Politika, Politológia | Felsőoktatás » Horváth Katalin - Az önkormányzati választások jogi háttere

Horváth Katalin - Az önkormányzati választások jogi háttere 1. Bevezetés Magyarországon a rendszerváltás után az általános helyhatósági választásokra első ízben 1990. őszén került sor Ezzel a választással megszűnt a tanácsrendszer és a helyén új típusú önkormányzatok jöttek létre, amelyek a közös tanácsok intézményével szemben már minden településen megalakulhattak (ezzel az ö nkormányzatok száma mintegy kétszerese lett a tanácsok számának). Az önkormányzati rendszer megszületését egyre többen aposztrofálják a negyedik hatalmi ág létrejötteként, melyet a választás tett legitimmé. Az önkormányzati választási rendszer meglehetősen árnyalt és a laikus szemével nézve kifejezetten bonyolult. Ez a jogalkotó azon törekvéseinek köszönhető, hogy az önkormányzati választási törvény megalkotásával lehetőséget biztosítson az állampolgárok számára a helyi közügyekben való érdemi részvételre

(közvetlen módon és pártpolitikai alapon egyaránt), valamint, hogy igazodjon a települések eltérő típusához, belső tagoltságához. Dolgozatomban a választási szabályok bemutatására és jogi szempontból való vizsgálatára törekszem. Ennek kiemelését azért tartom fontosnak, mert a legtöbb tanulmány a választások eredményeit vizsgálja, vagy ha ki is térnek a v álasztási rendszerre, többnyire politológiai megfontolások kerülnek előtérbe. Mindez persze nem véletlen, hiszen a választás szabályainak kialakítása során mindig érvényesülnek politikai szempontok is, s a választás maga is jelentős hatással van a politikai viszonyokra. Tanulmányomban mégis arra törekszem, hogy az önkormányzati választásokra vonatkozó szabályrendszert elsősorban jogi aspektusból vizsgáljam. A választással kapcsolatos joganyagot két részre bontjuk: az anyagi jogra, amely az aktív és passzív választójog kritériumait meghatározó

rendelkezéseket foglalja magába, és az eljárási jogra, amely a választójog érvényesülésének jogi feltételeit szabályozza, vagyis garanciális és technikai regulákat tartalmaz. Magam leginkább a választás anyagi jogi kérdéseit tárgyalom A hatályos magyar önkormányzati választójog forrásai az Alkotmány (1949. évi XX törvény), a többször módosított, a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 1990. évi LXIV törvény, valamint a választási eljárásról szóló 1997 évi C. törvény Tanulmányomban elsőként a választójogi szisztéma rendszerváltozás utáni fejlődését vázolom. Ezt követi a hatályos szabályozás ismertetése, végül a kritikák és érvrendszerek ütköztetése. A választási rendszer teljes ismertetéséhez hozzátartozna egyfajta elméleti alapvetés is (választási rendszerek típusai, jellemzői, számítási módok, stb.), erre azonban az országgyűlési választásokkal

kapcsolatban a folyóirat egy korábbi számában már sor került, ezért a kérdéssel nem foglalkozom. Mielőtt hozzálátnék a részletes elemzéshez, ezen a helyen szeretnék köszönetet mondani értékes hozzászólásaiért tanáromnak, Dr. Kilényi Géza jogász professzornak és Török Gábor politológusnak. 2. Az 1990-es választások szabályozása 2.1 A választójogosultságra vonatkozó rendelkezések Az önkormányzati választási törvény � az országgyűlési választási törvényhez hasonlóan � az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően deklarálta a választási rendszer alapelveit: a választójog általánosságát és egyenlőségét, valamint a szavazás közvetlenségét és titkosságát. A választójogosultság meghatározása már némileg eltért az országgyűlési választási törvényben foglaltaktól. Utóbbi szerint az aktív választójog megilletett minden nagykorú magyar állampolgárt (feltéve, hogy nem vonatkozott rá a

törvényben szabályozott kizáró okok valamelyike), aki legalább ideiglenes lakóhellyel rendelkezett, a passzív választójogot pedig a fenti kritériumok mellett állandó lakóhely létéhez kötötte. Ezzel szemben az önkormányzati választásokon szavazhatott a M agyarországon tartósan letelepedett nem magyar állampolgár is, illetve választható volt az is, aki ideiglenes lakóhellyel rendelkezett Magyarország területén. A választójogból kizártak köre azonos volt az Alkotmányban, valamint az országgyűlési választási törvényben megfogalmazott ún. t ermészetes kizáró okokkal, amelyek azóta sem változtak. Eszerint nincs választójoga annak, aki cselekvőképességet korlátozó vagy kizáró gondnokság alatt áll, aki közügyek gyakorlásától eltiltó jogerős ítélet hatálya alatt áll, aki szabadságvesztés büntetését tölti, illetve aki büntetőeljárásban jogerősen elrendelt intézeti kényszergyógykezelés alatt áll. A

választójogból való kizárásnak tehát bírói döntésen kell alapulnia, vagyis nem lehet államigazgatási eljárás eredménye. A törvény rendelkezései szerint a v álasztópolgárnak a v álasztójogát szabad elhatározása alapján, lakóhelyén kellett gyakorolnia, ám aki állandó lakóhelye mellett legalább 5 éve folyamatosan ideiglenes lakóhellyel rendelkezett, igazolással választójogát ideiglenes lakóhelyén gyakorolhatta. 2.2 Az önkormányzati választókerületi rendszerek A rendszerváltást követő választási jogszabályokban még nem különült el a� választási jog� anyagi és eljárási része, vagyis mindkét terület egyazon jogszabályban kapott helyet. Ilyen módon az önkormányzati választási törvényben szerepeltek olyan kérdéskörök is, mint a választók nyilvántartása, a v álasztási szervek, a kampány, a s zavazás, a jogorvoslat, stb. Az ebből a szempontból egzaktabb szabályozás a választási eljárásról szóló

1997. évi C törvény megszületésével alakult ki, innentől kezdve ugyanis az önkormányzati választási törvény kizárólag az anyagi jogi rendelkezéseket tartalmazza. Lássuk most már magát a konkrét szabályozást. Amint már említettem, az önkormányzati választás meglehetősen differenciált szabályrendszerre épült (és épül ma is), mivel a jogalkotó célja az volt, hogy a lakosság számához igazodóan a lehető legkedvezőbb választási rendszert biztosítsa a testületek magalakításához, amelyek így a különböző típusú települések helyi sajátosságainak és eltérő politikai tagoltságának megfelelően alakulhatnak. A szabályozás figyelembe vette azt, hogy a kisebb településeken a képviselő-jelöltek személyes ismerete általánosabb jelenség, a pártok ugyanakkor elenyésző mértékben voltak jelen. Ennek megfelelően az 1990-es önkormányzati választási törvény háromféle választókerületi rendszert vezetett be: •

• • a 10 000 lakos alatti településen a kislistás választási rendszert, az ennél nagyobb létszámú településeken és a fővárosi kerületekben kétszavazatos rendszert, valamint a főváros mint egész tekintetében a listás választási rendszert. Az egyes testületek létszámát a t örvény � a lakosságszámhoz igazodva � határozta meg, amelytől csak a kisebbségi képviselők esetén lehetett eltérni, ha a megfelelő feltételek fennálltak (erről a későbbiekben szólok). A kislistás rendszer ugyanazon az elven működött, mint a ma hatályos szabályozás (leírására szintén a későbbiekben térek ki), a választás azonban még kétfordulós volt és ennek megfelelően létezett érvényességi küszöb is: második fordulót csak legalább 40 %-os részvétel mellett nem kellett tartani. Az eredményt a maihoz hasonlóan a relatív többségi elv határozta meg. Még egy eltérés figyelhető meg a 12 évvel ezelőtti és a ma hatályban

lévő szabályok között: 1990-ben kislistán azonos szavazatszám elérése esetén nem sorsolás, hanem a s zavazólapon szereplő sorrend szerint juthattak mandátumhoz a jelöltek. A 10 000 -nél nagyobb lélekszámú településeken és a fővárosi kerületekben érvényesülő kétszavazatos rendszer lényege az volt, hogy a képviselők felét egyéni választókerületekben, másik felét listákon választották, így a választópolgárok két szavazólap segítségével voksolhattak (az egyiken az egyéni választókerületi jelöltre, a másikon a listákra). A 40 %-os részvétel a kétszavazatos rendszerben is érvényességi feltétel volt mind az egyéni választókerületekben, mind a l istás szavazás esetében, ha tehát a s zavazás érvénytelen volt, második fordulót kellet tartani. Ezzel azonban még nem volt teljes a k ritériumrendszer: az egyéni választókerületekben az érvényességihez eredményességi küszöb is társult: az első fordulóban az

a jelölt juthatott mandátumhoz, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapta, feltéve, hogy megszerezte azok több, mint 25 %-át. Abban az esetben, ha ezt egyetlen jelölt sem érte el, második fordulót kellett tartani, ahol már csak azok a jelöltek indulhattak, akik az első fordulóban megkapták az érvényes szavazatok 15 %-át. A második fordulóban a mandátum megszerzéséhez már elegendő volt a relatív többség is. A listás választáson eredményességi küszöb nem volt, a mandátumok kiosztására a d�Hondt-rendszert alkalmazták. A polgármestert, illetve a főpolgármestert a település típusától függően eltérő módon választották. A 10 000 v agy ennél kevesebb lakosú településen a polgármesterre közvetlenül szavaztak a kétszavazatos rendszer egyéni választókerületekben érvényesülő szabályai szerint. Az ennél nagyobb településeken a polgármestert közvetetten választották, vagyis a választópolgárok nem voksolhattak

polgármester-jelöltekre. A megyei közgyűlést szintén nem választották közvetlenül, így szavazás e tekintetben sem volt. A fővárosi közgyűlés tagjait (66 fő) a hatályos rendelkezésekhez hasonlóan közvetlenül választották, a 40 %-os érvényességi küszöb azonban ebben az esetben is hatályban volt, az eredményt pedig szintén a d�Hondt-rendszernek megfelelően számították ki. Az önkormányzati választási törvényben a kisebbségek jogainak biztosítása is megjelent, ám korántsem olyan markánsan, mint a hatályos jogszabályokban. Helyi kisebbségi önkormányzat nem létezett és országos kisebbségi önkormányzat felállítására sem nyílt lehetőség. A kisebbségi képviselő-jelöltek csak a települési önkormányzatba juthattak be, a ma hatályban levőnél némileg szigorúbb szabályok szerint. A kislistás választásokon a kisebbségi jelölt az általános szabályoknak megfelelően juthatott mandátumhoz. Ha ez alapján

egyetlen kisebbségi jelölt sem szerzett mandátumot, meg kellett keresni azt a s zavazatszámot, amely azonos volt a k islistán legkevesebb szavazattal mandátumhoz jutó jelöltre leadott érvényes szavazatok kétharmadával, és amelyik kisebbségi jelölt elérte ezt az újonnan megállapított szavazatszámot, az jutott mandátumhoz. Azonos kisebbséghez tartozó több ilyen jelölt közül csak a legtöbb szavazatot elnyerő kerülhetett be a képviselő-testületbe. Az ilyen módon elnyert mandátummal megnőtt a település képviselőtestületének a törvényben meghatározott létszáma. A kétszavazatos választási rendszerben a l istás választáson az egyéni választókerületek nemzeti és etnikai kisebbségek jelöltjei kisebbségenként egy közös független listán is indultak (ezt nevezték kisebbségi független listának). A kisebbségi független lista az általános szabályok szerint kapott mandátumot. A listán induló jelöltek közül az lett

képviselő, aki az egyéni választókerületben a legtöbb szavazatot kapta. Ha a s zavazás eredményeként a f üggetlen kisebbségi lista nem szerezett mandátumot, meg kellett keresni azt a legkisebb számot, amellyel még mandátumot lehetett kapni, meg kellett állapítani e szám kétharmadát és az a kisebbségi független lista, amely az így megállapított számot elérte, egy mandátumot kapott. Ha a kisebbségi független lista jelöltjét az egyéni választókerületben képviselőnek választották, a listáról törölni kellett, helyére a sorrendben következő jelölt lépett A fent meghatározott módon elnyert mandátummal megnőtt a település képviselőtestületének a törvényben meghatározott létszáma. 3. A módosítások A választási szisztéma legnagyobb jelentőségű� és ma is hatályban lévő � változtatására az 1994. évi LXII törvény bevezetésével került sor A jogalkotó olyan erőteljes reformokat vezetett be, amellyel már

túllép az egyszerű módosítás keretein: a törvény tulajdonképpen választójogi novellaként került be a jogi köztudatba. Az új szabályok közül ezen a helyen csak a leglényegesebbekre utalok, a rendszert részletesen a hatályos szabályok kapcsán ismertetem. A választójog kapcsán az aktív választójogosultság immár � a nagykorú, Magyarországon legalább tartózkodási hellyel rendelkező magyar állampolgárokon kívül � a bevándorolt személyekre terjedt ki. Újdonság volt továbbá, hogy az a választópolgár, aki lakóhelye mellett legkésőbb a választás kitűzését megelőző napig tartózkodási helyet létesített, választójogát igazolással tartózkodási helyén gyakorolhatja (vagyis hatályon kívül helyezték az 5 é v kikötését). A novella a v álasztás valamennyi formája esetében egyfordulós választást vezetett be a korábbi kétfordulós helyett, és hatályon kívül helyezte az érvényességi és eredményességi

küszöböket, kivéve a megyei közgyűlés tagjainak választását, ahol létezik eredményességi határ. A kislistás választásra vonatkozó szabályokon a törvényalkotó nem változtatott A 10 000 lakos feletti településeken megszüntették a kétszavazatos (az abszolút többségi és a listás választás kombinációjára épülő) választási szisztémát és bevezették helyette az egyszavazatos, vegyes, relatív választási rendszert kompenzációs mandátumokkal (az új szabályokat a h atályos rendszer leírásánál részletezem). A polgármester-választás mindenütt közvetlenné vált, csak úgy, mint a megyei közgyűlés tagjainak választása. Igen jelentős változások születtek a n emzeti és etnikai kisebbségek önkormányzásban való részvételével kapcsolatban, amely tulajdonképpen már az 1993-as Nek. törvényben helyet kapott, az önkormányzati választójogi novella csak apróbb korrekciókat vezetett be. Ennek megfelelően lehetővé

vált a helyi kisebbségi önkormányzat létrehozása, illetve biztosították az országos kisebbségi önkormányzat megalakításának lehetőségét. Az 1997-es, illetve az 1998-as esztendő újabb változásokat hozott, bár a választókerületi struktúrát, a választási rendszert egyik sem érintette. Az 1997 októberétől hatályos Alkotmány a választások időpontjára nézve már konkrét rendelkezéseket tartalmaz. Ennek megfelelően az önkormányzati képviselő-testület tagjainak és a p olgármesternek a választását - az időközi választás kivételével - az előző általános választást követő negyedik év október hónapjában kell megtartani. 1997-ben jelent meg a már említett választási eljárásról szóló törvény is, amelynek azért van jelentősége, mert a jogalkotó egyúttal az összes választási törvényből kivette az eljárási jellegű rendelkezéseket és egy jogszabályba foglalta azokat. Ezzel régi adósságát

törlesztette, hiszen a technikai és garanciális rendelkezéseket célszerű külön jogszabályba foglalni, hogy a választójogi törvény kizárólag a választási rendszer lényegéről szóljon. Annál is inkább követendő ez a gyakorlat, mert a választójogi törvény kétharmados, tehát alkotmányerejű jogszabály (amit az indokol, hogy� bár némiképpen politikafüggő területről van szó � a választási szisztémát érdemes óvni a napi politika rövid távú érdekeinek érvényesülésétől). A technikai jellegű eljárási szabályok azonban gyakran szorulhatnak finomításra, ezért módosításukat nem célravezető minősített többséghez kötni. 4. A hatályos szabályozás A választási alapelvek, a választások időpontjára, illetve a választójog kérdéskörére vonatkozó szabályozások a fent leírtak óta változatlanok. A választókerületek rendszere 1994ben sok tekintetben módosult, azóta azonban gyakorlatilag szintén nem

változott A hatályos választójog alapján tehát a s zavazás egyfordulós, amelyben a v álasztókerületi struktúra a következőképpen alakul: • • a 10 000 vagy ennél kisebb lélekszámú településeken kislistás választást tartanak, a 10 000 lakost meghaladó településeken és a fővárosi kerületekben vegyes választási rendszer van hatályban, • • • a fővárosi, valamint a megyei közgyűlések tagjait listás, arányos rendszerben választják, közvetlenül voksolnak a polgármesterre és a főpolgármesterre, a kisebbségi helyi önkormányzatok közvetlen választásáról külön szabályok rendelkeznek. 4.1 A kislistás rendszer A kislistás rendszer tehát a 10 000 vagy ennél kevesebb lakosú településeken működik. Képviselőjelölt az a választópolgár lehet, aki összegyűjti a településen választójoggal rendelkezők 3 %-ának ajánlását. Ezek a települések egy választókerületet alkotnak. Valamennyi jelölt nevét

(ábécésorrendben) egy listára veszik fel; irreleváns ebből a szempontból, hogy ki jelölte őket (szervezetek vagy állampolgárok). A választópolgárok ezt kapják meg a s zavazás alkalmával és annyi nevet jelölhetnek meg, ahány tagja lehet a képviselő-testületnek (többszavazatos, többmandátumos választási rendszer). A képviselő-testület létszámát az önkormányzati választási törvény határozza meg az adott település lakosságszámának arányában. Ez tehát� az elnevezéssel ellentétben � azt jelenti, hogy a választó nem listára szavaz, hanem személyekre. A törvény rendelkezéseinek megfelelően képviselők azok lesznek, akik a kiosztható mandátumok száma szerint a legtöbb szavazatot kapták, vagyis sem érvényességi, sem eredményességi küszöb nincs: közömbös, hogy hányan mennek el választani és a képviselők relatív többséggel választhatóak. A legtöbb esetben az is közömbös, hogy a megválasztottak milyen

sorrendben szerepelnek a listán: ennek ugyanis kizárólag szavazategyenlőség esetén van jelentősége: ilyenkor sorsolással döntik el, hogy ki lesz végül képviselő. Ha a kislista jelöltjét polgármesternek és képviselőnek egyaránt megválasztották, a kislistáról törölni kell és helyébe a legtöbb szavazatot elérő jelölt lép. Abban az esetben, ha az adott településen megválasztható képviselők számánál kevesebb jelölt indul, a választás nem tartható meg, és időközi választást kell kitűzni. Szintén időközi választást kell tartani akkor, ha a választáson a törvényben meghatározottnál kevesebb képviselőt választanak meg, ekkor azonban csak a be nem töltött helyekre vonatkozóan. 4.2 A vegyes választási rendszer Ahogy már említettem, a jogalkotó ezt a választási formát az 1994-es módosítással vezette be. A rendszer a 10 000-nél nagyobb lélekszámú településeken, valamint a fővárosi kerületekben érvényesül,

amelyeket több választókerületre osztanak. Lényege, hogy a képviselők egy részét az egyéni választókerületekben választják (itt gyakorlatilag a mandátumok körülbelül kétharmada �gazdára talál�), másik része pedig kompenzációs listáról töredékszavazatok alapján jut mandátumhoz, ezzel arányosítva az eredményt. A törvény ebben az esetben is pontosan meghatározza, hogy a lakosságszámnak megfelelően hány képviselő választható. A jelölés rendszere az egyéni választókerületi jelölésen alapul. Ez azt jelenti, hogy egyéni választókerületi képviselő-jelölt az lehet, aki összegyűjtötte az egyéni választókerület választópolgárai 1 % -ának ajánlását, kompenzációs listát pedig csak az a jelölőszervezet állíthat, amely az egyéni választókerületek legalább 25 %-ában állított lejöltet. Az 1994-ben megszűnt kétszavazatos rendszer helyett a voksolás a következőképpen történik: a választópolgárok

egy szavazólappal szavaznak egy-egy egyéni választókerületi jelöltre. Az adott választókerületben az a jelölt lesz képviselő, aki a legtöbb szavazatot kapta, vagyis itt is a relatív többségi elv érvényesül. A hatályos szabályoknak megfelelően tehát nem szavaznak pártokra, illetve jelölőszervezetekre; a kompenzációs lista nem is szerepel a választáson, jelentősége a választókerületi eredmények megismerése után mutatkozik meg. A listán szerezhető mandátumok alapját a t öredékszavazatok képezik. Töredékszavazatnak azok a s zavazatok minősülnek, amelyeket az egyéni választókerületekben az adott jelölőszervezet jelöltjére adtak le, de nem eredményeztek mandátumot. Amennyiben valamely érintett jelölő szervezetnek nincs sem önálló, sem közös kompenzációs listája, úgy a töredékszavazat rá eső része elvész. Egy-egy kompenzációs lista a települések egyéni választókerületiből összesített töredékszavazatok

arányában kap mandátumot. A független jelölt értelemszerűen nem kaphat kompenzációs mandátumot, mivel nincs töredékszavazata (hiszen jelölő szervezet sem áll mögötte). Természetesen, ahogy indítható közös jelölt, ugyanúgy felállítható közös kompenzációs lista is; a kettő nem feltétlenül kapcsolódik össze. Előfordulhat például olyan eset, hogy a közös jelöltek jelölőszervezeteinek nincs közös kompenzációs listája és a közös jelölt nem lett képviselő: ilyenkor a töredékszavazatok a közös jelöltet állító szervezetek száma szerinti arányban oszlanak meg (a töredékszavazatok felosztásánál a k iszámított szavazathányad egész része kerül fel az önálló kompenzációs listára). A kompenzációs listáról a jelöltek a bejelentés sorrendjében kapnak mandátumot. A kieső jelölt helyébe a sorrendben utána következő jelölt lép. Ha a lista jelöltjét polgármesternek vagy az egyéni választókerületben

képviselőnek választották, a listáról törölni kell. Ha Budapesten a jelölt egy fővárosi kerületi listáról és egy fővárosi listáról egyaránt mandátumot kapna, úgy nyilatkoznia kell, hogy melyiket fogadja el. Amelyik listáról nem fogadta el a mandátumot, arról a listáról törölni kell. Ha egy kompenzációs lista több mandátumot kap, mint a listán szereplő személyek száma, a mandátum betöltetlen marad. A vegyes választási szisztéma jelentősége abban áll, hogy nem enged létrejönni politikailag homogén képviselő-testületet, hiszen ha az egyéni választókerületekben egy párt szerezné meg az összes mandátumot, a kompenzációs mandátumok közül egyet sem kaphatna, így soha nem állhat elő olyan helyzet, hogy a képviselő-testület minden tagja ugyanazon párt képviselőjeként van jelen. 4.3 A fővárosi közgyűlés tagjainak választása A fővárosban egyidejűleg kétfajta önkormányzatot választanak: a kerületi

képviselő-testület tagjait, amelyről az előbbiekben volt szó, valamint a fővárosi közgyűlés tagjait, amelyről ezen a helyen teszek említést. A kerületekben tehát a vegyes rendszer érvényesül, a fővárosi közgyűlés tagjait (66 fő) pedig közvetlenül, listás, arányos rendszerben választják. Fővárosi listát azok a jelölő szervezetek állíthatnak, amelyek legalább hat fővárosi kerületben kompenzációs listát állítottak. A fővárosi listák kötöttek, ami azt jelenti, hogy a jelölő szervezetek által meghatározott sorrend szerint, a l eadott szavazatok arányában kapnak mandátumot a j elöltek. A választó tehát egy pártra, társadalmi szervezetre vagy egyéb jelölőszervezetre, pontosabban az ezek által felállított listák valamelyikére szavazhat, de a listán belüli a sorrendet nem befolyásolhatja. Bár érvényességi küszöb az 1994-es reformoknak megfelelően ebben az esetben sincs, eredményességi határ van: csak azokról

a listákról kerülhetnek jelöltek a fővárosi közgyűlésbe, amelyek megkapták az összes fővárosi listára leadott érvényes szavazatok 4 %-át. 4.4 A megyei közgyűlés tagjainak választás Az önkormányzati választási törvény külön fejezetben szabályozza a megyei közgyűlési választást. A megyei közgyűlés tagjait a megye településeinek választópolgárai � kivéve a megyei jogú városok választópolgárait � közvetlenül, listán választják. Minden megye két-két választókerületre oszlik: az egyiket a 10 000 v agy ennél kevesebb lakosú települések alkotják, a másikat a 10 000 lakost meghaladó települések. A jelölő szervezetek külön-külön indíthatnak listát a kétféle választókerületben, a választásra is különkülön szavazólap szolgál. A megyei közgyűlés tagjainak számát, valamint azt, hogy hányan kerülhetnek be a két választókerületből, a törvény egyik melléklete határozza meg. A listák� a 10

000 vagy ennél kevesebb lakosú településeken, illetőleg a 10 000-nél több lakosú településeken külön-külön számítva � a leadott szavazatok arányában jutnak mandátumhoz. Az a l ista jut mandátumhoz, amelyre leadott szavazatok száma meghaladta a választókerületben leadott összes érvényes szavazat több mint 4%-át. Ezt a h atárt az egyes választókerületek tekintetében külön-külön kell elérni. Az egyes választókerületekben a listaállításnak az a feltétele, hogy a jelölőszervezetek összegyűjtsék a választókerületben lévő települések választópolgárai legalább 0,3 %-ának ajánlását. Közös lista természetesen a megyékben is indítható, ennek kritériuma is a megfelelő számú közös ajánlás. Ha a jelölt a listáról és a megyei jogú város képviselő-testülete tagjaként egyaránt mandátumot kapna, úgy nyilatkoznia kell, hogy melyiket fogadja el. Az el nem fogadott mandátumot törölni kell. 4.5 A

polgármester, a főpolgármester választása A polgármestert, illetve a főpolgármestert a választópolgárok közvetlenül választják. A jelölés feltételeit a törvény a lakosságszám arányában differenciáltan határozza meg (3-0,5 %). A polgármester választásánál is a r elatív választási rendszer érvényesül, vagyis ebben az esetben is az szerez mandátumot, aki a l egtöbb érvényes szavazatot kapta; érvényességi, illetve eredményességi küszöböt a törvény ebben az esetben sem állít. 4.6 A nemzeti és etnikai kisebbségi önkormányzatok választása Az Alkotmány rendelkezése szerint a M agyar Köztársaságban élő nemzeti és etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők. Az alaptörvény ennek megfelelően biztosítja számukra többek között a közéletben való kollektív részvételt, valamint a képviseletet. Ennek keretében lehetővé teszi, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek helyi és országos

önkormányzatokat hozzanak létre. A választások után a kisebbség képviselete az önkormányzatokban többféleképpen valósulhat meg. Abban az esetben, ha a települési önkormányzat testületében a képviselők több mint felét egy nemzeti vagy etnikai kisebbség jelöltjeként választották meg, kisebbségi települési önkormányzatnak nyilváníthatja magát. Ha az önkormányzati testület képviselőinek legalább 30 százalékát egyazon kisebbség jelöltjeként választották meg, e képviselők kisebbségenként legalább 3 fős helyi kisebbségi önkormányzatot alakíthatnak. Az ilyen módon létrejött testületet nevezzük közvetett módon létrejövő helyi kisebbségi önkormányzatnak. A helyi kisebbségi önkormányzat azonban létrejöhet közvetlen választás útján is. A testület tagjainak számát ebben az esetben is meghatározza a N ek. törvény � a lakosságszám arányában. Az ilyen módon alakult önkormányzat maga választja meg

vezetőit, azaz itt nem érvényesül közvetlen választás, mint ahogy a polgármester-választásnál láthattuk. Egy kisebbség a településen csak egy közvetett módon létrejövő helyi kisebbségi önkormányzatot, illetőleg ennek hiányában egy közvetlen módon létrejövő helyi kisebbségi önkormányzatot hozhat létre. Nézzük először a helyi kisebbségi önkormányzati képviselők választására vonatkozó rendelkezéseket. A kisebbségi önkormányzati képviselők jelölésére és mandátumszerzésére jóval kedvezőbb szabályok vonatkoznak, mint amelyeket eddig ismertettem, ezt nyilvánvalóan a kisebbségi csoportok alacsonyabb létszáma indokolja. Ennek megfelelően a helyi kisebbségi önkormányzati választást akkor kell kitűzni, ha azt legalább 5 fő, magát azonos kisebbséghez tartozónak valló és a településen állandó lakóhellyel rendelkező választópolgár kéri. A választást akkor lehet megtartani, ha legalább annyi jelölt van,

mint a megválasztható kisebbségi képviselők száma. A jelölés feltétele a választókerület választópolgáraitól származó 5 ajánlás összegyűjtése. Ha ez a kritérium teljesült, bárki jelölt lehet, aki a Nek. törvényben meghatározott kisebbség képviseletét vállalja, vagyis nemcsak az önmagát kisebbséghez tartozónak valló személy. Ami az aktív választójogot illeti, a helyi kisebbségi önkormányzat választásában részt vehetnek az adott településen mindazok, akik a települési önkormányzati képviselőválasztásra jogosultak, vagyis ebben az esetben sem csak azok, akik az adott kisebbséghez tartozónak vallják magukat. A választás egyfordulós. Az előzőektől eltérően a helyi kisebbségi önkormányzat létrejötte vonatkozásában a törvény előír érvényességi küszöböt: a 10 000 vagy annál kevesebb lakosú településeken a választói nyilvántartásban szereplők közül legalább 50, a 10 000-nél több lakosú

településeken és a fővárosi kerületekben legalább 100 választópolgár érvényes szavazata szükséges. A kisebbségi települési önkormányzatokra, valamint a helyi kisebbségi önkormányzatokra egyebekben a helyi önkormányzatokról szóló törvény rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy a kisebbségek esetében is kislistás, illetve vegyes rendszerű választásokat tartanak, a szabályozás csupán néhány eltérést tartalmaz. Ha a települési kislistás választáson a szavazás eredménye alapján az ugyanazon kisebbséghez tartozó jelöltek egyike sem szerezne mandátumot, meg kell állapítani azt a s zavazatszámot, amely azonos a kislistán legkevesebb szavazattal mandátumhoz jutó jelöltre leadott érvényes szavazatok felével. Mandátumhoz jut minden, mandátumot nem szerzett kisebbségből egyegy jelölt, aki az így megállapított szavazatszámnál többet ér el; ha egy kisebbségen belül több ilyen is van, akkor a

legtöbb szavazatot elért jelölt. Ha két vagy több jelölt éri el azonos szavazatszámmal, akkor sorsolás dönt a mandátumról. Az ismertetett módon elnyert mandátummal megnövekszik a település képviselő-testületének az önkormányzati választási törvényben meghatározott létszáma. A vegyes választási rendszerben kisebbségenként külön-külön kisebbségi kompenzációs listára kell venni valamennyi, az egyéni választókerületben akár független kisebbségi jelöltként, akár kisebbségi jelölőszervezet jelöltjeként indult jelöltet. A kisebbségi jelölőszervezetek, illetőleg a kisebbségi jelöltek közös kompenzációs listát is indíthatnak. Kisebbségi kompenzációs lista indításához nem szükséges a helyi önkormányzati választásoknál előírt egynegyedes határ elérése, de kisebbségi kompenzációs lista alapján fővárosi lista nem indítható. Az egyéni választókerületi kisebbségi jelölt írásban lemondhat a

kisebbségi kompenzációs listás jelöltségről. A listán induló jelöltek közül az lesz a képviselő, aki az egyéni választókerületben a legtöbb szavazatot kapta. Szavazategyenlőség esetén a jelöltek sorsolás alapján kapnak mandátumot Ha a s zavazás eredményeként a k isebbségi kompenzációs lista nem szerezne mandátumot, meg kell keresni azt a legkisebb számot, amellyel még mandátumot lehet kapni, meg kell állapítani e s zám egynegyedét és az a k isebbségi kompenzációs lista, amely az így megállapított számnál több szavazatot kapott, egy mandátumot kap. Az ilyen módon elnyert mandátummal megnövekszik a település képviselő-testületének a t örvényben meghatározott létszáma. Ha a kisebbségi kompenzációs lista jelöltjét az egyéni választókerületben képviselőnek választották, a listáról törölni kell, helyére a sorrendben következő legtöbb szavazatot kapott jelölt lép. Ebben az esetben is a r elatív

többségi rendszer érvényesül, vagyis azok a j elöltek lesznek helyi kisebbségi önkormányzati képviselők, akik � a megválasztható képviselők száma szerint � a legtöbb érvényes szavazatot kapták, de legalább egyet. Az a j elölt, aki egy szavazatot sem kapott, nem lehet képviselő. A szavazólapon a választópolgár legfeljebb annyi jelöltre szavazhat, ahány tagja a kisebbségi önkormányzatnak lehet. Az azonos szavazatszámot elért jelöltek sorsolás alapján kapnak mandátumot. Ha a választópolgárok kevesebb képviselőt választanak meg, mint amennyi a helyi kisebbségi önkormányzati testület tagjainak száma, a következő választásig a testület kevesebb létszámmal is működhet. A tagok száma háromnál kevesebb nem lehet Ha a helyi kisebbségi önkormányzat képviselő-testületét feloszlatták vagy feloszlott, illetőleg ha a képviselők száma a képviselő-testület működéséhez szükséges létszám alá csökken, időközi

választást kell tartani. Ha a közvetlen módon létrejött helyi kisebbségi önkormányzat képviselőjének megbízatása megszűnik, helyére a szavazatszám szerinti sorrendben következő lép. Ha nincs ilyen jelölt, a mandátum a következő választásig betöltetlen marad. Ha a közvetett módon létrejött helyi kisebbségi önkormányzat tagjainak száma a törvény mellékletében megállapított létszám alá csökken, az ilyen módon létrejött helyi kisebbségi önkormányzat megszűnik. Az országos kisebbségi önkormányzat választása már teljesen más szabályok szerint történik, azt ugyanis nem a választópolgárok, hanem az ún. elektorok választják Kisebbségi elektornak minősül minden települési önkormányzati képviselő, akit kisebbségi képviselőként választottak meg, továbbá a helyi kisebbségi önkormányzati képviselő, a kisebbségi szószóló, valamint azok a választópolgárok, akiket a választói gyűlésen e célra

megválasztottak. Az elektor megválasztására a településen élő ugyanazon nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozó lakosok gyűlése jogosult. A választói gyűlés akkor határozatképes, ha legalább 10 fő megjelent. A résztvevők nyílt jelölés alapján készített szavazólappal, titkos szavazással, egyszerű többséggel döntenek az elektor megválasztásáról. Az adott településen egy kisebbség csak egy elektort választhat, egy elektor csak egy elektori megbízást vállalhat. Az elektorok gyűlését az Országos Választási Bizottság hívja össze, feltéve, hogy az elektorok száma eléri a 14 főt. Egy azonos nemzeti vagy etnikai kisebbség csak egy országos önkormányzatot hozhat létre. Több nemzeti és etnikai kisebbség közös, társult országos önkormányzatot is alakíthat. A jelöltté válás feltétele az elektorok 10 %-a támogatásának megszerzése. Az országos önkormányzat közgyűlésének tagjait saját körükből az elektorok a

helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló törvény kislistás szavazásra vonatkozó szabályainak megfelelő alkalmazásával, titkos szavazással választják meg. Az elektorok gyűlése akkor határozatképes, ha azon legalább a megválasztott elektorok fele részt vesz. 5. Vitatott kérdések a választójog rendszerével kapcsolatban A választási rendszer 1994-es módosítása, vagyis a ma hatályos forma bevezetése igen heves vitákat váltott ki az Országgyűlésben. A szenvedélyes hangú felszólalások többségének nyilván politikai okai voltak, jónéhány kérdésben azonban komoly szakmai érvek csaptak össze. Bár a kedélyek némiképp lecsillapodtak az eltelt évek során, szakmai berkekben sok kérdés vonatkozásában ma sincs egyetértés. Lássuk, melyek ezek 5.1 Az önkormányzati választások időpontja Az Alkotmány 1990-ben csak azt tartalmazta, hogy a képviselő-testület tagjait négy évre választják,

egzaktabb alaptörvénybeli szabály híján pedig csak hosszan húzódó parlamenti viták után tudták kijelölni az októberi dátumot. Sokszor merült fel igényként az időpont konkrét törvényi szabályozása, végül az 1997 októberétől hatályos Alkotmány már egyértelmű rendelkezéseket tartalmaz. Ennek megfelelően az önkormányzati képviselőtestület tagjainak és a polgármesternek a választását� az időközi választás kivételével � az előző általános választást követő negyedik év október hónapjában kell megtartani. A jogbiztonság tehát már nem sérül, viták azonban továbbra is vannak. Ennek az a magyarázata, hogy a választások időpontjával kapcsolatban három elképzelés is létezik. Az egyik szerint az önkormányzati választásokat az országgyűlési képviselő-választás napján, a másik alapján ugyanabban az évben, de egy későbbi alkalommal kellene tartani (ez utóbbi a jelenlegi gyakorlat), a harmadik variáció

szerint az önkormányzati választások az országgyűlési ciklus félidejében zajlanának le. Az első verzió esetében természetes jelenség és a tapasztalatok is erre utalnak, hogy az önkormányzati választások eredményei szinte teljes mértékben az országgyűlésihez igazodnak (a minimális eltérést a helyhatósági választásokon induló független, valamint a társadalmi szervezetek által indított jelöltek szereplése jelenti), mint ahogy a rövid időbeli távolság esetében is tulajdonképpen megismétlik a p arlamenti választások eredményét. A választási eredmények nagyfokú azonosságának kétségtelen előnye a kormányozhatóság, ugyanakkor a reprezentativitás szempontja egyáltalán nem érvényesül. Az ideális megoldás véleményem szerint a h armadik variáció, vagyis a parlamenti ciklus közepén történő önkormányzati választás lenne. Ez már csak azért is célszerűnek tűnik, mert a kampánytevékenység a másik két verzió

kapcsán gyakorlatilag egybefolyik, ami semmiképpen nem szerencsés. Ugyanennek a variációnak a híve Csefkó Ferenc is, utalva arra, hogy ezáltal el lehetne különíteni az országos és helyi érdekszervezeteket, egyúttal lehetőség nyílna a mindenkori parlamenti ciklus félidejében a választópolgárok politikai arculatának mérésére is. A felező választásokra való áttérés nyilvánvalóan magával hozna egy átmeneti időszakot, amelyben az önkormányzatok nem négyéves időszakonként cserélődnének, hanem egy vagy két alkalommal rövidebb vagy hosszabb ciklusra választanánk azokat (például egy választás alkalmával csak kétéves időtartamra, illetve két alkalommal három vagy öt évre választanánk a képviselőket, polgármestereket). A kérdéssel kapcsolatban Török Gábor egy további problémát vetett fel: mi történik abban az esetben, ha az országgyűlés nem tölti ki a négyéves ciklusát, hanem hamarabb feloszlik? A parlament

feloszlása ugyan nem érinti az önkormányzatok létét, hiszen a két választás egymástól teljesen független, az előrehozott országgyűlési választások azonban meglehetősen közel kerülhetnek az önkormányzati választások időpontjához, így értelmét vesztené a rendszer. Véleményem szerint ez megoldható egy hasonló átmeneti időszak beiktatásával, mint amelyre az egész rendszer bevezetése alkalmával szükség lenne. 5.2 Az egyfordulós választás Az 1994-es módosítás kapcsán szenvedélyes viták alakultak ki a kétfordulós választások eltörlésével kapcsolatban is, amely viták újra és újra fellángolnak. A korábbi megoldás hívei azt hiányolják, hogy az újabb szabályozás mellett nem érvényesülhetnek a másodlagos választói pártpreferenciák. A kérdés véleményem szerint sokkal inkább a k étszavazatos választás eltörlése kapcsán merülhet fel, erről azonban később szólok. Az egyfordulós választás mellett

szóló gazdasági szempontokon kívül (ti. a lebonyolítás jóval olcsóbb) kiemelendő, hogy a korábbi választások tapasztalatai szerint a második forduló eredményei nem sokban különböznek az elsőkétől, az egyfordulós szavazás bevezetésével pedig átláthatóbbá válik az amúgy bonyolult rendszer. Lényeges szempont Kilényi Géza felvetése, amely szerint a két forduló között számos paktum köttetik a különböző jelölőszervezetek között, így a választópolgárok akarata korántsem érvényesül maradéktalanul (hiszen nem biztos, hogy a választópolgár a paktumban résztvevő minden jelölőszervezetre szívesen adja le a voksát). 5.3 Küszöbök Az egyfordulós választások bevezetése értelemszerűen összefügg az érvényességi és az eredményességi küszöb újragondolásával, hiszen túl magas értékek megállapítása esetén az egyfordulós szisztéma működésképtelenné válhat. A limitek eltörlésének ellenzői azzal

érvelnek, hogy a hatályos megoldással csökken az önkormányzatok legitimációja; ebből a szempontból érdemes lenne elgondolkodni, hogy nem eredményezne-e stabilabb rendszert az érvényességi küszöb intézményének visszaállítása. A küszöb értékének azonban semmiképpen sem kellene elérnie az 1990-es 40 %-os határt: a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy elegendő lenne az országgyűlési választások második fordulójában alkalmazott érték, vagyis a 25 %. Ez már csak azért is reális, mert egy magasabb határérték esetén veszélybe kerülne az egyfordulós választás működőképessége. Török Gábor meglátása szerint érvényességi küszöbre sincs igazán szükség, mivel az a felvetés, amely szerint így akár egyetlen választópolgár is megválaszthatja a képviselő-testület (közgyűlés tagjait), illetve a polgármestert, nem igazán életszerű. Ezt támasztja alá az is, hogy a választásokon általában legalább 30-35

%-os a részvételi arány. 5.4 Egy- vagy kétszavazatos választás? Szintén sok vita van az egyszavazatos rendszer hatékonyságával kapcsolatban. A kifogások lényege az, hogy mivel nincs lista, nem érvényesülnek a másodlagos pártpreferenciák, a többségi választási rendszer direkt arányosítása pedig amúgy is ritka megoldás. Az ellenzők szerint sérti a választások közvetlenségét is, amely az 1994-es reform egyik vállalt célja volt. A kislistás rendszer estében volt, aki a fentiek alapján a kompenzációs listákat hiányolta, utalva arra, hogy a mandátumot nem eredményező szavazatok elvesznek. A kislistás szavazásnak azonban az a lényege, hogy a választópolgár több jelöltre is voksolhat (egészen pontosan annyi szavazatot adhat le, ahány tagja lehet a képviselő-testületnek), így a pártpreferenciák is érvényesíthetőek (például valaki szavaz egy vagy több független jelöltre, meg egy vagy több olyanra, akit a

jelölőszervezet alapján választott ki) és a személyre szavazás is megvalósul (ami kis településeken nem is történhet másként, hiszen az emberek ismerik a jelölteket). Ehhez kapcsolódik Kilényi Géza megjegyzése, amely szerint az, hogy a kislista esetében nincs kompenzációs lista, azért sem olyan nagy baj, mert így ennek a választási formának ösztönző szerepe van: a pártoknak oda kell figyelniük, hogy kiket jelölnek. Nem érdemes ugyanis olyan személyt indítani, akit a választópolgárok nyilvánvalóan nem tartanak arra alkalmasnak, hiszen ő úgysem kerülhet be a képviselőtestületbe, míg a listáról ennek megvan az esélye. A vegyes választási rendszer esetében � szintén a másodlagos pártpreferenciák érvényesülésének háttérbe szorulására hivatkozva � általában a kompenzációs listát szeretnék listás szavazással helyettesíteni. Ebben az esetben a v álasztópolgár valóban nem szavazhat közvetlenül egy másik

jelölő szervezetre, a másodlagos pártpreferenciák azonban a kompenzációs listán részben érvényre jutnak, hiszen ott éppen azok a szavazatok kerülnek értékelésre, amelyek az egyéni választókerületekben nem hoztak eredményt. Kétségtelen tény, hogy az egyszavazatos rendszer eredményei nem kvadrálnak teljes mértékben a kétszavazatoséval, a különbséget azonban nem szabad túlértékelni, a választópolgárok többsége ugyanis gyakran az egyéni választókerületekben sem személyre szavaz, hanem a név mellett feltüntetett jelölőszervezet alapján voksol. Így tulajdonképpen listán is ugyanaz a szervezet kapna mandátumot, mint az egyéni választókerületben. Egyedül a független jelölt esetében lehetne jelentősége a listás szavazásnak, hiszen ott már csak jelölő szervezetre lehet voksolni. 5.5 A független jelölt és a kompenzációs lista A. független jelölt és a kompenzációs lista viszonylatában szintén felmerült egy

probléma, amely az Alkotmánybíróság elé is került. A beadvány lényege az volt, hogy a független jelöltnek nincs töredékszavazata, ezért nem kaphat kompenzációs mandátumot. Az előterjesztő arra hivatkozott, hogy a fentiek miatt a független képviselő-jelöltek a pártjelöltekkel nem élveznek azonos jogokat, ez pedig sérti jogegyenlőség és az esélyegyenlőség elvét, valamint a diszkrimináció tilalmába ütközik. Az Alkotmánybíróság a beadványt nem találta megalapozottnak és elutasította, valamint megállapította, hogy a független jelöltek és a pártok a listaállítás kérdésében nem tekinthetők összehasonlítható csoportnak, ezért nem eredményez alkotmányellenes helyzetet, hogy a független képviselőjelöltek nem állíthatnak választási listát. 5.6 Sorsolás vagy időközi választás? Régóta rendezetlen probléma, hogy szavazategyenlőség esetére a különböző választási formák szabályai között különféle

megoldás kapott helyet. A kislistánál és a kompenzációs listánál sorrend dönt a mandátumról, az eg yéni választókerületben, valamint a polgármesternél időközi választást kell kiírni. Véleményem szerint a sorsolás mindegyik esetben kielégítő megoldást jelentene, hiszen a tét minden esetben ugyanaz: egy mandátum. Ezt az elgondolást erősíti meg Békeffi Ottó is: szerinte a hatályban lévő szabályok méltánytalanul juttatják előnyhöz a majdani időközi választásokon nyertes szervezetet, hiszen az eredeti időpontban tartott választás alkalmával az érintett egyéni választókerületben leadott összes szavazatot (tehát a későbbi nyertesét is) figyelembe veszik a kompenzációs lista mandátumainak kiosztásánál. 5.7 A kisebbségi önkormányzati választás A választások talán legproblematikusabb része a kisebbségi önkormányzati választás. Sokan kifogásolják � joggal,hogy mind az aktív, mind a passzív választójog

meglehetősen kiterjedt, hiszen a választáson bárki részt vehet választópolgárként és jelöltként egyaránt. Ez adott esetben valóban megkérdőjelezhető eredményre vezet, hiszen olyan jelölt is indulhat a választásokon és kerülhet be a képviselő-testületbe kisebbségiként, aki nem vallja magát kisebbséghez tartozónak (például a sokat emlegetett jászladányi eset). A kisebbségi önkormányzati választás problémáját érdemes két részre bontani: az aktív és a passzív választójog kérdésére. Az aktív választójog vonatkozásában sokszor hangzik el az a felvetés, amely szerint csak a magukat kisebbséghez tartozónak vallók vehetnének részt a voksoláson, ez azonban egy kisebbségi névjegyzék összeállítása nélkül lehetetlen. A regisztrációval szemben ugyanakkor igen erőteljes, a történelmi tapasztalatokból eredő aggályok merülnek fel (teljes joggal), hiszen egy-egy ilyen lista embertelenségbe csúszó visszaéléseknek

lehet alapja. Ennélfogva az aktív választójog szűkítése véleményem szerint kizárólag abban az esetben kerülhetne szóba, ha azt maguk a kisebbségek igényelnék. Mindazonáltal szükségesnek látszik egy olyan rendszer kidolgozása, amely arra ösztönöz, hogy lehetőleg csak azok szavazzanak, akik az adott kisebbséghez tartozónak vallják magukat. Ilyen megoldás lehet például, ha a kisebbségi önkormányzati választásokat más alkalommal tartják, mint az általánosat. Hasonló hatása lenne valószínűleg annak is, ha a kisebbségi jelöltekre való voksolás ugyanabban az időpontban, de más szavazóhelyiségben zajlana. Ezek a m ódszerek természetesen nem garantálják, hogy csak a m agukat kisebbséginek vallók mennek el szavazni, de ebben az esetben nem is ez a cél. A lényeg az, hogy a kisebbségek regisztrációja nélkül próbáljunk olyan helyzetet teremteni, amely jobban megfelel a kisebbségi akarat érvényesülésének, ezt azonban nem a

választójog szűkítésével tennénk, hanem egy olyan elem beiktatásával, amely megszünteti a ma jelen lévő automatizmust (vagyis azt, hogy minden szavazó automatikusan megkapja a k isebbségi szavazólapot is a többivel együtt). A külön szavazóhelyiség felkeresése, illetve egy másik időpontban tartott választáson való részvétel esetében már külön akarat-elhatározásra van szükség. A passzív választójog vonatkozásában más a helyzet: e t ekintetben valóban érdemes lenne korlátozni a választójogot, amellyel azokat a jelölteket lehetne kizárni, akik a kisebbségekre vonatkozó kedvezmények kihasználásával szeretnének bejutni a képviselő-testületbe, illetve akik nem a kisebbségek érdekeinek képviseletét kívánják ellátni. A regisztráció természetesen ebben az esetben sem kerülhető el, de egyrészt nem szükséges az egész kisebbségi közösség névjegyzékét összeállítani, hanem elegendő csak a jelöltek, valamint

az ajánlást adók kisebbséghez tarozásáról meggyőződni, másrészt az eljárás maradhat a kisebbségi szervezetek keretei között, az államnak nem kell részt vennie benne (vagyis továbbra sem születne állami nyilvántartás). Ezzel kapcsolatban két kérdést kell tisztázni. Egyfelől mi történik akkor, ha illegitim a kisebbségi közösség, amely ebben a tekintetben döntési jogosultsággal rendelkezik (például egy öt főből álló kisebbségi önkormányzat tagjai� akik adott esetben nem vallják magukat kisebbséghez tarozónak� kérik a kisebbségi önkormányza ti választás tartását, jelöltként indulnak, elismerik egymás kisebbséghez tartozó voltát, tekintve, hogy erre ők jogosultak mint az önkormányzat tagjai, egymásnak adnak ajánlásokat, s a választás megtartható). Másfelől nyilvánvalóan szükség van jogorvoslati rendszer kidolgozására is (hiszen előfordulhat, hogy valakinek a regisztrációra vonatkozó kérelmét

elutasítják, s ilyenkor jogorvoslati igénnyel lép fel), amely kétféleképpen képzelhető el. Az egyik variáció szerint ilyen esetben bírósághoz lehetne fordulni, ez azonban megint csak ingoványos talajra vezet, hiszen a bíró számára kell valamilyen törvényi fogódzót biztosítani, amely alapján dönthet (vagyis törvényben kellene szabályozni a kisebbséghez való tarozás kritériumait). Amennyiben ez az eset valósulna meg, az lenne a l eginkább elfogadható megoldás, ha a jogalkotó nem azt definiálná, hogy ki a lengyel, német, stb., hanem a kedvezménytörvényhez hasonlóan azt lenne célszerű meghatároznia, hogy ki igényelhet passzív választójogosultságot. Az is kérdés persze, hogyan tudna dönteni ilyen kérdésben egy olyan bíró, aki esetleg nem tagja az adott kisebbségnek, és egyáltalán van-e kapacitása a b írói testületnek ilyen többletteher viselésére. Emellett természetesen számtalan problémát kellene tisztázni, így

például, hogy indulhat-e jelöltként a k isebbséghez tartozó személy nem kisebbségi hozzátartozója, stb. A másik megoldás az lehetne, hogy a jogorvoslat is a kisebbségek hatáskörében maradna, vagyis a kisebbségi önkormányzat jelölne ki egy fellebbezési bizottságot, amely mindenfajta törvényi fogódzó nélkül döntene a vitás kérdésekben. Természetesen ezzel a variációval kapcsolatban is számos kérdés merül föl, amelyeket igen nehéz megnyugtatóan rendezni. Ilyen például, hogy nem sérül-e ezzel az az alkotmányos alapelv, miszerint az igazságszolgáltatás a bíróságok monopóliuma. Ha igen, lehet-e tágítani ezt az alapelvet, és ha nem lehet, hogyan oldható meg és megoldható-e egyáltalán a diszkrimináció tilalma nélkül meghatározni a k isebbséghez tartozás kritériumait, amely nyilvánvalóan könnyen ad lehetőséget visszaélésekre. Arról már nem is beszélve, hogy � bár ki lehetne kerülni a kritikus

jogszabályalkotást� a jogbiztonság is erőteljesen csorbul, ha törvényi eligazítás nélkül adunk valakinek döntési jogosultságot. 5.8 A pártok dominanciája Mielőtt rátérnék az utolsó jogi szempontú kritikára, szót kell ejtenem egy lényegét tekintve politológiai jellegű problémáról. Szinte minden írásban megjelenik a helyi önkormányzatok �elpártosodásának� kérdésköre. Sokan azt vallják, hogy �a pártoknak nincs helyük a helyi politikában�, az önkormányzatban, illetve, hogy ezen a területen nem a pártelvűségnek kellene érvényesülnie, az önkormányzatoknak nincs szüksége a pártversengésre. A kérdéssel kapcsolatban mélyen egyetértek Török Gáborral, aki ebben nem lát olyan nagy problémát. Véleménye szerint a p ártok jelenléte a s zervezettség egyik záloga: a p ártok azért vannak, hogy az azonos értékek, érdekek szervezettebb keretek között jelenjenek meg, ezen kívül, ha nem politikai pártok

kerülnek előtérbe a választások során, hanem egyéb jelölő szervezetek, a pártelvűség és a pártversengés ugyanúgy jelen lesz (legfeljebb nem pártnak, hanem tömörülésnek, egyesületnek, szövetségnek, stb. fogják hívni a résztvevőket) Vannak persze olyanok is , akik nem a pártelvűségtől tartanak, hanem csupán úgy vélik, szerencsésebb, ha helyi szinten kevésbé dominálnak az országos politikai pártok, ehelyett a civil szféra jelentőségét hangsúlyozzák. A társadalmi szervezetek jelenléte valóban pozitív vonás, véleményem szerint azonban túl nagy jelentősége nincsen, hogy párt vagy egyéb jelölőszervezet által indított személyről van szó, hiszen a pártok jelöltjeként bekerült képviselők vélhetően ugyanúgy rendelkeznek helyismerettel, s ugyanazt a feladatkört fogják ellátni, ugyanúgy a s aját településük érdekében fognak tevékenykedni, mint a t ársadalmi szervezetek által támogatott tagok. 5.9 A

részvételi arányok Végezetül ejtenem kell néhány szót a r észvételi arányok problémájáról. Bár ez is inkább politológiai kérdésnek látszik, jogi (jogalkotási) konzekvenciái is lehetnek, illetve kellene, hogy legyenek. Köztudott ugyanis, hogy a választópolgárok igen alacsony számban vesznek részt az önkormányzati választásokon. Ennek többek között az az oka, hogy a választási rendszer bonyolult, az emberek nem látják át, hogyan lesz a szavazatukból mandátum. Ezzel kapcsolatban két álláspont létezik. Az egyik szerint a reformmunkálatok központi feladata a választás szisztéma egyszerűbbé, átláthatóbbá tétele kell, hogy legyen, akár azon az áron is, hogy az egyszerűbb rendszerben� természetéből adódóan � nem feltétlenül érvényesül a választások eredményével kapcsolatos minden követelmény (igazságosság, arányosság, igazodás a települések típusához, stb.) A másik oldal képviselői szerint a t

ájékozatlanokat nem is érdemes a szavazóurnákhoz csábítani, mert �kétséges, hogy e személyek voksai erősítik a demokráciát�. Szerintük az általános választójog inkább garanciális tényező kell, hogy legyen, semmint mindenkire kiterjedő stratégiai döntési lehetőség. Véleményem szerint a választási rendszer akár igazságosságot vagy arányosságot csorbító változtatása kevésbé lenne célszerű, azonban az utóbb vázolt gondolattal sem tudok egyetérteni: a választások legitimitása szempontjából előnyös lenne, ha a részvételi arány emelkedne. Az optimális megoldás az lehetne, ha két irányból közelítenénk meg a problémát: egyrészt, ahol csak a választójog sérelme nélkül lehetséges, egyszerűsíteni kellene a szabályokat, másfelől pedig nagyságrendekkel erőteljesebb hangsúlyt kell fektetni a választópolgárok tájékoztatására. 6. Záró gondolatok Mindent egybevetve gyakran mondogatjuk: a v álasztás

rendszer kialakítása csak technika, néhány szabály megváltoztatásával könnyedén átalakítható. Ugyanakkor számos követelményt állítunk vele szemben: biztosítsa a szavazatok és a kiosztott mandátumok közötti arányosságot, egyben tartsa szem előtt a stabil kormányozhatósághoz szükséges többség kialakításának igényét. Elvárjuk, hogy a választások lebonyolítása gyors, egyszerű és könnyen átlátható legyen, javítsa a részvételi arányokat, ezáltal erősödjön a legitimitás, ugyanakkor a választásokon való részvétel legyen fakultatív. Ezek az igények jogosak, olyan rendszert azonban nem lehet létrehozni, amely valamennyit maradéktalanul érvényesíti, éppen az elvárások ellentétes volta miatt. Csiszolásra, finomításra, a társadalom változásaihoz való igazodásra ugyanakkor természetesen szükség van. Bízom benne, hogy tanulmányommal sikerült rávilágítanom a hatályos rendszer előnyeire, hátrányaira, ami

segíthet szabályozás esetleges újragondolásában, illetve, hogy kapaszkodót nyújt a folyóirat további dolgozataiban felvázolt kérdések megértéséhez. Irodalom Békeffi Ottó: A helyi választási szabályok1994 őszén elfogadott módosításáról. In: Városok, kőfalak (Budapest, 1995) Bodáné Pálok Judit� Vánkosné Tímár Éva: Mit kell tudni a kisebbségi önkormányzatok létrehozásáról? Auktor Könyvkiadó, Budapest, 1995. Csefkó Ferenc: A helyi választójog: 1990-1994. Választási rendszer, választójog és választás Kelet.Közép Európában Budapest, 1996 Fülöp Gyula: az önkormányzati választások tapasztalatai. In: Magyar közigazgatás, 8/1992 Gajduschek György: Néhány megkésett gondolat az önkormányzati választások kapcsán. In: Adalékok a közigazgatás reformjához. Budapest, 1992 Horváth Csaba: Önkormányzatok, pártok, választások. In: Politikatudományi válaszok a XXI Század kihívásaira. Pécs, 2001 Horváth M.

Tamás: Csalóka meghatározottságok helyi választásokon In: Konfliktus, konszenzus, kooperáció. Pécs, 1997 Farkas János� Vajda Ágnes: Két választás Magyarországon 1990 Társadalomstatisztikai Főosztály, Budapest, 1991. -ben. KSH, Kilényi Géza: Az Alkotmánybíróság és az önkormányzatok. In: Magyar közigazgatás, 12/1992. Kukorelli István: Az önkormányzati választások jelzőtüzei. In: Társadalmi Szemle, 1/1991 Kukorelli István: az önkormányzati választójogi novella (1994: LXII. tv) keletkezése és nóvumai. In: Önkormányzati választások, Budapest, 1996 Kulcsár Kálmán: Politológiai megjegyzések az 1994. é vi önkormányzati választásokról In: Önkormányzati választások, Budapest, 1996. Makai Sándor: Az önkormányzati választási törvények módosításához. In: Magyar közigazgatás, 1/2000. Oláh Miklós: Változások a helyi hatalom csúcsain. In: Két évtized önkormányzati mérlege és a jövő kilátásai, Budapest,

2000. Szoboszlai György: Önkormányzati választások. 1994 In Önkormányzati választások, Budapest, 1996. Szoboszlai György: Politikai erőviszonyok az 1990 őszi önkormányzati választások után. In: Gazdaság és társadalom, 1/1991. Táll Éva: A főpolgármester újraválasztása. In: Önkormányzati választások, Budapest, 1996 Török Tamás: A választások elmélete és magyarországi gyakorlata. In: Politikatudományi Szemle, 4/1995. Vajda Gábor: Választók és választottak. Hat szavazás Magyarországon In: Valóság, 3/1991