Gazdasági Ismeretek | Államháztartás » Hriczik Csaba - Szociális korporatizmus

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak SZOCIÁLIS KORPORATIZMUS Készítette: Hriczik Csaba 2003-2004 tanév I félév II.évfolyam Gazdálkodási szak levelező tagozat A. csoport A neokorporatizmus és alapfogalmai A „korporatizmus”, „korporatív rendszer” a két világháború közötti fasiszta Olaszország gazdasági berendezkedésének elnevezésére is szolgál, így lényegesnek tekinthető a mai, demokratikus korporatizmus e rövid előtaggal történő megkülönböztetése. Ennek ellenére, a külföldi szakirodalomban gyakori a rövid és egyszerű corporatism kifejezés használata a demokratikus korporatizmus elnevezésére. A neokorporatizmus fogalmának, a pluralizmushoz hasonlóan, számos meghatározása létezik, melyek közül most hármat emelek ki. Philippe Schmitter szerint „A korporatizmus olyan érdekképviseleti rendszerként definiálható, amelyben az azt alkotó egységek korlátozott számú,

egységes, kötelező, nem versengő, hierarchizált és funkcionálisan megkülönböztetett kategóriákba szerveződnek, melyeket az állam elismer, illetve engedélyez (esetenként létre is hozhat), és amelyeket képviseleti monopóliummal rendelkeznek saját kategóriájukban . Thoma László meghatározása szerint „Korporatív intézményről akkor beszélünk, ha az érdekképviseleti szervezetek között folyó egyeztetések, konfrontáció és kooperáció az állam részvételével folyamatossá és szisztematizáltan rendezetté válik, tehát intézményesül. Az állam részvétele és az egyeztetések intézményesülése egyaránt nélkülözhetetlen eleme ennek a fogalomnak.” Alan Siaroff kanadai politológus 24 f ejlett ipari demokráciában végzett empirikus vizsgálata során melynek célja a kutatásban szereplő országok besorolása volt a pluralizmus / neokorporatizmus dichotomiába, a következő definíciót alkalmazta az általa liberális

korporatizmusként elnevezett jelenség leírására: „ A (liberális) korporatizmus a fejlett ipari társadalmon és demokratikus politikai rendszeren belül a nemzetgazdaság összehangolt, kooperatív és rendszerbe szervezett irányítása az állam, az egységes szakszervezetek és a munkaadók közreműködésével (ezen utóbbi két fél közvetlenül az ágazatokban is együtt működik), mely együttműködés mindhárom szereplőnek a hasznára válik.” A neokorporatizmus lényegi jellemzője továbbá az, hogy az érdekcsoportok és az állam intézményesített egyeztetése során a csoport nemcsak nyomást gyakorol a megfelelő állami szervekre és az adott esetben ellenérdekelt csoportokra, hanem a kompromisszumos megoldás, megegyezés esetén felelősséget is vállal az egyezség gyakori megvalósításáért. A neokorporatizmus esetében is számbavehető az alapfogalmak: Az érdek fogalmának felfogása alapvetően különbözik annak pluralista

értelmezésétől. Míg az utóbbi esetében az egyéni és a csoportérdek egybeesik, addig a neokorporatizmus azt feltételezi, hogy a csoportérdek különbözik az egyénitől, sőt a szerveződés során a csoportérdek befolyásolhatja, alakíthatja is az egyének érdekeit. Ha például a szakszervezeteket tekintjük, annak bizonyos tagjai lehetnek kombattánsabbak, sztrájkra hajlamosabbak, ha a többség és a vezetőség különböző megfontolások alapján azonban a problémák békés rendezését tartják előnyösebbnek akkor meggyőzik erről a tagság többi részét, s így válik a csoportérdek az egyéni érdek formálójává. A neokorporatizmus elméletében, a pluralizmus-elméletekhez hasonlóan, szintén alapfogalom a csoport: Ezen elmélet szerint a csoportot magát meghatározza az érdek, amelyet képvisel, illetve fordítva, az adott érdek is hat a csoport szerkezetére, méretére, tulajdonságaira. A csoportok között továbbá különbséget is kell

tenni: bár ezek a legkülönbözőbb érdekek köré szerveződnek, közülük a leginkább befolyásosabbak a gazdasági-társadalmi érdekeket képviselők. Ezen csoportok az állam különböző szerveivel kapcsolatban állnak, részt vesznek a szakpolitikák kialakításában, és esetenként megállapodást is köthetnek ezekkel, amely a kapcsolatoknak egy magasabb szintjét képviselik, megállapodás esetén ugyanis nemcsak az államot „kötelezik” az adott szó betartására; a k orporatív csoport vezetőségének biztosítania kell, hogy a tagság is a megállapodásnak megfelelően járjon el. Természetesen ezek a „korporatív” csoportok elsősorban a munka világában szerveződnek: a szakszervezetek és a m unkaadói szervezetek. A csoportok közötti efféle megkülönböztetés azzal jár, hogy a neokorporatizmus elmélete elismeri az ilyen, korporatív sruktúrában is a plurális jellegű csoportok létezését. A társadalmi-gazdasági szférán

kívül eső csoportok ugyanis, a pluralizmus rendszeréhez hasonlóan, kompetitív, nem hierarchizált jellegűek, és ugyanúgy nem-szisztematizált lobbytevékenységet folytatnak, mint a plurális rendszerekben minden érdekcsoport. A hatalom tekintetében a neokorporatizmus elmélete a csoportok befolyása közötti különbséget emeli ki: Ez a különbség abból adódik, hogy a csoportok szervezettsége, illetve mobilizációs képessége különböző: a csoportok a szerveződés során arra törekednek, hogy képviseleti monopóliumhoz jussanak. A csoportok befolyása közötti különbség tehát ezen monopol helyzetből adódik. Ebből következik, hogy az ugyanazon érdek menetén egy esetleges időben később alakuló csoport természetes módon hátrányosabb helyzetben van, mint az, amelyik korábban megszerezte a képviselet monopóliumát az adott kérdésben. N em minden érdek strukturálja azonban ilyen módon a csoportokat: általában az osztályérdek, a

szakmai érdek, illetve az üzleti érdekek ruházhatják fel ilyen kizárólagos hatalommal csoportjukat. A neokorporatizmus elmélete nem „nulla összegű játékként” kezeli a hatalom fogalmát, mint a pluralizmus. Az egyik csoport hatalmának növekedése nem vezethet automatikusan egy másik csoport eltérő érdekterületén át, s ez nem befolyásolhatja a többi, más jellegű csoport hatalmát. Az állam fogalma, a p luralizmus elméletéhez hasonlóan, a n eokorporatizmus esetében is további kidolgozást igényel. Általában a kormányzat szinonimájaként használják, például abban az értelemben, hogy a makroszintű tripartit tárgyalások résztvevői a munkaadói és munkavállalói szervezetek, illetve az állam. A pluralizmustól eltérően azonban az állam nem pusztán reaktív szereplője a folyamatoknak – felhasználja a cs oportok speciális információit, erejét, illetve szervezettségét a különböző szakpolitikák kialakításában. Az állam

szelektálhat is az azonos területen működő érdekcsoportok között, amennyiben kijelöl közülük egyet vagy többet, és azokat közhatalmi jogosítványokkal ruházza fel. Így bizonyos csoportok előnyösebb helyzetbe kerülhetnek, mely meg is oszthatja a csoportokat. A neokorporatizmus tehát feltételezi a csoportok és az állam egymásrautaltságát, és implicit módon feltételezi a két szféra közötti kvázi erőegyensúlyt. Az érdekek monopolisztikus képviseletéért cserébe ezek a cs oportokközfeladatokat láthatnak el, és ellenőrzik belső hierarchiájukat. Ezen érdekszervezetek és az állam összefonódása részben kiiktatja a társadalmi versengés elemét, mely éles ellentétben áll a prularista-elméletek eszméivel. A neokorporatizmus gyakorlata a kilencvenes évek Európájában A neokorporatizmus elméletének fénykora, mint már a korábbiakban említettük, az 1970es évekre tehető. Philippe Schmitter, az elmélet egyik

legjelentősebb szakértőjének számító svájci tudós szerint azonban ez az időszak csak a korporatizmus legismertebb „felbukkanása” – szinte ugyanis a 19. S zázad vége óta húsz-huszonöt évenként kerülnek előtérbe a korporatív rendszerek. A korporációk (corporazioni) a húszas évek Mussolini fémjelezte Olaszországban jöttek létre, illetve némileg módosított formában követőkre találtak Portugáliába, Spanyolországban, a Vichy Franciaországban, stb. A második világháború után pedig a kontinentális Európában kialakultak az általunk neokorporatívnak szerzett szociális dialógus rendszerek, melynek iskolapéldáját Ausztria, a N émet Szövetségi Köztársaság, illetve a skandináv államok adták, s melynek kialakulását – mint már említettük – mindenképpen segítette a keynesi elméleti alapokon nyugvó gazdaságpolitika. A nyolcvanas évekre azonban számos világgazdasági, gazdaságpolitikai, illetve politikai

változás eredőjeként a neokorporatizmus elvesztette lendületét, stagnált. A kilencvenes években azonban, meglepő módon, számos európai országban megerősödtek a korporatív elemek a politikai rendszerekben, olyanokban is, amelyek korábban tiszta pluralizmus kategóriájába voltak sorolhatók. Lényegesebb azonban, hogy az újonnan demokratizálódó közép-kelet-európai országok példája, ahol a kilencvenes évek közepén gyakorlatilag nem volt olyan ország, ahol a makroszintű neokorporatizmus valamely eleme ne bukkant volna fel. Magyarországon a régióban elsőként, 1988-ban alakult meg az Országos Érdekegyeztető Tanács, mely1990-ben Érdekegyeztető Tanács néven új formát öltött, s ezen keretek között a szociális partnereknek számos kérdésben információs, konzultációs, javaslattételi, illetve kvázi-döntési jogai voltak. Összefoglalóan a régióról megállapíthatjuk, hogy a makroszintű tripartit egyeztető fórumok célja a

rendszerváltásokat (esetlegesen) kísérő társadalmi konfliktusok kezelése, illetve megelőzése volt. Mindezek alapján bizonyítottnak tekinthetjük azt a feltételezést, hogy a húszadik században húsz-huszonöt éves ciklusban erősödik a korporatív jellegű berendezkedés. A korporatív elemek jelenlegi visszaszivárgása a p olitikai rendszerekbe alapvetően különbözik a korábbi ciklusoktól. A fasizmus időszakában kialakított ún államkorportizmus, illetve a második világháború után létrejött demokratikus korporatizmus egyértelműen az ezen irányba ható politikai (fasizmus), illetve gazdaságpolitikai (keynesianizmus) körülmények között alakult ki. A kilencvenes években azonban nem következett olyan be mélyreható politikai, gazdaságpolitikai vagy gazdasági változás, amely indukálhatta volna a jelenlegi fejlődést: demokratikus politikai berendezés van Nyugat-Európában, amely keretet adott a neokorporatizmus kialakulásának, majd

nyolcvanas évekbeli meggyengülésének, a neoliberális gazdaságpolitika alapvetően nem változott elterjedése óta, s elsöprő gazdasági válság vagy kiemelkedő növekedése sem következett be a kilencvenes években. Erre talán csak a Globalizáció adhat egyértelmű választ. Az európai szintű érdekegyeztetés Az Európai Közösségek, majd az Európai Unió keretei között közösségi szintre emelkedett és neokorporativ jelleget öltött a szociális dialógus, a szociálpolitika témakörében. Fő jellemzője a fragmentáltság, a csoportok közötti hierarchia hiánya, a csoportok közötti hierarchia hiánya, a csoportok közötti versengés illetve az európai szintű csúcsszervek tagszervezeteik feletti ellenőrzésének hiánya. A kilencvenes években azonban számos ágazatban európai szintű neokorporativ jellegű dialógus zajlott a szociális partnerek között. Ezen elemek megjelenésének legfőbb bizonyítéka a Maastricht-i szerződésbe

foglalt Szociálpolitikai jegyzőkönyv, mely a szociálpolitika területén intézményesíti az európai szociális partnerek csúcsszervezeteinek tárgyalási lehetőségeit a szociálpolitika témakörében. Ezzel törvényerőre emelkedett az Unió döntéshozatali mechanizmusában az a gyakorlat, mely a különböző szakpolitikák esetében különböző jellegű dialógustipust eredményezett, melynek jelenléte új empirikus megközelítési módszer megszületését eredményezte. A hetvenes években uralkodó nézetrendszerrel ellentétben, mely egy teljes politikai rendszert átfogóan jellemzett , addig a mára már ágazati szintű jellemzést kell adnunk a szociális érdekcsoportok közötti dialógusról, az állam szerepéről, és a két kategória közötti ismérvekről. Az Európai Unió szociális párbeszédrendszere tekintetében a neokorporativ jellegű egyeztetés csak bizonyos szakpolitikai területeken van jelen, így ezen a szinten értékelhető

az ágazatra jellemző szociális párbeszéd gyakorlata