésére, módosítására vagy újraépítésére irányuló szervezett társadalmi cselekvés céljait és eszközeit. • Olyan tudásforma, amely komplex eszméket úgy egyszerűsít le, hogy cselekvésre ösztönözzön bizonyos politikai célok elérésére. • Minden ideológia rendelkezik egyfajta emberképpel,

magyarázatot nyújt múltra és jelenre, jövőképet és az ahhoz szükséges eszközrendszert kínál. Az ideológia komplex jelenség: a tudományos, racionális, koherens megismeréssel, a vallással, a hittel és az utópiával is némi hasonlóságot mutat. • Az ideológiát a gyakorlati relevancia, a cselekvésre ösztönzés, a leegyszerűsítés, szimplifikálás különbözteti meg a politikai filozófiától. • A politikai célorientáltság elválasztja a tudománytól, amely a társadalmi megismerést szolgálja leíró jelleggel. Tudományos értelemben az ideológiák soha nem igazak vagy hamisak teljesen Az ellentétes társadalmi érdekek, értékrendek világában ami igazságosnak tűnik a politikai közösség egyik csoportjának, azt más csoportjai igazságtalannak tarthat- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 78 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák

Vissza ◄ 79 ► ják. Egy ideológiát nem állításainak igazságtartalma minősít, hanem hogy társadalmilag mennyire hatékonyak, mennyien fogadják el a politikai cselekvés alapjául. • Az ideológiák különböznek a vallástól, mert a társadalmi jelenségekre logikus, koherens és nem transzcendentális magyarázatot kívánnak adni. Egy ideológia elfogadása sokféle alapon nyugodhat (szimpátia, neveltetés, értékrend, racionális érdekfelismerés), és valamiféle hit is szerepet játszhat benne Az ideológiák funkciói • Csoportképzés. Minden politikai eszme alapvetően egy társadalmi csoport, réteg érdekeit, céljait és értékeit jeleníti meg (érdekkötöttség és értékválasztás jellemzi), ezért hozzájárul az önazonosság kialakításához. Társadalmi méretekben az összetartozás és elhatárolódás kifejezésével („mi” és „ők”) közösségeket teremt, integrál • Az ideológiának világnézeti, a világ jelenségeit

rendszerbe foglaló, a történéseket magyarázó és ezáltal egyéni életfelfogásokat és -módokat befolyásoló funkciója. • A társadalmi rendszereket legitimáló szerep. Egy-egy politikai berendezkedés jogosságát, igazságosságát, társadalmi hasznosságát az ideológiák támasztják alá • Az egyes rendszerek működését vizsgáló, kritikai-elemző funkció, amellyel elősegíti a gyakorlat folyamatos korrekcióját. • Célokat, jövőképet, távlatokat megmutató (programadó), ismeretközlő, politikai mozgósító funkciója hozzájárul a társadalmi cselekvések szervezéséhez, a politikai kultúra alakításához. Milyen problémákkal foglalkoznak az ideológiák? • Politikai elvekkel és értékekkel. – Az emberi természet. Minden ideológiának van valamilyen emberképe, ami alapvetően befolyásolja, milyen politikai rendszert tart megvalósítandónak. – Egyén-közösség viszonya, melyik az elsődleges. – Politikai jogok és

kötelességek: – Egyenlőség: egyenlők-e az emberek természetüktől fogva, egyenlőknek kell-e lenniük, ha igen, politikai, jogi, esély- vagy gazdasági egyenlőségre kell-e törekedni. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 79 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 80 ► – Igazságosság: mi a társadalmi igazságosság, az erre adott válasz határozza meg az ideológiák álláspontját például az elosztás kérdéseiben. – Hatalom: kit illet meg, hogyan szerezhető meg, melyek a korlátai. • A politikai rendszer, a politikai intézmények működésének gyakorlati kérdéseivel. Milyen intézményei legyenek az adott rendszernek, milyen legyen a viszonyuk. Az ideológiák nem egységesek, sokféle változatuk, árnyalatuk ismert, tértől és időtől függően módosulnak. Liberalizmusok, konzervativizmusok, szocializmusok stb vannak, melyek

részei az adott ideológiai áramlatnak, de azon belül sokszor egymással is éles vitában állnak. Az ideológia értelmezései a 19-20- században • A 18. század végétől kiszélesedett a tömegek részvétele a politikában, az új, modernizálódó társadalmi viszonyok között egyre fontosabbá vált az emberek meggyőzése, amit a könyv- és az újságnyomtatás okozta kommunikációs robbanás lehetővé is tett. • Az „idea” és „logosz” szavakból összeállított ideológia fogalma a francia A. D de Tracy-től származik (1796) Az „eszmék tudományának” nevezte, amely nála pozitív és progresszív, egyszerre materialista és morális kategória volt. Napóleon használta először az ideológia fogalmát negatív, pejoratív értelemben • Az ideológia fogalma Karl Marx munkásságának is köszönhetően terjedt el széles körben. Marx szerint az ideológia társadalmi csoportérdekeket tükröző, a valóságot eltorzító, egyfajta hamis

tudat, vagy legalábbis felszínes tudás A kapitalista társadalom ideológiáinak a célja a valóságos társadalmi és politikai viszonyok elfedése, a tőkés osztály uralmának legitimálása. A proletariátus eszméje ezzel szemben nem ideológia, hanem olyan tudományos és forradalmi nézetrendszer, mely az egész társadalom érdekét fejezi ki. • A 20. században Karl Mannheim volt az, aki az ideológia átfogó elméletének megalkotására kísérletet tett Különbséget tett ideológia és utópia fogalma között Ideológia: a fennálló rendet védelmező és a múltra hivatkozó érv- és gondolatrendszer, utópia: a jövőbe tekintő, a létező rend fennállásának jogosságát megkérdőjelező nézetrendszer. • A fasizmus-nácizmus, a II. világháború, a megvalósult kommunizmus, a hidegháború következtében az ideológia megítélése negatívvá vált, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 80 ► Politológia

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 81 ► elavult, veszélyes jelenségnek tekintették, ami szenvedélyeket, indulatot, olykor brutalitást vált ki az emberekből a józan ész, a racionális érdekkövetés helyett. Az ideológiát tették felelőssé a totalitarizmusok kialakulásáért • Az 1950-es, 60-as évek páratlan gazdasági növekedése idején megjelent az nézet, hogy az anyagi jóléttel, a társadalmak modernizációjával eltűnnek az ideológiák, mert a konfliktusoknak nem lesz többé materiális alapjuk, s így azok racionálisan, szenvedélymentes vitákban rendezhetőek. A jóléti állam időszaka nem igényelt ideológiát: a technikai fejlődésbe vetett hit és technokrata szemlélet korában divat volt az „ideológia haláláról” beszélni • Az „ideológia vége” gondolata maga is ideológia volt: a szakértői, pragmatikus modernizáció ideologikus igazolása. E felfogással

szemben a 60-as évek végétől a különböző új társadalmi mozgalmak léptek fel, megjelent az „újbaloldal”. A 70-es évek végétől pedig az angolszász országokban kibontakozott az „új-jobboldal”. Az ideológia fogalma rehabilitálódott. • A kommunista blokk összeomlásával ismét úgy tűnt, hogy véget ért az ideológiák kora, hiszen a fasizmus után a nyugati kapitalizmus és liberális demokráciák másik rendszerszintű alternatívája is összeomlott. Francis Fukuyama szerint a demokráciának nincs több eszmei kihívója, ideológiai értelemben véget ért a történelem, már csak a demokrácia világméretű leterjedésének történései következnek. Samuel P Huntington szerint a jövőben nem a világnézetekből kinövő ideológiák fogják meghatározni a jövőt, hanem a különböző civilizációs, kulturális identitások és köztük lévő konfliktusok. 5.2 Baloldal és jobboldal • A baloldal-jobboldal fogalma a francia forradalom

óta van jelen a politikai gondolkodásban. A francia parlamentben a forradalom hívei ültek a baloldalon, a monarchia hívei pedig a jobboldalon. Ezért a baloldaliakat tekintették „haladóknak”, akik mindenáron változtatni akartak, a jobboldaliakat pedig „maradóknak”, akik ellenezték a változtatásokat. • A baloldal és jobboldal jelentése két alapvető világnézeti, politikai tradíciót és politikai tábort jelöl a 19–20. századi európai politikában Balés a jobboldal egymástól eltérő, de állandóan változó sajátosságokkal rendelkezik, ugyanakkor viszonykategóriák, a politikai verseny kód- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 81 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató • • • • Politikai ideológiák Vissza ◄ 82 ► rendszere, a bal-jobb skála vált a 20. században létrejött demokráciákban a pártok közötti verseny elsődleges értelmezési

keretévé Baloldal és jobboldal két olyan általános világkép, amely az emberről, a világról és a helyes társadalomról alkotott eltérő eszmékre, nézetrendszerekre épül. Nem egységes politikai ideológiákról vagy eszmekörökről van szó, hanem értékek és elvek együtteséről, elsősorban a politikával és az emberrel kapcsolatos gondolkodásmódról és attitűdről Baloldal és jobboldal fogalmainak az érvényességi köre addig terjed a politikában, ameddig az ideológia határai terjednek. Nem alkalmasak minden politikai konfliktus értelmezésére. Minél ideologikusabb a politika, annál inkább releváns baloldal és jobboldal fogalma, minél pragmatikusabb a politika, annál kisebb a magyarázó erejük Mivel viszonyfogalmakról van szó, tartalmuk történetileg és országcsoportonként is változik (mást jelenthet Nyugat-, illetve KeletEurópában). Sokan akadnak, akik megkérdőjelezik a bal-jobb különbségtétel értelmét, de a politika

szereplői és a politikai közösség politikára figyelő része folyamatosan és változatlanul használja a kategóriapárt A kevésbé fejlett, illetve heterogén szociális és nemzeti tagoltság esetén a bal-jobb dimenzió fontos eligazodási viszony, de más ellentétek is húzódhatnak a társadalmi, politikai aktorok között (pl. a kisebbségekhez való viszony, a különböző vallások megosztó szerepe) Baloldal és jobboldal ellentéte az emberi természet, a világ, a politika, az állam, a hatalom és emberi jogok racionalista, „progresszív”, illetve a „tradicionalista” felfogása között húzódik. Baloldal • A francia felvilágosodás és forradalom szellemi-politikai hagyományait követi: a racionalista, szekularizált, univerzalista világkép, a „konstruktivista” gondolkodás és politikai radikalizmus jellemzi. • Általában a társadalom javíthatóságába és a haladásba vetett hit és a társadalmi viszonyokba való beavatkozás igénye

jellemzi. Hisz a társadalmi egyenlőség, az emberi jogok, valamint a politikai és társadalmi demokrácia korlátlan kiterjeszthetőségében. • Az állam gazdasági beavatkozásának fenntartása vagy növelése jellemzi. A jóléti állam híve, mely biztosítja a versenyben lemaradottak emberhez méltó életfeltételeit A gazdasági és érdekkonfliktusokban a munkaadókkal szemben inkább a munkavállalók oldalán áll, szoros viszonyt tart fenn a szakszervezetekkel. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 82 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 83 ► • Társadalmi kérdésekben „megengedő”, manapság például halálbüntetés-ellenes és „választás”-párti (abortuszhoz, eutanáziához való jog), az utóbbi évtizedekben a viselkedési devianciák (például homoszexualitás) társadalmi elfogadásáért, a konformizmus ellen harcol. • A

kül- és védelmi politikában általában „puha” álláspontú: a katonai leszerelés (esetleg a semlegesség) híve, inkább diplomáciai eszközökkel oldaná meg a külpolitikai kérdéseket, • A modern politikában a szociálliberalizmus és a szociáldemokrácia a demokratikus baloldaliság legfőbb hordozói, pártszinten a szociáldemokrata és szocialista pártok képviselik ezt az álláspontot, de a kortárs liberális pártok egy része is a politikai baloldal részét képezi. Jobboldal • Általában történeti vagy vallási alapon nyugvó konzervatív társadalomfelfogásra épít, a hagyományok, a szokások, a tekintély és a rend tiszteletéből indul ki, a racionális emberi cselekvés korlátait hangsúlyozza. • Az állam gazdasági szerepvállalásának csökkentése jellemzi. Programja a szabad piacra, a szabadabb versenyre összpontosít. A modern ipari konfliktusokban a munkavállalókkal szemben a munkaadói oldalt, az „üzleti köröket”

képviseli. • A radikalizmussal szemben a társadalomfejlődésben lassú, szerves változás híve, evolucionista, az intézményi változások lehetőségeiben reformista, ideológiailag antiutópista. • A társadalmi egyenlőtlenség és tagolódás szükségszerű, elfogadja a nagyobb társadalmi különbségeket. • A demokrácia korlátlan kiterjesztésével szemben az alkotmányosságot tekinti garanciának, miközben védelmezi az állami autoritást, mint a polgári társadalom politikai-jogi garanciáját. • A modernséggel szemben inkább tradicionalista (a városival szemben inkább vidéki) kultúrát és értékeket hordoz. Társadalmi kérdésekben konzervatív (például abortuszellenes, halálbüntetés-párti). • Kül- és védelmi politikáját az elmúlt fél évszázadban „keményebb” vonal jellemzi. • A jobboldalon jelenik meg a vallás-felekezetiségen alapuló politika és a nacionalizmus is. Nyugat-Európában a mérsékelt jobboldaliságot

elsősorban a konzervatív és kereszténydemokrata pártok képviselik, de ide A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 83 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 84 ► tartoznak a hagyományos liberális, illetve az agrártársadalmat képviselő agrárpártok is. Baloldal Jobboldal Kulturális-ideológiai alapok Racionalista világkép Korlátozott racionalitás Antropológiai optimizmus Antropológiai pesszimizmus Társadalom javíthatósága Evolucionista fejlődés, fontolva haladás Társadalmi egyenlőség A társadalmi egyenlőtlenség szükségszerű Antiklerikális (az egyház nem poli- Klerikális (az egyház politikai tétizál) nyező) Nemzetközi (kozmopolita) Nemzeti (patrióta) Városi (urbánus) Vidék (népi) Galamb a honvédelemben Héja a honvédelemben Halálbüntetés-ellenes Halálbüntetés-párti Abortuszpárti (nők önrendelkezése)

Abortuszellenes Gazdasági alapok Állami beavatkozás Minimális állam, privatizáció Munkavállalók képviselete Munkaadók érdekei Mindkét oldalon megtalálhatóak a mérsékelt és a szélsőséges eszmék. A szélsőséges baloldal ideológiai elkötelezettség alapú diszkriminációvá, a szélsőséges jobboldal pedig faji, vallási, nemzeti-etnikai alapú diszkriminációvá torzulhat. Baloldali diktatúrákban a vezető kommunista párthoz tartozás, illetve a hozzá való feltétlen hűség biztosít előjogokat, jobboldali diktatúrákban a születés, a rang, a nemzethez vagy fajhoz, illetve az állampárthoz tartozás adhat. A baloldaliság-jobboldaliság nem helyezhető el egyetlen skálán, inkább egy koordináta-rendszerbe illeszthető, melynek egyik dimenziója kulturális (haladás vs. hagyomány), a másik pedig gazdasági (állam-piac szerepe, fokozott állami beavatkozás kontra minimális állam) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató

Vissza ◄ 84 ► Politológia Politikai ideológiák A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 85 ► szociáldemokrácia kereszténydemokrácia liberalizmus konzervativizmus KULTURÁLIS JOBB KULTURÁLIS BAL GAZDASÁGI BAL GAZDASÁGI JOBB A modern polgári demokráciákban történetileg és a jelenben is három ideológia kiemelkedő fontosságú: a liberalizmus, a szocializmus és konzervativizmus. A három klasszikus ideológia egymásra is ható és egymástól is származó változásai szinte azt eredményezték, hogy mára valójában mindegyik egyszerre liberális, konzervatív és szocialista, csak a belső arányok különböznek, és gyakran ellentét van a vallott társadalomfilozófiai és gazdaságfilozófiai felfogásaik között. 5.3 Liberalizmus A liberalizmus mint politikai eszme a 18. században jelentkezett először, különösen az angol John Locke és a francia Montesquieu írásaiban. A liberalizmus kifejezés

a latin liber (szabad) szóból származik, és történetileg egy 19. századi haladó spanyol polgári párt, a Los Liberales fellépése óta terjedt el szélesebb körben. A liberalizmus történetileg a piacgazdaság, a kapitalizmus kialakulásához, a magántulajdon jogi elismeréséhez kötődik, az emberi és polgári jogokat, a feudális rendiségtől megszabaduló, felemelkedő polgárság új eszméit voltak hivatott kifejezni. A 19 század legnagyobb részében a klasszikus liberalizmus hagyománya volt uralkodó. Nincs általában liberalizmus, nincs egyetlen doktrínája, csak liberális elméletek vannak, egymással is versengő, vitában álló szellemi áramlatokból áll, létezik azonban egy alapvetően liberális világszemlélet. A klasszikus liberális dogmák: • Emberképe pozitív: az alapvetően jó ember racionális döntéshozó, autonóm, önálló személyiség. • Központi kategóriája az individualitás, az egyéneknek az elsőbbségét tételezi

mindenfajta közösséggel, kollektívával szemben. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 85 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 86 ► • Az embernek a természetjog szellemében elidegeníthetetlen jogai vannak, amelyeket az államnak is respektálnia kell. Az emberi szabadság és egyenlőség értékeit hangsúlyozza a születési előjogokkal szemben. • A liberalizmus a szabadság eszméje, célja, hogy az emberek szabadságát ne korlátozza nemük, koruk, bőrszínük, fajtájuk, illetve mindazon különbségek, melyek akár veleszületettek, akár a magánélet területére tartoznak. – A negatív szabadság eszméje: a valamitől (legtöbbször állami beavatkozástól) való szabadságot jelentette, a szabadság fogalmának pozitív, tartalmi meghatározása magát a szabadság elvét sértené. Az ember akkor szabad, ha senki nem szabja meg neki,

hogy mit kezdjen a szabadságával, mire való a szabadsága. • E jogokat egy általános jogrendszerben kell érvényesíteni, amelynek törvényei előtt minden polgár egyenlő. A törvény előtti egyenlőség a szabadságot mindenkinek egyenlően igyekszik garantálni, hogy a szabadság mindenki esélye, egyenlő emberi méltóságából következő joga legyen A liberalizmus a jogilag egyenlő szabadság gondolatával a szabadság és egyenlőség eszméjének összeegyeztetésére tesz kísérletet • A magántulajdon az elidegeníthetetlen emberi jogok része, minden emberi szabadság alapja, tulajdon és szabadság összetartozó fogalmak, csak a tulajdonnal bíró, azt megszerezni képes egyének lehetnek szabadok, függetlenek a másoknak való kiszolgáltatottságtól. Megteremthető egy olyan, viszonylag homogén társadalom, amelyben mindenki tulajdonos. • A szabadságnak az elismeréséből következően toleranciával viseltetnek mások szabadsága iránt és

elfogadják a különböző értékek és ideológiák pluralizmusát. • A társadalom fejlődésének törvényei megismerhetők, tehát meg is változtathatók, a forradalmi beavatkozások gyorsíthatják az emberi fejlődést, az elmaradottság felszámolását. • Hit a haladásban. Az emberek sok hibát követnek el, de képesek tanulni belőlük, és aszerint cselekedni. A hibák feltárásához nyitott társadalomra van szükség, szabad kritikára, mert az emberek nem szívesen ismerik be, hogy tévedtek. A legjobb megoldás megtalálásához az eszmék szabad versenyére van szükség, a többi az emberek jobb belátására bízható A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 86 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 87 ► A piac szerepe • A társadalom és gazdaság spontán folyamataiból születő haladásban, önkorrekciós, öngyógyító

mechanizmusaiban való bizalom - főként a szabad piac üdvös hatásába és önszabályozó szerepébe vetett hit, a magánérdekek ütközéséből előálló közjó eszméje. • Adam Smith, David Ricardo és a manchesteri iskola képviselői számára az állam által minél kevésbé korlátozott, a szerződési szabadság elvén alapuló szabad piac a társadalmi koordináció és a javak újraelosztásának legjobb formája. A piacon jogilag mindenkinek egyenlő lehetősége van a versenyben részt vennie, s amennyiben különbségek alakulnak ki a szereplők között, azt kizárólag saját ügyességüknek, illetve szerencséjüknek köszönhetik. • A szabadversenyes kapitalizmus a szociáldarwinizmusra támaszkodik, ami Darwin „természetes kiválasztódás” elméletét alkalmazta az emberi társadalomra és azon belül a piaci versenyre: az marad fenn, aki a piacon az eladhatóbb árut termeli és forgalmazza. A liberális államfelfogás • A politika, az állam

szerepét csupán a gazdaság külső feltételeinek garantálásában, a belső rend fenntartásában látják (éjjeliőr állam). Az állam szerepe korlátozott, „olyan kevés államot, amennyit csak lehet, s csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges.” Az állam vonuljon vissza a társadalomból, a magánélet keretei minél tágabbak legyenek, a közszféra és a magánszféra szétválasztása. John Locke: „Az állam olyan emberi közösség, amely csak a polgári javak megőrzésére és előmozdítására alakult.” • Az állam demisztifikálása: az állam nem a természet vagy az Isten teremtette bálvány, hanem a polgárok szerződése révén konstituálódik, s hatalma kizárólag a polgárok konszenzusán alapulhat. Az állam az emberek számára szolgáltatást nyújtó intézmény, teljesítménye alapján kell megítélni, pusztán egy eszköz. Az államra, mint a legitim erőszak alkalmazásának egyetlen intézményére szükség van, mert vannak olyan

közösségi szolgáltatások, amelyek mindenki érdekében állnak. y Az államnak ésszerűnek, cselekvésében kiszámíthatónak kell lennie, szerveinek oly módon kell kiépülnie, hogy azok a közjót szolgálják, a köz képviselői által ellenőrizhetők legyenek. • Alkotmányosság (konstitucionalizmus) a népszuverenitás és a természetjog elvei alapján. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 87 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 88 ► • Az államhatalommal szembeni gyanakvás és bizalmatlanság, elsődleges célja mindenféle állami önkény megfékezése. Társadalmi kontroll megvalósítása az állami szereplőkkel szemben: fékek és ellensúlyok rendszere, a hatalmi ágak megosztásának elmélete. Demokrácia-felfogása • A klasszikus liberalizmus az alkotmányosság mellett nem szükségképpen demokratikus. A demokrácia fogalma

alatt a számszerű többségben lévő szegények uralmát értették és tartottak attól, hogy az általános és egyenlő választójogon alapuló demokrácia sérteni fogja az emberek (pontosabban: a tulajdonosok) szabadságát. Liberalizmus és demokrácia: gazdasági ember és politikai ember konfliktusban állt egymással, és csak a 19. század végétől találkoztak össze • Még a liberalizmus királyának nevezett John Stuart Mill is az általános, de nem egyenlő választójog híve volt, helyesnek tartotta, ha az iskolázott, illetve tulajdonnal rendelkező polgárok szavazata többet ér az iskolázatlanok és tulajdon nélküliek szavazatánál. A liberálisok és a szociális kérdés: • Nem célja a szociális igazságosság elérése. Az egyenlőtlen viszonyokat igazolja a tőkés gazdasági viszonyok termelékenysége: a megtermelt javak nagyobb bősége mindenki helyzetét javítja - legalábbis lehetőség szerint. A polgári haladásban bízva a

kapitalizmus által teremtett nyomort múló bajnak vélték, amelyet majd megold az általános tudományos és technikai haladás és a termelékenység velejáró növekedése Az állam csak a polgárok jogbiztonságát szavatolhatja, a jogok anyagi tartalmával szemben semlegesnek kell maradnia. A 19. század végére a fejlett európai országokban helyzet megváltozott • Az általános választójogot fokozatosan szélesítették, lassan elismerték az általános választójogot. A liberálisok a liberalizmus és a demokrácia konfliktusának a tompításán, a liberalizmus demokratizálásán, a demokrácia liberalizálásán kezdtek fáradozni. Kialakult a demokratikus liberalizmus, az alkotmányosságról a liberális demokráciára tevődött a hangsúly. • Az erősödő szocialista munkásmozgalmak felhívták a figyelmet a szociális kérdésre. Kiderült, hogy a kapitalizmusban sem lehet mindenkiből tulajdonos, és a tulajdonnal nem rendelkező munkások és alkalma-

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 88 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 89 ► zottak tartósan függő, kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. E megváltozott társadalmi környezetben a klasszikus liberalizmus éjjeliőr-állam koncepciója egyre kevésbé bizonyult tarthatónak. Újliberalizmus, szociális állam • A két világháború között a liberalizmus átalakulása, az újliberalizmus megjelenése, illetve a demokrácia, az általános választójog kiterjesztése mellett a szociális jogok kategóriájának elfogadása egy új formáció, a szociális állam megjelenéséhez vezetett. • Elveti a liberalizmus alapdogmáját, hogy a piaci versenyben mindenki közel azonos esélyekkel indulhat, és az egyéni érdekek és törekvések szabad versengéséből automatikusan létrejön a közjó. A valóság ennek ellentmond, a kapitalizmus növelte a

társadalmi egyenlőtlenségeket, csökkentette a versenybe kapcsolódás lehetőségét, s így az egyének szabadságát. • Ha a piac nem képes önmaga egyensúlyának fenntartására, akkor az államnak kell felügyelnie a versenyt az esélyegyenlőség biztosítása érdekében. Szükség van az állam korlátozott beavatkozására, például a monopolellenes piacvédelemre. • A korrekciók elsősorban szociálpolitikai szempontúak. Felismerte, hogy a társadalmi nyomor (a szociális kérdés) a gazdasági teljesítmények korlátjává válhat, ezért állami eszközöket is fel kell használni a gazdasági egyenlőtlenségek következményeinek csökkentésére. • Mindezt nem az eredeti liberalizmustól való elszakadásként, hanem rugalmas továbbfejlesztéseként értelmezték. A szabadság negatív felfogását (korlátozásoktól mentesség) felváltja a szabadság pozitív fogalma, ami magában foglalja a szabadság minimális anyagi feltételeinek biztosítását

is. Elfogadták, hogy a szabadságnak a szabad választáson kell alapulnia, s nem lehet szabad az, akinek nincs más választása, minthogy éjszakánként a híd alatt aludjon. • A szabadság-egyenlőség kettősében utóbbi az eddigiekhez képest felértékelődik, ám mindezt úgy teszik, hogy a szabadság, a jogok kiterjesztéseként fogják fel: az ember új szabadságjogokat kap, ezek a gazdasági, kulturális, szociális jogok, az emberi jogok 2. generációja, amelyet az állam már nem passzivitásával, hanem aktív cselekvéssel garantál. • A szociális állam: a negatívumok elkerülése érdekében, csak a szükséges mértékben a piaci kudarcok korrigálására állami felelősségvállalást ta- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 89 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 90 ► kar. Megjelenik a társadalombiztosítás, a minimális

létbiztonság fogalma, az állam aktív társadalomformáló lesz, nem pedig éjjeliőr • Az első világháborúban az államok fokozott gazdaságszervező szerepe, a harmincas évek gazdasági válsága tette egyre elfogadhatóbbá az állami beavatkozás politikáját. Amerikában a progresszivizmus (ami a New Deal-hez vezetett), Angliában és az európai kontinensen megjelent a jóléti állam modellje. • A választójog általánossá válása mindezt gerjesztette, a tömegdemokrácia megjelenése az eddigi elitista pártokat arra kényszerítette, hogy nyissanak a tömegek felé. Miután a törvény előtti egyenlőség eszméje a legfejlettebb országokban megvalósult, a liberálisok úgy akarták megőrizni befolyásukat az egyre erőteljesebb szocializmussal szemben, hogy maguk is választ, megoldást kínáltak a felmerült társadalmi problémára. Szociálliberalizmus – jóléti állam • A jóléti állam a szociális állam kiterjedtebb, rendszerezettebb

formája, pozitív célokat követ. Fokozott állami beavatkozás, redisztribúció, szociális juttatások, jóléti politikák egész rendszere, a gazdaság fokozott szabályozása. • A II. világháború és a keynesi gazdaságpolitikai fordulat lökte tovább a szociális államot erre az útra, és az 50-es, 60-as évek példátlan világgazdasági konjunktúrája, növekedése szilárd alapot és legitimációt biztosított számára. A jóléti államra épülő szociálliberális politika fénykora erre az időszakra esett, bár a skandináv államokban vagy Németországban azután se nagyon szorult vissza • Eszmei háttere a polgári liberális politikai rendszert elfogadó szociáldemokrata pártok és az újliberálisok szellemi és politikai frigye, a szociálliberalizmus megjelenése, a második generációs jogkosár kiterjedése. A szociálliberalizmus az 1970-es évek végéig a liberalizmus domináns irányzatává vált. A jóléti állam alapelvei 1. Szabadság

és egyenlőség egyformán hangsúlyos, a kettő együtt is megvalósítható Azaz az egyenlőség felzárkózik az eddigi favorit, a szabadság mellé Ez máig cél, de nem gyakorlat 2. A szociális jogok egyenrangúak a politikai jogokkal Kérdés, hogyan lehet valódi szociális jogosultságokat teremteni, hogyan érvényesíthetők-e szociális jogok. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 90 ► Politológia Politikai ideológiák A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 91 ► 3. Dekommodifikáció Bizonyos szolgáltatások nem árujellegűek, legyen lehetőség arra, hogy ezek nem piaci úton, fizetés nélkül beszerezhetőek legyenek (pl. oktatásügy, egészségügy) 4. A juttatások megszerzésének módja univerzális legyen, és ne szelektív Típusai Kvantitatív szempontok alapján (azaz, ki mennyit költ szociális célokra): • Fejlett (kiadások 50%-a), közepesen fejlett, fejletlen

jóléti állam. Kvalitatív szempontok alapján (Espring-Andersen) három modell: • Liberális – angolszász modell • Konzervatív – korporatista jóléti állam • Szociáldemokrata – skandináv jóléti állam Elemzési szempontok: • • • • Hogyan, milyen alapon járnak a szociális juttatások Támogatások mértékét mi határozza meg A beavatkozás oka, célja A beavatkozás eredménye Liberális Konzervatív Mikor járnak Szelektív Státusz, réteg Formája Jövedelemfüggő Foglalkozáshoz kötött Oka, célja Piaci kudarcok Ahol család, egyház kudarcot vall Eredmény Növekvő távol- Különbség- és státusságok konzerváló Szociáldemokrata Univerzális Fix Dekommodifikációra törekvés (pozitív cél) Egalitariánus, csökkenti a különbségeket A neoliberális alternatíva • A jóléti állammal szembeforduló neoliberális, jobboldali gazdasági filozófia visszatért a klasszikus, piacpárti liberalizmus szelleméhez, a privatizáció

és a tulajdonlás fontosságát, az állam gazdasági és szociális szerepvállalásának a csökkentését, valamint az egyén nagyobb felelősségét hangoztatja. • A neoliberalizmus az angolszász államokban erőteljes politikai támogatást kapott az 1979–80-es konzervatív politikai fordulata, a Thatcher- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 91 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 92 ► Reagan korszak révén. Gazdaságpolitikaként később jelentős befolyásra tett szert közép- és kelet-európai új demokráciákban is 5.4 Konzervativizmus A modern konzervativizmus a francia forradalomra adott válaszként született – Edmund Burke híres könyvének (Töprengések a francia forradalomról, 1790) a megjelenésével, ami az eszmerendszer alapművévé vált, bár whig párti írója még nem használta a fogalmat. Először Chateaubriand

alkalmazta a kifejezést az 1820-as években „Le Conservateur” nevű folyóiratával. Konzervativizmusról a 19. század óta beszélünk, amikor a polgári társadalmak kifejlődésére és a polgári forradalmakra ellenhatásként kezdték összefüggően és rendszerszerűen kifejteni a konzervatív eszméket. Rendkívül rugalmas eszmeáramlat, mely tértől és időtől függően változik, eszmei lényegét nehéz egységesen meghatározni, mert alapvetően reaktív eszmerendszer (elsősorban a liberalizmusra és a szocializmusra adott válasz), vagyis tartalma azzal együtt változott, hogy mire adott választ. A konzervatív attitűd • A konzervatívok elutasítják az absztrakt, racionális, elméleti konstrukciókat, ezért idegenkednek attól is, hogy a konzervativizmust rendszerezett politikai ideológiának tartsák, inkább egyfajta attitűdként, beállítódásként, viselkedésformaként, a világhoz való viszonyként, életszemléletként határozzák meg. •

A konzervatív attitűd lényege: ha nem feltétlenül szükséges változtatni, akkor nem kell változtatni. Használni és elvezni kell azt, ami elérhető, előnyben részesíteni az ismerőst az ismeretlennel, a kipróbáltat az újjal szemben, jobban kedvelni a rutint, a tényeket a terveknél, a jelenlegit az utópikus boldogsággal szemben (Oakeshott) • A konzervatív kifejezés hétköznapi értelmezése a fennálló megőrzését jelenti, konzervatívnak nevezik azt, aki nem a konzervatív értékeket, hanem adott politikai pozícióját védi. A konzervatív ideológia • Antropológiai pesszimizmus: kiindulópontja az emberi tökéletlenség, szkeptikus az emberi természettel és javíthatóságával kapcsolatban. Az ember elsősorban nem racionális lény, hanem érzelmek, gondolatok jó és rossz tulajdonságok, egymásnak ellentmondó motivációk is vezérlik. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 92 ► Politológia A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 93 ► y Politikai szkepticizmus: elveti a racionalizmust, a történelem menetét nem megismerhető törvények mozgatják. A politika nem az elméleti spekulációkra, hanem a történetileg felhalmozott tapasztalatra támaszkodhat, pragmatikus, tapasztalati és gyakorlati jellegű. Bizalmatlan az absztrakt tudást megjelenítő, szekularizált értelmiségiekkel szemben. A felvilágosodás okoskodó, kritikai szelleme minden baj forrása, a társadalom nem alakítható át tudatosan és tervszerűen. Az ilyen eszmék csak a társadalmi harmónia, a hatalom és a tulajdon, aláásásához vezetnek. • Organicizmus – forradalomellenesség. A társadalom szerves, összetett rendszer, amit nem lehet gyors és gyökeres átalakításnak kitenni. Nem ellenzik a változást, a társadalom természetes, ellenőrizhető, az értékeket megőrző, lassú, evolucionista változása elfogadható,

ők a „fontolva haladók”. Ellenzik azonban a társadalmi robbanással, radikális felfordulással járó forradalmakat – mert több kárt okoznak, mint hasznot –, elvetik azokat változásokat, amelyeket a tapasztalati tényektől elrugaszkodva elvont, ideológiai okok miatt, a „haladás” nevében hajtanak végre. A tapasztalat szerint minden kísérlet a múlttal való radikális szakításra megbukott és történelmi zsákutcába jutott • Tradicionalizmus: a történelem és tradíció kiemelt helyet foglal el az emberi közösségekben, tiszteli a meglévő szokásokat és intézményeket (politikai, vallási, kulturális), amelyek a korábbi korok nemzedékeinek kollektív bölcsességét hordozzák. A régóta létező dolgok önmagukban is értékesek, hiszen különben nem maradtak volna fenn, az új dolgoknak viszont nincs önértékük pusztán azért, mert újak, ami természetesen nőtt és időtállónak bizonyult, az értékesebb minden csinált,

mesterséges rendszernél. Múlt nélkül nincs jelen, a történelem folytonos • A vallás szentesíti a tradíciókat, és ezért a vallás minden erkölcs és közösségi érzés forrása és legfőbb támasza. A szekularizmussal szemben a keresztény hagyomány megtartó erejét és az államrend stabilitásában játszott szerepét hangsúlyozzák. • Tekintélyelv, rend: tekintély és hatalom nélkül nem létezik stabil rend, rend nélkül pedig nem létezik szabadság. A szabadság minőségi fogalma: a szabadság a kötődésben, a közösségek szolgálatában A konzervativizmus fő célja, hogy a hagyományosan fennálló rendet megőrizze, akár változatlanul, akár részleges reformok árán. • Közösségközpontúság: nagy jelentősége van a szokásokat fenntartó különböző hagyományos közösségeknek (család, iskola, egyházközség), A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 93 ► Politológia A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 94 ► azok érdekei-értékei elsőbbséget élveznek az egyénnel szemben, hangsúlyozzák az egyén közösségek iránti felelősségét és kötelességeit. A család minden tekintély és morál alapja, a társadalom alapvető sejtje, az államrend legfőbb támasza. • Egyenlőtlenség: elvetik az egalitárius nézeteket, az emberek természettől fogva alapvetően egyenlőtlenek, a társadalmi csoportok közötti anyagi/kulturális egyenlőtlenség, a társadalmi hierarchia, alá-fölérendeltség törvényszerű állapot, bármiféle egyenlősítés természetellenes, és csak erőszakkal végrehajtható próbálkozás. • Védi a tulajdon szabadságát, magántulajdonpárti, de nem feltétlenül támogatja a piacot az állammal szemben vagy fordítva: ezek az intézmények csak akkor értékesek, ha organikusan jöttek létre, hosszabb ideje eredményesen működnek, s közösségi

érdekeket és értékeket fejeznek ki. Bármely intézmény elfogadható, ha a szervesen, természetesen, nem külső beavatkozás, tervezés hatására jött létre. Támogatható a „gondoskodó állam”, de a természetes piaci rend nevében elutasítható a túlzott állami beavatkozás a közösségek életébe. • Társadalomképe: a társadalom a különböző csoportok, érdekképviseletek, közösségek szervezeteire építő, szociálisan érzékeny, szolidaritáson alapuló organikus egység, tradicionális közösség. A konzervativizmus államfelfogása • Az egyenlőtlen és gyarló emberek közötti rendet csak a tradíció, a vallás, a család, a kisközösségek, valamint az állam tekintélye tartja fenn. • Az állam magasabb rendű, mint egy kereskedelmi társaság, amelynek tagjait pusztán a kölcsönös haszon mérlegelése tartja össze. Az állam a társadalom egyik aktora, cselekvő személyiséggel bír, nem pusztán eszköz, hanem erkölcsi tartalma

is van. • Organikus államkép: az állam szerves képződmény, nemcsak az élők közössége, hanem közösség az élők, a holtak és a még meg nem születettek között. • Az államot nem lehet életidegen doktrínákkal minden további nélkül átalakítani, és nem is szabad. Egy ország története nem egy tiszta lap, amelyre bárki tetszése szerint firkálhatna. Alkotmányt nem lehet csinálni, a politikai folyamatokból kell megszületnie (nem az írás a fontos, hanem a szokás) • Az állam az autoritás és a szuverenitás letéteményese, fontos, hogy korlátozott és képviselet elvére épült legyen. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 94 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 95 ► • Az állam legitimációját, intézményeit a történelem és tradíciók teremtették meg. Nem a választások legitimálják a hatalmat, hiszen az

egyének balgák és ostobák, és esetleg rosszul választanának A konzervativizmus célja az intézmények megóvása A konzervativizmus típusai: 1. Ellenforradalmi konzervativizmus (1789-től 1848-ig) a francia forradalom kihívására adott reakcióként a feudális érdekeket képviselte a liberális polgársággal szemben Az individuális szabadság sokak számára a privilégiumok, illetve a létbiztonság elvesztését jelentette. 2. A mérsékelt, evolutív, liberális konzervativizmus (1848-tól máig): az angolszász világban (Nagy-Britannia, USA) jellemző, ahol a pártpolitikában is nagy befolyásra tett szert Elfogadja a liberalizmus több értékét, illetve összeegyeztethetőnek tartja a konzervatív értékekkel, alkotmányos alapra helyezkedik és a korlátozott államért, a közösségekért és a piac nagyobb szabadságáért szállt síkra. Erről mondta Bertrand Russel, hogy a konzervatívok jobboldali liberálisok, a liberálisok baloldali konzervatívok.

3. Keresztényszocializmus (19 század végétől máig): erőteljesebb szociális komponens, aminek a hátterében az állt, hogy a liberálisokkal szemben a konzervatívok és az egyházak reagáltak a kapitalizmus okozta társadalmi, szociális feszültségekre, és megpróbáltak új perspektívát kínálni a munkásoknak a munkásmozgalom helyett (lásd 1891 XIII. Leó Rerum Novarum enciklika). Megjelenik a konzervatív szociálpolitika: a keresztény szolidaritás és szubszidiaritás elve alapján az államnak be kell beavatkoznia, ha a családi, kisközösségi, egyházi közvetlen segítségnyújtás minden lehetősége elapadt. 4. Kereszténydemokrácia: a második világháború után a kontinentális Európa tömegdemokráciáinak irányzata, amely erőteljesebben támaszkodik a keresztény vallás és a modernizálódott egyházak tanaira, demokratikus és szociálisan érzékeny, lassan kialakítják a középosztályi, néppárti politika alapjait egy modern szociális

állam kereteiben. 5. Neokonzervativizmus-neoliberalizmus: az angolszász országokból kiinduló az új jobboldal (New Right) a konzervatív és liberális politikai elvek ötvözeteként erős befolyásra tett szert az 1970-es évek végétől. (Előretörésének dátumai a politikában: Anglia 1979, USA 1980, NSZK 1982, mindhárom államban mintegy másfél évtizedes folyamatos neokonzervatív kormányzás.) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 95 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 96 ► A neokonzervatív-neoliberális felfogás Neokonzervatív vagy neoliberális? A többféle síkon (politikában, gazdaságban, társadalmi struktúrában, kultúrában) érvényesülő irányzat gazdaságilag liberális, míg társadalompolitikájában liberális és konzervatív elemek együttesen feltűnnek, számos konzervatív értéket (vallás, család, tradíciók)

vall, a különböző szintű és kiterjedésű, hagyományos közösségek tekintélyének állami segédlettel történő visszaállítására törekszik. Elnevezésében felváltva használják a két kifejezést Eszmei források: • Tradicionalizmus (Nisbet, Kirk): eltömegesedés atomizálódás, uniformizálódás, erkölcsvesztés elkerülésére a tekintély, tradíciók, normák újraélesztése. Egyének helyett csoportok laissez fair-e Az egyén és az állam közötti közbülső intézmények, közösségek biztosítják a társadalmi-kulturális alternatívákat Felvállalja a rend hangsúlyozása mellett a sokszínűséget, a pluralizmust, a toleranciát. • Libertariánusok (klasszikus liberálisok – Hayek, monetarista közgazdászok – Friedman). Védekezés a terjeszkedő állam ellen, hit a haladásban, irányát nem tudjuk, a közösség belső koordinációjával érhetjük el, s nem az állammal. A gazdasági vagyoni különbségek nem veszélyeztetik a

politikai jogegyenlőséget, fordítva viszont igen Főbb tételük: a jóléti állam többrétegű válságba került. 1. Gazdasági válság: az ok nem a kapitalizmus válsága, a kapitalizmus egész jól működik, természetes társadalmi formáció. A fő ok, hogy a hatékony piacot kiszorítja a túlzott állami beavatkozás, amely veszélyezteti az egyéni szabadságot és hatásfoka is rettentően gyenge, a redisztribúció immár a középosztály között osztogat, s nem a rászorulók között, nagy adóterhek csökkentik a vállalkozói szellemet. 2. A válság elsősorban kulturális, morális és értékválság, amelyek kialakulásában igen jelentős szerepe van az „ellenkultúra-mozgalmaknak”, és az azt vezérlő értelmiségnek. 3. A politikai intézmények válságba kerültek, a kormány túlcentralizált, túlterhelt (overload), túl sokat vállal, aláássa ezzel saját tekintélyét. 4. Hatalmi válság, a kormányzati intézmények elveszítették

legitimációs tartalékaikat, csökkent a kormányzó elitbe vetett bizalom 5. Technokratizmus válsága: a tudomány és a technika nem képes csökkenteni a társadalmi problémákat Hayek szerint a 20 század a babo- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 96 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 97 ► nák kora, túlságosan is hitt a tudományban a társadalmi megismerés terén. A modern társadalmakban nem lehet kiiktatni a társadalmi kérdések értelmezését szolgáló ideológiát Történelmi pesszimizmus, a fejlődés és haladás téves hit volt. A haladás még materiális értelemben is – mint a gazdasági növekedés vagy a jólét fokozása – beleütközött a saját határaiba. 6. Az egyenlősítés válsága A neokonzervativizmus fő ellensége az egyenlőség A jóléti állam beengedte a polgári demokráciába a szocializmust, amely egyre

terjeszkedik, a túlzott egyenlőség érvényesítése veszélyekkel fenyegeti a demokráciát és az egyéni szabadságot. A neokonzervatív recept 1. Tradicionális értékek és intézmények tisztelete (vallás, család), az „ellenkultúrák” teljes elutasítása, új értékrendszer kialakítása, illetve a régi visszaállítása. 2. Piacgazdaság elsődlegessége (deregulációs lépések), az állam gazdasági szerepének csökkentése, bizonyos társadalmi célok érdekében az állam beavatkozhat, de csak piackonform módon (pl. ne munkanélküli segély, hanem átképzési programok) 3. Elfogadja a jóléti állam vívmányait, de elutasítja a paternalista állam gondolatát, a jóléti intézmények kiterjesztését, abból valamit vissza akar faragni. 4. Támogatják az esélyegyenlőséget, de elvetik az egalitarianizmust, minden egyenlősítés destabilizál azáltal, hogy a különbségek csökkenése a fennmaradó egyenlőtlenségeket még elviselhetetlenebbé

teszi, nem is szabad a társadalmi egyenlőtlenség megszüntetésére törekedni. 5. Decentralizálás, pluralizálás, a kisebb, de erős állam koncepciója A társadalom nem alakítható át radikálisan, egyetlen központból kiindulva, sokkal hatásosabbak és termékenyebbek a sok pontról kiinduló, apró hangsúlyeltolódásokban végbemenő változtatások, amelyek nem törekszenek kizárólagos megoldásokra. 6. A kormányzat, az állam tekintélyének helyreállítása, új rendező elvekre van szükség, amelyek mérséklik a jóléti szolgáltatásokkal kapcsolatos várakozásokat (szakítani kell a szentimentális humanizmussal, bűntudattal, mindenki maga is harcoljon meg a fennmaradásáért). 7. Ehhez új kormányzati elitre van szükség Elitista demokráciafelfogás: nem a nép uralma, hanem alkalmas elitek versengése, az elitek minél A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 97 ► Politológia A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 98 ► nagyobb és minél változatosabb választéka álljon a társadalom rendelkezésére. A neokonzervatív hullámot ért kritikák • A konzervatív támadás az egyének védelmére szolgáló kormányzati beavatkozásra, jóléti szolgáltatásokra vonatkozó társadalmi konszenzus ellen irányul, egyenlőségi jelet téve a keynesi közgazdaságtan és a „felforgató tevékenység közé”. • Nem más, mint a jövedelmek és terhek újraosztásának legitimációs ideológiája, amit gátolnak a szociális kiadások és az ezeket fedező magas adók. • A neokonzervativizmus jó hatással lehet a nyugati politikára, állandó, kreatív és konstruktív szerepet játszhat, ha fel tudja hívni a figyelmet a liberalizmus gyengeségeire. De nagy a veszélye, hogy egy oligarchikus berendezkedés legitimációs ideológiájává változik, amelyben a lényeges döntéseket egy korporatív elit hozza. 5.5

Szocializmus A szocializmus szó a latin „sociare” (megosztani, összehozni) igéből származik. A szocialista eszme a 19 század második felétől vált meghatározó ideológiai áramlattá Eszméi: • Demokráciafelfogása: az igazi, tartalmi demokrácia az osztályuralom nélküli társadalomhoz kapcsolódik. A polgári demokrácia elfedi az osztályuralmat, amelyben a formálisan demokratikus intézmények és eljárások csak reprodukálják a társadalmi egyenlőtlenséget • Egalitarianizmus: igazságtalannak tartja a túlságosan nagy társadalmi egyenlőtlenségeket, bárhonnan is származnak, a probléma az egyenlőtlenség puszta léte. Még a munkából származó vagy a tehetségbeli különbségeket sem ismeri el, hiszen attól „a gyomor befogadóképessége semmivel sem lesz nagyobb”. • A szocializmus optimista emberképpel rendelkezik. Hangsúlyozza a testvériséget, a kollektív szolidaritás fontosságát. • Társadalmi igazságosság: az

alkotmányos demokráciák „szocializálása”. A társadalom hátrányosabb helyzetű rétegei mellett áll, a kizsákmányoló intézmények megszüntetésével, a kedvezményezett körének radikális kiterjesztésével igazságosabb lesz a társadalmi rendszer. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 98 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 99 ► • Racionalizmus: a fennálló társadalommal szemben lehetséges és megvalósítható racionális alapon egy jobb, egy szabad, politika- és konfliktusmentes társadalom. • Eredeti célkitűzései: a magántulajdont váltsa fel a társadalmi tulajdon, az individualizmust a kollektivizmus, a versenyt a kooperáció, a jogi egyenlőséget (ami puszta jogi fikció) a társadalmi egyenlőség), a polgári társadalmat a szocialista társadalom. A szocialista államfelfogás és gyakorlat kettős • Az állam szerepe

nagy: a megvalósult szocializmus mindig állampárti volt, az államtól remélték a piac korrekcióját, az „össztársadalmi érdek” képviseletét, a társadalmi egyenlőtlenség kiigazítását. • Az állam szerepe csekély: az önkormányzó szocializmus hívei tagadják az állami gyámkodást, szerintük az igazi demokrácia az emberek szabad együttműködésén alapuló, önigazgató kis közösségek, kooperációk, szövetkezetek, decentralizált struktúrák társadalma (a gazdaságban munkástanácsok: a vállalatok kollektív, munkásság általi irányítása, önigazgatása). Az ideológiának számos, egymással is szembenálló alváltozata ismert (tudományos és utópikus, forradalmi és reformista szocializmus), illetve az eredetei elképzelésekhez képest mára óriási változásokon ment keresztül. A 19. század első felének angol és francia ún utópista szocialistái elsősorban különböző elméleti és gyakorlati kísérleteikkel próbálták

a lehetséges legjobb rendszert, a jövő ideális társadalmának konkrét berendezkedését kigondolni és megvalósítani. A marxista”tudományos” szocializmus • A szocializmus történetének legnagyobb hatású gondolkodója Karl Marx (1818–1883) volt, aki azonban önmagát nem szocialistaként, hanem kommunistaként határozta meg. Számára a szocializmus polgárikispolgári eszme volt, amivel szembeállította a munkásosztály kommunizmusát Úgy vélte, hogy a proletariátus felszabadítása csakis a proletárok feladata lehet. Az utópista szocialistákkal ellentétben nem a leendő rendszer felvázolására törekedett, inkább a kapitalizmus kritikájával, és az annak meghaladására szolgáló forradalomelmélet kidolgozásával foglalkozott. • Osztályharc: a történelem osztályharcok története, amelyet mindig két, egymással antagonisztikus ellentétben álló domináns osztály folytat A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató

Vissza ◄ 99 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 100 ► egymás ellen. A kapitalizmus „sírásója” a megerősödő munkásosztály, mely azáltal válik forradalmi erővé, hogy életkörülményei a fokozódó kizsákmányolás révén egyre inkább romlanak. A proletariátus harca az utolsó osztályharc lesz a történelemben, mert a munkásosztály nemcsak a saját, hanem az egész társadalom érdekeit kifejezi, s a forradalom győzelmével létrehozza az osztálynélküli társadalmat. • Gazdasági-szociológiai meghatározottság: a társadalmi alrendszerek közül kiemelkedik a gazdaság, mint alap, a többi ennek a függvénye, a felépítmény (kultúra, politika, vallás stb.) A társadalmi létezés határozza meg az emberi tudatot, a különböző osztályok a tulajdonhoz való viszonyuk alapján értelmezhetők. • A kapitalizmus lerombolja az emberi kreativitást, a munkás

elidegenedik saját munkatevékenységétől. A történelem célja az elidegenedést, a kizsákmányolást fölszámoló igazságos és egyenlő közösségi társadalom létrehozása, a javak igazságos, egyenlő elosztása. Marx nézeteinek ifjúkori és időskori változatai: • Forradalmi voluntarizmus (fiatal Marx): A kapitalizmus megszüntetése a forradalmi, radikális és gyors úton át vezet. A politika, a társadalom átalakítása bármilyen eszközzel, rövid időn belül megvalósítandó, ennek kerete a történelem legzsarnokibb rendszere, a proletárdiktatúra, amely elvégzi a kommunizmus megteremtésének előfeltételeit. A munkásosztálynak az állam segítségével kell végrehajtania saját gazdasági felszabadítását (a magántulajdon megszüntetése, munka szerinti elosztás stb.) A forradalom elsőként a legfejlettebb kapitalista országokban (például Angliában) tör ki, és innen terjed át minden országra, a kommunizmus a nemzeti szolidaritásnál

sokkal erősebb osztályszolidaritás, internacionalizmus révén végül globális rendszer lesz. • Determinisztikus (idős Marx): a forradalmi akarat mellett a társadalmi változásoknak a történelem logikájából fakadó törvényszerű bekövetkezésén a hangsúly. A termelőerők és a termelési viszonyok növekvő konfliktusa elkerülhetetlenül forradalomhoz vezet, azt nem kell akaratlagosan siettetni. E két változat nyomán, a hatalomátvétel hogyanját, időtávját illetően kettészakadt a szocialista/kommunista elmélet, forradalmi-radikális és reformista szocializmus-koncepció alakult ki. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 100 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 101 ► Szociáldemokrácia • A determinista szemléletet követők nem azonnali forradalomra, hanem a munkásság helyzetének reformokkal történő fokozatos javítására

törekedtek a munkásosztály politikai emancipálásán keresztül (demokratikus választójog). Ebből az irányzatból nőtt ki a szociáldemokrácia, a 20 század domináns baloldali mozgalma • A szociáldemokrácia évtizedekig fenntartotta a végcélt, de az osztályharc keretéül elfogadta a parlamentet, a választásokat, és általában a demokratikus politikát. Úgy vélték, hogy ami történelmileg szükségszerűen bekövetkezik, azt nem kell erőszakosan siettetni, erőszakmentesen, békés, mérsékelt eszközökkel, igaz hosszabb idő alatt, de megvalósítható a végcél, az osztály nélküli társadalom Addig is a kapitalizmus megdöntése helyett a rendszeren belüli reformokkal kell és lehet a szociális szempontokat érvényesíteni. • A második világháborút követő gazdasági fellendülés idején a nemzetközi szociáldemokrácia már elvi, forradalmi végcéljától is megszabadult (a német szociáldemokraták például híres 1958-as Bad

Godesbergben tartott kongresszusukon). Elfogadta a kapitalizmus, a polgári demokrácia és társadalom kereteit, a szocializmus a kapitalista társadalmi rendszeren belüli ideológiai irányzattá alakult, pártjaik és a munkásság, szélesebb értelemben a bérből, fizetésből élők baloldali reformpártjai lettek. A jóléti állam időszaka a szociáldemokrácia aranykora volt, amikor a gyors gazdasági növekedés lehetővé tette a bőkezű állami-jóléti újraelosztást, az eszme egyre inkább praktikus-kompromisszumos jelleget öltött. • Új szociáldemokrácia: az 1990-es években nyugaton előretört a jóléti állam és a neoliberalizmus sajátos ötvözetét, kompromisszumát jelentő „harmadikutas” eszmekör, mely a régi, elosztó szociáldemokrata szemlélet megújítását ígéri (Angliában, Németországban sikeresnek látszik az irányzat). Kommunizmus A szocializmus forradalmi-voluntarista, antidemokrata, bolsevik változata, amely Lenin és Trockij

munkásága nyomán bontakozott ki mind elméletben, mind a gyakorlatban. Nézeteik: • Az igazi marxi tradíció a proletárforradalom, melynek mielőbbi kirobbanását minden lehetséges eszközzel elő kell segíteni. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 101 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 102 ► • Tévedés a fejlett kapitalista országokban a munkásság általános elnyomorodására és az ebből állítólag szükségszerűen bekövetkező forradalmi automatizmusokra várni. A forradalom a szegényebb országokban fog elsőként kirobbanni, ahol a leggyengébb a kapitalizmus • A munkásság önmagában nem forradalmi osztály, ők legfeljebb a bérküzdelmekkel vannak elfoglalva, amiből soha nem lesz forradalom, sőt, egyenesen csillapítja a kapitalista osztályellentéteket. A forradalmi tudatosságot kívülről kell bevinni a

munkástömegekbe, erre a feladatra a forradalmi értelmiségiek által vezetett élcsapat, a bolsevik párt a legalkalmasabb. A létező kommunizmus • 1917-ben Oroszországban a bolsevizmus hatalomra került. A kommunista hatalomátvétellel azonban nem jött létre kommunista társadalom Ezért a létező kommunizmust szocializmusnak nevezték, amely a jövőben megvalósítandó kommunizmus előszobája, egyfajta átmeneti korszak. • A létező kommunizmus soha sehol nem valósította meg önigazgató közösségekre és a teljes társadalmi egyenlőségre épülő demokrácia ideálját, helyette totálisan elnyomó, államszocialista diktatúraként maradt fenn évtizedeken át. • A rövid életűnek gondolt proletárdiktatúra tartósnak bizonyult, ami nem a munkásság, hanem egy „új osztály”, az állampárt, a párfunkcionáriusok, a pártelit uralmát jelentette. • Az erőszakos hatalomátvétel és a megvalósult kommunista diktatúrák erkölcsi problémája:

lehet-e jót rossz eszközökkel, a szabadságot elnyomás, az igazi demokráciát proletárdiktatúra útján elérni, keresztülhazudhatjuk-e magunkat az igazsághoz? (A kommunista teoretikus, Lukács György: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma c. 1919-es cikkében már felvázolta ezt a dilemmát) • A kommunista világ 1989–90-ben összeomlott, s bár Európán kívül továbbra is vannak kommunista országok. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 102 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 103 ► 5.6 További ideológiák Anarchizmus A szó eredeti jelentése a hatalomnélküliség (a görög an-arkhia), az eszmerendszer lényege a hatalom- és uralomellenesség, az uralom nélküli társadalmi rend megvalósítása: • A rend és társadalmi együttélés nem igényel hatalmi-uralmi intézményeket, államot, azok nem az emberi természet

következményei, a társadalom képes nélkülük is megszervezni magát. Csak fokozati különbségek vannak egy rablóbanda és az állam között, hiszen mindkettő lényege mások szabadságának erőszakos korlátozásában áll • Hierarchia- és bürokráciaellenesség. Vertikális társadalom helyett szabad, spontán, kisközösségekből szerveződő, horizontális társadalom, ahol a területi közösségek szabad föderációkat hoznak létre. • Antropológiai optimizmus: az ember alapvetően jó és kooperatív lény, csak a hatalmi intézmények rontják el, teszik erőszakossá. • Az egyének szabadon élve, mások iránti toleranciával és felelősségtudattal alakítva a közösségi és egyéni kapcsolataikat, képesek maguktól is az uralom nélküli, spontán önszabályozó és harmonikus rend és a béke megteremtésére. • Igazságos társadalom az egyének felszabadítása a kötöttségek alól, a „szabad emberek szabad társadalma”. Az egyének

morális autonómiája összeegyeztethetetlen bármilyen uralmi formával, még a többség uralmának elvén nyugvó demokráciával is. • Az anarchisták tehát nem a rend ellenségei, hanem olyan rendben hisznek, amelyet nem az állami erőszak szervezetei, hanem szabad emberek hoznak létre és tartanak fenn. A politikai forradalom helyett – ami pusztán hatalomváltás – a társadalmi forradalom hívei, ami alatt minden uralom eltörlését, a hatalomtól (így a politikától) való megszabadulást értik. • Az anarchizmus nem rendetlenséget, felfordulást, káoszt jelent, az anarchisták sem terroristák, gyilkosok, politikai merénylők. Az anarchizmuson számos irányzata közül három fő típus emelkedik ki: • Kollektivista anarchizmus: az anarchizmus baloldali főiránya (pl. Proudhon, Bakunyin) Tulajdonellenes, antiklerikális és antikapitalista, céljait aktív, gyakran erőszaktól sem visszariadó kollektív mozgalmak révén A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 103 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 104 ► próbálja érvényre juttatni. A kölcsönös segítség, kooperáció és szolidaritás fontosabb, mint a folytonos versengés – Sajátos változat a szocializmus osztályharcos elveihez közelítő anarcho-szindikalizmus. Nem a politikai uralmi intézmények, hanem a gazdasági elnyomó intézmények, a gyárak az elsődleges célpontjai. A társadalmi forradalom legfőbb eszköze a munkások általános sztrájkja. y Individualista anarchizmus: az állam által ellenőrzött társadalomból való egyéni kivonulást hirdeti, a társadalmi harmónia állapota a szabadpiac elvei alapján valósulhat meg. Elutasítják az államot, de uralommentes, spontán szabályozórendszernek tartják a piacot. • Vallásos-misztikus anarchizmus: céljuk a földi, evilági megváltás, amely az egyéniség belső

felszabadításával lehetséges. Elképzelésük szerint a lélek felszabadulásából a társadalmi felszabadulás következik Nacionalizmus A 19. század első felében megjelenő nacionalizmus alaptételei: • A világot nemzetek alkotják. • A nemzeti identitás elsődlegessége. A nemzeti közösség az egyéni boldogulás legfőbb meghatározója és létezési kerete Mindenkinek van nemzetisége (és csak egy van). A valódi szabadság csak egy nemzettel való azonosuláson keresztül valósítható meg. • A nemzeti érdek elsődlegessége. A nemzeti törekvéseket az egyén fölé helyezi. Ha jó a nemzetnek, akkor jó az egyénnek • Nemzetállam eszméje: minden politikai hatalom forrása a nemzet, az önrendelkezés a nemzeti közösségek alapvető joga, a nemzetek csak saját szuverén államaikban lehetnek szabadok. Az állam természetes és legmegfelelőbb kerete a nemzet. Célja a nemzet és az állam egysége, a nemzeti és a politikai közösségnek egybe kell

esnie. • A nemzet iránti lojalitás minden más (családi, baráti, embertársi) lojalitás fölött áll. Az állampolgárok csak a nemzeti alapon szervezett államnak, azaz a nemzetállamnak tartoznak lojalitással • Csak a nemzetállamok teremthetik meg a békét, stabilitást a világban. Nemzet és állam fogalma természetesen eltér egymástól. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 104 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 105 ► • A nemzet kulturális közeg, emberek egy csoportja, akiket a közös nyelv, terület, történelmi hagyományok, kultúra, értékek és a múltból eredő együvé tartozás közös érzése köti össze • Az állam egy adott területen belül szuverén hatalmat gyakorló politikai szervezet. Patriotizmus, nacionalizmus, sovinizmus • Patriotizmus: lelki beállítottság, kapcsolódás a közösséghez és annak

kultúrájához, az összetartozás érzése, ami az egyént egy adott társadalmi csoporthoz, közös történelemhez és adott földrajzi tájhoz köti. • Nacionalizmus: politikai doktrína, melyben a nemzeti tudat összekapcsolódik a saját államiság igényével. Célja a nemzetépítés a nemzetállam eszközeivel A nemzeti azonosságot és a másik közösségtől való elhatárolódást is kifejezi. A nemzetek egyenrangúságát hirdeti, pozitív szerepet játszhat a nemzeti közösség érdekeinek, értékeinek és érzelmi kapcsolatainak az erősítésében, a nemzetállamok létrehozásában (felszabadíthat, egyesíthet, újraegyesíthet) • Sovinizmus: az elhatárolódás szembenállássá, az önazonosság a többi nemzet lebecsülésévé torzulhat, s ez a hierarchikus szemlélet gyakran vezetett hódításokhoz, más nemzetek elleni támadásokhoz. A nemzet felemelkedése nem a többi nemzettel folytatott békés és pozitív összegű versengésben valósulhat meg,

hanem egy zéró-összegű játszmáként csak a másik legyőzése árán lehetséges (a kifejezés Chauvin francia katona nevéből származik, aki fanatikus híve volt Napóleonnak). A nacionalizmus és a nemzet három alapvető elméleti megközelítése 1. Perennialista: a nemzetek a történelem állandó öröktől fogva létező tényezői A nemzetek azonosak az etnikumokkal, azaz származási közösségek 2. Modernista: a nacionalizmus, a nemzet és a nemzetállam jelenségei a modernizáció szülöttei. A modern államiság, az iparosodás, a társadalmi mobilitás, az urbanizáció, az írni-olvasni tudás elterjedése, a szekularizáció, az egységes jogrendszer, a tömegsajtó áll a nacionalizmus kialakulásának a hátterében. A nemzet „elképzelt” közösség, amellyel a tagok anélkül azonosulnak, hogy személyesen ismernék egymást. 3. Szimbolista: a modern nemzeteknek premodern gyökereik vannak, viszszavezethetők korábbi etnikai közösségekre, melyek

mítoszai, emlékei, szimbólumai és értékei áthagyományozódtak és fennmaradtak, a mo- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 105 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 106 ► dern nemzetállamok ezekre a szimbólumokra, továbbélő hagyományokra támaszkodnak. Politikai, polgári, „nyugati” versus kultúrnemzeti, „keleti” nacionalizmus • Politikai nemzet: Az elmélet szerint nyugaton a nemzetállammá válás folyamata egybekapcsolódott a polgárosodással, a nemzethez kapcsolódás egybeesett az állampolgári hovatartozással. A nemzet és az állam határai természetes módon összekapcsolódtak, a nemzethez tartozást az állampolgárság, a területi hovatartozás szabta meg. A nemzetbe az állampolgárság révén sikeresen asszimilálódni lehet. • Kultúrnemzet: Keleten a nemzetállamok születésénél meghatározó volt az etnikai,

kulturális elem, a nemzethez való kapcsolódás nem elhatározás és befogadás kérdése, hanem objektív etnikai adottság, az ilyen nemzetbe bekerülni nem, csak beleszületni lehet. A nemzetek határai nem az államhatárokhoz illeszkednek. • Ez a nyugat-keleti, földrajzi megkülönböztetés téves. Minden politikai nemzetfelfogás mögött meghúzódik egy kultúrnemzeti mag, tartalom is. Azonban kétségtelen, hogy a nyugat-európai nemzetek és nemzetállamok sikeresebb történelmet mondhatnak magukénak, és kevesebb nemzeti, nemzetiségi jellegű viszályt, mint Európa keleti felén, de ez nem az eltérő nemzetkoncepcióknak köszönhető. Fasizmus A fasizmus eredete a 19. század végére vezethető vissza, 1922-ben, az olasz Benito Mussolini révén már hatalomra került politikai erő vezéreszméjeként jelentkezett. 1933-ban az osztrák származású Adolf Hitler nemzetiszocialista pártja került Németországban hatalomra, a nácik rövidesen totalitárius

diktatúrát vezettek be. A német nácizmust a fasizmus egyik típusának tekinthetjük. A két világháború között a fasiszta eszmék számos országban elterjedtek (elsősorban Németország, illetve Spanyolország, Ausztria, Franciaország, Magyarország, Románia). A fasizmus szélsőséges formái 1945 után megbuktak, más fasiszta diktatúrák fokozatosan fasisztoid, autoritárius rendszerekké szelídültek, és végül mindegyik államban demokratikus fordulat ment végbe, a fasizmus politikai szerepe leáldozott. A fasiszta eszmék azonban különböző, politikailag egyelőre marginális neofasiszta mozgalmakban máig továbbélnek. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 106 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 107 ► A fasizmus különböző magyarázatai: • Marxista megközelítés: párhuzam a kapitalizmus és a fasizmus között, a fasizmust a

finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája. • Kulturális-vallási értelmezés: a fasizmus a nyugati civilizáció, a nihilizmus válságjelensége, új barbarizmus, új pogányság. • Történeti, szociológiai megközelítések: középpontban a modernizációs és gazdasági válság (tőzsdekrach, infláció, munkanélküliség) elemei. • Politikai magyarázatok: az első világháborút követő sajátos politikai körülményeket, a „weimarizációt”, és a demokrácia válságát, a többpártrendszer összeomlását elemezték. A fasizmus általános jellemzői: • Embereszménye az ösztönösen, kreatívan, veszélyesen élő ember, aki a tett aktivizmusát a gondolkodás elé, a közösségi akciót az egyéni tevékenység elé, az akaratot az ész kultusza elé helyezi. • Tagadja az individuális szabadság és jogi, politikai egyenlőség elveit, a racionalizmust. • A hierarchizált

társadalom és az erős állam eszményét hirdeti, jellemzője a felfokozott nacionalizmus. • Antiliberalizmus, antiparlamentarizmus, demokrácia-ellenesség, a demokratikus képviselet helyett a korporatizmus, a szélsőséges elitizmus, a vezérelvűség (Führer-prinzip) jellemzi. • Az erőszakos szociáldarwinizmus. A rokkantakat, szellemileg elmaradottakat, a nőket és az időseket másodrendűnek tekintették Az egészséges, fiatal fasiszta férfi számára az önmegvalósítás egyik lehetséges, elfogadott formája az erőszak. • Kollektivizmus, korporatizmus. A tőke és munka ellentétének megszüntetése az egyes foglalkozási ágak munkaadóit és munkavállalóit tömörítő korporációk létrehozásával. Az olasz, a német korporatizmus az állam gazdasági ellenőrző, irányító hatalmát jelentette. Az olasz fasizmus – kulcselem az állam • Modernista eszme, mely egy viszonylag elmaradott társadalom modernizálását célozta az egységes és erős

állam vezető szerepe révén. Az olasz fasizmusban Mussolini, a Duce (vezér) mellett központi szerepe A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 107 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 108 ► volt az „organikus” államnak, amely abszolút elsőbbséget élvezett az egyénnel szemben. • Az erős állam agresszív nacionalizmussal párosult. Az itáliai fasizmus az olasz egység megteremtésének és a terjeszkedés programját folytatta a korábbiaknál durvább eszközökkel. Német nácizmus – középpontban a faj • Fajelmélet: az államnak nincs sajátos kulturális tartalma, mert azt a faj hordozza. A német nemzetet a biológiai „fajtisztaság” és a „népszellem” (Volkgeist) definiálja Az egységes emberi faj tagadása, vagyis a rasszizmus alapján igyekezett biológiailag igazolni az embercsoportok közötti társadalmi, politikai

megkülönböztetést. A fajelmélet nem náci „találmány”, hanem a 19. század végén született elmélet, miszerint a világot az északi, ún. árja fajnak kell uralnia (Herrenvolk), az alávetett fajokkal (szlávok, romák, feketék, zsidók) szemben • Antiszemitizmus: a vidéki, paraszti, „természetes” közösségi élet értékes a városi, polgári, kereskedő és individualista „zsidó” életformával szemben. Az árja faj azért nem jut domináns pozícióba, mert alantas fajok, népcsoportok, főként a zsidók elfoglalják előle a helyet. • Agresszív, soviniszta-rasszista ideológia: háborúval, és más fajok teljes megsemmisítésével kívánja megteremteni a németek által képviselt faj életterét (Lebensraum). • A nácizmus gazdaságilag bal- és jobboldali elemeket ötvözött, antikapitalista retorikája ellenére elfogadta a „produktív tőke” hasznosságát a „parazita zsidótőkével” szemben. Populizmus A populizmus egyszerre

lehet ideológia, politikai stílus és sajátos politikai beszédmód. Sokan vitatják, hogy egyáltalán eszmerendszernek lehet-e tekinteni. Jellemző vonása eszmei heterogenitása, a még más eszmékhez képest is szokatlan rugalmassága. Főbb elemei: • Modernizációellenesség: eredetileg a tradicionális paraszti (népi) életforma és viszonyok védelmét jelentette a modern (ipari) társadalommal szemben. A modernizációt, az újat idegen, romboló jelenségként ábrázolta, ami eltörli a hagyományokat, a régi értékeket • Harmadikutas irányzat: elveti a modernizáció kapitalista és a szocialista módját is. Fontos eleme a bal- és jobboldaliság meghaladására törek- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 108 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató • • • • • • Politikai ideológiák Vissza ◄ 109 ► vés, ugyanakkor keverednek benne a baloldali és

jobboldali elemek. A populizmus baloldali változatainál az állami gondoskodásra, a gazdasági nacionalizmusra, a paternalista központi elosztás követelésére helyeződik a hangsúly, a népre hivatkozik és az államhoz fordul segítségért. Jobboldali változataiban az elit nem is tartozik a néphez, az a népen élősködő, idegen csoport. Elitellenes eszmeáramlat. A politikában nem a horizontális ideológiai (baloldali vagy jobboldali) tagolódás, hanem a vertikális társadalmi szembenállás (elit vagy tömeg) a lényegi szempont, az alapvető ellentét a nép és az elit között húzódik. A populizmus „a nép” nevében, a nép vélelmezett egységes érdekei alapján ennek a felszámolására törekszik. Paradoxona, hogy főbb képviselői maguk is a politikai elitbe tartoznak. Participáció-párti: a parlamentáris, képviseleti demokráciánál többre tartja a közvetlen demokrácia formáit (népszavazás, népgyűlés stb.) A népre hivatkozás. A nép

vélelmezett akarata minden más jognál, törvénynél, morális szabálynál előbbrevaló A társadalmi igazságosság jelszavait hangoztatja, de az „igazságosság” fogalma nem definiált, konkrét tartalma a nép vélt aktuális vágyait tükrözik A népre hivatkozás számos populista politikus esetében csak eszköz a néptől távol eső érdekek támogatásának ösztönzésére. A populizmus érzelmeket igyekszik mozgósítani, nem törekszik arra, hogy valamennyi konfliktusra racionális magyarázatot adjon. Többnyire kimerül a negációban, nincs átfogó gazdaság-, társadalom- és politikaképe A populizmusnak osztályalapon nincs meghatározható támogatója. Közép-és Kelet-Európában a paraszti létformát védte, az USA-ban a nagyvárosi élettel szembenálló vidéki farmertársadalom, Dél-Amerikában a kispolgárságnak és a munkásságnak a nagybirtokosokkal és a külföldi tőkével szembeni ideológiája volt. Általában olyan helyzetekben jelenik

meg ideológiaként, amikor számottevő társadalmi csoportokat egyidejűleg ér negatív hatás, közös érdeksérelem. Nem a legszegényebb országokban jelentkező, és nem is a legszegényebbek által képviselt törekvés. Ott jön létre, ahol jelentős társadalmi csoportok bizonyosak abban, hogy van mit elosztani, s a társadalmi újraelosztás arányainak megváltoztatásával kedvező helyzetbe kerülhetnek, általában a deklasszálódó középrétegek érdekeit fe- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 109 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai ideológiák Vissza ◄ 110 ► jezi ki, illetve azokét, akik nem bíznak abban, hogy sorsukon saját erejükből változtatni tudnak. A kevésbé fejlett országokban a populizmus elsősorban ideológia, a fejlettebb országokban többnyire politikai stílus, mindenhol a modern demokráciák működésének tartós eleme. A

parlamentáris demokráciában a populista politikusok a képzetlenebb, iskolázatlanabb, önmagukat vesztesnek ítélő rétegek stílusát, érzelmeit és érdekeit képviselik, a nép nyelvén beszélve tömegeket mozgósítanak a választásokon való részvételre. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 110 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 111 ► 6. Kormányzati formák – hatalmi ágak 6.1 Hatalmi ágak, államforma, kormányforma Az államhatalmi ágak viszonya egykor és ma A demokratikus politikai berendezkedésű államok makropolitikai struktúráját az államhatalmi ágak egymáshoz való viszonya szabja meg. A hatalommegosztás, a hatalmi ágak elválasztásának klasszikus elmélete (John Locke és Montesquieu alapján): • A demokrácia feltétele, hogy az állam különböző alapfunkciói, hatalmi ágai, a törvényhozás

(normaalkotás), a végrehajtás (normaalkalmazás) és a bíráskodás váljanak el egymástól – funkcionálisan, hatalmuk forrása szerint, intézmények, személyek vonatkozásában egyaránt. • A hatalommegosztás, az önálló hatalmi ágak elve összekapcsolódott a közöttük megvalósuló hatalmi egyensúly eszméjével. A hatalmi ágak, elsősorban a törvényhozás a végrehajtó hatalom viszonya a klasszikus sémához képest jelentős változáson ment át a modern demokráciákban. A politikai hatalom szempontjából meghatározó két hatalmi ág a legtöbb demokratikus országban részben összefonódik egymással, az önállóság helyett a kölcsönös ellenőrzésre helyeződött a hangsúly. Az államforma Az államformát a főhatalom jellege határozza meg: hogyan választódik ki az állam legfőbb közjogi vezetője, az államfő honnan nyeri legitimitását. Az államformának két változata lehetséges. • Monarchia: az államfő öröklés útján

nyeri el a tisztségét, s nem választják, az uralkodó legitimitása tradicionális jellegű. • Köztársaság: rendszeres választások útján (közvetlenül vagy közvetett módon) tölti be valaki egy adott időszakban az államfői, köztársasági elnöki posztot. Míg korábban az államforma kérdése kardinális, a politikai rendszer minőségét meghatározó kulcselemnek számított, addig ma már a demokratikus államokban az államforma jóformán nem is számít, inkább formai, mint tartalmi jelentősége van annak, hogy az államfő visel vagy nem visel koro- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 111 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 112 ► nát. Példának okáért Svédország: királyság, Finnország: köztársaság, politikai értelemben nincs minőségi különbség köztük emiatt Nyugat-Európában az országok csaknem

fele monarchia, Északnyugat-Európában kivételszámba mennek a köztársaságok, Dél-Európában ugyanakkor csupán egyetlen királyságot találunk, Európa keleti részén, a hajdani szovjet blokk államai a rendszerváltások során egyöntetűen a köztársasági államformát választották. Monarchiák Európában • Svédország, Norvégia, Dánia, Egyesült Királyság, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Spanyolország (továbbá néhány törpeállam: Monaco, Liechtenstein). A kormányforma A kormányforma az alapvető államhatalmi intézmények, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, pontosabban a törvényhozás, az államfő és a kormány viszonyának, működési struktúráinak a leírására és tipizálására alkalmazott fogalom. Minden kormányforma két, egymással részben ellentétben álló kritériumnak próbál megfelelni: • Biztosítja stabilitást – megóv az állandó kormányválságoktól. • Lehetővé teszi az elmozdíthatóságot – az

alkalmatlan közszereplők leváltását. Attól függően, hogy melyik hatalmi intézmény a meghatározó az egyensúlyozás mellett, és miként érvényesül a stabilitás és az elmozdíthatóság feltétele, eltérő kormányformákról beszélünk. A kormányformák talán a bizalmatlansági intézménnyel jellemezhetők a legtömörebben, vagyis azzal, hogy milyen a végrehajtó hatalom parlamenti felelőssége: 1. 2. 3. 4. 5. Westminsteri modell (minden negatív szavazás elvben bizalmatlanság) Fontosabb javaslatok feletti negatív szavazás (pl. költségvetés) Egyszerű bizalmatlanság intézménye Konstruktív bizalmatlanság Nincs felelősségi kapcsolat a végrehajtó hatalom és a parlament között A kormányformák két alaptípusa, szélső pontja a monista, de a végrehajtó hatalmát tekintve dualista, tiszta parlamentáris (elmozdíthatóság), és a dualista, de végrehajtó hatalmát tekintve monista, tiszta elnöki (stabilitás) rendszer. A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 112 ► Politológia Kormányzati formák – hatalmi ágak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 113 ► Az európai kormányformák többsége a két szempontot ötvözve a kettő között helyezkedik el. Alapvetően parlamentáris viszonyok között négyféle vegyes kormányforma alakult ki Európában. • Brit kabinetkormányzás: a kormányfő hatalma a parlamenttel szemben (pl. feloszlathatja a parlamentet, eldönti a választás időpontját) • Német kancellári kormányforma: a miniszterelnök szerepének megnövelése a konstruktív bizalmatlansági indítvány elvével. • Francia félelnöki rendszer: az államfő hatalmának megerősítése, közeledés az elnöki rendszer felé. • Svájci kollégiális kormányforma: nem leváltható, csak a végrehajtás szerepét ellátó kormány. A demokratikus kormányformák hatféle változata tehát: 1. 2. 3. 4. 5. 6.

Elnöki (prezidenciális) rendszer Parlamentáris kormányforma Kabinetkormányzás Kancellári (miniszterelnöki) demokrácia Félelnöki (szemiprezidenciális) rendszer Kollégiális-direktoriális kormányforma 6.2 Az egyes kormányzati formák 6.21 Az elnöki kormányforma Az elnöki rendszer az Amerikai Egyesült Államokban alakult ki és működik szinte változatlan formában több mint kétszáz éve. Az idők során több demokratizálódó ország is átvette ezt a modellt, főleg LatinAmerikában, míg Európában sohasem honosodott meg. Az USA-n kívül az elnöki rendszer nem bizonyult sikeres és stabil demokratikus kormányformának, intézményei más politikai kulturális kulturális, politikai tagoltságbeli, pártrendszerbeli körülmények közé kerülve eltorzultak, diktatórikus berendezkedéshez vezettek. Az elnöki hatalom Az USA-ban a végrehajtó hatalom élén a négy évre megválasztott elnök áll, aki az 1951-es alkotmánykiegészítés óta

legfeljebb egyszer választható újra. Az elnökjelölteknek először a pártjukon belül kell vetélytársait legyőznie és az ún előválasztásokat megnyerni (Az amerikai pártoknak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 113 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 114 ► nincs tagsági viszonyuk, szervezeti hálójuk, gyenge kohéziójú, inkább csak választások alkalmával működő laza szerveződések.) Az elnök megválasztását a föderatív szerkezetnek megfelelően egy sajátos elektori rendszer biztosítja (oka: megválasztását az alapító atyák a politikában jártas személyekre akarták bízni). Egy tagállamnak annyi elektora van, ahány képviselőt és szenátort küld a kongresszusba Az elnökjelöltek tagállamonként versengenek az elektorok szavazataiért, és az angolszász többségi elv alapján, aki a több elektori

helyet szerzi, azé az adott tagállam összes elektori szavazata. Az lesz az USA elnöke, aki az összes tagállam elektorainak több mint a felét megszerzi. Mivel az elektorok száma 538 (100 szenátori, 435 képviselői hely van, Kolumbia kerületnek további három elektor van), az elnökség megnyeréséhez legalább 270 elektori szavazatra van szükség Az elektori rendszer, a többségi elv miatt előfordulhat (mint ahogy 2000-ben történt), hogy nem az a személy lesz az Egyesült Államok elnöke, akire a legtöbb állampolgár szavazott, hiszen tagállamonként a győzelem mértéke nem számít. A prezidenciális kormányforma legfőbb jellemzője, hogy a végrehajtó hatalom monisztikus, az elnök egyszemélyben állam és kormányfő is egyszerre, a tisztség a nép által történő (kvázi) közvetlen választással nyerhető el, az elnök megbízatása nem függ a parlament bizalmától, a törvényhozás többségének támogatásától, politikailag tehát az elnök

nem felelős parlamentnek, a törvényhozástól független, politikai-bizalmi okból leválthatatlan, önálló legitimációjú hatalmat jelenít meg. Az elnök jelentős hatalommal és politikai szereppel rendelkezik: • A végrehajtó hatalom fejeként felügyeli a kormányhivatalok munkáját, ő a politikai döntések legfőbb végrehajtója. Az elnöki rendszerben nincs európai értelemben vett kormány, miniszter néven a személyes tanácsadói szerepelnek, akik nem alkotnak kollektív testületet. • A fegyveres erők főparancsnoka, hatalma nemcsak szimbolikus, hanem gyakorlati is, ő a legmagasabb rangú tiszt, ő rendeli el a hadsereg beavatkozását belföldön, külföldön egyaránt. • Nemzetközi jogkör: az elnök önállóan elismerhet más államokat. • Kinevezési jogkör. A végrehajtó hatalom személyzetét illetően rendkívül komoly, több ezres nagyságrendben kifejezhető kinevezési hatásköre van Az elnök szövetségi bírákat, nagyköveteket,

tanácsadókat, különböző hivatalnokokat nevezhet ki. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 114 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 115 ► • Kegyelmi jogkör. A közjogi felelősségre vonást kivéve bármilyen bűncselekménnyel kapcsolatban felfüggesztheti a büntetés végrehajtását és kegyelmet adhat. • Az elnök politikai értékek megtestesítője, jelentősen befolyásolja a politikai napirendek kialakítását. Duális hatalom, fékek és ellensúlyok rendszere Az elnöki rendszerben alkotmányos dualizmus érvényesül: a törvényhozás-végrehajtás abszolút elkülönült hatalmi ág, viszonyukat a fékek és ellensúlyok rendszere jellemzi (checks and balances, pl. egymással szembeni vétójoggal), hogy a végrehajtó hatalom és a törvényhozás kénytelen legyen együttműködni, egyúttal ellenőrzik is egymást, hogy

egyik se tegyen szert hatalmi túlsúlyra. Az elnöki rendszerben kétfajta hatalommegosztás is megvalósul. A központi állam hatalmi ágainak szétválasztása mellett (separation of powers), a föderatív állam különböző területi szintjei között is létezik hatalommegosztás (distribution of powers). Az amerikai politikai rendszer sajátossága, hogy míg a szövetségi szintű végrehajtó hatalom esetében közvetlenül csak az elnököt választják, addig a tagállami és helyi szinten többtucatnyi közhivatalt közvetlen választások útján töltenek be. Az elnök és a törvényhozás viszonya • Az elnök kinevezési jogköreinek egy részét az alkotmány a szenátus jóváhagyásához köti. Például a szövetségi bíróságok bíráit az elnök nevezi ki élethosszig, de a szenátusnak minden jelöltet jóvá kell hagynia A bírói hatalom jelentős szerepet játszik az elnöki kormányformában, a legfelsőbb bíróság aktívan értelmezi az alkotmányt,

a bíróságok semmissé nyilváníthatják a szövetségi, tagállami és helyi törvényeket, a végrehajtó hatalom egyedi döntéseit, ha azok sértik az alkotmányt. • Az elnök nemzetközi szerződéseket a szenátus beleegyezésével köthet (a szenátorok 2/3-os támogatása esetén). • Az elnök politikailag nem felelős a törvényhozásnak, leváltása kizárólag egy sajátos bírói eljárással, közjogi felelősségre vonással lehetséges (impeachment), amelyet a szenátus folytathat le. Ugyanakkor az elnök nem oszlathatja fel a kongresszust. • Az elnök az első számú parlamenti „lobbizó”, a kongresszusnál megpróbálja elérni, hogy programját törvények formájában a törvényhozás támogassa. Az elnök az állam helyzetéről évente összefoglaló tájékoz- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 115 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák –

hatalmi ágak Vissza ◄ 116 ► tatást ad a kongresszusnak, amellyel konkrét törvényhozási programot is kínál a parlamentnek. • Az elnök vétót emelhet a törvényhozásban. Az elnök ellenezhet bármilyen parlamenti törvényjavaslatot, határozatot Vétóját csak minőségi többség, a Kongresszus mindkét házának együttesen kétharmados többsége, bírálhatja felül. Az elnök és a törvényhozás viszonya már jelezte, hogy bár a kongresszus két kamarája alapvetően egyenrangú, de a szenátusnak több a jogköre. A két kamarát külön rendszerben választják. A szenátusba népességszámtól függetlenül minden állam két szenátort küld hat évre, a szenátorok egyharmadát választják kétévente meg, így a felsőház folyamatosan új és régi tagokkal működik. A képviselőház egészét kétévente választják újra, a képviselőket lakosságarány alapján a tagállamok között szétosztva választják meg, tehát a nagyobb

államoknak több képviselői helyük van. Az elnöki rendszernek megvannak a veszélyei. A parlament és az elnök között rivalizálás kezdődhet a „főhatalmi” pozícióért, ami zavarhatja az intézmények munkáját. Az erős személyi hatalom szubjektívizmusba torkollhat, az elnöki hatalom a demokratikus és erős kontroll, a „fékek és ellensúlyok” összehangolt intézményei nélkül a diktatúrák melegágya lehet. 6.22 A parlamentáris kormányforma A parlamentáris kormányformában a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, parlament-kormány összefonódása jellemző, a fő hatalom egyértelműen a törvényhozás kezében összpontosul, a végrehajtó hatalom a törvényhozás része, abból különül el, a parlamenti választás eredményeként jön létre (a választópolgárok megválasztják a parlamenti képviselőket, akik megválasztják a kormányt), a kormány a parlamenti többség bizalmából kerül hivatalába, vagyis a parlamentáris

demokráciákat az alkotmányos monizmus jellemzi. A parlament primátusa érvényesül a végrehajtó hatalom fölött a kormányalakítás, a kormányprogram tekintetében, a kormány folyamatosan a parlament bizalmától függ. Az európai parlamentarizmus fő elemei: • A kormány tagjai általában a parlamenti képviselőkből kerülnek ki, a végrehajtást irányító politikusok egyben törvényhozók is. Nem érvényesül tehát a hatalmi ágak elválasztásának elvéből következő személyi összeférhetetlenség, személyükben a törvényhozói és végrehajtói funkciók összekapcsolódnak. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 116 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 117 ► • A törvényhozás erős ellenőrző jogosítványai: a kormánynak és az egyes kormánytagoknak is bírnia kell a parlament többségének bizalmát,

mindannyian felelősek a parlamentnek, a miniszterelnökkel és külön-külön a miniszterekkel szemben is egyszerű bizalmatlansági indítvány nyújtható be, azaz a végrehajtás függ a törvényhozástól. A bizalommegvonás után a kormány megbukik; új kormány alakul, vagy feloszlatják a parlamentet, és új választásokat írnak ki • Mivel a miniszterek is politikai felelősséggel tartoznak a törvényhozásnak, a kormányban a kabinet-elv érvényesül: a kormánytagok nemcsak a kormányfői akarat végrehajtói, hanem önálló politikai kompetenciákkal rendelkeznek. A miniszterelnök kiemelkedik a kormány tagjai közül, de inkább „első az egyenlők között”, mint a kormányzati politika egyedüli meghatározója. • A parlamentáris rendszer végrehajtó hatalma dualista, mivel az államfő és a kormányfő külön személy, és külön hatáskörökkel rendelkeznek, a két szerep elválik egymástól. A végrehajtó hatalom egyértelműen a kormány

kezében összpontosul. Az általában a parlament által megválasztott államfőnek nem sok beleszólása van a kormány tevékenységébe, szerepe hatalmi értelemben minimális, reprezentatív, formális funkciókat lát el, hatásköre korlátozott, miniszteri ellenjegyzés kell határozataihoz, az alkotmány, a törvények betartatása felett őrködik. Az államfő írja ki a parlamenti választásokat, jelöli ki a kormányfő személyét, de a parlamenti többség, illetve a győztes párt kormányfőjelölése egyértelműen meghatározza, kit kell felkérnie a kormányzásra. • Kormány és parlament nemcsak egyoldalúan, hanem kölcsönösen függ egymástól. A törvényhozás a kormányfő kezdeményezésére – formailag az államfőn keresztül – bármikor feloszlatható, ekkor új választásokat írnak ki • A parlamenti döntéseknél és a kormány ellenőrzésekor egyaránt a többségi elv érvényesül. • A törvényhozás és a végrehajtás

összekapcsolódásaként a kormány intézményesen, közjogilag is részese a parlamenti törvényhozásnak: törvénykezdeményezési joggal rendelkezik, a gyakorlatban a kormányok nyújtják be messze a legtöbb törvényjavaslatot, meghatározzák a napirendet, a parlamentben a kormány a legaktívabb résztvevő. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 117 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 118 ► • A végrehajtó hatalom és parlamenti többség szoros együttműködése, a parlamenti többséget biztosító pártfrakciói révén a kormány politikailag a törvényhozást is kontrollálja. • A törvényhozás a végrehajtás hatalmi ágai közti tradicionális hatalommegosztást kormány, parlamenti többség és ellenzék, parlamenti kisebbség közti ellentét váltja fel. Kormány és ellenzék szembeállása a parlamentáris rendszer

alapvető tényezője. A parlamentarizmus és az elnöki rendszer általános jellemzői A parlamentarizmus Az elnöki rendszer A törvényhozói és végrehajtói hatalmi A két hatalmi ág elkülönül egymástól és ágak összefonódása (a miniszterek kép- korlátozza egymást (személyi összeférviselők) hetetlenség). Elnök: végrehajtás, kongresszus: törvényhozás Végrehajtás dualizmusa (állam- és kor- Végrehajtás monizmusa (állam és kormányfő két külön személy) mányfő azonos) Parlamentnek felelős kormány (létrejöt- Végrehajtó hatalom nem felelős a parte, működése függ a törvényhozástól) lamentnek (létrejötte, működése független a törvényhozástól) A parlament politikai okokból is bármi- A parlamentet és az elnököt különkor feloszlatható (kormányfői kezde- külön a nép választja, nem oszlatható ményezésre az államfő oszlathatja fel) fel, illetve nem váltható az egyik a másik által Kabinetkormányzás (a

miniszterek Egyszemélyi kormányzati (elnöki) dönparlamenti felelősséggel bírnak, elvileg téshozatal, nincs testületi kormányzás, a visszahívhatók) miniszterek végrehajtók A kormány dominanciája a törvényho- Képviselői, szenátori dominancia a zásban törvényhozásban Fegyelmezett pártfrakciók Laza, „fegyelmezetlen” pártfrakciók Kormány-ellenzék dualizmusa Végrehajtás (elnök) és törvényhozás (kongresszus) dualizmusa 6.23 Kabinetkormányzás Az Angliára jellemző kormányforma tulajdonképpen a parlamentáris rendszernek felel meg egy speciális társadalmi, politikai környezetbe, a többségelvű demokráciamodellbe ágyazva. Elvben a politikai berendezkedés a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 118 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 119 ► parlament szuverenitásának, szinte korlátlan hatalmának az

elvén nyugszik, de a homogén társadalomnak, a kétpártrendszernek, az egypárti kormányzásnak köszönhetően a gyakorlatban a miniszterelnök és a kormány felé tolódott el az államhatalom túlsúlya. A brit miniszterelnöknek teljesen szabad a keze, hiszen a kormányt alakító párt vezetőjeként stabil többségre támaszkodhat, akarata mindenféle politikai és jogi ellensúly nélkül érvényesülhet. Jellemző a kormányfő meghatározó hatalmára, parlamenttel szembeni túlsúlyára, hogy az 5 évre választott alsóház esetében ezen idő előtt is bármikor kiírhatja az új választásokat. Habár a kormányzati-kormányfői túlhatalmat a jogi-intézményi korlátok nem akadályozzák, a politikai kultúra, a szokásjog, a normarendszer segítségével megvalósul a hatalom korlátozása. Az angol kormány a kontinentális európai rendszerekhez képest egy jóval szélesebb testület, a különböző államigazgatási szervezetek vezetői is kormány tagjai,

a miniszterek létszáma mintegy 100 fő. Ezen belül a „csúcsminiszterek” alkotják az operatív működést biztosító szűkebb, 1520 fős kabinetet, ami megfeleltethető a tulajdonképpeni kormánynak. A brit államfő, a király szerepe és hatalma fokozatosan csökkent, 1911ig a Lordok Házán keresztül még közvetve beleszólhatott a politikába, azóta csak a miniszterelnök kinevezésének és felmentésének a jogkörével rendelkezik, de ez jószerével formális jogkör, a parlamenti többség determinálja a választását, illetve a miniszterelnök javaslatára feloszlathatja az alsóházat. Jelentős szerephez csupán a választások utáni esetleges patthelyzetben juthat, mint például 1923-ban, amikor három szinte egyformán teljesítő politikai párt közül a Munkáspártot jelölte ki kormányalakításra. A kétkamarás törvényhozásban a Lordok Háza a 20. század elejéig rendelkezett számottevő politikai funkciókkal, mára elvesztette

jelentőségét, örökletes alapon vagy a miniszterelnök javaslatára az uralkodó élethossziglani kinevezésével lehet valaki a tagja. Az igazságszolgáltatásban azonban fontos szerepet tölt be, az angol bírói hierarchia csúcsa, emiatt a bírói kar legnevezetesebb személyiségei mindig bekerülnek a lordok közé. 6.24 A kancellári kormányforma A kancellári-miniszterelnöki kormányforma a parlamentáris rendszer megreformált változata, a végrehajtó hatalom instabilitását, parlamenttel szembeni kiszolgáltatottságát próbálta megszüntetni a kormány, és azon belül főleg a kormányfő hatalmának a megszilárdításával. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 119 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 120 ► Az 1949-es nyugatnémet alaptörvény hozta létre ezt a típust, amelyet azután számos más ország is átvett.

Nem véletlen, hogy Németországban következett be elsőként a második világháborúig az európai demokráciákat általánosan jellemző parlamentáris kormányforma korrekciója. A két világháború közötti időszak bizonytalan társadalmi, gazdasági és politikai klímája megrendítette a demokratikus országok politikai rendszerét, a német weimari köztársaságot pedig elsöpörte. Weimarizálódásnak is nevezik azt a jelenséget, amikor a parlamentarizmus képtelen stabil kormányzatot teremteni, ami válsághelyzetben a demokratikus intézményrendszer egészének a delegitimálódásához, antiparlamentáris politikai erők megerősödéséhez, végső esetben a demokrácia bukásához vezethet. A kancellári kormányforma a parlamentáris rendszer intézményeinek néhány módosításával teljesen eltérő hatalmi szerkezetet alakított ki, a kormányfő kezében összpontosul a legtöbb hatalom: • Megszüntette a miniszterek parlamenti felelősségének az

elvét. A törvényhozás beszámoltathatja, interpellálhatja, de nem válthatja le külön-külön a minisztereket, legfeljebb egyszerre az egész kormányt. A parlamentnek egyedül a kormányfő a felelős, a miniszterek csak a kancellárnak felelnek, ebből következően a miniszterelnök szabja meg a kormány politikai irányvonalát és kormánya összetételét, bármikor kinevezheti és felmentheti a minisztereit. A kormány tulajdonképpen maga a kancellár, ő a miniszterek munkáltatója, a kormánytagok a • A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményének bevezetése. A parlament az egyszerű bizalmatlansági elv, a negáció alapján nem buktathatja meg a miniszterelnököt, illetve a kormányt Bizalmatlansági eljárás csak abban az esetben kezdeményezhető, ha megnevezik az alternatív utódjelöltet, a parlament egy választáson arról dönt, hogy a hivatalban lévő kormányfő vagy a kihívó legyen-e a továbbiakban a miniszterelnök. A parlament

többségének tehát nemcsak a régi kormányfő megbuktatásában, hanem az új kancellár személyében is meg kell tudnia állapodni Ezáltal elkerülhetőek lettek a rendkívüli választások, az állandó kormányváltások, a kormánybuktatások utáni bizonytalan hónapok A konstruktivitás elve a gyakorlatban annyira megerősítette a kormányok pozícióját, hogy az ilyen kormányformával rendelkező országok parlamentjei jószerével nem is kezdeményezik a bizalmatlansági eljárást (Németországban bő öt évtized alatt egyszer került rá sor), a kormányok kitöltik a ciklusukat. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 120 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 121 ► • A kancellár is kérhet maga ellen bizalmi szavazást a parlamenttől, hogy tisztázza, megerősítse a kormány pozícióit egy adott politikai

válsághelyzetben. Ha a többség megvonja a bizalmat a kormányfőtől, és azután a parlament nem tud egy új kancellárt megválasztani, akkor az államfő a miniszterelnök javaslatára feloszlathatja a parlamentet • Egyedüli politikai felelősségéhez képest a kancellár az egyes minisztériumok kiszolgáltatottja lenne, ha nem állna rendelkezésére egy saját kormányzati apparátus, amely közvetlenül a kormányfőt látja el a döntéshozatalhoz szükséges információkkal, elemzésekkel. A miniszterelnöki hivatal, a kancellária révén tudja a kormányfő ellenőrizni és irányítani a miniszterek és a minisztériumok munkáját • A parlamentáris rendszerhez képest egyedül az államfői intézmény maradt érintetlen ebben a kormányformában, szerepe itt is reprezentatív, szimbolikus, a miniszterelnököt ő nevezi ki a választásokon győztes, legerősebb pártból, bizonyos, lényegében halasztó jellegű vétójoga érvényesül a parlamenttel

szemben, politikailag egyébként súlytalan. 6.25 A félelnöki kormányforma A félprezidenciális-félelnöki kormányforma Franciaországban jött létre, 1958-ban, amikor De Gaulle az algériai válság idején visszatért a politikai hatalomba, és új alkotmányt, kormányzati rendszert fogadtatott el, létrehozta az V. francia köztársaságot Az új kormányforma kialakulásának oka elsősorban az volt, hogy a 3. és 4. köztársaság (1871–1940, 1946–1958) parlamentáris rendszere kudarcot vallott, sorozatos politikai válságok rázták meg a francia államot, éves gyakorisággal buktak meg a kormányok, instabil, törékeny volt a hatalom, a demokratikus intézményrendszer. A politikai stabilitás és kormányozhatóság érdekében a német példához hasonlóan a félelnöki rendszer is megerősítette a végrehajtó hatalmat. Sajátos megoldással az alapvetően parlamentáris kormányzati formát kiegészítette az elnöki rendszerek néhány sajátosságával.

A korábban reprezentatív szerep helyett a köztársasági elnök intézménye lett a legfőbb hatalmi ág, és a végrehajtó hatalom fő letéteményese Az államfő szerepét a 60-as évek óta az is erősíti, hogy közvetlenül a nép választja, nem felelős a parlamentnek. Jelentőségét növeli, hogy egy parlamenti ciklusnál hosszabb ideig van hatalmon. Az ezredfordulóig a francia köztársasági elnököt szokatlanul hosszú időszakra, 7 évre választották, az ebben a kérdésben tartott népszavazás után 2002-től áttértek az A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 121 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 122 ► ötéves elnöki ciklusokra (az eddigi elnökök: De Gaulle 1958–69, Pompidou 1969–74, Giscard 1974–81, Mitterand 1981–95, Chirac 1995–). Az államfő erős hatalmi jogosítványokkal rendelkezik, erős vétójoga

van a törvényhozással szemben, de akár fel is oszlathatja a parlamentet, ő a fegyveres erők parancsnoka, a külügyek irányítója. A végrehajtó hatalom azonban nemcsak az elnök kezében összpontosul. Megmaradt a parlamentnek felelős kormány, amelynek mindig meg kell szereznie a parlamenti többség bizalmát. A kormányfő ugyanakkor a parlamenten kívül a köztársasági elnöknek is felelős, az államfő nevezi ki a miniszterelnököt és bármikor menesztheti is. A kormányfő személye tehát az elnök döntésétől függ, nem a parlamenti választásokon győztes párt miniszterelnökjelöltjét kell kineveznie, hanem jószerével bárkit, csak arra kell ügyelnie, hogy kiválasztottjának meglegyen a parlamenti támogatottsága. Az elnöknek a kormány tagjainak a kiválasztásában is nagy befolyása van. A megosztott, kettős végrehajtó hatalomban a köztársasági elnöké a fontosabb pozíció, ő a kormányzati hatalom feje, ha jelen van, akkor a kormány

ülésein ő elnököl, a kormányfő az alárendeltjének, beosztottjának tekinthető. Maurice Duverger szerint a félelnöki rendszerben a kettős végrehajtó hatalom három különböző helyzetet teremthet. • Ha ugyanaz a párt adja a legnagyobb parlamenti frakciót, a kormányfőt és a köztársasági elnököt, és az államfő a párt elfogadott, elismert vezetője, akkor az amerikai elnöki rendszerhez hasonló erős és egységes végrehajtó hatalom jön létre, sőt, a kormány fölötti uralom mellett a parlamenti többségen keresztül az elnök a parlamentet is uralja. A brit kabinetkormányzáshoz is hasonlítható a helyzet, csak ebben az esetben az államfő egyesíti a brit kormányfő tényleges és az uralkodó szimbolikus politikai hatalmát. • Abban az esetben, amikor a köztársasági elnököt adó politikai párt a parlamentben kisebbségbe kerül, vagyis az államfő a kormányhoz képest ellenzékinek számít, akkor kettős hatalom alakul ki, egyik

oldalon a parlamenti többséggel és a kormánnyal, a másik oldalon a köztársasági elnökkel. Ebben az esetben a kormányt és a parlamentet a miniszterelnök uralja, a végrehajtó hatalomban felzárkózik az elnök mellé, ugyanakkor paradox módon a kormányzáskor az elnökön keresztül meg kell felelnie a saját ellenzékének is. Az elnöknek egy rivális párti miniszterelnökkel és számára kedvezőtlen összetételű parlamenttel kell A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 122 ► Politológia Kormányzati formák – hatalmi ágak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 123 ► kényszerűen együttműködnie. Ezt a jelenséget társbérletnek, kohabitációnak nevezik Ebben az esetben szokta az államfő használni azokat a jogosítványait, amelyekkel meg tudja kerülni a parlamentet és a kormányt, pl. népszavazást írhat ki, élhet széleskörű rendelethozási jogával Ilyen

felállás a szocialista Mitterand államfősége időszakában többször is előfordult • A harmadik lehetőség akkor áll elő, amikor a parlamenti többség oldaláról kerül ki az elnök, de saját pártja nem fogadja el első számú vezetőjének. Ez kevésbé valószínű eshetőség, mert mindegyik párt a vezetőjét indítja az elnökválasztáson, de történhetnek idővel egy párton belül olyan változások, amelyek elvezethetnek ehhez a ritka helyzethez Ilyenkor az elnök hatalmát saját politikai táborának valódi vezetője korlátozza, a hatalmat egymás között megosztják. A francia törvényhozás kétkamarás, a törvényhozás mindkettő feladata, de nem egyenrangúak. A kormány egyedül a népképviseletet ellátó, öt évre választott Nemzetgyűlésnek felelős. A területi és helyi önkormányzatok képviselőiből álló szenátus a törvényalkotásban másodlagos szerepet játszik, az alsóházban megszavazott törvények elfogadását

legfeljebb késleltetheti, és maga is törvényeket kezdeményezhet. Mivel az államfő nem a parlamenttől nyeri legitimitását, a nemzetgyűlésnek a végrehajtó hatalom ellenőrzését illetően csak korlátozott jogai vannak. A francia félelnöki kormányformát néhány európai ország is átvette. A nyugati államok közül Izland és sokáig Finnország, a hajdani szovjet blokk állami közül rövid ideig Lengyelország, és talán a legklasszikusabban Oroszország alkalmazta-alkalmazza. Utóbbi esetében nem véletlenül beszélünk az államfők után Jelcin, illetve Putyin-korszakról 6.26 Kollegiális (direktoriális) kormányforma A kollegiális kormányforma egyedül Svájcra jellemző, máshol nem alkalmazzák, az ország a francia forradalom direktoriális időszakának hatalmi berendezkedését vette át. A kormányforma lényege, hogy a törvényhozást és a végrehajtást klasszikus értelemben elkülöníti egymástól. A törvényhozás kétkamarás

szerkezetű, a szövetségi gyűlés tagjaiból választják meg a kormány tagjait, amelynek megbízatása négy évre szól, bizalmatlansági indítvány nem nyújtható be ellene. A svájci kormány valóban kizárólag a végrehajtással, az államigazgatás irányításával foglalkozik, és nem törvénykezdeményező. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 123 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Kormányzati formák – hatalmi ágak Vissza ◄ 124 ► A végrehajtó szerv szinte nem külön hatalmi ág, a kormány a döntéseit a többségi elv alapján hozza meg. A végrehajtó hatalom egységes, amennyiben nincs külön kormány és államfő. A végrehajtó hatalom a hét tagból álló szövetségi tanácsé, közülük rotációs alapon mindig más tölti be egy-egy évig az államfői tisztet, s ő egyúttal a miniszterelnök is. A kormánynak nincs vétójoga, amivel a parlamentet

korlátozhatná, azt nem oszlathatja fel A föderális államban a központi hatalmat korlátozzák a kantonok jogai és a gyakran használt népszavazás intézménye. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 124 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 125 ► 7. Politikai intézmények A politika intézményes világából az állami-politikai intézményekkel foglalkozunk, a vizsgálat általában alkotmányjogi és a politikatudományi. Előbbi az alkotmányok, a jog alapján a hatásköröket elemzi, utóbbi a tényleges működést is vizsgálja. Érdemes előrebocsátani, hogy a demokratikus politikai rendszer és intézményei működését nem lehet megérteni pusztán az alkotmányos elrendezésből. A hatalmi ágak és a közjogi, politikai intézmények működését a személyi és politikai erőviszonyok, a párthovatartozás, a pártrendszer és egyéb, az

alkotmány által szabályozott körön kívül eső tényezők határozzák meg. A parlamentáris demokráciák működése, az egyes közhatalmi intézmények egymáshoz való viszonya igen eltérő lehet azonos alkotmány és politikai intézményrendszer mellett is. 7.1 Alkotmány, alkotmányosság Az alkotmány fogalma Az alkotmány az állam alaptörvénye, a társadalmi együttműködés jogi alapja, a társadalom és a közhatalom viszonyát rendezi, az államra és az állampolgári jogokra vonatkozó legfontosabb elveket tartalmazza (nem mindig létezik írott, elkülönült formában rögzítve). A legmagasabb szintű jogi norma, előírásaival egyetlen jogszabály sem lehet ellentétes. Megszabja 1. A hatalomgyakorlás törvényes és intézményes kereteit, az állami politikai intézmények rendszerét, működésük alapelveit 2. A hatalmi intézmények egymáshoz való viszonyát, a funkciók és hatáskörök megosztását, megállapítja a hatalom korlátait

(meghatározza az államformát és a lényegében a kormányformát is). 3. Az állampolgárok szabadságjogait Az alkotmány kiemelt jelentőségét garanciális jellege is adja: előírásai korlátozzák a politikai szereplőket, a mindenkori parlamenti- és kormánytöbbség politikai hatalmát is. A parlamenti többség a korábban hozott törvényeket módosíthatja, új törvényeket alkothat, saját elképzelései szerint irányíthatja a közigazgatást, de az alkotmányos rendelkezéseket, az alaptörvényben rögzített alapelveket nem változtathatja meg. Az alkotmány általában csak széleskörű konszenzussal módosítható (pl népszavazással, minősített parlamenti többséggel) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 125 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 126 ► Az alkotmányosság elvei A legfőbb kritérium, hogy a politikai hatalom, az

államhatalom ellenőrzött és korlátozott legyen. • A népképviselet, népszuverenitás elve, a nép a hatalom forrása. • A hatalommegosztás, a hatalmi ágak szétválasztása, egyensúlya elve. – Ne kerüljön egy kézbe a törvények meghozása, végrehajtása és betartásuk ellenőrzése. – Legyenek egymástól elkülönülő, saját hatalommal rendelkező hatalmi intézmények, valósuljon meg egymással szemben a fékek és ellensúlyok rendszere. – Klasszikusan három hatalmi ág: törvényhozás, végrehajtó, bírói hatalom. • Törvények uralma, jogállamiság – Törvényesség biztosítása – Az alkotmánynak, mint nem egyszerű törvény módosításának szigorúbb feltétele. – Garanciális intézmények: alkotmánybíróság, közigazgatási bíróság, ombudsman. • Létezzen a politikai hatalomtól független, úgynevezett civil társadalom és annak sokrétű intézményrendszere. • Az emberi, polgári jogok biztosítása. Alkotmányba

foglalása nem ünnepélyes szólam, konkrét törvényekben alkalmazni, érvényesíteni kell A hatalommegosztás elve, hatalmi ágak a modern demokráciákban A hatalmi ágak összefüggenek egymással, és különböző hatásköreik révén minden országban sajátos rendszert alkotnak, amelyek eltérő kormányzati rendszerekben öltenek testet. A törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom klasszikus hármasa mellett ma egyre több, további hatalmi ágról szoktak beszélni: • Vannak, akik az egyre inkább összefonódó törvényhozó-végrehajtó hatalom ellenpólusaként az ellenzéket tekintik hatalmi ágnak, a kormánypárt és az ellenzék váltakozását a hatalmi pozícióban a hatalommegosztás időben elnyújtott megvalósulásának tekintik. • A helyi és területi önkormányzatok, a decentralizált, regionális, föderális berendezkedés, vagyis a helyi és területi hatalom demokratikus szervei szemben a központi államhatalommal. A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 126 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 127 ► • Az alkotmánybíráskodás: feladata és joga az alkotmány értelmezése a klasszikus hatalmi ágak számára, a normakontroll, valamint az állampolgárok alkotmányos panaszainak elbírálása • Az állami bürokrácia, a közigazgatás a döntések előkészítésében játszott szerepe és az információk birtoklása miatt időnként szintén meglehetősen nagy befolyásra tesz szert, s ezáltal önálló hatalmi tényezővé válhat. • A társadalmi nyilvánosság intézményeit is gyakran nevezik negyedik hatalmi ágnak. A modern tömegmédia valóban komoly ellenőrzési, befolyásolási (a közvéleményt és a politikai hatalmat egyaránt) lehetőséggel rendelkezik Ezek a megközelítések a hatalmi ágak megosztásának elméletét kiterjesztik, a modern demokrácia minden

intézményének befolyásolási képességét önálló hatalmi ágnak kezelik. Az alkotmányokban szereplő emberi, polgári jogok csoportjai • Emberi jog: az ember veleszületett jogai, minden demokratikus államnak biztosítania kell valamennyi joghatósága alá tartozó személynek akármilyen állampolgár, • Állampolgári jog: adott állam polgárára terjed ki. 1. Politikai jogok • Az állampolgári jogegyenlőség elvei; • A diszkrimináció tilalma; • A kollektív szabadságjogok rendszere: egyesülési, gyülekezési, szólásés sajtószabadság, gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság. 2. Személyi szabadságjogok • • • • • Veleszületett jog az élethez és az emberi méltósághoz; Személyes szabadság és személyi biztonság joga Az ártatlanság vélelmének alapvető elve; Szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga; A jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitok és a személyes

adatok védelméhez való jog. • A tulajdonhoz és az örökléshez való jog. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 127 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 128 ► 3. A gazdasági, szociális és kulturális jogok rendszere • A munka és foglalkozás szabad megválasztásához való jog, sztrájkjog. Egyes alkotmányok tartalmazzák a munkához való jogot is. y Jog a pihenéshez, szabadidőhöz, a rendszeres fizetett szabadsághoz. y Az egészséges környezethez, a lelki és testi épséghez való jog. y A szociális biztonsághoz való (állampolgársághoz kötött) jog y Kulturális jog: tudományos, művészeti élet szabadsága, a tanszabadság és a tanítás szabadsága. 4. Részvételi jogok (állami tevékenységekben): népszavazás, népi kezdeményezés joga, panaszjog, s főként a választójog 5. Az alkotmány rögzítheti a kötelezettségek

rendszerét is: a haza védelme, a közteherviseléshez való hozzájárulás, a gyermekek taníttatásának kötelezettsége stb. 7.2 A parlament A demokratikus rendszerekben az állampolgárok általában a legfontosabb politikai intézménynek a parlamentet tartják. A parlament a törvényhozás legfelső szerve. A modern törvényhozó intézmény, a parlament a népszuverenitás eszméjének megtestesülése, a népképviselet szerveként döntéseit a politikai közösség egészének nevében hozza, s azok a közösség valamennyi tagjára kötelezőek. A képviselők az állampolgárok összességének az érdekét hivatottak képviselni. A parlament funkciói A parlamentek funkciói a politikai intézmények és a hatalommegosztás változásaival együtt módosultak az elmúlt két évszázadban. 1. Törvényhozás ♦ A legfőbb funkciója a törvényhozás, ez adja meg a parlament kiemelt politikai súlyát. A politikai közösségre vonatkozó legfontosabb kérdéseket

minden országban törvényekkel szabályozzák, és törvényt csak a parlament hozhat. A törvények az alkotmány után a legmagasabb szintű jogszabályok, számos alkotmányos alapjogot is törvény részletez, sőt, több országban a parlament magát az alkotmányt is módosíthatja. A kormány vagy más politikai intézmény által kiadott jogszabályok nem lehetnek ellentétesek a parlament által alkotott törvényekkel A parlamenteknek a döntéshozatalban betöltött tényleges szerepe a 20. században egyre inkább formálissá vált. Okai: A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 128 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 129 ► • A komplex kiterjedt államok korában a parlamenti képviselők már nem rendelkeznek a jogalkotáshoz szükséges szakértelemmel; a törvény-előkészítés a kormány felé tolódott el. A törvényeket formailag továbbra

is a parlament fogadja el, de zömüket a kormány kezdeményezi, azokon a parlament nem sokat módosít. A törvények a kormány akaratát tükrözik. Parlamenti képviselő törvényjavaslatából (ún önálló képviselői indítvány) ritkán lesz törvény. • Mivel ma már csak a jogszabályok mintegy 10%-a törvény, visszaszorult a törvényhozás szerepe a jogszabályalkotásban. Törvénnyel már csak a kereteket határozzák meg, a részletes szabályozás a kormány feladata. 2. Végrehajtó hatalom ellenőrzése ♦ A végrehajtó hatalom felelős a törvényhozásnak, tevékenységéről köteles annak beszámolni. Az ellenőrzésnek több módja van • A kormány tagjainak beszámolási kötelezettsége (a plénum vagy a parlament meghatározott állandó bizottsága előtt). • Az ún. vitaparlamenti műfajok: interpellációk, kérdések, azonnali kérdések, melyekkel a képviselők konkrét ügyekben kérdőre vonhatják az egyes minisztereket. Az

interpellációra adott miniszteri válaszról szavaz a parlament, a másik két műfajban nincs szavazás • Vizsgálóbizottságok létrehozása: egy meghatározott téma felderítésére létrehozott, a parlamenti képviselőkből álló bizottság általában valamilyen kormányzati visszaélést vizsgál. Az ellenőrzés funkciója eredetileg azt szolgálta, hogy a népszuverenitást megtestesítő parlament a kinevezett, csak az uralkodónak felelős kormányt kontrollálhassa. A modern európai demokráciákban a kormányt a parlament választja, a parlamenti többségre támaszkodó párt(koalíció) alkot a kormányt. A kormánypárti képviselőcsoportok esetében a kormány ellenőrzésének a funkciója nem működik, az ellenőrző és az ellenőrzött gyakorlatilag megegyezik A végrehajtó hatalom ellenőrzésével többnyire az ellenzék próbálkozik, de politikai kisebbségként nem tudja aláásni a kormány pozícióját. A végrehajtó hatalom ellenőrzése is

tehát inkább szimbolikus 3. A nyilvánosság funkciója ♦ A parlamenti munka a közvélemény, a média nyilvánossága előtt zajlik. A parlament a fő fóruma az alternatív politikai programok bemutatásának, amivel az ellenzéki pártok élnek elsősorban, krutikával illetik a kormányt és ismertetik saját nézeteiket. A par- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 129 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 130 ► lamenti ellenőrző szerepe, a vitaparlamenti műfajok elsősorban a nyilvánosságnak szól, és nem a kormánynak. Ezekkel az eszközökkel az ellenzék nem tud kormányt buktatni, de növelheti a saját esélyeit a következő választásokon. A parlamenti viták nyilvánossága nélkül az ellenzéknek nehéz dolga lenne, ha be akarná mutatni, pontosan milyen alternatívát kínál a kormánnyal szemben. 4. Szocializációs-rekrutációs

funkció ♦ A parlamenti képviselői tevékenység a politikai elitrekrutáció egyik legfontosabb formája, a politikusok a parlamentben tanulják ki a politika mesterségét. A parlamenti munka fontos tényezője a politikusok párton belüli előrejutásának, és a közvélemény is a parlamenten keresztül ismeri meg a politikusokat. A legtöbb magas állami tisztséghez a parlamenten keresztül vezet az út, főként a parlamenti képviselőkből lesznek a kormánytagok, vezető állami tisztségviselők – amihez általában több ciklust le kell töltenie a parlamentben. 5. Legitimációs funkció ♦ A parlament létével és tevékenységével legitimálja a demokratikus berendezkedést Működése igazolja, hogy a konfliktusokat viták utáni többségi döntéssel, a kisebbségi véleményeket figyelembe véve lehet kezelni A parlament működéséből következtetnek az állampolgárok a politikai rendszer egészének állapotára is; a parlament iránti bizalom az

egész politikai berendezkedésre vonatkozó bizalomnak az egyik legfőbb komponense. Ezeket a funkciókat másképpen értelmezve a parlamenteknek kettős küldetése van: a politikai- képviseleti kötelezettség (input) és a szakmaitörvényhozói feladatok (output). A képviselet a törvényalkotáskor a választói akaratok és érdekek figyelembevételét, a szakmai igény pedig a megfelelő, hatékony, végrehajtható törvényeknek a meghozatalát jelenti. Egykamarás vs. kétkamarás parlamentek Alapvető különbség a parlamentek között, hogy egykamarás vagy kétkamarás szerkezetűek. • Egykamarás parlament: általában a kis területű és népességű, homogén politikai kultúrájú országok rendelkeznek, ahol a társadalmi tagoltságot a pártrendszer teljes mértékben visszatükrözi, vagyis a pártok minden releváns társadalmi konfliktust meg tudnak jeleníteni. Előnye a gyors döntéshozatal, a kormány elképzelései a parlamenti többség révén

akadálymentesen törvényekké válnak, nem kell várni egy második kamara jóváhagyására. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 130 ► Politológia Politikai intézmények A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 131 ► • Kétkamarás parlament: a nagyobb, heterogén politikai kultúrájú, fragmentált társadalmakban fordul elő. A második kamarát általában a föderális államokban, illetve ott hozzák létre ahol a pártstruktúra nem képes lefedni a sokrétű társadalmi tagoltságot, és a regionális, nyelvi, etnikai, vallási érdekek ezáltal jutnak képviselethez a törvényhozásban. Gyakran a második kamara látja el végrehajtó hatalom ellenőrzésének, ellensúlyának a szerepét, mivel a kormány általában a pártelvű képviseletre épülő első kamara többségére támaszkodik, s nem feltétlenül van többsége a második kamarában. A második kamara többféle elven

is felépülhet. • Területi alapon (ez a leggyakoribb): a különböző szubnacionális egységek – tagállamok, régiók stb. – képviselőiből tevődik össze, elsősorban a föderális (USA – Szenátus, Németország – Bundesrat, Svájc – Kantonok Háza) és a regionalizált (Spanyolország) államokban jellemző, de előfordulhat unitárius országokban is (pl. Franciaország – Szenátus) A mezoszintű területi egységek mérettől függetlenül ugyannyi vagy lakosságuk arányához igazított tagot küldenek. • Korporatív elv szerint: a társadalom fontos foglalkozási csoportjai, vagy más kitüntetett társadalmi csoportok jutnak képviselethez (pl. a magyar felsőház a két világháború között). • Történeti alapon: a történeti kontinuitást fejezi ki, s leginkább szimbolikus szerepet játszik. Ilyen a brit Lordok Háza, ahol a tagok többsége öröklés útján nyeri el posztját. • Pártelvű képviselet: a második kamara az elsővel

megegyező módon áll fel (pl. Olaszország) A második kamarák típusai Arisztokrata Mandátumok betöltése örökölt, vagy kinevezés alapján Lordok Háza (Anglia) Főrendiház, (Magyarország) Népképviseleti jellegű Elve azonos az első kamarával, közvetlen választás, saját választási rendszer Olaszország Belgium Szövetségi államoké Tagállamok képviseletét látja el (közvetlen/ közvetett választással) USA, Svájc Németország Ausztria Területi önkormányzatok Területi képviselet, a településeket, a köztes, regionális szintet reprezentálja Franciaország Spanyolország A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Korporatív testületeké Különböző foglalkozási ágak szerinti képviselet Írország Olasz, spanyol fasizmus Vissza ◄ 131 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 132 ► A kétkamarás parlamentek között különbséget

tehetünk a két kamara közötti viszony szerint is. • Szimmetrikus kétkamarás parlament: a két kamara jogosítványai hasonlóak, a törvényhozáshoz az együttműködésükre van szükség. • Aszimmetrikus bikamerális szerkezet: a két kamara nem egyenrangú, a népképviseleti, pártelvű alsóház a meghatározó döntéshozó. • A legtöbb kétkamarás parlament a két típus között helyezkedik el: az alsóház a domináns, de a második kamara fontos jogokkal bír, amelyeket a kormánynak és az alsóházi többségnek figyelembe kell vennie. Példák a második kamarákra USA • Kongresszus: 435 tagú képviselőház 2 évre választott. • Szenátus: tagállamonként 2 fő, azaz 100 tag, szenátorok 6 évre, 1/3-a rotálódik kétévente • Mindkét ház tagjait az állampolgárok választják. • Alapvetően egyenlő jogok a törvényhozás területén. • Az elnök kinevezési jogköre sok esetben a szenátus engedélyéhez kötött. Németország •

Bundesrat: szövetségi tanács, a tagállami kormányok küldötteiből áll. • Általában halasztó hatályú óvást tud emelni a Bundestag elfogadott törvénytervezete ellen, de az alsóház egy újabb szavazással elháríthatja ezt az akadályt. • Több törvény esetén azonban szükséges a Bundesrat hozzájárulása. • Államfő-választás: a két testület együttes ülése (Bundesversammlung). • Ha a Bundesratban többségben vannak az ellenzékiek, a szövetségi kormány nehezen tud kormányozni, még ha az alkotmány szerint csak a Bundestaghoz is kötött a hatalma. Olaszország • A két kamara azonos jogállású, a kormánynak mindkettő bizalmát élveznie kell. • Azonos időszakra, 5-5 évre választják mindkét házat a választók. • A szenátust elvileg a régiók képviseletére szánták, de nem az lett belőle, az alsóházhoz hasonlóan szintén pártpolitikai jellegű kamara. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató

Vissza ◄ 132 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 133 ► • A két ház lényegében a parlamenti pártfrakciók megduplázódását jelenti, az erőviszonyok csaknem ugyanazok. • A gyakorlatban a képviselőház a meghatározó, a szenátus a kiöregedett politikusoké. Franciaország • A területi és helyi önkormányzati testületekből áll a szenátus. • A szisztéma a vidéknek kedvez a városokkal szemben, ez erősíti a konzervatív jelleget és az agrárérdekek képviseletét, fékezi a baloldali kormányok változtatásait. • A kormány csak a nemzetgyűlésnek felelős, mindkét kamara feladata a törvényhozás, de a nemzetgyűlésé a végső szó. • Véleményeltérés esetén a köztársasági elnök úgy is határozhat, hogy kiveszi a nemzetgyűlés kezéből a döntést, és összehívja a két kamara közös szervét, az Egyeztető Vegyesbizottságot, így a

szenátus szerepe közvetett módon az államfőtől függően akár nagy is lehet. Egyesült Királyság • A Lordok Házának politikai jelentősége csekély. • A lordok örökölt kiváltságként, előjogként, vagy a miniszterelnök javaslatára az uralkodó kinevezése alapján élethossziglan lesznek tagok. • Szerepe az igazságszolgáltatásban jelentős, a bírói hierarchia csúcsa. A funkció ellátása az e célra kinevezett bírákra hárul. A parlamentek belső szervezete Házelnök, házszabály • Házelnök: a parlament élén álló fontos közjogi méltóság, általában vezető kormánypárti politikus. Elvben pártatlannak kell lennie, a valóságban főként arra törekszik, hogy a kormány törvényalkotási programja sikeres legyen A parlament működését irányítja: egyeztet a parlamenti bizottságok és frakciók vezetőivel, felügyeli a parlament gazdálkodását, javaslatot tesz az ülések napirendjére Munkáját alelnökök és jegyzők

segítik. Az alelnökök a házelnökhöz hasonlóan vezethetik a plenáris ülést, de a legfontosabb kérdésekben nem helyettesíthetik (pl. nem egyeztethetnek a frakciók és bizottságok vezetőivel). • Házszabály: a parlament eljárási szabályait rögzíti. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 133 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 134 ► Parlamenti bizottságok • Állandó parlamenti bizottságok: a parlamenti munka jelentős része nem a plenáris ülésen, hanem a bizottságokban zajlik. Az állandó bizottságok általában a kormány minisztériumi struktúrájához igazodnak (van pl. jogi-alkotmányjogi, pénzügyi, külügyi, kulturális bizottság stb) A kisebb létszám miatt operatívan meg tudják vitatni a törvényjavaslatokat, amelyek a plénum elé már szűrt változatban kerülnek, a kezdeményezések egy része a bizottsági

szakaszban elakad. • A bizottságok pártalapú szervek, pártösszetételének arányait a pártok parlamenti arányai határozzák meg. A bizottsági munka mégis szakmaibb jellegű a plenáris üléshez képest, a bizottságokba minden pártból az adott területen szakértő képviselők kerülnek be. Az ún erős bizottsági rendszerben a bizottságok munkájára elsősorban a szakmaiság jellemző, az ún. gyenge bizottsági rendszerben a munka pártpolitikai alapon folyik • Ad hoc bizottságok, vizsgálóbizottságok: egy konkrét kérdés megvizsgálására, illetve a végrehajtó hatalom esetleges visszaéléseinek kivizsgálására jönnek létre. • Vegyes bizottságok: kétkamarás parlamenteknél fordulnak elő, tagjai a két kamarából vegyesen érkeznek. Frakció, frakcióvezető • Frakció – képviselőcsoport: a modern parlamentekben az ugyanahhoz a párthoz tartozó képviselők pártfrakciókba tömörülnek. A frakcióalapítás a képviselők rögzített

minimális számához kötött, de ezt a határt általában úgy állapítják meg, hogy a parlamentbe bekerült pártok létre tudjanak hozni képviselőcsoportot. A frakciók szerepe annál nagyobb, minél erősebb a frakciófegyelem. • Frakcióvezető: a frakciók legfontosabb politikai szereplője. A frakciótagok szavazáskor őt követik – sokszor anélkül, hogy pontosan tudnák, miről szavaznak –, a fő politikai kérdésekben ő szólal fel a frakció, azaz a párt nevében. A frakcióvezetők ellenzéki oldalon általában a pártok vezetői, alternatív kormányfőjelöltjei. • A bizottsági-elv és a frakció-elv egymással sok tekintetben ellentétes elvek. Ahol erős a bizottsági rendszer, ott gyengébbek a frakciók; kisebb a frakciófegyelem (pl USA) Ahol gyenge bizottsági rendszer van, ott általában a frakciók erősek, nagy a frakciófegyelem (pl. brit, francia parlament). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 134

► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 135 ► Vitaparlament – munkaparlament Annak alapján, hogy a parlament ténylegesen milyen szerepet tölt be a döntéshozatalban, a kormány kezdeményezései mennyiben módosulnak a parlamenti vita során, ún. vita-, illetve a munkaparlamentekről beszélhetünk • Vitaparlament: a parlamentet a kormánytöbbség uralja, a kormányzat törvényjavaslatai nem módosulnak, a törvényeket a parlament a beterjesztett változatban megszavazza, a kormány a döntéshozó. Erre a típusra az erős frakciófegyelem és a gyenge, pártelvű bizottsági rendszer a jellemző. Ebben az esetben a törvényhozó és a kormányt ellenőrző funkció merő formalitás, amivel az ellenzék is tisztában van. Ebben az esetben az ellenzék-kormány(párti) viták adják a parlamentarizmus lényegét, az ellenzék elsődleges szerepe a kormány tevékenységének, programjának

a vitatása. A vitaparlament elsődleges funkciója az általános politikai kérdésekről folytatott nyilvános vita, a parlamenti pártok célja álláspontjuk nyilvános ismertetése, nem egymást próbálják meggyőzni, hanem a közvéleményt, azt mutatják meg az állampolgároknak, hogy a kormány alkalmatlan/alkalmas a vezetésre (pl. angol, olasz, francia, belga parlament). • Munkaparlament: nagyobb a szerepe a döntéshozatalban, jobban érvényesül a törvényhozó funkció, a parlamentben valódi törvényalkotó munka folyik. A törvényjavaslatok túlnyomó többsége ebben az esetben is a kormánytól származik, de azok csak érdemi módosításokkal mennek át a parlamenten. Az erős bizottsági rendszer, a gyengébb frakciófegyelem révén a kormányjavaslatok a bizottságokban és a plénumon is változnak, a frakcióvezetőkhöz képest a bizottsági elnökök szerepe jelentősebb. A munkaparlamentekben a részletes, szakmai jellegű vita a jellemző, ahol

nemcsak a kormány-ellenzék ellentéte érvényesül, hanem a kormánypárti frakcióik ellenőrzési-változtatási szándéka is erőteljes lehet (pl amerikai, német, holland, svéd parlamentek, Európai Parlament). 7.3 Az államfő Az ókor óta létező, legrégebbi politikai intézmény. • A modern demokráciák kora előtt a különféle tekintélyuralmi rendszerekben a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat is birtokolták. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 135 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 136 ► • A képviseleti demokrácia hajnalán az államfők először a törvényhozási jogkörüktől mondtak le a parlamentek javára, de a kormányok továbbra is az államfőnek tartoztak felelősséggel. • A parlamentarizmus következő fázisában vált a kormány a parlamentnek felelős intézménnyé, a végrehajtó hatalom ezáltal

megkettőződött, államfő és kormány egymástól függetlenné vált. • A továbbiakban a végrehajtó hatalom egyre inkább a kormány kezébe került, az államfők politikai szerepe fokozatosan a szimbolikus funkciókra korlátozódott, a parlamentáris rendszerekben már nem is tartják a végrehajtó hatalom részének (mint ahogyan Magyarországon sem). A legtöbb európai államban az államfő szerény és korlátozott jogosítványokkal rendelkezik. • Ez a történeti séma az európai parlamentáris rendszerekre igaz általában, nagyjából az egész amerikai kontinensen viszont az elnöki hatalom rendkívül erős. Európában is találunk kivételeket, Franciaországban a tiszta parlamentarizmuson az államfői hatalom jelentős megnövelésével módosítottak, és ezt az ún félelnöki megoldást több más ország is átvette Az államfői tisztség elnyerésének módja: • Közvetlen választás. Ez erős legitimációt biztosít (pl amerikai, francia

elnök). A közvetlen választás gyakran erős hatalommal jár együtt – bár nem feltétlenül (az osztrák elnök jogköre például gyenge), de a közvetlen legitimáció növeli az államfő tekintélyét. • Az államfőt a törvényhozás választja (pl. Magyarországon, illetve Németországban a két kamara együttes ülése) Ebben az esetben az államfőt gyakorlatilag a parlamenti többség, a kormány jelöli ki, általában a saját soraiból. Az államfők legitimitása itt szerényebb, mint ha közvetlenül a nép választaná őket. • A monarchiákban az államfői tisztség öröklődik. A demokratikus királyságokban a legitimáció hiánya miatt az uralkodó jogosítványai csekélyek Európában mintegy tíz államban van koronás államfő Az államfői alkotmányos hatáskörei általában a következők: • Jogkörök a kormány, a miniszterek kinevezésével kapcsolatban. Ennek mértéke eltérő lehet Egyik véglet az amerikai elnöki modell, ahol az

államfő egyben a kormányfő is, aki saját belátása szerint nevezi ki és váltja le tanácsadóit. Köztes kategória a félelnöki rendszer, ahol az elnök sza- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 136 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató • • • • Politikai intézmények Vissza ◄ 137 ► badon választja ki a miniszterelnököt, de csak a parlamenti többség politikusaiból válogathat. A másik véglet érvényes a legtöbb demokráciára, az államfőnek szinte csak formális jogköre van a kormány kinevezésekor, legfeljebb kiegyenlített parlamenti erőviszonyok esetén juthat szerephez Széles körű kinevezési jog (bírák, tábornokok, diplomaták, egyetemi tanárok). Itt is igen eltérő, hogy az államfő mennyiben dönthet egyedül Az USA elnöke a végrehajtó hatalomban kizárólagos kinevezési joggal bír, de egyéb tisztségek esetében legtöbbször szükséges

a Szenátus jóváhagyása is. A legtöbb európai államban az államfői kinevezés miniszteri ellenjegyzéshez kötött, ez lényegében azt jelenti, hogy az államfő szerepe ebben az esetben is formális, a gyakorlatban a kinevezés joga kormányé. Törvényhozással kapcsolatos hatáskörök. Az államfő számos országban vétójoggal rendelkezik a törvényhozással szemben, azaz visszautasíthatja a parlamenti döntések aláírását, amelyek így nem lesznek hatályosak. Az államfői vétójog általában erősen korlátozott, inkább csak halasztó jellegű, ha a törvényhozás újból megtárgyalja és megint elfogadja a javaslatot, azt az államfőnek már jóvá kell hagynia. Általában az államfő nyitja meg a parlament üléseit, bizonyos, rendkívüli esetekben elnapolhatja vagy feloszlathatja a törvényhozást. A félelnöki rendszerben az államfő bármikor feloszlathatja a parlamentet, az elnöki rendszerben azonban a hatalmi ágak következetes

elválasztása miatt az államfőnek nincsenek a törvényhozással szembeni jogai. Külügyi és a hadügyi hatáskörök. Az államfő általában a fegyveres erők főparancsnoka, de a legtöbb országban inkább csak névlegesen, a külügyekben is főként szimbolikus, a külpolitikát a kormányok alakítják (az elnöki és a félelnöki rendszerekben ugyanakkor az államfő valós hadügyi és külpolitikai hatalmat birtokol). Nem véletlen, hogy az európai demokratikus rendszerekben az államfői jogok gyengék, kevés konkrét hatalmi jogosítvánnyal rendelkeznek, miközben szimbolikus szerepük jelentős. Az államfők elsődleges feladata ugyanis a pártpolitikai harcokon felülemelkedve a politikai közösség egységének, összefogásának megtestesítése, a társadalmi konszenzus kifejezése A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 137 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai

intézmények Vissza ◄ 138 ► 7.4 A kormány Mi a kormány – értelmezési lehetőségek • Az angolban a „kormány” (government) kifejezés alatt az egész politikai rendszert értik. • A végrehajtás szervei, ideértve a közigazgatás egészét is. • Az államigazgatás központi szervei, és azok vezető tisztségviselői az államtitkárokig bezárólag. • Kizárólag a miniszterelnök és miniszterek alkotják (lásd a magyar alkotmányt). • A kontinentális Európában az utóbbi két megközelítés az elfogadott. A kormány funkciói a modern demokráciákban A kezdetben az államfő tanácsadó, végrehajtásban segédkező intézményeként létrehozott kormányok jelentősége az államfői hatalom visszaszorulásával párhuzamosan növekedett. A klasszikus parlamentáris demokráciában a kormány az államfő helyett a törvényhozás alárendeltjévé vált, a parlament döntéseit hajtotta végre. Idővel a puszta végrehajtáson túl a

kormányok részt kaptak a döntés-előkészítés, a tényleges döntéshozatal folyamatában. Napjainkban a demokráciák politikai intézményei közül a kormány a meghatározó, a törvényhozásban is övé a főszerep, a politika legfőbb formálója, irányítója. A kormányok a politikai rendszerben alapvetően fontos funkciókkal rendelkeznek: • Politikaformáló funkció. A kormány a parlamenti többség révén az állami erőforrásokkal rendelkezve (költségvetés, államigazgatás) a politikai folyamatok tényleges irányítója, a politika output oldalának legfőbb alakítója. A kormány dönti el, hogy a társadalmi problémákra, igényekre a politika milyen válaszokat ad. A kormány dolgozza ki az állami politika fő irányait, programjait. A kormányok programja különbözik a pártok választási programjaitól, részben azok eltérő funkciója miatt, részben pedig azért, mert a kormány csak a körülmények megismerése után állíthat össze

megfelelő programokat. • Jogalkotás. A kormány a jogszabály-, illetve törvényalkotás legfőbb aktora. A törvényjavaslatok zömét a kormány nyújtja be, parlamenti többségén keresztül meghatározza, hogy a parlament milyen törvényeket tárgyal, fogad el. Ezen kívül a kormány maga is jogszabálykibocsátó, rendeleteket alkot, vagyis bizonyos kérdéseket teljesen önál- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 138 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató • • • • Politikai intézmények Vissza ◄ 139 ► lóan szabályoz a törvények adta kereteken belül - a jogszabályok 90%a ma már rendelet. Végrehajtó funkció. A kormány irányítja, felügyeli az ország politikai rendszerét, a különböző jogszabályok közigazgatási végrehajtását, ennek érdekében rendeleteket alkot, irányítja a kormányhoz tartozó szakapparátus és az alárendelt szervek munkáját,

a különböző programok szervezését. Ellenőrzés. Törvényes ellenőrzéseket végez állami és nem állami intézményekben, törvényességi felügyeletet gyakorol az önkormányzatok felett (pl. a költségvetésből is részesedő társadalombiztosítási önkormányzatok felett) Krízis-menedzselés. Különleges feladata a kormányoknak a rendkívüli helyzetek, katasztrófák esetén teendő intézkedések meghatározása és az akadályok elhárításának szervezése. Nemzetközi funkció. A kormányoknak is szerepe van a nemzetközi kapcsolatok szervezésében, az ország képviseletében Ezeknek egy része reprezentatív, ceremoniális tevékenység, de fontos feladat az ország jó hírének és kapcsolatainak ápolása. Az állampolgárok mindennapi életére gyakorolt hatás, következmény szemszögéből a kormányzásnak négy komplex funkcióját különbözteti meg az összehasonlító politológia: • Elvonó funkció: a kormány bizonyos dolgokra kötelezi

a polgárait (pl. adófizetés, katonai szolgálat, közhasznú munka). Az adóknál nem mindegy például, hogy a nemzeti össztermék hány százalékát vonja el adóként, s milyen formában teszi (egyenes adók vs. közvetett adók stb.) Az adók arányaiból, fajtáinak mértékéből következtetni lehet arra, hogy a kormány növeli vagy csökkenti a társadalmi különbségeket, milyen szabadságot ad polgárainak a jövedelmek felhasználásában. • Elosztó funkció. a kormány valamire fordítja az elvont pénzt, javakat és szolgáltatásokat. Kérdés, hogy mennyit és mire oszt szét az elvont javakból, illetve mennyit költ saját tevékenységének fenntartására (pl mekkorák a szociális és oktatási kiadások a hadikiadásokhoz képest), mennyire elégíti ki az állampolgárok várakozásait, azaz találkozik-e a kormányzati szándék és az emberek tényleges igénye. • Szabályozási funkció: az egyének, csoportok, intézmények közötti kapcsolatok,

viszonyok szabályozása. Mi az, ami az emberi kapcsolatok- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 139 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 140 ► ban szabályozott és mi esik azon kívül, milyen szankciókat alkalmaz a kormány az együttélés szabályainak betartása érdekében, milyen mértékben valósul meg a törvény előtti egyenlőség követelménye. • Szimbolikus funkció. A kormányok, kormánytagok magatartása mennyire járulnak hozzá a közmegegyezéshez, mennyire segítik elő a törvények, az állam, a politikai intézmények és a politikai vezetők tiszteletét. Mindez kapcsolatban áll a kormánynak a nyilvánosság előtti megjelenésével, kommunikációs stílusával, a kormánytagok emberi tulajdonságaival. A kormányok támogatottsága, elfogadottsága nemcsak attól függ, hogy mit csinálnak, hanem attól is, azt hogyan

csinálják. Kormányok létrejötte, megszűnése Kormányalakítás • Első mozzanata a miniszterelnök személyének a kiválasztása, amit a kormány összeállítása követ. Az európai országok többségében a miniszterelnököket a pártok jelölik, s a választási eredmények lényegében eldöntik, melyik párt jelöltje lehet a kormányfő Néhány országban társadalmi megosztottságot tükröző fragmentált (széttöredezett) politikai és pártrendszerbeli viszonyok miatt a vetélkedő pártok jelöltjei között egy külső személy közvetítésével a miniszterelnök kiválasztásáról tárgyalások folynak (Olaszország, Belgium). A kormányalakító megbízatást ellátó ún formattőr lehet az államfő, de lehet a pártok által közösen elfogadott tekintélyes politikus is • A miniszterelnök személyének kiválasztása után a kormányfő-jelölt választja ki magának a minisztereket. • A kormány parlamenti bemutatkozása: a parlamentáris

demokráciák többségében csupán formális aktus, esküt tesznek a miniszterek, de nem kell kormányprogramot beterjeszteni és nem történik ún. „beiktató” szavazás (pl Ausztria, Hollandia, Norvégia, Dánia, Németország) Formális beiktató szavazást tartanak pl. Olaszországban, Spanyolországban, Portugáliában) A kormányok megszűnése • Normális esetben az alkotmányban megjelölt kormányzati ciklus után, az új kormány összeállításával és hivatalba kerülésével történik. • Kormányváltás gyakran előfordul ciklus közben is. Nyugat-Európában viszonylag kevés kormány töltötte ki a teljes idejét a második világháború után, a 4 vagy 5 éves alkotmányos ciklusokhoz képest a második A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 140 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 141 ► világháború után átlagosan 2-3 évig

működtek a kormányok (az olasz átlag 13 hónap, a listavezető Luxemburgé 45 hónap). A kormányváltás kapcsolódhat (rendkívüli, előrehozott) választásokhoz is, de gyakori a kormányfő lemondása miatti váltás, vagy a bizalmi szavazással történő kormánybuktatás esete is. • A parlament bizalmatlansági indítvánnyal megerősítheti vagy megbuktathatja a kormányt. Konstruktív bizalmatlansági indítvány esetén a kormány bukása egyben egy új kormány megalakítását jelenti Az egyszerű bizalmatlansági indítvány elfogadása a kormány bukásával jár, van, ahol ilyenkor új választásokat írnak ki, vagy a meglévő parlamenti erőviszonyok alapján próbálnak egy új kormányt összehozni. Anglia esete kivételes, hiszen itt a bizalom megvonása esetén a kormánynak nem kell automatikusan lemondania. A kormány felépítése Szűk értelemben a kormányok a miniszterelnökből és a miniszterekből (szakminiszter, tárca nélküli miniszter)

állnak. A kormányfő • A kormány élén a kormányfő, a miniszterelnök áll, pozíciója jogi és politikai szempontból is kiemelkedő. A kormányfő irányítja a kormányt, meghatározza a kormányzás fő irányait, ő vezeti a kormányok üléseit. Míg a miniszterek saját tárcáik szakpolitikai problémáival foglalkoznak, addig a kormányfő a kormányzati tevékenység egészéért felel, koordinálja a kormánytagok tevékenységét A kormányfő dönt a miniszterek és további számos állami tisztség betöltőjének a személyéről (patronázs-hatalom). Mivel általában ő a parlament legnagyobb pártjának a vezetője, stabil pártháttérrel rendelkezik. Miniszterek, minisztériumok • A kormányok struktúrájának lényeges szempontja a minisztériumok szerinti megoszlás. A minisztériumok között néhány fajta minden országban megtalálható (pl pénzügy, hadügy, belügy, külügy) Ugyanakkor a gazdasági, oktatási, egészségügyi ágazatokat az

egyes államok különféle minisztériumi felállás mellett irányítják A gazdaság egyes szegmensei több tárca alá tartozhatnak (pl. kereskedelem, ipar), az oktatás és a kultúra, az oktatás különféle szintjei együtt vagy külön találhatók, az egészségügy önállóan vagy a család- és szociális ügyekkel együtt is lehet. Előfordulnak ország-specifikus, csak bizonyos adottsá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 141 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató • • • • Politikai intézmények Vissza ◄ 142 ► gú államokra jellemző minisztériumok (pl. kisebbségügyi, tengeri kereskedelmi) A miniszter egy adott minisztériumot, államigazgatási ágazatot irányít. Saját feladatkörükben önállóan döntenek, saját ágazatuk érdekeit képviselik – de tekintettel kell lenniük az összkormányzati érdekekre. A minisztériumok, miniszterek súlya eltérő.

– Legfontosabbak az ún. „klasszikus” tárcák (külügy, belügy, pénzügy, hadügy, igazságügy), az ezeket irányító miniszterek fontos kormánytagok lesznek. – Megfordítva, a miniszterek politikai súlya felértékelhet egy nem túl fontos tárcát, vezető pártfunkció megnöveli a miniszter kormányon belüli érdekérvényesítő képességét. – Az egyes pártok más minisztériumokat tarthatnak fontosnak: a liberális pártok a gazdasági-pénzügyi, az agrárpártok a mezőgazdasági, a szociáldemokraták a szociális vagy munkaügyi tárcákat szeretnék irányítani. A minisztereket általában egyszerre szakmai (hozzáértés) és politikai (lojalitás) alapon nevezik ki, de a két szempont súlya eltérő lehet. Vannak miniszterek, akik elsősorban pártpolitikusi mivoltuk miatt, mások az adott szakpolitikai ágazatban befutott pályafutásuk alapján jutnak tárcához. Ritka az olyan állam, ahol a miniszterek egységesen az egyik vagy a másik típusba

tartoznak (a briteknél a miniszterek kivétel nélkül pártpolitikusok). A „politikus-miniszterek” általában parlamenti képviselők, a „szakminiszterek” viszont nem A minisztériumi főtisztviselőknek két csoportja különböztethető meg: a politikai jellegű minisztériumi állások betöltői kormány-, vagy miniszterváltással együtt cserélődnek (ilyen Magyarországon a politikai államtitkár poszt), a minisztériumhoz kötődő szakmai stáb viszont nem változik (Magyarországon a legmagasabb szakmai poszt a közigazgatási államtitkár). Kormányfő és kormánytagok viszonya A kormányfő és a tagok viszonyában általános szabály a miniszterelnök vezető, meghatározó szerepe, programadó, irányító és fő felelősségi funkciója. Alapvető kérdés, hogy mennyire érvényesül a miniszterelnök akarata, mekkora a miniszterek önállósága A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 142 ► Politológia A

dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 143 ► • Az elnöki demokráciák hierarchikus kormány-modellje. A végrehajtó hatalom az elnök kezében összpontosul, a kormánytagok önállósága korlátozott, az elnök beosztottjai, aki utasíthatja, irányíthatja, bármikor felmentheti őket • Az európai klasszikus parlamentarizmus testületi kormányzása, a kabinet-modell. A kormány közösen, szavazással hozza a döntéseit, a kormányfő nem képvisel hatalmi szempontból külön minőséget, nincs kiemelkedő jogköre, legfeljebb „első az egyenlők között” (primus inter pares). A miniszeterelnök csak összegezi, összeilleszti a tárcák vezetőinek programjait, kompromisszumokat alakít ki a kormánytagok véleménye között A kormány összetételén csak a parlament hozzájárulásával változtathat, nem szólhat bele az egyes minisztériumok ügyeibe Hagyományosan olyan koalíciós kormányoknál

fordult elő, ahol a kormánypártok ereje hasonló, nincs kiemelkedő politikai erő a kormányban, a miniszterelnök kénytelen megosztani a hatalmát a koalíciós partnereknek a kormányba bekerült vezetőivel. Az olasz, holland, norvég és belga rendszer ehhez a típushoz közelít, de tisztán kollektíven, többségi alapon döntéshozó kormány csak Svájcban működik. • Miniszterelnöki típusú kormány. A miniszterelnöki pozíció meghatározó a kormányon belül, az összkormányzati, általános kérdéseket, a tárcák közötti konfliktusokat ő dönti el, és általában a többi kormánydöntés sem szavazással történik. A kormányfő saját közigazgatási apparátussal, minisztérium-jellegű szervvel rendelkezik (ún miniszterelnöki hivatal, vagy kancellária), amely a kormány tevékenységét koordinálja, valamint a kormányfőt kiszolgáló szervezet a magyar. – Az ebbe a típusba tartozó brit rendszerben a miniszterelnök hatalma a gyakorlatban

szinte az elnöki jogkör felé közelít. Ő a pártjának, a parlamenti frakciónak és a kormánynak is a feje, minisztereit maga választja meg és a kormány miniszteriális szerkezetét ő határozza meg, a minisztériumok főtisztviselőit is kinevezheti, a parlamentet bármikor feloszlathatja, ellenőrző politikai, jogi intézmény a működését nem korlátozza. – Németországban az alkotmány a kancellár személyi hatalmát erősíti teljes és egyedüli felelősségének kimondásával (kancellár-típusú kormány), miniszterei kinevezésének jogával. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 143 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 144 ► A kormány pártösszetétele – koalícióelméletek A kormányok pártpolitikai összetétele az egypárti kormányzás esetében világos és egyszerű. A legtöbb demokratikus államban azonban koalíciós,

nem csak egy pártból álló kormányok működnek. A demokráciákban általában a parlamenti mandátumok pártok közötti megoszlása minden választás után más, a parlamenten belüli erőviszonyok mellett a pártok egymáshoz fűződő kapcsolatai, szimpátiái és még más tényezők is befolyásolják a lehetséges koalíciók összetételét, nem könnyű arra válaszolni, milyen szabályok szerint lesz (lehet) egyik pártból kormánypárt és a másikból ellenzéki. A koalícióelméletek azt vizsgálják, hogy milyen koalíciók jönnek létre és miért. A koalícióalakítás fő célja mindig egy stabil kormány létrehozása, ami biztos parlamenti többséggel lehetséges. A kérdés az, hogy milyen többség(ek) alakíthatók egy bizonyos mandátumelosztás alapján. A pártok kormányra-kerülési céljai kétfélék lehetnek, amelyek a koalíciókötést is befolyásolják: • Pozícióorientáltság: a pragmatikus, hatalmi-uralmi szempontokra összpontosító

pártok kizárólagos célja a kormányzati pozíciók megszerzése. – Koalíció akkor alakul, ha nincs olyan párt, amelynek egyedül többsége lenne a parlamentben, különben a győztes párt nem engedne be mást a végrehajtó hatalomba. – Minimális győztes koalícióra törekvés: a koalícióban nincs felesleges tag, bármely kormánypárt kiválásával megszűnne a többség. A minimális többségre törekvés kétféle irányt is jelenthet: ○ A koalíciós pártok számának minimalizálása, hogy a lehető legkevesebb párt – lehetőleg mindössze kettő – legyen a koalícióban. ○ A mandátumok minimális többsége, minél kisebb legyen a parlamenti többség, a győztes párt a lehető legkisebb pártot választja partneréül. • Programorientáltság: az ideológia-vezérelt pártok a politikai programjuk, a társadalomról vallott elképzelésük megvalósítása érdekében szeretnének kormányra kerülni. – Egy párt a koalíciókötéskor

politikai preferenciái alapján dönti el, kivel lép koalícióra. – Az abszolút többség hiánya nem feltétlenül akadálya a kormányzásnak, lehet egypárti vagy koalíciós ún. kisebbségi kormánya is egy A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 144 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 145 ► országnak. Egy ilyen kormány vagy paktumot köt egyes ellenzéki pártokkal, hogy azok a szavazásoknál támogassák, vagy a parlamenti ellenzék megosztottságát kihasználva lavíroz a parlamenti erők között. Ha A centrumpártokból álló kisebbségi kormányokat például az egymással együttműködésre képtelen bal és jobboldali ellenzék kisebbik rosszként elviseli (pl. Dániában, Svédországban gyakori a kisebbségi kormányzás). – Elképzelhető az ún. fölös többségi koalíció, amikor a kormányban fölösleges, „potyautas” párt

van, a minimálisan szükségesnél nagyobb a többség. Lehet például, hogy többsége ellenére is koalíciót köt a győztes párt. Ilyenkor a széles társadalmi, parlamenti bázis megteremtése a cél (válsághelyzetekben, háborúkban gyakori) Alváltozata a nagykoalíció, amikor nincs felesleges koalíciós tag, de a győztes a második legerősebb pártot választja partneréül, hogy minél nagyobb legyen a parlamenti többsége. • A kétféle megközelítés ötvözete a minimális szélességű koalíció: az a minimális koalíció, amely a lehető legkisebb politikai-ideológiai távolságot fogja át a bal-jobb tengelyen. Kapcsolt többségi koalíció: az átfogott ideológiai távolságon belül az összes pártot beveszik. 7.5 A közigazgatás Funkciói: • Elsődleges feladata a politikai rendszerben született döntések tényleges végrehajtása. • A döntés-előkészítésben részt vesz a törvényalkotás folyamatában. • Bíráskodás kisebb

horderejű ügyekben a közigazgatási bíróságok révén Az éjjeliőr-állam korában a közigazgatás a külső-belső biztonság megteremtésével és a pénzügyi-adózási kérdésekkel foglalkozott. Az állami szerepvállalás kiterjedésével, különösen a jóléti állam kiépülésével a közigazgatás egyre több feladatot lát el Az államhoz számos új ágazati politika, szakpolitika tartozik, kiterjedt szociális, oktatási és az egészségügyi rendszereket működtet. Ez a közigazgatás szervezetének, létszámának erőteljes növekedését eredményezte. A közigazgatással szembeni két alapelvárás: • Demokratizmus: a közigazgatás tevékenysége legyen jogszerű, tartsa be és mindenkire egyformán alkalmazza a hatályos jogszabályokat. De- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 145 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 146 ►

mokratikus ellenőrzése azáltal valósul meg, hogy a közigazgatást a parlamenti választások nyomán létrejövő kormány irányítja. • Hatékonyság: a feladatok szakszerű ellátása, amelyet erre képzett hivatásos hivatalnokok biztosítanak. Politika és közigazgatás kapcsolata Elméleti modellek 1. A közigazgatás és a politika egymástól elválasztva, a közigazgatás szakmai alapon, úgy kell a közigazgatást vezetni, mint egy céget 2. Etikai megközelítés: a politikai is erkölcsi cselekvés (közérdek), a közigazgatás és a politika összekapcsolható Gyakorlati megoldások • Az amerikai patronázs rendszer (spoils system): a közigazgatás abszolút alárendeltsége a kormányzati irányításnak. Az USA-ban közigazgatási rendszer szinte minden pozícióját az elnöki kinevezéssel lehet betölteni. Az elnökváltás az egész végrehajtó apparátus lecserélődésével jár Ebben a modellben a közigazgatás demokratizmusa érvényesül

elsősorban. • Az európai „lefejezhető államhatalom” modellje. A közigazgatás döntően szakma jellegű, elméletileg semleges, „politikamentes” vagyis politikailag független a kormánytól. A kormányváltások nem érintik a közigazgatás személyi összetételét, közigazgatási karrierre viszont nem lehet politikusi pályát alapozni. Ebben a rendszerben a hatékonyság elvárása teljesül inkább. Autonómiájának köszönhetően a közigazgatás önálló politikai szereplővé is válhat, a kormány politikai megfontolásai ugyanis ütközhetnek a közigazgatási apparátus szakmai szempontjaival. Ez a modell Angliára jellemző. • Politikai közigazgatás: a politikai és a szakmai elvárások összeegyeztetéseként egyfajta köztes megoldás. A közigazgatás „teste” független a kormánytól, azonban felsővezetői pozíciói a politikai patronázs részét képezik, az aktuális kormány a közigazgatás csúcsaira a saját embereit ülteti, s

rajtuk keresztül érvényesíti politikai érdekeit a közigazgatásban. Ez a rendszer elterjedt a kontinentális európai államokban, s ebben az esetben lehetséges átjárás a magas rangú köztisztviselői pozícióból a politika felé. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 146 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 147 ► A közigazgatás szintjei • Államigazgatási szervek: a központi közigazgatás szervei, amelyeket az állam központi kormánya irányít. Unitárius, centralizált államokban a végrehajtás nagy részét államigazgatási szervek végzik, a kormány ezáltal a végrehajtó hatalom szinte kizárólagos birtokosa. • Önkormányzati közigazgatási szervek: a különböző önkormányzatok – mezo-szinten a tagállamok, tartományok, régiók, megyék, és helyi szinten a települések – igazgatási szervei. E szerveket a központi

kormány nem utasíthatja, bár feladatuk közé tartozik a központi jogszabályok végrehajtása. A decentralizált államokban a végrehajtást főképp a különböző önkormányzati szervek végzik, munkájukat a kormány legfeljebb közvetett eszközökkel befolyásolhatja, a központi kormány csak az egyik – igaz fontos – szereplő a végrehajtás irányítóinak a sorában. 7.6 Alkotmánybíróság Az alkotmánybíróság (AB) az alkotmányok rendelkezéseit értelmező, a törvényhozási, jogalkotási, a jogalkalmazási tevékenységet alkotmányossági szempontból felülvizsgáló, egyszerre jogi és politikai intézmény. • A bíróságokhoz hasonlít, hiszen az alkotmányt általános jogi normaként konkrét esetekben vizsgálja, azonban nem jogvitákkal, hanem magukkal a jogszabályokkal foglalkozik. y Legfőbb feladata annak megállapítása, hogy a jogszabályok összhangban vannak-e az alaptörvénnyel. Ez jelentős politikai szerepet jelent minden államban,

hiszen a parlamenti többség által hozott törvényeket, a kormány rendeleteit, amennyiben azokat ellentétesnek találja az alkotmánnyal, az alkotmányellenesség kimondásával megsemmisítheti. Európában különösen a diktatúrát megélt országokban vált nagy jelentőségűvé az alkotmánybíróságok szerepe. Így van ez Magyarországon és a többi közép- és kelet-európai államban is, ahol a jogállamiság nélkülözhetetlen intézményének tekintik. A „legősibb”, tradicionális demokráciákban, Nagy-Britanniában, Hollandiában máig nem hoztak létre alkotmánybíróságot. Az alkotmánybíróság hatalma, a politikai rendszerben betöltött szerepe több tényezőtől függ. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 147 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 148 ► • Az alkotmánybíróság és a bírói szervezet kapcsolata. –

Amerikában az alkotmánybíráskodást egyéb tevékenységei mellett elsősorban a Legfelső Bíróság (Supreme Court), azaz a bírói szervezet csúcsa végzi. A rendszer decentralizált, valamennyi bíróság jogosult az alkotmányossági felülvizsgálatra. – Európában az alkotmánybíróság a bíróságoktól független intézmény, elkülönült, külön erre a célra felállított közhatalmi szerv, amelynek kizárólagos feladata az alkotmánybíráskodás. Az európai rendszer centralizált, a törvények alkotmányosságát csak ez az egyetlen intézmény vizsgálhatja. • Az alkotmánybíróság konkrét (USA) vagy absztrakt (Európa) normakontrollt végez. – Konkrét normakontroll: az alkotmánybíráskodás a rendes bírósági eljárás keretében egyedi esetek, konkrét ügyek vizsgálatát jelenti, ezen keresztül állapítja meg egyes jogszabályok alkotmányellenességét (pl. USA) – Absztrakt normakontroll: az alkotmánybíróság a jogszabály

alkotmányosságát általánosságban vizsgálja, függetlenül annak alkalmazásától. ○ Ez lehet előzetes normakontroll is (pl. olasz, osztrák, francia, magyar eset): a még ki sem hirdetett jogszabály alkotmányosságának vizsgálatát lehet kérni az alkotmánybíróságtól Ezekben az államokban az ellenzék gyakran kéri a jelentősebb törvényjavaslatok alkotmányosságának vizsgálatát. • Az AB politikai szerepét az alkotmánybírák szerepfelfogása is befolyásolja (tagjai általában tapasztalt bírák vagy egyetemi tanárok). – Aktivista felfogás: az alkotmányos elveket tágan értelmezi, nem csupán az alkotmány szövegét, de mögöttes szellemiségét is figyelembe veszi. Az alkotmányt az aktuális társadalmi-gazdasági helyzethez igazítja – Önkorlátozó: szigorúan az alkotmány szöveghez igazodik, megmarad az alkotmány értelmezésénél, az alkotmányos elvek rendszerbe integrálása nem az AB feladata. • Bíróságoktól független

szervezete és az absztrakt (és főleg az előzetes) normakontroll lehetősége miatt az európai alkotmánybíróságok politikai szerepe jelentősebb, a parlamenti többség jogi aktusai közvetlenebbül megtámadhatók. Az európai típusú AB politikai szerv, részt vesz a politika alakításában – bizonyos korlátok között (csak olyan A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 148 ► Politológia Politikai intézmények A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 149 ► kérdésekkel foglalkozhat, amivel kapcsolatban indítványt kap, hatása az alkotmányjogon keresztül közvetve érvényesül). Politikai szerepüket növeli, hogy Európában hiányzik az amerikai alkotmánybíráskodás tevékenységét behatároló politikai kérdések doktrínájának elve (az amerikai Legfelsőbb Bíróság tartózkodik el politikai kérdések elbírálásától). Az alkotmánybírák kinevezése mindenhol

politikai döntés, amit általában konszenzusos alapon hoznak meg: • USA: a szenátus jóváhagyásával az elnök nevezi ki a Legfelső Bíróság tagjait. • Németország: minősített többséggel a törvényhozás két háza választja a bírákat. • Franciaország: az alkotmánytanács kilenc tagjából hármat az államfő, hármat a nemzetgyűlés és hármat a szenátus elnöke nevez ki. Az európai és amerikai alkotmánybírósági modell összehasonlítása kapcsolata a bírói szervezettel rendszer jellege normakontroll jellege döntés hatálya politikai jelleg amerikai a bírói szervezet része decentralizált: valamennyi bíróság Konkrét normakontroll ügyben résztvevő felek politikai kérdések doktrínája európai elkülönült a bírói szervezettől centralizált: csak az alkotmánybíróság absztrakt normakontroll általános Jelentős politikai szerep 7.7 Ombudsman • Az ombudsman, vagy országgyűlési biztos a törvényhozás által

választott, a végrehajtó hatalomtól független intézmény. • Feladata a „nép ügyvédjeként” az állampolgárok jogvédelme, feltárja a közigazgatás működése során az állampolgárokat ért sérelmeket, és azok orvoslására javaslatot tesz. A közigazgatási szervek kötelesek az ombudsmannal való együttműködésre, a közigazgatási iratokba szinte korlátlanul betekinthet. • Az ombudsman egyéni kérelemre jár el. Ha egy állampolgár egy közigazgatási eljárást sérelmez, ami bírói úton nem orvosolható, panaszá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 149 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai intézmények Vissza ◄ 150 ► val az ombudsmanhoz fordulhat. Az ombudsman minden kérelmet megvizsgál, de maga dönti el, hogy azok közül melyekkel foglalkozik. • Az adott ügyet közvetlenül befolyásoló hatásköre nincs, nem jogosult közigazgatási

aktusok megváltoztatására, közigazgatási szervek elmarasztalására. Vizsgálatának eredményéről tájékoztatja az érintettet, fegyelmi- és/vagy büntetőeljárást kezdeményezhet, legfontosabb eszközként a nyilvánossághoz fordulhat, így próbálva nyomást gyakorolni a parlamentre, a kormányra, illetve az adott szervre. Tevékenységéről általában évente beszámol a törvényhozásnak, amelynek ajánlásokat is megfogalmazhat. • Az első ombudsmant Svédországban választották 1809-ben, Európában az 1970–80-as években terjedt el. 1995 óta az Európai Uniónak is saját ombudsmanja van, amelyhez bármely európai polgár fordulhat. Az ombudsmanok típusai: • A legtöbb országban a központi közigazgatás intézkedéseit vizsgálják, de működhetnek ombudsmanok regionális (pl. Olaszország) vagy helyi szinten is (pl. USA) y Általános ombudsman: az állampolgári jogsérelmek minden fajtájával foglalkozik – szakombudsman: egy meghatározott

területen vizsgálódhatnak (adatvédelem, fegyveres testületek, emberi jogok, oktatás stb.) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 150 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 151 ► 8. Választási rendszerek, választói magatartás 8.1 Választójog, választási alapelvek Az országos politikában való állampolgári részvétel legfontosabb módja a választásokon való szabad akaratnyilvánítás. Demokráciákban a parlamenti választásokon a választópolgárok kifejezett véleménye szerint a pártok különböző arányban részesednek a képviselői helyekből és annak megfelelően kaphatnak részt a törvényhozói-végrehajtói hatalomból. A demokratikus választások intézménye alkotmányosan rögzített, törvényben részletezett, bonyolult eljárást jelent. Alapkövetelmények (a szabad választás számos más

intézmény meglétét is feltételezi): • Politikai alapjogok, szabadságok megléte (véleménynyilvánításhoz való jog, sajtószabadság, közérdekű információhoz való jog, egyesüléshez való jog), • Politikai pártok szervezésének, a szabad jelöltállításnak a joga. • Biztosítani kell az egész választási eljárás tisztaságát, a fair kampányt, a jogorvoslat lehetőségét. Választójogi alapelvek (választójog: a hatalomban való részvétel joga) 1. A választójog általánossága: alanyi, állampolgári jog • Általában a II. világháború után vált alanyi joggá Valójában kb a lakosság 75-80%-át jelenti, mert a kiskorúakra (általában 18–21 éves korig) nem vonatkozik (további kizáró ok az elmebetegség, a bírói úton a közügyektől eltiltottság) • 19. század végéig, I világháború végéig: a választójog szűk, az állampolgárok néhány %-ára vonatkozott Cenzusok, a választójog megadásához előírt

feltételek: vagyoni, műveltségi, nemhez, nemzetiséghez kötött cenzusok (legtovább a nemi megkülönböztetés állt fenn, a nők szavazójogot pl. Franciaországban, Olaszország 1948-ban, Ausztrália 1967-ban, Svájc 1971-ben kaptak). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 151 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 152 ► 2. Választójog egyenlősége – azonos értékű szavazati jog mindenkinek • Az egy ember–egy szavazat elvén túl akkor érvényesül teljesen, ha az országban mindenhol ugyanolyan feltételek mellett lehet szavazni és mandátumhoz jutni. • Régen a plurális választójogra is volt példa: amikor valakinek egynél több szavazati joga lehetett, a vagyon vagy az egyetemi végzettség két vagy több szavazatot ért. • Egyéni választókerületeknél többféle módon is meg lehet sérteni az

egyenlőség elvét („választási földrajz”). Eltérő nagyságú választókerületek: ha nagyok az eltérések, 1 mandátumhoz több-kevesebb szavazat kell. Pl a 19 század végén átlagosan 100 ezer fős választókörzetek, de Németország 40ezer fős vidéki körzeteivel szemben Berlin 1,2 milliós választókörzete állt szemben (ahol az ellenzéki szociáldemokraták támogatottsága elsöprő volt). 3. A szavazás közvetlensége • Közvetlenül a jelöltre szavaznak (pártra vagy egyéni jelöltre) • Közvetett típus: választási megbízottat – elektorokat – választanak, és ők választanak ténylegesen (államfő választáskor vagy a második kamarák esetén fordul elő). Ezt a formát leginkább második kamarák vagy államfők megválasztásánál alkalmazzák. 4. A szavazás titkossága: • A választópolgárok a szavazat tartalmának nyilvánosságra kerülése nélkül szavazhatnak. Ezt biztosítják a szavazófülkék, a zárt urnák, a több

párt által delegált választási bizottságok. • Magyarországon a dualizmus korában mindenhol, a két világháború között vidéken nyílt volt a szavazás. Egyéb választójogi fogalmak • Aktív választójog: a szavazás joga. • Passzív választójog: választhatóság joga. • Összeférhetetlenség elve – kétféle – Egy meghatározott körbe esők nem választhatók (pl. korábban a csődbe jutott kereskedők, vagy Angliában Lordok Háza tagjai nem lehettek az alsóház tagjai) – Választható, de utána köteles az összeférhetetlenségi okot megszüntetni. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 152 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 153 ► 8.2 A választások funkciói • Fő funkciója a közhivatalt betöltő politikusok kiválasztása, amely a parlamenti képviselők megválasztásán keresztül

történik. • Bizalmat fejez ki személyek és pártok iránt, felhatalmazva őket a hatalom gyakorlására. • Elvégzi a politikai elit rekrutációját. • Megjeleníti a választópolgárok véleményét és érdekeit, biztosítja a politikai döntéshozatalban való részvételt. • A politikai intézményeket összekapcsolja a választók preferenciáival. • Mozgósítja az állampolgárokat társadalmi értékek, politikai célok és programok mellett. • Politikai szocializáció, növeli a lakosság politikai tudatát a problémák és alternatívák felmutatásával • Kanalizálja békés megoldásuk útjára tereli a politikai konfliktusokat. • Integrálja a társadalmi pluralizmust, politikailag cselekvőképes közakaratot teremt. • Előmozdítja a politikai hatalomért folyó versengést az alternatív programok bemutatásával. • A parlamenti többség kialakításával meghozza a döntést a kormány vezetéséről. • Ellenőrzésre képes ellenzéket

hív életre. • Fenntartja a hatalmi váltás lehetőségét, a ciklikusságot. • Nyilvánosság, főleg a kampány során. • Legitimálja a politikai rendszert, a kormányzati hatalmat. A választások csak akkor töltik be a politikai, illetve a kormányzati hatalom legitimációjának szerepét, ha alapvető eljárásai konszenzuson alapulnak. 8.3 Választási rendszerek A választójog alkotmányos lehetőségét a polgárok számára a egyes országok parlamenti választási rendszerei foglalják konkrét keretbe. A választási rendszer a szavazatot mandátummá alakító intézmény. Az egyes országokban a történelmi és politikai körülmények folytán eltérő változatai fejlődtek ki Az ország nagysága, a parlamenti képviselők száma, a pártok száma, a helyi politikai tradíciók, a politikai kultúra stb. is hatással van a konkrét választási rendszerre. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 153 ► Politológia

Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 154 ► A választási rendszerek több elemből állnak, többféle követelményt kell egyidejűleg teljesíteniük: • Reprezentativitás (képmás-elv): a választási rendszer mutassa meg az egyes pártok, irányzatok támogatottságát, ez alapján ossza el a képviselői helyeket, hogy a parlament mikrokozmosz-szerűen leképezze a választók politikai megoszlását, visszaadja a társadalom politikai tagoltságát. • Stabilitás: segítse elő a kormány megalakulását, nyújtson stabil hátteret a kormányzáshoz. Ezt szolgálják a mandátumok szétaprózódását gátló különböző megoldások (a többségelvű technikák, az indulásnak és a parlamentbe bejutásnak különböző feltételei, amivel korlátozzák a mandátumhoz jutó pártok számát). • Legyen átlátható, érthető és kiszámítható, segítse elő a verseny

tisztaságát és korrektségét. A választópolgárok, a pártok egyenlő eséllyel tudjanak részt venni a politikai versengésben. A választási szabályokat többnyire hosszabb ideig tartják érvényben, nem változtatják alkalomról-alkalomra, a választási rendszerek állandósága is egyik eleme a jól működő demokráciáknak. Csak több választás tapasztalatai alapján képzelhetőek el módosítások. 8.31 Típusok A választási rendszereknek két fő alaptípusa van: a többségi és az arányos választási rendszer, illetve e kettőnek a különböző kombinációi. 1. Egyéni választókerületi, többségi rendszerek (SMD – Single-Member District) • Egy választási körzetben egy mandátum szerezhető. • Jelöltek rivalizálásán alapuló „többségi” rendszer (a 20. századig csak ilyenek voltak) • A többségi (majoritarian) választási rendszer lényege, hogy a leadott szavazatok közül a legtöbbet szerző párt, vagy jelölt a győztes. A

vesztes pártokra leadott szavazatok elvesznek • A többségi rendszer célja, hogy a választásokon határozott politikai döntés szülessen a parlament összetételéről és kormányképes politikai erő jöjjön létre. Két altípusa: • Angolszász: egyfordulós, relatív, egyszerű többségű rendszer: azé a mandátum, aki legalább egy szavazattal felülmúlja a másikat (pl.: angol al- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 154 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 155 ► sóház, Kanada, Új-Zéland, képviselőház: USA), a „győztes mindent visz”, nincs töredékszavazat, nincsenek kötelező részvételi kvóták. • Francia minta: kétfordulós, abszolút többségi (50%+1) rendszer, ahol a 2. fordulóban a legjobbak indulhatnak és már elég a relatív többség. (Franciaországban ma is ilyen a választási

rendszer, Hollandia, Svájc, Ausztria, Belgium, Olaszország, Norvégia, Magyarország – az egyéni körzetekben így zajlik a választás) 2. Arányos választási rendszerek (PR – proportional representation) • A 19 század végétől harcoltak érte, az I. világháború után sok állam áttért rá. • Mintegy 300 féle, az arányos képviseletet biztosító választási rendszert ismerünk. • Nem az egyének, hanem a tömegpártok harcolnak mandátumokért. • Cél az igazságosság: a pártok a leadott szavazatok arányában részesüljenek a képviselői mandátumokból, a parlament összetétele híven tükrözze a választóközönség politikai tagozódását. • Alapkövetelménye, hogy egy körzetben kettőnél több, sőt, minél több elnyerhető mandátum (többképviselős körzet) legyen. • Módszer: listás szavazással – a pártok listái versenyeznek. 3. Vegyes választási rendszerek: y Az arányos és az egyéni körzetes típusok valamilyen

kombinációja. 8.32 A választási rendszerek hatása • Egy párt parlamenti mandátumának száma két fő tényezőtől függ. Az egyik a pártra vagy jelöltjeire leadott szavazatok száma, a másik a választási rendszer, azon belül főleg a szavazatok mandátumra váltási szabályainak a hatása. Ezért is fontos eleme a választási rendszer a politikai rendszernek és egyik legfontosabb tárgya a pártpolitikai küzdelmeknek • A választási rendszer nehezen választható el a pártrendszer milyenségétől, és megfordítva. Alapvetően a pártrendszereket, a politikai struktúrát a társadalom politikai tagoltsága határozza meg, de a választói rendszer is befolyásoló tényező. A főbb pártok közötti politikai megegyezés nyomán egyszer már kialakult választási rendszer befolyásolja a pártok választási esélyeit, a pártrendszer reprodukcióját. A választójogi reformokat általában az erőviszonyok, a pártrendszer módosulása A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 155 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 156 ► teszi lehetővé, és céljuk rendszerint a megváltozott politikai helyzet tartósítása. • A választási rendszer alkalmas a választó döntésének manipulására. A pártokat alul vagy felülreprezentálhatja (felülreprezentáltság: mandátumok nagyobb %-t kapja, mint az elért szavazatok %-a). Befolyásolja a parlamentbe bejutó releváns pártok számát. 8.33 Egyfordulós, relatív többségi, egyéni választókerületi rendszer A határkijelölés fontos szerepe • Visszaélés lehetősége, ha a választói preferenciák ismertek: gerrymandering (Elbridge Gerry, Massachusetts kormányzójának nevéről, aki 1812-ben új választókerületi határokat állapított meg): USA-ban, Angliában volt rá példa. • Manipuláció a választókörzetek

határaival a mandátumszerzés érdekében. Két szomszédos kerület: egyikben nagy többség, a másikban épphogy alulmarad határváltoztatás: egyikből átraknak egy részt a másikba, hogy mindkét helyen győzzön Hatása a pártrendszerre • Duverger I. tétele: az egyszerű többségi elv, az angolszász típusú választási rendszer nagy gyűjtőpártokkal kétpártrendszert eredményez, illetve annak kedvez • Empirikusan részben igazolt: 30 ilyen választás 23 alkalommal kétpártrendszerhez vezetett. • De nincs olyan ország, ahol más választási rendszer és más pártrendszer volt, és aztán áttértek erre a választási rendszerre, nem tudható ilyenkor kétpártiság alakulna-e ki. Ami igaz: • Ahol kétpártrendszer van, ez a választási rendszer konzerválja a kétpártiságot. • Logikája: aki a kormányzó pártot le akarja váltani, egyszeri és helyi sansza van, ha rosszul dönt, szavazata elvész, ezért a legerősebb alternítvára, a másik

nagy pártra szavaz. Ez a rendszer kettőre csökkenti a potenciális jelöltek számát. • Status quo párti, gátolja új pártok felbukkanását, a pártszakadást bünteti. A rendszer a kis pártokat arra indítja, hogy fuzionáljanak vagy erős A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 156 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 157 ► választási szövetséget alkossanak. Ez is kedvez a kétpártrendszer stabilizálódásának • A két nagy párt pozícióit is tartósítja, de nem feltétlenül: nem biztos, hogy mindig ugyanaz a két párt lesz a meghatározó. (lásd a brit Munkáspárt megjelenését 1922-ben megelőzték a liberálisokat, nem lett 3 nagy párt, a választási rendszer miatt a liberálisok teljesen lecsúsztak, a kétpártrendszer maradt). • A kétpártiságot adott régióban koncentráltan támogatott

regionális párt, tömbben élő etnikai, vallási típusú kisebbségeket képviselő párt tudja megbontani. Mandátumarány és szavazatarány közti különbség • Az angolszász választási rendszer célja és előnye: a stabil, egypárti kormányzati többség kialakítása. • Hátránya: a relatív többségi rendszer erősen torzít, aránytalan választási eredményekhez vezethet, a szavazatarányokhoz képest felülreprezentálja a győztes pártot, teljesen marginalizálja a kisebb politikai erőket. • Anglia: 1945 óta 17 választás, de országosan számolva egyszer sem kapta meg a szavazatok abszolút többségét a győztes párt, de mandátumban mindig meglett az 50%-ot meghaladó parlamenti többség. (pl 1974-ben Munkáspárt 37%-kal győzött, míg a konzervatívok 2,7%-kal kaptak csak kevesebbet) • Ha arányos mandátumelosztás lenne, akkor a kétpártrendszer megszűnne Angliában. • Az egyenletes szavazatmegoldás nem előnyös: Pl. angol

szociálliberális párt országosan 25%-ot szerzett 1983-ban, de a képviselői helyek 4%-át kapta, mindkét nagyot csak kevés helyen tudta megelőzni. • Szélsőséges esetben előfordulhat, hogy valamelyik párt arányosan kevesebb szavazatot kapott, mégis abszolút többséget szerez a parlamentben. 8.34 Kétfordulós, abszolút többségi egyéni választókerületek • Érvényességi és eredményességi kritériumok. • Érvényesség: A választók egy bizonyos része elmenjen szavazni. Ez általában a választásra jogosultak abszolút többsége (50%+1 szavazó) Ekkor érvényes a választás. • Eredményesség: a jelöltek közül a első helyezett a leadott voksok abszolút többségét elérve kap mandátumot. Ekkor lesz eredmény Ellenkező esetben második fordulót írnak ki. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 157 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 158 ► • Franciaországban a két feltétel némileg más, és összekapcsolt: akkor érvényes és eredményes a szavazás, ha a győztesre leadott szavazatok az összes voks legalább 50%+1, amit a választói névjegyzék legalább 25%-a adott le. (ez nem ugyanaz, mint hogy 50%-os legyen a részvétel, pl. 80%-os győzelemmel elég, ha csak 40% ment el szavazni) • 2. forduló: általában kiszűrik az első fordulóban kevésbé jól szerepelt jelölteket, előírva, hogy csak az indulhat, aki valamilyen rögzített arányú támogatást elért (Franciaországban ez 12,5%), vagy a legjobb eredményt elért 2-5 jelölt indulhat szavazataránytól függetlenül. – Magyarországon a legjobb 3 mindenképpen indulhat, más csak akkor, ha legalább 15%-ot kapott. • A második fordulóban a relatív többség elegendő. Hatása a pártrendszerre • Duverger 2. tételének egyik eleme: ahol kétfordulós, abszolút többségi az

egyéni körzet, ott sokpártrendszer jön létre, biztosan kettőnél több meghatározó parlamenti párt jellemző. – Csak Franciaországban van ilyen rendszer, nehéz empirikusan igazolni, a 12,5%-os küszöb kizárja a kis pártokat, csökkenti a pártok számát. • Az első forduló eredményén és sorrendjén módosíthat. – Ha a második körben csak a bejutó jelöltekre szavazók mennek el, és ugyanúgy szavaznak, az első forduló kialakult sorrendje nem módosul. – Ha módosul a részvételi arány (pl. a másodlagos preferenciák alapján azok is elmennek, akiknek a jelöltje kiesett), vagy visszalépések, alternatív koalíciók köttetnek, a sorrend változhat. y Kedvez a mérsékelt pártoknak, mérsékelheti a pártrendszer polarizáltságát, legalábbis parlamenti szinten: kiszűrheti a szélsőséges, radikális pártokat - az első körben jól szereplő jelöltjeik ellen a 2. fordulóban a mérsékelt pártok összefoghatnak egymással. A kisebb

pártokat is választási összefogásra ösztönzi a 2 fordulóban Ezáltal alulreprezentálja a rendszerellenes, szélsőséges pártokat, hozzájárul a pártrendszer integrációjához és stabilitásához. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 158 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 159 ► 8.35 Az egyéni választókerületi rendszerek kuriózumai Ausztrália alternatív (preferenciális) rendszere: egymandátumos, egyfordulós, de abszolút többségi: • A szavazó egy jelöltre szavaz, de megjelöli 2. és 3 és stb helyezettet is, vagyis preferencia-sorrendet állít. • Ha valaki az első helyen abszolút nyer, övé a mandátum. • Ha nem: törlik azt, aki a legkevesebb első helyet szerezte és ahol ő volt első, ott a 2. helyezett lép előre, és így tovább Több mandátumos egyéni választókerületi típusok •

Átruházható szavazat (STV: single transferable vote), Írország többmandátumos választókerületi rendszere, ami az ausztrálhoz hasonló. • Többes szavazat: minden választónak annyi szavazata van, amennyi a kerületben választható képviselők száma (pl Görögország, Törökország egy ideig), de minden jelöltre csak egy szavazat adható. • Többmandátumos kerületeknél minél nagyobb a választható helyek, képviselők száma, annál jobban érvényesül az arányosság. 8.36 Arányos, listás választási rendszerek Lista-típusok • Méret alapján: nagyobb területekre (régiók, tartományok stb. területi listái) vagy az egész országra vonatkozhat (országos lista – pl. Izrael, Hollandia). A kettő kombinációja pl Magyarország: területi (megyei) + országos kompenzációs lista. • Kötött – szabad lista – Kötött lista: adott a jelöltek listája és sorendje, a pártok alakítják ki, ezen a szavazó nem módosíthat. – Szabad lista:

○ Zárt: a listán szereplő jelölteket sorrendbe helyezheti, módosíthat a megadott sorrenden (Olaszország, Finnország) ○ Nyitott: a szavazópolgár a listára fel is írhat új nevet Hogyan váltják át a szavazatokat mandátumokká? • Ahány ország, annyi variáció. • A teljes arányosság nem lehetséges: minden szavazó ugyanolyan mértékű képviseletre lenne jogosult. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 159 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 160 ► • Nem minden módszer oszt ki minden mandátumot, töredékszavazatok keletkeznek. – Természetes hányados: leadott összes listaszavazat (pártra adott szavazat) osztva a képviselői helyekkel. – Pl. 300000 szavazat, 4 hely, 75000 a természetes hányados Annyi képviselői helye lesz egy pártnak, ahányszor 75000 szavazatot kapott az adott lista. A

példában egy képviselői helyet nem adnak ki Párt Szavazat Mandátum Maradék voks A 160 000 2 10 000 B 78 000 1 3000 C 62 000 – 62000 – A hányados csökkenthető, ha a mandátumszám+1-gyel (Magyarország), vagy +2-vel (Olaszország) osztanak, így nagyobb az esélye az összes képviselői hely betöltésének. – A maradékszavazatok sorsa: ha nincs másik lista-szint: ezzel a módszerrel elvesznek. Ha van úgynevezett kompenzációs lista, akkor oda kerülnek a töredékszavazatok (pl az országos szintű lista) • Maradékszavazat nélkül dolgozó, az összes mandátumot elosztó ún. zárt elosztási módok. – Legelterjedtebb a d’ Hondt-féle módszer, Magyarországon is ez használatos. A pártok szavazatmennyiségét 1-től kezdve az egész számokkal végigosztják, ameddig szükséges Az így kapott táblázatból kiemelik a legnagyobb számokat (amennyi mandátum kiosztásra vár), egy párt annyi helyet kap, amennyi szám az ő oszlopából származik.

○ Példa: 3 mandátum, 3 párt. A: 200002, B 100000, C 99000 szavazat, az első két mandátumot A kapja, a harmadikat B. Osztás A B C 1 200002 (1) 100000 (3) 99000 (–) 2 100001 (2) 50.000 49.500 3 66.667 33.333 33.000 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 160 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 161 ► Hatása a pártrendszerre • Duverger 2. tételének második eleme: az arányos választási rendszer a különböző politikai irányzatok parlamenti megjelenítését teszi lehetővé, ennek következtében a (kettőnél) több-pártrendszert valószínűsíti. – Rae és Lijphart 77 európai arányos rendszerű választást vizsgált meg, és 73 esetben sokpártrendszer lett az eredmény (a kivétel a 60–70-es évek Ausztriája) • Minél arányosabb az elosztás, annál kevésbé torzít a szavazati arányokon. Ha a

szavazatok pontos arányában oszt mandátumot, nem befolyásol, nem manipulál – De ilyen tisztán arányos rendszer nincs, nem arányos elemek minden választási szisztémában vannak, amelyek általában a nagyobb pártoknak kedveznek. • Ilyen elem a bejutási (kizárási) küszöb. – A működőképesség biztosítása miatt limitálja a parlamentbe bekerülést. A kis támogatottságot elérő pártokat kiszűri, nem engedi a parlamentbe, megakadályozandó a törvényhozó testület szétaprózódását, a fragmentáltságot. – Általában 4-5%-ot el kell érni a mandátumszerzéshez. – Átlagosan a szavazatok 10-15%-a ezáltal nem eredményez képviselői helyet, a voksok 85-90%-át váltják át a manádtumok 100%-ára. – A mérsékelt többpártrendszernek kedvez. • Ahol nincs bejutási küszöb – Arányosabb az elosztás polarizált többpártrendszernek, sőt az atomizált pártrendszernek kedvez. – De működésképtelenné teheti a törvényhozást. –

Lengyelországban pl. 19 párt került be a szeimbe 1991-ben, a parlament munkája lebénult, két év múlva új választást írtak ki, és bevezették a küszöböt A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 161 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 162 ► 8.37 A többségi és arányos választási rendszerek előnyei/hátrányai Többségi Kormányképesség, stabil kormányzat Integrációra késztet Gátolja a pártok felaprózódását gyűjtőpártok Kedvez a kétpártrendszer kialakulásának Mérséklően hat a politikai versenyre Egyszerű, átlátható Közvetlen kapcsolat választó s képviselő közt Képviselők fontossága Sok szavazat elvész: szavazatok kisebbségével is többségbe lehet kerülni A szavazókat az esélyesre szavazásra készteti Arányos Gyakoribb kormányválságok Koalíciós kormányzás, többpárti

kormány A többpártrendszernek kedvez Kevesebb elveszett szavazat Pártlistán szakemberek Általában magasabb a választási részvétel Kisebbségek, nők parlamenti képviselete nagyobb Igazságosabb mandátumelosztás, választói akarat hű kifejezése • A többségi választási rendszer előnyei: gátolja a pártok felaprózódását, biztos parlamenti többséget, stabil kormányzatot eredményez, politikai mérsékletre int azáltal, hogy előmozdítja a pártok kormányzati váltógazdálkodását. Elősegíti a politikusok cserélődését, a képviselők bizonyos függetlenségét is megteremti a pártapparátusokkal szemben A kormány felállása közvetlenül függ a választók politikai döntéseitől: aki szavaz, közvetlenül dönthet arról, hogy milyen kormányt akar. • Az arányos választási rendszer előnyei: igazságosabb mandátummegoszlást eredményez, jobban tükrözi a választóközönség politikai összetételét, nem lehet manipulálni a

választásokat a választói kerületek megváltoztatásával (mert nem a helyben leadott szavazatok számítanak csupán), a pártlistákon szakembereket lehet bejuttatni a parlamentbe, az új pártoknak nagyobb az esélyük a sikerre, megakadályozza a túl nagy politikai kilengéseket. • Nem lehet tértől és időtől függetlenül meghatározni, hogy melyik választási rendszer a jó – ennek konkrét kialakítása mindig az adott körülményeken és a politikai erőviszonyokon, az egyes pártok közötti alkuk kimenetelén múlik. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 162 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 163 ► 8.38 Vegyes választási rendszerek – a német példa • Mandátumok fele egyéni választókerületből, fele listás szavazással. • A szavazó kétfajta szavazatot ad le: – Egyéni: egyfordulós, relatív

többségi rendszer – Arányos: a pártok országos listáira szavaznak • Arányos elosztás d’ Hondt féle módszerrel, de nemcsak a mandátumok felére számítják, hanem az egészre. – Ha egy párt arányosan több mandátumot kapna, mint ahogyan az egyénikben sikerült kiegészítő mandátumot kap, hogy érvényesüljön az arányosság. – De fordítva nem alkalmazzák: ha valaki több helyet szerez egyéniben, mint arányosan járna, nem veszik el tőle a többletet. – A Bundestag képviselőinek száma nem állandó, lehet, hogy több mint a választókerület számának kétszerese. (pl 1990-ben 662, 1994-ben 672 képviselő) • Kizárási küszöb: az kerül a parlamentbe, aki listán 5%-t elért, vagy legalább 3 egyéniben győzött. De a nemzeti kisebbségek pártjainál a tartományokban a küszöböt nem alkalmazzák (pl. Schleswig-Holstein) 8.4 Választói magatartás – szavazói viselkedés 8.41 Választói típusok • • • • • •

Pártválasztó Kandidátusorientált (jelölt alapján választ) Issue-szavazó (ügyszavazó) Protest-szavazó (valami ellen szavaz) Ingadozó Nemszavazó (tudatosan távolmaradó vagy kívülálló, politikai névtelen) 8.42 A választói magatartás elméletei A választói magatartás elméletei arra keresik a választ, hogy mi alapján döntenek a szavazók, amikor a pártok között választanak. Az elméletek három nagy csoportja alakult ki. 1. A választói magatartás szociológiai modellje szerint az egyének a társadalmi csoporthoz tartozásuk, a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyük alapján döntenek. A modell a különböző társadalmi-gazdasági-demográfiai jellemzők és a pártválasztás közötti összefüggéseket vizsgálja, hogy a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 163 ► Politológia Választási rendszerek, választói magatartás A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza

◄ 164 ► nagy társadalmi csoportok (pl. munkások, értelmiségiek) melyik pártra szavaznak s miért. 2. A racionális választás elmélete a racionális, mérlegelő egyénből indul ki, aki saját hasznát akarja maximalizálni választói döntéseivel, fő célja, hogy politikai preferenciáit érvényre juttassa, és úgy dönt a pártok között, mintha árucikkről lenne szó. A közgazdaságtani modell szerint az egyén kialakult állásponttal rendelkezik az egyes szakpolitikai kérdésekben, és közöttük a fontossági sorrendet is felállítja. Arra a pártra szavaz, amelynek a programpontjai és preferencia-sorrendje leginkább megközelíti az övét, attól várhatja a legvalószínűbben, hogy segíti az érdekei érvényesülését, egyébként az egyéneket a pártokkal való gyenge azonosulás jellemzi. Ha az egyén úgy ítéli meg, hogy szavazata alig befolyásolja a választás végkimenetelét, s ahhoz képest magasak a döntés költségei (pl.

információgyűjtés), racionális döntés lehet a szavazástól való távolmaradás. 3. A pártidentifikációs (ún michigani) modell szerint az egyén a pártokhoz fűződő viszonyát, egy adott párttal való azonosulását fejezi ki szavazatával. Nem a konkrét szakpolitikai kérdések hatnak a pártpreferenciára, ellenkezőleg, a már kialakult pártkötődés alapján alakítja ki az állampolgár ezekben a kérdésekben az álláspontját. A pártkötődés nem racionális mérlegelésen alapul, hanem a szocializációs háttér és a döntés előtti szociálpszichológiai, érzelmi hatások eredménye. A modell szerint a pártokkal kapcsolatos attitűdök már a szocializáció során kialakulnak A legtöbb választó valamely párt mellett elkötelezett és ez a családon keresztül öröklődik. Az elmélet képviselői szerint ezzel magyarázható az európai pártrendszerek stabilitása A három elméleti megközelítés a gyakorlatban kiegészíti egymást,

különkülön kevésbé, együtt már jobban képesek magyarázni a választói magatartást. A szavazáskor szerepet játszanak racionális, szocializációs elemek, pillanatnyi hatások és szociológiai szempontok is. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 164 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 165 ► 9. A politika szereplői I Pártok, pártrendszerek 9.1 Pártok A politikának a politics dimenziója az érdekeik, értékeik érvényesítéséért síkra szálló politikai aktorok vizsgálatára helyezi a hangsúlyt. A politika főszereplői mindenekelőtt a pártok, de nem ők a modern politikai élet egyetlen és kizárólagos szereplői, ide tartoznak még az érdekszervezetek, civil társadalmi mozgalmak és egyesületek, s az egyes polgárok közéleti tevékenysége. A demokráciával, a többpártrendszerrel, a pártokkal

lehetővé vált a politikai hatalom megosztása anélkül, hogy ez társadalmi felbomlással fenyegetne. Az egymással konfliktusban álló pártok küzdelme jobban szolgálja a közjót, mint egyetlen párt kizárólagos hatalma. A demokrácia a pártok rendszerével alternatívákat teremt, amelyek közül választani lehet, és az egyszer már elvetett (leszavazott) alternatívákhoz vissza is lehet térni. A pártok nélkülözhetetlen feladatot töltenek be a modern politikában. Minden demokráciában bekövetkezik a nézetek különbségén alapuló pártosodás. A politika többszereplős játék, egyetlen párt sem képes a társadalom érték- és érdekviszonyait egyedül visszaadni, képviselni Amikor egyetlen párt sajátítja ki a politikai hatalmat, akkor a társadalmi pluralitást és érdektagoltságot csak mesterségesen elfedi, de nem szünteti meg. 9.11 A párt fogalma A pártokról igen korán megszülettek az első elméletek és magyarázatok. A definíciók

sokfélesége jelzi a megközelítések gazdagságát. A pártokat kezdetben még azonos elveket valló, azonos világnézetű, érzületű emberek közösségeként értelmezték. Edmund Burke szerint például a párt olyan csoport, amelynek célja a munkálkodás egy közös elv alapján a nemzeti érdek megvalósításáért. A párt fogalmi összetevői • Kormányzati szerepre és befolyásra törekedő társadalmi szervezet. Az egyetlen olyan politikai szereplő, amely választásokon, versengés útján szerzi meg és tartja meg a kormányzati hatalmat. Az egypártrendszer pártja nem is igazi párt ebben az értelemben, de történelmi, kulturális okok miatt mégis így nevezzük. Egy pluralista demokráciában mindig A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 165 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató • • • • • • Vissza ◄ 166

► több párt verseng egymással a megszerezhető politikai befolyásért, pozíciókért, egyetlen párt sem sajátíthatja ki a közérdek képviseletét. Szervezett tagsággal rendelkező politikai szerv, amely jelölteket állít és juttat be a parlamentbe és a választott közhivatalokba. Érdekeket képvisel és hatalomorientált. Célja a politikai hatalom megszerzése, megtartása, befolyásolása A párt hatalomra törő akaratát a többi párt hasonló akarata fékezi, tartja egyensúlyban – a többpártrendszer ezért a demokrácia feltétele: a kizárólagos hatalmat akadályozza. A hatalmi elemet a marxista definíciók hangsúlyozzák Gramsci például a modern politikai pártot olyan politikai vezetőnek (új fejedelem) nevezi, amely meg akar hódítani egy államot, de jogilag nem uralkodik. Saját értékrenddel, ideológiával, irányvonallal, programmal rendelkezik, amely a társadalom egészére irányul, miközben a párt a társadalom csak egy részét

képviseli – pars pro toto elv (a rész az egészért). Ha létezik párt, mindjárt kettő van belőlük, hiszen a pártok szükségképpen mindig valamilyen másik párttal szemben definiálják magukat. Nem állami, államhatalmi szervezetek (állami alkalmazottak bizonyos köre nem is lehet párttag – pl. ügyész, bíró, hivatásos katona), nincs közhatalmi jogosítványa, kényszerítő akarata. Önkéntes alapon szervezett, a magánjog körébe tartozó civil szervezet, nyilvántartott tagsága van. Tilos: a titkos, a kollektív, kötelező tagság (pl. valamely etnikai, vallási csoport, munkahelyi kollektíva, szakmai csoport). A pártok tehát egyfelől kormányzati-hatalmi pozíciókat akarnak szerezni, másfelől politikai célokat szeretnének megvalósítani. Az egyes elméletek másképp ítélik meg, hogy a két tényező közül melyik a fontosabb – Az első alapelvet Downs fogalmazta meg plasztikusan: „A pártok azért dolgoznak ki politikai programokat,

hogy megnyerjék a választásokat, s nem pedig azért akarják megnyerni a választásokat, hogy megvalósítsák politikai programjaikat.” – A másik alapelv értelmében a pártok azért törekednek hatalmi pozícióra és befolyásra, hogy kormányzati pozícióból – vagy az ellenzék számára biztosított politikai eszközök felhasználásával – érvényesítsék a szerintük leginkább a közjót szolgáló politikát. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 166 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 167 ► Pártok funkciói (összetettek és sokrétűek) • Nyilvános és szabályozott versengés a hatalomért (a versenyszabályok betartásának legfőbb őrei épp a versenyzők). • Politikai vezetők toborzása (rekrutáció), rotációja, felkészítése. A pártok a politikai elit folyamatos utánpótlásának a

forrásai, felkészítik tagjaikat a közéletre Politikai karriert a modern demokráciákban a pártok megkerülésével lényegében nem lehet befutni, a politikusi út a pártpolitikán keresztül vezet. • Képviselőjelöltek állítása, • Érdekek és értékek képviselete, kifejezése (artikulációja), közvetítése, politikai igények kifejezése. A pártok kifejezik a társadalom főbb csoportjainak alapvető politikai érdekeit Aa társadalomban jelenlevő sokféle érdek, érdekcsoport között szelektálva alakítják ki preferenciáikat (támogatandó céljaikat). • Részvétel a politikai akaratképzés folyamatában. Programok megfogalmazása az érdekek aggregációja alapján, programjaikban választható alternatívát kínálnak a polgárok számára a társadalom előtt álló problémák megoldására. • Kormányzati funkció – kormányon (irányítás, politikai döntéshozatal), ellenzékben (ellenőrzés, befolyásolás) egyaránt, képviselőik

közjogi funkciókat is elláthatnak. • A politikai kultúra formálása, tevékenységükkel a politikai szocializációnak egyik fontos lehetőségét nyújtják. • Segítik a rendszer a politikai és törvényes legitimációját. • Összekapcsoló funkció – a pártok közvetítenek az állampolgárok, a civil szféra, a társadalom és az állam között (ők a „kapuőrök”), társadalmi integráció és mobilizáció (egyesítés és mozgósítás a közéletben való részvételre) • Kommunikációs, politikai információs funkció, a közvélemény formálása, befolyásolása, fórumaik a politikai nyilvánosság színterei. • Nemzetközi funkció. Kapcsolatokat tartanak fel a különböző államok politikai erőivel, integrációs szervezetekben (pl. Európa Parlament), a pártok nemzetközi szervezeteiben tevékenykednek. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 167 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok,

pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 168 ► Pártok és egyéb érdekszervezetek különbségei • A pártok céljai sokrétűek, és megvalósításukhoz az egész kormányzati hatalom elnyerésére törekednek. Az egész ország, minden polgár érdekeire hivatkozhatnak, nemcsak a párttagságéra: a különböző társadalmi érdekeket összegzik, egyetlen programban egyesítik, és így kínálnak választási alternatívát. • Az érdekszervezetek (pl. munkaadói szervezetek, szakszervezetek, kamarák) körülhatároltabb célokért küzdenek, nem akarják megszerezni a kormányhatalmat, legfeljebb a végrehajtó hatalom befolyásolása a céljuk. Alapvetően csak saját tagságuk, vagy egy adott társadalmi csoport érdekeit képviselik. 9.12 Párttípusok, a pártfejlődés történelmi szakaszai A modern pártok kialakulása • Pártmegoszlás régebben is létezett, de a latin rész (pars, partis) szóból

származó párt régen egységbontást, pártülést jelentett, a részérdeket az eleve adott „közjó” megakadályozójaként értelmezték. Még Angliában, ahol az újkor elejétől kezdve hozzászoktak a pártokhoz, legjobb esetben is fölöslegesnek tekintették őket, miután a whig és tory politikusok a társadalomnak ugyanahhoz a felső rétegéhez tartoztak, és egymás között váltogatták a politikai szerepeket. • A kifejezés csak a 18. században vesztette el negatív jelentését, politikai gondolkodók is ekkor kezdtek megbarátkozni a gondolattal. Lassan elfogadták, hogy a „köz” csak a részek, kisebb csoportok integrált egészeként alakul ki, s az integrációhoz elengedhetetlenek a részérdekeket megjelenítő pártok. • A pártok a francia forradalomtól kezdve jelentek meg gyorsuló ütemben az európai országokban. A pártok fejlődése, elterjedése a képviseleti intézmények megszilárdulásának, a választójog kiszélesítésének, a

tömegeknek a politikába való bekapcsolódásának köszönhető. • A modern politikai rendszer kialakulásával, fejlődésével párhuzamosan, alakultak, változtak a politikai pártok. A pártok a modernizáció termékei, és egyben a politikai uralom modernizálásának eszközei is. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 168 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 169 ► 1. Protopártok, honorácior pártok • A modern pártok előpártjai, a korai 19. századig jellemző formáció • Belső pártok: parlamenten belül jönnek létre, a közös nézetek és érdekek alapján együttműködő képviselők laza szerveződései, akik nem alkottak szigorú frakciókat. Képviselők pártjai: parlamenti képviselőkből áll össze, nem fordítva. • Így születtek a 18–19. század liberális és konzervatív pártjai Angliában

az arisztokrata képviselők belső csoportosulásaiként keletkeztek, a királyi hatalom és a parlament viszályához kapcsolódva így jött létre a tory és a whig párt kettőssége. • Laikus politikusokból áll, akik „nem a politikából, hanem a politikáért élnek” (Weber) Az előkelő, köztiszteletben álló, önálló jövedelmi forrással rendelkező urak pártjai, akik hobbiból, a presztízs kedvéért politizálnak. • Elitpártok, a notabilitások pártjai, tagság: arisztokrácia, nagypolgárság, vagyonosok, műveltek. • Nem rendelkeznek parlamenten kívüli szervezetekkel, tagsággal. Gyakran hívják őket kluboknak, társaságoknak Lehettek ideiglenes társulások, ad hoc választási pártok, győzelem esetén a hivatali kinevezések reményében támogatják egymást. • Közvetítenek a parlament, a nagypolitika és a választójoggal rendelkező, ekkor még (a vagyoni cenzushoz kötött választójog miatt) viszonylag szűk társadalmi csoportok

között. 2. Szervezett pártok • Még elitpártok, belső pártok, Maurice Duverger kifejezésével a parlamenti csoportok köré tömörülő, a résztvevők laza szövetségén alapuló „káderpártok”. • A választójog viszonylagos kiterjedésével párhuzamosan a 19. század utolsó harmadáig jellemző párttípus. • Parlamenten kívüli tagsággal és állandósult szervezeti struktúrával rendelkező pártok. A pártszervezet: pártvezetés hivatásos politikusokból, pártapparátus, bürokrácia (főállásban), szakértők, tanácsadók (nincs munkaviszonyuk), párttagság. • Stabil szervezet: országos szintű pártstruktúra, hálózat, székház, folyamatos tevékenység. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 169 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 170 ► • A szervezettség a választók megnyerésének és

mozgósításának fontos eszköze, és a képviselőcsoportok egységes fellépését, eredményesebb parlamenti szereplését is elősegíti. • A szervezett pártokkal megjelent a párttagok és a pártvezetés kapcsolatának, viszonyának a kérdése, a párton belüli demokratikus döntéshozatal igénye, a parlamenti pártcsoport és a parlamenten kívüli szervezetek együttműködésének problémája. 3. Tömegpárt, rétegpárt • A 19. század végétől a 20 század közepéig meghatározó párttípus • A választójog kiterjesztéséért folyó társadalmi küzdelem során jönnek létre az első nagy taglétszámú, széles társadalmi mozgalmakra támaszkodó és szervezettebb pártformációk. • Külső pártok: parlamenten kívüli szervezetként, sokszor nem politikai jellegű intézményből alakultak, a parlamentben nem képviselt társadalmi erők hozták létre, akiknek kezdetben még joguk sem volt képviselők indításához és csak hosszú harc után

jutnak be a parlamentbe. A politikai névtelenek, választójoggal nem rendelkezők tömegének beszervezése. • A munkásmozgalomból ered, szociáldemokrata „találmány”. A munkáspártok, mint osztálypártok szoros kapcsolatban álltak a munkások gazdasági-szociális érdekeit képviselő szakszervezeteivel, sok esetben a párt tagságát a szakszervezetek tagsága jelentette. Ez az ún kollektív szakszervezeti tagság a legtöbb szociáldemokrata pártban elfogadott volt • A munkás tömegpártok megjelenése hatott az egész pártrendszer átalakulására is – ezért más, nem pártjellegű intézményekből is létrejöttek széles tömegbázisú pártok (egyház, harci társaságok, agrármozgalmak). • A társadalmi rétegződés alapján képvisel egy-egy jó körülhatárolt társadalmi szegmenst. Más réteget képviselő párt között korlátozott a verseny. • Céljuk az általuk képviselt réteg politikai választójoghoz juttatása, majd érdekeik

makropolitikai megjelenítése. Szociáldemokrata forgatókönyv: ha igaz Marx elmélete, akkor az ipari társadalomban az emberek többsége előbb-utóbb munkás lesz, a rétegpártok korában ez a szociáldemokrata párt békés hatalomba kerülését jelenti. • A tagság és az apparátus élteti, szorosan szervezett, alapszervezetekre épül fel, és ezek delegálják képviselőiket a magasabb pártszervekbe, a teljes bürokratizálódás jellemzi. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 170 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 171 ► • A tagság száma, mint szervezeti fegyver: óriási, tömeges tagság, a minél szélesebb tagság elérésére törekednek – részben azért, mert a tagdíjakból tartják fenn magukat. A tagok regisztrálva vannak, szoros pártfegyelem, emocionális és intellektuális kötődés jellemzi a

tagok és a párt viszonyát. A párthűséget politikai és morális kategóriának tekintik • Típusai: – Ideológiai, világnézeti párt (politikai ideálok megvalósításának eszközei, közösen elfogadott eszmerendszer, elv alapján szerveződik) – Osztálypártok: a foglalkozás, társadalmi státus szerinti képviselet. – Etnikai, vallási pártok (pl. kereszténydemokrata, katolikus pártok) – Az I világháború körül kialakuló kommunista, fasiszta, nemzetiszocialista pártok. Vélemények a tömegpártokról kialakulásuk idején A tömegpártok esetében hangsúlyos a szervezeti demokratizmus, a pártvezetés és a tagság közötti viszony és a politikai képviselet kérdése. Ostrogorski (1905) • A pártok nélkülözhetetlenek, de a szervezett, profi tömegpártok betiltását javasolta, helyettük csak ideiglenes jellegű, választói pártok legyenek. Ennek okai: • A szervezett tömegpárt öncélúvá válik, nem a szavazókat képviseli, a

vezető pártpolitikusok kisajátítják a pártokat; • A hivatásos pártpolitikusok közhivatalokat akarnak maguknak szerezni, a „pártok gyarmatosítani igyekeznek a közhivatalokat”. • A pártok ideológiai különbségei eltűnnek, marad a „párt fetisizált kultusza”, s a csupasz hatalomért folyó harc, a parlament pusztán pártharcok színtere. Michels (1911) • A szervezett tömegpárt a modern képviseleti demokrácia alkonya, elfajulása, a demokrácia megfojtója. Maga a képviselet vélik kérdésessé, kialakul a kollektív felelőtlenség • A tömegek a demokratikus politikai folyamatokban csak a pártokon keresztül vehetnek részt. A pártok jelentőségének növekedésével megnő a kis csoportok befolyása, csökken a demokrácia • A pártokat egy szűk professzionális vezetés uralja, amely a többség felett uralommal bír, ez az „oligarchia vastörvénye”. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 171 ►

Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 172 ► Max Weber • „Aki pártot mond, az oligarchiát mond”: a széles párttagsággal rendelkező szervezet esetén törvényszerű, hogy a szervezet hierarchiájának felső fokain lévők több hatalmat koncentrálnak, s olyan csoportot alkotnak, amelyet az alsóbb szervek vagy a párttagság rendkívül nehezen tud ellenőrizni, leváltani. • Ennek ellenére a modern parlamenti demokrácia központi eleme a párt: többpártrendszer, pártok nélkül nem működhet a demokratikus társadalom. A pártok juttatják kifejezésre a társadalmi érdektagoltságot, biztosítják a hatalom megosztottságát (senki kezébe nem kerüljön túl sok hatalom), a politikai elit rotációját, nyitottságát. • Nem jó, nem tökéletes a párt, mint politikai szereplő, de a modern demokráciában nincs jobb. 4. Néppárt, gyűjtőpárt • A

második világháború utáni középosztályosodás, az éles, osztályjellegű társadalmi konfliktusok tompulása, a valamennyi társadalmi csoport életét jelentősen befolyásoló jóléti állam megjelenése, a fogyasztói társadalom kialakulása következtében a tömegpártok fokozatosan átadták helyüket a lazább kötődésű, ideológiamentesebb néppárti jellegű pártfejlődésnek. • A néppártok többnyire nem újak, hanem a korábban meglévő, működő pártok alakultak, formálódtak át ilyenné (pl. a kereszténydemokraták vagy a szocialisták) A néppártok mellett máig jelentősek maradtak Európában a rétegpártok is. • Angolul catch all pártoknak („kapj el mindenkit”) nevezik a gyűjtőpártokat: már nem egy szociológiailag körülhatárolt réteg képviseletét látják el, hanem „mindenevő pártok”, minden társadalmi réteget be akarnak gyűjteni, minden társadalmi réteg érdekképviseletét felvállalják, az egész

társadalomhoz szólnak. • A gyűjtőpártok igyekeznek minél szélesebb választói tömegeket megszólítani. Cél: a választók megnyerése, szavazótoborzás, megbízható mindennapi tárgy legyen a párt, akár egy tömegfogyasztási cikk. A pártok nem tagokat, hanem választókat toboroznak Anyagilag sem számít már a párttagság száma, nagysága – az állami költségvetés finanszírozza a pártokat. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 172 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 173 ► • Pragmatista: programja általános, az ideológia háttérbe szorul, sok programpontot átvesznek egymástól. • Alváltozatai, ideáltipikus végpontjai: – Programpárt: nincs közösen elfogadott világnézet, már csak a konkrét választási programokban térnek el a pártok. Programjukba mindent felvesznek, ami a választók

megnyerését szolgálhatja. – Patrónuspárt: cél a vezér irányító pozícióba juttatása, hogy a követői is pozícióba jussanak. Főszereplő a politikai vállalkozó; a boss • Az Egyesült Államok sajátos kétpártrendszerében ez a fejlődés korán elkezdődött, és sajátos arculatot öltött: a gyűjtőpártok és a választási pártok modern kettőssége jellemzi. Az USA pártviszonyai Ostrogorski elképzeléseire hasonlítanak: a pártok lényegében a választási küzdelem lefolytatására koncentrálnak. Fő szerepük abban áll, hogy kiválasszák azokat a politikusokat, akik meg tudják nyerni a választásokat, és be tudják tölteni a kormányzó politikai osztály szerepét. A pártok ideológiai arculatukban kezdenek egymáshoz nagyon hasonlítani, lényegében a konkrét politikai kérdések megítélésében van közöttük különbség. A társadalmi integráció funkcióiról más szervezetek és intézmények gondoskodnak, a társadalom

közvetlen érdekei nem a pártokon keresztül, hanem az érdekszövetségeken, az egy-egy témára specializált mozgalmakon, lobbikon keresztül jutnak el a politikai döntéshozókhoz. A tömegpárt és néppárt közötti különbségek Cél Szervezet Szavazóbázis Párt és bázisa közötti kapcsolat Kampánytechnika Pártpreferencia alapja Szavazói viselkedés Politikai tagoltság Választási piac Tömegpárt tagság növelése erős osztály, réteg erős Néppárt szavazatok növelése Gyenge minden társadalmi csoport Gyenge pártszervezet ideológia/identitás párttal való azonosulás szegmentált zárt Tömegkommunikáció tematikus szavazás mérlegelő szavazat Homogén Nyitott A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 173 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 174 ► 5. Egypontos pártok (one-issue parties) • A 60-as

évek végétől létrejött pártok, amelyek egy társadalmi problémára összpontosítanak, más társadalmi konfliktust nem vállal fel. • A rétegpártok és a gyűjtőpártok kritikájaként is felfogható az egypontos pártok kialakulása. Azt jelezték, hogy a modern politikai rendszer nem kezel hatékonyan minden ellentmondást, a pártok nem „fogadják be” azonnal a kívülről érkező kihívásokat. • Az egypontos pártok többnyire posztmateriális értékeket képviselő alternatív társadalmi mozgalmakból (béke-, diák-, feminista, polgárjogi, környezetvédelmi mozgalmak) jöttek létre. Ezek a tömeg jellegű mozgalmak elutasították a hagyományos politizálás kereteit, a képviseleti elvet, a „régi” pártokat, a hierarchiát. • Ha a mozgalmak programja tartósan megmozgatta a közvéleményt, az ügyet a pártok is felvállalták, illetve céljaik megvalósítása érdekében azonban előtt-utóbb rákényszerültek az eddig is működő

politikai intézmények felhasználására, párttá alakultak, a választásokon képviselőket állítottak, s több országban bekerültek a parlamentbe (elsősorban környezetvédők hozták létre zöld pártjaikat). • Tevékenységük nyomán a politika újabb tartalmakkal gazdagodott, miközben az idő múlásával ezek a pártok is professzionalizálódtak, intézményesültek, hosszabb távon a spontaneitásuk elveszett, hasonultak a klasszikus pártokhoz. • A demokratikus berendezkedés rugalmas, nem csak képes kitermelni az új problémákra reagáló szervezeteket, hanem be is tudja illeszteni, integrálni őket a politikai rendszerbe. Hiába övezi a demokratikus intézmények közül a pártokat a legnagyobb mértékű elégedetlenség és bizalmatlanság, a megújulásra képes pártok nélkül nem lehetséges működőképes demokrácia (a pártokhoz való viszonyulás egyébiránt pozitívabb a régóta fennálló, stabil demokráciákban, mint a tekintélyuralmi

hagyományú, több belső konfliktus által megosztott, instabil társadalmakban). 9.13 További csoportosítási szempontok • Rendszerellenes párt: nem fogadja el az adott politikai rendszer szabályait, kereteit, a rendszer felszámolására, új rendszer kiépítésére törekszik. Lehet parlamenti párt is, de általában esélytelen a kormányra jutásra (kivétel a hitleri NSDAP) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 174 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 175 ► • Felelőtlen ellenzéki párt: nincs esélye a kormányra kerülésre, számonkérés nélkül ígérgethet. • Rugalmas és merev párt: a párton belüli fegyelem alapján. Rugalmas: nincs szigorú ideológiai kötöttség, szigorú szavazási kötelezettség. • Releváns és nem-releváns párt: a kormányalakításban általában csak a releváns pártok

vesznek részt. Releváns párt általában mérsékelt politikai erő, vagy kellő mandátumot szerez ahhoz, hogy koalíciókötés során szóba jöhessen; vagy kis súlya ellenére, a nagy pártok közé ékelődve a mérleg nyelvének szerepét játszhatja, jelentős zsarolási pozícióval rendelkezik. • Egy párt szervezettségi foka a tagsági bázis és a választói bázis hányadosa, azt méri, hogy a tagságához mérten hányan szavaznak rá a választásokon. 9.14 Pártcsaládok A pártok tízes csoportja A sokféle politikai párt csoportosítása általában kétféle szempont alapján történik: • Az egyik a pártokat ideológiai családok szerint sorolja fel. • A törésvonal-elmélet az alapvető társadalmi konfliktusokkal magyarázza a pártképződést. Klaus Beyme a kétféle megközelítést ötvözve, az ideológia és a társadalmi törésvonalak mentén tíz csoportba sorolta a modern pártokat. Természetesen nincs minden országban mindegyik

változat képviselve, a különböző jellegű pártok az egyes államok konkrét körülményei szerint eltérő politikai súllyal rendelkezhetnek. 1. Liberális pártok 2. Radikális pártok Mindkét típus pozitívan reagált a francia forradalomra, bár eltérő politikai ideológiák szerint, főleg ami a szabadság, az egyenlőség és tulajdon felfogását illeti. 3. Konzervatív, arisztokrata pártok: negatívan viszonyultak a forradalomhoz, és inkább a régi rendi viszonyokat akarták fenntartani és erősíteni Nem is akartak tartós pártokat alapítani, csak átmeneti pártokként léptek fel, amíg a forradalmi veszélyt elhárítják. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 175 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 176 ► 4. Szocialista pártok: 1848 után egyre erőteljesebben jelentkeztek, a negyedik rend, a

proletariátus érdekeit képviselték, annak világnézetét fogalmazták meg 5. Kereszténydemokrata jellegű pártok: a szociális kérdésre kerestek megoldást, az európai kontinensen átvették a konzervatív pártok funkcióját, és a munkáspártokkal való küzdelemben lassan felmorzsolták a liberális tábort. 6. Parasztpártok: az agrártársadalom érdekeit képviselték az ipari és banktőkével, a várossal stb szemben 7. Regionális és etnikai pártok: a politikai önrendelkezési jogaikért folytattak harcot, a túlzott centralizmus és az asszimiláló nacionalizmus ellen. 8. Kommunista pártok: a baloldali radikális szélsőség politikai erői 9. Fasiszta pártok: a jobboldali radikális szélsőséget képviselték 10. Zöld (ökológiai) pártok: az új társadalmi mozgalmak tematikáját és világképét fogalmazzák meg és igyekeznek érvényesíteni a pártpolitikai küzdőtéren. A három ideológiai pártcsalád A fejlett demokráciákban az

eszmei-ideológiai tartalmak szerint leggyakrabban a baloldali illetve a jobboldali jelzőkkel különböztetik meg a pártokat egymástól. 1. A baloldal pártcsaládja A baloldali értékrend megjelenítői, a főként bérből és fizetésből élő társadalmi csoportokat képviselő, a szolidaritást és az egyenlőséget valló pártok tartoznak ide. a) Legerősebb politikai irányzata a szociáldemokrácia (elnevezése lehet szocialista, vagy munkáspárt is). Szellemi gyökere a marxista szocializmus (társadalmi rendszer megváltoztatása, kollektív tulajdon, tervgazdaság), társadalmi bázisa hagyományosan a munkásosztály, a munkásmozgalom pártjaivá váltak és szoros kapcsolatban álltak a szakszervezetekkel. Azóta jelentős változáson mentek keresztül (pl. a kommunisták kiválása, a középrétegek felé nyitás és a jóléti állam gondolata stb), nagyon sok eredeti célkitűzésüktől elálltak. Elfogadják a vegyes tulajdonon alapuló, de alapvetően

piacgazdasági modellt és a plurális demokráciát. Szavazóinak egyre nagyobb része a középrétegekből kerül ki. b) A kommunista pártok a radikális, forradalmi baloldalként váltak ki a szociáldemokrata pártokból, s a szocialista világforradalom megvalósí- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 176 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 177 ► tását hirdették. A Szovjetunió megalakulásával, majd a II világháború után a világ több országában hatalomra kerülve „proletárdiktatúrát” építettek ki, s állampártként működve pártirányítás alá vonták az egész társadalmi, politikai rendszert. A nyugati típusú demokráciákban „rendszerellenes” pártokként tevékenykednek. A kommunista rendszerek bukásával e pártok politikai legitimitása a minimálisra csökkent (a nyugati országokban

is). c) A baloldal kisebb csoportjai és pártjai az újbaloldali pártok és a zöldek. Indíttatásuk közös, az új társadalmi mozgalmakra támaszkodnak. Az újbaloldali pártok erőteljesen ideológiai beállítódásúak, piac- és polgárellenesek. A zöld pártok inkább konkrét kérdésekre, főleg a környezetvédelemre koncentrálnak Politikai befolyásuk még nem jelentős, annak ellenére, hogy néhány országban parlamenti képviselethez, sőt kormányzati pozícióhoz is jutottak. 2. A jobboldal pártcsaládja a) A kereszténydemokrácia a 19. század végén keletkezett, egyszerre konzervatív, mert védi a tradicionális értékeket (egyház, család), és egyszerre progresszív, támogatja az állam gazdasági beavatkozását és a szociális programokat. A parlamentáris demokrácia és a civil társadalom aktivitását szorgalmazza az állam túlkapásaival szemben A paternalista típusú keresztényszocializmus szerint a tehetőseknek, az államnak a

kötelessége a gyengék és elesettek védelme, ezzel azonban nem jár együtt a demokratikus politikai jogok követelése A keresztényszocialisták szorosan kapcsolódtak a katolikus egyházhoz, de a kereszténydemokraták is támaszkodtak a katolikus világi szervezetekre és magára az egyházra is. A kereszténydemokrata pártok a II. világháború után Európa számos országában domináns jobboldali párttá váltak (NSZK, Olaszország). A kisegzisztenciák és a közalkalmazottak alkotják társadalmi bázisukat, de a munkásság jelentős része is rájuk szavaz. b) Konzervatív pártok: a hagyományos konzervativizmus szellemi örökségét vállalják, konkrét programjaik a kapitalizmus erősítését szolgálják. Történelmileg parlamenten belüli pártokként indultak (pl. angol toryk), a 20. században többnyire már tömegpártokká váltak Egy részük nacionalista (pl a francia gaulleisták), másokat mérsékelt etatizmus jellemez (brit konzervatívok), a

neokonzervatív fordulat idején hangsúlyos lett a piacpárti gazdaságpolitikai vonulat a körükben. A középosztály pártjai, s bár világi pártok, a vallásnak is van helye a tradícióikban. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 177 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 178 ► c) A szélsőjobboldal az 1945 utáni Európában – a fasizmus után – nem játszott jelentős szerepet, az utódpártok bázisát tovább szűkítette a 60as, 70-es évek gazdasági fejlődése. Az 1980-as években újból megjelentek, s napjainkban erősödőben vannak Ennek okai között a gazdasági problémák, a bevándorlás, az idegenek növekvő száma említhető. Társadalmi bázisuk vegyes, leginkább a bizonytalan helyzetű társadalmi csoportok támogatják őket. 3. A centrumpártok pártcsaládja a) A liberálisok a 19. századi

liberalizmus örökösei Fő vonásuk az individualizmus, az egyéni jogok elsőbbségét vallják Előbb baloldali pártokként jelentkeztek, a szociáldemokrácia megjelenésével tolódtak középre Gazdasági programjuk szerint jobboldaliak, a szabad piacot támogatják az állami beavatkozás helyett A liberális pártok az állam és egyház szétválasztását hirdetik, gyakran antiklerikálisok A jobboldali liberális pártok mellett a szociálliberalizmus is egyre erőteljesebb, az irányzat az emberi jogok mellett elismeri a társadalmi igazságosság elvét, az állami beavatkozás szükségességét. A liberálisok koalíciós képessége általában nagyfokú, társadalmi bázisuk sokrétű b) Az agrárpártok – a 19. század végén sajátos érdekvédő rétegpártként alakultak. 1945 után Európa nagy részében eltűntek a politika színteréről, jelentős befolyásuk a skandináv országokban és Svájcban maradt meg. Programjuk többnyire eklektikus, a

kistulajdon védelmezőiként liberálisok, ugyanakkor protekcionisták, az állami védelmet és beavatkozást is szükségesnek tartják. A tradicionális vidék pártjaiként a hagyományos, konzervatív értékek és erkölcs védelmezői A pártcsaládokat áttekintve is látható, hogy az elmúlt évtizedekben a balés a jobboldali értékek gyakran keveredtek, illetve belsőleg ellentmondásossá váltak. Vannak olyan pártok, amelyek a bal-jobb felosztás szerint inkonzisztensek, azaz politikai-ideológiai nézeteik szerint baloldaliak, míg a gazdasági szemléletük jobboldali (ilyen pl. több liberális párt) A két dimenzió szoros kapcsolata jellemzi a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata pártokat A regionális, etnikai pártokat pedig szint lehetetlen besorolni a pártcsaládok közé A három pártcsalád többnyire minden fejlett demokráciában megtalálható, országonként azonban a befolyásuk, támogatottságuk és a konkrét programjaik szempontjából

is különböznek még az azonos családhoz tartozók is. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 178 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 179 ► Az egyes pártcsaládokhoz tartozó pártok támogatottsága Nyugat-Európában az 1980-as évtized átlagában (%-ban) Baloldaliak: Szocialisták: 31 Kommunisták: 7 Újbaloldal, zöldek: 3+2 Centrumpártok: Jobboldaliak: Liberálisok: 11 Kereszténydemokraták: 17 Agrárpártok: 5 Konzervatívok: 19 Szélsőjobb: 1 9.2 Pártrendszerek 9.21 A pártrendszer fogalma, funkciói A pártrendszer az adott politikai rendszerben létező és funkcionáló releváns pártok összessége, a pártok közötti versengési és együttműködési viszony. A pártok csak pártok rendszerében létezhetnek és tölthetik be funkciójukat, annál is inkább, mert egymásra reagálva jöttek is létre, a

modern parlamentáris rendszerek a pártküzdelmek eredményei. Tudatosan nem lehet valamilyen pártrendszert bevezetni. A pártrendszert meghatározó tényezők: • a társadalom struktúrája, tagoltsága, a politikai törésvonalak, • választási rendszer, választójog, • politikai kultúra (konszenzus képesség, tolerancia hiánya, pártosodási hajlam), • politikai és kulturális tradíciók, • államforma, államszerkezet, intézmények (parlament hány kamarás), • az állam területi szerkezete, a regionális, etnikai viszonyok, • a pártok ideológiai távolsága. A pártrendszer elemzési szempontjai • Választási szinten: a pártokra leadott szavazatok alapján, a legerősebb párt hányada, a két legerősebb párt szavazatainak összege, szavazatok eloszlásának egyenletessége. • Parlamenti szinten: a pártok száma, a parlamenti mandátumok száma alapján. • A pártok összetartó vagy széthúzó ereje, mérsékelt vagy szélsőséges

pluralitás jellemző. • Ideologikus vagy pragmatikus a politizálás, az ideológiai távolság mértéke. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 179 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 180 ► A demokratikus, versengő pártrendszer funkciója • Biztosítja a demokrácia intézményeinek fennmaradását. • Hatalmi és kormányzati feladatok ellátása. – Ellenzék: szabályok betartása, nem akadályozhatja a kormányzatot programja végrehajtásában, az ellenzéki szerep nem lehet rendszerkritika. – A kormányzat nem sajátíthatja ki a hatalmi eszközöket (pl. média, bíróságok). • Politikai hatalmi elit kiválasztása, elitszocializáció. • Legitimáció: az adott politikai rendszer legitimálása. Ezeket a funkciókat kielégítően csak tradíciókkal rendelkező, fejlett demokratikus, plurális, politikai

rendszerek, pártrendszerek képesek ellátni. 9.22 Pártrendszerek típusai A pártrendszerek tipizálása a pártok számából indul ki, de tekintetbe vesz további ismérveket is, mint például a pártrendszer fragmentáltságát, a pártok ideológiai távolságát, eltérő szavazaterősségét. A pártok egymáshoz való viszonyának alakulása a választási rendszerek milyenségén is múlik. • Ahol többségi választási rendszer van, ott ez kedvez a kétpártrendszer kialakulásának, mivel az ellenzék megosztottsága nem ad esélyt a választásokon egy erős kormányzó párttal szemben. Az így kialakuló kétpártrendszerbe nehezen tud egy harmadik párt beékelődni. • A sokpártrendszer általában ott erősödik meg, ahol arányos választási rendszerek működnek. Ekkor a társadalom politikai tagoltságától függ, hogy mennyire pluralizált pártszerkezet jön létre. Kiindulópont: a parlamenti pártok száma • • • • Egypártrendszer

Kétpártrendszer Többpártrendszer (3-5 párt) Sokpártrendszer (5-8 vagy több) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 180 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 181 ► 9.23 Giovanni Sartori pártrendszer-csoportosítása Kiinduló szempontok: • Nem a pártok száma az elsődleges szempont, hanem a versengés léte vagy hiánya. • Nem a pártok mandátumban mérhető nagysága, hanem koalícióképességük, zsarolási potenciáljuk meghatározó. I. Nem versengő pártrendszerek Egypártrendszer: belső hatalmi szerkezete alapján lehet • Totalitárius: erős ideológiai uralom, nincsenek csoportok, a diktátor korlátlan, kiszámíthatatlan hatalmat gyakorol • Autoriter: kevesebb ideológia, erősen korlátozottan működhetnek csoportok (Spanyolország Franco.korszak) • Pragmatikus: fellazult egypártrendszer, gyenge

ideológiai determináció, bizonyos nyomáscsoportok, megtűrése, autonómiája, de más párt nem működhet, a párt alkudozásokba belemegy, látens pluralizmus: a párt a belső szervezetében pluralista, nem a többi csoport szétverésére, hanem a felszívására törekszik. Hegemón pártrendszerek • Formailag többpártrendszer, egy párt uralja a rendszert, a többi csak ún. „szatellit”, alárendelt, másodosztályú párt • A hegemón párt túldomináns, majdnem kizárólagos hatalommal rendelkezik. • A többi pártot csak azért engedélyezik, hogy a társadalmi érdekeket jobban láthassák. • Nincs hatalmi váltás, verseny, nincsenek valós politikai alternatívák. Két típusa: • Ideologikus (Lengyelország, NDK az államszocializmus évtizedeiben) • Pragmatikus (némi esély a versengésre, pl. Mexikóban az Intézményesített Forradalmi Párt több évtizedes uralma a 90-es évekig) II. Versengő pártrendszerek Nyílt szabályozott versengés a

hatalomért, nyitott pártrendszer, a hatalomváltásra reális az esély. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 181 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 182 ► Predomináns pártrendszer • Valóságos, versengő többpártrendszer, de az egyik párt huzamosabb ideig, legalább 3 cikluson át, egyedül abszolút többséget szerez (a koalíció nem tartozik ide), tartósan egyedül kormányoz. • Könnyen átalakulhat két- vagy többpárti rendszerré. • Példák: India, Japán (liberális demokraták 1955 óta), Svédország (szociáldemokrata párt) Uruguay, Törökország, Norvégia, Anglia (1979– 1996). Kétpártrendszer • Két párt versenye, közülük az egyik el is nyeri az abszolút többséget. A győztes párt egyedül kormányoz (teljes felelősség); nincs koalíció. • A hatalomváltásra reális esély van. •

A többi párt jelentéktelen, még akkor is, ha bekerülnek parlamentbe, nem hatalomesélyesek. • Alapja: a minimálkonszenzus; a homogén politikai szempontból mérsékelt társadalom, erős centrummal, alapvető társadalmi kérdésekben a két párt programja egybeesik • Ezekben az országokban egyéni választókerületi rendszer van, amelynek a révén a győztes párt relatív többsége abszolút lesz. • Előnyei: A két párt a határozatlan szavazókért verseng, a mérsékelt centrum felé mozognak stabilizál; szélsőségmentes. A két nagy párt felelős, mérsékelt kormányzást folytat. Ellenzékben a párt felelős „árnyékkormányként” működik, saját, teljes programmal • Az angolszász országokban jellemző főként. Példák: Anglia (1935 óta), USA, Új-Zéland, határeset: Ausztrália, Kanada Mérsékelt sokpártrendszer (mérsékelten plurális pártrendszer) • 3-5 releváns párt. • Nincs abszolút többséget elérő párt –

koalíciókényszer. Alternatív koalíciók hatalmi versenye, váltógazdasága. • Nem kétpárti, de kétpólusú-bipoláris forma. Két fő irányvonal: kormánykoalíció és egypólusú ellenzék • Centrum irányba mozgó verseny, a „középre-húzó” (centripetális) erők versengése. • Relatív kis ideológiai különbség a releváns pártok között (konszenzus az alkotmány, alapérdekek tekintetében) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 182 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 183 ► • Nincsenek jelentékeny rendszerellenes pártok, hiányoznak a politikai szélsőségek. • Felelős pártok, konstruktív-felelős ellenzék – hiszen van esélyük a hatalom megszerzésére. • Példák: Németország, Dánia. Polarizált sokpártrendszer (szélsőségesen plurális pártrendszer) • A releváns pártok

száma 6-9 között. Főleg friss demokráciáknál jellegzetes • A mérsékelten plurális többpártrendszerhez képest a fő különbség nem a pártok számában, hanem a pártok egymáshoz való viszonyában jelentős. • A pártok közötti nagy ideológiai távolság, konszenzus hiány. • Ideológiai és egyben érzelmi alapú politizálás, a társadalom is átideologizált. • Háromosztatú pártstruktúra, bilaterális, legalább kétoldalú, megosztott ellenzék (szélsőbal és szélsőjobb léte). • Nem a centrum, hanem a szélsőségek felé mozgás, széthúzó, centrifugális erők. • A centrumban lévő pártok közvetítő, ellensúlyozó szerepe (általában kormányon vannak). • Rendszerellenes pártok, rendszerellenes ellenzék parlamenti jelenléte. – Nincs zsarolási (nem tudja befolyásolni a kormányzó pártokat) és koalíciós potenciálja (nem koalícióképes) – Nem felelős ellenzék (hiszen potenciális esélye sincs a kormányzati

hatalom megszerzésére), túllicitálás jellemzi, ami ígéret-inflációba kergetheti a többi pártot is. Atomizált pártrendszer • Több mint 10 releváns párt, kevés mandátumú, kis pártok túlsúlya, legfeljebb közepes méretű pártokat találunk. • A fejlődő országokban jellemző, illetve ahol arányos választási rendszer van bejutási küszöb nélkül. Melyik a legjobb pártrendszer? • Hagyományos, korábbi nézet: a kétpártrendszer (Duverger): – Minden párt hosszú távon erre törekszik, a legműködőképesebb. – Multipoláris szisztémák nem optimalizálják a társadalom helyzetét. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 183 ► Politológia A politika szereplői I. Pártok, pártrendszerek A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 184 ► • Sartori: nem törvényszerű a bipolaritás. Három életképes forma is létezik, a politikai kultúra, a politikai tagoltság

és a választási rendszer függvénye, melyik alakul ki. – Kétpártrendszer, mérsékelt és polarizált többpártrendszer. • A kétpártrendszer nem eredményez eleve stabilabb kormányzást, mint a többpártrendszer. A kormányzati stabilitás nem az összes párttól függ, hanem a kormányképes politikai erőktől. A koalíciós kormányzatok nem bizonyultak kevésbé stabilnak, mint a kétpártrendszerben egypárti kormányai. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 184 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 185 ► 10. Politikai törésvonalak 10.1 A politikai törésvonal fogalma A választójog kiszélesítése után a modern pártrendszerek kialakulása a politikatudományban a társadalmi törésvonalak (cleavages) vizsgálatához vezetett, aminek a segítségével olyan strukturális összefüggéseket sikerült feltárni, hogy miért éppen azok a

pártok jelennek meg a politikai életben, amelyek megjelennek, hogyan alakul ki és stabilizálódik a pártrendszer, hogyan kapcsolódik a pártrendszer a társadalomhoz, mennyiben képezi le a társadalmi konfliktusokat. A politikai törésvonalak a társadalom politikailag releváns csoportjainak tagolódását mutatják meg, olyan társadalmi törésvonalakat jelentenek, melyek egy adott politikai rendszerben a társadalom csoportkonfliktusaiból politikai jelentőséget kapnak (pl. életkori konfliktusok ritkán válnak politikailag is releváns törésvonallá). A társadalmi különbségek mentén tehát csoportok, politikai érdekközösségeket alakulhatnak ki, amelyeknek a képviseletére pártok (is) szerveződnek. Nem mindenféle különbségből alakulnak ki politikai konfliktusok, nem mindegyik konfliktus mentén szerveződnek pártok. Általában az országban, a társadalomban meglévő jelentős, nagy csoportokat tartósan és helyzetüket lényegében befolyásoló

konfliktusok mentén jönnek létre a politikai pártok. A politikai törésvonalak összefüggenek tehát a társadalom szociológiai tagoltságával, de nem egyszerűen annak leképeződései. Meghaladják a társadalmi megosztottság fogalmát, hiszen intézményesülnek, az adott probléma politikai megjelenését eredményezik. A törésvonalak politikai konfliktusokban jönnek létre és mélyülnek el, olyan konfliktusokban, amelyek tartósan megosztják a politikai szereplőket, és amelyek mentén a politikai pártok mobilizálni tudják a választópolgárokat. Abban, hogy a társadalomban meglévő számos törésvonalból melyik válik a politikai tagoltságot is befolyásoló tényezővé, meghatározó a politikai aktorok szerepe is, a politikai elitek által formált politikai ideológiák, a pártok tömegmobilizációs és szervező tevékenysége révén „szelektálódnak”, szerveződnek és intézményesülnek ezen konfliktusok politikailag strukturáló

törésvonallá. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 185 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 186 ► Definícióváltozatok • A törésvonalak a társadalomnak a politikailag releváns csoporttagolódásai, amelyekben a csoportkonfliktusok a szociokulturális csoportok, szervezetek, valamint ideológiák és/vagy kollektív identitástudatok szintjén egyaránt megjelennek. • A törésvonalak egy közösséget csoportokra osztanak, a releváns törésvonalak az egyéneket olyan csoportokba szervezik, amelyek bizonyos időpontban és helyen fontos politikai különbségekkel rendelkeznek. • A törésvonalaknak három aspektusa van: strukturális, kulturális és politikai. Strukturális alapjuk van, amennyiben különböző társadalmi csoportokat osztanak meg. A kollektív identitás tudatos felvállalását (protestáns, katolikus, munkás, munkavállaló

stb.) és az ennek alapján történő cselekvést is magukban foglalják. Végül koherens intézményes megjelenésük is van, ami nélkül csupán a társadalomban kiforratlanul meglévő hiteket, értékeket és tapasztalatokat jelentenék. 10.2 A klasszikus törésvonal-elmélet Stein Rokkan és Seymour Martin Lipset, norvég-amerikai szerzőpáros dolgozta ki a legfontosabb politikai törésvonalakra vonatkozó elméletet 1967ben. A szerzők történelmi kontextusban vizsgálták a társadalmi törésvonalak kialakulását, továbbélését, és pártpolitikai hatását és hosszú távú trendek érvényességét ismerték fel Szerintük a fejlett országokban történelmileg a vallási reformációhoz, a nemzetté váláshoz és az ipari forradalomhoz kapcsolódva más-más konfliktus osztotta meg a társadalmat. Ezen összeütközések politikai megfogalmazódása a 18–19 századi polgári és ipari (gazdasági) forradalmak idejére tehető. A Franciaországban kezdődött

nemzeti, polgári forradalmak nyomán két politikai törésvonal vált meghatározóvá, nevezetesen a kulturális, ideológiai, nyelvi-nemzeti, később az állam és az egyház közötti ellentétek. A másik két klasszikus törésvonalat az Egyesült Királyságban a 18–19. század fordulóján kezdődött iparigazdasági forradalom termelte ki, az ipari és agrárérdekek, valamint a tőkés és munkásérdekek közti konfliktusok tartoznak ide. Míg a vallási és a kulturális törésvonal a modern nemzetállam kiépítésének politikai folyamatához kötődött, addig a város-vidék ellentét és az osztályok közötti törésvonal az iparosodás hatására jelent meg A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 186 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 187 ► 1. Nyelvi és etnikai tagoltság: kulturális törésvonal, domináns kultúra – szubkultúra A

kulturális törésvonal a központi, nemzetépítő, domináns kultúra, illetve az ennek ellenálló, a nemzetépítés tekintetében periférián élő, etnikailag, nyelvileg és/vagy vallásilag alávetett népesség kultúrája között fennálló ellentétet jelentette. 2. Vallás: állam-egyház A konfliktus a központosító, homogenizáló és standardizáló nemzetállam és a hagyományos előjogokat birtokló egyház érdekei között húzódik. Állam és egyház szembenállása olyan kérdéseket érintett, mint az adószedés vagy az oktatás monopóliuma, az anyakönyvezés joga stb. Az egyház gazdasági hatalmának visszaszorítását célzó küzdelem a szekularizáció során ideológiai-kulturális színezetet is kapott 3. Város-vidék: agrár-ipari Az iparosodó városok és a mezőgazdasági jellegű vidék ellentéte a földbirtokos kontra felemelkedő ipari-vállalkozói réteg konfliktusát jelenítette meg, s a mezőgazdasági érdekek és az

ipari-kereskedelmi érdekek ellentéteként írható le. Ezen agrár-ipari szembenállás város-vidék ellentétként is jelentkezik 4. Osztálykonfliktusok: tőke-munka A tulajdonosok és a tulajdonnélküli parasztok és munkások, azaz a munkások és munkaadók ellentéte. Alapját a tőkések és a bérmunkások közötti érdekkonfliktus szolgáltatta. Ez a törésvonal volt talán a legjelentősebb a huszadik században Angliában például a politológusok többsége szerint ez az egyetlen jelentős törésvonal. A politikai szociológiában az ún osztályszavazat indexével (Alford-index) mérik, ami azt mutatja, hogy mennyivel többen szavaznak a szociáldemokrata pártra a munkásság (kékgallérosok), mint a középosztály (fehérgallérosok) köréből. A kettő különbsége jelzi, hogy a törésvonal milyen éles az egyes országokban Klasszikus törésvonalak, a politikai tagoltság területi, funkcionális dimenziói A klasszikus törésvonalak egy olyan

koordináta rendszerbe illeszthetők, amelynek egyik tengelye a centrum és periféria alkotta területi dimenzió, másik tengelye a gazdaság és kultúra által megjelenített funkcionális dimenzió. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 187 ► Politológia Politikai törésvonalak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 188 ► tőke–munka állam–egyház agrár–ipari (vidék–városi) domináns–szubkultúra (többségi kisebbség) KULTÚRA GAZDASÁG CENTRUM PERIFÉRIA A területi tengely a földrajzi értelemben perifériális régiók, a vallási és nyelvi kisebbségek, a kultúrájukban fenyegetett csoportok, valamint a földrajzi-adminisztratív centrum között húzódik. A nemzetállam építése, a domináns nemzeti elit standardizáló, illetve a bürokrácia centralizáló törekvései mellett vagy ellen szerveződnek, a konfliktusok elsősorban a központi uralom

kiépítéséről, megszervezéséről szólnak. A funkcionális konfliktusok kettészelik a területi tengelyt. Egyik oldalon a gazdaság szférája található, a források, termékek, jövedelmek rövid és hosszú távú elosztása körüli konfliktusokkal, a tőkések és munkások, a termelők és vásárlók, a tulajdonosok és bérlők, a hitelezők és adósok, az adófizetők és az állami juttatásokból részesülők közötti ellentétekkel. A másik oldalon a kultúra szférájában olyan kulturális-ideológiai típusú ellentétek vannak, amelyek a nemzet- és/vagy államépítés során kerültek a politikai viták középpontjába. A törésvonalak nem önmagukban léteznek, hanem összekapcsolódnak, felerősítve, illetve gyengítve egymás hatását. A kulturális és a területi tengely ellentétei a 19. században, a demokratizálódási folyamat kezdetén kumulálódtak. Az egyes országokban ezek a konfliktusok nem egyenlő mértékben vannak jelen. Lijphart

szerint csupán az első tényező hatott mindenhol. Összehasonlító vizsgálatok alapján ismerhetjük meg, hogy hol, milyen törésvonalak a legerősebbek és miért. 10.3 Pártok és politikai törésvonalak Lipset és Rokkan a törésvonal-elméletükre támaszkodva magyarázatot próbáltak adni a politikai pártok és pártrendszerek fejlődésében megmutatkozó hasonlóságokra, illetve különbözőségekre. Az egyes törésvonalak megléte, eltérő jelentősége és megjelenési formája meghatározó jelentőséggel bírt a nyugat-európai pártok és pártrendszerek egyes típusainak A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 188 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 189 ► kialakulásában. A társadalmi törésvonalak világos jegyek alapján elkülönítik a társadalom különböző csoportjait Politikai fontosságuk abban mutatkozik meg, hogy

mennyiben képesek választ adni a politikai- és pártpreferenciák okaira, illetve képesek-e megmagyarázni a pártok mobilizációs lehetőségeit, és azok eredményességét. A pártok funkciója a társadalmi-kulturális konfliktusok és értékkülönbségek politikai ügyekké alakítása (cleavage translation), a törésvonalak leképeződése azonban a pártrendszerek szintjén nem automatikus, a pártok nemcsak leképezői, hanem maguk is formálói a törésvonalaknak. A pártoktól függ, hogy mely társadalmi csoportok képviseletét tartják fontosnak, kifizetődőnek, azaz nem feltétlenül vállalnak fel a társadalomban egyértelműen vagy látensen meglévő egyéni és csoportérdeket Az országonként eltérő intézményi struktúrák, a választási megfontolások, a politikai szövetségkötések is hatással vannak a törésvonalak kialakulására és politikai tükröződésük esélyeire. Ily módon a törésvonalak és pártrendszerek közötti

összefüggés egyfajta kölcsönhatáson alapul. A szerzők szerint a különböző nyugat-európai pártrendszerek létrejötténél alapvetően a polgári és az ipari forradalom időzítése és egymáshoz való viszonya volt meghatározó. Az egyes pártrendszerek attól függően formálódtak, hogy mennyire volt előrehaladott a nemzetépítés az ipari forradalom kezdetén, hogyan hatott egymásra a kulturális és a gazdasági célú politikai mobilizáció, létrehozott-e közös politikai mozgalmakat vagy fenntartotta a meglévő megosztottságot. A pártosodás kezdetben a tömeges pártmozgósítások sikerei előbb nem gazdasági (kulturális, vallási, etnikai és területi) ellentétekre alapozódott, csak később váltak meghatározóvá a gazdasági alapú konfliktusok. A liberális és konzervatív, klerikális és antiklerikális, a nacionalista és regionalista, a munkás és polgári pártok kialakulásának társadalmi gyökerei a kettős forradalom nyomán

megjelenő törésvonalakra vezethetők vissza. A nyugati pártrendszerek a centrum-periféria, állam-egyház, mezőgazdaság-ipar törésvonalakban markánsan különböznek, a tőkés-munkás törésvonal ezzel szemben csökkenti a meglévő strukturális különbségeket. A pártok stratégiája ugyanakkor jelentősen függ a politikai alternatívák megjelenésének lehetőségétől, amelyben négy tényező játszik szerepet. 1. Döntéshozatali tradíció: megmutatja, hogy az adott politikai rendszerben jellemzően miként viszonyulnak a különböző politikai szervezetekhez és a szólásszabadság kérdéséhez, a kormányzat az ellenzékkel autokratikus, vagy konszenzuskereső módon viselkedik. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 189 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 190 ► 2. Ellenzéki szabadság: az ellenvélemények kifejezésre

juttatásának és az ellenzék mobilizálásának lehetőségei, létezik-e érdekképviselet, szükség van-e demonstrációkra, esetleg erőszakos eszközökre az ellenvélemények érvényre juttatásához, avagy azok választások és legitim képviselet útján is megjeleníthetőek. 3. Szövetségkötések lehetőségét és kifizetődősége A már meglévő politikai mozgalmak mennyire nyitottak támogatói bázisuk szélesítésére, illetve az újak mennyire sikeresek önálló képviseletük kivívásában. 4. A többségi rendszer: milyen összefogás révén jöhet létre többségi uralom, s milyen hatással lehet az ilyen uralom az intézményrendszerre és a közjavak elosztására. Ezen tényezők vizsgálata során a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy minden pártnak, mozgalomnak négy küszöböt kell átlépnie ahhoz, hogy potens politikai szereplővé válhasson. • Legitimációs küszöb: a kritikai-ellenzéki magatartás elfogadottsága. •

Befogadási (inkorporációs) küszöb: teljes jogú részesévé válnak a politika, a képviselőválasztás folyamatának. • Képviseleti küszöb: önálló képviselethez juthatnak anélkül, hogy már meglévő, nagyobb politikai erőhöz csatlakoznának. • Többségi uralmi küszöb: választási győzelem után képessé válik arra, hogy az egész politikai rendszer alapjait érintő változtatásokat eszközöljön. Lipseték szerint a pártok és pártrendszerek egyes állami variációi, alapvető típusai már a választójog kiterjesztése előtt kialakultak, amiben e négy küszöb léte jelentős szerepet játszott. A magas képviseleti küszöb erősen védte a már bent lévő pártokat, azokat stabil helyzetükből még a választójog kiszélesítésével sem lehetett könnyen kimozdítani. A képviseleti küszöb lejjebb szállítása, az arányos választási rendszer bevezetése nem az új mozgalmak nyomására, hanem a hatalmon lévő csoportok közötti

konfliktusok eredményeként következett be, s elsődlegesen az ő továbbélésüket szolgálta. A 20. század elején a választójog demokratikus kiterjesztése nyomán kialakultak a modern pártrendszerek, amelyekben kulcskérdéssé vált, hogy a pártok miként tudják mozgósítani az újdonsült választópolgárok millióit. A cenzusos választójogra szerveződő elitpártokat felváltották a tömegpártok (osztály- vagy rétegpártok), amelyek a nagy makrotársadalmi törésvonalakra épülő politikai törésvonalak mentén stabil, megbízható, erős A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 190 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 191 ► pártidentitással bíró szavazóbázisra tettek szert, ami egy-egy meghatározott társadalmi csoportot ölelt fel. Nyugat-Európa legtöbb államában a két legfontosabb politikai törésvonallá a vallás,

valamint a munkaadómunkavállaló konfliktus vált, szervezeti szinten az ellentét az egyházi kötődésben (templomba járás) és a szakszervezeti tagságban fogalmazódott meg. A német példán bemutatva: a vallásosak túlnyomó része a kereszténydemokraták, a szakszervezeti tagok pedig a szociáldemokraták politikai táborába tartoznak Az I. világháború után a törésvonalak és ennek következtében az azokra épülő pártstruktúrák lényegében nem változtak, új politikai szereplők, pártalternatívák nem jelentek meg. A stabil szavazótáborra és hatalmas tagságra támaszkodó tömegpártok révén a pártok rendszere stabilizálódott, a pártrendszerek hosszú ideig változatlanok maradtak, megmerevedtek, „befagytak” („freezing hypothesis”) 10.4 Törésvonalak és társadalmi stabilitás A törésvonal-elmélet egy másik aspektusa annak a vizsgálata, hogy létezike kapcsolat a törésvonalak jellege, száma és a demokrácia stabilitása

között. A homogén társadalmak stabilabbak, mint az erősen tagoltak? Nyugat-Európa történelmi tapasztalata azt mutatja, hogy nemcsak homogén társadalmakban lehet stabil a demokratikus intézményrendszer. A törésvonalaktól szabdalt heterogén társadalmak némelyikében valóban gyakoriak a konfliktusok, más részükben a potenciális konfrontációs alap ellenére azonban nincsenek súlyos politikai ellentétek. A stabilitás szempontjából az adott társadalomban jelenlévő törésvonalak egymáshoz való viszonya a döntő, az a lényeges, hogy egymást erősítő (reinforcing) vagy egymást keresztező (cross-cutting) törésvonalakról van-e szó, ez ugyanis erősen befolyásolja a politikai megosztottság mértékét, mélységét. Az egymást keresztező törésvonalak részben kiegyensúlyozzák egymást, mérséklik a politikai konfliktusok erejét, megakadályozzák a mereven szétválasztott társadalmi blokkok kialakulását. Az egymást erősítő

törésvonalak antagonisztikus ellentétekhez vezethetnek társadalmi csoportok között. A vallási és nyelvi-etnikai törésvonalak összekapcsolódása például annyira felerősíthetik egymást, hogy a pártválasztásra és a politikai preferenciákra gyakorolt hatásuk kizárólagosan meghatározóvá válhat, és az előfordulhat, hogy a konfliktust a politika nem tudja kezelni (lásd Észak-Írországban az ír-katolikus versus protes- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 191 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 192 ► táns-unionista ellentétet, vagy Bosznia-Hercegovinában a katolikus horvátok, ortodox szerbek és muzulmán bosnyákok esetét). A „szegmentált pluralizmus” – megfelelő intézményi keretek és közvetítő mechanizmusok esetén – nem feltétlenül eredményez kezelhetetlen politikai konfliktusokat. Egyes nyugat-európai

demokráciákban (pl Hollandia) az egymástól élesen elkülönülő társadalmi csoportok között nincs átjárhatóság, valóságos külön társadalmakat, úgynevezett pilléreket, oszlopokat alkotnak, amely a politikai képviselet és intézményrendszer szintjén is megmutatkozik (pillarization, flamandul verzuiling,), a társadalmi béke mégis biztosított, az ellentéteket a politika kezelni tudja. Lijphart szerint a társadalmilag, kulturálisan erősen tagolt, politikailag megosztott társadalmakban csak megfelelő intézményi garanciákkal (pl. arányos képviselet, nagykoalíció, kisebbségi vétójog), illetve a kooperáció szükségességét belátó elitek közötti megegyezésekkel van esély a konfliktus-kezelésre. És ezzel elérkeztünk a különböző szubkultúrák politikai konszenzusát elősegítő konszenzuális, illetve a nemzeti-vallási törésvonalak kezelésére szolgáló konszocionális demokráciák típusához. 10.5 Az elmélet módosulása,

újabb törésvonalak Az 1960-as évek végén kezdődő jelentős társadalmi, kulturális, ideológiai változások nyomán átalakultak változatlannak tűnő nyugat-európai pártrendszerek, és ezzel megdőlt az állandóságot sugalló „befagyási hipotézis”. Az új társadalmi mozgalmak megerősödésének, a jóléti állam válságának és a neoliberális-neokonzervatív fordulatnak a korszakában a pártpolitika szintjén négy fontos változás következett be: 1. Lazult az erős pártkötődés és osztályalapú szavazás, csökkent a pártok megbízható szavazóbázisa, a pártidentitás ereje, növekedett az ingadozó szavazók aránya, új típusú választói kötődések formálódtak. 2. A nagy taglétszámú hagyományos tömegpártok kisebb létszámú, ám szavazataikat szélesebb rétegekből merítő gyűjtőpártokká alakultak át, csökkent a párttagság szerepe, 3. Új típusú pártok jelentek meg, mint a posztmaterialis, környezetvédő, zöld

pártok, a nacionalista, populista és regionális, etnikai formációk, vagy a neoliberális pártok. 4. A szervezeti stratégia mellett a pártok egyre inkább piaci stratégiát alkalmaznak, nő a politikai reklám, a jelöltek és a pártvezérek imázsának, s a mindezt közvetítő és formáló médiának a szerepe. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 192 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Politikai törésvonalak Vissza ◄ 193 ► A választói magatartásban bekövetkezett változások, a pártkötődés lazulása, az új politikai erők megjelenése, a pártrendszerek instabilitása, átalakulása a törésvonal-elmélet módosulását, sőt, érvényességének megkérdőjelezését eredményezte. Egyes szerzők a törésvonalak magyarázó jellegének visszaszorulását érzékelték a nyugati demokráciákban: a társadalmi különbségek nem adnak választ az egyének szavazói

viselkedésre, csökkent a társadalmi törésvonalak egyéni választásokat meghatározó jellege. A tradicionális törésvonalak visszaszorulása zajlik, aminek nem újfajta törésvonalak megjelenése, hanem a társadalmi konfliktusok sikeres feloldása az oka. A politika természetének átalakulását (New Politics) hangsúlyozó szerzők a klasszikus törésvonal-elmélet radikális átgondolását tartották szükségesnek. Az irányvonal kiindulópontja Daniel Bell 1973-as műve, amely szerint a posztindusztriális forradalom átalakította a társadalmi törésvonalakat és egy új, értékalapú törésvonal (value cleavage) jött létre, ami lényegesen befolyásolja a választói magatartást. Ronald Inglehart a fejlett ipari társadalmak „csendes forradalmáról” (silent revolution), a nem-anyagi (posztmateriális) értékek megjelenéséről írt. Mivel a nyugati demokráciákban nagy tömegek számára biztosított a biztonság és az anyagi jólét, az egyének

által fontosnak tartott értékek hierarchiája alapvetően megváltozott, másfajta szükségletek kerültek előtérbe. A fiatalabb generáció tagjai nem szüleik materiális értékrendjét követik, hanem az önmegvalósítás az alternatív életformák (new lifestyles) értékeinek (környezetvédelem, pacifizmus, szexuális egyenjogúság, emberi jogok, fogyasztóvédelem) a követésén keresztül mehet végbe, a posztmaterialis értékek törésvonalképző erővé váltak. A harmadik, „köztes” álláspont szerint a törésvonal-elmélet továbbra is időszerű, a polgári és ipari forradalmak nyomán fennmaradt törésvonalak párhuzamosan léteznek a posztindusztriális és posztmodern társadalmak szerkezeti és kulturális sajátosságaival, amelyek új, politikailag releváns törésvonalak megjelenéséhez vezettek (inkább partikuláris jelleggel, egyes régiókra, országokra jellemzően). Ebbe a körbe sorolható Arend Lijphart, aki a törésvonalak

elméletéhez a 80-as években a politikai tagoltság hét dimenzióját különböztette meg: 1. Társadalmi-gazdasági törésvonal, ami a magán és köztulajdon, a kormány gazdasági szerepe, a redisztribució és a jóléti állam kérdései köré szerveződve osztja meg a politikai erőket. Elsősorban az állam szerepéről A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 193 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató 2. 3. 4. 5. 6. 7. Politikai törésvonalak Vissza ◄ 194 ► elfoglalt álláspontok, a jóléti állam megtartására, avagy lebontására vonatkozó nézetek ütköznek, ez a politikai tagoltság egyik fő meghatározója. (szocialista és nem-szocialista pártok ellentéte); Vallási törésvonal, ami a klerikális-antiklerikális, illetve a katolikus protestáns ellentéteket strukturálja (vallási, világi pártok különbségei); Kulturális-etnikai törésvonal, ami a nemzeti

kisebbségek illetve a nyelvi különbségek szerint képez politikai tömböket (vallon és flamand pártok Belgiumban); Ipari-agrár, illetve a városi-falusi vidékek közti ellentétet megjelenítő csoportosulások (munkás és paraszt pártok); Rendszertámogatás kérdése, ami a legitimációs törésvonal kérdései alapján szerveződő pártokat jelenti (parlamenti és szélsőséges pártok). A demokrácia egyik kihívása az antidemokratikus pártok elfogadásának, a rendszerellenes ellenzék elismerésének a kérdése; Külpolitikai orientáció alapján definiálható törésvonal (pl. EU-t, NATOcsatlakozást támogató pártok és anti-uniós, semlegességpárti politikai erők). A NATO-csatlakozás kérdése pl Norvégiában és Dániában a szociáldemokrata párt kettészakadásához vezetett, de ide sorolható a norvég EU tagság kérdése is, ami nem a pártok közötti ellentét formájában jelentkezett döntően, hanem a tradicionális pártokat osztotta meg;

Materiális-posztmateriális törésvonal, ami a környezetvédelemhez, az etikai értékekhez való viszony alapján önmagukat identifikáló erők konfliktusait reprezentálja (konzervatív és környezetvédő pártok). A posztmaterialis értékeket döntően az újbaloldali és zöld mozgalmak jelenítik meg, ez a törésvonal a „csendes forradalom” elméletének relevanciáját támasztja alá. A folyamatban Hollandia, Norvégia és Svédország jár az élen A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 194 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 195 ► 11. Politikai szereplők II Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok 11.1 Érdekszervezetek 11.2 Az érdekérvényesítés pluralista és korporatista modelljei A politikai folyamat legfőbb szereplői a pártok mellett az érdekszervezetek. A

pártok a választópolgárok és az állam között közvetítenek, az érdekszervezetek a társadalmi, gazdasági érdekek világát kapcsolják össze az elkülönült, intézményes állami politika rendszerével. Az érdekszervezetek a közpolitika jellegzetes szereplői a makropolitika intézményei és az állampolgárok között a politikai mezoszférában. Az érdekszervezeteket az állami nagypolitika és a közvélemény részéről gyakran gyanakvás övezi. Az a vád éri őket, hogy politikai befolyást gyakorolnak politikai felelősség nélkül, az érdekérvényesítés egyik válfajának, a lobbizásnak pedig egyes országokban kifejezetten rossz híre van. Erős az a régi hagyomány, mely szerint az államszervezet, a közigazgatás képviseli a közjót, míg a szervezett társadalmi érdekcsoportok csak a maguk részérdekeit képviselik és érdekkijáró tevékenységükkel csak veszélyeztetik a közjó érvényesülését. Az érdekszervezetek fejlődésében,

az érdekérvényesítés kialakult rendszerében két alapvetően eltérő modellel (pluralista és korporatista) találkozunk a demokratikus országokban. Az érdekszervezetek mindenütt erősek, különbözik viszont az államhatalomnak a velük szembeni politikája, s ezzel együtt az érdekszervezetek szabadságának és autonómiájának a mértéke. A pluralista, versengő rendszer • A pluralista, versengő rendszer az angolszász világra, főként az USA-ra jellemző. Az amerikai felfogás szerint a politika lényege, hogy a különböző érdekeiket követő, szervezetekbe tömörült polgárok csoportjai, rengeteg egymástól független érdekcsoport küzd a kormányzati hatalom befolyásolásáért, a nekik megfelelő közpolitikai döntések meghozataláért, a politikai érdekérvényesítésért. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 195 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom,

önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 196 ► • A pluralista felfogás szerint bármilyen érdek megszerveződhet és képviseltetheti magát, ha egy érdeket az emberek elég fontosnak tartanak, akkor előbb-utóbb fel is lépnek a védelmében. Mivel sokféle társadalmi érdek van, s az ember többféle ilyen szervezetben is tag lehet, az „átfedő tagság” és a szabad szervezkedés lehetősége egy sajátos társadalmi egyensúlyt eredményez. • Az állam ebben a modellben viszonylag gyenge, a nagypolitika (az állami és pártintézmények) nem szabályozza behatóan a mezopolitika (a politika középszférája, az érdekcsoportok terepe) működését, az érdekszervezetek az állammal nincsenek függőségi viszonyban, teljesen önálló módon tevékenykednek és lépnek kapcsolatba a kormányzati szervezetekkel. Az érdekszervezetek saját anyagi forrásokra támaszkodnak, leggyakrabban a bíróságokon vagy

törvényhozási képviselők támogatásának elnyerésével érhetnek el sikereket, a politikai rendszerből hiányzik a jogszerűen kötelező érdekképviseleti intézmény. A pluralista modellben az érdekszervezetek elsősorban nyomáscsoportok, azaz lobbik. • Amikor egy érdekcsoport (az egyén és politikai szervezetek közötti olyan szerveződés, amelyet azonos érdekű emberek alkotnak), belép a politikai szférába különböző igényekkel, érdekvédelemmel, követelésekkel, és közvetlen ráhatással megpróbálja rávenni valamire a politikai döntéshozót, akkor nyomáscsoport lesz. • A lobbik célja nem a politikai hatalom, hanem egy konkrét döntés befolyásolása. Eszközök széles skálája áll a rendelkezésükre, mindig a számukra legkedvezőbb fórumra igyekeznek terelni a konfliktust. Az eszköztár: szankcióval fenyegetés (szavazat- vagy pénzelvonás, adófizetés megtagadása), megvesztegetés, objektív tervezetek, indirekt utak

(közvéleményhez fordulás, tömegkommunikációs eszközök révén, imázson keresztül). • Versengő demokráciákban fontosságuk elismert, a lobbik legitim szerveződések. Az USA-ban mintegy 20 ezer bejegyzett nyomáscsoport tevékenykedik (Washingtonban több ezer lobbi-iroda működik a Fehér Ház környékén), Nyugat-Európában nagyságrendekkel kevesebb. Az államszocializmusban megtűrt jelenség volt, léteztek lobbik, de nem a nyilvánosság előtt. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 196 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 197 ► • Erősen átpolitizált társadalomban több a lobbi. Ahol erős a gazdasági, társadalmi, kulturális autonómia, ott kevesebb, mert megoldják a konfliktust a politikai szférán kívül. A korporatista rendszer – neokorporatizmus • A korporatista

vagy neokorporatista rendszer az 50-es, 60-as évek nyugat-európai jóléti államaiban, elsősorban a skandináv államokban, Németországban, Ausztriában alakult ki, és ma már általánosan jellemző a kontinentális Európára. A korporatizmusban a nyomáscsoportok helyett a gazdasági érdekképviseleti szerveké a főszerep. Az önálló érdekszervezetek országos hálózatot kialakító, intézményesült szervek, az érintettek nagy részét tagjaik között tudhatják. • A „neo” előtagot az indokolja, hogy a modellt megkülönböztesse a két világháború közötti fasiszta Olaszországban kialakított hivatásrendi korporációs rendszertől, amely a társadalmat szakmai alapon szervezte meg, a munkaadókat és a munkavállalókat erővel, kényszerrel ágazatonként egy szervezetbe tömörítette, és így kapcsolta össze az államot és az érdekszervezeteket, miközben kiiktatta a valódi és önálló érdekképviseletet. • Az állam aktívan

befolyásolja, szabályozza a működésüket. Az államnak is előnyös a létük, mert rajtuk keresztül pontosan informálódik a társadalmi feszültségekről. • Az érdekszervezeteknek közjogi státusuk van, intézményes kapcsolatokat építenek ki a kormánnyal, a parlamenttel és más állami szervekkel, ez a kapcsolat önkéntes alapon jön létre, nem kényszerrel. Az érdekszervezeteket formálisan is bevonják az őket érintő kérdésekben a döntéshozatalba, az államigazgatásba, vétójoggal vagy előzetes egyetértési joggal, illetve véleményezési joggal rendelkeznek és befolyásolják az állami döntéseket. • Aktív szerepet játszanak a gazdaságpolitika alakításában, a kollektív szerződésekben, ezeken a területeken részt vesz a törvény-előkészítésben. Szűkebb értelemben érdemi részvételi joguk a kollektív szerződésekre és a jövedelempolitikára vonatkozik, tágabb értelemben a közjogi státust kapó érdekvédelmi szervezetek

számára a minden gazdasági, gazdaságpolitika döntésbe beleszólás jogát és lehetőségét jelenti. • A neokorporatív rendszerben a munkaadók, a munkavállalók érdekvédelmi szerveinek és az állam háromoldalú alkuja, gazdasági érdekegyeztetése (tripartizmus) a szociális partnerség (Sozialpartnerschaft) je- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 197 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 198 ► gyében zajlik. A tripartit egyeztetések állandó intézménnyé váltak, amelynek sajátossága, hogy a parlamenti politika mellett, azzal párhuzamosan létezik, az itt kötött megállapodásokat figyelembe veszik a parlamenti törvényhozásban a társadalmi béke érdekében. Döntései tehát választói felhatalmazás (azaz demokratikus legitimitás) nélkül is nagy befolyást gyakorolnak

a lakosság nagy tömegeinek életfeltételeire. • A neokorporatizmus három szintje. – Makro: országos szintű szervek érintkeznek egymással. – Mezo: egyes ágazatokban megvalósuló együttműködés. – Mikro: kétszereplős, üzemi szinten a munkavállalók beleszólási joga a vállalat működtetésébe. – A mikroszint csak egyes országokban igen fejlett (Németország, Ausztria, északi országok), másutt kevésbé (Franciaország, Anglia), az egyéb szintek mindenütt erőteljesen kialakultak Nyugat-Európában és az egész mezo-szféra kiterjedt, szervezett rendszerré állt össze. • A neokorporatív rendszerekben a pártok és érdekszervezetek általában szoros kapcsolatban állnak egymással. Munkaadói oldalon az érdekvédelmi szervezetek a jobboldali pártokhoz, a szakszervezetek pedig a szociáldemokrata pártokhoz kötődnek. • Sok eltérő változattal ugyan, de a korporatista rendszer tekinthető a mai „európai modellnek”, ezt követi az EU

is. A két fő modellen kívül további két történelmi változatot különböztethetünk meg, amelyek azonban nem a fejlett demokráciákra jellemzőek: • Nem-autonóm rendszer: az érdekképviseletek más, külső erőknek alárendeltek – pl. állami intézményeknek, egyházaknak, pártoknak, kulturálisetnikai szervezeteknek –, nincs önállóságuk, csak áttételesen, közvetetten képviselik saját tagságuk érdekeit Ilyen szoros kötelékek alakulhattak ki a katolikus egyház és a keresztény szakszervezetek, a kommunista párt és egyes szakszervezetek vagy etnikai közösségek és érdekszervezeteik között • Állami rendszer: az érdekképviseleteket államosítják, állami ellenőrzés alá vonják vagy eleve az állam hozza létre őket és a centralizált politikai rendszer részeként teljesen alárendelik az államgépezetnek, mint a volt szocialista országokban, illetve a fasiszta rendszerekben. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Tárgymutató Vissza ◄ 198 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 199 ► Az érdekszervezetek típusai A különféle közös érdekek alapján rendkívül sokféle csoport létezik, amelyek megpróbálják érvényesíteni elképzeléseiket. A közös érdekek felismerésének szintje és a szervezettség mértéke szerint G Almond többféle érdekcsoportot különböztet meg • Anómikus (rendezetlen) érdekcsoportok: a szétszórt és megosztott érdekek csak alkalmanként jelentkeznek közös érdekként, főként rendkívüli megrázkódtatások idején, s a szerveződés nélküli tömegek spontán tiltakozó akciói révén fejeződnek ki (tüntetések, gyújtogatások, fosztogatások stb.) Politikai tartalommal az elégedetlenség frusztrált állapotában jelentkeznek ilyen megnyilvánulások. • Természetes csoportok: nem

szervezettek, de nem véletlenszerűen alakulnak. Jelen van a közös érdek (területi, nyelvi, kulturális, vallási közösségként), de ez a közös érdek nem tudatosul eléggé ahhoz, hogy formális szervezetet hozzanak létre az érdekeik védelmére és sajátos képviseletére Ha lényeges érdeksérelem éri őket, ha alkalmas embert találnak érdekeik képviseletére, akkor közösségüket megszervezik, érdekeiket megpróbálják érvényesíteni • Intézményi csoportok: a közös érdekeket külön, specializált intézmény fogja össze és képviseli, ilyenek az érdekkijáró lobbik, nyomásgyakorló csoportok. • Szervezett érdekcsoportok: tudatosul a közös érdek, és formális szervezetként is megjelenik, mint érdekképviselet (szakszervezetek, kamarák). A formális szervezethez saját elhatározás szerint önkéntesen csatlakozhatnak az érintettek, előfordulhatnak azonban politikai vagy egyéb okok miatti kötelező vagy kényszertagsággal

rendelkező szerveződések is, pl. a kamarai tagság vagy a szakszervezeti tagság Az érdekszervezetek típusai társadalmi-gazdasági tagozódás szerint 1. Önkéntes tagsággal rendelkező, magánjogi alapú testületek: a) A gazdaság és a munka világának érdekképviseleti szervei: ○ Munkaadók, vállalkozók szervezetei ○ Munkavállalói szervezetek, szakszervezetek ○ Foglalkozási csoportok szervezetei (pl. orvosok, ügyvédek, szabadfoglalkozásúak) A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 199 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 200 ► ○ Gazdasági érdekvédelmi szervezetek (kistulajdonosok, pl. parasztszövetség, kézműves és kereskedelmi szövetség) ○ Egyéb gazdasági szervezetek (adófizetők, fogyasztóvédők, lakásbérlők) b) Nem gazdasági, hanem eszmei-kulturális,

politikai és egyéb egyesületek, alapítványok, rétegszervezetek, értékközösségek, egycélú (oneissue) mozgalmak ○ Ide általában közhasznú, közérdekű, illetve a közjavakra irányuló egyesüléseket soroljuk, amelyeket a „harmadik szektor” vagy „non-profit” szektor név alatt foglalhatunk össze. ○ Szociális szervezetek (pl. hadirokkantak, jótékonysági) ○ Sport- és szabadidős szervezetek ○ Ifjúsági szervezetek, családosok egyesületei ○ Vallási, kulturális, tudományos szervezetek (az egyház besorolása vitatott: bizonyos előjogokkal rendelkező közhasznú csoport vagy teljesen más minőséget képviselő, kitüntetett módon kezelendő intézmény). ○ Humanitárius, karitatív szervezetek (pl. Vöröskereszt) ○ Eszmei-politikai egyesületek (pl. Amnesty International) ○ Környezetvédelmi szervezetek (pl. Greenpeace) 2. Kamarák: kötelező tagságon alapuló, hatósági feladatokat is ellátó közjogi testületek –

Gazdasági kamarák (ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, kézműves) – Szakmai kamarák (pl. orvosi, ügyvédi, mérnöki, jegyzői stb) 11.3 A munkaadói és a munkavállalói érdekszervezetek jellemzői Vállalkozók és munkaadók szervezetei A 19. és a 20 században az egyik legfontosabb konfliktus, ami a politika világát is átjárta, a munkaadók és a munkavállalók konfliktusa. A magántulajdon liberális felfogása szerint a gazdaság és a munka világának a szabályozása nem politikai kérdés, hanem magán jellegű szerződésekre tartozik, de ez az álláspont tarthatatlannak bizonyult. A kapitalista modernizáció során megjelentek a gazdasági érdekek önszerveződő rendszerei mind a munkavállalói oldalon, mind pedig a munkaadói oldalon. Történelmileg a vállalkozók szervezetei, szövetségei alakultak meg előbb, és máig a legbefolyásosabb érdekszervezetek mindenütt, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 200

► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 201 ► ahol piacgazdaság létezik. Alapvető céljuk kezdettől fogva az államikormányzati intézkedések befolyásolása gazdasági tevékenységük kedvező feltételeinek megteremtésére, védelmére. Céljaik eléréséhez nem kell magát a kormányhatalmat kézbe venniük, a befolyás erejéhez elég az a hatás, amivel egy virágzó gazdaság hozzájárul az állam hatalmához. A munkaadói szervezetek befolyása a kormányra, a politikai hatalomra elsősorban gazdasági súlyuktól függ. Országonként eltérő mértékű a szervezettségük és a politikai befolyásuk A tőke koncentrációja folytán viszonylag szűk, de igen jól szervezett vállalkozói csoportok rendkívüli befolyást érhetnek el a politika alakítására. Az USA-ban például senki nem futhat be jelentősebb politikai

karriert az üzleti körök támogatása nélkül, amelyek jelentős lobbi-tevékenységet folytatnak, azzal a jelszóval, hogy „a politika túl fontos ahhoz, hogy pusztán a politikusokra bízhatnánk”. Sajátos jelenségre utal a katonai-ipari komplexum fogalma: a modern gazdaság jelentős és kiterjedt ágazatává váló hadiiparban érdekelt vállalkozók szervezetei, a katonai vezetők, és a politikusok között szoros érdekkapcsolatok alakulhatnak ki. További külön kategóriát alkotnak a multinacionális konszernek, kisebb országokban gazdasági erejük folytán különösen nagy politikai befolyásuk van. Mindezek ellenére nincs szó a gazdaság és politika szervezeti összeolvadásáról, bár a marxisták ma is az államhatalom és a domináns nagyvállalatok szoros érdek- és akciószövetségét tételezik fel: a munkaadói szervezetek befolyásukat a politikai demokrácia intézményein keresztül, annak játékszabályai alapján, a szabad szervezeti

lehetőségekkel élve gyakorolják. A politika és a gazdaság tehát önálló rendszerek maradnak, saját belső logikával. A vállalkozói szervezetek nem alkotnak egységes oligarchikus csoportot. A munkáltatói szövetségek az egymás közötti gazdasági versengés eszközeiül is szolgálnak. Részben a kisebb és nagyobb vállalkozók, részben a különböző iparágak vállalkozói tömörülnek külön szervezetekbe A vállalkozói szervezetek másik fő célja korábban a munkásmozgalmi szervezkedések megakadályozása, az e tárgyban a kormányzatra gyakorolt nyomás következtében a sztrájkot és a szakszervezeteket hosszú ideig törvényellenesnek tekintették, évtizedekbe telt a legalizálásuk. A vállalkozói szervezetek stratégiájának ma is jelentős eleme a szakszervezetekkel szembeni védekezés. Hatalmuk, befolyásuk mértéke minden országban függ a szakszervezetek erejétől, és attól, hogy a tripartit egyezkedésekben a munkaadói oldalnak

milyen pozíciókat sikerül kiharcolniuk. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 201 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 202 ► Szakszervezetek A munkavállalók elkülönült szervezetei az ipari forradalom nyomán, a gyári munkásság kialakulásával, nagy munkástömegeknek a városokba koncentrálódásával párhuzamosan alakultak ki. A szakszervezetek létrehozása hosszú küzdelem eredménye volt A munkakörülmények és az alacsony munkabérek miatti magánlázadások, géprombolások, egyéb tiltakozó mozgalmak előzték meg a szervezetek megalakítását, majd újabb évtizedeket vett igénybe legalizálásuk folyamata, a 20 századi végállomás az érdekegyeztetés formális intézményeibe való beépülés volt. Tevékenységükkel nagymértékben hozzájárultak a szociális biztonság

és a társadalmi béke megteremtődéséhez. A munkaadók sokáig mindent elkövettek a munkásság önszerveződésének a megakadályozására. A munkásság szervezkedésének azonban belső akadályai is voltak Kiszolgáltatott helyzetükben rászorultak az egymás iránti szolidaritásra, de a munkaerőpiacon konkurensei is voltak egymásnak. A sztrájkokat például nem mindenki támogatta, a munkahelyek elvesztésének következményeit sokan nem tudták vállalni Ez a kettősség magyarázza a szakszervezeti szerveződés nehézségeit, a szakszervezetek csak lassan növelték tagságukat. A szakszervezeteknél a működés anyagi feltételeinek megteremtése és reprezentativitás mértéke miatt fontos a taglétszám alakulása. A legtöbb országban a tömegtermelés kiszélesedésével sokszázezres szervezetek jöttek létre A szakszervezetek működésében hagyományosan fontos elem a munkáspártokhoz fűződő viszony alakulása. A munkáspártok a dolgozóknak az

üzemi szinten túlnyúló, átfogó érdekeit képviselték a politikai harcokban, illetve politikailag támogatták a szakszervezeti mozgalmat. Sokáig a szakszervezeti tagság egyet jelentett a szociáldemokrata párttagsággal, ez a kettő csak később különült el világosan egymástól A szakszervezetek érdekei és a munkáspártok politikai céljai közel álltak egymáshoz, de ez nem jelent teljes azonosságot (bár szakszervezetből már lett párt, és munkáspártokból is született szakszervezet). Sohasem valósult meg teljesen az a munkáspárti törekvés, hogy a munkásosztályt egy emberként őket támogassa, a szakszervezeti mozgalomban sokféle kulturális és politikai tradíció képviselve is volt. Voltak olyan országok, ahol a szakszervezetek élesen szemben álltak a munkáspártokkal (anarchoszindikalizmus), az USA-ban pedig a szakszervezetek hagyományosan apolitikusak, nem szerepelnek a politikai életben, pártsemlegesek. A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 202 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 203 ► A szakszervezeti mozgalmak nem maradtak egységesek, a szervezetek szakmánként vagy ágazatonként tömörülnek. A munkáspártok belső szakadásai és egymás elleni küzdelmei (a szociáldemokrata versus kommunista pártok) is az egységes szakszervezetek ellen hatottak Az alkalmazott célok és módszerek tekintetében reformista és radikális, osztályharcos csoportokra váltak szét. A radikálisok nemcsak a munka világát, hanem az egész kapitalista társadalmat akarták átalakítani, és szorosan kapcsolódtak a munkáspárti politizáláshoz. A reformista szakszervezetek nem kötődnek szorosan pártpolitikához, nincsenek hosszú távú politikai törekvéseik, inkább pragmatikus célokat követnek. Az egyes országokban a

szakszervezeti szerveződés eltérő rendszerei alakultak ki: • Pluralista szerveződés: erősen széttagolt szakszervezetek léteznek egymás mellett, amelyek csak lazán kapcsolódnak össze egy tetőszervezetben. A legtöbb angolszász országban ilyen szerveződést találunk, a jogi szabályozás is ezt támogatja. • Szindikalista: világnézetileg kötött, de erősen széttagolt szakszervezetekből álló rendszer, amely politikailag radikális, de gyenge az alkupozíciója a munkáltatókkal szemben, az államhatalomra sincs erős befolyásuk. (Megfigyelhető, hogy a legradikálisabb szakszervezetek a leggyengébbek is egyúttal) A széttagoltság miatt itt nem is tudott kialakulni valamilyen egységes szakszervezet, még közös csúcsszerv sem Általában a déli országokban alakult ki. • Korporatív szerveződés: ilyen van Németországban, Ausztriában, Skandináviában, általában ott, ahol erős a szociáldemokrata befolyás. A nagy, egységes és pénzügyileg

is erős, politikailag befolyásos szakszervezetek uralma jellemző. Ezek tudtak a leginkább tripartit érdekegyeztetési struktúrákat kikényszeríteni Az érdekszervezetek politikai eszközei Az érdekszervezetek többségének az a jellemzője, hogy tevékenységét nem politikai jellegűnek fogja fel. Csak alkalmi jelleggel folyamodik a politikai nyomásgyakorlás eszközéhez, rendszerint akkor, ha valami közvetlenül fenyegeti az érdekeit. Tevékenységüket mégis alapvetően a politikai keretek határozzák meg Az érdekszervezetek politikai eszközei változatosak és országonként is eltérőek. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 203 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 204 ► 1. Parlamenti befolyás közvetlenül vagy közvetve Közvetlen a befolyás, ha képviselőik parlamenti

mandátumhoz jutnak, közvetett, ha a különböző bizottságokban és szakértői testületekben működnek közre. A parlamenti képviselet az egyik legfontosabb lehetőség az érdekvédők politikai szereplésére Sok helyen versengenek az érdekképviseleti tagok parlamenti választásokon, pártok támogatásával vagy egyénenként Ez a gyakorlat elég elterjedt, fejlett demokráciákban is előfordul, hogy a képviselők jelentős része érdekszervezeti háttérrel jut mandátumához. 2. A kormányzati szervek, minisztériumi bizottságok befolyásolása Ez az érdekek ágazati szintű képviselete, egy-egy fontosabb törvény előkészítése során konzultálnak az érintett érdekszervezetek képviselőivel. Ha a kormány instabil, az érdekszervezetek inkább a közigazgatási apparátusba épülnek be, mert ily módon tartósabban tudják érdekeiket képviselni. 3. A korporatív érdekegyeztetés csatornáin keresztül A korporatista érdekközvetítési rendszerben a

legerősebb tárgyalási pozíciót a szakszervezetek és a vállalkozói szövetségek vívták ki maguknak. 4. Tiltakozás: nyilvános demonstrációk, sztrájkok, tüntetések, állampolgári engedetlenség. – Nyilvános demonstráció: ereje abban rejlik, hogy megkérdőjelezi a fennálló rend vagy politikai hatalom legitimitását, hiszen jelzi, hogy az ellentétben áll az adott csoport akaratával és a kooperáció megvonásával fenyeget. – Sztrájk: érzékeny veszteséget okoz a munkaadóknak, és ezzel kíván nyomást gyakorolni. A sztrájkmozgalomban igen fontos a szolidaritás eleme Főleg a kulcságazatokban dolgozók kezében erős fegyver Az általános sztrájk kifejezetten politikai fegyver, amely egy egész kormányzat vagy rendszer delegitimálására és ezzel megbuktatására irányul. – Polgári engedetlenség: a korlátozott szabályszegés esete, a polgárok békés eszközökkel igyekeznek elejét venni a köz (vagy a köz egy jelentős részének)

érdekét sértő intézkedéseknek. 11.4 A civil társadalom A civil társadalom és a politikai rendszer kapcsolata régóta tárgya a politikatudománynak. A civil társadalom a politikai állam ellenfogalma, nem tartozik bele a gazdasági szervezetek és a pártok világa. Az állammal, politikai hatalommal szembeni társadalmi önszerveződés elvét és az így létrejövő nem-állami öntevékeny szervezetek sokaságát jelenti Az önkéntes A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 204 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 205 ► társadalmi kezdeményezések tág körét foglalja magában, amelynek kiterjedtsége a demokrácia fontos ismertetőjegye. A civil társadalom jellemzői: • Személyek egyesüléseinek és szervezeteinek a hálózata, amelyek önállóan és saját maguk által alkotott

szabályok között működnek. • Elfogadja az állam törvényeit, saját kereteit is annak megfelelően változtathatja. • Nyilvános, nem zárt magánszféra. Önkéntes és szabadon választott társulások alapján működik. • Szervezeteik egyéni, partikuláris vagy általános érdekű ügyek és érdekek megjelenítésére és képviseletére egyaránt szerveződhetnek, törekvéseikhez törvényes forrásokat valamint társadalmi támogatást is szerezhetnek. A demokráciákban a szervezkedés szabadságjogával élve számtalan magánjellegű szerveződés működik, amelyek elsősorban saját maguknak nyújtanak különféle szolgáltatásokat, a saját érdekeiket képviselik, védik másokkal szemben. A magánjellegű egyesülések nagyobb közösségeket is létrehoznak, amelyek már közügyekkel, akár az egész társadalom ügyeivel is foglalkozhatnak. „Harmadik szektornak”, vagy nem-kormányzati szervezeteknek hívják (angolul NGO, Non-governmental

Organizations) azoknak a civil szervezeteknek az összességét, amelyek nem üzletszerű alapon valamilyen közhasznú tevékenység céljából jöttek létre. Formájuk túlnyomóan az egyesület, alapítvány, közhasznú társaság, köztestület, megtalálhatók az egészségügyi ellátás, az oktatás, a vallási élet, a művészetek és a jóléti, karitatív szolgáltatások területén. Funkcióik ellátásában versenytársaik a család (és a szélesebb rokonság), a profitorientált piaci vállalkozások (amelyek szolgáltatásaikat áruként kínálják), és az állami szervezetek. A család szerepe, amióta mindinkább a kiscsaládra szűkül, e tekintetben visszaszorulóban van. A piaci alapon szolgáltató magánvállalkozások jelentősége Nyugat-Európában jelentősnek mondható, Közép-Európában kevésbé. De Európában mindenhol az állami szolgáltatások dominálnak Az állam pozitív szerepe e területen abban áll, hogy élhet a kényszer

alkalmazásával, ami a közjavak esetében ismert potyautas-szindróma megakadályozására is szolgál (a közszolgáltatásokat mindenki igénybe veheti, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 205 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 206 ► de a hozzájárulás költségei egyenlőtlenül oszlanak meg, és vannak, aki igyekeznek elkerülni a hozzájárulást). A magánjellegű szervezetek nem vagy csak korlátozottan alkalmazhatnak kényszert. A civil társadalom viszont képes olyan kis, áttekinthető és ezért hatékony szervezeteket létrehozni, amelyekben a közjavak biztosítása közvetlenebbül összekapcsolódik a tagok önkéntes hozzájárulásával. Ez főként a heterogén összetételű társadalmakban előnyös, ahol nehéz megállapodni állami szinten a közjavakban, az önkéntes, civil

társadalmi szervezetek sokasága lehetőséget nyújt a sokrétűség, a különbözőség érvényesítésére A civil szerveződések alapvetően nem hatalmi-politikai szervezetek. Ugyanakkor azámos civil kezdeményezés az állami vagy az állam által felügyelt tevékenységi köröket is érintenek, az államtól való függetlenedést is célozhatják (pl. oktatás, egészségvédelem, szociálpolitika, kutatás stb) Bizonyos civil szervezetek kifejezetten egyes politikai döntések befolyásolására jönnek létre. A civil társadalmi szerveződések egyre szervesebb részévé válnak a közpolitika differenciált világának Általában elmondható, hogy minél fejlettebb a civil társadalom, annál stabilabb a demokrácia, annál erősebb a demokratikus politikai kultúra. Az önkéntes civil szerveződések a demokrácia alapiskolái, sajátos lehetőséget nyújtanak a köz ügyeiben való részvételre, a demokratikus közélet kialakítására, nagy számuk ösztönzi

a társadalmi kezdeményezéseket, képes sokféle érdek kifejezésére, egyeztetésére, s ezáltal a konfliktusok erőszakmentes megoldását mozdítja elő. 11.5 Helyi önkormányzatiság A helyi önkormányzatiságról általában Az önkormányzatiság területi és funkcionális értelemben is használt fogalom, kiterjed településekre valamint szervezetekre is. Beszélhetünk települési, territoriális önkormányzatokról, illetve szakmai, vallási, kulturális szervezetek, köztestületek funkcionális önkormányzatáról is (pl. a TBönkormányzat) A továbbiakban csak a helyi hatalom és helyi politika vonatkozásában tárgyaljuk az önkormányzatiságot Az állampolgárok részvétele a politikában, a döntéshozatalban legközvetlenebbül a lokális politika intézményein keresztül valósulhat meg. Az önkormányzat a közvetlen demokrácia színtere, joggal tekintik a demokrácia iskolájának. A helyi önkormányzás a választópolgárok közösségét érin-

A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 206 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 207 ► tő helyi közügyek önálló, demokratikus intézése, a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása. A települések többnyire közvetlenül megismerhető, átlátható társadalmi környezetet jelentenek az egyének számára. A helyi közösségek, helyi társadalmak az évszázadok során sajátos módszereket alakítottak ki közös dolgaik szervezésére, irányítására, közösségi önkormányzatokat hoztak létre, amelyek az önálló politikai hatalomgyakorlás és szabályozás aktoraiként szolgáltak (történetileg a faluközösségi és városi önkormányzatok voltak az elsők). A helyi hatalom szerkezete és politikai jogosítványai nagymértékben függnek a nagypolitika

intézményes rendjétől. A mikrotársadalmi viszonyok a „nagytársadalom” részét alkotják, s ezek a külső körülmények is alakítják a kisközösségek életét. A központi hatalom sokszor igyekezett felszámolni az önkormányzatiságot, korlátozni hatáskörüket, máshol pedig felismerték, hogy a jól működő önkormányzatok hozzájárulhatnak a politikai stabilitáshoz és biztosították a helyi szint autonómiáját. Az évszázadok során a helyi önkormányzatiságnak három típusa alakult ki: • angolszász (Svájc, Skandinávia is): decentralizált, szabad, autonóm önkormányzatok, csak a parlamenteknek alárendelt, a kormánynak nem. • francia: centralizált, szoros állami ellenőrzés, az önkormányzati jogok csorbítása. • porosz: a korábbi nemesi önkormányzati testületek átmentése, a virilizmus elve alapján csak a gazdag, vagyonos polgároknak voltak beleszólási jogaik a közös döntésekbe. A területi önkormányzatiság

eszméjét Alexis de Tocqueville már a 19. század közepén az amerikai demokrácia legfontosabb jellemvonásának tartotta, a helyi önkormányzatok voltak a politikai berendezkedés alapjai, s a népszuverenitás elvének legtisztább megnyilvánulásai. Ezzel szemben az európai államok zöme a közelmúltig a centralizált államszerkezeti modellt követte, ahol a központi államhatalom hatáskörébe került minden lényeges döntési, intézkedési kérdés, erősen korlátozták a helyi szint önkormányzati jogait, a mikropolitika jelentéktelenné vált. Európában a helyi és regionális identitások erősödésével párhuzamosan csak az utóbbi évtizedekben növekedett meg érdemben a helyi önkormányzatok szerepe. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 207 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄

208 ► A települési önkormányzatok alkotják a központi hatalmi rendszer, közigazgatás legalsó szintjét és egyben a helyi politika alapvető egységeit, a helyi társadalmak irányítói és képviselői. A helyi önkormányzatok politikai viszonyait ez a kettős kötöttség, a saját közösség belső viszonyai és a külső (központi) hatalmi tényezők szoros kapcsolatrendszere határozza meg. Az előbbi mivoltukban fő feladatuk a törvények és központi rendeletek, utasítások végrehajtása, az utóbbi szempontból pedig a helyi viszonyoknak megfelelő társadalomszervezés, -vezetés, és -irányítás. Az önkormányzatok törvényes hatásköre • Számos kérdésben a központi törvények végrehajtói (pl. településrendezés, oktatás, közegészségügy), ahol a végrehajtás módját is az állam szabályozza. • Az úgynevezett átruházott hatáskörben hozható döntések. Tartalma és terjedelme a központi hatalom decentralizációjától

függ. Például az állam szabályozza az ellátandó feladatok körét, a végrehajtás módját rábízza az önkormányzatokra • A saját hatáskörben meghozható döntéseknek van törvényes (alkotmányos) forrása és korlátja, de az ide sorolt ügyekben a helyi önkormányzatnak teljes kompetenciája van (helyi szolgáltatások kiépítése, a helyi adók megállapítása). A finanszírozás és gazdálkodás terén is lehetnek az önkormányzatok végrehajtók és saját hatáskörben döntésképesek. A központi forrásokból kapott pénzek egy részét nem költhetik el saját belátásuk szerint, csakis arra a feladatra fordíthatják, amire kapták (pl. iskolák, óvodák fenntartása) Másféle központi pénzek felhasználásában már a saját igény és döntés a meghatározó. A kettős kötöttség az ellenőrzés területén is jellemző az önkormányzatokra. Európa több országában ismert a prefektusi rendszer, ahol a központi hatalom megbízottja erős

jogosítványokkal rendelkezik az önkormányzatok felé, ellenőrizhet, vétózhat, vizsgálatokat kezdeményezhet (pl Franciaországban). Máshol a központi hatalom helyi képviselője kisebb hatáskörrel rendelkezik, sőt, egyenesen a helyi önkormányzatoknak tartozik felelősséggel. Sajátos az angol helyzet, ahol a központi irányítás törvényeken keresztül valósul meg, s a helyi önkormányzatok központi hivatalnokok jelenléte nélkül felelősek a jogszabályok betartásáért A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 208 ► Politológia Politikai szereplők II. Érdekszervezetek, civil társadalom, önkormányzatok A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 209 ► Az önkormányzatok ellenőrzésének másik módja, hogy működésükkel kapcsolatban közigazgatási bíróságokhoz lehet fordulni, intézkedéseit meg lehet támadni. Továbbá a helyi fórumok saját maguk is kialakították a

felügyelet és ellenőrzés törvényes rendszerét, szabályozták az összeférhetetlenség eseteit, a demokratikus ellenőrzési részvételre számos forma áll rendelkezésre, pl. a helyi képviselő beszámoltatása Fontos területe az önkormányzatiságnak a saját közösségek érdekeinek a képviselete a nagypolitika rendszerében, a lokális szempontok érvényesítése a központi döntésekben. Az alkotmányos előírások különösen a kétkamarás parlamenti rendszerekben teszik lehetővé a helyi önkormányzatok képviseletét (Ausztria Svájc, Németország). Más helyeken az önkormányzatok szövetségeket, egyesüléseket hozhatnak létre, ily módon érvényesíthetik érdekeiket, a lokális érdekek szervezett képviselete akár jelentős politikai következményekkel járhat Helyi képviselőkből, polgármesterekből lettek már országos jelentőségű politikusok, sőt, miniszterelnökök is (Franciaországban, az NSZK-ban). A helyi politika, egy-egy helyi

döntés sokféle érdek ütközőterében áll, az önkormányzatok képviselőtestületeit gyakran éles viták osztják meg. A helyi érdekellentétek ritkán fedik le a pártpolitikai megosztottságokat, a helyi politika teljesen más jellegű, az érdekküzdelmek nem pártideológiai alapon zajlanak. Mindez elsősorban a kisebb településekre érvényes, itt általában a független, azaz nem pártszínekben induló jelölteknek van a legnagyobb esélyük az önkormányzatba kerülésre. A település méretének növekedésével párhuzamosan közelít a helyi problémák megvitatásának jellege az országos pártpolitikai képlethez. A helyi demokrácia fejlettségének a mércéje, hogy milyen az önkormányzatok és a helyi kisközösségek, választópolgárok a viszonya, miképpen oldódnak meg a helyi közösségeket megosztó konfliktusok, mennyire képes a helyi elit az érdekeket is figyelembe venni. Az önkormányzatok működése megmutatja a politikai vezetők, a

„mikropolitikai elitek” felkészültségét és politikai kultúráját, a kisközösségi aktivitás mértékét, a lokális érdekviszonyokat és azok kezelésének nehézségeit. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 209 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 210 ► 12. Közpolitika 12.1 A közpolitika fogalma Az utóbbi évtizedekben a politika, s vele a politikatudomány is, fokozatosan fejlődése harmadik szakaszába lépett: a politikai intézmények, majd a politikai viselkedés után a politikacsinálás, a döntéshozatali folyamat került az érdeklődés középpontjába. Ezt az új korszakot, a sokszereplős politikai folyamatok egész társadalomra kiterjedő alkalmazott tudományát és gyakorlatát nevezzük közpolitikának (public policy) A közpolitika a politika legszélesebb értelmezése: a társadalmiközösségi döntéshozatal a polgárokat

közvetlenül érintő ügyekben, sok témájú és sok szereplős politizálás. Ez a megközelítés az Egyesült Államokban terjedt el először (tudományos igénnyel a közpolitikát az amerikai Harold Laswell alapozta meg 1936-ban publikált Politics: Who gets What, When and How?” című munkájában), ehhez képest Európában később jelent meg, a fejlett demokráciákban ma már mindenhol a politológia szerves részét képezik a közpolitikai jellegű tudományos vizsgálatok. A közpolitikában igen sok szereplő jelenik meg a döntéshozatali folyamatokban, s az átlagpolgár is komoly szerepet játszik a helyi ügyekben. A közpolitika valóban a köz-ügyek intézése a „köz”, azaz az emberek sokasága által (olyan területeken, mint pl. a köz-oktatás, köz-egészségügy stb.) Így lett a fejlett tömegdemokráciákban az állam-igazgatásból közigazgatás, az érdekek összecsapásán és egyeztetésén alapuló közös ügyintézés a politikai akarat

és a szakértelem egyesítésével A 20 század végén a fejlett demokráciákban a lakosság mintegy harmada foglalkozik közigazgatással, a politikacsinálás széles tömegek mindennapos tevékenysége. A közpolitika a mind bonyolultabbá váló társadalmi élet szakmailag feldúsított politikai konfliktus-szabályozása. A minimális államok kora lejárt, ma már a legkisebb állam nem a legjobb állam, hiszen széleskörű közpolitikai tevékenysége nélkül összeomlana a társadalom egész élete. A modern állam egyre inkább rákényszerül arra, hogy a társadalmi tevékenységeket megtervezze és irányítsa, mégpedig a „köz” igénye alapján és aktív részvételével. A közpolitika, az ágazati politikák mind nagyobb szerepet nyernek a társadalom életében és működtetésében, nem azért, hogy korlátozzák az állampolgár jogait, hanem azért, hogy a megváltozott helyzetben ténylegesen is élni tudjanak jogaikkal. Az uralkodó-politikai állam

szolgáltatóközpolitikai állammá alakult, egyre nagyobb területét fogja át és szervezi A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 210 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 211 ► meg a társadalom életének, de a közösség, az érdekeltek állandó demokratikus ellenőrzése alatt. A közpolitika jelentősége rendkívül megnövekedett a társadalom működtetésében. Az adott kormányzatoknak egyre csekélyebb lehetősége van a közpolitika radikálisabb módosítására, a fejlett demokráciákban nem jelent nagy fordulatot egy-egy kormány hatalomra kerülése, a korábbi döntések továbbfutó hatálya s vele a közpolitika rendszerének folyamatos működése nagyobb fontosságú. Az angol policy kifejezésnek többféle jelentése van. • Közügyek, kisebb-nagyobb csoportokat érintő ügyek, programok (issues). Egy terület közművesítése például

egyszerre érinti az ott lakó polgárokat, a terület adminisztratív ügyintézőit, az érdekelt szakmai vállalkozókat és más csoportokat. (Ha pl a területen történelmi emlék, vagy nagy értékű természeti ritkaság található, akkor a műemlékvédők és természetvédők is joggal szeretnének a döntésekbe beleszólni). A döntésnek van állami (központi) szereplője, helyi (önkormányzati) résztvevője, gazdasági szervezeti és munkavállalói érintettsége, szakmai- és civil (magán) társadalmi következménye • Politika-csinálás (policy-making), a döntéshozatali folyamat. A közpolitika a politikacsinálás folyamatára fókuszál, hogyan születnek a döntések és mi lesz a sorsuk A politika folyamat-jellegű, ciklusokra osztható értelmezése a feladatok megfogalmazásának, eldöntésének és végrehajtásának mentén. Egy közpolitikai program időtávja az ötlet felmerülésétől a megvalósításig nem feltétlenül igazodik a parlamenti

választások ciklusához A politika-csinálás követelménye, hogy a szakmaitechnológiai szempontok mellett vegye figyelembe a társadalmi, szociális stb hatásokat is A politikai döntések szakszerűségét és hatékonyságát a döntéshozatali folyamat elméleti és gyakorlati, tapasztalati elemzésével lehet fokozni. A közpolitika gyakorlat-orientált, főképp az egyes konkrét esetek elemzéséből és megvitatásából áll, s ezen keresztül mutatja be a döntéshozatal általános törvényszerűségeit. • Szakpolitikák, ágazati politikák (policies). A politikacsinálás konkrét megvalósulását jelentik a társadalmi élet egy meghatározott, pontosan körülhatárolt és jellegzetes sajátosságokkal rendelkező területén (pl. iparpolitika, szociálpolitika) a szakpolitikák a társadalmi élet egészét átfogják. A fenti példa, a közművesítés lehet az egészség-politika, a környezet-politika, a község-város fejlesztési politika, a

lakás-politika, sőt, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 211 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 212 ► foglalkoztatás-politika része is. A szakpolitikai tartalom nem feltétlenül hatalmi kompetenciákat jelent, hanem elsősorban a közös ügyek szakmailag megkövetelt intézését. Közel áll ehhez a tartalomhoz a magyar közigazgatás kifejezése. • A mezo-szint politikája. A magyar közpolitika kifejezésben a „köz” egyszerre jelenti a „közöst”, a „köztest” és a „középet” Az utóbbi kettő értelmében a közpolitika a nem elsődlegesen állami-hatalmi ügyek politikája, hanem a legfelső (nagy-, vagy makro-politika) és a helyi jellegű (mikro-politika) között helyet foglaló és köztük közvetítő közép(szint) politikája, a szükséges kapcsolat a hatalom és az egyének között. Közpolitikai filozófiák A közpolitika

fogalmának bonyolultságát és összetettségét fokozza, hogy a gyakorlatban számos, a filozófiájában is eltérő közpolitikai megközelítés létezik. • Protektorizmus: kiindulópontja az antropológiai pesszimizmus (az emberek korlátozott tudása, képessége, agresszivitása és önzése), a kormányzat feladata, hogy megvédelmezze őket egymástól és önmaguktól. Aktív kormányzatra van szükség, amely él a hatalommal, és érvényesíti a közjót. Elitista megközelítésű, kell lennie a társadalomban egy olyan aktornak (egyén, csoport, intézmény), amely megmondja, hogy mi a helyes közpolitika. • Racionalizmus: a közügyek megoldása csak a tudomány módszereivel lehetséges. A szakértőkre, kiszámítható eljárásokra támaszkodik • Brókerizmus: középpontban az egyensúlyt teremtő, az érdekcsoportokkal együttműködve mindenki számára előnyös megoldásokat találó állam áll. Az állam, az érintettek által legitimnek elfogadott

kormányzat egyfajta közvetítő (azaz bróker) szerepet játszva elvégzi az erőforrások és értékek allokációját. • Pragmatizmus: az angolszász világ „ha működik, csináld” megközelítése. Nem lehet mindent előre eltervezni, nem lehetségesek a túl nagy változtatások, helyette szükségszerű a kis lépések politikája, a fokozatosság. A pragmatizmus a lehetőségek művészete, nincs egyetlen legjobb megoldás, az adott szituációban a pillanatnyi társadalmi érdeknek leginkább megfelelőnek tűnő alternatívát kell választani. • Transzferalizmus: az alapvető feladat a társadalomban meglévő különbségek csökkentése. Normatív, érték alapú érdekfelfogása értelmében a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 212 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 213 ► legfőbb társadalmi érdek a gazdasági egyenlőség felé haladás, a

közpolitikának ezt kell elősegítenie. • Egoizmus: a társadalmi érdek nem számít, a közpolitika szereplői az önérdekeik érvényesítésére törekednek. Minden közpolitikai terület célja, hogy növelje a saját súlyát, függetlenül attól, hogy ez indokolt-e. Egyéb közpolitikai fogalmak Közpolitikai ciklus: egy-egy konkrét program megvalósítása, a probléma érzékelésétől és meghatározásától kezdve a politikai program megfogalmazásán, a döntéshozatalon keresztül a megvalósításig és az értékelésig. A ciklusok élettartama változatos, függ a megoldandó feladatoktól függ, illetve attól is, hogy milyen nagyságú területeket érintenek (az egész országot, vagy csak egyes településeket). Közpolitikai aréna: a valóságos vagy virtuális tér, amelyben a közpolitikai küzdelem zajlik. Azoknak a fórumoknak, összejöveteleknek, szervezetiintézményi csatornáknak az összessége és hálózati rendszere, ahol az egyeztetések

folynak, ahová be kell jutni, hogy részt vevő, alkotó partner lehessen valamely szervezet. A közpolitikai aréna nem egyetlen terület, hanem bonyolult szerkezetű színhelye(i) a nem kevésbé bonyolult érdekés vélemény-konfliktusoknak, és nem csak az állami intézmények, illetve a pártok tevékenységének a tere. Közpolitikai hálózat (policy-networks): a közpolitika egyes témáiban érintett résztvevő felek között létrejövő tartós kommunikációs- és érdekhálózat. A hálózatba kerüléshez bizonyos előzetes teljesítmények szükségesek, amelyek lehetnek anyagi-materiális javak (pénz), vagy értelmes, értékelhető programok és mozgósítható támogatók egyaránt. Közpolitikai közösség (policy community): általában a kormányzat és az érintett országos érdekszervezetek összessége, intézményesült kapcsolatrendszere. Részeleme (vagy az USA-ban a legfontosabb része) az issue network egy-egy ügyhöz kapcsolódó közösségek,

csoportok kapcsolatrendszere. A közpolitika többdimenziós politikai kapcsolatrendszert jelent. 12.2 A közpolitika kiterjedése, korszakai A közpolitikai megközelítés előtérbe kerülésének két fő tényezője • A társadalmi-gazdasági változások, az állam szerepének változásai, a jóléti (szolgáltató) állam megjelenése és kiterjedése. A gazdasági motívum kulcselem, a közpolitika magja a gazdaságpolitika, de a jóléti állam a gazdaság szféráján túl kiterjedt szinte a társadalom összes területére A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 213 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 214 ► (pl. környezetvédelem, az élet minősége) Ha az állam a magas adókból szolgáltatásokat finanszíroz, akkor a programok megvalósításába vonja be az érintetteket is. • Politikai elemek: a tömegdemokrácia erősödése, a civil társadalmi

mozgalmak és szerveződések törekvései, aktivitása, amelyek a politikai döntésekbe való beleszólásra is irányultak, hogy mindinkább közüggyé tegyék a politikát. Kiszélesedett a résztvevők köre a kormányzati centrumon, a pártokon és érdekszervezeteken túl számtalan közösség és szervezet sokszínű hálózatáig. Az állami eszközrendszer kiszélesedése Az állam a társadalomirányítás centrumaként különböző formákban és eszközökkel vehet részt a társadalom életében. Az állam tevékenységének négy alapvető típusát és eszközrendszerét különböztethetjük meg, amelyek történelmileg egymásra épülve jöttek létre, ami a közpolitika fokozatos kialakulását is jelzi. Az állam működtet és támogat, teheti ezt közvetve, formálisan, amikor a szabályozásával kereteket teremt az egyes társadalmi tevékenységformák számára, de lehet az állam az egyes társadalmi szférák életét közvetlenül is befolyásolhatja

és alakíthatja 1. Formális működtetés: a társadalom formális, minimális működési feltételeinek a biztosítása A politika, a gazdaság és a civil társadalom működési kereteit alkotmányosan szabályozzák és garantálják A modern társadalmakat három racionalizált és egységesített szabályozórendszer működteti: a jogrendszer, a pénzügyi rendszer, az egész társadalmat átfogó és az államot a civil társadalommal összekapcsoló közigazgatási rendszer. 2. Tényleges működtetés: a formális keretfeltételek biztosításán túl elkerülhetetlen az állam konfliktus-szabályozó, fejlesztő és válságkezelő tevékenysége Négy olyan területen jellemző, ahol nem elegendőek az érintettek spontán tevékenységformái: a munkaerő össztársadalmi újratermelése (oktatás-képzés, művelődés, politikai szocializáció), a infrastruktúra kiépítése (fizikai és szociális infrastruktúra, szállítás- közlekedés, energiaellátás,

kommunikációs hálózat), szociális ügyek a társadalmi ellentmondások kezelésére, kutatás- fejlesztés 3. Formális támogatás: az egyes társadalmi területeknek nyújtott közvetett támogatások állami eszközrendszere. Nem közvetlenül szabják meg, szabályozzák az egyes társadalmi szereplők viselkedését, hanem csak közvetve, kívülről befolyásolják a társadalmi keretfeltételek kialakításá- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 214 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 215 ► val, módosításával. (pl adminisztratív-jogi szabályozás, adó- és hitelpolitika, regionális fejlesztési politika stb) Az angolszász típusú államok általában a közvetett, formális támogatási módokat kedvelik. 4. Tényleges támogatás: az állam nem bízza öntörvényű mozgásokra a preferenciák érvényesülését, hanem közvetlenül támogat,

előnyben részesít bizonyos területeket, egyes társadalmi szereplőket, intézményeket vagy akár egyes vállalatokat. Megjelenik a tulajdonos, jóléti állam A kontinentális Európa államai (különösen az északiak) élnek gyakran a tartalmi, tényleges és közvetlen beavatkozás eszközeivel Közpolitikai korszakok A hagyományosan csekély szerepet betöltő modern államok történetében megfigyelhető az állami tevékenység és vele a politika szférájának kibővülése mind nagyobb területekre. Először kiépült a közigazgatás országos rendszere, s a 20. század elejére a közoktatás, közegészségügy és társadalombiztosítás társadalmi újraelosztó rendszereinek alapjai is A folyamat kiterjedésében és eszközrendszerében a II. világháborúig még szűkös maradt, nem is nevezhető igazán közpolitikának, csak az állami politikák kibővülésének A második világháború utáni időszak a közpolitika kialakulásának korszaka és

széleskörű intézményesülése a fejlett demokráciákban. Ez a korábbi államcentrikus társadalomirányítási rendszer széleskörű decentralizációját, a politika és a szakértelem újfajta kombinációját jelentette Az elmúlt fél évszázadban Nyugaton a közpolitikának hat nagy korszaka követte egymást, más-más főszereplőkkel és kormányzati technikákkal 1. A közpolitika a gazdaságpolitikát és ágazatait jelentette • A II. világháború hadigazdálkodása idején jött létre és vált gyakorlattá az az elképzelés, hogy a társadalmi makrofolyamatok össztársadalmi méretekben is irányítandók. • Megjelent az a politikai és társadalmi igény, hogy az államnak a makrogazdaságot befolyásolnia, szabályoznia, „menedzselnie” kell. Sőt, a mindenkori kormány felelős a gazdaság eredményeiért, a gazdasági növekedésért, a munkanélküliségért és a jövedelmi politikáért, és ennek alapján is megítélhető a választásokon. •

A kormányzati gazdaságpolitika attól még nem vált közpolitikává, hogy a lakosság jelentős mértékben e teljesítmény alapján szavazott. Akkor lett közpolitika, amikor a gazdaságpolitika alakításába a kor- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 215 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 216 ► mányzat bevonta az érdekelt csoportokat, a nagy, szervezett érdekcsoportok képviselőit, s kiszélesedett a politikai döntéshozatali folyamat. 2. Gyors gazdasági növekedés nyomán a jóléti állam megszerveződése • Előtérbe került a jövedelmi és a foglalkoztatottsági politika, amelyek együttesen szociálpolitikává álltak össze. Az államok tudatos beruházási politikát folytattak, különös tekintettel a tudomány és technika fejlesztésére, a szociális és fizikai infrastruktúra kiépítésére • A tömegdemokráciákban – legelőször

az USA-ban – a politikacsinálási avagy döntési folyamat kiszélesedett a társadalom egészére és szinte valamennyi kérdésre. Ezzel jelentkezett az alkalmazott politikatudomány, mint a társadalom minden tagját mint politikai szereplőt érintő folyamatok egésze. • Ebben a szakaszban a kormányok és a különböző versengő politikai elitek voltak a főszereplők, a közpolitikát az emberek „feje fölött” formálták, nem lehetett igazi „részvételi demokráciáról” beszélni. A hatalomra került politikai elitek igen optimisták voltak a komplex programok, stratégiai döntések hatékonyságát illetően, bíztak a tudomány erejében, sőt mindenhatóságában (scientizmus), a növekedés töretlen dinamikájában. 3. Kibontakoznak a jóléti állam eltérő alternatívái • A közpolitikák országonként, régiónként egyre inkább különböztek egymástól kiderült, hogy a közpolitika is csak a történelmi-kulturális értékrend meghatározó

szerepén keresztül érvényesülhet. Különböznek például abban is, hogy a szakpolitikák közül az egyes országokban vagy régiókban melyek kerülnek előtérbe, illetve szorulnak háttérbe, bár bizonyos minimális szintet minden szakpolitikában elérnek a fejlett országok. (Nyugat-Európában az egészségügy, a széleskörű társadalombiztosítás jóval nagyobb súlyt kap, mint az Egyesült Államokban, ahol a tudományos-technikai fejlesztés fejlettebb, a távol-keleti térségben pedig az oktatás kerül a közpolitika fókuszába.) • Az országokon belül is differenciálódott a jóléti modell megítélése, egyesek továbbvinni, mások pedig lefékezni akarták a jóléti állam terjeszkedését. Az egyes társadalmi rétegek eltérő módon voltak haszonélvezői bizonyos közpolitikáknak, a szociálpolitika ellenére nőttek a jövedelmi különbségek a különböző rétegek, etnikumok és régiók kö- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Tárgymutató Vissza ◄ 216 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 217 ► zött. Mindennek következtében az egységes kormányzati „tudományos tervezés” helyébe a különböző politikai megközelítések léptek, a pártok egyre inkább a közpolitika főszereplőivé váltak. 4. Az érdekszervezetek megerősödése, neokorporatizmus • A társadalom különböző érdekcsoportjai fokozatosan bekerültek a jóléti állam komplex döntéshozatali folyamataiba, közjogi funkciókhoz jutottak, politikai befolyásra tettek szert. • A közpolitika formálásában a pártok mellett az érdekszervezetek is főszereplővé léptek elő, megjelent a neokorporatizmus elmélete és gyakorlata, ezzel teljesedett ki a közpolitikai szemléletmód. 5. Válság, posztmateriális érdekcsoportok • A „materiális” értékrendszert képviselő érdekcsoportok erős pozíciói statikussá és merevvé tették

a jóléti államot. Az érdekcsoportok a hetvenes évek gazdasági világválságának idején megmerevítették a társadalmat és a gazdaság szerkezetét, tagjaik jövedelmét és foglalkoztatottságát védelmezve szembefordultak a gazdasági szerkezetváltással • Ez bizonyos társadalmi rétegekből elégedetlenséget váltott ki, és válaszul új társadalmi mozgalmak, ún. „közérdekű” érdekcsoportok (public interest groups) szerveződtek és váltak egyre jelentősebbé, amelyek a posztmateriális értékrendre, az élet minőségére, a környezet védelmére koncentráltak, és a részvételi demokrácia minden eddiginél kiterjedtebb formáit követelték. • A közérdekű érdekcsoportok fontos szereplőkké váltak, s gyakran pártokba is szerveződtek. Az új szakpolitikák gyökeresedtek meg (pl környezetvédelem, a kisebbségpolitika, generációs politikák), de nem tudták alapvetően megváltoztatni a korábbi növekedésorientált és materiális

értékrendre fókuszáló közpolitikai elméletet és gyakorlatot. Ehelyett inkább a közpolitika integrálta ezeket a területeket. 6. A közpolitika revíziója – a neokonzervatív és a harmadik út • A nyolcvanas években kezdődő és jelenleg is tartó szakaszban megkérdőjeleződött a közpolitika hagyományos intézményrendszere és értékrendje. Az institucionalistának is nevezett időszakban az intézmények működése, illetve a politikai kultúra mintái kerülnek előtérbe • A közpolitika rendszere eredményei és centrális szerepe révén radikális reformra szorult a fejlett országokban. A reformokat részben a politi- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 217 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 218 ► kai hatalomra jutott és a jóléti állam visszaszorítására törekvő neokonzervaív-neoliberális irányzatok, illetve a „harmadik

utat” kereső új baloldali politikai erők vezényelték le. • A közpolitika hordozója, a szakbürokrácia vált főszereplővé, és a közigazgatás (public administration) a legfőbb szakpolitikává. 12.3 Politikai döntések folyamata, jellegzetessége A közpolitikai megközelítésben fontos helyet foglal a politikai döntések sajátosságainak a vizsgálata, ami nem az egyes döntések tartalmára koncentrál, hanem a döntéshozatali folyamatra. A politikai döntések eltérő logikák, racionalitások, szempontok alapján születhetnek meg. A politikai döntés valójában két döntés: 1 Melyik elv, logika alkalmazása célszerű, 2. Maga a döntés meghozatala 1. Technokratikus szakszerűség: a gazdasági racionalitás, a profit és a megtérülés logikája 2. Logokratikus szakszerűség (logosz jelentése: ész): a hosszú távú tudományos tervezés eredményeit veszi figyelembe 3. Bürokrácia: hivatali ésszerűség, átláthatóság, igazgathatóság, a

kockázatvállalás minimalizálása 4. Demokrácia: a demokrácia a többségi elv érvényesítése A közpolitikai folyamatban számításba veendő szempontok • Mi magánügy és mi közügy – mit kell ráhagyni az emberekre, és hol kell beavatkozni, mikor válnak közüggyé a magánügyek. • Milyen szinten kell az ügyeket kezelni – a szubszidiaritás elve alapján lehetőleg azon a szinten, ahol felmerültek. Alacsonyabb szinten nincs meg a kompetencia és az erőforrás a megoldásukra, magasabb szinteken túlpolitizálódnak. • Milyen eszközrendszerrel kell az ügyet megoldani – mérlegelni kell a gazdasági és/vagy politikai eszközök alkalmazásának következményeit. A politikai döntéshozatalnak a gazdasági hatékonyság és a politikaitársadalmi hatásosság szempontjait egyaránt tartalmaznia kell. • Milyen legyen a megvalósítás üteme – gyors, radikális, vagy lassú, fokozatos változtatás. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék |

Tárgymutató Vissza ◄ 218 ► Politológia Közpolitika A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 219 ► A közpolitika szereplői • A közpolitika sokszereplős színpadán fellépnek a makropolitika nagy intézményei – az állam, a kormányzat, a parlament és a politikai pártok stb. –, illetve a részvételi demokrácia szabályainak megfelelően az egyének, mint állampolgárok és politikai aktorok. • A közpolitika jellegzetes szereplői az egyén és a nagypolitika között található szervezett érdekcsoportok (organized interest groups), amelyek az egyre bonyolultabb társadalmi szerkezetet leképezve bizonyos szempontból azonos helyzetű és érdekű embereket képviselnek. A közpolitika amerikai és európai sajátosságai • USA: a minimális állam elvének és a föderális államberendezkedésnek a következtében a központi állami intézmények relatív gyengék. A polgárok csak annyit engednek át a

hatalomból az államnak, amennyi az egész közösség megvédéséhez és rendjéhez feltétlenül szükséges, egyébként öntevékenyen megpróbálnak mindent elintézni. Sokféle kisebb-nagyobb szervezet, közösség, társaság, csoport, s főleg a nyomásgyakorló csoport alakítja a közügyeket, amelyben az állam nem rendelkezik kiemelkedő befolyással és nem alakult ki országos hálózatú hierarchikus szervezeti rendszer sem. • Európában a kereszténydemokrata német és a szociáldemokrata svéd kormányzatok példája nyomán az állam és politikai pártok szerepe jelentősebb a szociális kérdések rendezésében. Az állami adminisztráció és bürokrácia szakszerű hátteret teremt az ellátások szabályos lebonyolítására, ezzel segítik a társadalmi-mozgalmi célok megvalósítását. Erőteljesebb az érdekszervezetek, a korporatív érdekegyeztetési rendszer szerepe is mikro- és makroszinten is Az európai országokban az érdekegyeztetés a

hatalmi-politikai központokba került, kötelezve a kormányokat és a parlamenteket a politikai megállapodások jogszabályi megerősítésére. A közpolitika európai útja a konszenzusteremtés politikájává is vált. Egyesült Államok: Állam: nem résztvevő Partnerek: közpolitikai közösségek Aréna: közpolitikai Pártok: nem résztvevők Eredmény: megállapodások Európa: résztvevő hierarchikus szervezetek politikai és állami-parlamenti befolyásolók törvények, megállapodások A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 219 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 220 ► A közpolitikák osztályozása • A programok belső természete szerint: anyagi juttatások, nem anyagi jellegű juttatások, pénzügyi segélyprogramok, infrastrukturális fejlesztési programok, egyedi szakprogramok, jogszabályi előírások. • Kormányzati aktivitás szerint:

elosztási politika (az erőforrások elsődleges elosztása), újraelosztási vagy redisztributív politika (döntően a szociálpolitika), regulatív vagy szabályozási politika (a politika mozgásterét kijelölő jogszabályok). • Tartalmi szempontból: szubsztantív (konkrét akcióprogram célokkal és erőforrásokkal), procedurális (a végrehajtásra vonatkozó eljárások). A politikai döntési folyamat általánosan négy szakaszra bontható 1. A kezdeményezés, az ügy felmerülése – megszületik a döntés, hogy valamiről dönteni kell – A közpolitika egyik központi fogalma az „ügy” (issue), ami a politikai rendszer bemenete (inputja) a társadalmi rendszer felől, az emberek, közösségek által megfogalmazott követelmény, hogy a politikának egy adott problémával foglalkoznia kell. Egy konkrét jelenség akkor válik politikai üggyé, amikor kellő, a politikai döntéshozókhoz is eljutó társadalmi nyomás alakul ki a kezelésére. – A

politikacsinálás folyamata tehát a felmerülő ügyek politikai „napirendre” kerülésével (agenda setting), azaz a megoldandó problémák közé sorolásával kezdődik. Társadalmi demokratizmus, problémaérzékenység, kommunikációs hálózat szükséges ahhoz, hogy a problémák észlelésétől a politikai megoldások kereséséig eljussanak. 2. A megformálás, maga a döntés – a politikaivá váló ügyekben kidolgozzák a probléma kezelésének, megoldásának a programját. A döntés-előkészítés, a formális döntési aktus és a döntés pontos, részletes tartalmának a megfogalmazása tartozik ebbe a szakaszba – A döntés-előkészítés a körülmények és adottságok pontos felmérését és konkrét alternatívák elkészítését igénylik, hiszen minden alternatíva más-más eredményre vezet, eltérő hatásokkal jár, másképpen érintheti a különböző társadalmi csoportokat. A társadalmi hatásosság más lehet, mint a program

technikai-gazdasági eredményessége, lehet a döntés hatékony, mégsem biztos, hogy a várt hatásokat éri el. – A döntések előkészítésekor a programokhoz hozzárendelik a végrehajtáshoz szükséges eszközöket, forrásokat (anyagi-pénzügyi- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 220 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 221 ► technikai és munkaerő), itt kell számításba venni a társadalmi támogatás szükséges szintjét is. – A javaslatokat a különböző érdekcsoportok terjesztik elő és a versengésük, a széles körű viták nyomán létrejövő kompromisszumokkal születik meg a döntés. Lényeges követelmény a döntéshozatal nyilvánossága, ellenőrzöttsége, valamint a kompromisszum készség és a megegyezés keresése, hiszen a legtöbb esetben a törvényi kényszer önmagában kevés a végrehajtás sikeréhez, ha hiányzik a

közös érdekeken nyugvó közös akarat. A társadalmi ellenállás, a passzív rezisztencia a látszólag legjobb döntéseket is zsákutcába juttathatja. – A politikai döntés, mint a politikai rendszer kimenete (outputja) valamilyen jogi formában, jogszabályban ölt testet. Ez az, amin keresztül a lakosság a leggyakrabban találkozik a politikai rendszer működésével. A döntéssel nem zárul le a döntéshozatali folyamat, sőt bizonyos értelemben csak akkor kezdődik. 3. Alkalmazás, végrehajtás – a formális döntés gyakorlati megvalósítása – A döntés következményei ekkor kerülnek be az egyes társadalmi alrendszerekbe, ekkor válik nyilvánvalóvá az eredmény. – A formális döntéshez képest a politikai rendszer hatékonyságának ez a valóságos társadalmi próbatétele. A döntés csak akkor valósítható meg, ha figyelembe veszi az alapvető körülményeket a végrehajtáshoz és annak időzítése, valamint a rendelkezésre bocsátott

erőforrások megfelelőek, és mozgósítani tudja a döntésben érdekelt lakosságot. A közpolitikai témák az emberek közvetlen körülményeit érintő kérdések, ezért a döntések végrehajtása nem nélkülözheti az érintettek részvételét, támogatását – Ebben a szakaszban tűnik ki a legjobban a politikai rendszer egészének folyamat jellege. Az emberek ahogyan viszonyulnak a politikai rendszer döntéseinek végrehajtásához, tulajdonképpen mindennaposan szavaznak a politikáról Az alkalmazás során mutatkozik meg a politikai rendszer igazi eredménye (outcome) 4. Az értékelés a döntési folyamat lezárása, egyben a következő feladatok, programok kezdetének, a helyzetfelmérésnek a szakasza is. – Az értékelés, a politikai következmények számbavétele különböző szinteken zajlik. Az értékelés lehet a politikai döntéshozók és a szakértők feladata is, de elvégzik azt az érintettek is. Politikai feszültségek forrása lehet, ha a

formális értékelés nagyban különbö- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 221 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 222 ► zik a lakosság, az érintettek véleményétől, és ez további téves programok alapjául szolgálhat. – Az értékelés kezdettől végigkíséri a politikacsinálás folyamatát, az alkalmazás során már megkezdődik a megvalósítás felmérése, értékelése, de összegező módon csak utána jelentkezhet. A közpolitikában az egész döntéshozatalt és egyes részeit is politikai-társadalmi és matematikai-közgazdasági elemzés alá veszik, elvégzik a ráfordítás társadalmi és gazdasági hatékonyságára vonatkozó elemzést. Alapvetően kétféle típusú közpolitikai elemzés létezik: ○ közpolitikai elemzés (policy analysis): megelőzi az egész folyamatot és a korábbi folyamatok tapasztalatai alapján annak

szakértői előlegezését, általános elemzését adja. ○ program értékelés (program evaluation) a program megvalósulása után, a folyamat végén, annak az összegzése, lezárása, amely mintegy zárójelentés is a megfelelő felsőbb szerveknek az ellenőrzés céljából. Feszültségek, válságok a közpolitikai ciklusban A teljes közpolitikai ciklus számos ponton megtorpanhat, sőt válságba kerülhet még a fejlett demokráciákban is. A politikacsinálás négy szakaszában a tipikus feszültségek a következők: 1. Bizalmi (legitimációs) válság – a kezdeményezés hiánya – A politikai rendszer – az ellentétes érdekek, az elavult mentalitás vagy a bürokratikus tehetetlenség miatt – képtelen észlelni a társadalmi problémákat és „üggyé” fogalmazni őket. – A probléma üggyé változik, tehát a társadalom tudatában van annak, hogy valamit meg kell oldani, de képtelen reális alternatívákat adni, el sem kezdődik annak

intézése, bele sem kerül a formális döntéshozatali folyamatba. Az érdemben kezeletlen ügyek gyakoriak, mert igen nehéz az észlelt probléma megoldásának reális alternatívákban való megfogalmazása és a szűkebb politikai rendszerbe való beléptetése. 2. Hatalmi válság – döntésképtelenség, alacsony hatékonyságú döntés – Nem sikerül a formális döntéshez szükséges „döntéshozatali koalíciót” kialakítani. A politika által eldöntött ügyek mindig érdekütközéseket hordoznak magukban, amelyeket az érdekegyeztetések révén a politika hivatott feloldani A politikai rendszer belső működtetése mindig alkufolyamat, kompromisszumok sora, a működés- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 222 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Közpolitika Vissza ◄ 223 ► képtelenség abban mutatkozik meg, hogy nem jön létre az érdekcsoportok nagy részének

megegyezése az adott ügyben. – Végrehajthatatlan döntések születnek. Megszületik ugyan a formális döntés, de a rossz kompromisszumok vagy a gyenge szakértői munka miatt gyakorlatilag nem végrehajthatók. Ezek ismétlődése közvetlen hatalmi válsághoz vezethet, s az érintett döntéshozatali fórumok leváltását eredményezheti. 3. Társadalmi válság – a politikai hatalom konfrontációja a társadalommal a döntések végrehajtása során. A közpolitika szűk keresztmetszete az alkalmazási fázis – Hiába született többé-kevésbé jó döntés, a politikai rendszer képtelen azt az érintettekkel elfogadtatni és a végrehajtására mozgósítani, abban érdekeltté tenni. Ebben szerepet játszhat a politikai elit hatalmi arroganciája, a döntések túlpolitizálása vagy túlideológizálása. – A végrehajtás gyakori hibája, hogy a politika túláltalánosít, természetesnek tekinti az egyes társadalmi szférák egymásra hatását, miszerint

az egyik szférában lezajló változás automatikusan „átcsap” (spill over) a másikba. 4. Ideológiai válság – a politika képtelensége a reális önértékelésre – A programok kudarcáért, a különböző hibáiért a politika nem vállalja a felelősséget. A politika hajlamos arra, hogy külső feltételekben, a szakértőkben vagy véletlenszerű körülményekben keresse a hibát, a hibaelhárítási reflex megnehezíti a politikai tanulási folyamatot. – A kormányzat vagy az adott döntéshozó szerv aktív sikerpropagandával, az önigazolás széles eszköztárával vagy más ügyek előtérbe állításával igyekszik elfedni a politikacsinálás kudarcát az adott ügy kapcsán. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 223 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 224 ► 13. Átmenetelméletek

– Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A politikai rendszerek változása nem újkeletű jelenség, a huszadik század folyamán kirívó gyakorisággal követték egymást a rendszerváltások, a jelenség behatóbb tudományos vizsgálata, a tranzitológia mégis csupán a kétpólusú világrendszer összeomlásával kapott lendületet. A posztszocialista államokban 1989 óta zajló folyamatra helytálló a diktatórikus rendszerekből a demokráciákba történő átmenet (transition), illetve a demokratizálódás kifejezéseinek a használata, hiszen az kétség nélkül meghatározott célra irányult, a nemzetközi (európai) szervezetek megfogalmazták a demokrácia elvárt normáit – az Európai Unió például tagjelöltjei számára egyértelműen rögzítette az úgynevezett koppenhágai kritériumokban, hogy a demokratikus politikai berendezkedést, sőt annak konszenzuális változatát követeli meg tőlük. Vagyis jószerével előreprogramozottá,

pontosan megszabottá vált a demokratizáció 13.1 A demokratizálódás hullámai (Huntington) Régiónk országainak demokratizálódása számos szerző szerint beleilleszkedik egy közel két évszázados, globális trendbe, a 19. század eleje óta a világ egyre több országában válik tartós politikai berendezkedéssé a demokrácia. 1989-ben, az annus mirabilis évében Francis Fukuyama politikai filozófus azt vizionálta, hogy a kommunizmus bukásával a liberális demokráciákat már semmi sem állíthatja meg, a glóbusz minden egyes állama előbbutóbb demokráciává alakul át. Samuel Huntington a globális demokratizálódás tényéből kiindulva, 1991-ben született elméletében országcsoportokat érintő demokratizálási hullámokról értekezett. Eszerint az elmúlt kétszáz évben három demokratizálási hullám söpört végig a világon, melyeket mindig egy ún ellenhullám (reverse wave) követett: bizonyos államokban a friss demokratikus

struktúrák nem gyökeresedtek meg, hanem összeomlottak, és újra diktatúrák váltották fel. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 224 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 225 ► 1. hullám – a 19 század elejétől az 1920-as évekig • Elsősorban a protestáns angolszász világban, Hollandiában, illetve az evangélikus Északnyugat-Európában, de néhány katolikus államra is kiterjedt (Franciaország, Belgium). • A többi európai államhoz már szervetlenebbül ért el a folyamat. Ellenhullám: az I. világháború és a nagy gazdasági világválság elsodorta a gyenge lábakon álló demokráciákat (Németország, Olaszország, Spanyolország, Portugália diktátorok martalékává vált), néhány más országot is heves válságok rázták meg (Franciaország). • Tanulság: a gazdag

országokban működik a demokrácia, gazdasági válság idején a szegények összeomlanak. 2. hullám – 1945–60-as évek eleje • Nyugat-Európára, néhány távol-keleti országra (Tajvan, Japán, DélKorea), valamint függetlenné váló ázsiai-afrikai gyarmatok terjedt ki – elsősorban külső hatásra, világhatalmi erőtérben meghatározottan. • Európában zömmel katolikus államok, más nem keresztény országok, világvallások, civilizációk is bekerültek (konfuciánus, buddhista). • Nyugat-Európában részben redemokratizáció következett be (lásd olasz, német példát), amelyet az amerikai katonai gyámság és gazdasági támogatás (Marshall-terv) tett gyorssá, visszafordíthatatlanná. • A távol-keleti államokat keményebb eszközökkel „kényszerítették” a szabadságra (forced to be free), a japán alkotmány lényegében amerikai szellemi termék, elfogadása valóságos katonai fenyegetés hatására történt. 60-as évek, 2.

ellenhullám: Európán kívüli, a volt ázsiai, afrikai gyarmatok kényszerdemokráciáinak összeomlása. • Tanulság: kívülről ráerőszakolt demokráciák belső integráció és gazdasági teljesítmény nélkül nem működnek. 3. hullám – 1974– • Az 1974-es portugál szegfűs forradalommal kezdődött a máig tartó harmadik nagy demokratizálódási hullám. • Az előző kettőtől eltérő sajátosságok jellemzik: – A globalizálódás jegyében zajlott (gazdaságban, kommunikációban stb.) A demokratizáció előmozdításában, támogatásában (promotion A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 225 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató • • • • • Vissza ◄ 226 ► of democracy) a globalizálódás korában komoly szerepet játszottak a nemzetközi szervezetek és a demokratikus

nagyhatalmak. Mindennek köszönhetően a rendszerváltások a dominó-, illetve hólabdaeffektussal gyorsan végigsöpörtek egy-egy térségen – Legitimációs problémák elmélyülése (külső demonstrációs hatások nyomán). A nyugati demokráciák gazdagságának vonzereje mellett más külső tényezők is hatottak, így a Helsinki-folyamat, az emberi jogok, a demokrácia alapértékeinek elterjedése. A 3. hullám országai is kényszerdemokráciák, bár Közép-Európában van belső, szerves fejlődés, de a nyugati mércék, kívánalmak, feltételek dominálnak, kényszerítenek – EU-tagság. A demokratizálódásnak ugyanakkor minden országban volt már belső motorja, nevezetesen a modernizált, iskolázott, urbanizált középrétegek, amelyek egyre kevésbé viselték el az autoriter rendszert. A 3. hullámban érintett országokban általános az állam túlsúlya a rendszerváltásokban Paradox kezdés: az állam túlsúlyos szerepe az állam szerepének

lebontásában. A 3. hullám a dél-, és köztes-európai katolikus, református országok mellett az ortodox keresztény civilizációra is kiterjedt (Görögország, keleti szláv államok), bár Huntington szerint a keleti keresztény világ csak komoly nehézségek árán képes inkorporálni a demokratikus berendezkedést, az iszlám pedig egyenesen alkalmatlan erre. Az előző két hullám ellenhullámokat keltett, volt, ahol a demokrácia stabilizálódott, volt, ahol összeomlott. (pl Weimar) Ez a 3 hullámnál is érvényes lesz? Ha igen, milyen országokra: ahol a demokratikus értékek, intézmények nagyon gyengék, ahol a gazdasági válság különösen mély, és társadalmi polarizáció jelentős? Köztes-Európa, Kelet-Európa, Balkán: 1989 után 4. hullám? A szovjet blokk összeomlásával a tranzitológia középpontjába a közteseurópai országok kerültek, átmenetüket a dél-európai, sikeresen végigvitt átmenetekkel vetik össze. Történelmi

távlatokban Dél-Európa és Köztes-Európa a nyugati magországok félperifériája volt, a két térség átmenete számos szempontból komoly eltéréseket mutat. A szovjet típusú diktatúrák és a jobboldali autoriter rezsimek közötti különbségek a rendszerváltások külső és belső feltételeit illetően lényeges eltérésekhez vezettek. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 226 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 227 ► A különbségek oly mértékűek, hogy Huntington elemzésétől eltérően indokoltnak tűnik negyedik hullámként elkülöníteni a posztszocialista államok átmeneteit, és azokon belül is külön csoportban foglalkozni a közép-európai (Baltikum, visegrádi négyek, Szlovénia, határesetként Horvátország), a balkáni és a posztszovjet, kelet-európai alrégiókkal.

Leginkább a közép-európai folyamatok hasonlíthatóak össze a mediterrán térség átmeneteivel. Dél-Európa (Spanyolország, Portugália, Görögország) • Autoritárius rendszereinek a hatósugara jobbára a politika világára korlátozódott, a jelentős állami korlátozások ellenére többé-kevésbé működő piacgazdaságokkal vágtak neki az átmenetnek. • A bipoláris világrendben a nyugati szövetségi rendszerek tárt karokkal várták a három, frissen demokratizálódó országot, és elsősorban az Európai Közösség komoly, a történelemben szinte példátlan gazdasági és politikai segítséget, sőt viszonylag gyorsan teljes értékű integrációs tagságot nyújtott számukra a demokratizálás problémáinak leküzdése érdekében – nehogy véletlenül a szovjet blokkhoz sodródjanak. • Előreprogramozottá, teleologikussá (célorientálttá) vált a demokratizálódás. Pontosan megszabott a demokratizáció mikéntje, célja, de ehhez az

eszközöket is megadta az EK. Nagy esélyt kapott a demokratikus konszolidációra. A külső támogatásra alapozva Spanyolország és Portugália az ördögi kör egymást erősítő válságaiból viszonylag gyorsan átlendült a fellendülés, a konszolidáció korszakába, Görögországban az átmenet fájdalmasabbnak, nehézkesebbnek bizonyult. Köztes-Európa • Az államszocializmus modellje az államok társadalmi alrendszereinek mindegyikét átgyúrta, a központi tervutasításos rendszerrel a gazdaságból évtizedekre eltávolította a piaci elemeket, csökevényessé tette, elsorvasztotta a civil szférát. • A demokratizálódáshoz a szovjet birodalom összeomlására volt szükség, azonban a külső feltételek kedvezővé válását a közép-európai államok belső erjedése már megelőzte, a Balkán, vagy Kelet-Európa esetében a belső faktor szinte teljesen hiányzott. • Más volt a nemzetközi rendszer, a kétpólusú világ véget ért, a

szocializmusból menekülő országok előtt más rendszeralternatíva reálisan A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 227 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 228 ► nem merült fel, jelentős segítségnyújtás nélkül is a Nyugat ölébe hullott a térség. • A kezdeti illuzórikus várakozások ellenére az átmenet nehézségeivel szembesülő országok nem kaptak érdemi segítséget a Nyugattól, jószerével saját erőből kellett átvészelniük a transzformációs válságot, nem volt tőketranszfer, gazdasági segítség. • Az Európai Unió „tudomásul vette” a csatlakozási szándékokat (társulási szerződés), anyagi jellegű kötelezettséget alig vállalt, de kemény politikai és gazdasági feltételeket szabott a tagság eléréséért. Az irányt megszabták, hasonlóan

kényszerdemokráciák, Európa a demokrácia konszenzuális formáját igényelte. A támogatások mértékét jelzi, hogy a PHARE programban Magyarország a 90-es években egy főre jutóan évente 8 euróban részesült, míg ugyanekkor Írország EU-forrásrésze 650, Görögországé 400, Portugáliáé 250 euró volt. • Közép-Európa előtt az uniós és a NATO tagság elérése nyitva állt, adott volt tehát a cél, az irány, a csatlakozáshoz azonban önerőből kellett eljutni a politikai stabilizáció, piacgazdasági és társadalmi konszolidáció állapotába. Mitől függ a demokrácia? Belső feltételektől vagy külső tényezőktől • 1. hullám, Anglia demokratizálódása sem csak belső indíttatású, a gyarmatok kihasználása révén tudott belső stabilitást biztosítani. • 2. hullám 1945 után Nyugat-Európa rákényszerítve (politikai, gazdasági USA segítség) a demokráciára, a piacgazdaságra a világhatalmi erőtérrel meghatározottan

Köztes- és Kelet-Európa pedig rákényszerítve a diktatúrákra, a tervgazdaságra. • 3. hullám: a demokrácia a belső és külső feltételek összjátékából jöhet létre, de a külső tényezők a meghatározóak, világrendszerbeli, globális meghatározottság, összetevők. 13.2 A rendszerváltás időbeli szakaszai (Rustow) A demokratikus átmenet összetett jelenség, nem szorítkozik egyedül a politikai rendszerváltásra. Klasszikusan három aspektusát különböztetik meg (triple transition): a demokratikus politikai intézmények és elvek meghonosítása mellett a működő piacgazdaság létrehozása (gazdasági átmenet), valamint a demokratikus politikai kultúra meggyökeresedése is beletartozik. A köztes-európai „komprégió” esetében mindennek a keretei, a A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 228 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum

használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 229 ► kohézív politikai közösségek sem adottak, a térség nációinak a megkésett és befejezetlenségében torz nemzetfejlődési utakat is végig kell még járniuk, a sikeres demokratizáció negyedik eleme, feltétele a modern nemzetépítés (nation-building). A politikai rendszerváltás az egész rendszerváltás legelső és leghamarább lezajló mozzanata, a gazdaságban, még inkább pedig a (politikai) kultúrában, szemléletmódban és emberi magatartásokban jóval tovább tart az új viszonyok kialakulásának a folyamata. Az átmenet aspektusainak eltérő időigényéről felidézhetjük Dahrendorf szellemes aforizmáját, amely egyben rámutat a politikai kultúra (a demokrácia „szoftverének”) elsődleges fontosságára. Eszerint hat hónap elegendő a politikai átmenethez (új alkotmány, makropolitikai intézményrendszer, első választás), hat év szükséges a gazdasági átmenethez

(privatizáció, állami tervutasításos rendszer lebontása, piacgazdaság kiépülése), de 60 esztendő kell ahhoz, hogy a demokratikus politikai kultúra kiteljesedjen. Utóbbi időtáv erősen túlzottnak tűnik, ez már a nácizmussal fertőzött Németország demokratizálása idején kiderült. Akkoriban a Mózes-szindróma alapján azt jósolták a kortársak, hogy egy nemzedék, amely végigélte a rosszat, nem válik ízig-vérig demokratává, csak a következő generáció lesz erre alkalmas. Azonban kiderült, hogy nem kell ehhez 30-40 év, a régi generációk is átprogramozódnak 10-20 év alatt, ha a demokratizáció gazdasági fellendüléssel jár együtt. Az átmenet időbeni lefolyásáról a legnagyobb hatású elméleti modell évtizedekkel a bipoláris világ felbomlása előtt látott napvilágot. 1970-ben megjelent tanulmányában Dankwart Rustow három szakaszra bontotta fel időben az átmenet folyamatát. 1. Átmenet előtti válság (pre-transition

crisis) • A diktatúrák végső válságának idején a hosszú erodálódás után felgyorsulnak és irreverzibilissé válnak a válságfolyamatok. • Illegitimmé válik, gyengül a rendszer, amelynek régi intézményei elsorvadnak. • A politikai vezetés elöregedik, a gerontokrácia egyre tehetetlenebb a mélyülő gazdasági és társadalmi válsággal szemben. az uralkodó eliten belül kirajzolódnak a fennálló rendszer ortodox és reformer csoportjai. • Alternatív társadalmi mozgalmak, ellenzéki erők bontakoznak ki, a demokratikus politikai kultúra hordozóiként tovább gerjesztik a diktatúra agóniáját. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 229 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 230 ► • A demokratikus intézményépítés 0. fázisa: rendszerváltó átmeneti intézmények

feltűnése: – Nemzeti kerekasztalok – az első Lengyelországban jött létre 1989 első hónapjaiban, ezt a példát követte később Magyarország, Szlovénia, és rövid ideig Csehszlovákia is. – Átmeneti kormányok – 1989: „félszabad” választások utáni Mazowiecki-féle koalíció Lengyelországban, vagy a második Némethkormány Magyarországon 1989-ben. 2. Átmenet (democratic transition) A rendszerválságot a mintegy évtizednyi, két-három kormányzati cikluson átívelő demokratikus átmenet követi. A két szakasz közötti fordulópont, a rendszerválság záróaktusa és egyben a demokratikus átmenet nyitánya általában az első szabad parlamenti választás. Az átmenet szakasza két fő komponensből áll. 2.1 Politikai intézményi szféra kialakulása • Először makro, majd mezo és mikro szinten (helyi önkormányzatok és civil társadalom). • Ebben a fázisban a politikai intézmények még „bejáratósak”, nem eléggé hatékonyak.

• Az új, tartósnak szánt demokratikus intézmények átveszik a főszerepet, és a mozgalmak pártosodnak, eltűnnek. Demokratikus intézményépítés 1. fázisa: alkotmányos, parlamentáris makropolitikai intézmények • Kialakul a nagypolitika viszonyrendszere, az egyes intézmények egymáshoz való kapcsolata, egymáshoz rendeltsége. • Elfogadják az új alkotmányokat, vagy módosítják radikálisan az érvényben lévőt. • Bevezetik a demokratikus választási rendszereket. • Nagyhatalmi háromszög: parlament-kormány-államfő viszonyának szabályozása, az államforma és a kormányzati formák kialakítása. – Államforma: Köztes-Európában egységesen köztársaság, DélEurópában csak Spanyolország nem az. – Két alapvető kormányzati modell: erős parlament/erős elnöki, végrehajtói hatalom. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 230 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa

demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 231 ► • Kelet Európa, Balkán: félelnöki (a gyakorlatban elnöki) rendszerek, gyenge, formális pártok, parlament. Azonban ez a kormányzati berendezkedés kiegyensúlyozó mezo-szint, politikai kultúra, civil szféra nélkül a történelemben mindig torz demokráciákhoz vezetett • Dél-Európa, Közép-Európa, Baltikum – parlamenti vagy miniszterelnöki-kancellári rendszerek, Lengyelországban félprezidenciális nyomelemek. Árnyoldala, hogy „túl-parlamentesedéshez”, „túlpártosodáshoz”, a pártok kezében összpontosuló túlhatalomhoz vezetett, miközben a tömeg kiszorult a politikából, és egyfajta demokratikus deficit alakult ki. Demokratikus intézményépítés 2. fázisa: központi kormányzat, állami adminisztráció • A kormányzati szerkezet, az államigazgatási szervek kialakítása – miniszterelnöki hivatal, minisztériumok, országos

hatáskörű szervek. • A politikai és szakigazgatás különválasztása. • A területi és funkcionális alapon elkülönített szervezetek, a mezoszféra kezdetei – Magyarországon jut a legtovább, országos funkcionális érdekszervezetek (vállalkozói, munkavállalói oldal pl.), önkormányzatok (tb), megyehálózat – Csehország, Lengyelország, és többi állam is: erős, centralizált állam, nincs hatalom- és funkcióleadás, legfeljebb a helyi, települési önkormányzatiság alakul. 2.2 Gazdasági átrendeződés folyamata, piacgazdaságra átállás • A formálódó, új demokratikus politikai és gazdasági rend még rendkívül képlékeny, sérülékeny, a régi rendszer mechanizmusai még nem tűntek el maradéktalanul. • Egyáltalán nem bizonyos, hogy az átmenet visszafordíthatatlanul sikerre „ítéltetett”, a demokratizálás nem automatikus folyamat, a sikeres kezdet akár kudarcba is torkollhat. • Ebben az időszakban a gazdasági,

politikai és a társadalmi jelenségek egyfajta negatív spirál, vagy „ördögi” kör (vicious circle) formájában kölcsönösen roncsolóan hatnak egymásra. – A gazdasági struktúraváltással együtt járó mély válság társadalmi elégedetlenséghez vezet, s a drákói gazdasági kényszerintézkedések A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 231 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 232 ► delegitimálhatják a politika világát, alááshatják a friss demokráciák tekintélyét. – A betanuló fázisban lévő politikai rendszer gyenge teljesítménye fokozhatja, elnyújthatja a társadalmi és gazdasági krízist. – Ebben a helyzetben vissza is fordulhat a demokratizálódás, ha populista erők „a válság erős irányítást kíván”-jelszavával felülkerekednek és autoriter,

paternalista hatalmat építenek ki. – Ha az összeomlás nem is következik be, a rendszerváltó kormányzati elit elhasználódik, jó esetben a 2., 3 kormányciklus aratja le a babérokat. Ez történt Közép-Európában, ahol a transzformációs visszaesés az első kormányzati periódus végén érte el mélypontját és mindenhol látványosat buktak első kormányok. • A második szakasz Ralf Dahrendorf kifejezésével a „siralom völgye” amelyet nem lehet kikerülni, ezen a radikális válságkezelés eszközeivel minden demokratizálódó országnak át kell küszködnie magát. • A gazdasági átmenetre a gazdasági teljesítmény megtorpanása, meredek visszaesése, a transzformációs válság jellemző, minden makrogazdasági mutató romlik. A folyamatok U-alakú görbével írhatók le, a válságot újraindulás követi Ha a demokráciák valahogy átvészelik ezt az időt és elérik az átcsapási pontot: pozitív kör, konszolidáció kezdődik. A

gazdasági átmenet, a transzformációs visszaesés mérlege Köztes-Európában A központi tervutasításos rendszer, a nem hatékony, kedvezőtlen struktúrájú, elavult vállalatok kreatív szétrombolásának rövid távú következményeiként összeomlott a termelés, zuhantak a reálbérek, tömeges munkanélküliség keletkezett, s mindez áremelkedéssel, inflációval párosult. Egész társadalmi csoportok váltak a piacgazdaságra áttérés áldozataivá, a jövedelmi polarizálódás során jelentősen nőtt a társadalom felső és alsó decilisei közti jövedelmi- és életszínvonalbeli különbség. A piacgazdaságra áttérésben (privatizáció, állami szubvenciók leépítése, kereskedelmi liberalizáció) a közép-európai országok jártak az élen, itt a 90-es évek közepére lezajlott a privatizáció zöme, meghozták a piactámogató törvényeket, a Balkán és Kelet-Európa ezen a téren is elmaradt ettől. Közben az országok egy részét (főleg

Magyarországot, Bulgáriát, Lengyelországot), hatalmas külföldi adósságállományok terhelték, az összes államot sújtotta viszont, hogy piacaik megnyitása után súlyosan deficites lett a külkereskedelmi mérlegük. Ezt részben az okozta, hogy a régió lakossága a haladást a gazdasági jóléttel méri, a reáljövedelmek zuhanása időszakában A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 232 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 233 ► a nyugati minta követése miatt a fogyasztás csökkent a legkevésbé, míg a megtakarítások, befektetések, beruházások sokkal inkább. A társadalmi igények, elvárások miatt a jóléti kiadásokat sem faragták le annyira, amenynyit az országok gazdaságai elbírnak, miközben infrastrukturális fejlesztésekre alig jutott a szűkös költségvetésekből. A

világ összes külföldi befektetésének régióba irányuló része nem nagyobb, mint az itt élő népesség aránya a világban, eloszlása azonban egyenetlen, háromnegyede három államba irányult (cseh, lengyel, magyar, Székesfehérvár több külföldi beruházáshoz jutott, mint a Balkán országai együttvéve). 1993/94-ig meredeken zuhant az országok gazdasági teljesítménye. Közép-Európa ekkor elérte a kritikus pontot, egyben az átcsapási pontot, s növekedési pályára állt, országonként eltérő, de dinamikus növekedési rátákkal, kezdetét vette a felívelés. A balkáni és kelet-európai államokban a 90-es években növekedés és visszaesés váltogatta egymást. Az egy főre jutó GDP vonatkozásában 2000-ig a közép-európai államok lényegében csak 1989-es önmagukat érték utol (a Balkáni államok még attól is messze voltak), a válság mélypontján Köztes-Európa jobban elmaradt a Nyugatmögött, mint bármikor a történelemben.

Felzárkózásról tehát még szó sem volt, a gazdasági növekedés szempontjából a 90-es évek elvesztek – ez volt a szerkezetváltás ára. 3. Konszolidáció (democratic consolidation) • A demokratikus átmenetben a tartós és dinamikus gazdasági növekedés teremtheti meg a politikai, társadalmi stabilizáció feltételeit, a hatékony gazdasági és politikai teljesítmény csökkenti a társadalmi deficitet, a demokrácia legitimitása erősödik. • Az ördögi kör véget ér, új, pozitív spirál, az „angyali” kör (virtuous circle) veszi kezdetét – a gazdasági stabilitás legitimálja, erősíti a politika legitimitását. • Újabb évtized, mintegy két-három parlamenti ciklus szükséges a demokratikus konszolidáció kiteljesedéséhez: – amikor a társadalmi alrendszerek egymásba simulnak, letisztulnak, a játékszabályok rutinná válnak, – kiépül a demokratikus tradíció, a társadalom szövetébe szervesen beépül a demokratikus

politikai kultúra, az emberek demokratákká válnak. • A demokrácia fejlődése csak ekkor válik irreverzibilissé, ekkor ér véget végérvényesen a rendszerváltás. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 233 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 234 ► • Gazdasági növekedés, a makrogazdasági mutatók javulása, a gazdasági válságkezelés lezárul. De a gazdasági deficit társadalmi deficitté alakul: a szociális szféra válsága, a társadalom szociális válsága (inaktívak, népegészségügy, leszakadó társadalmi csoportok, bűnözés, deviancia). • Demokratikus intézményépítés 3. fázisa – a kishatalmi háromszög – Helyi, területi és funkcionális önkormányzatok rendszerének kiteljesedése, megerősödése az állammal szemben – Kibontakozik a civil társadalom széles

spektruma, a közélet színpadán addig főszereplő politikai pártok mellé felzárkóznak a civil szféra, a mezo-szint közösségei, az önkormányzatok, kamarák is. A politika irányítása sokszereplőssé válik, szélesebb társadalmi csoportok vesznek részt benne. – Egyes funkcionális, területi szervezetek konszolidációja egymástól függetlenül halad, lehet, hogy valami megkésik. Pl Csehország: funkcionális demokrácia szervei megvannak, területi, lokális struktúrák még nincsenek – félnek a demokratikus decentralizációtól. A demokratizálás konszolidálásának előfeltételei A latin-amerikai és dél-európai fejlődés alátámasztja a három szakasz elkülönítésének jogosságát. A dél-amerikai országok demokratikus kísérleteinek kudarcai arra világítottak rá, hogy a demokratikus intézmények gyors adaptációja még nem eredményez okvetlenül tartós demokráciát, az átmenet gazdasági és társadalmi kataklizmái nyomán

felerősödő populizmus és a paternalista állam utáni sóvárgás ellen rendkívül nehéz védekezni, az új politikai rend összeomolhat, az autoritárius struktúrák könnyen visszatérhetnek. A szinte egy időben összeomló dél-európai diktatúrákat felváltó spanyol, portugál és görög átmenet viszont sikeresen konszolidálódott. Kérdés persze, hogy a bipoláris rendszer logikájából törvényszerűen bekövetkező külső támogatás, az Európai Közösség gazdasági és politikai mecénatúrája nélkül ez a három ország mire lett volna képes önerőből. Vannak-e, és ha igen, melyek a demokratizálás konszolidálásának objektív előfeltételei (requisites of democracy). E tekintetben két alapvető nézet különböztethető meg: 1. Az objektivista irányzat, a rendszerváltás borúlátói szerint vannak objektív kritériumok A demokrácia csak fejlett társadalmi és gazdasági viszonyok között lehet sikeres, érheti el a konszolidáció

szakaszát A demokrácia a gazdag társadalmak kiváltsága, a gazdasági bázison túl több A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 234 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 235 ► évtizedes szilárd intézményi háttér (alkotmányos, parlamentáris, választási tradíciók) szükségesek a demokrácia szerves kiépüléséhez. 2. A posszibilisták szerint nincsenek objektív feltételek A sikeres átmenet esélyei nem előre adottak, hanem elsősorban a rendszerváltás szereplőitől, nevezetesen a politikai elitektől és a társadalmi mozgalmaktól, valamint a politikai kultúra minőségétől függ, továbbá a történelmi körülmények, a külpolitikai környezet is befolyásolja A demokráciának nincs rögzítetett intézményi rendje, formája, az átmenetkor többféle demokratikus variáció,

lehetőség képzelhető el. Az elmélet szerint a rustow-i átmenet középső szakaszának főszereplői a pártokká szerveződött, versengő alternatív elitek, amelynek válságkezelési képességein, professzionalizmusán is múlik, hogy átlép-e az ország a konszolidáció periódusába. Mindkét megközelítés tartalmaz helyes megállapításokat. A demokratikus átmenetek sikere egyszerre az objektív, külső-belső tényezők, gazdasági-társadalmi feltételek, valamint a politikai szereplők, és azon belül a politikai elitek teljesítményének függvénye. 13.3 Rendszerváltások módja, szereplői (Schmitter) Átmenet típusok A belső tényezők vizsgálatára áttérve a kérdés az, van-e jelentősége annak, hogyan, milyen eszközökkel, kiknek a vezetésével zajlott le a rendszerváltás, kihat-e mindez a demokratizálás későbbi időszakára? 1. Az átmenet 3 módja (Huntington) az elit szempontjából Samuel Huntington a közép- és kelet-európai

országok átalakulásában a politikai elitek viselkedését és vetélkedését alapján osztályozta az átmeneteket. A régi vezetőréteg, a diktatúra elitje, illetve az új elitek viszonya és szerepe alapján három változatot különböztet meg: 1. Átalakulás (transformation): a régi, vezető elit kezdeményezi, hajtja végre, a változásokat, mindvégig igyekszik megtartani vezető szerepét és többnyire sikerrel menti át a pozícióját. Ez történt pl a volt Szovjetunió utódállamai jelentős részében, vagy Jugoszláviában, Romániában. 2. Átrendeződés (transplacement): a régi és az új vezetők, a két elitcsoport kényszerű együttműködésével, összjátékával, többnyire tárgyalások folyamatában megegyezésre jutva alakítják ki a rendszerváltás lépéseit és módszereit. Ekkor a létrejövő új hatalmi viszonyokban a demokratikus választás eredményétől függő befolyást és pozíciókat szerezhetnek mind A dokumentum használata

| Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 235 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 236 ► az új, mind pedig a régi elit képviselői. A magyar és a lengyelországi átmenet példázza ezeket a lehetőségeket 3. Felváltás (replacement): a legradikálisabb formája az átalakulásnak az elitek helycseréje. Az elitváltás többnyire erőszakkal jár, az ellenzéki erők ekkor egyszerűen elsöprik, leváltják a korábbi vezetőket és demokratikusan választott újak lépnek a helyükbe, amint az Csehszlovákiában illetve a (volt) Német Demokratikus Köztársaságban történt. 2. Schmitter kétdimenziós átmenettípusai A tranzitológia egyik legnagyobb alakjának összetett elméletet alkotott, amelyben a rendszerváltásokat két szempont alapján négy kategóriára bontotta, az elitek és tömegek szerepének vizsgálata mellett az

átmenet békés, illetve erőszakos változatait különböztette meg. Schmitter átmenet- és (demokrácia) típusai Szereplők Elit Tömeg Békés Paktum (korporatív) Reform (konszenzuális) Erőszakos Oktroj (elitista) Forradalom (elektoralista) Közép-Európában a rendszerváltás békésen, erőszakmentesen valósult meg. Először többnyire a tömegek mozgolódtak, az emberek képesek voltak politikaiul beszélni, az érdekeket artikulálni, mozgalmaik kristályosodtak ki legitim politikai szervezetekké. Paktum: • Az átmenet zárt ajtók mögött, az elitek megegyezésével megy végbe, elitek között jön létre. • Klasszikusan idézett példa az 1977-es spanyolországi Moncloapaktum, amely a király, a politikai, gazdasági és társadalmi szereplők között létrejött szélesebb jellegű „társadalmi-gazdasági” megállapodással az átmenet potenciális konfliktusforrásait próbálta preventív módon pacifikálni. • Bizonyos értékelések szerint ide

tartozik az 1989 tavaszi lengyel „félátmenet”, amelynek forgatókönyvét a két fél, a Lengyel Egyesült Munkáspárt és a Szolidaritás kerekasztal-tárgyalásai rögzítették. Hozzá kell tennünk, hogy a Szolidaritás hatalmas tömegtámogatottsággal rendelkezett, a lengyel átmenet „paktum”-besorolása nem egyértelmű. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 236 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 237 ► Reform • Reformról akkor beszélhetünk, ha a békés rendszerváltás a tömegek részvételével zajlik le. • Ide sorolható a magyarországi átmenet, hiszen a Nemzeti Kerekasztal sokszereplős térben fogadta el a politikai rendszerváltás alapdokumentumait, és az Ellenzéki Kerekasztal pártjai alulról szerveződő mozgalmak voltak. • Csehszlovákiában 1989 novemberében 2-3 hetes

tömegtüntetések buktatták meg a rendszert, amelyet rövid kerekasztal-epizód követett. A Balkánon a rendszerváltás erőszakos jellege dominált. Nem véletlenül: ezek a társadalmak nem rendelkeztek demokratikus tradícióval, nem tudtak „politikaiul”, nem ismerték az érdekartikuláció békés eszközeit. Oktroj • Az erőszakos átalakulást az elitek – mintegy elébe vágva az eseményeknek – felülről levezényelték, s erre reagáltak a tömegek. • A társadalom politikai utakon nem volt képes ellenelitet szervezni, azt hatalomra juttatni, a kudarcot hozó választások után jellemző a térség országaiban a csalódott tömegek tehetetlen utcai dühöngése, cél nélküli pusztítása. • Felülről a társadalomra rákényszerített új alkotmány, politikai berendezkedés. • Az oktroj nem eredményezett teljes átmenetet, de így is jelentős demokratizálás ment végbe Bulgáriában (ahol a Todor Zsivkov elzavarásával kezdődő alkotmányos

puccs ment végbe), illetve Szerbiában, Albániában. Forradalom • A tömegvezérelte spontán forradalom elsősorban Romániára volt jellemző, de az országban ezzel párhuzamosan az elitek körében államcsíny is lezajlott, amelynek eredményeképpen a Nemzeti Megmentési Front oktrojjal lényegében „ellopta” a forradalmat. 3. Schmitter átmenet utáni demokrácia típusai Átmenetelméletére alapozva fogalmazta meg Schmitter azt a hipotézisét, miszerint az átmenet módja nagymértékben meghatározza, milyen lesz később a demokrácia. A politikai-hatalmi viszonyok változásának folyama- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 237 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 238 ► ta mindenütt meghatározó jellegű a későbbi politikai berendezkedést illetően, nem közömbös tehát az az út,

ahogyan a rendszerváltás lezajlott. Meglátása értelmében a békés átmenetek tartósabb, szervesebb demokráciatípust eredményeznek. Schmitter tehát békés közép-európai átmenetek jövőjét biztatóbbnak, perspektivikusabbnak látta, míg az erőszakos balkáni rendszerváltások kilátásait borúlátóbban ítélte meg Közép-Európában viszonylag erős korporatív tendenciák, érdekszervezeti struktúrák, és bizonyos konszenzuális elemek bontakoztak ki. Paktum – korporatív típus • A paktum a skandináv vagy német modellhez, a korporatív demokráciához vezet, ahol a társadalmi csoportok, érdekszervek közjogi státust kapva beemelődnek az államhatalomba. Reform – konszenzuális • A reform a konszenzuális demokráciát alapozza meg, ahol a társadalom közösségi szempontból sokszereplős, több eredendő (nyelvi, etnikai, vallási) kisebbségből is áll, s mindegyik önszervező, önigazgató, az államot nem sajátíthatja ki egyik sem. •

Nemzeti kisebbségi szempontból Észtország, Magyarország, Szlovénia, Horvátország például kulturális autonómiát biztosít (utóbbi két állam garantált parlamenti képviseletet is). A Balkánon alapvetően az elitista struktúrák dominálnak. Oktroj – elitista • Az erőszakos átmenetek oktroj-változata felülről vezérelt, elitista, túlcentralizált, homogenizáló rendszerhez vezet: megakadályozza az eleve gyenge civil társadalom megerősödését. • Az erős államgépezetet nem monopolizálja egy elit, a hatalom váltógazdaságban cserélődik. • A centralizálásra példa Románia, amelyben a központi állam a prefektúrákon keresztül közvetlenül irányítja az államigazgatás területi szintjeit. Forradalom – elektoralista • A forradalom elvben szubszidiárius, gyenge államot, önálló, alulról szervezett önigazgatásokat, alapszinten erőteljes, a legsokrétűbb választások sorozatára épülő, ún. elektoralista demokráciát

eredményez A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 238 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 239 ► (grass-roots democracy), ilyet azonban valódi forradalom híján a posztszocialista államokban nem találunk. Ezek a demokráciamodellek egyenértékűek, bizonyos helyzetekben bármelyik lehet az igazi, ha viszont oda nem illően erőltetnek valamelyik demokráciamodellt – akut válság alakulhat ki. A friss demokráciák típusai és jövője kapcsán eszünkbe juthat Robert Dahl figyelmeztetése, miszerint a diktatórikus és demokratikus rendszerek között sokféle átmeneti, „vegyes” politikai berendezkedés lehetséges, nem egyértelmű és egyirányú az egyikből a másikba átlépés folyamata. A kérdés az, hogy az adott államok hol találhatóak a két ideáltipikus rendszeralternatíva között és

melyik irányba mozognak. Ráadásul a demokrácia nem végállomás, a demokratikus államok is állandó megújulásra vannak „kárhoztatva”, folyamatosan demokratizálódnak, az átmenettel küszködő országok ezáltal mozgó célpontot követnek. 13.4 A köztes-európai átmenet négy forgatókönyve 1. Csipkerózsika-forgatókönyv • 1989/90 eufórikus időszakából származó optimista felfogás, mely szerint Közép-Európa szerkezetében nyugatias, a térség államai rövid átmenet után visszatérnek természetes pályájukra, gyors és fájdalommentes lesz a demokratikus átmenet. • Ez a naivan bizakodó szcenárió még az NDK esetében sem teljesült be, pedig az újraegyesítéssel intézményesen rögtön Nyugat részévé vált, de hosszú és keserves időszak várt még a keletnémet tartományokra. A többi ország pedig hiába reménykedett a Marshall-tervhez, vagy legalább a Dél-Európához mérhető nyugati segítségben. 2. Victimizációs –

mélyhűtő szcenárió • Nyugat elhárító reakciója 1992-től kezdődően (főleg a jugoszláv háború után), részben elfordult a térségtől, hiszen az átalakulás nem várt nehézségekkel, sőt vérrontással is járt. • A régiót a Szovjetunió mélyhűtőbe tette, az ellentéteket lefagyasztotta, s azok most újult erővel kitörtek (pl. etnikai ellentétek, országok közötti konfliktusok) • A xenophobia, az antiszemitizmus, a korrupció állandó jellemvonásai a térségnek. • A régió mégsem Nyugat, mindig is Kelet marad (the east is east). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 239 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 240 ► 3. Latin-amerikanizációs forgatókönyv • Még rosszabb a helyzet, a hajdani keleti blokk országai végleg kiestek Európából (a két világháború között

sem voltak ennyire leszakadva), a világranglistán teljes a visszacsúszásuk. • A demokratizálás válságba fog torkollni, az országok visszazuhannak az autoriter rendszerbe, sőt Közép- és Kelet-Európa latin-amerikanizálódni fog, azaz a fejlődő országok közé hanyatlik (East becomes South). • Nincs középosztály, szerkezettelen, amorf társadalom, kasztszerű politikai elit. Demokrácia ilyen körülmények között nem konszolidálható • Transzformációs válság – populista reakció – elsöpri a demokráciát (az eladósodás is latin-amerikai vonás). Claus Offe (német politológus): • A korábbi átmenetek tapasztalatai alapján azt jövendölte, hogy a köztes-európai demokratizálás kudarcot vall. • Szimultán átalakulás kizárása: demokratizálás, a politikai stabilizáció, valamint a mostoha gazdasági körülmények között végrehajtandó piacgazdaság kiépítésének kettős feladata együtt, egyszerre nem megy, kizárólag külső

inputtal, gazdasági és politikai segítséggel van rá esély. • Külső segítség, az USA támogatása nélkül még az összehasonlíthatatlanul kedvezőbb adottságokkal rendelkező Németország is kudarcot vallott volna 1945 után, a 80-as években Spanyolországban is csak az EK által kívülről felpörgetett gazdaság adta meg a stabilizálódás lehetőségét. • Köztes-Európa tragédiája, hogy ilyen segítségre nem számíthat, ezért friss demokráciáik a dél-amerikai mintára törvényszerűen össze fognak omlani. Sikerrel legfeljebb a távol-keleti út kecsegtet, az autoriter módon épített piacgazdaságot követheti majd esetleg a távoli jövőben a demokrácia. Przeworski • Ahol gyenge a gazdaság, ott a tömegek és populista mozgalmai, a paternalista állam utáni sóvárgás a demokrácia fő ellenségei. LatinAmerikában emiatt bukik meg a demokrácia • Erős gazdaságnál lehet pozitív összegű játék: társadalmi-gazdasági

megállapodással meg lehet egyezni a társadalom csoportjaival, a racio- A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 240 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 241 ► nális kompromisszummal, a demokráciával mindenki jól jár. (lásd Spanyolország példáját) 4. Európaizáció modellje • A 90-es évek második felétől a realisztikusabb és szofisztikáltabb európaizációs modell kiszorította a korábbi elképzeléseket. • A nyugati politológia a szovjet időszakban még előszeretettel vette egy kalap alá Prágától Vlagyivosztokig a térséget, feltételezve, a birodalom homogenizálta az általa uralt területeket, eltüntette az államok, régiók, népek között történelmileg meglévő szerkezeti, társadalmi, gazdasági, kulturális stb. különbségeket Az évtized közepén tudatosult Nyugaton,

hogy a posztszocialista országok messze nem egyformák, és a régió legalább három térségre (Közép-Európa, Balkán, Kelet-Európa) bontható, amelyek 1989 óta egyre inkább távolodnak egymástól. • A tények a pesszimista forgatókönyveket Közép-Európa vonatkozásában részben megcáfolták. A többi alrégió vonatkozásában a pesszimista forgatókönyvek relevanciája több állam esetében is kétségbevonhatatlan • Nagy annak a jelentősége, hogy korábbi, valamennyire is demokratikus rendszerek visszaállítása történik-e meg (redemokratizálás), vagy sosemvolt demokrácia megteremtése a cél (demokratizálás). Az előbbi Közép-Európa esetében igaz, míg Jugoszlávia vagy a Szovjetunió utódállamainak története az utóbbira szolgál példaként. A redemokratizálás történelmi minták és esetenként megmaradt intézmények és szervezetek felhasználásával kisebb konfliktusokkal, békésebb formában és rövidebb idő alatt

konszolidálódhat, míg a teljesen új demokratikus viszonyok és intézmények létrehozása tovább tarthat és nagyobb társadalmi összeütközésekkel, több megtorpanással mehet végbe. • Közép-Európában történelmi léptékben a nyugatias struktúráknak, a demokráciának és a piacgazdaságnak, a civil társadalomnak megvoltak a hagyományai, egyik sem volt ismeretlen, idegen jelenség, igaz, a történelem során mindegyik némileg torz formában és rövid ideig jutott érvényre az egyes államokban. Közép-Európában a társadalom szabadságigénye miatt az első perctől nyilvánvaló volt, hogy a koreai út (előbb a piacgazdaságra áttérés és csak azután politikai demokrácia) járhatatlan. A térség államai a vészjósló előrejelzéseket megcáfolva, a mélyponton túllendülve egyedül is sikeresen áthatoltak a „siralom völgyén”, a válságkezelést saját belső erőből, külső segítség nélkül végig- A dokumentum használata |

Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 241 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 242 ► csinálták, az átalakulások idővel harmonizálva mentek végbe, bár a balti, a szlovák és a horvát esetben a nemzetépítés nehézségei némileg göröngyösebbé tették az utat. • A Balkán államai közül Románia és Bulgária az 1989/90-es „félátmenet” után csak 1996-ban kezdte meg a valódi politikai, gazdasági rendszerváltást, de ma már a rustow-i modell második szakaszának a végéhez értek, az európai integrációhoz csatlakozással demokratizálásuk „révbe érhet”. A többi balkáni ország (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia, Szerbia és Montenegro) még mindig az átmenet kezdeti szakaszánál tart, nehezen honosodnak meg a demokratikus és piaci struktúrák, amit csak súlyosbít az a körülmény, hogy

esetükben az öszszetartozás-tudattal rendelkező politikai közösségek kialakítása, a nemzetépítések sem zárultak le, az erőszakos nemzeti-nemzetiségi konfliktusok máig jellemzik a térséget. • A Szovjetunió szétesése után a balti államok sikeres átmenetei mellett a többi utódállamban a demokratizálás a kezdeteknél elakadt, a féldemokráciák állapotánál nem jutottak tovább, erőteljes az autoriter struktúrák jelenléte, de a gazdasági rendszerváltásokkal sem jobb a helyzet. Az ukrán narancsos forradalom közelmúltbeli sikere, a kirgiz események arra utalnak, hogy 15 évvel a rendszerváltások kezdete után ebben az országcsoportban is lendületet vehet az átmenet. 4 alapeset • Teljes integráció: gyors felzárkózás, emancipált, egyenrangú EU- és NATO-tagság. A demokratizáció sikerének problémája: az európai rendszer (EU) is erőteljesen átalakulóban.Közép-Európa pályázhat jó eséllyel a „nyugat-európaizációra”.

• Germanizációs: szűk gazdasági integráció. Nyugat informális gazdasági szférája, német gazdasági övezetté válva: a gazdaság élénkül, de egyoldalú német függés. • Törökösítés: biztonságpolitikai integráció. NATO igen, de az uniós tagság elérhetetlen (sokáig úgy tűnt, hogy Románia ebbe a kategóriába tartozik). • Jugoszlavizáció: Nyugat magára hagyja az adott országot, elzárkózik bármiféle integrációja elől, hagyja az egyes államok belső rendjét felbomlani (Koszovó, Belorusszia). A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 242 ► Politológia Átmenetelméletek – Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 243 ► Záró megjegyzések • A 21. század elején a köztes-európai térség az Európai Unió félperifériájaként része a világrendszernek, az új hegemónia közvetve tevékenyen elősegíti a

gazdasági és politikai fejlődést, bár a régió demokráciáinak megerősödését, infrastruktúrájának fejlesztését sokkal jobban támogathatta volna. • A régió országai az uniós csatlakozás ellenére ma is kliensek, de a világ legerősebb, leggazdagabb és demokratikus államai a patrónusaik. • A kulturális különbségek miatt sok régióbeli állam demokráciája, kapitalizmusa a Nyugatitól részben eltérő lesz. • A mostani demokratikus átmenet tétje az, hogy a szubrégió államai ezúttal tartósan, szervesen és hiánytalanul hozzá tudnak-e kapcsolódni az Európai Unió keretén belül a nyugati centrumországok csoportjához. A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 243 ► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Felhasznált és ajánlott irodalmak Vissza ◄ 244 ► Felhasznált és ajánlott irodalmak Almond, Gabriel A. – Powell, G Bingham: Összehasonlító

politológia Budapest, 1999, Osiris Almond, Gabriel A. – Verba, Sidney: The Civic Culture Political attitudes and Democracy in Five Nations. Newbury Park-London, 1963, Sage Ágh Attila: The Politics of Central Europe. London, 1998, Sage Ágh Attila: Demokratizálás és európaizálás. Villányi úti könyvek Budapest, 2002 Arisztotelész: Politika. Budapest, 1984, Gondolat Bayer József: A politikatudomány alapjai. Budapest, 1999, Napvilág Beyme, Klaus von: Politische Partein in westlichen Demokratien. MünchenZürich, 1984 Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia. Budapest, 1992, Universitas Bogdanor, Vernon: Politikatudományi enciklopédia. Budapest, 2001, Osiris Dahl, Robert: Polyarchy. Participation and Opposition New Haven, London, 1971, Yale University Press. Dahl, Robert: Dilemmas of Pluralist Democracy. New Haven, 1982, Yale University Press. Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. 2001, Osiris Fábián György (szerk.): Választási

rendszerek Budapest, 1997, Osiris Fábián György – Kovács László Imre: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (1945–2002). Budapest, 2004, Osiris Fisichella, Domenico: A politikatudomány alapjai. Budapest, 1998, Osiris Fricz Tamás: Pártrendszerek. Budapest, 2001, Századvég Gallagher, M. – Laver, M – Mair P: Representative Government in Western Europe. New York, London, Paris, 1992, McGraw-Hill Gallai Sándor – Török Gábor (szerk.): Politika és politikatudomány Budapest, 2003, Aula Gombár Csaba: Politika címszavakban. Budapest, 1983, Korkép Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika Budapest, 1999, Osiris Janos, Andrew. C: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában Budapest, 2003, Helikon Haskó Katalin – Hülvely István: Bevezetés a politikatudományba. Budapest, 1996, Villányi úti könyvek. Heywood, Andrew: Politics. London, 1997, MacMillan A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 244

► Politológia A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Felhasznált és ajánlott irodalmak Vissza ◄ 245 ► Huntington, Samuel: The Third Wave. Democratization in the Late 20th Century. 1993, Yale University Press Ilonszki Gabriella: Westminsteri változatok. Angolszász politikai rendszerek Budapest, 1998, Aula. Kardos József – Simándi Irén (szerk.): Európai politikai rendszerek Budapest, 2004, Osiris Kende Tamás – Szűcs Tamás: Európai közjog és politika. Budapest, 2003, Osiris. Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor: A magyar politikai rendszer. Budapest, 2003, Osiris Lijphart, Arend: Democracies: Patterns of Majoritarian and Consensus Government in Twenty-One Countries. New Haven, London, 1984, Yale University Press. Lijphart, Arend: Patterns of Democracy. New Haven and London, 1999, Yale University Press. Lipset, Seymour Martin: Homo Politicus. Budapest, 1995, Osiris Kukorelli István: Alkotmánytan. Budapest, 1995,

Osiris Rustow, Dankwart: Transitions to Democracy: Toward a Dynamic Model. Comparative Politics. vol 3 (April), 1970 Sartori Giovanni: Parties and Party Systems: A Framework for Analysis. Cambridge, 1976, Cambridge University Press Sartori Giovanni: Demokrácia. Budapest, 1999, Osiris Szarvas László: Politikatudomány. Budapest, 1999, SZÁMALK A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 245 ► Politológia Tárgymutató A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 246 ► Tárgymutató A, Á abszolút 20, 23, 36, 52, 53, 59, 108, 115, 144, 146, 155, 157, 158, 159, 182 aggregáció 167 alattvaló 28, 42, 71 alkotmány 8, 9, 13, 18, 27, 31, 36, 41, 43, 51, 52, 65, 115, 117, 125, 127, 128, 132, 143, 148, 182, 225, 229, 237 alkotmánybíróság 36, 41, 50, 52, 126, 147, 148, 149 állam, nemzetállam 9, 10, 11, 14, 15, 17, 18, 19, 25, 26, 33, 37, 39, 46, 47, 48, 52, 53, 58, 60, 61, 63, 64, 65, 81, 82, 83, 84, 87, 88,

89, 90, 91, 94, 95, 96, 97, 99, 100, 101, 103, 104, 105, 106, 107, 108, 111, 114, 115, 116, 118, 125, 127, 140, 142, 145, 147, 155, 167, 172, 176, 177, 178, 179, 186, 187, 188, 189, 192, 193, 195, 196, 197, 198, 201, 204, 205, 206, 208, 210, 212, 213, 214, 215, 216, 217, 218, 219, 226, 231, 234, 238, 240, 241, 243 ~forma 17, 19, 72, 111, 179, 230 ~polgár 17, 18, 28, 38, 41, 44, 71, 114, 127, 149, 164, 210 ~típus 19 állampárt 102, 177 arányos választási rendszer 53, 59, 63, 154, 161, 162, 180, 183, 190 arányosság 63, 159, 163 aszimmetrikus 22, 50, 56, 57, 64 átmenet 43, 67, 224, 227, 228, 229, 230, 231, 232, 234, 235, 236, 237, 239, 242, 243 atomizált 161 attitűd 42, 68, 92 autonómia 47, 64, 197 autoritás, autoriter 12, 33, 94, 226, 232, 240, 242 B baloldal, baloldaliság 81, 82, 83, 84, 176, 177 beállítódás 10, 68 bizalmatlansági indítvány 117, 123, 141 bizalom 68, 69, 87, 96, 130, 141 bürokrácia 22, 127, 169, 188, 219 C catch all 172 civic culture 42, 72

civil, civil társadalom 33, 34, 39, 45, 76, 126, 165, 166, 167, 177, 195, 204, 205, 206, 211, 214, 227, 230, 231, 234, 238, 241 cleavage 189, 193 D demokrácia, demokratikus 7, 11, 15, 19, 23, 24, 25, 26, 31, 32, 33, 34, 35, 36, 37, 38, 39, 40, 41, 42, 43, 44, 45, 46, 47, 48, 49, 50, 57, 60, 64, 65, 66, 67, 70, 71, 73, 74, 77, 81, 82, 83, A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 246 ► Politológia Tárgymutató A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató 88, 89, 95, 98, 99, 101, 102, 106, 107, 109, 111, 113, 116, 120, 121, 125, 126, 127, 128, 130, 136, 137, 144, 151, 165, 166, 170, 171, 172, 174, 177, 180, 190, 191, 194, 195, 198, 201, 205, 206, 207, 209, 211, 217, 218, 219, 224, 225, 226, 227, 228, 229, 230, 231, 233, 234, 235, 236, 237, 239, 240, 241, 242, 243 demokratikus rendezőelvek 24 diktatúra 32, 34, 229, 235 dimenzió 62, 82, 178, 187 direkt, indirekt 24, 26, 66, 75, 76, 196 domináns 15, 55, 56, 90, 99, 101, 108,

132, 177, 187, 188, 201 döntések, döntéshozatali eljárások 9, 10, 12, 13, 14, 17, 19, 20, 23, 26, 39, 40, 48, 49, 69, 71, 76, 114, 127, 137, 145, 195, 206, 208, 211, 216, 218, 220, 221, 223 E, É egyéni ~ mandátum 62 ~ választókerület 62, 156, 157, 159, 163, 182 elit 39, 50, 71, 73, 77, 98, 109, 180, 188, 209, 232, 235, 236, 238 elitista demokrácia 39 ellenzék 37, 53, 55, 118, 126, 129, 130, 135, 145, 148, 166, 180, 182, 183, 190, 194 ellenzéki Vissza ◄ 247 ► ~ párt 58, 129, 145, 175 ~ szerep 180 elnöki rendszer 37, 113, 114, 115, 116, 118, 121, 122, 137 empirikus 7, 67, 69 érték 25, 46, 68, 70, 74, 79, 95, 165, 212, 233 F fasizmus 80, 81, 106, 107, 108, 131, 178 féldemokrácia 32, 35 félelnöki rendszer 113, 121, 122, 136, 137 fragmentált 50, 63, 70, 76, 77, 131, 140 frakció, parlamenti pártfrakció 133, 134 funkció 17, 79, 130, 133, 135, 138, 139, 140, 167 G gazdasági rendszer 242 H hatalom 7, 9, 10, 11, 12, 13, 17, 18, 19, 20, 21, 22, 25, 28,

29, 30, 33, 34, 37, 40, 50, 51, 53, 54, 55, 56, 58, 59, 63, 65, 73, 82, 93, 103, 104, 111, 113, 115, 116, 118, 119, 120, 121, 122, 124, 125, 126, 129, 136, 138, 141, 153, 165, 166, 168, 169, 172, 183, 195, 196, 204, 206, 207, 208, 212, 223, 230, 231, 238 hegemónia 35, 243 heterogén 25, 27, 46, 61, 63, 70, 82, 131, 191, 206 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 247 ► Politológia Tárgymutató A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató hierarchia 94, 119, 133 homogén 46, 47, 60, 76, 77, 86, 119, 130, 182, 191 I, Í információ 20, 44, 167 informális 242 input, bemenet 17, 130 integráció 70, 167, 173, 225, 242 integritás 18 intézmény, intézményes 14, 15, 18, 27, 41, 51, 55, 63, 67, 75, 87, 94, 112, 121, 125, 126, 128, 135, 143, 147, 148, 149, 151, 153, 170, 186, 195, 196, 197, 199, 200, 207, 212, 217 J jobboldal, jobboldaliság 81, 82, 84, 95, 108, 177 jogállam 17, 18, 19, 31, 45 jogrendszer 15, 105, 214 K

kabinet, kabinetelv 117, 143 kancellári rendszer 231 kancellária 121, 143 képviselet 31, 45, 50, 63, 65, 94, 107, 130, 131, 171, 190, 192, 204 klasszikus 11, 17, 24, 38, 39, 71, 85, 88, 89, 91, 96, 111, 123, 126, 127, 138, 142, 143, 174, 186, 187, 193 koalíció, koalícióalkotás 54, 56, 60, 129, 145, 182, 230 koherens, inkoherens 69, 71, 78, 79, 186 kollégiális kormányforma 113 Vissza ◄ 248 ► kommunizmus 80, 100, 102, 224 kompromisszum 221 konfliktus 12, 60, 61, 62, 68, 82, 174, 185, 186, 187, 191, 192, 200, 210, 214 konstruktív 98, 113, 120, 183 konstruktív bizalmatlanság 113, 120 konszenzus, konszenzuális 29, 30, 38, 49, 51, 53, 55, 57, 59, 61, 63, 64, 66, 98, 137, 179, 182, 183, 192, 224, 228, 236, 238 konszocionális 38, 46, 58, 192 konzervativizmus 85, 92, 93, 94, 95, 177 kooperáció 99, 104, 192, 204 kormány 8, 13, 14, 37, 41, 50, 53, 54, 55, 56, 61, 63, 64, 65, 96, 112, 113, 114, 116, 117, 118, 119, 120, 121, 122, 123, 124, 128, 129, 130, 131, 132, 133,

134, 135, 136, 138, 139, 140, 141, 142, 143, 144, 145, 146, 147, 153, 154, 162, 193, 204, 211, 215, 230 kormányfő 53, 113, 114, 117, 118, 119, 120, 121, 122, 134, 136, 140, 141, 142, 143 kormánypárt(ok) 55, 126, 143, 144 kormányzati rendszer 7, 9, 63, 121, 126 korporatizmus 24, 26, 107 közigazgatás 127, 138, 145, 146, 147, 149, 150, 195, 208, 212, 215, 218 közjó 21, 87, 89, 168, 195 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 248 ► Politológia Tárgymutató A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 249 közpolitika 13, 195, 206, 210, 211, 212, 213, 214, 215, 216, 217, 218, 219, 220, 223 közpolitikai fogalmak ~ aréna 213 ~ ciklus 222 ~ közösségek 219 közszereplők 112 monarchia 34, 81, 112 L O, Ó legális 21, 29 legitimitás, legitimáció 19, 28, 29, 30, 31, 44, 136, 198 liberalizmus, liberális 12, 17, 18, 37, 46, 59, 81, 83, 84, 85, 86, 87, 88, 89, 90, 91, 95, 96, 98, 142, 169, 176, 178,

182, 189, 200, 224 lista, pártlista 159, 160 organikus 94, 108 osztály, osztályszavazat 8, 32, 80, 99, 101, 102, 173, 187, 190 output, kimenet 17, 130, 138 M média (médiumok) 22, 76, 129, 180 mérsékelt többpártrendszer 161 mobilizáció, mozgósítás 73, 167, 189 modell 38, 39, 47, 49, 50, 51, 60, 65, 91, 112, 136, 143, 146, 149, 163, 164, 216, 229, 230, 241, 242 modern, modernizáció 7, 9, 17, 18, 19, 21, 23, 25, 26, 28, 39, 40, 44, 45, 49, 71, 72, 78, 81, 83, 85, 92, 95, 97, 105, 108, 110, 111, 126, 127, 128, 129, 134, 135, 138, 165, 166, 167, 168, 169, 171, 172, 173, 174, 175, 179, 185, 186, 190, 200, 201, 210, 214, 215, 229 ► N nacionalizmus 83, 104, 105, 106, 107, 176 nemzet, nemzetállam 38, 46, 47, 104, 105, 106, 186, 187, 188 neokorporatizmus 197, 198, 217 Ö, Ő önkormányzat, önkormányzatiság 48, 64, 206, 207, 231 ördögi kör 227, 233 P parlament, parlamentarizmus 8, 13, 16, 50, 51, 52, 54, 55, 56, 57, 58, 62, 65, 66, 112, 114, 116, 117, 118, 119,

120, 121, 128, 129, 130, 131, 132, 133, 134, 135, 136, 137, 138, 141, 143, 154, 155, 161, 169, 171, 179, 219, 230, 231 parlamenti ~ képviselő 55, 56, 57, 62, 116, 129, 130, 142, 153, 169 ~ mandátum 59, 63, 144, 155, 179, 204 ~ mandátumok 59, 63, 144, 179 ~ pártfrakciók 133 ~ választások 65, 117, 122, 146, 151, 204, 211 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 249 ► Politológia Tárgymutató A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató parochiális 71 párt ~fejlődés 168 ~szervezet 169, 173 participáció 24, 26, 32, 44, 45, 66 pártrendszer 14, 54, 58, 59, 60, 61, 62, 125, 130, 155, 156, 158, 170, 179, 180, 181, 182, 183, 185 pluralizmus 15, 23, 24, 25, 44, 181, 192 polarizáció 226 policy 12, 13, 210, 211, 213, 222 politics 7, 12, 165 politika, politikai ~ aktivitás 45, 69 ~ attitűd 73 ~ berendezkedés 9, 14, 23, 32, 33, 51, 55, 71, 75, 79, 111, 118, 130, 207, 224, 237, 238, 239 ~ elit 10, 17, 32, 36, 39, 40, 68,

73, 74, 75, 109, 130, 153, 167, 172, 185, 216, 223, 235, 240 ~ értékek 15, 68, 69, 73, 76, 115 ~ filozófia 7 ~ funkció 119 ~ gyakorlat 55, 75 ~ kultúra 14, 15, 38, 42, 43, 67, 68, 69, 70, 71, 72, 74, 75, 76, 77, 79, 119, 153, 167, 179, 184, 206, 217, 228, 229, 231, 233, 235 ~ névtelenek 68, 170 ~ nyilvánosság 167 ~ osztály 37, 73, 173 Vissza ◄ 250 ► ~ rendszer 7, 8, 10, 14, 15, 16, 17, 23, 24, 26, 28, 30, 32, 33, 47, 49, 52, 54, 61, 63, 66, 67, 68, 69, 72, 73, 74, 78, 79, 80, 90, 111, 115, 120, 125, 130, 138, 139, 145, 147, 153, 155, 168, 174, 177, 179, 180, 185, 189, 190, 196, 198, 204, 220, 221, 222, 223, 224, 228, 229, 232, 237 ~ részvétel 67 ~ szimbólumok 76 ~ szocializáció 14, 15, 17, 67, 74, 75, 76, 167, 214 ~ verseny 81, 162 ~csinálás 13, 210, 211, 220, 222, 223 politikatudomány, politológia 7, 8, 13, 67, 77, 139, 210, 216, 241 polity 12 populizmus 108, 109, 110, 234 posztmateriális 27, 174, 193, 194, 217 pragmatikus, pragmatizmus 73, 74, 77, 81, 93,

144, 179, 203, 212 praktikus 101 preferencia 159, 164 presztízs 11, 169 procedurális 31, 220 professzionális 73, 171 R racionális, racionalizmus 7, 21, 30, 39, 40, 71, 72, 78, 79, 81, 83, 85, 92, 99, 109, 164 redemokratizálás 241 redisztribúció 19, 90, 96 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 250 ► Politológia Tárgymutató A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató referendum 27 rekrutáció 17, 130, 167 relatív 53, 62, 154, 155, 156, 157, 158, 163, 182, 219 releváns 59, 60, 82, 130, 156, 175, 179, 182, 183, 185, 186, 193 reszocializáció 75 S single issue (egyetlen ügy) 27 sovinizmus 105 stratégia 192 struktúra 10, 17, 37, 41, 72, 73 Sz szabadság, szabadelvűség 11, 15, 22, 69, 86, 87, 89, 90, 93, 95, 104, 107, 127, 175, 190 szakszervezetek 14, 24, 26, 37, 168, 170, 198, 199, 201, 202, 203, 204 szekularizáció, szekuláris 34, 78, 105, 187 szocializmus 20, 39, 85, 98, 99, 100, 101, 104, 176

szubszidiaritás 44, 48, 95, 218 szuverén, szuverenitás 50, 51, 54, 65, 94, 104, 105 T társadalmi ~ érdek 78, 168, 172, 181, 195, 196, 212, 213 ~ rendszer 79, 98, 101, 176, 220 ~ tagoltság 61, 62, 130, 131 ~ törésvonalak 61, 63, 175, 185, 186, 189, 193 Vissza ◄ 251 ► társadalom 7, 8, 9, 10, 12, 15, 16, 17, 20, 21, 22, 25, 28, 33, 39, 44, 58, 60, 61, 63, 67, 68, 70, 71, 72, 75, 78, 80, 82, 83, 86, 87, 93, 94, 97, 98, 99, 100, 101, 102, 103, 107, 109, 125, 131, 154, 155, 165, 166, 167, 172, 173, 179, 180, 182, 183, 185, 189, 204, 205, 210, 211, 213, 214, 216, 217, 222, 232, 233, 234, 237, 238, 240, 241 tekintély, tekintélyelvű 32, 34, 83, 93, 94, 96 területi lista, országos lista 159 tiltakozó mozgalmak 27, 202 toleráns, tolerancia 23, 47, 68, 72, 74, 179 totális 33 többség, többségi-elvű 23, 35, 36, 46, 47, 48, 49, 51, 52, 55, 57, 62, 63, 64, 65, 103, 116, 117, 118, 119, 121, 122, 123, 125, 130, 136, 137, 138, 144, 145, 147, 148, 153, 155, 156, 157, 158,

171 abszolút ~ 36, 53, 59, 144, 155, 157, 158, 159, 182 egyszerű ~ 36, 50, 52, 53, 62, 154, 156 törésvonalak 179, 185, 186, 187, 188, 189, 190, 191, 192, 193 törvényhozás 14, 18, 54, 55, 56, 57, 58, 111, 112, 114, 115, 116, 117, 118, 120, 123, 126, 128, 129, 132, 133, 136, 137, 138, 149 tradíció 30, 47, 93, 94, 101, 189, 202, 233 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 251 ► Politológia Tárgymutató A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató tranzitológia 224, 226, 236 tripartizmus 197 Vissza ◄ 252 uralom 10, 11, 19, 21, 22, 23, 28, 29, 30, 31, 33, 103, 122, 168, 181, 188, 190 115, 116, 117, 118, 119, 121, 122, 123, 124, 126, 129, 131, 134, 136, 137, 143, 144, 147, 149, 168 versengés 35, 36, 104, 165, 167, 181, 201 világnézet 173 V Z választási ~ rendszerek 154, 155, 159, 163, 180, 230 ~ szövetség 157 választókerületek 62, 152 végrehajtó hatalom 14, 18, 50, 52, 53, 54, 55, 111, 112, 113,

114, zöldek 60, 177, 179 U, Ú ► Zs zsarolási potenciál 181 A dokumentum használata | Tartalomjegyzék | Tárgymutató Vissza ◄ 252 ►