Történelem | Felsőoktatás » Az európai civilizáció

Az európai civilizáció Film: A civilizáció, ahogyan Kenneth Clark látja. Irodalom: Kenneth Clark: Nézeteim a civilizációról. Budapest, 1985 A civilizáció fogalmát nehéz meghatározni, de mindenesetre kívánatosabb fogalom, mint a barbarizmus. A kultúrák lényege, nagyrészt a szóhasználatban gyökerezik. 1. Hajszál híján A francia Akadémia palotájának harmonikus, mértéktartó homlokzata 1670 táján épült, az egyetem részeként. A túlparton ott a Louvre, a klasszikus építészet egyik legnagyszerűbb, legmagabiztosabb alkotása. A Notre Dame viszont nem a legszeretetreméltóbb katedrális, de szigorúan intellektuális homlokzatának nincs párja a gótikus építészetben. Ruskin írja: „Nagy nemzetek három könyvben írják önéletrajzukat, tetteik könyvében, szavaik könyvében és művészetük könyvében. E könyvek egyike sem érthető meg a másik kettő ismerete nélkül, de közülük csak a harmadik megbízható.” Ezt K C is igaznak

tartja, bár az nem igaz, hogy a civilizáció története azonos lenne a művészet történetével. Barbár társadalom is hozhat létre értékes művészetet! Ám az is igaz, hogy a fejlettebb társadalom műalkotása első pillanatban megkülönböztethető a barbár, vagy primitív népek alkotásától. A magas civilizációk alkotásai tükrözik azt a tudást, hogy az ember bizonyos korszakokban már tudott valamit magáról, testéről-lelkéről, míg a primitív szakaszban még nem volt birtokában ennek az öntudatnak. Ennek az öntudatnak, képzeletnek a gyümölcsei az eszmények Ilyen eszményt örökölt Nyugat-Európa. Az eszmény görög földön született a Kr előtti V században, és kétségtelen mindenki előtt, hogy ez a történelem rendkívüli alkotása. Jó 500 éven át azonos építészeti formanyelvet, azonos képvilágot, azonos színházakat és templomokat lehetett találni mindenütt a Földközi-tenger vidékén. Elpusztíthatatlannak tetszett ez a

civilizáció, s egyes emlékei valóban fenn is maradtak (pl. a Pont du Gard Nîmes mellett). A civilizáció egésze mégis elpusztult! A civilizáció nagyon romlékony! A civilizáció ellensége elsősorban a félelem: félelem az ellenségtől, a háborútól, ami miatt nem érdemes építeni, nem érdemes fákat ültetni, nem érdemes civilizálódni. A civilizáció megkövetel valamekkora anyagi biztonságot, akkorát, hogy maradjon némi szabadidő. Szükséges hozzá a bizalom Minden nagy civilizáció hatalmas energiákra támaszkodik: vitalitás, erő jellemzi. Éppen ez a magyarázata a görög és római civilizáció bukásának: kimerültek, és kimerültek hamarosan barbár feldúlói is. A korai keresztény egyház erejét elapasztották a teológiai viták. A hatékony új erőt így az iszlám jelentette a VII század derekán. Az iszlám ereje egyszerűségében rejlett Mohamed olyan szolidaritással ajándékozta meg híveit, amilyen hajdan a római légiókat

kovácsolta egybe. A klasszikus világot, rövid 50 év alatt leigázták. Eldugaszolódott a civilizáció régi kútfeje, s ha volt remény egy újra, annak az Atlanti-óceán partvidékén kellett megszületnie. A nyugati kereszténység egy századon át messzi erdőségek remeteségeiben tengődött (pl. Cork, Skellig Micgael). A mediterrán művészet tárgya az ember volt. A nyugati kereszténységben eltűnt az ember az ábrázolásokból. A civilizáció valami módon több a puszta energiánál, akaratnál, teremtő erőnél. A civilizált ember térben és időben tartozni akar valahová: tudatosan tekint jövőbe és múltba. Ebből a szempontból van nagy jelentősége az írásnak. Márpedig az írás vagy 500 éven át hiányzott 2 Európából! Nagy szerencsén múlott tehát, hogy valami is fennmaradt az antikvitás irodalmából. (A keresztény írástudók, mint barbárt pusztították is!) Nagy Károly az első, akinek környezetében újra találkozik az

európai ember az antik kultúrával: könyveket gyűjtött és másoltatott, kéziratmásolói fejlesztették ki a minuscula írást, minden idők legpraktikusabb betűtípusát (ezt élesztette fel a reneszánsz). Ami könyvet a VIII századig sikerült megőrizni, az fenn is maradt napjainkig. Nagy Károly érdeklődött a bizánci civilizáció iránt is (járt Ravennában, a San Vitale másaként építteti meg az aacheni kápolnát). A bizánci ábrázolások szolgáltak a könyvek illusztrátorai számára például. Nagy Károly az iszlám és az arab világ iránt is érdeklődött: tisztelte Harun al Rasidot és Szaladint. Nagy Károly uralkodása alatt Nyugat-Európa ismét kapcsolatba került a külvilággal. Unokái alatt alakult ki a maihoz sokban hasonlító Európa. Továbbvitték Nagy Károly könyvkultuszát is: temérdek kézirat született. A keresztény művészet a X. században alakította ki azt az arculatát, amelyet mindvégig megtartott. A

könyvillusztrációk és az elefántcsont faragványok tanúsága szerint ekkor értették meg először a szentmise szimbolikus erejét. A X század végén új hatalom lépett fel Európában: az egyház, hatalmasabb minden királynál és császárnál. Ez az egyház nemcsak szervezőként volt nagy, hanem humanizálóként is. Az első ezredfordulóra befejeződött a vándorló barbárok hosszú uralma, és Nyugat-Európa készen várta civilizációjának első nagy korszakát. 2. A nagy olvadás K. C három nagy civilizációs ugrást sorol fel, amikor nem csupán egyetlen, hanem több civilizáció lendült mozgásba: az ember történelme során nagyot lépett előre. 1 A Kr előtti III. évezredben amikor Mezopotámia, az Indus-völgy, a Nílus-völgy lépett 2 A Kr előtti VI: század végén Görögország, India. 3 Kr után 1100 táján Ez utóbbi változás kihatott az egész világra, de a legdrámaibb módon Nyugat-Európát formálta át. Az élet minden területén,

cselekvésben, filozófiában, szervezésben és technikában rendkívüli energiák lendültek mozgásba, erőteljesebb lett a létezés. A történelem tele lett heroikus drámákkal és szimbolikus aktusokkal. Ezeknek a hatalmas energiáknak maradandó emlékei a székesegyházak, és a monumentális méretű eleven szobrok. A változás mozgatója az egyház diadala A nyugati civilizáció alapjában az egyház alkotása, szellemi értelemben. Az egyház hatalmának legfontosabb eredője, hogy akkor még nemzetközi és demokratikus volt az egyház. (Ma ugyanúgy a nemzetköziség a magyarázata a tudomány világában bekövetkező változásoknak). Román kor!- Román stílus, romanika. Az emberi szellemnek a nagy kitárulkozására először a clunyi apátság adott módot. A XI-XII században Európa legnagyobb egyházi intézménye volt, elsősorban egyházpolitikai hatalma révén. Az épület és a díszítések szégyentelen pompát mutattak A clunyi apátság a XIX

században semmisült meg. Hasonló Moissac apátsági temploma és Toulouse-é A clunyi stílus nagy kritikusa, a kor leghatalmasabb egyházi tekintélye, Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153). Az általa propagált, a ciszterci stílus, közelebb áll mai építészeti fogalmainkhoz, mint a kor többi alkotása. A dinamizmus fizikai vonatkozását a zarándoklatok és a keresztes háborúk jelentették. Élénk szellemi aktivitás jellemezte ezt a kort. Gótika! Szt. Denis királyi apátság, Chartres-i székesegyház Suger apát volt az, aki filozófiailag megalapozta, a gyakorlatban először megvalósította a gótikát, s valószínűleg néhány saját újítása is volt. a színes üvegablak, a rózsaablak, a csúcsív, a magas ablakok könnyedsége és az az alapelv, hogy a t emplomot járja át az új fényesség. A Szt Denis apátságot a francia forradalom alatt feldúlták. 3 Chartres román székesegyháza 1194-ben elégett (legféltettebb ereklyéje, a Szűzanya

köpenye épségben maradt), az újjáépítés valódi társadalmi összefogással már gótikus stílusban történt meg. Az összefogás nagy hitének köszönheti a chartres-i belső tér azt az egységességet, s azt az áhítatos szellemet, amely megkülönbözteti a többi korai gótikus templomtól. A gótikus stílus az emberi teljesítmények legjelesebbike: a civilizált élet első építészeti kifejeződése. A gótika újításai révén (a pilléreket alkotó oszlop formájú bordákkal megszakítás nélkül mennek át a boltozatba, illetve a csúcsívbe) súlytalanná tudták tenni a követ: megtalálta a lélek súlytalan kifejezésének eszközét. Chartres az európai civilizáció első nagy ébredésének a kvintesszenciája, egyszersmind a híd, amely a román művészetből a gótikába, a nyughatatlan érdeklődés világából a rend és a rendszer világába vezet át. Mindez a XII. század terméke 3. Románc és realitás A gótikus korban, a

lovagvilágban az udvariasság és a románc világában még a hadviselésből és a teológiából is sajátos játék lett, volt ahol az építészet történetének legszélsőségesebb különcségeiben tobzódott. Az érett gótika a XII század nagy, egységesítő meggyőződéséhez képest, fantasztikusnak, fényűzőnek tetszik. De ezek a századok olyan embereket is szültek, akiknek az emberiség nagy szellemeik közt van a helyük: pl. Assisi Szent Ferenc (11821226), Dante (1265-1321) A középkori ember igen tisztán látta a dolgokat: úgy hitte, hogy a jelenségek jelképei csak egy ideális rendnek, de ez utóbbi az egyedüli igaz valóság. Az érett gótikát átszövő fantáziavilág a legmegragadóbb: pl. a Cluny Múzeum falkárpitsorozata: Hölgy egyszarvúval A képen jelen van az allegória, az élő és a megszelídített természet, s az egész a legkifinomultabb világi boldogság ábrázolata: ezt hívják a franciák douceur de vivre-nek, s ezt szokás

oly gyakran összetéveszteni a civilizációval. A gyöngédség és a s zépség hatalma jelenik meg már a ch artres-i székesegyház északi portálján is, melyet 1220 tájától kezdtek díszíteni. Itt már a nyugati művészetben először tudatosan kecses nőalakokat ábrázolnak, itt érzünk először a férfi és a nő között emberi kapcsolatot. Ez az érzés már régóta témája volt a provanszi jongleuröknek és trubadúroknak. A görögrómai civilizáció óta mindössze két vagy három új vonással gyarapodott az európai lélek, de ezek között a l egfurcsább az eszményi, vagy udvari szerelem érzése és megjelenítése. Ez hiányzott az ókorban: a rómaiak ostobaságnak tartották volna a férfi teljes megalázkodását és szenvedését a szinte megközelíthetetlen nő egyetlen gesztusáért. A témának hatalmas irodalma támadt: Chrétien de Troyes-től Shelleyig. Egészen 1945-ig, sőt máig él tovább a lovagias gesztusok némelyike: az urak

kalapot emelnek a hölgyek előtt, előre engedik, széket tolnak alájuk, jelenlétükben bizonyos történeteket, s bizonyos szavakat nem ejtenek ki. Maga az udvarlás kifejezés (francia kifejezés nyomán nemzetközi!) is innen ered: csak a főúri udvarokban volt idejük az embereknek efféle kellemes előjátékra. Valószínűleg ez is keletről jött: a keresztes vitézek lelhettek rá a moszlim világban a perzsa irodalomra, amelyben az asszonyokat extravagáns tisztelet és odaadás övezte. A kastély úrhölgye amúgy is különleges helyzetben lehetett a várúr távollétében a sok dologtalan lovag között, akik persze a munkának nevezett tevékenységet hírből sem ismerték. A hölgy lett tehát az úrnő, akire a férjét, a feudális urat illető tisztelet is rászállt, s akit a vándorló lovag legfeljebb alázattal szolgálhatott és csodálhatott. Vidám, zajos élet lehetett ez, ahol persze a szerelmi házasság eleve is kizárt volt (az csak a késő XVIII.

század találmánya!) A középkori házasságok kizárólag vagyoni megfontolásból köttettek: a szerelem nélküli házasság szükségképpen hozza magával a házasságon kívüli szerelmet. Az ideális szerelemről szóló művek legnagyobbika Dante életműve (Vita Nuova, Isteni színjáték). Az ideális szerelem kultuszát K. C összefüggésbe hozza a Mária-kultusszal A lovagi szerelem nemcsak a l írának tárgya, foglalkozott vele a p rózai és verses epika is. A gótika évszázadai még valamivel hozzájárultak az európai tudat gazdagodásához: azzal az eszme- és 4 érzelemvilággal, amelyet a r omantikus és a románc szavak fejeznek ki. A romantika elnevezése azt sugallja, hogy mint életérzés már a román korban megszületett és Franciaországnak azokban a déli megyéiben szökkent szárba, ahol a római civilizáció emlékeit nem irtották ki mindenestül. A gótikus idők foglalták azonban egységes életérzéssé és azóta vált a k özépkori

elme specialitásává. Kétszáz éven át a Biblia és Boetius mellett A rózsa regénye volt a legolvasottabb mű Európában. A XIX század irodalmára döntően hatottak ezek a művek, ihletésükre születtek olyan művek, mint a Szent Ágnes estéje, a La Belle Dame sans Merci, vagy Wagner Trisztán és Izoldája. A gótikus románcnak ezeken a műveken és a romantika korán keresztül képzeletvilágunkban ma is ott a helye. A gótikus kor művészetének és művelődésének négy fivér volt a legnagyobb patrónusa: V. Károly francia király, Burgundia hercege, a legravaszabb és leghatalmasabb közöttük, Anjou Lajos és Berry hercege. Művészetpártolók, építtetők, könyvbarátok, műgyűjtők voltak, de közülük is kitűnik Berry hercege, akinek művészet volt az élete. Sok mesésen kecses kastélyt építtetett, festményekkel, kárpitokkal, ékszerekkel és drágaköves játékszerekkel zsúfolta tele, hogy híres medve- és kutyakollekcióját ne is

említsük. A kárpitok közül csak egy Angersben található maradt fenn, de sok ereklyetartónak álcázott képzeletdús ékszere és sok könyve élte túl. A könyvek bizonyítják, hogy új utak keresésére ösztönözte művészeit, s műveik bizonyítják, hogy a XIII. század érzékeny kifinomultsága több mint egy évszázadig közvetlenül éreztette hatását, túlélte a p estisjárványt és a S zázéves háborút és teljességgel nemzetközi stílussá vált. Ez édes, lágy és nőies stílus, amikor férfiakat ábrázol, akkor ott világfi jelenik meg. Berry hercegének kódexei az emberi elme még egy olyan tulajdonságáról adnak számot, amely az előző században először adott hírt magáról: a természet-megfigyelés iránti kedvről. Különösen a madaraknak volt megszállottja a középkori művészet. A madár lényeges eleme a heraldikának is, és valószínűleg a szabadság jelképe a középkori ember földhöz kötött életében. Berry

hercege kedvelt művészei voltak a Limbourg-testvérek Munkáik nagy része elveszett, csak a Très riches heures (Nagyon gazdag órák) című gyűjtemény maradt fenn, amely egyike a művészettörténet csodáinak. Illusztrációik nemcsak a középkori Franciaország vidéki életéről (munkákról és természetről) adnak számot, hanem igen élénken festik meg az udvari életet is. Ezek a f rancia és burgundiai udvarok lettek Európa-szerte a divat és jó modor példái. Sok ember, ha a civilizáció kifejezést hallja, még ma is az udvarlás és udvariasság fogalmakra gondol. A jó modor pedig mindig jelen idejű sajátosság, bár éppen ezen a ponton van valami európai alap-rétege. Ez az udvari eszmény viszont a legváratlanabb formákban képes megújulni, így épül be az európai civilizációba, hiszen ennek legnagyobb, s valóban páratlan erénye az, hogy mindig képes volt a megújulásra, a változásra. Ennek a kornak embere Assisi Szent Ferenc is, aki

pedig éppen ezt a kifinomult világfi eszményt és életet hagyja ott a legteljesebb mértékben. Minden cselekedetében a szó szerint értelmezett Evangélium vezérelte, az evangéliumi igéket lefordította a lovagi költészet nyelvére, s dalként zengte, soha ki nem fogyva az énekből. Azt mondta, a szegénység az ő szíve Hölgye, a legfájóbb önsanyargatással is neki udvarol. Tette ezt részben azért, mert látta, hogy a vagyon korrumpálja az embereket, részben azért, mert udvariatlanságnak tartotta, hogy nálánál szegényebb emberek társaságában legyen. Szent Ferenc a legnagyobb vallási géniusz, akit Európa valaha is felmutatott, így amikor eljutott első 12 tanítványával III. Ince pápa elé, aki nemcsak hogy nagy keresztény volt, hanem Európa legkeményebb politikusa is, a pápa engedélyezte, hogy szerzetesrendet alapítson. A Szent Ferenc legenda ábrázolásai (Sasetta művei) Sienában maradtak fenn legelevenebben, mert bár későbbiek, de az

eleven gótikus hagyomány tovább maradt fenn az elzárt Sienában, mint Itália többi részén. Mégis Giotto (1266-1337) képei a leghitelesebbek: Giottót és körét bízták meg Assisiben a Szent Ferenc tiszteletére épített nagy templom díszítésével. Szent Ferenc 1226-ban 43 évesen halt meg állandó önsanyargatása miatt, megérte még, hogy alázatos tanítványai csoportjából 5 nagyszabású intézmény lett, s ő 1220-ban lemondott a rend vezetéséről. Két évvel a halála után szentté avatták, s követői szinte azon nyomban építeni kezdték az emlékének szentelt bazilikát. Az épület a gótikus építészet remeke Díszítésében részt vett a VIII –XIV század minden jeles itáliai festője: ez lett a leggazdagabb és legmegindítóbb templom egész Itáliában. Pedig Szent Ferenc szegénységkultusza nem élte túl megalapítóját, azt az egyház is megtagadta. Még a rá hivatkozó XIX századi humánus reformerek sem ünnepelni akarták

a szegénységet, hanem felszámolni. Ám hitében, hogy a l élek felszabadítása végett le kell mondani evilági javainkról minden nagy vallási tanító osztozott, keletiek, nyugatiak, kivétel nélkül. Ehhez az eszméhez mindig visszatértek a legnagyobb szellemek, s ezt az igazságot Szent Ferenc tette az európai köztudat részévé. Hozzá tér vissza Rousseau és Wordsworth filozófiájában. Szent Ferenc mindenestül a t iszta gótika alakja, a k eresztes hadjáratok, a várkastélyok és a nagy katedrálisok korához tartozik. Olyan fényességes és traszcendentális világ ez, mint legnagyobb büszkesége a színes üvegablak. Már Szent Ferenc idejében egy másik világ volt kibontakozóban (s éppen ez ellen tiltakozott a szent): s tetszik vagy nem, de ez lett a mai világ előfutára: a kereskedelem és bankok világa, a nyakas polgároké, akik életcélul tűzték ki a meggazdagodást, a tisztesség látszatának megőrzésével egyetemben. A város, polgár,

civil fogalmaknak van közvetlen hatásuk arra a jelenségre, amit civilizációnak nevezünk. Az itáliai városokban, mindenekelőtt a XIII századi Firenzében kialakult társadalmi és gazdasági rendszernek volt egy nagy előnye a lovagi eszménnyel szemben: realisztikus volt, s erre a legjobb bizonyíték, hogy fenn tudott maradni. A Dantekori Firenze ipari és bankviszonyai meglepően hasonlítottak a mai Lombard Street-i viszonyokra. Persze ezek az itáliai köztársaságok korántsem voltak demokratikusak, hiába szerették volna ezt hinni a Marx előtti jámbor liberálisok. A kizsákmányoló hatalom egy-két család kezében összpontosult: a h atalmat a céh rendszer eszközével gyakorolták, amibe a munkásoknak semmi beleszólása nem volt. Az új kereskedőosztály, kora művészetének pártfogójaként szerepelt. Amiképpen gazdasági rendszerük is mind a mai napig fennmaradt és fejlődni tudott, a festményeknek is, amelyeket megrendeltek, súlyos realitásuk

volt, ami egészen Cézanne-ig fő célkitűzése volt a nyugati művészetnek. Ez a művészet képes volt a növekedésre, a fejlődésre, mivel három dimenzióban mozgott. Amint bevezeti ugyanis az ember a harmadik dimenziót, a teret, a tömörséget, korlátlanná válnak a terjeszkedés és a fejlődés lehetőségei. Giotto két különböző, de egymást feltételező tulajdonság révén hat ránk: tömörségérzetünkre és az emberi test iránti érdeklődésünkre. Giotto minden elődénél jobban tudta érzékeltetni az anyag tömör voltát. Giotto ugyanakkor az egyik legnagyobb drámai ábrázoló Firenze közelében született 1265 táján. Ekkorra a festészet a bizánci lapos változataként már 500 éve változatlan volt. Giotto ihletett eredetiségét bizonyítja, hogy ettől az intézményesült stílustól el tudott szakadni. Nem ismerjük Giotto előképeit, 1304-ig semmit sem tudunk róla, ekkor festette a padovai Capella dell’Arena freskóit, s tette ezzel

Padovát minden művészetkedvelő számára a világ szent helyévé. A freskókat egy elítélt bankár rendelte meg, s ez az első példa arra, hogy újgazdagok jóvátételképpen rendeltek meg műalkotást. Ebből a gyakorlatból a világ csaknem annyi hasznot húzott, mint a hiúságból. Giotto ott a legnagyobb, ahol a legsűrűbb az emberi dráma (pl. Jézus elárultatása) Giotto többi munkái is bankároknak készültek. Firenze két legpénzesebb családjának, a Bardiaknak és a Peruzziaknak. Giotto készítette a Santa Croce két szomszédos kápolnájának freskóit. Ezek a festészeti konstrukció mesterművei: a bonyolultabb csoportok lettek az európai akadémizmus fénykorának példaképei (Raffaello, Poussin, David). A téma: Szent Ferenc élete. 6 Giotto párjának nevezhető az ugyanabban az időben és vidéken élt Dante, minden idők legnagyobb filozófikus költője. Danténak voltak olyan képességei, amelyek Giottoban nem voltak: filozófiai elmeél,

absztrakt gondolkozásmód, erkölcsi felháborodás, a hitványságnak az a hősies megvetése, amely majd Michelangelonál kerül ismét elénk, és volt érzéke a földöntúli, a menny sugárzásának látványa iránt. Giotto és Dante bizonyos szemszögből két világ határmezsgyéjén állt. Giotto a tömör realitások új talaján, megrendelőinek, a bankároknak és gyapjúkereskedőknek az új világában. Dante még a korábbi gótikus korhoz tartozott. A gótikus szellem volt nagy hatással Giovanni Pisanora is, és ő áll legközelebb Dante világához. Ő a szobrászat nagy drámai tragikusa, bizonyítja ezt a pisai és a pistoiai szószéke. 4. Minden dolgok mértéke az ember (Protagoras) Akik Firenzét Európa leggazdagabb városává tették, a bankárok és a gyapjúkereskedők zord várszerű lakokban éltek. Ezeket nézve, semmi sem érzékelteti a civilizációtörténet rendkívüli fejezetének, a reneszánsznak a közeledtét. Az új épületek ritmusa,

hívogató ívei, nyitottsága, arányai mintha teljességgel ellene mondanának a sötét gótikus stílusnak, mely sokáig körülfogta őket. A Pazzi kápolna, amelyet Brunelleschi (1377-1446), a nagy firenzei művész épített 1430 körül, már abban a stílusban készült, amelyet a humanizmus építészetének nevezünk. A köztársaságnak, amely anyagilag hanyatlóban volt éppen, a sorsát egy olyan embercsoport irányította, amelynél intelligensebb soha még demokratikus módon nem jutott hatalomra. A firenzei kancellárok sora, Salutatival kezdve, csupa tudós emberből, a studia humanitatis híveiből állt, a tudásban a boldogság eszközét látták, hittek abban, hogy a közügyeket szabad értelemmel kell irányítani, s hittek mindenek felett, magában Firenzében. A humanista kancellárok sorában a második, s mind közül a legnagyobb Leonardo Bruni, a firenzei köztársaság polgári erényeit az antik római köztársaság erényeihez hasonlította. Úgy

látta, Firenzében a görög föld és Róma erényei élednek újjá. Síremléke (a Santa Crocéban, Rossellino műve) azt a gondolatot fejezi ki, hogy a XV. századi Firenzében a lovagi eszményt kiszorította a hírnév eszménye. A síremlék felirata: Gyászol a történelem A reneszánsz legnagyobbrészt az antik irodalom tanulmányozásán alapult. Persze, a középkor is sokkal többet merített a klasszikus antikvitásból, mint amennyiről a közhiedelem tud, de a középkoriak forrásai szűkösek. Az első ember, aki valódi értékük szerint méltatta a klasszikus szerzőket Petrarca volt a XIV. században, aki túl korai ébresztőt fújt a humanizmusnak Petrarca nem tudott görögül, de fiatalabb kortársa, Bocaccio igen, s így a firenzei szellemi életet új példa hatotta át: a klasszikus görög kultúra. A XV század első 30 éve Firenzében a filológusok hőskora: új szövegeket fedeztek fel, a régieket újra kiadták. Cosimo de Medici a San Marco

könyvtárat ezeknek az értékes szövegeknek a t árolására építtette: s ezek a kéziratok képesek voltak robbanásszerűen megváltoztatni a szellem történetét. De csak a szellemét, a gondolkodásmódot, a stílust és az erkölcsi ítélőképességet A művészetet nemigen befolyásolták. Honnan eredt ez a könnyed, gazdaságos stílus, amelynek sem előtte, sem utána nem akadt párja? K. C szerint egyetlen ember, Brunelleschi újítása volt, s az ő stílusa azoknak a világos fejű, ragyogó elméjű embereknek az igényeit elégítette ki, akik abban a pillanatban jelentek meg Firenze színpadán, amikor a kereskedelem és a bankszakma szigorúbb fegyelme lazulni kezdett, és az élet fontosabb lett a pénzkeresésnél. Ezek a l egkorábbi reneszánsz épületek, a P azzi kápolna és a S an Lorenzo régi sekrestyéje, kicsinyek a román és gótikus gigászi emlékműveihez képest. Nem akarják lesújtani a nézőt, mint az isten-központú építészet, minden az

emberi szükségletek ésszerű léptékéhez igazodik. Arra valók ezek az épületek, hogy tudatosítsák az emberben tulajdon erejét. Az emberi méltóság mellett tesznek hitet. 7 Az emberi méltóság ma halott szó, de a X V. századi Firenzében frissen élt, s az eleven hit erejével hatott. Az emberi méltóság mellett a legfennköltebb módon tesz hitet Masaccio A santa Croce kerengője ugyancsak Brunelleschi műve. Ha a gótikus székesegyház az isteni világosság himnusza, ez a kerengő az emberi értelem fényét ünnepli. A korai reneszánsz építészet alapja a matematikai, s kiváltképp a geometriai szenvedély. Egyszerű geometriai formákkal éltek, (a középkor végtelenül bonyolultakkal) a körrel, a négyzettel, s azt az elgondolást dédelgették, hogy ezek felelnek meg legjobban az emberi testnek. Az emberi test és a mértani formák szerintük szavatolják egymás tökéletességét. A gondolat egy antik építész-teoretikustól, Vitruviustól

származik, ismerte tehát a középkor is. Mindennek, ha matematikai szempontból nincs is, esztétikailag azonban van értelme: az emberi test szimmetriája, s a testrészek arányai hatással vannak általános arányérzékünkre. Hasonló módon közeledtek a festészethez is: a perspektíva néven ismert rendszerben gondolkodva úgy képzelték, hogy matematikai számításokkal sík felületen is pontosan kijelölhető az alakok térbeli helye. Valószínűleg ez is Brunelleschi találmánya, de legteljesebben Ghiberti és Donatello valósította meg. Ghiberti (1378-1455) domborművei a keresztelőkápolna ajtaján szinte zenei hatást ébresztenek a perspektíva térbeli harmóniájával. A firenzeiek rendkívül büszkék voltak erre az újításukra, amelyről, egyébként tévesen, azt gondolták, hogy az antikvitás még nem ismerte. De vajon van-e köze a perspektívának a civilizációhoz? K. C szerint a kezdeti időben volt Az a hit, hogy valós környezetében

ábrázolható az ember, és bizonyíthatóan harmonikus rendben csoportosíthatók az alakok, jelképes kifejeződése volt egy új gondolatnak, amely kijelölte az ember helyét a dolgok rendjében, és hitt abban, hogy az ember maga irányíthatja sorsát. A perspektíva elsősorban városi jelenség, elsősorban a kövezet, az árkádok, az épületek megjelenítésével igazolhatta előnyeit. A korai firenzei reneszánsz városi kultúra volt, méltán nevezték burzsoá kultúrának. Az emberek az utcákon, a tereken, a boltokban töltötték a nap java részét. Érdeklődők voltak, eleven eszűek, s felső fokon értettek gondolataik láthatóvá tételéhez. Szerették a szépséget A fizikai szépség antik eszménye hatott rájuk, elsősorban Donatellora (Dávid). Fontosak a portré-szobrok: individuálisak, büszke jellemek, egyedi arcvonásokkal. A realisztikus portré németalföldi újítás, Flandriában találták fel, és Jan van Eyck (13901441) ecsetjén tökélyre

jutott. Modelljei között sok volt az itáliai (Arnolfiniék): a nemzetközi gyapjúkereskedelem, a bankélet és a pápai diplomácia jelesei. Van Eyck saját környezetükben festette meg az embereket. A firenzeiek eredendően szobrászok voltak, de portré mellszobraik realizmusát szinte flamand tökélyre vitték. A XV. század derekán új irányba fordult Firenze szellemi élete: 1430-ban Firenze megszűnt köztársaság lenni, csak puszta nevében maradt az: csaknem 30 esztendőn át Lorenzo de Medici gyakorolta a tényleges hatalmat a városban. Lorenzo valóban jó költő volt, és csodálatra méltó patrónusa más költőknek, tudósoknak, filozófusoknak, de a képzőművészet nem érdekelte. Nem is ő, hanem unokaöccse, Lorenzino rendelte meg Botticelli azon képeit, amelyeken a firenzei szépérzék legkifejlettebb formájában áll előttünk, a Tavaszt, a Vénusz születését. Az individuum fölfedezése a korai XV. századi Firenzének köszönhető A

reneszánsz évszázadának utolsó negyedében jelentős szerepet játszott Firenze mellett Ferrara, Mantova és Urbino is. Az urbinoi udvar élén Federigo Montefeltro herceg állt, aki korának legnagyobb hadvezére is volt. Szenvedélyes könyvgyűjtő volt Palotája kezdetben erődnek épült, s csak amikor kiharcolta a biztonságot, akkor építtette ki finom kastéllyá, a világ egyik legpompásabb építészeti remekművévé. Nem tudjuk, hogy ki tervezte, lehet, hogy Bramante is dolgozott a befejezésén. Az urbinói kastély civilizációs szerepe túlmutat a XV századon Ebben az udvarban nevelkedett az udvari festő gyerekeként Raffaello Santi. Ebben az 8 udvarban írta Castiglione (1478-1529) Az udvari embert, amelynek fergeteges hatása volt: jó száz éven át ez a könyv határozta meg a jó modort. A reneszánsz civilizáció gyengéje, hogy igen szűk körű kisebbségen alapult, a kisebb városokban csak az udvarra korlátozódott. Pedig a toszkán táj is a

civilizáció egyik terméke: rendet teremteni a káoszban, az civilizációs tevékenység. A tájábrázolás a XVI. század első éveiben Giorgone (1477-1510) velencei festő képein boldog természet-közeliséget jelent. Asszonyai már meztelenek, s ezzel új fejezetet nyit az európai festészetben. Gyakori témája a pásztori ábránd, az árkádiai mítosz: a civilizált ember vigasztaló illúziója. Ez az Árkádia sem méltatlan tisztelgés az antikvitás előtt, mint a firenzei humanisták republikánus erényei, s épp annyira része az ember újrafelfedezésének, csak éppen érzéki természetünket, s nem az intellektust fedezi fel. Ugyanakkor Giorgone már megfesti az új pesszimizmus első műveit is (Idővel). Ennek a borúlátásnak lesz végső kifejeződése a Hamlet. A korai itáliai reneszánsznak nem voltak szilárdak az alapjai. A humanisták első két nemzedékének letűntével nem maradt elegendő súlya a mozgalomnak, s megindult az emberléptékű

értékek ellen ható reakció. De műveikben örökül hagyták az értelembe, a tisztaságba, a harmonikus arányokba és az individuumba vetett hitüket. 5. A hős, mint művész Róma ekkor az emberi remény és ambíció nagy trágyadombja. Itt álltak az antikvitás hatalmas épületei, amelyeknek romjai egyszerűen agyonnyomták az embert. Róma a pásztorok és a kóbor kecskék városa lett, és semmit sem építettek benne, csak néhány toronyszerű építményt, amelyekből az ősi családok vívtak máig is tartó értelmetlen harcukat. 1500 táján változott valami: a rómaiak nem hagyhatták, hogy az antikvitás agyonnyomja őket, meg akarták teremteni a maguk óriásait. Rómába ekkor tértek vissza a számkivetésből a pápák, s ebben a korban a pápák sorra rendkívüli emberek voltak: nemzetközi kapcsolataikat, világi apparátusukat és növekvő vagyonukat is a civilizáció szolgálatába állították. V Miklós látta meg, hogy a pápai Róma

újjáélesztheti a pogány Róma dicsőségét. II Pius a török ellenes harcoknak szentelte életét, IV. Sixtus megalapította a vatikáni könyvtárat A legtöbbet azonban II Gyula tette azért, hogy az érett reneszánsz valóban hősies méreteket öltsön. Három művészt kényszerítette szolgálatába: Bramantét, Michelangelót és Raffaellót. Ha ő nincs, a humanista filozófia két legpompásabb bizonyítékával; a Sixtus Kápolna mennyezetfreskóival és a pápai lakosztály freskóival lennénk szegényebbek. II. Gyula nagy vállalkozása volt, hogy lebontatta a régi Szent Péter bazilikát, s helyére egy sokkal pompásabbat épít. Célja az volt, hogy az új templomnak a k ét tökéletes alakzat, a négyzet és a kör legyen az alapja, méreteiben pedig felül kell múlnia az antikvitás fenséges romjait. Bramante nem tudta befejezni, de Gyula pápa is meghalt 1513-ban, s a bazilikát csaknem 100 évvel a halála után fejezték be. Az első lépést azonban a

középkor és az antikvitás kézzelfogható szövetsége felé Gyula pápa tette meg, amikor elrendelte a r égi bazilika lebontását. Az antikvitás álmának első hiteles ábrázolása Mantegna Caesar diadala, című sorozata, amelyet 1480 táján festett a mantovai udvarnak. Mantegna szenvedélyes archeológus volt, mindenütt a hiteles mintát ábrázolta. Az az ember viszont, aki valóban magába szívta és újjá is teremtette az antik művészetet, Michelangelo volt. 1496-ban ment Rómába, s amit ott látott, az olyan erősen hatott rá, hogy görög-római másolatai közül egyet antik darabként adtak el. Az érett reneszánsz gigantizmusa és hősies szelleme római találmány. De ugyanakkor Firenzében is változott a helyzet: elkergették a már 60 éve uralkodó Medicieket, Savonarola köztársasága zsarnokölő Dávid szobrot rendelt. A szobor, akárcsak egy szokatlanul feszes és eleven antik szobor. De a tekintete a szellem olyan erőfeszítését tükrözi,

amelyet az antik 9 világ nem ismerhetett. Ez a tulajdonság, amelyet leginkább hősiességnek nevezhetünk, ellensége a boldogságnak, de érződik róla, hogy az anyagi akadályok megvetése, s a végzet vak erőivel való szembeszegülés a legnagyobb emberi teljesítmény, s mivel a civilizáció végül is olyan embereken áll vagy bukik, akik lelki és szellemi erőiket ezekkel az akadályokkal szegezik szembe, el kell ismernünk, hogy Michelangelo színre lépte a n yugati ember történetének nagy eseménye. Michelangelo mutatta meg, hogy az emberi test nemes érzelmek, életadó energiák és az isteni tökéletesség kifejezésére is alkalmas. Ennek a gondolatnak 400 éven át felbecsülhetetlen hatása volt az emberi gondolkodásra. A reneszánsz a kor legnagyobb gondolatait nem szóban, hanem látható képekben ragadta meg. Ennek két legjellemzőbb bizonyítéka egymástól nem messze található: Michelangelo (1475-1564) Sixtus-kápolnabeli freskói, és

Raffaello (1483-1520) freskói a pápai magánkönyvtár falán: Az athéni iskola. A Sixtus-kápolna freskója szenvedélyes hitvallás az emberi test, gondolat és lélek egysége mellett. Michelangelo profetikus intuíciója láttán az az érzése az embernek, hogy ez a művész minden korhoz tartozik, de leginkább a nagy romantikusok korához, akiknek mind a mai napig a csőd szélén tántorgó örökösei vagyunk. Éppen ez a tulajdonsága különbözteti meg legélesebben Raffaellotól. Raffaello mindenestül korának embere, ő a legnagyobb harmóniateremtő. Gondolatai olyan mindent felölelő összegzések, mint a nagy középkori teológusok summái. Amennyiben civilizáción mindannak az imaginatív felölelését értjük, ami a legjobb az adott kor gondolatvilágában, annyiban ez a két fal a civilizáció csúcsát jelenti: kulcsa az intellektuális elvonatkoztató erő. 1513 őszén, nem sokkal Gyula pápa halála után költözött be Leonardo da Vinci (1452-1519) a

Vatikánba. Leonardót jellegzetes reneszánsz embernek tartják pedig legnagyobb szenvedélye, az érdeklődés nem reneszánsz kori sajátosság. Minden kérdés közül azonban az ember kérdése foglalkoztatta a legjobban: az emberi test mechanizmusa. Már elmúlóban azonban az arany pillanat. Amíg tartott, az ember olyan magasra emelkedett, amit aligha ért el az ihletett reneszánsz előtt, vagy azóta sem. Az értelem humanista erényei egyesültek ekkor a hősies akarat adományával. Az emberi teljesítmény eme káprázatos korszaka 20 évig se tartott, de amíg tartott úgy tetszett, hogy nincs amit az emberi szellem le ne igázhatna, harmóniába ne olvaszthatna. 6. Tiltakozás és kommunikáció Jó néhány évig úgy tűnt ezután, hogy elvesztek a reneszánsz vívmányai: az individuum fölfedezése, az emberi géniuszba vetett hit, az ember és környezete közötti összhang érzete. Kényelmetlen szorongás vagy katasztrófák követték. A XVI- századi Európa

zűrzavarából új képességekkel, s a gondolkodás és kifejezőerő új lehetőségeivel bukkant elő az ember. A XV. század Németországában gazdag volt az egyház, gazdagok voltak a földbirtokosok és a Hanza-városok kereskedői: s így Bergentől egészen Bajorországig buzgón dolgoztak a szobrászok. Riemenschneider szobrai tisztán érzékeltetik a X V század végi északi ember jellemét: mélyen átélt személyes vallásosságát, komoly életszemléletét. Ezek az emberek tudták, hogy van igazság, és azt akarták megragadni. Ezek az északi arcok árulkodnak a hisztériára való hajlamról. A XV század a m egújhodási kísérletek százada volt, éledeztek a vallási mozgalmak a katolikus egyház peremvidékén. Az erjedés már a s zázad elején kezdődött, amikor Husz János követői kevés híján megsemmisítették Csehország udvari kultúráját. A németeket a hisztériára való hajlam miatt könnyű volt felizgatni: Mennyire német mindez, s

mekkora nyűg volt ez mindig is a világnak! 1498-ban egy szegény ember, Erasmus (1466-1536) érkezett Oxfordba, ő lett az északi civilizáció szószólója, s kora legnagyobb internacionalistája. Az Erasmust befogadó Oxfordban kellett lennie néhány jámbor és felvilágosult főnek. A légkör, ha Firenzéhez vagy Padovához hasonlítjuk, persze provinciális volt s némiképp bárdolatlan, de 1500 t áján 10 megvolt a maga értéke ennek a naivitásnak. Holbein, mint Erasmus barátja érkezett 1526-ban Londonba és megörökítette Erasmus barátait: Thomas More-t és családját és általában olyanokat, akiknek nincsenek illúzióik a VIII. Henrik udvarában virágzó civilizáció átmeneti jellegével kapcsolatosan. Mindannyian vesztesek Az előző fejezetben azzal foglalkoztunk, hogy hogyan segítette szárnyra az emberi szellemet a vizuális kép, ezt a fejezetet elsősorban az írott szó által való továbbemelkedésnek kell szentelni. A szó erejét a

nyomtatás feltalálása tette átütővé A XIX század embere szerint a nyomtatás feltalálása volt a civilizációtörténet sine qua non-ja. Tudja isten, az V századi görögök, a XII. századi Chartres, vagy a kora XV századi Foirenze egészen jól megvoltak nélküle, s ki merészelné azt mondani, hogy civilizálatlanabbak lettek volna. Annyi azonban igaz, hogy ha mindent mérlegre teszünk, a nyomtatásnak több volt a haszna, mint a kára. A kétségeket talán csak a nyomdász mesterség későbbi fejleményei okozzák. A nyomtatást persze jóval Erasmus ideje előtt találták fel: Gutenberg 1455-ben nyomtatta ki bibliáját. De az első nyomtatott könyvek nagy, pazar, költséges holmik voltak A nyomdászok még a k ódexmásolók versenytársainak tartották magukat. Nem egy könyvet pergamenre nyomtak, és miniatúrákkal díszítették, akár a kódexeket. Csaknem harminc évbe tellett, mire a prédikátorok és a rábeszélés művészei ráébredtek, micsoda

félelmetes eszközt kaptak kézhez, aminthogy korunk politikusai is húsz év késéssel fedezték fel a TV-ben rejlő lehetőséget. Az első ember, aki teljesen kihasználta a sajtó adta lehetőségeket, maga Erasmus volt: bizonyos értelemben ő a világ első zsurnalisztája. Latinul írt, ami annyit tesz, hogy mindenütt olvashatták, ha nem is mindenki. Ontotta magából a vitairatokat, antológiákat és bevezetéseket. Mestersége a Balgaság dicsérete Ebben Erasmus mindenkit kiosztott Csoda, hogy eltűrték neki! A szatíra normális körülmények között negatív tevékenység, vannak azonban olyan pillanatok a civilizációtörténetben, amikor pozitívra fordul az értéke, amikor a konformizmus és az önhittség zárja le a horizontot a szabad szellem előtt. Első ízben fordult elő a történelemben, hogy egy elfogulatlan és szellemes értekezés, egy olyan mű, amely önálló gondolkodásra készteti az embereket, s arra tanítja, hogy semmit el ne fogadjanak

magától értetődőként, Európa-szerte eljutott az olvasók ezreihez. Erasmust mégsem csak csúfondáros szelleme tette tíz évre Európa leghíresebb emberévé: görög eredetiből fordította le a Bibliát (eddig csak a Vulgata latin szövegéből ismerte Európa). Ebben az időben a nyomdaművészet egy újabb fejleménye, a fametszés foglalkoztatta az emberek képzeletét. A képek sokszorosíthatóságával ez merőben új alapokra helyezte a kommunikációt. Az új találmány embere Albrecht Dürer (1471-1528) lett Nürnbergben született, de apja magyar volt, s ő maga korántsem az a jámbor német kézművesfajta, aminek régebben képzelték. Nagyképű és hiú Igaz, hogy a reneszánsz kor tisztelni kezdte, maga Leonardo is hosszasan értekezik festészetéről. Jellemző rá az érdekességek, furcsaságok megörökítése, és a pszichológiai érdeklődés. Ennek a szenvedélyének köszönhetjük a nyugati ember legnagyobb profetikus dokumentumát, a Melancholia

című rézmetszetet. A német szellem nemcsak Dürert és a reformációt adta az emberiségnek, hanem a pszichoanalízist is! A hősi szellem, húsz évvel azután, hogy Michelangelo munkásságában testet öltött, Németországban Luther személye által szavakban és tettekben is megjelent. Luther (1483-1546), lett légyen bármi egyéb is, bizonyos, hogy hős volt. A humanisták toporgós kétségei, Erasmus tétova menekülése után érzelmi megkönnyebbülés Luthert hallani. Lucas Cranach (1472-1553), Luther komája, szinte minden szerepében megörökítette Luthert. Luther lenyűgöző, megragadó egyéniség volt, éppen az a fajta vezér, akire a legkomolyabb németek mindig is vártak. Sajnos azonban – vesztére a civilizációnak – nemcsak kétségeiket szabadította fel, nemcsak bátorságot öntött beléjük, hogy kiálljanak meggyőződésük mellett, hanem felszabadította a hisztéria és erőszak lappangó indulatait is. Itt kell szólnunk egy másik északi

jellegzetességről 11 is, amely szintén szögesen szemben áll a civilizációval: a józan ésszel szemben tanúsított földhözragadt, állati ellenségességről. Az az akaratra épülő közösség, amelyet reformáció néven emlegetünk, alapvetően népi mozgalom volt. Luther nem volt a pusztítás híve, még csak a faragott képek pusztulását sem kívánta. Követői nagyobb része azonban semmivel sem kötődött a múlthoz, számukra a múlt a tűrhetetlen szolgasággal volt egyenértékű. Így lett végül romboló a protestantizmus, s így lett valóságos katasztrófa mindazok szemében, akik kedvelik a szépség látható megnyilvánulásait. Pusztításuk nyoma ott látható szinte minden régi angol templomban, sok helyütt francia földön is. E pusztítások után teremtődött végül egy új civilizáció, de ez már nem a képmások, hanem a szavak civilizációja lett. Luther éppen szavakat adott honfitársainak: németre fordította a Bibliát, s

ezzel a gondolat építőanyagával is megajándékozta őket. És a nyomtatásnak hála, ajándéka közkinccsé válhatott. A bibliafordítások sorsdöntőek voltak a nyugati szellem továbbfejlődése szempontjából. Ez adott azonban tápot a nacionalizmus felburjánzásának is A civilizáció fölfelé vezető lépcsőfokait szinte mindig nemzetek fölé emelkedően gondolkodó korokban építették tovább. De bármi lett is hosszú távon a protestantizmus hatása, a közvetlen következmények igen gyászosak voltak, s nemcsak a művészet, az élet szempontjából is. Nekiszabadultak a pusztítás erői: a szembenálló felek egyaránt az isteni harag eszközének tartották magukat. Az úgynevezett vallásháborúk, ahol a vallás persze leginkább ürügy volt, százhúsz évig tomboltak, s olyan vérlázító epizódok tarkították, mint a Szent Bertalan éjszakája. A vallásháborúk új jelenséget alakítottak ki az európai civilizációban, olyat, ami Kínában

már jól ismert volt, az elzárkózást. Petrarca és Erasmus, még hallatta szavát, uralkodók hallgattak rájuk, jogutódjuk, Monteigne, a XVI. század közepének legnagyobb humanistája visszavonult tornyába. 1533-ban született, anyja zsidó protestáns, apja nagy kultúrájú vagyonos katolikus Monteigne (1533-1592) mélységesen szkeptikus volt az egész kereszténységgel szemben. Ő nem a bibliából, hanem a görög és római auktoroktól idéz, szellemét csak egyetlen dolog foglalkoztatta: kimondani az igazságot. Feltalálta az esszét, s három évszázadon át Bacontól Hazlittig ez lett a humanista kommunikáció bevett formája. Voltaképpen Monteigne önvizsgálatai vetettek véget a reneszánsz hősies szellemének. Ilyen egocentrikus elszigeteltséget kényszerítettek a v allásháborúk a legcivilizáltabb XVI. század végi európaira. Volt azonban egy ország, amelyben 1570 ut án a polgárháborútól vagy a személyes bosszútól való rettegés nélkül

élhetett az ember: Anglia. Pedig az Erzsébet-kori Anglia másolható civilizációs modellt nem adott. Nyers volt lelkiismeretlen és lompos De megtalálható itt a civilizációs fejlődés előfeltétele: az intellektuális energia, a szellemi szabadság, a szépérzék és a halhatatlanság vágya. Fantasztikus építészetet, olyan kastélyokat, amelyek szabad kapcsolatot teremtettek az emberek és a természet között, s éppen ez az, amire napjaink építészete is törekszik. Ez a h áttere Shakespeare-nek (1564-1616). Ez itt fontos, hiszen egy civilizáció szinte első szempontként azon mérhető le, hogy fel tud-e mutatni ilyen léptékű géniuszt. Shakespeare a maga szellemi szabadságával, páratlan öntudatával, meg azzal, hogy teljességgel semmibe vesz minden dogmát, mintegy összefoglalja és megvilágosítja a korát. Monteigne nagy hatással volt rá, érett darabjai költőileg teljesítik ki Monteigne intellektuális tisztességét. Shakespeare volt az

első, s könnyen lehet, hogy az utolsó nagy költő, aki vallásos hit nélkül, sőt a humanisták emberhite nélkül élt. Nagy pesszimisták voltak éppen Shakespeare kora után is – Leopardi, Baudelaire -, de akad-e közöttük valaki is, aki ennyire átérezte volna az emberélet tökéletes értelmetlenségét. Ez a nézet teljesen elképzelhetetlen lett volna a kereszténység megtöretése, a reformáció kiváltotta nagy szakadás előtt. Mégis úgy érzem, az emberi szellem új méltóságra tett szert azáltal, hogy felülkerekedett ezen az ürességen. 12 7. Pompa és engedelmesség Róma minden idők legnagyobb léptékű várostervezése. A barokk kori Rómában léptennyomon felmutatja magát az Isten-szolgálatra rendelt emberi géniusz A katolikus megújhodás népi mozgalom volt: a rituáléval, a képmásokkal és jelképekkel olyan eszközt adott a köznép kezébe, amellyel legmélyebb lelki szükségleteit elégíthette ki. A reneszánsz tehát nem

merítette ki az itáliai géniuszt, mint azt sokan hitték. 1527 ut án megrendült az általános bizalom: Róma feldúlása jelkép volt, s ennek emlékezetére rendelte meg az utolsó ítélet freskót VII. Kelemen pápa Michelangelotól Befejezni azonban már a szigor idején tudta III. Pál pápa megrendelésére III Pál a k ét legsikeresebb intézkedést szegezte szembe a reformációval: hivatalosan elismerte a jezsuita rendet és összehívta a tridenti zsinatot. 1546-ban Michelangelot bízta meg a S zent Péter székesegyház építésének felügyeletével, s így a művész hosszú életének köszönhetően összekötő kapocs lett a reneszánsz és az ellenreformáció között. (Előtte már 4 kiváló építész is dolgozott rajta, mégis ő nyomta rá személyisége egységesítő bélyegét az épületre). Minden épületterve közül ez a legszobrászibb, kupolája pedig a világ összes kupolái közül a legdinamikusabb (halála után Della porta

irányításával készült el). A bazilika utolsó kövét 1590-ben tették a helyére Valóban nagy muzsikust termett ez a kor Palestrina személyében: a Laterán, majd a Szent Péter bazilika karnagya volt. Ő már a tridenti zsinat elvei szerint dolgozott 1620-1660 között új, robbanásszerű energiákkal telített korszak vette kezdetét Rómában. Eredője: a római katolikus egyház tekintélyébe vetett feltétlen tekintélyébe vetett hit. A kor nagy művészei: Bernini, Rubens, hitbuzgó keresztények, csak Caravaggio volt kivétel. Ezt a hitet nem az inkvizíciótól való félelem gerjesztette, hanem az az egyszerű nézet, hogy az egyház nagy szentjeihez érdemes igazítani az életet. A katolikus egyháznak a X VI század derekán szinte annyi szentje termett, mint a X II. században (Keresztes Szent János, Loyolai Szent Ignác, Avilai Szent Teréz, Borromei Szent Károly, Xavéri Szent Ferenc stb.) A katolikus egyház nagy teljesítménye abban állt, hogy

civilizálta, humanizálta és harmonizálta az egyszerű, tudatlan emberek legmélyebb érzelmeit. A világ stabilizáló vallásai azok, amelyek az ember lényének minden szintjét áthatják – Egyiptomban, Kínában, Indiában – a teremtés női princípiumának legalább olyan fontosságot tulajdonítanak, mint a férfielemnek. Ezeket a t ársadalmakat nevezte H G Wells engedelmességen alapuló közösségeknek. Az agresszív, nomád társadalmak, az akarati közösségek, -Izrael, Iszlám, a protestáns észak – férfiistent imádtak. Különös és markáns tény, hogy ezek a férfiszemléletű vallások nem alkottak vallásos képmásokat, többségük szigorúan tiltotta azt. A valóban nagy vallásos művészetek mindig mélyen átérezték a női princípiumot A katolikus restauráció irányítói ihletetten úgy döntöttek, hogy nem tesznek semmilyen engedményt a protestantizmusnak, hanem éppen azokban a doktínákban fognak tobzódni, amelyeket a protestánsok a

legelkeseredettebben támadnak: költséget nem kímélve emelték ki a pápa tekintélyét, növelték az ereklyék jelentőségét és a szentek kultuszát. Erőssége volt az ellenreformációnak, hogy az egyház nem félt az emberi testtől. Ezekből az okokból mondható a barokknak nevezett stílus népszerű művészetnek. A reneszánsz művészete intellektuális eszközökkel – geometriával, perspektíva-ábrázolással, antik utalásokkal – fejtette ki hatását, s a humanisták szűk köréhez szólt. A barokk érzelmessége révén, a lehető legszélesebb körű közönségre hatott. Az alkotások tárgya sokszor volt homályos, a közlés eszköze viszont népszerű és könnyen érthető. A barokk egészében filmszerű eszközökkel dolgozott: közeli képekkel, meglepő fényhatásokkal, vehemens mozgással, s mindezt márványba faragva, vagy bronzba öntve. Bernini nemcsak Rómában teremtette meg a város barokk arculatát, de Európában is ő volt a legfőbb

forrása a terjedő nemzetközi stílusnak, amilyen egykor a gótika volt, s amilyenné a reneszánsz soha nem tudott válni. 13 A szigorúság korát követő enyhülésben és bőségben hatalmas alkotó energiák szabadultak föl. Matteo Berberini, 1623-tól VIII. Orbán néven pápa tette Berninit (1598-168, ekkor csak 26 éves!) tette a Szent Péter bazilika főépítészévé, ekkor készül a főoltár bronz baldachinja és általában a belső tér egységes rendezése, a kolonnád. Bernini volt korának legnagyobb színpadi díszlettervezője. Az európai művészet egyik legmegindítóbb alkotása a Cornaro kápolnában van: Szent Teréz elragadtatása. Az az érzése támad az embernek, hogy a túláradó barokk, megszabadulván a protestantizmus elleni harc szigorától, végül az illúziók világába menekült a valóság elől. 8. A tapasztalás fénye A holland festészet tette láthatóvá azt a forradalmi változást, amely az isteni tekintély helyére a

tapasztalást, a kísérletet és a megfigyelést állította. Hollandia volt az az ország, amely mind gazdasági, mind intellektuális téren először húzott hasznot ebből a változásból. A kora XVII. századi holland szellem – minden üldözési kísérlet ellenére is – figyelemre méltóan toleráns volt, s ennek az az egyik bizonyítéka, hogy a gondolkodást forradalmasító nagy könyveket szinte mind ebben az országban nyomtatták ki először. Frans Hals (1581-1666), haarlemi festő hagyott eleven emlékeket a XVII. századi hollandusokról. Ezek és a XVII század eleji csoportképek azt tükrözik, hogy a jó kedélyű figurák szemlátomást azért jöttek itt ö ssze, hogy együttes erőfeszítéssel a közjó ügyén munkálkodjanak. Ezeknek az átlagcsoportképeknek a tömegéből emelkedik ki az európai festészet egyik csúcsa: Rembrandt (1606-1669). Ezek a festmények a polgári forradalom első vizuális bizonyítékai. Azt jelzik, hogy az emberek

összeülhetnek ilyen céllal, mert van némi szabad idejük, tehát van pénzük a bankban. Amsterdamban volt a polgári kapitalizmus első központja. Antwerpen és a Hanza-városok hanyatlása után ez a város lett Észak nagy nemzetközi kikötője és Európa legnagyobb bankközpontja. A társadalomfejlődés bizonyos szakaszában a mozgékony tőke a civilizáció előfeltételei közé lép elő, mivel három lényeges tényezőt biztosít: a szabad időt, a mozgékonyságot, a függetlenséget. Rembrandt nagyon hamar lett nagyon sikeres, s mindvégig az maradt: rézkarcai és rajzai soha ki nem mentek a divatból. Rembrandt volt a nagy költője annak az igazságvágynak és annak a tapasztalat-szempontúságnak, amit a reformáció támasztott, s ami létrehozta az első bibliafordításokat, de látható megnyilvánulására csaknem száz évig kellett várni. Rembrandt elsősorban bibliaillusztrációi révén ágyazódik bele a kor szellemébe. Járta a zsinagógákat,

feje telítve volt a bibliával, fejből tudta minden történetét. Ha a minden emberi helyzet és állapot iránti rokonszenvnek és az emberi sokféleség iránti toleranciának köze van a civilizációhoz, akkor Rembrandt méltán sorolható a civilizáció nagy prófétái közé. Rembrandt festményeinek pszichológiai éleslátása páratlan a művészet történetében. Ő a szent történetet és a mitológia eseményeit az emberi tapasztalás fényében értelmezte át. Festményeinek érzelmi bázisa azonban mindenkor a kinyilatkoztatott vallási igazságokba vetett hit. Legnagyobb kortársaitól is megkülönbözteti ez, ők is másféle igazságot kutattak, olyat, amelyet nem érzelmi, hanem értelmi eszközökkel próbáltak megragadni. Az ilyen igazságkeresésnek két útja van: bizonyítékok gyűjtése megfigyelés által az egyik, a matematika a másik. A XVII. század embere ez utóbbit tartotta a szíve szerinti megoldásnak Mondhatni, a matematika lett a legjobb

koponyák vallása, s egyúttal eszköze annak a hitnek, hogy a tapasztalás egyesíthető az értelemmel. Bacon volt a korszak egyetlen filozófusa, aki nem volt egyúttal matematikus is, míg követői, Descartes, Pascal, Spinoza azok voltak. Descartes szabadulni akart minden előítélettől, vissza akart térni a közvetlen megfigyeléshez, amelyet nem torzít semmilyen megszokás vagy konvenció. Nem kell messzire mennünk, ha ennek a szemléletmódnak a k épi megjelenítését keressük: Descartes is Hollandiában élt, s a holland Vermeer van Delft (1659-1705) az, aki a legszigorúbban ragaszkodott az 14 ideghártyáján megjelenő képhez. Delft látképe című munkája annyira mentes a stílus fortélyaitól, hogy olyan ó, m int egy színes fénykép, mégis látja az ember rajta, hogy rendkívüli intellektusú művész alkotta. Vermeer több vonatkozásban is rokona Descartes-nak, elsősorban elkötelezetlen és magánykedvelő jellemében. Nem akart mást, mint

érzékeny egyensúlyú képeken tárni föl a valóságot. „Tanuld a nyugalmat”: ezt írta Izaak Walton A tökéletes horgász című írásának címlapjára, tíz évvel Vermeer meghitt enteriőrjei előtt. Ugyanebben az időszakban keletkezett két vallásos szekta is, a kvietisták és a kvékerek (Barátok Társasága). Vermeernek van egy sajátossága (ami megkülönbözteti a modern absztartoktól is): a fény iránti rajongása. A civilizáció legjelesebb zászlóvivői –Dantétől Goethéig – mind a fény megszállottjai voltak. A XVII században különösen az optikai lencsék feltalálása ruházta fel a fényt ezzel az új hatalommal. A teleszkóp (Galilei csak tökéletesítette) a mikroszkóp (Leeuwenhoek) holland találmány, s Európa legjobb lencsekészítője is holland volt: Spinoza, a filozófus. A hollandok koruk legjobb kartográfusai is voltak Miután Vermeer pontosan azt festette, amit látott, mestere volt a perspektívának is, amely tudomány az

1650-es években a kor matematikai szenvedélyével megerősödve éledt újjá. Vermeerre jellemző a sajátosan hollandus anyagszeretet is, amiből a holland csendéletiskola kifejlődött. Nem más ez, mint annak a pontos megfigyelés iránti szenvedélynek az esztétikai megfelelője, amely a kor természettudósainak sajátja. Vermeer és Dr Hooch felvilágosult rendszeretete, valamint Rembrandt képzeletdús élményanyaga 1660 táján teljesedett ki, s ért delelőjére. Spinoza Tarctatusát 1670-ben nyomtatták ki. És még ebben az évtizedben a szellemi élet központja Hollandiából Angliába helyeződött át. A változás 1660-ban kezdődött, amikor II Károly a hollandiai Scheveningenből áthajózott Angliába, s véget vetett annak az elszigeteltségnek és puritanizmusnak, ami csaknem 15 éven át sújtotta Angliát. Itt kiváló természettudósok vártak a nyitásra: Robert Boyle, akit a kémia atyjának szokás nevezni, Robert Hooke, a mikroszkóp

tökéletesítője, Halley csillagász, az üstökös pályájának kiszámítója és Christopher Wren, az asztronómia professzora. Magasan fölébük emelkedik Newton, akinek műve a Principia matematikailag összegzi és magyarázza a v ilágegyetem szerkezetét, megoldja, amivel 300 éven át hiába próbálkoztak. A megfigyelés korának csúcsteljesítménye, egyszersmind a következő század szent könyve lett ez a mű. A fény tanulmányozásával párhuzamosan haladt a csillagok megfigyelése. II Károly alapította a g reenwichi Királyi Obszervatóriumot a h elyek földrajzi hosszúságának meghatározására: azóta számítjuk innen a hosszúsági köröket és az időzónákat is, s ez fontos tájékozódási pont a hajózásban is. Itt összefutnak fejezetünk szálai: a fény, a lencsék, a megfigyelés, a n avigáció és a m atematika. Az obszervatórium híres nyolcszögletű termét (Wren építtette) ábrázoló rézmetszet a humanizált természettudomány

légkörét árasztja. Itt van a kvadráns, amellyel Flamsteed, az első királyi csillagász meghatározta a délkört, itt a teleszkópja. Ez a kor volt a tudományos eszközök első nagy korszaka Művészet és tudomány nem vált még szét ekkor, s ezek az eszközök nemcsak szerszámok egy meghatározott cél elérésére, hanem jelképek is: jelképei annak a reménynek, hogy az ember előbb-utóbb úrrá lesz környezetén, s megteremti az emberibb és ésszerűbb társadalmat. Csak a mi korunk jelensége, hogy azt kezdjük érezni, hogy ezeknek az eszközöknek az utódai a vesztünket is okozhatják. Wren (1632-1723) a csillagászattól elfordulva a legnevesebb angol építész lett, az ő tervei szerint épült fel a kastélyból átalakított greenwichi tengerészkórház, amelyre a dombon épült csillagvizsgáló nyolcszögletű terme néz. A kórház a civilizáció egyik szép példája: olyan lelkiállapot, amely ilyennek akar látni egy tengerészkórházat.

Ebédlőjét Thornhill freskói díszítenek, ez az egyik legszebb angol terem, s legsikeresebb angol kísérlet a r ómai barokk fővárosi pompájának provinciális utánzására. 15 Wren tervezte meg London újjáépítését az 1866-os nagy tűzvész után. Ekkor épült fel a Cityben 30 új templom, és ekkor épült újjá a Szent Pál székesegyház, az angol klasszicizmus remekműve, amely a gótikus épületre római rendszert követő kupolát emel. Az 1660-as években alkotott Vaugham és Milton (Milton ekkor már szinte anakronizmus, ő még az angol reneszánsz megkésett képviselője). Ekkor jelent meg a világos, használható próza, amiben civilizáló erő rejlik. Ez lett az új tudomány legfontosabb szerszáma, olyasformán, ahogy a matematika kezdte használni Stevins tizedes rendszerét. Különösen igaz ez Franciaországra: a francia próza jó 3 é vszázadon át volt az intellektus formálója, s ez a próza közvetítette az európai szellem

gondolatait történelemről, diplomáciáról, definícióról, kritikáról, emberi viszonyokról, mindenről tehát, a metafizikát kivéve. S igaz az a kijelentés is, hogy a világos, konkrét német nyelv hiánya lett az európai civilizáció egyik legnagyobb tragédiája. Az észhez és a tapasztaláshoz való folyamodás első dicsőséges századában az emberi értelem diadalát jelentette. A Descartes és Newton között eltelt időben alkotta meg a nyugati ember gondolkodásának azokat az eszközeit, amelyek révén elkülönült a világ többi népeitől. Számunkra szinte ezzel a fegyverténnyel kezdődik az európai civilizáció. A dologban az a furcsa, hogy a XIX. század derekának írói (Carlyle és Ruskin kivételével) nem vették észre, hogy a racionális gondolkodás diadala végül is egy új barbárságot eredményezett. Ha kitekintünk a greenwichi obszervatórium teraszáról, s elnézünk Wren kórházának higgadt rendje fölött, szemünk az ipari

társadalom visszataszító zűrzavarába ütközik. És ez a társadalom és ez a r endetlenség ugyanazoknak a f eltételeknek a k övetkezménye, amelyek lehetővé tették a hollandusok számára, hogy fölépítsék szép városaikat, támogassák festőművészeiket, s kinyomassák a filozófusok munkáit. Igen a mozgékony tőkéről, a szabad versenyről, az export-import gazdaságról, a be nem avatkozás jogáról, meg az ok-okozati összefüggésekbe vetett hitről van szó. Úgy tűnik, minden civilizációt utoléri végzete, s nemcsak a kapzsiság és henyeség miatt, hanem előre nem látható következmények miatt is. A mi esetünkben a népesség megnövekedése volt az, amivel nem lehetett előre számolni. A kapzsik egyre kapzsibbak lettek, a tudatlanok elvesztették kapcsolatukat a hagyományos mesterségekkel, és a tapasztalás fénykévéje annyira beszűkült, hogy ma már egy olyan nagyszabású vállalkozás, mint Greenwich, esztelen pazarlásnak tűnik, és

nincs az a főkönyvelő, aki ma áldását adná egy ilyen tervre. 9. A boldogság keresése Az 1700-as századfordulóra ismét előtérbe kerültek a németajkú országok. A reformáció zűrzavaros évszázada, mely a harmincéves háború borzalmaiban tetőzött, jó száz éven át akadályozta őket abban, hogy beleszóljanak a civilizáció történetébe. Ezután a német föld természetes ereje a német társadalmi szervezet jóvoltából két tevékenységi területen, a zenében és az építészetben is ragyogó tettekkel gazdagította Európa civilizációját. A XVIII. századi muzsika néhány jellegzetessége, melodikus áradása, bonyolult szimmetriája, dekoratív leleménye, tükröződik a rokokó stílusban. A rokokó építészet fejezte ki leghívebben azt a cél t, hogy ez a stílus örömszerzésre szánódott: a b oldogság és a s zerelem keresésére. Fontos, hogy még az USA alkotmánya is elismeri, hogy a boldogság keresése helyes célja az

emberiségnek. A rokokó előtt azonban jó 60 évig Franciaország uralta az európai színtért: egy ridegen tekintélyelvű kormány és egy szigorúan klasszikus stílus. Az a klasszikus fegyelem, amit Versailles ízlése diktált minden művészetben, méltán mondható az európai civilizáció egyik csúcsának: ez volt a grand siècle. Két pompás drámaírót termett: Corneille-t és Racine-t Racine abban páratlan a világirodalomban, hogy az emberi szív legtitkosabb rezdüléseit hibátlan tökélyű nyelvbe tudta önteni. Ekkor alkotott egy nagy és nemes festő: Poussin, aki az 16 antik irodalmon és a sztoikus filozófián nevelkedett lelkét is bele tudta vonni a festőmesterségbe. A francia klasszicizmusnak az építészete is remek volt: pl. a Perrault Louvre homlokzatai Valódi világvárosi építészet, egyszersmind egy eszmény kifejezője: a tekintélyelvű pompáé. Jellegzetes francia jelenség, ezért hat olyan rosszul, ha a határokon túl jelenik meg.

A francia klasszicizmus egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem exportálható. Míg a római érett barokk pontosan az a művészet volt, amelyre egész Észak-Európának szüksége volt: rugalmas és könnyen adaptálható. Észak-Európa így az itáliai barokk formanyelvén kezdett szólni a XVIII. században, ez áll a muzsikára is. A német zeneszerzők munkásságában föllelhető a nagy olaszok, elsősorban Scarlatti nemzetközi stílusának hatása. A német fejlődésnek nem a centralizált francia bürokrácia stílusa felelt meg, bár német hercegek gyakorta akarták utánozni a f rancia klasszicizmust, hanem éppen a tájak, városok és apátságok sokfélesége. A német barokk megteremtői a kézműves dinasztiák, a kor legszebb német épületei nem a paloták, hanem az ország mélyén eldugott zarándoktemplomok. A helyi zenész kézművesek, a Bachok közül emelkedett ki egyszer csak Nyugat-Európa egyik legnagyobb lángelméje, Johann Sebastian (1685-1750).

A kor nagy művészete vallásos művészet. Bizonyos tekintetben Bach zenéje is az itáliai stílusból nőtt ki, hogy az északi barokk építészet Borrominiből. Volt azonban egy másik zenei tradíció is Németországban, melynek gyökerei a reformációig nyúlnak vissza. Maga Luther is jó muzsikus volt. A lutheri reform kedvezett az egyházi zenének A holland és német templomokban csak a karéneklés és az orgonamuzsika révén léphettek be a h ívek az átlelkesített érzelmek birodalmába. Az orgonának sokféle szerepe volt az európai civilizációban: a XVII. XVIII században a városi polgárság büszkeségét testesítette meg Az orgonák a legjobb helyi kézművesek remekei voltak, gyakran szobrokkal, faragványokkal díszítették, az orgonisták a közösség megbecsült tagjai voltak. A XVII. századi holland festészetnek is támaszt adó demokratikus polgári szellem játszott közre a német muzsika megszületésénél is. Ez a provinciális társadalom

lett a háttere Bachnak. Univerzális zsenijét az északnémet protestáns városok magas színvonalú zenei versengése termékenyítette meg, de az igazi táptalaj saját családja volt: 100 év óta hivatásos muzsikusok voltak. Bach kortársa volt Balthasar Neumann, a Vierzehnheiligen zarándoktemplom mérnök építésze. Legszebb épületbelsőit a kor egyik legnagyobb dekorátora, a velencei Tiepolo díszítette. Pl a würtzburgi érseki palota lépcsőházát Bach egymással ellentétes de egymást ugyanakkor ki is egészítő párja Händel (1685-1759), ugyanabban az évben született, 1685-ben. Bach időtlen egyetemességével szemben Händel mindenestől kora gyermeke volt: vagyonokat keresett és veszett el színházi impresszárióként. Ifjú korában nagy sikerei voltak Rómában. Angliában belépett az operaprodukciók világába, de mindvégig hű maradt az itáliai barokk stílushoz. Händelben épp az a rendkívüli, hogy amikor áradó, könnyed és hatásos dalok

szerzőjeként átnyergelt az oratóriumra, nagy vallásos zenét tudott alkotni. A Saul, a Sámson, A zsidók Egyiptomban nemcsak ragyogó melodikai és polifonikus leleménnyel ékes zeneművek: az emberlélek mélységeinek ismeretéről is tanúskodnak. A messiás pedig egyike azoknak a ritka remekműveknek - Michelangelo Ádám teremtésével együtt - amelyek közvetlenül hatnak mindenkire, s mégis vitathatatlanul a legmagasabb rendű mestermunkák. Németföldön a barokk és a rokokó – különösen Würtzburg környékén – szinte összemosódik. Van azonban egy lényeges különbség köztük, éppenséggel civilizációtörténeti szempontból. A barokk, bármennyit módosult is Németországban és Ausztriában, itáliai találmány. Vallásos építészeti stílusként született, s a katolikus egyház érzelmi törekvéseit volt hivatva kifejezni. A rokokó ezzel szemben párizsi műfaj, jellegében pedig sajátosan világi. A rokokó Versailles 17 súlyos

klasszicizmusa ellen lázadt, a szabad vonalvezetésű természeti tárgyakból, kagylókból, virágokból merítette ihletét, s különösen kedvelte a kettős csavarodásokat. A rokokó reakció colt az akadémikus stílusra, de nem volt negatív jelenség: a művészi érzékenység csak nyert általa. Mindezt a legszebben Watteau (1684-1721) munkája teljesíti ki. Bach és Händel előtt egy évvel született egy flamand városkában. A tüdőbajos Watteau olyasmit fedezett föl, amire addig nem volt példa a művészetben: rátapintott a múlandóság érzetére, s ezáltal az örömök súlyos jelentőségére. Ez az újszerű érzelmesség, amelynek prófétája volt, elsősorban a férfiak és nők viszonyának megértésében mutatkozott meg. Az érzelem kifejezése a maga idejében civilizáló erőt jelentett. Ezért volt olyan nagy siker Stene Érzelmes utazása Watteau 1721-ben halt meg, 37 é vesen, mint Raffaello. Akkortájt kezdett hatni a rokokó a

díszítőművészetre és az építészetre, s 10 évvel később már Európa-szerte elterjedt és nemzetközi stílus lett. A rokokó is a kis uralkodói udvarok művészete volt, inkább az eleganciának a velejárója, mint a nagyságé. Angliában is hódított A XVIII. század második felének két legnagyobb zeneszerzője Haydn és Mozart A két muzsikus igencsak eltérő alkat. A wiesi bajor zarándoktemplom a rokokó templomok hihetetlen gazdagságát kínálja. A rokokó templomban az öröm az uralkodó (a gótikus templom félelmével szemben), itt is a Zimmermann testvérek rusztikus örvendezése látható. Haydn Teremtéséből is az a naiv öröm csendül ki, ami alkotásra ihlette a bajor kézműveseket. Különös, hogy napjainkban, amikor a rokokó stílus a maga egészében annyira ellene mond meggyőződésünknek, nagy kultusza támadt a rokokó muzsikának. Jó néhány rokokó épület csak arra készült, hogy gyönyörködtessen (a drezdai Zwinger, a berlini

Charlottenburg). Szinte véletlenül maradtak meg az elpusztított Münchenben a Nymphenburg Lustpavillonai. Ezeket Cuvilliés, flamand építész tervezte, aki eredetileg Miksa Emánuel választófejedelem udvari törpéje volt, de felismerték benne az építész tehetséget. Főműve az Amelienburg az utolsó szó a rokokó díszítőművészetben, ez az épület hidalja át a szakadékot Watteau és Mozart között. Az opera éppen az ész korában teljesedett ki. Monteverdi a XVII században gyúrta műfajjá, a katolikus Itáliából került északra, s az északi katolikus fővárosokban: Bécsben, Münchenben, Prágában élte virágkorát. 10. Az értelem mosolya A Comédie Française száz évvel ezelőtt sokat tett a józan gondolkodás és az emberiesség terjesztéséért. Előcsarnokában állnak a XVIII századi francia drámaírók szobrai, közöttük Voltaire (1694-1778), minden idők legértelmesebb embere. Arcán mosoly, az értelem mosolya. A XVIII. századi

civilizált francia mosoly is egyike lett azoknak a j elenségeknek, amelyek kétes hírbe keverték a civilizáció fogalmát. Az értelem mosolya meglehet, bizonyos tekintetben értetlen volt a m élyebb emberi érzésekkel szemben, de hitt a t ermészet törvényében, az igazságosságban, a toleranciában, és ez nem kis dolog. A felvilágosodás filozófusai néhány lépéssel följebb segítették a kaptatón az európai civilizációt, s vívmányaikat konszolidálta a XIX. század Egészen az 1930-as évekig tartotta magát az a nézet, hogy nem szabad boszorkányt, vagy más kisebbséget égetni, nem szabad kínzással csikarni ki beismerő vallomást, nem szabad félrevezetni az igazságszolgáltatást, és nem szabad bezárni azt, aki kimondja az igazságot. Ezt a felvilágosodás néven ismert mozgalomnak, s leginkább Voltaire-nek köszönhetjük. Noha a józan ész és a türelem elve Franciaországban jutott diadalra, harcát Anglia kezdte. A francia filozófusok

mindig is hálával adóztak Angliának, annak az országnak, amely 20 év leforgása alatt Newtont, Locke-ot és a vértelen polgári forradalmat adta a világnak. 1720-ban, 18 amikor Voltaire és Montesquieu meglátogatta Angliát, az országban élénken pezsgett a szellemi élet, s nem verték meg, vagy börtönözték be az írókat (az egy Defoe-t kivéve), azért, amit írtak. Voltaire-rel pedig mindez megesett, azért keresett 1726-ban Angliában menedéket A nagy vidéki kastélyok kora volt ez, ekkor épült az egyik legpompásabb Marlborough herceg számára. A XVIII századi Anglia az amatőrök kora Maga Wren is amatőrként kezdte! A XVIII. századi amatőrök a maguk módján az egyetemes ember reneszánsz eszményének örökösei. Ez az amatőrizmus mindent áthatott: jelenvolt a vegyészetben, filozófiában, botanikában, természetrajzban. Olyanféle frissességet és szabadságot kölcsönzött ezeknek az embereknek, ami leggyakrabban elvész a hivatásos

szakemberek specializált világában. Ebből az amatőr természettudományos lelkesedésből a felvilágosodás írói sokat merítettek. A XVIII. századra is jellemző a női princípium jelenléte K C szerint feltétlenül fontos a civilizáció szempontjából a férfi és a női princípiumok egyensúlyban tartása. A XVIII századi Franciaországban a nők teremtették meg a szalont, a század e sajátos intézményét. 40 éven át az intelligens férfiak és nők kis társas összejövetelei voltak az európai civilizáció központjai. Kevésbé voltak ezek az összejövetelek költőiek, mint az urbinói udvar, de intellektuális szempontból sokkal elevenebbek. Uralkodói udvarban ilyen feltételek soha sem teremtődnek, s a párizsi szalonok sikere nem kis részben annak köszönhető, hogy a francia kormány és udvartartás nem Párizsban, hanem Versailles-ban székelt. Pedig az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Versailles exkluzív társadalma még

dicsősége megfakultán, a XVIII. században is méltó építészeti remekeket alkotott: pl a Kis Trianon kastélyt (Gabriel). A szellem csillogása azonban a p árizsi szalonokban látható. Ennek egyik oka az, hogy a francia felső rétegek nem voltak nyomasztóan gazdagok, nem tunyultak el a szellemi kalandokra. A jó tulajdonságok: a józan belátás, a jószívűség, az emberi kapcsolatok megértése sajátja volt ennek a társaságnak, s mai nap is becsülete van a francia faluban és a középrétegek társaságában. Erről szólnak Chardin festményei, La Fontaine és Molière írásai A XVIII. században még ez a szalonok világa, itt adnak találkozót egymásnak a legragyogóbb elmék. Csak a szemforgatók, a savanyújóskák tagadnák, hogy kellemes volt ez az élet Nem elsősorban világfiak, hanem filozófusok, természettudósok látogatták a szalonokat, itt nyertek teret nézeteik megvitatására. A legkiválóbbak nagy munkára, a Nagy Francia Enciklopédia

megírására szövetkezetek. A tudatlanság legyőzésével akarták előbbre vinni az emberiséget Diderot (1713-1784) volt e gigászi vállalkozás motorja, 24 fólió kötet lett belőle. Kétszer is akadályozták a hivatalok az Enciklopédia megjelenését, s abban, hogy végül is megjelent az elegáns szalonok csiszolt összejöveteleinek volt szerepe: ezek lettek a forradalom előfutárai, és a modern természettudomány előhírnökei. A természettudomány akkortájt igen divatos vacsora utáni pepecselés volt. A valódi tudományos felfedezésekhez való szívós kísérletezés, a hétköznapi realizmus olyan országban, Skóciában fejlődött ki, ahol a civilizáció megújulni kész energiákkal volt tele. A skótok realizmusa tette a X VIII. századi Skóciát, ezt a s zegény, távoli, félbarbár világot jelentős tényezővé az európai civilizációban. Néhány skót a XVIII századi tudományos világból: Adam Smith, David Hume, Joseph Black, James Watt.

1760 után ezek a férfiak változtatták meg az európai gondolkodásmód és életvitel egész menetét. Black és Watt fedezte föl, hogy a hő és a gőz mechanikai energiává alakítható. Smith A nemzetek gazdasága című művével megvetette a politikai gazdaságtan alapjait, olyan társadalomtudományi diszciplínát teremtve ezzel, ami máig is aktuális. Hume Értekezés az emberi természetről című művében bizonyította, hogy a tapasztalás és az értelem nincsenek szükségszerű kapcsolatban egymással. 19 Az ő életükben az Adam testvérek előálltak az európai várostervezés egyik legsikerültebb példájával, az új Edinburgh-gel. Ők találták ki azt a tiszta klasszicizmust, amit egész Európa átvett. Skót volt s ennek a kornak az alkotója Scott, Burns és Raeburn is A svájci-francia határon fekvő Ferney kastélya olyan maradt, mint Voltaire idejében volt. Amikor visszaköltözött 84 é ves korában Párizsba univerzális emberként, az

emberiség jótevőjeként fogadták. A XVIII. század az új erkölcs megszületésének a kora Ez kettős alapra épült: a természeti törvényre és az ókori római köztársaság sztoikus erkölcsére. Az új erkölcsiség megfogalmazója Rousseau. A római köztársaság témáinak nagy XVIII századi festője David (Horátiuszok esküje, 1785.) A kép határozott körvonalaival, kompozíciójával, de még díszleteivel is az egyszerű ember felsőbbrendű erkölcsét sugallja. A francia forradalom előestéjén a római köztársaság erkölcs (Plutarkhosz művét ronggyá olvasva) tökéletes összhangban volt a franciák érzéseivel, s ennek révén jobban megérthetjük a következő 5 év eseményeit. A douceur de vivre (az élet édessége) néhány évvel 1789 előtt, elvesztette varázsát az európai ember szemében. Sőt, az új erkölcsiség már meg is teremtette első forradalmát, de annak színtere Amerika. Thomas Jefferson (1743-1826) a XVIII. század

egyetemes embere házát Palladió, reneszánsz építész könyve alapján építette, sok találékony újítással. Nyelvész, természetbúvár, mezőgazdász, nevelő, várostervező és építész volt, az Egyesült Államok harmadik elnöke lett. Épületeinek rusztikus klasszicizmusa az egész keleti partvidéken elterjedt, olyan civilizált lakáskultúrát teremtve, mely sehol a világon nem vallott volna szégyent. Jefferson sírja háza, Monticello kertjében van, feliratát maga fogalmazta: „Itt nyugszik Thomas Jefferson, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és Virginia állam vallásszabadsági törvényének megalkotója, a virginiai egyetem atyja”. Elnökségéről és Louisiana megvásárlásáról egy szó sem esik benne. A virginiai egyetemet maga Jefferson tervezte: a humanizmus megtestesült társas eszménye. Ő irányította Washington főváros tervezését, és ő tervezte Richmond Kapitóliumát is, amelyben Houdon Washington szobra áll. A szobrász

ugyanaz, aki Voltaire szobrát készítette a Comédie Française számára. 11. Természetimádat Csaknem egy évezreden át a nyugati civilizáció leginkább a kereszténységből merítette alkotóerejét. 1725 táján hirtelen alábbhagyott ez az erő és az értelmiségi társadalomból el is tűnt. Helyén persze úr maradt Az emberek nem boldogultak egy rajtuk kívüli erőbe vetett hit nélkül, s egy évszázadon át főzögették össze az új hitet, amely sokkal gazdagította civilizációnkat. Megalkották a természet istenségébe vetett hitet A természeten a XVIII században nagyjából csak a józan észt értették. Filozófiájukban a látható világ ember alkotta jelenségeiről, az érzékeinkkel észlelhető természeti jelenségekről volt szó. Az emberi gondolkodásnak ezen új csapásán Anglia tette meg az első lépéseket, nem véletlen tehát, hogy először Angliában omlott össze a keresztény hit. A hit romjain alakult ki az a gyengéd mélabú,

amivel a XVIII. század első fele költői szemlélték a t ermészeti szépségeket. A természet kiváltotta érzelmek először jelentéktelen, provinciális költők műveiben kapott hangot, vagy az angol kertek divatjában. Bizonyos, hogy Anglia maradandóbb hatást soha sem gyakorolt Európa küllemére, mint éppen ezzel a tájkertészettel. Ez a m élabús tájköltészet az 1760-as években szíven ütött egy igazi lángészt, Rousseau-t (1712-1788). Az angol tájélmény a svájci alpesi tavak partján érett misztikus élménnyé Eddig a civilizáció minden bajnokának nevetséges lett volna az a gondolat, hogy valaki szórakozásból hegyet másszék. A XVIII század derekán már más volt a helyzet: a h egyek, tavak varázsát már sokan élvezték a maguk kényelmes módján. Ekkorra tehető a svájci 20 idegenforgalmi ipar kezdete is! Ám mindez Rousseau géniusza nélkül soha nem vált volna az egykorú gondolatvilág szerves részévé. Rousseau valódi

lángelme volt, minden korok egyik legeredetibb alkotója, páratlan prózaművek írója. Magánykedvelő, gyanakvó üldözött, de ennek megvolt az az előnye, hogy mindig kívülálló maradt, s így fenntartás nélkül kimondta, amit gondolt. A ész korának kellős közepén a h angsúlyt az érzelemre tette. Hume logikai eszközökkel ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott. Az időzített intellektuális bomba felrobbant, miután majd 200 éven át égett a gyújtózsinórja. A XVIII században beépült a gondolkodásba az érzékenység kultusza. Rousseau tételét, mely szerint a természet szép és ártatlan, kiterjesztették az emberre is. Már Rousseau is erényesnek tartotta a természetes embert A nézet részben az aranykor ősi mítoszából, részben az európai társadalmak romlottsága miatti szégyenkezésből táplálkozott. A természetes ember felsőbbrendűségébe vetett hit lett az elkövetkezendő fél évszázad egyik fő mozgatóereje. Lökést adott

újabb felfedezésekre is: Bougainville 1767-ben fedezte fel Tahitit, s itt a tahitiek, a nemes vademberek minden jó tulajdonságát, egész kultuszt teremtve a természetes életnek. Rousseau A magányos sétáló álmodozásainak szerzője megírta a Társadalmi szerződést is, a forradalom evangéliumát. Az új vallás hierarchia ellenes volt: új értékrendet állított föl Az új természetvallásnak is a félén, igénytelen nő lett az ihletője. A természetimádat sajátos vonulata, amikor a természetet az igazsághoz közelítik. Ennek a gondolatnak legnagyobbja Goethe volt. Kiváló botanikus volt: hitt a növények és állatok fokozatos kiteljesedésében. Ez a nézet vezetett később Darwinhoz és az evolúcióelmélethez Az emberek gondolkodására közvetlenebbül hatott Coleridge és Wordsworth tisztán intuitív természetfelfogása. Az utóbbi természetszemlélete vallásos színezetű volt, a moralizáló anglikán hagyományban fogant. A korszak és a

természetimádat két angol fejtője: Turner és Constable. Ma már annyira hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a művész elragadtatással szeressen egy korhadó fát, vagy futó patakot, hogy észre sem vesszük, mennyire új volt az ebben a korban. Ugyanabban, amelyben David Plutakhosz hőseit festette. Az egyszerű élet szükséges kelléke volt az új természetvallásnak, s szöges ellentéte a korábbi törekvéseknek. A civilizáció, mely sokáig nagy kolostoroknak és palotáknak volt a függvénye, vagy esetleg jól bútorozott szalonoknak, most íme egy kunyhóból is szétsugározhatott. Még a weimari udvar Goethéje is kis kerti házban szeretett volna lakni, soha nem állt ajtaja előtt hintó. A természetimádat fontos velejárója a gyaloglás. Pedig a XVIII században egy magányos sétálót ugyanolyan gyanakvással néztek, mint ma nézik Los Angelesben. Több mint 100 éven át az entellektüelek, költők, filozófusok megszokott lelki- és testgyakorlata a

gyaloglás volt. A természetimádat kedvelt festői témái a felhők, a vizek és általában a fény. Ennek nagy mestere Tuner, akinek Eső, gőz, sebesség című festménye 1840-ben kész őrületnek hatott. A fény és a víz benyomását, impresszióját akarták megragadni 1869 táján az impresszionisták, Monet és Renoir. A festők munkái nyomán ébredtünk tudatára a fénynek, s ez része lett annak az általános tudatosságnak, annak a felfokozott érzékenységnek, amely, amikor először olvastunk róla Proust leírásában, mintha új érzékszervvel ajándékozott volna meg bennünket. A természetrajongó el tudja veszíteni önmagát egy nagyobb egészben, s ezáltal teljesebben éli meg életét. 12. Csalfa remények A szimmetria emberi fogalom, mert minden szabálytalanságunk ellenére nagyjából szimmetrikus lények vagyunk. Mégis a m ozgás ellenségének érezzük a s zimmetriát Az európai ember megint olyasmiért nyújtózik, ami túlmutat a

korlátain. Oda kell hagynunk a XVIII. századi klasszicizmus takaros, szabályos enteriőrjeit: a végtelennel kell 21 szembenéznünk. Hosszú és fáradságos utazásnak nézünk elébe, s hogy hová jutunk, nem tudni, mert az út ma is tart még. Még mindig a romantikus mozgalom örökösei vagyunk, s még mindig a csalfa remények áldozatai. Byron (1788-1824) óta minden nagy romantikust megszállva tartott a mozgásnak, a menekülésnek az egyetemes jelképe, a tenger. A XVIII. század filozófusai az értelem eszközével próbálták megtisztítani az emberi társadalmat. Csakhogy a racionális érvek kevésnek bizonyultak Ahhoz voltak elegendők, hogy Amerikában egy új alkotmányt hozzanak létre, de Európa masszív talapzatát csak valami hatékonyabb anyag vethette volna széjjel, amire egyébként volt is példa a reformációban. A folyamat ismét Rousseau-hoz kanyarodik vissza: ő emelte egyetemes érvényre azt az elvet, hogy nem a fejre, hanem a szívre kell

hatni, s ő terjesztette ki határait a szeretet és a nevelés mezsgyéin túlra, a politika birodalmára is. Az antiracionalizmus alapműve: Blake: Menny és pokol házassága. Az igazságra és a természeti törvényre való hivatkozást egészítette ki az az érzés, hogy kolonc lett az emberi szellem nyakán a megszokás, a megfontolt óvatoskodás és a bölcs előrelátás. Forradalmi érzület tört föl lángnyelvként az 1780-as években, s aztán bekövetkezett a kitörés, a francia forradalom. A forradalom alkotmányos korszaka még az értelem korszakához tartozott. Egy ponton azonban cselekvő romantikus mozgalommá vált Megindító, hogy olyan szilárdan hittek az új világban, hogy új naptárat is szerkesztettek, melyben 1792 volt az első év. Az új hónapnevek a természetszeretetet fejezik ki, amely annyira eggyé vált a forradalommal. Az új női divatban is a természethez való visszatérés vágya fejeződött ki: a természetes, lágy formák lettek a d

ivatosak. A nagy természetvallás iránti rajongás persze nagy pusztításokkal járt: lerombolták Clunyt, Sait Denis-t. A forradalom mészárlásba, anarchiába forduló szakasza az első felhő a tiszta égen, amely a korai romantikusok optimizmusát egy máig tartó pesszimizmusba fordította. A forradalom csaknem 10 éven át kavargott, de az egy Robespierre kivételével nem talált igazán nagy embert vezetőjének. 1798-ban viszont megtalálta Bonaparte tábornokot, aki színre lépésével új mederbe, a h ódítás és fölfedezés medrébe terelte a forradalom által fölszabadított energiákat. Ugyanakkor Napóleon nagy reálpolitikus is volt, nagy szervező, és szerzője a Code Napóleonnak, a klasszikus törvénytárnak. A realista uralkodónak azonban nyakára nőtt a romantikus hódító. A nagy romantikusok ez alatt a korszak alatt, félvén a káosztól visszavonulót fújtak (Goethe, Wordsworth), Byron és Beethoven azonban nem hátrált meg, s így ők lettek a

romantikus hős archetípusai. Dacoltak a társadalmi konvenciókkal, hittek a szabadság eszméjében Beethoven csodálta Napóleont, a 3. szimfónia ajánlását csak akkor változtatta meg, amikor megtudta, hogy Napóleon császárrá koronáztatta magát. Beethoven optimista volt, hitte, hogy az emberben ott lappang a tűz, ez nyilvánul meg a természetszeretetében és abban, hogy barátokra van szüksége. Hitte, az ember méltó a szabadságra Byron viszont az új pesszimizmus szószólója lett. Ő lett Európa legismertebb embere, rossz versei tették híressé, miközben a Don Juant senki sem olvasta. Nagy újítása, a fenséges természet imádata. A fenségesség méltánylása olyan tulajdonság, amellyel a romantika gazdagította az európai képzeletvilágot. A fenségességben való részvétel viszont csaknem olyan hiábavaló igyekezet, mint a szabadság kergetése. Ekkor jelentek meg a nagy természeti tragédiákról készült képek és leírások. (Turner:

Csalfa remények, Géricault: A Medusa tutaja). A korai XIX. század éppolyan mély szakadékot nyitott az európai szellem történetében, mint a kereszténységet kettészakító XVI. század, csakhogy ez a szakadék még veszedelmesebbnek ígérkezett. A szakadék egyik peremén ott állt az ipari forradalom teremtette középosztály tele reménnyel és energiákkal, de minden értékskála nélkül. Beékelődve a korrupt arisztokrácia és 22 a brutálisan elnyomott szegénység közé egyfajta védekező moralitást fejlesztett ki ez az osztály, tele konvencióval, önelégültséggel, hipokrízissel. Daumier, Doré ábrázolják őket karikatúráikon. A szakadék másik partján a finomabb lelkek: a romantikus mozgalom örökösei, művészek, idegeikben még a katasztrófa emléke. Úgy érezték, hogy teljesen elszakadtak a prosperáló többségtől. A lelküket keresték Ez a l élekkeresés vonul végig a X IX. századon, ez munkál Kierkegaard-ban,

Schopenhauerban, Baudeleire-ben és Nietzschében, ez foglalkoztatja Rodint. Rodin az utolsó nagy romantikus művész. 13. Hősies materializmus Manhattan Island- istentelen, vad, erőszakos, de korántsem lehet legyinteni rá, mert abban az energiában, akaraterőben, szellemi erőfeszítésben, amit New York létrejötte emésztett fel, a materializmus fölülmúlta önmagát. Ezt a várost végtére is emberek emelték és annyi idő alatt nyerte el jelenlegi formáját, amennyi egy gótikus székesegyház felépítéséhez kellett. Ugyanakkor az is igaz, hogy a New York megvalósítását lehetővé tevő technikai vívmányok feltalálása és korai hasznosítása éppen egyidős az ember sorsának megjavítását célzó első, szervezett próbálkozásokkal. A hősies materializmus még ma is kapcsolatos ugyanis egyfajta rossz lelkiismerettel. Az első nagy vasöntödék 1780 táján kezdtek működni, Howard könyvét pedig a büntetőtörvény reformjáról 1777-ben tették

közzé, Clarkson tanulmánya a rabszolgaságról 1785-ben jelent meg. Igaz persze, hogy ekkoriban a legtöbb ember büszke volt még a gépi erő hasznosítására. Csak a költők látták az indusztrializmus igazi arcát (Blake), húsz év is eltelt addig, amíg a hétköznapi ember is meglátta, micsoda szörnyeteg született. A korszak jóakarói tevékeny mozgalmat indítottak a r abszolga kereskedelem megszüntetéséért. Sorozatunkban az alkotóerő és az emberi lehetőségek tágítása szempontjából igyekeztem meghatározni a civilizáció fogalmát, s a rabszolgaság innen nézve tűrhetetlen. S ugyanilyen tűrhetetlen a szolgalelkű szegénység is Az emberi teljesítmény korábban tárgyalt korszakaiban a névtelen tömegek nehéz időket éltek meg. Nyomor, járvány, éhezés, betegség: ez volt a t örténelem háttere egészen a X IX. század végéig, s a legtöbben mindezt olyan elkerülhetetlennek tartották, mint a rossz időt. Szent Ferenc sem megszüntetni,

hanem megszentelni, felmagasztalni akarta a szegénységet. Senki sem hitte, hogy a helyzet jobbítható. Ám a rabszolgaság az valami más volt: részint azért mert ellentétes volt a keresztény tanokkal, részint pedig azért, mert messze volt, nem vette úgy körül a gondolkodókat, mint a hazai nyomor. Becslések szerint több mint egymillió rabszolga halt meg a forróságtól és a légszomjtól az Afrikából Amerikába vezető tengeri úton. Így tehát a rabszolga-felszabadító mozgalom lett a rossz lelkiismeret első közösségi kifejeződése. S vele igen nagy tőkebefektetések kerültek veszélybe A rabszolga ugyanis magántulajdon, s még a legtüzesebb forradalmár, Roberpierre sem vonta kétségbe soha a magántulajdon szentségét. A legnagyobb tiszteletnek örvendő angolok rabszolgaság pártiak voltak: pl. Gladstone A rabszolga-kereskedést 1807-ben tiltották be, és 1835-ben Wilberforce megérhette még halálos ágyán, hogy megszüntették magát a

rabszolgaságot is. Mindenképpen előrelépett ezzel az emberfaj, s talán büszkék is lehetünk, hogy Angliában tették meg a n evezetes lépést. De a Viktoriánus koriak nem lehetnek nagyon büszkék: a körülöttük lévő nyomort el tudták viselni. Korai éveiben az ipari forradalom része volt még a romantikus mozgalomnak. De a tömegeket gonoszul kiszipolyozta jó 60-70 évig. Nem is annyira a munka jellege tette ezt, hanem inkább a munkaszervezés. Maga az ipar javára is volt az embereknek, amennyiben munkát találtak a falusi nyomor helyett. Igazából a méretek voltak destruktívak 1790-1800 körül jelennek meg azok az öntödék, amelyek dehumanizálták az életet. 23 Malthust és Ricardot szentírásként olvasták a legkomolyabb emberek, velük igazoltak olyan tetteket, amelyeket az emberiesség alapján nem mentegethettek volna. (Malthus: Tanulmány a népesedés elvéről című művében azt bizonyítja, hogy a népesség mindig gyorsabban nő, mint a

létfenntartási eszközök, ezért szükségszerű az ínség. Ricardo fő kategóriái a szabad vállalkozás és a legalkalmasabb fennmaradása). A tömeges képmutatásról úgy tudjuk, hogy Viktória-kori jelenség, pedig igazából egyidős a XIX. századdal Pedig az a r ettenetes igazság, hogy a népességnövekedés kis híján tönkre tette az emberiséget. A civilizáció a barbár inváziók óta ilyen súlyos csapást nem szenvedett A népszaporulat először megteremtette a nyomornegyedek borzalmát, s aztán a bürokrácia és a besorozások gyászos ellenintézkedéseit. A probléma megoldhatatlannak látszik a mai napig is. Pedig volt, aki figyelmeztesse őket: Engels, Dickens stb Engels könyve, A munkásosztály helyzete Angliában (1844), szenvedélyes kiáltás, s mint ilyen szolgáltatta a marxizmus érzelmi töltését. Dickens viszont a társadalom legszélesebb köreiben volt népszerű és hatásos: regényei hatására megreformálták a törvényeket, a

rendőrbíróságokat, beszüntették a nyilvános akasztás gyakorlatát. A korai reformerek közül ki kell emelni a gyermekmunka ellen harcoló Lord Shaftesburyt. A korai reformereknek az ipari társadalommal vívott harca jól példázza azt, amit a X IX. század legnagyobb civilizációs vívmányának tartok: a humanitarizmust. Ezt tökéletesen semmibe vették a ci vilizáció korábbi századaiban. Az emberiesség kifejezést nem is használták elődeink. Az emberségesség persze bizonyos mértékig a materializmus sarjadéka A XIX. század nagy találmánya, ami valóban új helyzetet teremtett: a gőzmozdony: új egységes alapot teremtett, új térfogalmat vezetett be, fejlődése még napjainkban is tart. Megvalósításában legjelentősebb a mérnöki konstrukció, amely ekkor még szinte kizárólagosan használta az új anyagot, a vasat. S ez a vasszerkezet lesz az, amely később az építészetet is átformálja. Brunel volt a kor legrendkívülibb egyéniségű

mérnöke: született romantikus. Tervbe vette, hogy megvalósítja apja tervét a Themze alatt fúrandó alagútra. Ő tervezte a nagy nyugati vasútvonalat is. Brunel már New York előfutára A modern, a hősies New York a Broolyn-híddal kezdődött (1867, tervezte Roebling). A társadalmi realizmust a legjobb európai hagyományok alapján művelte Courbet és Millet Franciaországban. Döntő hatással voltak Van Gogh művészetére Élete végéig Millet motívumait másolta és teremtette újjá. A XIX. század végén erősen felfokozódott a szégyenérzet a társadalmi állapotok miatt A kor hőse Tolsztoj. Tolsztoj úgy tornyosul kora fölé, mint Dante, Michelangelo vagy Beethoven Tolsztojt 1910-ben temették. Két évvel később Rutherford és Einstein megtette az első felfedezéseit: az új korszak nyitánya beköszöntött még az első világháború előtt. Ezután a tudomány már nem elsősorban az emberi igényeket szolgálja, hanem a saját jogán létezik. Ez a

mi világegyetemünk azonban már nagyon furcsa. Nyilvánvaló, hogy sokkal inkább függünk a gépektől: nem eszközeink immár, sokkal inkább kezdik megszabni nekünk az útirányt. És sajnos a gépek többsége arra jó, hogy egy kisebbség leigázhassa a többit Egy másik specialitásunk a pusztításra való hajlam. Gépeinknek hála, az utóbbi két világháborúban megtettünk mindent a tulajdon pusztulásunkért, s ezáltal gonoszság áradatát szabadítottuk el. Civilizációnknak nincsenek rózsás kilátásai a jövőre nézve De azt mégsem mondhatjuk, hogy egy új barbárság korszakába lépnénk. Azok a tények, amelyek oly sötétté tették a k özépkort – az elszigeteltség, a n ehézkes közlekedés, az érdeklődés hiánya, a reménytelenség – nincsenek többé. Katasztrófáink örökösei, egyetemistáink, vidámak, elevenek, sokban különböznek azoktól a mélabús későrómaiaktól és szánalmas galloktól, akiknek ránk maradtak a k épmásai.

Kétlem, hogy valaha is élt volna annyi sok jól táplált, művelt, jó eszű, érdeklődő, kritikus szellemű ember, mint amennyi a mai fiatalok között található. A mai fiatalok persze lesújtó véleménnyel vannak az 24 intézményekről. Mégis az a szomorú igazság, hogy még a legsötétebb korokban is az intézmények tartották működőképes állapotban a társadalmakat, és ha nem akarjuk a civilizáció pusztulását, valahonnan működtetni kell a társadalmat. Azt kell tehát mondanom, hogy sok olyasmiben hiszek, amit korunk legelevenebb elméi megtagadtak. Hiszem, hogy jobb a rend a káosznál, az alkotás a pusztításnál, a gyöngédség az erőszaknál, a megbocsátás a vérbosszúnál. Egészében úgy vélem, hogy jobb a tudás a tudatlanságnál. Hiszem, hogy a tudomány diadalai ellenére, az ember nem sokat változott az utóbbi kétezer év alatt: következésképpen okulnunk kellene a történelemből. Mi magunk vagyunk a t örténelem. Hiszek az

udvariasságban is, abban a r ituáléban, amelynek révén elkerülhetjük, hogy megbántsuk mások érzelmeit magunk érvényesítése közben. Mindnyájan részei vagyunk annak a nagyobb egésznek, amelyet az egyszerűség kedvéért nevezzünk most természetnek. Hiszek bizonyos egyedek istenadta géniuszában, és sokra tartom azt a társadalmat, amely lehetővé teszi ilyen emberek alkotását. Amit bemutattunk, az emberi géniusz alkotása. Nem hagyható figyelmen kívül S mindez töredéke csak annak, amit a nyugati ember elért az utóbbi ezer évben, gyakran olyan megtorpanások és kitérők után, amelyek annyira destruktívak voltak, mint a korunkbeliek. A nyugati civilizáció újjászületések sorozata és ez méltán táplálhatja önbizalmunkat. A bizakodás hiánya amúgy is minden civilizáció pusztítója. Nem árt tehát, ha derűlátóak vagyunk, hiszen kilátásaink nem jogosítanak föl túlzott optimizmusra. Összefoglalás Bár civilizációk léteztek és

uralkodtak hosszú időszakokon keresztül a Föld bizonyos részein, az újkorig ezek nem lépték át területük határait. Krisztus előtt 2-3 évszázadot megelőzően az eurázsiai kontinens civilizációi egymástól nagymértékben függetlenül léteztek. Alkalmi és korlátozott kapcsolataik jobbára vállalkozó szellemű kereskedők, vándorló tudósok, becsvágyó diplomaták vagy buzgó misszionáriusok utazásai nyomán jöttek létre. A kultúrák érintkezése az egyénekre volt tehát bízva, ez viszont szórványos kapcsolatokat eredményezett: nem hidalhatta át a civilizációk közötti szakadékokat. Csak a Krisztus utáni évszázadok teremtették meg azt a jelenséget, és akkor is csak a szomszédos, eszmeileg egymástól függő civilizációk között, ahol mélyebb egymásra hatás alakult ki. Ilyen volt, pl a latin és a katolikus Nyugat, illetve a görög és az ortodox Kelet közötti egymásból következés. Típusuk és különbözőségeik ellenére

az újkorig alapvetően megegyeztek a civilizációk abban, hogy: -egyikük sem tett szert különösebb fölényre a többivel szemben -jobbára önellátó mezőgazdaságon alapultak, energiaszükségletüket a szél, a folyóvizek, valamint az emberi és állati izomerő kihasználásával elégítették ki -a civilizáció megítélésében a technikai fölény, vagy ennek hiánya nem játszott különösebb szerepet -egymástól való elszigeteltségük ellenére mindig léteztek bizonyos cserék az egyes civilizációk között: többé-kevésbé tanultak egymástól -jelentősebb egymásra hatás akkor alakult ki, ha az egyes civilizációk szomszédságába új népek törtek be, a legjelentősebb hatást az jelentette, ha nomád nép tört rá megtelepedett népre. Ilyenkor az összecsapás után együttélés vagy rombolás egyaránt kialakulhatott Ilyen intenzív, de rövid távú hatást gyakoroltak a Közép-Keletre és Kelet-Európára a KözépÁzsiából kitörő mongol

népek, a Római Birodalom határaira zúduló barbárok. A civilizációteremtő hosszú távú hatást a betörő népek megtelepedése válthatta ki: bizonyos értelemben ilyen volt a m agyarok megtelepedése, s ilyen volt a belső-ázsiai török nép Anatóliában való megtelepedése, ahol új birodalmat alkotott, s később a Bizánci Birodalom 25 örökébe lépett. Ugyancsak ilyen volt a gótok megtelepedése a Római Birodalom területén: abba beépülve egy új civilizáció, a nyugati civilizáció alkotói lettek. A civilizációnak számos egymással össze nem egyeztethető elmélete van. A civilizáció régi fogalom, s eszmetörténetileg olyan, mint egy sokszor újjáépített, romos katedrális: vagyis nem egyszerűen befejezetlen, hanem befejezhetetlen. A civilizáció elsődlegesen valami jövőre irányuló szemléletet is tartalmazó folyamat, magában foglalja az ember alkotta és alakította természeti környezetünk minőségét, és e minőség

javítására irányuló erőfeszítéseket, az emberi érintkezések finomodását, az idegenek közötti kölcsönös türelmet. Ezzel szemben a kultúra a történelemben gyökerező, szervességet sugalló, múltra orientált és e tekintetben védekező szemlélet, egy adott népcsoport számukra kitüntetett jelentőségű értékeinek foglalata. A civilizáció mindig kissé külsődleges A civilizáció mindig terjed, egyre tágabb térben érvényesül, jövője van, a kultúra viszont csak van, virágzik, hogy létezhessen ápolásra, védelemre szorul. A civilizáció tehát az emberi viselkedésnél tágabb tartalmú fogalom. A civilizációs folyamat látható jelei az emberek magatartásában mutatkoznak meg: így a civilizáció hagyományos, XX. század előtti értelemben moderáltságot, önfékezést jelent A civilizációs folyamatnak mindig vannak spirituális vonatkozásai, ezért legtöbbször kapcsolódik vallási fogalmakhoz. Mai civilizációfogalmunk a Nyugat

találmánya, a fejlődés nyugati öntudata fejeződik ki benne, noha egészen eltérő jelentéssel honosodott meg. A francia nyelvben és eszmetörténetben a civilizált állapotot jelenti szemben a b arbársággal, a német gondolkodásban leginkább a hasznos kultúrát, míg az angolszász szóhasználatban a kulturális identitás legátfogóbb – általában a vallási tradíció által meghatározott – kerete, amely a külső viselkedést, teljesítményt és belső értékeket egyaránt szabályozza, és amelyből annyi van, ahány ilyen keret a világban létezik. Látható tehát, hogy a németek nemzeti ihletésű kultúra fogalmát némiképp átfedi az angolok világbirodalmi ihletésű civilizáció fogalma. A civilizáció és kultúra fogalom-párjának fejlődésmenetét Norbert Elias behatóan elemezte A civilizáció folyamata című művében. Azt a civilizálódási folyamatot elemzi, amely a nyugateurópai ember viselkedésmódját a modernitás évszázadai

során mélyrehatóan megváltoztatta Ez a folyamat Nyugat-Európából az elmúlt 200 évben az egész világra kiterjedt. A globalizációt ebben a gondolatmenetben nem a nyugati civilizáció, hanem a modern Nyugatról elindult civilizálódási folyamat expanziójaként kell elképzelnünk, a civilizáltság új szintjéhez tartozó normák és vívmányok globalizálódásaként. A globalizáció alanya ugyanis nem a nyugati civilizáció, hanem a modernizációs világfolyamat, amely elsőként éppen a nyugati civilizációt nyelte el, a Nyugatot forgatta ki a saját vallási civilizációjából, a Nyugat népeinek fejébe verte be a legkíméletlenebb módon a számok, a kalkuláció, a formális jog, a spekuláció, a mennyiségi szemlélet szívtelen és lelketlen egyetemes nyelvét. De mivel a modernizáció a nyugati civilizációból sarjadt, egyben a Nyugat legsajátabb történeti terméke volt. Ezért a Nyugat egyszerre volt alanya és tárgya a modernizációs

folyamatnak, míg a nem nyugati civilizációk sokáig teljesen a tárgy szenvedőleges helyzetébe szorultak. A modernizációs folyamat számukra egyenlő volt a nyers erőszakkal és a brutális kényszerrel. Történeti elsőségét a Nyugat – államok, vállalkozók, kalandorok, hadseregek, nemzetek – kíméletlenül és leleményesen kihasználta: az eredeti felhalmozás véres és erőszakos folyamatában létrejött centrális helyzetét hosszú távú gazdasági előnyökre váltotta fel. Ezek az előnyök jórészt máig fennmaradtak. A modernizációs folyamat nem maradhatott meg tehát egy különös civilizáció medrében, mert a vallási világállapot szétesése nem maradhatott a Nyugat civilizációs magánügye, hiszen kiterjedt az egész világra. Így a Nyugat történeti elsőségéből származó és bőségesen kamatoztatott uralmi helyzete éppúgy nem maradhatott 26 fönn örökké. Megszűnnek tehát a régi kategóriák: a gazdag Észak és a

szegény Dél, az uralkodó Nyugat és a szolgáló Kelet egyaránt. A globalizálódás tehát azt jelenti, hogy a m odernizációs világfolyamat teljesen elszakad a nyugati civilizációtól és leveti annak jegyeit, anélkül azonban, hogy bármilyen más civilizáció jegyeit fölvenné. Nem a nyugati civilizáció, hanem a civilizálódási folyamat nőtte ki tehát Európa és a modernitás nyugati történetének kereteit. A modernitás vége nem a nyugati civilizáció világraszóló győzelmét, hanem a Nyugatról elindult modern civilizálódási folyamat globalizálódásának kezdetét jelenti. Nincs szükség többé olyan hagyományos politikai, ideológiai, katonai eszközökre és intézményekre, amelyek a modernizációs folyamat expanzióját – a Nyugat vezérlete alatt és haszonélvezete mellett – mind ez idáig erőnek erejével biztosították. Így nincs szükség határokra sem. Szükség van viszont a szabad átjárást biztosító eszközökre: pénz,

elektronikus információ, nemzetközi jog, globális angol nyelv. Szükség van továbbá olyan világhatalomra (nemzetközi szervezetekre, világállamra, globális biztonsági erőkre stb.), amely szavatolja is a határok átjárhatóságának egyéni jogát. Nem hadseregek, és nem is nyugati vallási térítők és eszmék, hanem a p énz- és áruforgalom, a globális szolgáltatások, a működő- és spekulatív tőke, a tömegkultúra és az információs rendszerek hálózatain keresztül lépi át a h atárokat a modernizációs folyamat. Ezzel a t erjeszkedéssel csak ideig-óráig lehet hagyományos vallási (fundamentalista), vagy modern politikai-ideológiai (államnacionalista) alapon szembehelyezkedni. Ennek az értelmetlen, öngyilkos szembehelyezkedésnek egyik képviselője a terrorizmus. A modernizáció most van éppen leválóban tehát a történeti Nyugatról, és most ad először némi esélyt más régióknak a fölzárkózásra, sőt arra is, hogy

alternatív fejlődési modellek alakuljanak ki. Mindenesetre a modernitás vége, mint a modernizációs folyamat első nagy (nemzetállami, történelmi, ideologikus) szakaszának lezárulása és a globális, nem történelmi, nem ideologikus szakaszának kezdete, másképp fest a nyugati és másképp a keleti civilizációk szemében. Ami a nyugati civilizáció szempontjából éppenséggel a globalizálódás kezdetének látszik, az a nem nyugati civilizációk számára maga a végpusztulás. Példa erre Oroszország, mely az 1990-es években a változást civilizációja összeomlásaként élte meg. A XX. századi fogyasztói civilizációt Hankiss Elemér a nyugati civilizáció újabb szakaszaként értelmezte Proletár reneszánsz című művében. Éles váltás játszódott le az elmúlt néhány évtizedben: az emberi magatartásrendszerben, értékrendszerben, életelvekben, életstratégiákban és világszemléletben. A változás a jelszavakban is jól látszik: a

hagyományos zsidó-keresztény kultúrával szemben már nem az a p arancs, hogy szeresd felebarátodat, hanem az, hogy szeresd önmagadat, teljesítsd ki önmagadat, ez jelenik meg a „mert megérdemled” típusú reklámszövegekben. Hódít a spontaneitás és szubjektivitás kultusza, mindenek felett áll az önmegvalósítás és az egyéni siker vágya. Erősek tehát benne az ösztönfelszabadító, gátlást oldó, közösségi kötelékeket lazító erők, ezért merül fel ellene gyakran az a v ád, hogy éppen a civilizáció kifulladását jelzi. Vannak azonban civilizáló mozzanatai is: erős érzelmi kultúrát, a fogyasztói kultúra, a tisztaságkultusz, a gazdag országok artikulált környezetének példáját sugározzák. Új szerepek, új életstratégiák sokaságát kínálják: az élet teljességére való törekvés életelvét sugallják. Fontos a szerepük az emberek egzisztenciális szorongásának és félelmeinek enyhítésében. A maga módján ez a

fogyasztói civilizáció bizonyos válaszokat is kínál az élet nagy kérdéseire: felületes, inkább az érzelmek, mint a gondolkodás szintjén adott válaszok ezek, de mégiscsak válaszok. Azt az illúziót keltik, hogy a gonosz, a halál legyőzhető, az idő visszafordítható (pl. kozmetikumokkal, eszközökkel stb.) Felértékelődik ebben az új civilizációban a jelen szerepe; tárgya és célja az egyén, az egyénnek eleme pedig a tömeg. Meghatározó jegye tehát 27 az élet végletes felgyorsulása, az idő és a tér összesűrűsödése, a múlt és jelen belesimul a jelenbe, az igazán intenzív csak a jelen pillanat. Mindez nem a kevés filozófus alkatú kiválasztott élménye (ilyenek voltak régebbi korokban is: sztoikusok, Baudelaire, Nietzsche), hanem a tömegeké. Ezt az életérzést készen szállítja a t ömegeknek a reklámvilág, melyben nincs múlt és nincs jövő, csak az intenzív pillanat. A fogyasztói civilizáció a lét

intenzitásának élményével pótolja a lét hiányzó értelmét. Hankiss szerint nem sikertelenül! Ezt az intenzív létet szegezi szembe a halál rettenetével és nyújtja ezzel a halál legyőzésének illúzióját. Mindezen jelenközpontúság és a felgyorsult események miatt igen nehéz a közelmúlt történészi megítélése. Olyan „jelzőtáblákra” érdemes figyelni, amikhez hasonlók már előfordultak az európai történelemben. Ilyen változás volt pl az, amikor a Római Birodalom áttért a k ereszténységre, vagy az, amikor a X VI-XVII. században megtört e k eresztény univerzalizmus világszemlélete, azaz, amikor megtört a kereszténység egysége, vagy amikor a francia forradalom nyomán gyökeresen új politikai eszmék jelentek meg a világon. A közelmúlt változásai globális folyamatok. Történelmi távlatból a modern nyugati civilizáció legjelentősebb töréspontjának két csomópontot tarthatunk: 1. A nagy földrajzi felfedezések

időszakát (Lásd előbb!!!) 2 A XVIII. század végének forradalmait A XV. század utolsó és a XVI század első évtizedeiben Európa a földrajzi felfedezések jóvoltából szorosabb kapcsolatra léphetett Ázsia addig kevéssé ismert és Amerika ismeretlen civilizációival. Voltaképpen ettől az időtől beszélhetünk világtörténelemről Ekkortól mutatható az ki, hogy a civilizációk nem csupán megvannak egymás mellett, hanem szervesen és sokrétűen kezdenek egymásra hatni. Ekkor Európa Amerikában gyarmatbirodalmakat épített ki, Ázsiát és Afrikát pedig bevonta a világkereskedelembe. Jelentős változás volt, hogy Európa történelme a XVI-XVIII. század folyamán szakadt el végleg Ázsiáétól. Ázsia különböző területein újra megszilárdultak az egész civilizációs térségeket uralmuk alatt egyesítő nagybirodalmak, s ezek el is zárkóztak a N yugattól. Európában viszont tartóssá vált az egyes államok intenzív rivalizálása,

amelyek ezért a katonai sikerek érdekében jóval nagyobb figyelmet fordítottak a kereskedelem és a gazdaság más ágazatainak fejlesztésére. Ezzel előkészítették mind az ipari forradalmat, mind a XIX századi gyarmatosítást, mind pedig a modern nemzetállamok kialakulását. A növekvő gazdaság megteremtette az abszolút monarchiák hatalmát. A XVII századi tudományos eredményekkel, majd a felvilágosodással ugyanakkor új korszak nyílt az emberi gondolkodás történetében is. Az újkor világa azonban egészen a XVIII század végéig sokkal több szállal kapcsolódott középkori múltjához, mint a XIX-XX. századi jövőjéhez Csak a X VIII. század végének forradalmai tagadták meg azonban nemcsak az újkor, hanem mindazon struktúrák elemeit is, amelyekre az újkor épült. Jelenti ez a régi Európát, amelyben ókori, középkori és újkori struktúrák rakódtak egymásra, s amelyben e struktúrákat még nem próbálták tudatosan átrendezni,

modernizálni. A XVIII. század utolsó harmada tehát mindeddig a világtörténelem legradikálisabb korszakváltása. A korábbiakkal ellentétben ugyanis ez vált először tudatos korszakváltássá már a kortársak szemében is. A változás egyetlen emberöltőn belül is érzékelhetővé vált, s olyan nagy felfordulást okozott, hogy az emberek egyik évről a másikra, s egyszerre több országban is régi rendnek kezdték nevezni azt, ami elmúlt. Az újkori, preindusztriális Európából alig valamivel több, mint száz év alatt szinte minden eltűnt, ami nem illett bele az új, a posztindusztriális világba. A régi rend (Ancienne Régime) társadalmi alapelve a kiváltság. 28 1. Demográfiai téren az újkor a XVIII század közepéig semmiben sem különbözött a középkortól. Mind a születések, mind a halálozások gyakoribbak voltak: egy családban átlagosan 5-6 gyerek született, s 2-3 nőtt fel, a szülők tehát újratermelték önmagukat, s jó

esetben növekedett a l akosság száma. Ám gyakran vetettek véget a növekedésnek kisebbnagyobb demográfiai válságok: éhínségek, járványok, háborúk, sokszor mindhárom együtt A mezőgazdasági termelékenység ezen kívül is határt szabott a népesség növekedésének. A viszonylag zavartalan növekedés pedig ebből a szempontból vezetett válságokhoz. 2. Gazdasági téren a régi rendszert a mezőgazdaság dominanciája jellemzi Ez látható többek között abból is, hogy mindig a mezőgazdaság válsága okozta az ipar válságát, és nem fordítva, mint az utóbbi két évszázadban. Az ipart a kisműhely jellemezte A középkorhoz képest az igazi újdonságot az újkorban a kereskedelem megkülönböztetett jelentősége és súlya képviselte: kialakulóban volt a világgazdaság, az óceánokat európai hajók járták, európai telepek jöttek létre ázsiai, afrikai és amerikai partokon. Az innen származó haszon azonban csak az európai lakosság egy

területileg és társadalmilag elkülönült, kisebb részének életét változtatta meg. 3. A túlnyomórészt paraszti társadalmak élén a gazdag földbirtokosok álltak, többségük nemes volt. Vagyonuk, s így hatalmuk forrása, a társadalmi felsőbbrendűség szimbóluma a földbirtok. A polgárság nem tekintette magát önálló érdekkel bíró osztálynak, célja nem a nemesség megdöntése, hanem a soraiba való bejutás volt, s ez általában sikerült is neki. A nemesség ugyanis nagyon kevés országban volt ténylegesen zárt kaszt (pl. Velencében), a legtöbb esetben hivatalszerzéssel, vagy jelentősebb szolgálattal (tehát pénzzel) be lehetett soraiba jutni. Már csak elvben volt tehát ez a születés előkelősége, valójában már kezdett átalakulni a tulajdon előkelőségévé. 4. A politika terén a monarchikus kormányzat megerősödése volt a jellemző, tehát az abszolút monarchiák kialakulása. Az új típusú monarchia valóban több adó,

katona és hivatalnok felett rendelkezett, mint középkori előde, a rendi monarchia. A régi királyság legfőbb feladata az igazságszolgáltatás volt, az újé az adóztató kormányzás. Ez utóbbi fokozottabb mértékben tudta kihasználni a társadalom erőforrásait, s fokozottabb mértékben szólt bele a mindennapi életbe. Ezeket az újfajta uralkodókat is korlátozták azonban az államvallás előírásai, az alaptörvények és szokások, a társadalmi kiváltságok, erőforrások korlátozottsága és a kommunikáció lassúsága. Ezek dinasztikus államok voltak (ellentétben az utánuk következő korszakban kialakult nemzetállamokkal). 5. Kulturális téren a régi rendet a kereszténység felekezetei által értelmezett tanítások és az ősi babonák keveredése jellemezte. A reformáció után a XVII században a művelt és alaposabb oktatásban részesülő papok munkája nyomán szorult vissza az ősi babonák és hiedelmek szövevénye. A vallás azonban

mindenhol meghatározó jelentőségű identitásképző erő maradt, a népek mindennapi életét a vallási előírások határozták meg. Az államvallásnak mindenhol volt népesség-nyilvántartási, közigazgatási, köznevelési és szociális funkciója. A XVII-XVIII század már a felvilágosodás kora, de ez a s zellemi mozgalom csak a t ársadalom gazdag és szűk felső rétege körében terjedt el. 6. A belső újítások ösztönzője a nemzetközi verseny volt Bár megjelent Európában a diplomáciai célok között a hatalmi egyensúly fenntartásának elve, és nagyon fontossá váltak a kereskedelmi célok is, a dinasztikus célok megőrizték meghatározó szerepüket. A XVIII század tele volt örökösödési háborúkkal: hiszen az uralkodók célja újabb területek szerzése és azok megtartása volt. A háborúkat viszont az erőforrások korlátozottsága jellemezte: az európai nagyhatalmak stratégiája a defenzívára, a d rága pénzen fenntartott

zsoldossereg megőrzésére irányult. Korlátozott célokért korlátozott eszközökkel vívtak háborúkat: egy-egy határ menti terület cserélt gazdát, az ellenség haderejének megsemmisítése nem tartozott a célok közé. A háború, legalábbis elvben a királyok ügye volt A nemzeti háború eszméje még 29 nem jelent meg: mindenki természetesnek tartotta, hogy idegen államok alattvalói állnak zsoldosnak pénzért. A régi rend Európája a XVIII. század harmadik harmadában kezdett megváltozni az egymással párhuzamosan lezajlott forradalmak következtében. 1. Demográfiai forradalom A népesség növekedése felgyorsult, s hamarosan áttörte azt a határt, amelyet a gazdaság élelemtermelő képessége kijelölt. A rendkívüli növekedést azonban nem a születések növekedése, hanem a halálozások csökkenése adta. Eltűntek a nagy pestisjárványok, új igénytelen tápláló növények (burgonya, kukorica) kerültek a köztermesztésbe, s így

csökkentek az éhínségek, és a szervezettebbé váló háborúk kevesebb áldozatot követeltek. A népességnövekedés hatására nőttek az élelmiszer-árak, így a parasztság felső rétege gazdagodott, alsó rétege munkanélkülivé vált és a városok felé mozdult, hogy az ipari fejlődés olcsó munkaerő-tartalékává váljon. 2. Gazdasági forradalom Először Angliában, Hollandiában és Katalóniában indult gyors fejlődésnek a mezőgazdaság, újításokat vezettek be: ugar felszámolása, rotációs rendszer, mélyszántás, rendszeres gyomlálás, az állatok rendszeres takarmányozása stb. A növekvő belső és gyarmati piacok áruigénye, a tengerentúli kereskedelemből képződő tőke, a hajlékony bankrendszer, a gazdagodó társadalom tőkebefektetése indította meg az ipari forradalmat. Itt vált először politikaformáló erővé az ipari érdekeltség Ezzel megnőtt a katonai erő gazdasági, ipari és demográfiai alapja. Ez a

világtörténelmi jelentőségű, mindmáig zajló folyamat a politikai hatalom új rendjét hozta létre mind az államokon belül, mind az egyes államok között. 3. A XVII század tudományos forradalma nyomán létrejött felvilágosodás legkiemelkedőbb képviselői reformokkal szerették volna átalakítani a társadalmat. Ez a mozgalom, minden társadalmi korlátozottsága ellenére kulcsszerepet játszott a r égi rend felszámolásában: elterjesztette a fejlődés eszméjét, azt a merőben új elgondolást, hogy az emberi társadalom megismerhető, sőt megjavítható. Új gondolat az is, hogy az új társadalmi jelenség nem feltétlenül rosszabb a réginél, lehet jobb és fejlettebb annál. Ebből magyarázható az, hogy az új korszakban már nem a régi rendszer helyreállításán, hanem új, hatékonyabb állam felépítésén gondolkoztak. 4. A politikai gondolkodás forradalma A régi típusú monarchiában az uralkodó kívül állt a társadalmon, hogy

elláthassa fő feladatát, az igazságszolgáltatást. Így hatalmát sem a társadalomtól, hanem Istentől, vagy egy korábbi, esetleg mítikus hódításból származtatta. Az abszolút monarchia uralkodóját már több szál fűzte az államhoz: rendeleteivel, törvényeivel egyre inkább meghatározta mindennapjait, elvonta jövedelme egy részét. A uralkodó hatalma kezdett evilági, gyakorlati eredetűvé válni. Locke megfogalmazta a hatalom megosztás, Rosseau pedig a népszuverenitás elvét. Néhány évtized múlva már megfogalmazták Amerikában azt a jelszót: „Nincs adózás képviselet nélkül!” Itt kell kiemelni az amerikai forradalom hatását, amely azonban nem forgatta föl a társadalom rendjét, csak elszakította egy másik államhoz fűződő kötelékeit (függetlenségi háború). Ez volt azonban az első modern függetlenségi háború, mely rendkívül nagy hatást gyakorolt más gyarmatok társadalmára. A republikánus ideológia először

Amerikában nyilvánította tabuvá az örökletes hatalom elvét, itt terjedt el a társadalmi felsőbbrendűség külső jegyeinek megvetése. Az uralkodó osztálynak nem a születéssel, hanem az érdemmel kellett megalapozni hatalmát. Amerikában fogalmazták meg először hivatalos állami okmányban a felvilágosodás alapelveit, s az új állami alkotmányok rendkívül nagy érdeklődést keltettek Európában: Franciaországban 1776-1786 között ötször adták ki ezeket (holott ezeket alapjaiban a francia felvilágosodás határozta meg!). A francia forradalomban Európa egyik legrégibb, leghatalmasabb és legtekintélyesebb monarchiája semmisült meg. A forradalom sokoldalú ideológiai örökséget hagyott Európára: 30 az átfogó, racionális, modernizációs reformok szükségességének gondolatát, s ennek ellenhatásaként a l assú, szerves, óvatos változtatás szükségességét hangsúlyozó modern konzervativizmust. A francia forradalommal

párhuzamosan lezajlott a hadviselés forradalma. A forradalomban a háború a társadalom ügyévé vált, bevezették az általános hadkötelezettséget és a sorozást. A hadseregek létszáma mindenhol felduzzadt, a nemzeti hadsereg teremtődött meg, melynek katonáitól nagyobb áldozatokat lehetett követelni, a defenzív stratégia vereséget szenvedett az agresszív hadviselés előtt, tehát véget ért a korlátozott háborúk kora. A nemzeti erőforrásokat a háború céljára rendkívül intenzív módon használták ki a forradalmi és a napóleoni Franciaországban. Megnyílt az út a totális háborúk előtt Mindezen változások közben a XIX. századi Európa egyszerre volt az új világ diadalának és a régi rend lassú elhalásának terepe