Irodalom | Tanulmányok, esszék » Irodalomtudományi alapfogalmak (18-19. századi világirodalom)

Irodalomtudományi alapfogalmak (1819. századi világirodalom) Világirodalom Az általános és összehasonlító irodalomtudomány részterülete és egyik kulcsfogalma. A köznyelv kettős értelemben használja a kifejezést. 1) Mennyiségileg az egész világon található irodalmak, ill a bármely korszakban és műfajban keletkezett irodalmi művek összességét jelenti. 2) Minőségileg a nemzetközileg elismert, legjelentősebb alkotások csoportját jelöli. Irodalomtudományi szempontból mindkét értelmezés problematikus. Ha a világirodalmat az általános és összehasonlító irodalomtudomány (komparatisztika) részterületeként határozzuk meg, akkor a kifejezés nem azonosítható egyszerűen a létező irodalmi művek (szövegek) összességével Bár a fogalom minőségi értelmezése a terület áttekinthetőségét ígéri, nincs általánosan elfogadott megegyezés egy nemzetek fölötti irodalmi kánonról és az annak alapjául szolgáló szempontokról. A

világirodalom szóösszetétel 1810 körül jelent meg először Christoph Martin Wieland egyik kéziratában, a tanultság, olvasottság és pallérozottság (politesse) jelölésére. Nemzetközi térhódítása az idős Goethe nyomán kezdődőtt, aki 1827-ben így írt: „A nemzeti irodalom ma nem mond sokat; elérkezett a világirodalom korszaka, és ma mindenkinek hozzá kell járulnia ennek fejlődéséhez.” Goethe többször is a „világméretű irodalmi kommunikáció” értelemben használta a Weltliteratur kifejezést, amely egyrészt lelkes fogadtatásra talált (pl. a Kommunista Kiáltványban), másrészt hevesen vitatkoztak vele (pl Wolfgang Menzel). Koncepciója lényegét Goethe már 1801-ben meghatározta, amikor így írt: „Nincs nemzeti művészet és nemzeti tudomány Mint minden jó, mind a kettő az egész világra tartozik, és csak az összes egy időben élő általános, szabad kölcsönhatása viheti őket előre, állandóan tekintettel a múltból

fennmaradt és ismert hagyományokra.” Ezzel a kijelentéssel Goethe lényegében kijelölte a nemzetközi irodalomkritika és az összehasonlító irodalomtudom. alapjait A fogalom használata és értelmezése számos félreértésre adott alkalmat. Így pl a „Le Globe” c francia lap hasábjain 1827-ben kedvezően fogadták ugyan az „egyetemes világirodalom” fogalmát, de sajátos módon a „nyugati vagy európai irodalom” meghatározásra redukálták. Német területen a „világirodalom korszaka” kifejezés használatát gyakran bélyegezték felszínes kozmopolitizmusnak Másfelől pl Thomas Mann többször hangsúlyozta Goethe elképzelésének tágasságát és aktualitását Mások, mint pl Hermann Hesse, normatív értelmet tulajdonítottak a fogalomnak, s nem előmozdítandó nemzetközi „kölcsönhatás”-ként fogták fel a „világirodalmat”, hanem egyszerűen „a költők és gondolkodók tiszteletre méltó arcképcsarnoka”-ként értelmezték.

Babits részben ugyancsak minőségi szempontok alapján az európai hagyományokon nyugvó, egységes szellemi folyamatként, az „átlagirodalom”-tól elkülöníthető kiemelkedő művek összességeként, „az emberiség tudatra ébredése”-ként határozta meg a fogalmat. Általános és összehasonlító irodalomtudomány (komparatisztika) Az összehasonlító tudományok közé tartozik, mint pl. az összehasonlító anatómia, az összehasonlító nyelvészet, az összehasonlító vallástudomány stb. Ugyanakkor többet és mást jelent, mint az irodalmak, irodalmi korszakok, életművek és alkotások puszta összehasonlítását Az „általános irodalomtudomány” tárgyát alkotják az irodalomtudomány tudományelméleti alapjai, az irodalomelmélet problémái, az irodalom létrehozásának, terjesztésének, befogadásának elméletei és az irod. fordítás alapkérdései Az „összehasonlító irodalomtudomány” a művek, műcsoportok és műfajok

összehasonlító elemzésével foglalkozik. Vizsgálja az irodalmi tárgyak, motívumok és formák állandóságát ill. változását a nemzeti irodalmakban, elemzi a nemzetek fölötti irodalomtörténetírás problémáit, kutatja az irodalom viszonyát a zenéhez, képzőművészethez, filozófiához és az adott kor eszmetörténeti folyamataihoz. Foglalkozik a fordításokkal és az irodalmi szövegek kultúrákat átívelő egyéb befogadási formáival (pl. az irodalmi művek megfilmesítése) A „komparatisztika” és az „összehasonlító irodalomtudomány” megjelölések a francia „littérature comparée” szókapcsolatra vezethetők vissza. Az elnevezés Saint-Beuve egyik 1868-ban megjelent cikke nyomán szilárdult meg A francia szóhasználat nyomán született meg az olasz letteratura comparata és a spanyol litteratura comparada kifejezés. Az angolban a comparative literature vált elfogadottá Matthew Arnold egyik 1848-ban kelt levele és Hutcheson Macaulay

Posnett 1886-ban megjelent, azonos című munkája nyomán. A német szóhasználat sokáig nem volt egységes és párhuzamosan született meg a magyarral. Meltzl Hugó és Brassai Sámuel komparatista folyóirata először a „Zeitschrift für vergleichende Litteratur” / „Összehasonlító Irodalmitörténeti 2 Lapok”, 1879-től az „Acta Comparationis Litterarum Uni- versarum”, majd 1887-től a „Zeitschrift für vergleichende Literaturwissenschaft” címen jelent meg. Ez volt az összehasonlító irodalomtudomány első magyarországi folyóirata Az „általános és összehasonlító irodalomtudomány” („Littérature générale et comparée”) megjelölés az 1831-ben Saint-Beuve-nek felajánlott liège-i tanszék nevében fordul elő először. A kettős megnevezés nemzetközi elfogadása csak jóval később, Paul Van Tieghem 1920-as állásfoglalása („littérature comparée et littérature générale”) nyomán kezdődött meg, aki a kétoldalú

összefüggések kutatása mellett hangsúlyozta a többoldalú irodalmi kapcsolatok összehasonlító vizsgálatát. A magyar „komparatisztika” alapjául szolgáló német „Komparatistik” a francia „comparatiste” kifejezésre megy vissza, mely a 20. század elejétől jelöli az összehasonlító irodalomtudomány képviselőit A komparatisztika előtörténete a kora újkorban kezdődött, amikor a nemzeti nyelvű irodalmak először a latin, majd a mindenkori uralkodó modern irodalommal szemben próbálták igazolni létjogosultságukat. Angol, francia és német nyelvterületen a 1718. században folyamatosan napirenden voltak az összehasonlítások az antik és a modern, valamint a különböző fejlettségű modern irodalmak között Goethe messzemenően tartózkodott az ilyen összehasonlításoktól, mivel tisztában volt azok veszélyeivel A „formák labirintusában” egy „általános típus” vagy „modell” kidolgozását javasolta, amely alapul

szolgálhat a műcsoportok, műnemek és műfajok összehasonlításához, megítéléséhez Az összehasonlító irodalomtudomány megalapozása önálló diszciplínaként egy időben ment végbe Goethe „világirodalom”-koncepciójának megszületésével. Eredeti célja jóval több volt, mint öncélú, pozitivista adatgyűjtés és összehasonlítás, a 19 század végén azonban az intézményesült komparatisztika jórészt csupán különféle összehasonlításokra redukálódott Újjászületése a II világháborút követően ment végbe, jelentős részben az amerikai irodalomtudomány, az orosz formalizmus, a strukturalizmus és a dekonstrukció elméleti kezdeményezései nyomán Korszak Az irodalomtörténet hosszabb-rövidebb időegysége, melyet egy adott irodalmi rendszer közös sajátosságai határoznak meg és különítenek el az érintkező periódusoktól. Az irodalmi korszakok az irodalomtörténet-írás elméleti konstrukciói, viszonylagos érvényű

segédfogalmai. A korszakfogalmakat a különféle korszakolási kísérletek hozták létre, többnyire utólagos megfigyelés eredményeként (kivétel: a reneszánsz, melyben tudatos volt az új) A „korszak” egy kisebb időegység irodalmi jelenségeinek sajátosságaiból keletkezett absztrakció, amely bizonyos vonásokat „tipikus”-nak jelöl meg Az irodalmi korszakok és a civilizációs, társadalmi, gazdasági, politikai stb periódusok között számos eltérés lehetséges A korszakmegjelölések használata magában foglalja a következő állításokat: 1) Az adott időszak irodalmi szövegei közös sajátosságokat mutatnak. 2) A közös sajátosságoknak legalább egy része az adott korra jellemző, azaz a megelőző és a rákövetkező korra nem érvényes. 3) A közös sajátosságok mennyisége egy korszakon belül nagyobb és fontosabb, mint a megelőző, ill. a rákövetkező korszakkal fennálló közös sajátosságoké Ezzel szemben a korszakon belüli

eltérések mennyisége kisebb és kevésbé fontos, mint a megelőző, ill. a rákövetkező korszakkal fennálló eltéréseké Egy korszak meghatározása az adott időszakban keletkezett irodalmi szövegek minőségileg és mennyiségileg egyaránt reprezentatív korpuszát jellemző vonások alapján történik. Ezt kiegészítheti a kortársak önértelmezésének, a művek megjelenési idejének, a programszerű megnyilvánulásoknak, a politika- és társadalomtörténet eseményeinek és más tényezőknek a figyelembevétele. Minden korszak irodalmi rendszere folyamatosan változik; a változások mennyisége és intenzitása a korszakhatárok körül jelentősen megnő. Az időhatárok rögzítését gyakran befolyásolják a megjegyzést segítő, ismert évszámok is. Egy-egy korszakban rendszerint számos különféle, nemegyszer egymással ellentétes irodalmi törekvés, irányzat él együtt, melyek kölcsönösen hatnak egymásra. A hosszabb korszakokat szokás

rövidebb szakaszokra tagolni Egy-egy korszakon belül, sőt adott esetben a korszak-fogalom használata helyett is célszerűbb mozgásokról, folyamatokról és konkrét időhatárokról beszélni. A korszakok meghatározása és értelmezése körüli viták kezdettől fogva jelen vannak az irodalomtudományban és fontos ösztönzéseket közvetítenek. Felvilágosodás Az európai újkor művelődéstörténeti korszaka. Általános értelemben: az értelem által irányított beállítottság Többértelmű fogalom, melynek már a 18 században is számos különböző meghatározása és használati módja volt ismert 3 A fogalomnak három fő használati módja különíthető el: 1) A 18. század vezető értemisége által használt, eredeti értelemben a kultúra, a gondolkodás és a szellemi magatartás teljes átalakulását jelöli, mely Angliából, Franciaországból és Hollandiából kiindulva a kora újkortól kezdve ment végbe Nyugat- és Közép-Európában,

annak peremterületein és gyarmatain. Ez az átalakulási, megújulási folyamat, melynek utólagos elnevezései pl. a szekularizáció, a racionalizálás és a modernizáció, politikai és társadalmi téren létrehozta a polgári rétegek nagymértékű önmeghatározását. A tudományban és a filozófiában elősegítette a megszabadulást az előítéletektől, a kötelező hagyományoktól. A teológiában az értelemmel indokolható meggyőződést előbbre helyezte a kinyilatkoztatásba vetett feltétlen hitnél 2) Általános értelemben azt a világnézeti átalakulást jelöli, melynek során a mítosszal, az irracionális tendenciákkal szemben az értelem, illetőleg az értelem új mítosza jut hatalomra. Hegel óta a fogalom a tudás megszerzésének folyamatát is jelöli Az így kitágított fogalom a történelem különféle korszakaira alkalmazható 3) Irodalomtörténeti korszakfogalom értelemben a felvilágosodás körébe tartoznak mindazon, jórészt 18.

századi szerzők szövegei, akik felvilágosultnak nevezték magukat, illetőleg akiket az irodalomtörténet tart annak. Ez a kettősség és a benne rejlő feszültség a fő oka a korszakfogalom képlékenységének, többértelműségének és vitathatóságának. A fogalom tartalmáról számos különböző nézet volt forgalomban azon írók és gondolkodók körében, akiket ma ehhez a korszakhoz sorolunk. A „Berlinische Monatsschrift” hasábjain 1783-ban heves vita bontakozott ki a „felvilágosodás” mibenlétéről A vitában elhangzott olyan vélemény is, hogy helyezzék használaton kívül a kifejezést és helyettesítsék az „egészséges értelem” szókapcsolattal Kant egyrészt II Frigyes porosz király uralkodási idejét (17401786) nevezte a „felvilágosodás korszaká”-nak, másrészt egyetemes meghatározást adott. Eszerint: „A felvilágosodás az ember felszabadulása önmaga okozta függőségéből”. A vitában ugyancsak részt vevő Moses

Mendelssohn a műveltség részeként, az értelmes gondolkodás képességeként határozta meg a fogalmat A 19. század első felében többnyire bármikor lehetséges magatartásként, cselekvésként, illetőleg állapotként értelmezték a felvilágosodást, majd a század közepe után átvitt értelemben, korszakjelölő fogalomként alkalmazták a kb 1680- tól 1790-ig terjedő időszakra. A korszakjelölő használatban kezdettől érvényesült a törekvés az egységesítésre és a korlátozás „az értelmes gyakorlat utópiájára”, ez a megközelítés azonban nincs tekintettel a 18. századi jelenségek sokféleségére és ellentmondásaira Így például a felvilágosodás azonosítása az egyházellenességgel csupán a radikális francia értelmiség materialista ideológiáját jellemzi Ezzel szemben német nyelvterületen és a Habsburg örökös tartományokban az egyházak többnyire tevékenyen részt vettek a felvilágosult törekvések

érvényesítésében Franciaországtól távolodva egyre kevésbé tartható a 18 század meghatározása „a felvilágosodás százada”-ként Minden esetben szükség van a felvilágosodás koncepciójának fogalmi, térbeli és időbeli differenciálására. Német és a német irodalom befolyása alatt álló területeken a felvilágosult irodalmi törekvések nagyjából egy időben jelentkeznek a pietizmussal és az érzékenységgel, s átfogják a Sturm und Drang, a klasszika, a rokokó és a romantika időszakát. A felvilágosodás korának belső tagolása (pl korai, ill későfelvilágosodás) szinte minden nemzeti irodalomban más, s gyakran vitatott egy irodalmon belül is A korszakban kölönösen kedvelték a felvilágosodás eszmei programjával rokonságban álló didaktikus műfajokat. Ezek közé tartozik pl. a dialógus, a tanköltemény, a fabula, a szatíra és az epigramma A drámai formák közül a szatírikus vígjáték és a polgári szomorújáték

terjedt el elsősorban További népszerű műfajok az önéletrajz, az útleírás, a történetírás, a regény, az esszé, a politikai publicisztika és a levél. Pietizmus Német eredetű evangélikus kegyességi mozgalom a 17. század utolsó harmadában, mely jelentős hatást gyakorolt a 1819. század irodalmára A 17. századi kezdeményekre visszanyúló pietista törekvések fő célja a széles rétegek keresztény életformájának megújítása és ösztönzése. Alapműve Philipp Jakob Spener Pia desideria (1675) c munkája A vallásos életre a 18 század első harmadában hatottak a legerősebben. Fő kisugárzó központjai Halle (August Hermann Francke), Württemberg (Johann Albrecht Bengel, Friedrich Christoph Oettinger) és a herrnhuti testvérek közössége (Nikolaus Ludwig v Zinzendorf) Fő jellemzője az erős kiválasztottság-tudat, a keresztény hitigazságok egyéni elsajátítása, megélése és közösségi gyakorlása („praxis pietatis”) A

kifejezés forrása a latin pietas („kegyesség”). A fogalom története és értelmezése szoros kapcsolatban áll azokkal a teológiai vitákkal, amelyeket a pietisták indítottak el. A protestáns ortodoxia kezdetben leértékelő szándékkal használta a pietista megjelölést, s a német köznyelvben a 19 századig fennmaradt a szónak ez a jelentése a rajongó, világtól elvonult, jámborkodó magatartás jellemzésére. A 20 században tért hódított a kifejezés értékmentes, történeti-leíró jellegű használata, ami az 1960-as évektől terjedt el az irodalomtudományban. 4 A mozgalom irodalmi kisugárzása nem korlátozódik bizo- nyos vallási tanítások egyszerű átvételére. A kinyilatkoztatás „élő”, az egész embert átható megismerésére törekvés következtében a pietisták megkülönböztetett figyelmet fordítottak a nyelvi kifejezésre és annak hatására. A nemzeti nyelvet előnyben részesítették a latinnal szemben a vallásos

irodalomban és az oktatásban A pietista szerzőknél fontos szerepet játszott a vallási tapasztalatok írásbeli rögzítése, s árnyalt szókészlettel fejezték ki a lelki folyamatokat Ez a szókészlet az érzékenység irányzatának megjelenésétől kezdve erősen hatott az irodalmi nyelvre, s nemcsak az önvizsgálat világi formáit és műfajait befolyásolta, hanem jelentősen bővítette pl. a kortárs líra, így többek között Klopstock, Stolberg, Goethe és Hölderlin kifejezési skáláját A stílus terén a pietisták az egyszerűség ideálját követték, s külön gondot fordítottak a dísztelen beszédmódra és annak hatáslehetőségeire. Kegyességi irodalmukban nagy hangsúlyt helyeztek a használati irodalom műfajaira, mint pl az egyházi ének, a prédikáció és a hitvalló vagy vigasztaló levél. A fikciós irodalommal szemben bizalmatlanok voltak, míg a vallásos líra egyfajta közvetítő szerepet töltött be A lélek

„felébredéséről”, „újjászületéséről” vallott pietista elképzelés fokozott önmegfigyelést eredményezett. E törekvés legfontosabb irodalmi megjelenési formái a vallásos életrajz, az önéletrajz és a napló A pietisták nagy figyelmet fordítottak a bibliai szövegek értelmezésére, alkalmazására és az affektusokra (szenvedélyekre) Ezáltal befolyásolták egy egész korszak érzelmi kultúráját és befogadási gyakorlatát, s ösztönözték a pszichológiai szövegértelmezési módszer kialakulását Gáláns irodalom A barokk és a felvilágosodás közti időszak szerelmi tárgyú, többnyire játékos hangvételű irodalma. A „gáláns” kifejezés kettős értelemben használatos. Köznyelvi értelemben jelzi azokat az erotikus szövegeket és kulturális kifejezésformákat, amelyek polgári szemszögből „udvari”-nak, „franciás”-nak számítottak Irodalomtörténeti terminusként a kb. 1675 és 1730 közti irodalom szerelmi

tárgyú vonulatát jelöli A 17 század végén a korabeli irodalom francia, spanyol és olasz udvari viselkedési mintáktól való függőségére utalt a kifejezés (Baldesar Castiglione, Balthasar Gracián, Journal des Sçavans, Mercure galant). A 19 században a 17 század végi történeti hanyatlás jelenségeként, a barokk utolsó megnyilvánulásaként értelmezték A század végén a fogalom visszanyerte stílus- és irodalomtörténeti jelentését Újabban gyakran hozzák összefüggésbe a felvilágosodás kezdeteivel Művelődéstörténeti szempontból a gáláns irodalom nehezen áttekinthető, de viszonylag állandó jelenség. Az 1700-as évek elején ezen a területen is megjelent a racionalizmus hatása, néhány cselekvésformában és műfajban (pl. opera, alkalmi költészet) azonban még az 1740-es éveket követően is érvényesültek a rokokóba átnyúló gáláns attitűdök. A gáláns irodalom fő vonulata az erotikus, szórakoztató költészet,

melynek leggyakoribb publikációs formája a versgyűjtemény. További kedvelt műfajok a szórakoztató regény, a levél, a helyes társasági viselkedésre és írásmódra tanító gyűjtemények, a reprezentációs költészet és a nők írói képességének fejlesztését célzó összeállítások. Meghatározó előképnek számított a „marinizmus”, azaz Giovan Battista Marino szerelmi költészete és a párizsi szalonok világa A gáláns kifejezésmód eredetileg nem irodalmi stílusként, hanem kulturális mintaként jött létre annak következtében, hogy az alsó nemesi rétegek és a felemelkedő polgárság megkísérelték követni az udvari nemesség életmódját. Az irodalom, a zene, a képzőművészet és a születőben lévő társadalomtudományok egyfajta szabályozó feladatot töltöttek be ebben a folyamatban. Érzékenység (Szentimentalizmus) Az érzelmi élet jelenségeit, az érzelmekhez fűződő intenzív, tudatos és pozitív viszonyt

előtérbe állító, „antiracionalista” irodalom- és mentalitástörténeti irányzat a klasszicizmus és a romantika közti időszakban. Az irányzat Franciaországban és Angliában jelent meg a 18. század első évtizedeiben Német területen az 1740-es évektől, Magyarországon az 1770-es, 80-as években érvényesült. Jelentős mértékben hatott a nem fikciós műfajokra, mint pl. a napló, az elmélkedés (pl Vauvenargues) és a levél Elkülönítendő a rokokó és a Sturm und Drang irányzataitól; utóhatása nyomon követhető a 19 században is (romantika, biedermeier) Általános értelemben a fogalom az érzelmekre való képességet jelöli, egyezően a korabeli szóhasználattal. Egyben jelzi a mentalitás alapvető megváltozását a barokk és a korai felvilágosodás időszakát meghatározó sztoikus magatartással szemben. El szokták különíteni egymástól az „érzékeken nyugvó”, azaz külső tárgyak által kiváltott és a „belső”, azaz

puszta elképzelésekre vonatkozó érzelmeket A természeti benyomások által ébresztett érzelmek mellett kitüntetett szerepe van a „társasági érzelmeknek”, mint pl. a barátság, a szeretet, a szerelem és a részvét, melyeknek magas erkölcsi értéket tulajdonítottak. 5 Erőteljes társadalomkritika, a fennálló rend elleni lázadás, az érzelmi, erkölcsi értékek hangsúlyozása, a teljes emberi egyéniség figyelembevétele és a polgári értékek tisztelete jellemzi. Az érzékenység új tartalommal töltötte meg a klasszicista formákat (pl. pásztori költészet, elégia, didaktikus költészet, óda), felhasználta a népköltészet eszközeit, s új műfajokat teremtett, melyekben nagy szerephez jut a kispolgári és a népi tematika. Az érzékenység törekvéseit Richardson, Rousseau, Marivaux, Prévost abbé, Bernardin de Saint-Pierre, André Chénier, Goethe, Schiller és Hölderlin valósította meg a legmagasabb szinten. Az érzékenységet a

preromantikához kapcsolja a mindkét irányzatra jellemző ossziánizmus, a természet iránti fogékonyság, a vallásos érzés és a szerelmi tematika. E sajátosságok túlélték a francia forradalom racionalista optimizmusát és hozzájárultak a romantika kialakulásához Johann Jakob Bodmer és Johann Jakob Breitinger az 1740-es években megjelent poetológiai írásaikban a lelki folyamatok kifejezéseként határozták meg a költészetet, melynek fő célja a lélek megindítása. E koncepció jegyében született például Edward Young nagyhatású epikus költeménye (The Complaint, 17421745, Péczeli József fordításában Éjtszakai gondolatok, 1786), Friedrich Gottlieb Klopstock óda- és himnuszköltészete, valamint a kor érzékeny vígjátékainak és polgári szomorújátékainak jelentős része. Az utóbbiak fő célja a színpadi hősök és a nézők közti érzelmi közösség létrehozása. Ugyanez az érzelmi azonosulás az alapja az érzékeny regénynek

(pl Richardson, Gellert, Sophie von La Roche). Goethe Wertherének megjelenése (1774) jelzi az irányzat regénybeli kiteljesedését, noha Johann Martin Miller érzelgős kolostori regényét, a Barczafalvi Szabó Dávid által magyarra fordított Siegwartot (1776) a korba magasabbra értékelték. Laurence Sterne (A Sentimental Journey, 1768) és Jean Paul az érzékenységgel ellentétes humort alkalmazta az előbbi védelmében Az irányzathoz tartozó írók kultuszát már életükben különféle csoportok ápolták. Mint társadalmi mozgalom, az érzékenység elsősorban a fiatal nemzedékek és a nőolvasók körében terjedt, s szoros kapcsolatban állt a polgárság emancipációs törekvéseivel Rokokó Művészet- és irodalomtörténeti gyűjtőfogalom az 1740 és 1780 közötti stílusirányzatok jelölésére, egyben kísérlet a barokk utáni és a klasszika előtti időszak tagolására. A rokokó elsősorban Itáliából, Franciaországból és Angliából terjedt

el Európában. Fő jellemzője a kecses, elegáns, játékos és tréfás kifejezésmód. A fogalom a francia rocaille („kagylóberakás”) kifejezésre vezethető vissza A francia forradalom idejében terjedt el a rococo szóalak, az Ancien régime „túlhaladott”-ként értékelt művészetének és kultúrájának jelölésére. Irodalmi korstílus értelemben a 20 század első harmada óta használatos A francia és olasz előképek mellett befolyásolta terjedését az angol irodalomban érvényesülő „moral grace” (kb. természetes erkölcsi érzék) koncepció (Shaftesbury, Prior, Pope) Az angol hatást a német irodalomban Friedrich von Hagedorn költészete közvetítette. A jákékosság mint stíluselem és magatartásforma a német prózában Christoph Martin Wieland regényeiben, elbeszéléseiben érte el csúcspontját A rokokó irodalom fő sajátossága a kor uralkodó szabályainak, politikai és erkölcsi tekintélyeinek humoros, tréfás vagy elegáns

megkérdőjelezése, játékos körüljárása és szembeállítása a kötetlen társasági viselkedéssel és társalgási stílussal. Az irodalom korábbinál szabadabb mozgásterét, a hagyományos műfaji határok átlépését antik előképek, többek között Anakreon és Horatius példájával igazolták. Kedvelt műfaj a dal, a pásztori idill, a daljáték, a verses elbeszélés és az epigramma. A hétköznapi társalgási nyelv egyszerű kifejezésformáinak használata jelentősen hozzájárult az irodalmi nyelv fejlődéséhez A didaktikus célkitűzés háttérbe szorult a szórakoztató szándékkal szemben, ami növelte az irodalom esztétikai önállóságát. Sturm und Drang A német nyelvterületre korlátozódó irodalmi, tágabb értelemben művelődési és politikai áramlat az 1770-es években és az 1780-as évek elején. Fő jellegzetessége a múlttal való szembenállás, a lázadás, a hagyományok bírálata Részben átfedi a felvilágosodás és a

Goethe-kor időszakát, s nem azok ellentéteként, hanem részeként értelmezendő. Az érzékenység irányzatához fűződő viszonyát a folyamatosság és a távolságtartás kettőssége jellemzi. Jórészt az 1750 körül született írók nemzedéke tartozik ide, akik nagyobb városokban vagy ismert személyek körül különféle csoportokat hoztak létre. A mozgalom irodalmi programjának két fő összetevője az eredetiség és a zseni koncepciója Az előbbi a művészi kreativitást, önállóságot, az irodalmi művek újdonságát állítja előtérbe, az utóbbi az egyedülálló, független költői tehetség fontosságát hangsúlyozza. A Sturm und Drang kifejezés Friedrich Maximilian Klinger azonos című drámája (1776) nyomán terjedt el, korszakjelző értelemben Ludwig Tieck használta először 1828-ban 6 Goethe „német irodalmi forradalom”-ként írta körül a moz- galmat, melyben eleinte maga is részt vett. A 19 századi német

irodalomtörténetek jórészt ebben az értelemben használták a kifejezést a felvilágosult racionalizmussal szembenállított, a klasszikához vagy a romantikához vezető átmeneti időszak jelölésére. A különféle angol, francia és német irodalmi, filozófiai nézeteket (pl. Edward Young, Jean-Jacques Rousseau, Johann Georg Hamann, Johann Kaspar Lavater) integráló mozgalom fő törekvései a retorikai meghatározottságú poétika szabályai és a francia klasszicizmus elveit követő dráma ellen irányultak A Sturm und Drang nemzedék legismertebb tagjai Goethe és Klinger, majd némi időbeli késéssel Gottfried August Bürger és Schiller. A Sturm und Drang írói számos tematikus, nyelvi és szerkezeti újítást kezdeményeztek a drámában, mint pl. az egyéni jellem és a társadalmi környezet összeütközésének középpontba helyezése (Goethe: Götz von Berlichingen, 1771) A lírában szorgalmazták az egyszerű formák, így a népdal, a népballada és

a hősének (Osszián) művészi utánzását. Az elfelejtett hagyományok újrafelfedezése jegyében Herder időtlen cselekvési mintaként, lelkiállapotok vagy belső konfliktusok ősi modelljeként értelmezte az antik mítoszokat. Goethe korai „himnuszaiban”, ódáiban mitikus alakokat idéz fel, akik sajátos érzelmi állapotokat fejeznek ki. A Sturm und Drang ún élményköltészetének (a szerző valóságos vagy fiktív élményére épülő lírájának) jellemző példája Goethe Sesenheimi dalok c. versciklusa Klasszicizmus Klasszikus, elsősorban antik előképeken tájékozódó művészetelmélet és gyakorlat. Stílustörténeti értelemben a barokk és a romantika közti időszak egyik irányzata, mely egy időben jött létre a barokk utolsó szakaszával. A klasszicista művészetelméletet a görög és római antikvitás „klasszikus” stílusa, továbbá Arisztotelész Poétika, Horatius Ars poetica, Vitruvius De architectura és Quintilianus Institutio

oratoria c. művének alapelvei határozták meg A művészi gyakorlat az antik kifejezésformákat követi, ami a költészet terén az antik versmértékek, motívumok, stíluselemek és műfajok alkalmazásában nyilvánul meg elsősorban. A művészettörténetben a fogalom kortól függetlenül az antikizáló stílustörekvéseket, illetőleg az 1750-es, 60-as évektől a 19. század közepéig terjedő korszakot jelöli Irodalomtudományi használata a 19. század elejétől terjedt el A fogalom kialakulását elősegítette, hogy a 18. században megnőtt az antik előkép nélküli műfajok (pl regény) és kifejezésformák szerepe. E folyamat jelölésére a romantika kifejezés vált elfogadottá, míg a klasszicizmus eredetileg a hagyományokhoz való ragaszkodást, illetőleg az antikizáló „virágkorokat” jelölte. A német irodalomtörténet a klas-szicizmus helyett a klasszika kifejezést használja Goethe és Schiller korának jelölésére Az antik előképeken

tájékozódó klasszicista magatartás a reneszánsz idején jelent meg először. Ettől kezdve a klas-szicizmus állandó összetevője az európai irodalmak történetének Történeti változatait az antik szövegek eltérő értelmezései és a különböző korabeli irányzatokkal való összefonódása hozzák létre Az antik szövegeket újraértelmező reneszánsz poétikák érvelését és példaanyagát átvették a különböző nemzeti nyelvű poétikai kézikönyvek, s egyaránt alkalmazták a neolatin humanista és a nemzeti nyelvű későhumanista költészetben. A klasszikus műfajelméleti, retorikai előírások és az antik versformák változatos adaptációja egyaránt fontos törekvése volt a felvilágosodás irodalmi programjának és a weimari klasszika képviselőinek. A felvilágosodás filozofikus, didaktikus klasszicizmusának jellegzetes műfajai a szatíra, a tragédia és az eposz, fő képviselői Pope, Voltaire, Dryden, Samuel Johnson és Swift. Az

antik művészet iránti régészeti érdeklődés nyomán bontakozott ki a neoklasszicizmus, melynek elméletét Winckelmann és Lessing fejtette ki a leghatásosabban, középpontban az igazság és az egyszerűség fogalmával. A szigorú, puritán elveket valló ún polgári klasszicizmus a francia forradalom hivatalos művészeti irányzata lett (Alfieri, Foscolo). A klasszicizmus és az érzékenység együttesen jelentkezett Chénier, Hölderlin és Keats költészetében Goethe és Schiller Sturm und Drang korszakuk után a görög és a romantikus elemek produktív összekapcsolását hangsúlyozta és szembeállította az antik, elsősorban latin minták pusztán a tekintélyen alapuló, „külsődleges” imitációjával. Kelet-Európában a klasszicizmus eszméi fontos szerepet játszottak az irodalmi nyelv megteremtésében, megújításában és a nemzeti irodalmak fellendítésében Klasszika A német irodalom történetének 1800 körüli szakasza, az ún. weimari

klasszika időszaka, középpontban Goethe és Schiller 1794 és 1805 közötti együttműködésével. Mint korszakfogalom nem egyértelmű, mivel a kor íróinak, irodalmi termésének és esztétikai programjainak csupán egy részét foglalja magában. Az alapjául szolgáló elképzelés a 19 század első felének német irodalomtörténetírásában született meg, szoros összefüggésben az 1830-as évek politikai helyzetével, a GoetheSchiller-kultusszal és a nemzeti önértelmezési törekvésekkel. A fogalom tágabb értelemben a 18 század közepétől Goethe és Schiller koráig, szűkebb értelemben Goethe itáliai utazásától (1786/88) Schiller haláláig (1805) terjedő időszakot jelöli 7 Weimar és Jéna a német nyelvterület kulturális központjá- nak számított ekkor, ahol jelentős művészek és értelmiségiek gyűltek egybe. A weimari szellemi életre hatott Wieland és Herder, s ugyanezekben az években élt Jénában Fichte, August Wilhelm és

Friedrich Schlegel, Novalis, Schelling és Hölderlin. Az ő viszonyuk Goethéhez, Schillerhez, Wielandhoz és Herderhez sokkal összetettebb annál, mint hogy megragadható lenne a „klasszikusok” és a „romantikusok” közti ellentéttel A „weimari klasszika” kifejezés tehát nem egy irodalomtörténeti korszakot jelöl, hanem egy rövid időszakra utal az 1800 körül élt német írók munkásságában. Az általános klasszicizmus-fogalomból származnak a weimari klasszika fő jellegzetességei. Ezek Goethénél mindenekelőtt az antik témák és versformák kedvelése, Schillernél az antik mitológia isteneinek dicsőítése Goethe és Schiller 1794-től kezdődő együttműködése nyomán megszületett a szándék az egységes német irodalmi nyelv és kultúra létrehozására. Schiller Kant művészetfilozófiája nyomán kibontakozó esztétikai tanulmányait az az elképzelés irányította, hogy a művészet kapjon központi helyet a társadalmi fejlődésben

Wieland, Schiller, Herder és Goethe számos folyóiratot hozott létre (pl. Der Teutsche Merkur, Thalia, Die Horen, Musen-Almanach, Adrastea, Propyläen), melyekben rendszeresen közzétették esztétikai, művészetelméleti és irodalompolitikai nézeteiket Goethe mint a weimari szinház igazgatója célul tűzte ki a közönség ízlésének formálását és a színészek képzését. Behatóan foglalkozott a természettudományokkal, mert ezek segítségével kereste a világ egészét magyarázó alapelvet Schiller és Herder törekvéseinek fő célja a társadalmi harmónia, a valódi humanitás megvalósításának ösztönzése az igazság és a szépség eszközeivel. Ezt az esztétikai, művelődési és társadalmi programot művek sorában valósították meg, melyek közül kiemelkedik Goethe Wilhelm Meister tanulóévei (1794/95) c. regénye és Schiller történelmi drámáinak sorozata (pl Wallenstein, 1800). Goethe regénye nagy hatással volt a kor fiatal íróira,

így mindenekelőtt Jean Paul, Novalis, Tieck és Eichendorff munkásságára Goethe-kor A német irodalom és művelődés történetének kb. 1770-től 1830-ig terjedő korszaka Az először Heinrich Heine által körülírt fogalom három rövidebb korszakot foglal egységbe: a Sturm und Drang, a klasszika és a romantika időszakát. Az ezeket összakapcsoló és az érintkező korszakoktól megkülönböztető sajátosság Goethe univerzális személyisége. (Az érintkező korszakok egyrészt a felvilágosodás ill az érzékenység, másfelől a restauráció ill. a Vormärz) A fogalom alapja az a feltételezés, hogy ebben az időszakban szinte minden fontos irodalmi, eszmetörténeti és tudományos jelenség valamiképpen összefüggésbe hozható Goethével Heine körülírása a korszak időbeli kiterjedését illetően lényegében egybeesik a korabeli német irodalomtörténet-írás gyakorlatával. A 19 század közepe után a Sturm und Drang – Goethe és Schiller –

romantika hármas felosztás vált elfogadottá, részben eltérő időbeli súlypontokkal. A 20 század elején végbement a fogalom kiterjesztése a filozófia, a pedagógia és a politika területére, s megszületett a meghatározás sajátosan német jelenségként Az 1960-as években megkezdődött a fogalom bírálata, sőt voltak, akik teljesen elvetették mint történetietlen konstrukciót. A 80-as évek germanisztikájában megegyezés született a fogalom eredeti értelemben való használatáról, a korszakon belüli különböző törekvések és irányzatok hangsúlyozása mellett. Tartalmát azonban túlnyomórészt továbbra is az eszmetörténeti sajátosságok és esztétikai koncepciók mentén határozták meg Az utóbbi évek német irodalomtörténeteiben megjelent az időszak belső tagolása a politikatörténet eseményeivel Romantika Az európai művelődéstörténet egyik fő áramlata a kb. 1795-től a 19 század közepéig terjedő időszakban A fogalom

használatának három lehetősége különíthető el egymástól: 1) Történeti kortól függetlenül olyan magatartást jelöl, melynek fő sajátosságai az idealizálás, az álom és valóság közti határok feloldása, a végtelenhez fűződő viszony hangsúlyozása. Filozófiai szempontból a romantika az empirikus racionalizmus ellentéte, az irodalom terén a klasszicista és a realista áramlatoktól különül el a legélesebben. 2) Összeurópai értelemben a romantikus irodalom és művészet a kereszténység és a történeti reflexió által meghatározott újkori kultúrával azonosítható. 3) Az irodalomtudomány meghatározása szerint a romantika azon szerzők fenti időszakban keletkezett szövegeit foglalja magában, akik a fantasztikum poétikája és a képzelet elmélete révén szemben állnak a 18. századi leképezés-koncepciókkal Az esztétika önállóságáról vallott elképzelés a romantikában szorosan összekapcsolódik az egyetemesség és a

költői-filozófiai önreflexió igényével A romantika legjelentősebb szerzői a francia irodalomban Chateaubriand, Lamartine, Victor Hugo, Stendhal és Balzac, az angolban Blake, Words- 8 worth, Coleridge, Byron, Shelley, Keats és Walter Scott, az olaszban Leopardi, a németben Tieck, a Schlegel-fivérek, Hoffmann, Arnim, Eichendorff és Brentano. A romantika az egyik legösszetettebb irodalmi áramlat. Számtalan különböző árnyalata, belső tagolása létezik, s az ide sorolt szerzők túlnyomó többsége nem jellemezhető maradéktalanul a romantikus törekvésekkel. Különösen erőteljes a német romantika európai kisugárzása A német romantika fénykora túlnyomórészt a Heidelbergben és Berlinben élő írók munkásságához köthető. Az 1805 és 1808 között fennálló heidelbergi csoport tagjait erős népköltészeti, történeti-filológiai, mitologikus és etimológiai érdeklődés jellemzi, míg a berlini körben nagyobb hangsúlyt kapott az

eredendően irodalmi tevékenység. A német későromantika fő központjai Bécs és München. A romantikus önértelmezés jellegzetes kifejeződése az irónia. Az irónia Friedrich Schlegel meghatározása szerint magában foglalja az egyetemesség, a befejezhetetlenség és a töredékesség paradox ellentétét. Az egyetemesség kívánalma gyakran eredményezi a műfajok és stílusok keveredését A regény műfaj kedvelését az magyarázza, hogy nyitott formaként egyesíteni tudja magában a többi műfajt, s integrálni képes a különféle poetológiai, filozófiai és tudományos diskurzusokat. A romantikus regénynek ez az enciklopédikus sajátossága azt jelenti, hogy például a művész- és a nevelési regény, a szerelmi, a rémregény és a történelmi regény típusai csak elvileg választhatók szét egymástól, a gyakorlatban ezek egyszerre képviselik a különféle változatokat. Ugyanez érvényes a rövidebb prózai formákra, mint pl. a novella és a

mese A romantikus költészet jellemzője a művészi kidolgozás és a közvetlen beszéd utánzása közti állandó ingadozás. A legkedveltebb versfomák a szonett, a canzone, a terzina, a románc, a dal és a ballada, emellett előfordulnak szabad versformák is. Gyakori eszköz a szinesztézia és a nyelv mágikus használata A romantikus versek egy része először regények keretében jelent meg. A drámát többnyire epikus hangvétel, stílus- és formabeli keveredés, a kifejezetten olvasásra szánt darabok túlsúlya jellemzi. Kivételnek számít az ún sorsdráma és a vígjáték Az előbbi a sorsot befolyásoló tényezők és a szereplők akaratának feszültségére épül, az utóbbi fő összetevői a szatíra, a mese és az álarcos játék. A restauráció kora A történetírástól kölcsönzött fogalom az 1815-től 1830-ig, illetőleg tágabban az 1848-ig terjedő korszak irodalmát jelöli. Tág értelemben a fogalom átfogja a monarchikus államrend Bécsi

kongresszuson történt helyreállításától az 1848-as forradalmakig terjedő időszakot. Elsőként Franciaországban használták a Bourbonok visszatérése és az 1830 évi júliusi forradalom közti időszak megnevezésére A kort alapvető kétarcúság jellemzi. Fő sajátossága a konzervatív és a haladó politikai irányzatok küzdelme, a szigorú cenzúra és az új publikációs formák egyidejű létezése. Egymás mellett él az autonóm és a kontextustól függő irodalom-fogalmak rendszere, a hagyományokat követő és a napi igényeket kielégítő költészet A politikai események alapul vétele az időbeli határok kijelölésében azt eredményezi, hogy a restauráció kora a német irodalomban egyrészt átfogja pl. az idős Goethe munkásságát, a későromantikát és a biedermeier konzervatív stílusáramlatait, másrészt kiterjed a Vormärz (Március előtti korszak) íróinak jelenre irányuló, változást szorgalmazó törekvéseire és az 1840-es

évek politikai irodalmára. A biedermeier fogalmát az 1848 utáni német írónemzedék alkalmazta először a megelőző korszak szatírikus megjelölésére. A kifejezés az 1920-as években vált semleges korjelölővé a német és a német befolyás alatt álló közép-keleteurópai irodalom- és művészettörténetben Van olyan felfogás, amely a biedermeier megjelölést részesíti előnyben a restauráció kora elnevezéssel szemben. A Március előtti korszak (Vormärz) ugyancsak a történetírástól kölcsönzött fogalom az 1840 és 1848 közötti időszak irodalmi törekvéseinek és szerzőinek jelölésére. Tágabb értelemben egyaránt alkalmazzák a forradalmak előtti kor egyes jelenségeire és az 1830-tól, ill. 1815-től számított egész időszakra, a restauráció kora, ill a biedermeier szinonímájaként A restauráció korának irodalmát erőteljesen befolyásolta a politikai elnyomás, az állandó katonai jelenlét, a nemzeti és birodalmi

ideológiák érvényesülése, a sajtótörvények sokasága és a társasági élet elsorvadása. A hagyományos vallási, filozófiai rendszerek válsága együtt járt a klasszikus esztétika heves bírálatával. Ezzel egy időben újjáéledt a vallási irodalom, míg a német írók egy része a goethei-weimari mintát követte. Fejlődésnek indultak a regionális iro- 9 dalmi törekvések. Az 1820-as évektől kezdve fokozottan érvényesült a válság, a bizonytalanság, a világfájdalom, a rezignáció és a szétszakítottság érzése, a leghatásosabban pl. Byron, Manzoni, Heine és Büchner műveiben Az irodalom terjesztése jórészt a családi, baráti körre korlátozódott, a szalonok és olvasókörök félig nyilvános keretei közé szorult. Ugyanakkor fellendült pl a tárca és a tudósítás műfaja, az utazási irodalom, a zsebkönyvek és almanachok kiadása A művészet autonómiájáról vallott klasszikus-romantikus elképzelést tovább éltető

költészetfogalom élesen szemben állt az aktualitások mellett elkötelezett, a közvetlen hatás jelentőségét hangsúlyozó költészetfelfogással. Az előbbi nyomán születtek a biedermeier irodalom jellegzetes művei, köztük Grillparzer klasszicista drámái, Stifter elbeszélései, Mörike és Droste versei. Az utóbbi felfogás jegyében állnak pl Heine útirajzai és Lenau költészete Ausztriában sajátos színházi kultúra jött létre, amely részben még a barokk hagyományokat követte és továbbfejlesztette a népszinművet (pl. Nestroy) A különféle irodalomfogalmak szembenállása elősegítette a műfaji újításokat, a vegyes műfajok és stíluskeveredések létrejöttét (így pl prédikációbetétek alkalmazását a falusi történetekben, filozófiai elmélkedések beillesztését az utazási elbeszélésekbe, hosszú leíró részletek és allegóriák használatát a verses eposzban, történeti fejtegetések közbeszúrását a

drámaszövegekben, a divatos szalonnyelv beiktatását az érzékeny szerelmi költészetben) A realizmus programiratai majd éppen ezeket az új műfajokat és stílusbeli szabadosságokat bírálják és ítélik el az 1850-es évek elején. Realizmus Az irodalomtudományban kétféle értelemben használt fogalom. Esztétikai, stílustipológiai értelemben a valóságnak elkötelezett ábrázolásmódot jelöli, koroktól függetlenül. Korszakfogalomként a kb 1840-től 1900-ig terjedő időszak megnevezésére alkalmazzuk, annak ellenére, hogy nem határozta meg kizárólagosan a kor irodalmát. Filozófiai terminusként a valóság megismeréstől független létét feltételező elképzelést jelöli Stílusirányzat értelemben az 1820-as évektől, korszakjelölőként a 19. század második felétől használták a kifejezést Alkalmazása a századforduló körül lett általánossá. Ezt követően vált az egyik különösen sokat vitatott, változatos jelzőkkel

ellátott terminussá és különféle ideológiák eszközévé. A realizmus mint stílusirányzat nem a kor „valóságának” ábrázolását tekintette feladatának. Elsődleges célkitűzése az volt, hogy létrehozza a hitelesség, átláthatóság és rend látszatát, s ezt az irodalmi konstrukciót mutassa be a valóság tulajdonképpeni lényegeként. További fontos sajátosságai a romantikától való fokozatos elszakadás, a különféle társadalomkritikai, pszichológiai és esztétizáló törekvések erőteljes érvényesülése, a részletek iránti fokozott érdeklődés, az alapos, körültekintő leírás, a tárgyak és a személyek jellemének összekapcsolása, a párbeszédek mesteri kezelése. A realizmus az elbeszélő műfajokban jutott érvényre a legerőteljesebben. A legkedveltebb műfaji minták a nevelési, a kor- és a történelmi regény, valamint az elbeszélés. A műveket gyakran ciklusokba rendezték A legjelentősebb realisták Balzac,

Manzoni, Stendhal, Flaubert, a Goncourt-fivérek, Dickens, Thackeray, Hardy, Tolsztoj, Fontane Naturalizmus Stílustipológiai fogalomként a realizmus radikális, a mindennapi élet jelenségeit aprólékosan ábrázoló változatát jelöli. Történetileg a korai modern irodalom pozitivizmus által befolyásolt irányzata a 19 század második felében Általános értelemben azt a nézetet jelöli, amely a „természet”-et tekinti a történeti, társadalmi, erkölcsi jelenségek alapjának és értékmérőjének Az irányzathoz tartozó szerzők a 19. századi természettudományok, elsősorban a biológiai és szociológiai kutatások felismeréseit hasznosítják, s bemutatják az ember függőségét az öröklött és a környezeti tényezőktől. Bírálják az előző időszak idealizmusát, tiltakoznak a fennálló társadalmi viszonyok, a nyomor, a prostitúció és az alkoholizmus ellen. A provokatív témaválasztás rendszerint együtt járt a formai újításokkal

és a valóságközeli ábrázolásmóddal. Az irányzat legtöbb képviselője a realizmus követőjének tartotta magát. A realizmus és a naturalizmus közti átmenetet Flaubert képviseli Kialakulásában meghatározó szerepet játszottak Zola regényei és irodalomelméleti nézetei Zola a költészetet azonos szintre helyezi a természettudományokkal a megismerésben; fő célja az ember, az emberi csoportok belső világának, működési mechanizmusainak (fiziológiájának) a részletes ábrázolása. Az irányzat meghatározó műfajai a társadalmi regény, a társadalmi dráma és az elbeszélés A társadalomkritikai célkitűzésű naturalista dráma legjelentősebb képviselői Ibsen és Gerhart Hauptmann. A naturalizmus jelentős francia írói a Goncourtfivérek, Daudet és Maupassant 10 Szimbolizmus Francia eredetű, naturalizmus- és realizmusellenes költői, művészeti irányzat a 19. század második felében és a 20 század első évtizedében, mely az

ún. szimbolista mozgalomban teljesedett ki Fő sajátossága a különféle jelképek többértelmű, szuggesztív, változatos használata és az esztétizáló, formalista művészi nyelv alkalmazása. A nyelvi eszközök sajátos összefüggéseket teremtenek a költő lelkivilága és a külvilág között, s a szimbolikus kifejezésmódok a látható dolgok mögött fellelhető örök eszmékre, az érzékfelettire utalnak A jelképek természettől adott vagy kulturálisan közvetített, hagyományos értelmezését a szimbolisták kibővítették egy szubjektív, asszociatív eljárással, melynek során bármi válhat jelentéshordozóvá. Új kifejezőeszközöket alkalmaztak, mint pl. a szabadvers, a szinesztézia és az enjambement, s a művek gyakran nehezen megfejthető, rejtett értelmet hordoznak Az irányzat alapvetően elitista jellegű, s nem idegen tőle az irracionális, misztikus elemek alkalmazása A szimbolizmus kezdeményezői Nerval és Baudelaire, az előbbi

a szürreális tapasztalat és az álom költői feldolgozása, az utóbbi az ún. „korrespondenciák” (kb: egymástól látszólag távoli képzetek összekapcsolása) poétikája révén „A romlás virágai”-nak (1857) Correspondances c. szonettjében Baudelaire „szimbólumok erdejé”-nek nevezte a valóság töredékeit, melyek egységét egyedül a költészet képes helyreállítani. Az ún „szimbolista kiáltvány”-t Jean Moréas adta ki 1886-ban, melyben egy jól körülhatárolható szerzői csoport megjelölésére használta a szimbolizmus kifejezést. A francia szimbolisták második nemzedékének tagjai Lautréamont, Mallarmé, Paul Verlaine, Rimbaud és Maurice Maeterlinck. A legismertebb német szimbolisták Rilke, Hofmannstahl és Stefan George Parnasszizmus Francia eredetű, romantikaellenes költői irányzat az 1850-es évektől az 1870-es évekig terjedő időszakban. A különböző eszmei és esztétikai törekvéseket egyesítő irányzat

névadója a Le Parnasse contemporaine (Jelenkori Parnasszus) c. versgyűjtemény sorozat A parnasszisták közös jellemzője, hogy elvetik a vátesz költő romantikus felfogását és az érzelmes költészetet. Fő eszményeik a szenvtelenség, a míves költő típusa, a változatos és nehéz klasszikus versformák (pl. rondó, szonett), a rímek gazdagsága, a görög antikvitás és az archaikus mitológiák A „nagy” parnasszisták Baudelaire, Verlaine és Mallarmé, akik azonban 1872 után szembefordultak korábbi eszményeikkel és új költészetet hoztak létre (szimbolizmus). A „kis” parnasszisták jórészt feledésbe merültek, ma főként Théodore Banville, Leconte de Lisle, José María de Heredia és Sully Prudhomme költészetét tartjuk számon parnasszizmusként A parnasszizmus egyaránt hatott pl. a spanyol, a portugál, a cseh és az orosz költészetre, s maradandóan befolyásolta Kosztolányi és Babits költészetét. Impresszionizmus A

művészettörténettől kölcsönzött fogalom az 1900 körüli irodalom egyik irányzatát jelöli, melyben a pillanatnyi benyomások és egyéni hangulatok ábrázolása áll a középpontban. A kifejezést Louis Leroy francia kritikus használta először 1874-ben egy, a hivatalos művészeten kívülálló művészcsoport megjelölésére, Claude Monet azonos című képe nyomán. Irodalmi összefügésben Ferdinand Brunetière alkalmazta először 1879-ben, a regény műfaj naturalizmussal szembenálló tendenciáinak összefoglaló megnevezésére Az impresszionista nyelvhasználat fő sajátosságai a nyelv hagyományos rendjével szembenálló törekvések és az új nyelvi eszközök létrehozása. A szintaktikai szabályok helyett a szubjektív benyomások rendje határozza meg a szöveget, a költő csupán a benyomások közvetítője A mondatszerkezet megújításának jellegzetes impresszionista eszközei a rövid, ige nélküli, névszói jellegű mondatok; az

értelmezők és az értelmezett főnevek elszakítása; az elvont főnevek sajátos használata. Gyakori a mellékmondatok ritmikus halmozása; a függő beszéd alkalmazása; az alanynak a mondat végére, a határozóknak a mondat elejére helyezése További sajátosság az élő személyek nevének helyettesítése élettelen tárgyak nevével. Az impresszionizmus kezdetei a naturalizmusra nyúlnak vissza, később összefonódik a szimbolizmussal és a szeces-szióval. Többnyire az írók életművének egy-egy szakaszát jellemzi A legjelentősebb impresszionista irók Jammes, Huysmans, Wilde és Whistler. Az elsősorban angolok és franciák által művelt ún impresszionisztikus kritika értelmezés helyett mintegy „újraírja” a vizsgált művet, az artisztikus elemeket hangsúlyozza és önkényesen kiragadott részleteket helyez előtérbe Fin de siècle A 19. századból a 20 századba vezető átmenet időszaka, melyben egymás mellett él a végső idők (válság,

hanyatlás) és a modernitás tudata. A fogalom rokon értelmű a „századforduló kora” és az „1900 körüli időszak” kifejezésekkel 11 Kezdetét a naturalizmustól való eltávolodás 1880 körüli megjelenése, végét az expresszionizmus 1910 körüli feltűnése jelöli ki. Számos különböző irodalmi jelenséget és stílustörekvést foglal magába (pl impresszionizmus, szimbolizmus, neoromantika, szecesszió), melyek közös vonása a naturalizmus tagadása. A kor kulcsfogalma a décadence, melyet 1857-ben Baudelaire használt először a klasszikus esztétikával szembenálló, új irodalmi törekvések jelölésére. Az 1880-as évektől a párizsi írók egy csoportja nevezte magát „dekadens”-nek, provokatív szándékkal. Mindkét fogalom szoros kapcsolatban áll a kor hanyatlását erősítő általános nézettel, s a civilizáció folyamatos fejlődéséről vallott optimista felfogás ellen irányul. A korszak fő vonásai a „mesterséges”

előnyben részesítése a „természetes”-sel szemben, a szépség kultusza, az álomvilágba menekülés és a „misztikus” utáni vágyakozás Mindezek az elképzelések hatással voltak az irodalomra. A fin de siècle irodalmi törekvései Franciaországból terjedtek el Európában. Joris-Karl Huysmans egyik dekadens regényalakja egyaránt mintául szolgált például Gabriel d’Annunzio, Oscar Wilde és Arthur Schnitzler hőseinek. A dekadens életérzés és az életigenlés feszültsége jelentősen ösztönözte a német irodalmat (pl. Nietzsche, Rilke, Hofmannstahl, Thomas Mann) 12 Irodalomtudományi alapfogalmak (1819. századi világirodalom) Világirodalom Általános és összehasonlító irodalomtudomány (komparatisztika) Korszak Felvilágosodás Pietizmus Gáláns irodalom Érzékenység (szentimentalizmus) Rokokó Sturm und Drang Klasszicizmus Klasszika Goethe-kor Romantika A restauráció kora Realizmus Naturalizmus Szimbolizmus Parnasszizmus

Impresszionizmus Fin de siècle 13 1. A XVIII századi angol regény Társadalom- és politikatörténeti összefüggések Irodalmi-erkölcsi folyóiratok: The Tatler The Spectator esszé: Richard Steele Joseph Addison Az első modern angol regény – Daniel Defoe: Robinson Crusoe Moll Flanders Az utópikus-szatirikus utazási regény – Jonathan Swift: Gulliver utazásai Az érzelmes lélektani regény – Samuel Richardson: Pamela Clarissa Realista törekvések – Henry Fielding: Joseph Andrews („prózában írt komikus eposz”) Tom Jones (nevelési regény, társadalmi körképpel) A pikareszk hagyomány továbbélése – Tobias George Smollett: Roderick Random Peregrine Pickle kalandjai Humphry Clinker kalandozásai Samuel Johnson – szótár; verses szatírák; esszék; Shakespeare-kiadás Angol költők élete; filozófiai kisregény: Rasselas S. Johnson köre – James Boswell: Johnson-életrajz Frances Burney: Evelina Oliver Goldsmith: A wakefieldi lelkész Sir

Joshua Reynolds A hagyományos regénytechnika felbomlása – Lawrence Sterne: Tristram Shandy Henry Mackenzie: Az érző ember Az ún. gótikus regény – Horace Walpole: Az otrantói kastély Clara Reve: Az erény bajnoka Mrs Anne Radcliffe: Udolpho titkai Az orientalizmus divatja – William Beckford: Vathek 2. A XVIII századi angol és és francia költészet Klasszicista törekvések – Alexander Pope: Esszé a kritikáról Fürtrablás;eposzfordítások verses erkölcsi-filozófiai esszék Komikus daljáték – John Gay: A koldusopera Filozófiai értekezések – Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury III. grófja Érzelmes költészet – James Thomson; Joseph és Thomas Warton; William Collins Verses elmélkedések – Edward Young: Éji gondolatok A klasszicizmus és a romantika határán – Thomas Gray A népköltészet felfedezése – James Macpherson: Osszian költeményei Thomas Percy Vallási-erkölcsi-elmélkedő költészet – William Coowper Kísérlet a

költészet megújítására – Robert Burns A francia klasszicizmus költője mint a romantika előképe – André Chénier 3. A francia felvilágosodás irodalma Társadalom-, politika- és eszmetörténeti összefüggések – racionalizmus, libertinage, szentimentalizmus Pierre Bayle – Történeti és kritikai szótár Montesquieu – Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól A törvények szelleméről Voltaire – élete és egyénisége – költészet: Henriász; filozófiai tanköltemények; Shakespeare-fordítások; drámák – történelemfilozófiai művek: XII. Károly svéd király története; XIV Lajos százada; A népek erkölcsei és szelleme – filozófiai írások: Filozófiai levelek; Értekezés a türelemről; Filozófiai szótár – levelezés Az Enciklopédia Diderot – szerepe az Enciklopédiában – filozófiai és művészetkritikai írások: Levél a vakokról; Szalonok – színdarabok: Törvénytelen fiú;

Családapa – filozófiai-szatirikus dialógus: Rameau unokaöccse Buffon – Általános és részletes természetrajz; Értekezés a stílusról Jean Jacques Rousseau – élete és egyénisége – filozófiai értekezések: Értekezés a tudományokról és a művészetekről Értekezés az emberek közti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól Társadalmi szerződés – önéletrajzi művek: Vallomások; Egy magányos sétáló álmodozásai 4. A XVIII századi francia regény A társadalomkritika változatai – Alain René Lesage: Sánta ördög Gil Blas Marivaux: Marianne élete Az úrrá lett paraszt Montesquieu: Perzsa levelek A filozófiai regény – Voltaire: Candide Zadig Micromégas Vadember Diderot: Mindenmindegy Jakab meg a gazdája Az érzékeny regény – Antoine-François Prévost d’Exiles: Manon Lescaut és Des Grieux lovag története; Rousseau: Új Héloïse A természetkultusz és a nevelési regény – Rousseau: Emil Jacques-Henri Bernardine de

Saint-Pierre: Pál és Virginia A libertinizmus kritikája a levélregényben – Pierre-Ambroise Choderlos de Laclos: Veszedelmes viszonyok 5. A német felvilágosodás és klasszika drámairodalma Társadalom- és filozófiatörténeti összefüggések – Gottfried Wilhelm Leibniz Christian Wolff Christian Thomasius Klasszicista esztétikai és kritikai törekvések – Johann Christoph Gottsched Johann Jakob Breitinger Johann Jakob Bodmer Johann Elias Schlegel Az érzelmes vígjáték meghonosítója – Christian Fürchtegott Gellert Gotthold Ephraim Lessing – a német polgári tragédia megteremtője: Miss Sarah Sampson – irodalomkritikai, esztétikai és drámaelméleti nézetek: Levelek a legújabb irodalomról Laokoon Hamburgi dramaturgia – polgári drámák: Barnhelmi Minna Emilia Galotti Bölcs Náthán Goethe – a Sturm und Drang drámája: Götz von Berlichingen – klasszikus törekvések: Egmont Iphigenia Tauriszban Torquato Tasso – a klasszika és a

romantika szintézise: Faust I–II Schiller – a Sturm und Drang drámája: Haramiák – polgári tragédia: Ármány és szerelem – a szabadság-eszme drámája: Don Carlos – realista történelmi drámák: Wallenstein; Stuart Mária – romantikus tragédia: Az orléans-i szűz – társadalmi dráma: Tell Vilmos 6. A német felvilágosodás és klasszika lírája, epikája Filozofikus-leíró költészet – Barthold Brockes: Földi gyönyörűség Istenben Albrecht von Haller: Az Alpok Rokokó líra – Friedrich von Hagedorn: Új ódák és dalok gyűjteménye Salamon Gessner: Idillek – anakreontika (Johann Ludwig Gleim, Johann Peter Uz, Johann Nikolaus Götz, Johann Georg Jacobi) – háborúellenes versek (Ewald von Kleist) Az érzékenység költészete – Friedrich Gottlieb Klopstock: Messiás; ódák; bibliai és történeti tárgyú színművek A verses elbeszélés – Christoph Martin Wieland: Oberon Johann Gottfried Herder – irodalomelméleti

értekezések; népdalgyűjtemény; filozófiai és esztétikai tanulmányok A Sturm und Drang költészete (Johann Heinrich Voss, Friedrich Leopold Stolberg, Gottfried August Bürger, Christian Daniel Schubart) Goethe – élete; Dalok; himnuszok; Római elégiák; balladák; tanköltemények; Nyugat-Keleti Díván; A szenvedély trilógiája Schiller – esztétikai nézetek; ódák; filozofikus költemények; balladák Robinson-átköltések és robinzonádok – Joachim Heinrich Campe Johann Gottfried Schnabel A pedagógiai és a politikai regény – Christoph Martin Wieland: Agathon története Az abderiták története A társadalmi regény előzményei – Georg Christoph Lichtenberg: Aforizmák A Sturm und Drang regény változatai – Ulrich Bräker Heinrich Jung-Stilling Wilhelm Heinze (Ardinghello és a boldog szigetek) Karl Philip Moritz Goethe – Az ifjú Werther szenvedései Wilhelm Meister tanulóévei Wilhelm Meister vándorévei Vonzások és választások 19 7.

A német romantika irodalma A politikai, filozófiai és vallási eszmék szintéziskísérlete – Friedrich Hölderlin: Himnuszok az emberiséghez Hyperion Empedoklész halála A regény a felvilágosodás és a romantika határán – Jean Paul: Hesperus; Titán A személyiség filozófiája – Johann Gottlieb Fichte Irodalomelméleti törekvések – August Wilhelm és Friedrich Schlegel Természetfilozófiai és vallásfilozófiai ösztönzések – Friedrich Wilhelm Schelling és Friedrich Schleiermacher Az elbeszélő próza és a középkor eszményítése – Ludwig Tieck: Franz Sternbald vándorlásai A fájdalom költője – Novalis: Himnuszok az éjszakához Népköltészeti gyűjtemények – Clemens Maria Brentano és Achim von Arnim: A fiú csodakürtje Jakob és Wilhelm Grimm mese- és mondagyűjteményei Német mitológia A realizmus előfutárai – Heinrich von Kleist: Penthesilea Homburg hercege Az eltört korsó Kohlhaas Mihály Ernst Theodor Amadeus Hoffmann:

novellák, mesék, regények, elbeszélések A kedély költője – Joseph von Eichendorff A romantika leküzdése – Adalbert von Chamisso: Peter Schlemihl csodálatos története Természeti líra és realista elbeszélés – Annette von Droste-Hülshoff: Versek A zsidóbükk A költői realizmus előkészítője – Eduard Mörike: Mozart prágai utazása 20 8. Az angol romantika irodalma Látomásos-szimbolikus költészet – William Blake: Az ártatlanság dalai A tapasztalás dalai Urizen könyve Albion lányainak látomásai Az ún. tavi iskola – William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge: Lírai balladák Coleridge: Rege a vén tengerészről Kubla kán Christabel A romantikus költők második nemzedéke – Georg Gordon Noël Byron: Childe Herold zarándokútja Manfréd Káin – Percy Bysshe Shelley: Mab királynő Prometheus ódák; politikai versek – John Keats: Endymion Hyperion Lamia ódák A történelmi regény – Walter Scott: Waverley Ivanhoe

Quentin Durward A kritikai realizmus előfutára – Jane Austen: Büszkeség és balítélet Northanger apátság Az esszé felvirágzása – Charles Lamb: Elia esszéi William Hazlitt: A kor szelleme; Thomas de Quincey: Egy angol ópiumevő vallomásai Népi ihletésű dalköltészet – Jean-Pierre de Béranger A tiszta szépség kultusza – Théophile Gautier: Zománcok és kámeák 21 9. A francia romantika irodalma A preromantika képviselője – Mme de Staël: Az irodalomról; Németországról A romantikus próza születése – François-René de Chateaubriand: René; Sírontúli emlékiratok Az utópikus szocializmus hirdetői – Saint-Simon; Charles Fourier; Étienne Cabet: Ikáriai utazás A magányos én, a szerelem és a bánat költője – Alphonse de Lamartine: Költői elmélkedések Gondolati líra – Alfred de Vigny: Antik és modern költemények; Mózes; Sorsok Victor Hugo – közvetlen ihletésű én-költészet; szatírák: Fenyítések; ciklikus

emberiségeposz: Századok legendája – történelmi és társadalmi regények: A párizsi Notre-Dame; 1793; Nyomorultak Az érzelmi válságok költője – Alfred de Musset: Éjszakák Népi ihletésű dalköltészet – Jean-Pierre de Béranger A tiszta szépség kultusza – Théophile Gautier: Zománcok és kámeák 10. Az orosz és kelet-európai romantika Puskin: Jevgenyij Anyegin; A pikk dáma; Borisz Godunov; versek Lermontov: Korunk hőse; versek Mácha: Május Prešeren: Keresztelés a Szavicán; A boldogtalanság szonettjei Miczkiewicz: Ősök; Pan Tadeusz; versek Słowacki: versek 23 11. A XIX századi francia epika I Romantika és realizmus kettőssége Stendhal – élete; romantikus érzékenység; kritikai gondolkodás; az elemző regény – megfigyelés, személyes tapasztalat és képzelet szintézise: Vörös és fekete – a szenvedélyes boldogságkeresés regénye: Pármai kolostor Honoré de Balzac – élete; a részletek tisztelete; a jelenségek

mögötti egyetemes összefüggések keresése; a társadalmi regény – az emberi természet sajátosságainak és a társadalom mozgástörvényeinek módszeres számbavétele: Emberi színjáték – ábrázolásmód: részletes környezetbemutatás, portrék (külső megjelenés), tudományos felkészültség, embertípusok (az egyedi tipizálása és a tipikus egyedivé tétele) – a drámai szerkesztésmód példája: Goriot apó – a szenvedélyek „fiziológiája”: Eugénie Grandet; Völgy lilioma – a balzaci motívumok és a restauráció kori társadalom körképe: Elveszett illúziók A modern novella megteremtője – Prosper Mérimé: Colomba; Carmen Az „iparosított irodalom” – George Sand; Alexander Dumas Az irodalomkritika és az irodalomtörténet-írás professzionalizálódása – Sainte-Beuve 24 12. A XIX századi francia epika II Realizmus és naturalizmus Gustave Flaubert – a tárgyilagos ábrázolásmód és a szenvtelen elemzés

következetes alkalmazása: Bovaryné – az idő mint az események hordozója a korregényben: Érzelmek iskolája Edmond és Jules de Goncourt: Napló Émile Zola – természettudományi megismerés és determinista szemlélet a naturalista regényben: Thérèse Raquin – a húszkötetes regényciklus: Rougon-Macquart – az epikai realizmus mesterműve: Germinal – nyílt politikai állásfoglalás: Vádolok! Guy de Maupassant – az írói mesterség módszeres elsajátítása – a valóság mögötti valóság keresése a realista elbeszélésben – írásmód: a kifejezőeszközök egyszerűsítése; a cselekmény sűrítése és a stílus tömörítése; pontos ábrázolás; váratlan tragikus mozzanatok beiktatása – pesszimista életszemlélet 13. A XIX századi orosz epika I Gogol: Holt lelkek Turgenyev: Apák és fiúk Goncsarov: Oblomov 14. A XIX századi orosz epika II Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek Tolsztoj: Ivan Iljics halála Csehov: A

csinovnyik halála; A VI-os számú kórterem 15. A XIX századi angol és amerikai epika Dickens: Copperfield Dávid; A Pickwick klub; Twist Olivér; Kis Dorit; Nagy várakozások Thackeray: Hiúság vására; Pendennis Ch. Brontë: Jane Eyre E. Brontë: Üvöltő szelek G. Eliot: A vízimalom Carroll: Alice csodaországban Meredith: Az önző Hardy: Egy tiszta nő; Lidércfény Wilde: A boldog herceg; Dorian Gray arcképe Irwing: Egy utazó elbeszélései J. M Cooper: Bőrharisnya; Az utolsó mohikán Hawthorne: A skarlát betű Beacher Stowe: Tamás bátya kunyhója Mark Twain: Hucklebery Finn kalandjai James: Egy hölgy arcképe Melville: Moby Dick 16. A XIX századi angol és amerikai költészet Tennyson Browning Barrett D. G Rosetti Swinburne G. M Hopkins Poe Emerson Longfellow Whitman Dickinson 17. A XIX századi francia költészet Baudelaire Verlaine Rimbaud Mallarmé Lautréamont 18. A XIX századi olasz, spanyol, portugál, román irodalom Foscolo:

versek Leopardi: versek Manzoni: A jegyesek Carducci: Barbár ódák Pascoli: Tamariszkuszcserjék D’Annunzio: Alcyone Verga: A Malavaglia család E. de Queirós: Amaro atya bűne Pérez Galdós: Misericordia Eminescu: versek Creangă: mesék, elbeszélések 31 19. A XIX századi német nyelvű irodalom Társadalmi, filozófiai törekvések – a romantikus örökség forradalmi átértelmezése Heinrich Heine – közvetlen és természetes líraiság: Dalok könyve – „impresszionista” természetérzékelés és realitásérzék: Útirajzok – az újságíró és kritikus: Franciaországi állapotok – ironikus verses eposzok: Atta Troll; Németország. Téli rege – politikai költészet: Időszerű költemények A világfájdalom exotikus lírikusa – Nikolaus Lenau: Nádi dalok – politikai témájú verses elbeszélése: Albigensek A modern dráma kezdetei – Georg Büchner: Danton halála; Woyzek A bécsi népszinház és az olasz opera eszköztárának

szintézise – Franz Grillparzer: történelmi-mitológiai, politikai-államelméleti és szerelmi tárgyú drámák Társadalomkritikai vígjátékok – Johann Nepomuk Nestroy A tragédia bölcseleti alapú megújítási kísérlete – Friedrich Hebbel: Judit; Mária Magdolna; Gyges és gyűrűje A paraszti élet a realista prózában – Jeremias Gotthelf: A paraszttükör; András, a szolgalegény A svájci polgárság írója – Gottfried Keller: Zöld Henrik; elbeszélések Lélekábrázolás a történelmi novellában – Conrad Ferdinand Meyer: A szent A valóság stilizált leírása az elbeszélésben – Adalbert Stifter A realista keretes novella mestere – Theodor Storm: A viharlovas A német polgárság ironikus ábrázolása a regényben – Wilhelm Raabe: Stopfkuchen; Vogelsang aktái Theodor Fontane – a realista regény klasszikusa: Porosz esküvő, Effi Briest 32 20. A XIX század drámairodalma Słowacki: Kordian Krasiński: Istentelen színjáték Ibsen:

Peer Gynt; A vadkacsa Strindberg: Olof mester; Júlia kisasszony; Az apa Jarry: Übü király L. Caragiale: Az elveszett levél