Hadászat, Rendészet | Felsőoktatás » Szendy István - A katonai stratégia

HADTUDOMÁNY, HADÜGY Szendy István A katonai stratégia DOI 10.17047/HADTUD2019291-218 A katonai stratégia a hadelmélet egyik meghatározó és egyik legfontosabb területe. A katonai stratégia az a szilárd alap amelyre, az ország védelemre való felkészítésének terve, a csapatok vezetése, kiképzése felépül. Konkrétan a hadseregek különféle doktrínáiban, szabályzataiban és utasításaiban nyilvánul meg A katonai stratégiák csak akkor képesek a küldetésüket betölteni, ha tartalmuk világos, kategorikus, és alkalmasak arra, hogy funkcionális szerepükbõl adódóan hatékonyan hozzájáruljanak a társadalmi közösségek fenntartható fejlõdésének megvalósulásához. Veszélyes, kockázatos, kihívásoktól és látszólag kezelhetetlen konfliktusoktól terhes, globalizálódott, digitalizálódott, multipoláris világban élünk. Az elmúlt negyedszázad történelmét áttekintve, illetve értékelve megállapíthatjuk, a 20 század utolsó

évtizedeiben, jelentõs mértékben megváltoztak a létünkre és biztonságunkra ható veszélyforrások és ezek a változások napjainkban is meghatározó módon hatást gyakorolnak társadalmi közösségeink mindennapi életére. Ugyanakkor a 21 század második évtizedében a geopolitikai és geostratégiai helyzet a várakozásokkal ellentétben nem egyszerûsödött, sõt az utóbbi öt-hat évben olyan biztonsági kihívások, illetve veszélyforrások jelentek meg, vagy aktivizálódtak, melyek hatásai következtében komplex biztonsági környezetünk és vele egyéni, illetve közösségi biztonságérzetünk is jelentõsen romlott. Az Európát alkotó nemzetek történelmi, illetve társadalmi létükön keresztül meghatározó módon befolyásolják a regionális szintû folyamatokat. Természetesen ezáltal hatnak a számukra otthont nyújtó kontinens biztonságának milyenségére és minõségére. Szinte minden érintettre érvényes azonban, hogy durván

túlértékeli saját „vonzerejét” és ez mára egy „tehetetlen”, a geopolitikában, illetve geostratégiában egyre inkább perifériára szoruló Európát eredményezett. Az Egyesült Államok jelenleg elsõsorban a belsõ politikai és gazdasági problémáinak rendezésével van elfoglalva. A ma geopolitikai valósága, hogy a lassan és tétován ébredezõ Európai Unióval, valamint egy finoman szólva is ellentmondásokkal szabdalt Amerikával néz szembe Oroszország és Kína. Lehet bagatellizálni, azonban el kell ismerni, hogy az orosz és kínai külpolitika rendkívül sikeres egy-két évet tudhat maga mögött. Tavaly, illetve tavalyelõtt (néhány HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 18 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia kudarctól eltekintve) mind két ország globálisan azt vitte véghez, amit tervezett és úgy tûnik, hogy anyagilag és geopolitikailag is erõsödtek. Véleményünk szerint, nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, melyre a múlt év

végén – a konzervatív Heritage Alapítványnál tartott elõadásában elhangzottak alapján – hívta fel a világ politikai és gazdasági közéletének a figyelmét John Bolton, amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, aki szerint „Kína és Oroszország gyors ütemben fejleszti ki pénzügyi és politikai befolyását szerte Afrikában”. Bolton álláspontja szerint a két ország agresszív beruházási politikát folytat és máris elõnyben vannak az Egyesült Államokkal szemben Világunk biztonsági helyzetére rendkívül negatívan hat az INF-szerzõdésrõl1 2018-ban megkezdett és 2019. január elsõ napjaiban még tovább folytatott vita, melyben az érintett felek saját álláspontjaikhoz történõ merev ragaszkodása gyakorlatilag megakadályozta a globális biztonság szempontjából meghatározó fontosságú megegyezést.2 Tovább fokozza a feszültséget, hogy Oroszország a múlt év decemberében sikeresen tesztelte az „Avantgard” kódnevû

hiperszonikus hadászati interkontinentális hagyományos és atomrobbanófejek hordozására egyaránt alkalmas rakétarendszerét. Az Egyesült Államok és Kína között kereskedelmi háború zajlik, miközben Kelet-Európában a hidegháború befejezése óta nem látott nagyságrendû látens orosz katonai jelenléttel szembesülünk. A globális szintéren a kizárólagos dominancia megszerzéséért egymással rivalizáló nagyhatalmak kormányzati stratégiáinak korunkban megvalósuló gyakorlata az utóbbi egy évtizedben újraformálta a geopolitikai és geostratégiai helyzetet. Ennek egyik jellemzõje, hogy napjainkban ismét valós veszély az államok, országok közötti katonai erõvel megvívható, magas intenzitású fegyveres küzdelem, a háború Eddig egy posztmodern illúzióban élve, a relatív béke lélektani hatása alatt elhittük, hogy az egész világ a konvergenciáról, a felzárkóztatásról és az államok, együttmûködésérõl szól. Ami igaz

nagyban az, sajnos igaz kicsiben is. Európa szomszédságpolitikája nem éppen egy sikertörténet. Az utóbbi öt-hat év történései tükrében – a NATO, illetve az EU országok tekintetében – mintha hiteltelenné váltak volna a biztonsági garanciáik, és ezek sorában a hiteles katonai visszatartó erõ garanciája is. Mindez azonban természetes következménye ezekben az országokban, a közel negyed százada (kétségtelenül elhibázott helyzetértékelések nyomán) megalkotott nemzeti biztonsági stratégiák determinálta kormányzati stratégiák alapján mûködtetett és a társadalmi lét minden területén hosszú évek óta megvalósuló hatás-ellenhatás mechanizmusoknak. Egyébként ez is azok közé az okok közé sorolható, melyek következményeként 21. század második évtizedére, a kontinentálisan és regionálisan megvalósuló migrációt 1 Az USA és a Szovjetunió között 1987. december 8-án megkötött szerzõdés a közepes és rövid

hatótávolságú hagyományos és ballisztikus robbanófejekkel felszerelt ballisztikus rakétákról és robotrepülõgépekrõl Az egyezmény, amely mérföldkõ volt a hidegháború lezárásában, a hatótávolságot 500–5500 km-ben határozta meg és megtiltotta az ilyen eszközök gyártását, birtoklását és tesztelését. A dokumentumot Washingtonban írta alá Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov SZKP fõtitkár. 2 http://gazdasagportal.hu/indexphp/moszkva-washington-kozolte-vegleges-az-inf-szerzodes -felmondasarol-szolo-dontes HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 19 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia felváltotta, a céltudatos, szervezett és jól finanszírozott, ugyanakkor egyre inkább globális biztonsági veszélyforrásként érvényesülõ legújabb kori népvándorlás. A NATO-t alkotó országok komplex biztonsági rendszere vonatkozásában, a fentiekben bemutatott képességvesztés felismerése és hatékony megoldásának szándéka tekintetében

mérföldkõként tekinthetünk a szövetség 2014. szeptember 4-én és 5-én, Newportban megtartott csúcstalálkozójára. Az azóta eltelt idõszak – a geopolitikában és geostratégiában jelentkezõ nehézségek ellenére, illetve azokkal együtt – arról szól, hogy a tagországok társadalmi közösségei határozottan törekszenek a biztonsági rendszerükben meglevõ hiányosságok kiküszöbölésére, közöttük a katonai visszatartás képességének hiteles visszaállítására.3 Ez a folyamat a szövetséget alkotó országok mindegyikében a nemzeti sajátosságok érvényesülése mellett megvalósuló, a társadalmi közösségek egészére kiterjedõ, a nemzeti erõforrásaik teljes spektrumát igénybevevõ, a kormányzati stratégiák centrális elemeként érvényesülõ olyan tervszerû tevékenység, mely az aktuális és hatályos nemzeti biztonsági stratégiákban és az azt alkotó ágazati stratégiákban ölt testet. Napjaink geopolitikai

folyamataira jelentõs hatást gyakorol az a tény, hogy korunk igazi és biztonságunkat ténylegesen fenyegetõ veszélyforrásainak hatástalanítására, a többpólusú világunkban létezõ erõcentrumok döntéshozói érdekeik szerinti, ám láthatóan más-más megoldásokat választanak. Figyelemmel a Föld, különbözõ térségeiben létezõ, konkrét országokhoz köthetõ katonai mûveleti képességekre és ezeknek a biztonság rendszerében elfoglalt helyzetére, el kell ismernünk, hogy a lokális és regionális méretû katonai mûveletek a jelenkorban ismét a praktikus politikai megoldás hatékony eszközévé váltak. Ennek okán realitásként kell számolni a lokális és regionális háborúk, valamint a katonai erõvel megoldani kívánt konfliktusok bekövetkezésével. A tények makacs érvek, így a fentiekben leírtakra figyelemmel aligha kell bizonygatnunk, hogy a napjainkban jelentkezõ biztonsági kihívások hatékony kezelését, megoldását a

nemzeti biztonsági stratégiákban megjelentetett társadalmi képességek és azok gyakorlati alkalmazására tett javaslatokat hordozó ágazati stratégiák tartalmazzák. Természetesen ezek között ott találjuk a társadalmi közösségek fenntartható fejlõdésének egyik legfontosabb garancia-elemeként a nemzeti katonai stratégiát. Figyelemmel és összefüggésben az elõzõekben leírtakra tanulmányunk további részében a katonai stratégia, korunkban a társadalmi hasznosultság szempontjából egyre inkább felértékelõdõ és nélkülözhetetlen – a nemzeti biztonsági stratégia ágazati stratégiájaként megjelenõ – dokumentum tartalmát, valamint a társadalmi lét garanciarendszerében, napjainkban betöltött helyét és szerepét mutatjuk be, az egyetemes hadtudomány tudományelméleti és tudomány-rendszertani alapvetéseire figyelemmel. 3 http://profitline.hu/vedelmi és elrettentõ képességét erõsítette a NATO (2019 01 01) HADTUDOMÁNY

2019/1–2. 20 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia A katonai stratégia elmélete és gyakorlata Gondolatok a stratégiáról Napjainkban a stratégia, fogalomként, oly mértékben része a közgondolkodásunknak, illetve a napi kommunikációnkban olyan gyakran alkalmazott meghatározás, hogy akár azt is hihetjük, hogy mindent tudunk róla. Széleskörûen elterjedt alkalmazása látszólag arról is meggyõzõ bizonyítékkal szolgál, hogy ismereteink e tárgyban átfogóak, helytállóak és igazolhatók. Szükséges megjegyeznünk azonban, hogy általában közgondolkodásunk eredményeként a stratégia kifejezés alkalmazása, illetve használata esetén, az elõbb felsorolt átfogó, helytálló és igazolható jelzõk mögé sorakoztatható tartalmi kritériumok meglétét nem igazán társítjuk az éppen aktuálisan alkalmazott fogalomhoz. Ebbõl adódóan ez az értelmezés – ebben a formában és e tekintetben – önámítás.4 A stratégia kifejezés

alkalmazása mindennapi életünk létviszonyai között már messze nem azzal a fogalmi tartalommal párosul, melyet általában a különbözõ értelmezõ szótárak, lexikonok szerzõi, illetve szerkesztõi a stratégia, mint szócikk értelmezésénél kiinduló gondolatként közreadnak.5 Ha a 21. század nyugat-európai civilizációs kultúrköréhez tartozó társadalmak létét jellemzõ mozgásformákat vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a korszak történelmi kihívásaira adott eredményes vagy kevésbé eredményes válaszok a társadalmi lét minden területén olyan folyamatokat generálnak, melyek egymással összefüggésben, egymásra hatva és visszahatva adják mindennapi létünk lényegét és járulnak hozzá jól vagy kevésbé jól társadalmaink fenntartható fejlõdésének biztosításához. Ez a létforma a társadalmak többségében – a társadalmakat alkotó osztályok és rétegek valamilyen szinten megvalósuló gondolkodásának

eredményeként – a társadalmi közgondolkodás szintjén olyan állapothoz vezet, mely a társadalmi lét mindennapjaiban átfogó, egymással összefüggõ cselekvéseket eredményez. Ebbõl a megfogalmazásból viszont az következik, hogy ez az állapot a társadalmi lét minden területén olyan tervszerû tevékenységek, cselekvések, végrehajtását kényszeríti ki, mely egy-egy területre, illetve részterületre vonatkozóan, a mikro szinttõl a makroszintig terjedõ tervezést, szervezést és végrehajtást igényel. Ennek a napjainkban megvalósuló emberi létformának egyik sajátos jellemzõje, hogy a stratégia, a társadalmi lét minden részterületén – mint elméleti és gyakorlati kategória – megjelent. Valójában a 20 század második felében a stratégia, mint kifejezés kilépett a korábban értelmezett fogalmi keretei közül, jelentéstartalma kiszélesedett, számos tekintetben átalakult Mindezek eredményeként napjainkban már nemcsak nemzeti

stratégiákról, katonai stratégiákról, politikai stratégiákról, továbbá a társadalmi lét különbözõ területeit szabályozó ágazati stratégiákról (például oktatási, egészségügyi, ipari, kereskedelmi stb.) beszélünk, hanem stratégiával találkozunk egy neves elõadómûvész koncertkörútjának megtervezése, elõkészítése és végrehajtása során is Az üzleti élet 4 Az önámítás a gyakorlatban rendszerint csalódáshoz vezet. Az önámításnak pszichológiai és szociológiai okai lehetnek többek között: a tájékozatlanság, a kritikátlanság, a szellemi tétlenség 5 A hadászat köznyelvi megnevezése, illetve a hadászatra vagy azzal összefüggésben alkalmazott kifejezés. HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 21 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia minden területét stratégiák szabályozzák. De stratégia alapján mûködik a humanitárius célok megvalósítása érdekében létrehozott és kialakított civil szervezõdés is Az

országainkat és állampolgárainkat sújtó, különbözõ ökológiai és társadalmi katasztrófák kezelésére is stratégiákat alkalmazunk, és hasonlóképpen stratégiája van a turizmust és a vendéglátást biztosító ágazati tevékenységnek is. A példákat még hosszasan sorolhatjuk, mi azonban a tisztelt olvasó figyelmét az alábbi konkrét tényre kívánjuk ráirányítani. A fentiekben leírt jelenség nagyjából az utóbbi fél évszázad társadalmi mozgásainak eredményeként, a társadalmak különbözõ területein felmerülõ nyilvánvaló igények hatására vált megkerülhetetlen létjellemzõvé. Ugyanakkor e jelenség kísérõje az a fogalmi zavar, amely a stratégia kifejezés tartalmi vonatkozásában, a társadalmi gondolkodásban (a közgondolkodásban, a szakterületi- és tudományos gondolkodásban egyaránt) korunkban tapasztalható. A katonai stratégia a stratégiák rendszerében elfoglalt helyének, tartalmának és szerepének

bemutatását megelõzõen fontosnak tartjuk ennek a félreértésekre is okot adó fogalmi zavarnak a feloldását oly módon, hogy az alábbi ábra segítségével bemutatjuk a modernkori civilizációs társadalmak funkcionális mûködését biztosító stratégiák elvi rendszerét. 1. ábra A stratégiai szintek struktúrája (Forrás: a szerzõ) A vázlatot áttekintve egyértelmû, hogy a társadalmi lét fenntartható fejlõdése garanciarendszerében, annak hatékony funkcionális mûködése/mûködtetése érdekében alkalmazott elveket és eljárásokat (a stratégiákat) – azok tartalma és a társadalmi lét viszonyrendszerében érvényesülõ hatásaik okán – három, egyébként egymáshoz kapcsolódó szinten célszerû és szükséges értelmeznünk. A „piramis” tetején, a felsõ szinten a különbözõ civilizációs kultúrköröket alkotó társadalmi közösségek létét, életét és biztonsága elméletét és gyakorlatát a maga HADTUDOMÁNY

2019/1–2. 22 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia komplexitásában tartalmazó nemzeti, illetve szövetségi biztonsági stratégiákat találjuk. Ezek az átfogó stratégiák csoportját képezõ, meghatározó fontosságú dokumentumok azonban és elsõsorban az emberiség újkori történelmének eseményei okán már a 20. század elsõ felére kibõvültek olyan nemzetközi szervezetek, illetve vallási és/vagy ideológiai alapú szervezetek mûködését biztosító átfogó szintû stratégiákkal, melyek globális jellegükbõl adódóan túlmutatnak a nemzeti, valamint a különféle szövetségi és kulturális alapú társadalmi közösségi kereteken. Az átfogó stratégiák alatt, a „gúla” középsõ szintjén a modern társadalmak termelési módon belül aktuálisan érvényesülõ munkamegosztása alapján létrehozott képességei, a társadalmi közösségek fenntartható fejlõdését biztosító mûködésének/mûködtetésének elméletét, illetve

gyakorlatát tartalmazó dokumentumainak széles körével, az ágazati stratégiákkal6 találkozunk. A stratégiai dokumentumoknak ez a szintje és köre a jelenkor geopolitikai és geostratégiai körülményei között létezõ társadalmi közösségek életfeltételeit biztosító és garantáló államok mûködésének elvi, valamint gyakorlati alapját képezi. Az ágazati stratégiák az állam politikai berendezkedésével összhangban mûködtetett hatalmi ágak mindegyikének, de elsõsorban a végrehajtói hatalmat képezõ ágazatok által felelõsséggel felügyelt társadalmi struktúrákban létrehozandó társadalmi képességek megteremtését, hasznosulását és megújuló fejlesztésének végrehajtását biztosító – meghatározott idõszakra/idõszakokra vonatkozó – cselekvési tervek. Az ágazati stratégiák, az átfogó megközelítés elméletének és gyakorlatának platformján (egymást is támogatva), stratégiai céljaik megvalósításával az

adott állam keretei között élõ társadalmi közösség fenntartható fejlõdését (érdekeinek érvényesítését és/vagy védelmét) garantáló, az átfogó nemzeti, esetenként szövetségi stratégiában megfogalmazott célokat szolgálják. A stratégiák rendszerét alkotó struktúra alsó szintjén azok a területi-, vagy más néven funkcionális stratégiák állnak, melyekre a társadalmi közgondolkodás szintjén alig fordítunk figyelmet. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy szinte nem is tudunk róluk Pedig nélkülük az ágazati stratégiákban megfogalmazottak a gyakorlatban nem lennének megvalósíthatók. A területi vagy funkcionális stratégiák valójában az ágazati stratégiákat alkotó, azok mûködését és együttmûködését biztosító célorientált, tervezési, szervezési és végrehajtási programok. Ezek a programok teszik lehetõvé, hogy a társadalmi munkamegosztás alapján kialakult, szakterületileg egybetartozó emberek

csoportjai olyan tervszerû tevékenységet végezzenek, mely a szakterületeket összefogó ágazat/ágazatok szintjén megfogalmazott célok teljesítéséhez vezet. Ezáltal biztosítva – a szakterületileg is és ágazati szinten is egybetartozó embercsoportok alkotta – állami keretek között élõ társadalmi közösség (a nemzet) átfogó stratégiájában megfogalmazott stratégiai célkitûzések elérését és ennek következtében – az adott történelmi kor viszonyai között – saját létét, illetve fenntartható fejlõdését. 6 Az ágazati stratégiák körét alkotják: a politikai, a gazdasági, a katonai, az oktatási, az egészségügyi stb. stratégiák. HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 23 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia A leírt elmélet a gyakorlatban – egyébként minden történelmi korban, így jelenben is – annak az össztársadalmi képességnek a megteremtéséhez és fenntartásához vezet, mely egy nemzet, illetve egy ország esetében

kijelöli annak helyét a világ nemzetei, országai között. A különbözõ szintû stratégiákban megjelentetett célok és az azok megvalósítását biztosító eljárások valójában receptúrái annak a komplex tevékenységnek, amelynek eredményeként egy társadalmi közösség (egy nemzet, egy ország, egy szövetség) saját történelmi korában, a létezõ geopolitikai, illetve geostratégiai viszonyok között sikeres lehet, vagy elbukik. Ezek után – az elõzõekben leírtakra figyelemmel, azzal összefüggésben – megvalósíthatónak tartjuk – a hadügy és a hadviselés, mint társadalmi létformák szempontjából – a stratégia hadtudományi alapú értelmezését, illetve fogalmának és rendszerének jelenkori, ilyen tárgyú és tartalmú bemutatását. A katonai stratégia A katonai stratégia a hadelmélet egyik meghatározó és egyik legfontosabb területe. A katonai stratégia fogalmán egy adott történelmi korszakban és viszonyrendszerben

létezõ társadalmi közösségnek, továbbá a közösség által mûködtetett államnak egy esetlegesen bekövetkezõ fegyveres küzdelem társadalmi, politikai és katonai jellegére, a fegyveres küzdelemben, a háborúban, a fegyveres erõk, a haderõ elé kitûzött célokra és feladatokra, valamint a hadviselés módjára vonatkozó, hivatalosan elfogadott nézeteit értjük.7 Az leírtakból logikusan következik, hogy egy társadalmi közösségnek, ilyen értelemben az egész országnak és fegyveres erejének, a fegyveres küzdelemre (különösen a magas intenzitású, vagyis a háborús katonai mûveletekre) való felkészítését, a katonai stratégia alapján megfogalmazott – a társadalom funkcionális mûködésére ható és visszaható – különbözõ törvények, törvényerejû rendeletek, határozatok és intézkedések szabályozzák. Az állam katonai stratégiája egyúttal az állam keretei között élõ társadalmi közösség katonapolitikájának

hivatalos kifejezése, közreadása. A katonai stratégia az a dokumentum, amely meghatározza a haderõtervezés- és szervezés, valamint a haderõépítés irányát. Következetesen irányt mutat a haderõ technikai ellátásának rendszere és hadmûvészetének alakítása, azaz a hadviselési mód és formák hadászati, hadmûveleti és harcászati méretekben történõ fejlesztése kérdéseiben. A katonai stratégia formája és tartalma tükrözi a társadalmi közösség által, adott történelmi korban és idõszakban, az éppen létezõ haderõben fenntartott, klasszikus katonai képességek8 meglétét biztosító, funkcionális katonai mûveleti képességek9 milyenségét és minõségét. 7 Prof. dr Szendy István: Hadelmélet és katonai mûveletek II kötet: Társadalom és hadügy Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest, 2013. Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt, 2014 ISBN 978-615-5491-05-4, 53. o 8 Prof. dr Szendy István: Hadelmélet és katonai

mûveletek I kötet: A katonai mûveletek elmélete és gyakorlata. Nemzeti Közszolgálati Egyetem Budapest, 2013 Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó Zrt, 2013. ISBN 978-615-5344-25-1, 29 o 9 Uo.: 30 o HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 24 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia A katonai stratégia formája és minõsége hûen tükrözi az ország társadalmi rendjét is. Annak tartalma meghatározó módon függ az állam kül- és belpolitikájából adódó össztársadalmi érdekû feladatoktól, a nemzetgazdaság képességétõl, az adott állam keretei között élõ társadalmi közösség morális állapotától. Továbbá az ország földrajzi elhelyezkedésétõl, és a területén fellelhetõ ásványkincsek, energiahordozók mennyiségétõl, valamint kulturális jellemzõitõl, illetve történelmi múltjának determináltságától és annak aktuálisan érvényesülõ hatásától. A katonai stratégiák kialakításánál figyelembe kell venni az országot alkotó

társadalmi közösség termelõerõinek és termelési viszonyainak színvonalát, a meglevõ és érvényesülõ tudományos és technikai szintet, valamint kiemelten az egyetemes és a nemzeti hadtudomány helyzetét, állapotát, következtetéseit és prognózisait, a haderõ aktuális helyzetére és állapotára, úgy a saját, mint a számba vehetõ ellenség(ek) tekintetében. Továbbá figyelembe kell venni még az állam hadipotenciálját, ezen belül is az ország fegyveres erõi katonai képességét, és ennek részeként a haderõ haditechnikai ellátottságát. A leírtakból következik, hogy egységes, minden állam, illetve társadalmi közösség számára egyaránt érvényes, azonos tartalommal bíró katonai stratégia nem létezik. Tehát a katonai stratégia nemzet-specifikus, és ez akkor is igaz, ha az egyes államok az adott történelmi idõszakban jelentkezõ biztonságukra ható kihívások és veszélyforrások hatékony kezelhetõségére, az

eredményes válaszok megadása érdekében politikai, gazdasági és katonai szövetségeket alkotnak, hoznak létre. Ez a megállapítás nem mond ellent annak a ténynek, hogy a szövetséget alkotó, egyébként önálló katonai stratégiával rendelkezõ társadalmi közösségek a szövetségi érdekek érvényesítése érdekében létrehozhatnak, kialakíthatnak szövetségi szinten alkalmazott stratégiákat, így szövetségi szintû katonai stratégiát is. A katonai stratégia alapvetõ tételeit az állam, illetve a szövetség legfelsõbb (stratégiai) szintû vezetése (politikai, állami és katonai) határozza meg. A katonai stratégia helyét és kapcsolati viszonyát a stratégiák rendszerében a 2. ábra szemlélteti A vázlat áttekintése során jól érzékelhetõ, hogy a katonai stratégia, a stratégiák középsõ szintjén a nemzeti (nemzeti biztonsági) stratégiából – mint átfogó szintû stratégiából – levezethetõ. A társadalom különféle

területein zajló folyamatok célorientált tervezésére, szervezésére és végrehajtására kialakított ágazati stratégiák között foglal helyet. A katonai stratégia, mint ágazati stratégia tartalmát az elõzõekben meghatároztuk, ebbõl adódóan helyét, szerepét a társadalmi lét fenntartható fejlõdésének biztosítása szempontjából értelmeztük Fontosnak tartjuk azonban, hogy ezzel együtt a társadalmi szintû alkalmazhatóság szempontjából bemutassuk a katonai stratégia funkcionális mûködését, a társadalmi lét mindennapjainak gyakorlatában. Ehhez feltétlenül szükséges a katonai stratégiának azon területeit számba venni, melyek egyébként a stratégiák rendszerében az alsó szinten elhelyezkedõ, területi, illetve funkcionális stratégiák szintjén jeleníthetõk meg, elemezhetõk, értékelhetõk és jellemezhetõk. A katonai stratégiának ilyen szempontból négy területét: a katonapolitikai, védelemgazdasági, a

haditechnikai és nem utolsó sorban a katonai mûveleti területét kell tudományos igényességgel vizsgálnunk. Az eddig követett filozófia alapján úgy is HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 25 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia A KATONAI STRATÉGIA 2. ábra A katonai stratégia kapcsolatrendszere (Forrás: a szerzõ) fogalmazhatunk, hogy a katonai stratégiának, mint ágazati stratégiának valójában tehát négy területi-, illetve funkcionális stratégiáját ismerjük. A katonapolitikai stratégia: – Figyelemmel a nemzeti (nemzeti-biztonsági) stratégiában megfogalmazott, külsõ és belsõ biztonsági kihívásokra és veszélyforrásokra, átfogóan elemzi és értékeli az ország lokális, regionális, kontinentális és szükségszerûen geopolitikai-stratégiai helyzetét, definiálja azokat a kihívásokat és veszélyeket, melyek az adott történelmi korszak/idõszak létezõ viszonyai között a rendezés és megoldás szempontjából a katonai erõ

valamilyen szintû mûveleti alkalmazását igénylik. – A katonapolitikai terület másik fontos feladata – figyelemmel az ország átfogó, és más ágazati stratégiáiban lefektetett elvekre és célokra – meghatározni a haderõtervezés-, a haderõszervezés-, valamint a haderõépítés irányait, szoros együttmûködésben a védelmi gazdasági-, a haditechnikai-, és a katonai mûveleti területi stratégiákkal. A védelemgazdasági stratégia: – A fegyveres küzdelem gazdasági törvényszerûségeit, a hadigazdálkodási rendszer építése és mûködése elméletének és gyakorlatának folyamatában fellépõ törvényszerûségeket, jelenségeket és folyamatokat kutatja, illetve vizsgálja. Ezáltal tudományosan megalapozza az ország (a szövetség) védelmi gazdasági politikáját – A védelemgazdaság kutatási részterületei az ország (szövetség) és a feltételezett, lehetséges ellenség hadigazdasági potenciálja és hadigazdálkodása; a

gazdaság háborús felkészítése, készenléte, mozgósítása, mûködése, vagyis életképessége; HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 26 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia a termelés elosztása, forgalom, fogyasztás, tartalékképzés, gazdálkodási és irányítási formái. A haditechnikai stratégia a katonai stratégia meghatározó területe, a fegyverzet és a harci technikai eszközök fejlesztésére és fenntartására vonatkozó, tudományosan megalapozott nézetek és folyamatok rendszere. A katonai mûveleti stratégia a katonai mûveletek katonai-technikai jellemzõje, a hadmûvészet elméletének és gyakorlatának alapvetõ fejezete, valójában a fegyveres erõ alkalmazási formáinak és módszereinek összessége. A katonapolitikai-, a védelemgazdasági-, a haditechnikai és a katonai mûveleti stratégiák valójában olyan, az ágazati stratégia megvalósítását biztosító végrehajtási programok, melyek egymással kapcsolatban, folyamatosan hatva és

visszahatva egymásra, biztosítják az ágazati stratégiában meghatározott célkitûzések eléréséhez szükséges, az ágazati stratégiák által lefedett társadalmi területén kialakítandó képességek megteremtését. Ezek az egyes területi stratégiák által létrehozott és mûködtetett képességek teszik lehetõvé az ágazati stratégia által lefedett, társadalmi terület viszonyrendszerében megvalósuló, az ágazatra jellemzõ átfogó megközelítést. Ugyanakkor egyúttal részét képezik a fenntartható társadalmi fejlõdés megvalósítását biztosító, a nemzeti stratégia szintjén megfogalmazott célkitûzések elérését eredményezõ, a társadalom egészének közremûködését igénylõ összetett tevékenységnek. Az ágazati stratégiák hatása szükségszerûen integrálódik az átfogó stratégia szintjén, de egyúttal az ágazati stratégiák hatnak és visszahatnak egymásra, éppen a területi funkcionális stratégiáik szintjén

megvalósuló végrehajtási programjaik keretében. Ilyen értelemben érvényre jut, megvalósul – társadalmi lételméleti és gyakorlati kategóriájává nemesedik – az átfogó megközelítés elve, annak elmélete és gyakorlata Ebben az értelemben – minden idõben – motorja azoknak a társadalmi mozgásoknak, melyek az ágazati stratégiákban megvalósuló képességek milyensége és minõsége alapján hatékonnyá, a társadalmi közösség szempontjából eredményessé vagy kevésbé hatékonnyá vagy kevésbé eredményessé teszik annak fenntartható fejlõdését. Az eddig közre adottak alapján kijelenthetjük, hogy a katonai stratégia az a szilárd alap, amelyre az ország, a nemzet, a társadalmi közösség védelemre való felkészítésének terve, a fegyveres erõt alkotó szervezetek vezetése felkészítése, kiképzése felépül. Fontosnak tartjuk kiemelni azonban, hogy a katonai stratégiák csak akkor képesek az egyébként létrehozásukat

indokoló küldetésüket betölteni, ha a tartalmuk alapján világos, egyértelmû és kategorikus válaszokat adnak azokra a megkerülhetetlen kérdésekre, melyek a társadalom szempontjából, a velük szemben jelentkezõ kihívások és veszélyforrások tekintetében hatékony, megnyugtató megoldások felismeréséhez és megvalósításához vezetnek. A katonai stratégiának, akár nemzeti, akár szövetségi, az ágazati sajátosságára figyelemmel válaszolnia kell az alábbi kérdésekre: – Milyen a létezõ nemzetközi környezet, annak geopolitikai és geostratégiai jellemzõje? – Melyek az államot fenyegetõ kihívások és veszélyek? HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 27 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia – Mit kellene tenni és az miért nem tehetõ meg? – Milyen a hadikultúra? – Mit kell tenni? A dokumentum a kérdésekre adott válaszok megfogalmazásakor, az egyes területek stratégiáit hívja segítségül. A katonai stratégia katonapolitikai

területe az, amely – figyelemmel a nemzeti (nemzeti biztonsági) stratégiában megfogalmazott külsõ és belsõ biztonsági kihívásokra és veszélyforrásokra – átfogóan elemzi és értékeli az ország lokális, regionális, kontinentális geopolitikai, geostratégiai helyzetét, meghatározza azokat a kihívásokat és veszélyeket, melyek az adott történelmi korszak/idõszak létezõ viszonyai között rendezés és megoldás szempontjából a katonai erõ valamilyen szintû mûveleti alkalmazását igénylik. Ennek az elemzõ és értékelõ munkának olyannak kell lennie, hogy az ágazati szintû katonai stratégia területi szinten megvalósuló katonapolitikai funkcionalitása olyan eredményt tudjon felmutatni, mely a politikai stratégiával (ágazati stratégia) együttmûködésben világosan megjelöli a nemzeti stratégia szintjén azokat a célkitûzéseket, amelyek elérése a társadalom fenntartható fejlõdés szempontjából folyamatosan, illetve

esetenként a klasszikus, és az ezeket alkotó funkcionális katonai képességek elégséges és szükséges színvonalú fenntartásának meglétével garantálhatók. Ez egyben válasz a „melyek a katonai kihívások és veszélyek” kérdésre. A katonapolitikai terület másik fontos feladata – figyelemmel az ország átfogó, és más ágazati stratégiáiban meghatározott (megfogalmazott) elvekre és célokra – meghatározni a haderõtervezés-, a haderõszervezés-, valamint a haderõépítés irányait, szoros együttmûködésben a védelmi gazdasági-, a haditechnikai-, és a katonai mûveleti területi stratégiákkal. Figyelemmel a katonai stratégiát alkotó funkcionális stratégiák közötti viszonyrendszerre megállapíthatjuk, hogy – a társadalmi hasznosultság szintjén – a katonapolitikai stratégia a „mit” kérdésére ad választ. A védelemgazdasági stratégia pedig arra, hogy mindez „milyen össztársadalmi képességek megteremtésével

és felhasználása mellett” valósulhat meg. A haditechnikai stratégia azt tisztázza, hogy az elõbbiek „konkrétan milyen infrastruktúrával és haditechnikai eszközökkel” történnek, míg a katonai mûveleti stratégia a „milyen módon” kérdésekre adható releváns válaszok megfogalmazását, illetve hatékony megvalósításának hiteles garanciáját közvetíti a társadalmi közösség, a nemzet és adott esetben egy szövetséget alkotók számára. A katonai stratégia és a hadászat A stratégia és hadászat elkülönülése A stratégia és a hadászat különválása, viszonylag újszerû jelenség. A tartalmi elkülönülés és szétválás elsõ jelei azokhoz a társadalmi átalakulásokhoz és mozgásokhoz kapcsolhatók, amelyek az 1769 és 1850 közötti, majd 100 éven keresztül tartó ipar forradalmat jellemezték. Ezek a társadalmi mozgások – gazdasági téren mindenképpen – közvetve és közvetlenül okozói voltak a francia polgári

forradalom kitörésének. HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 28 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia Nagyon leegyszerûsítve azt is írhatjuk, hogy a stratégia és a hadászat különválása a feudalizmusban élõ ember kapitalizmusba – mint termelési módba és társadalmi berendezkedési formába – történõ átmenetének idõszakára tehetõ. Az ókori államok létrejöttétõl kezdõdõen, a feudalizmus társadalmi és gazdasági viszonyai felbomlásáig, gyakorlatilag a stratégia és a hadászat számos tartalmi jellemzõje miatt azonos, elméleti és gyakorlati társadalmi kategóriaként létezett. Az azonosság, mint jelzõ alkalmazása természetesen már itt is bizonyos értelemben megtévesztõ, mert a stratégia és a hadászat elkülönülése az akkor létezõ társadalmi lét viszonyrendszerében még alig volt felismerhetõ. Fontosnak tartjuk kijelenteni, amikor az emberiség fejlõdéstörténetének e meglehetõsen hosszú szakaszáról (az ókori államok

létrejöttétõl a francia polgári forradalomig tartó idõszak) beszélünk a stratégia és a hadászat kapcsolatának tükrében, akkor arra is gondolunk, hogy a hadviselés gyakorlatában, az említett idõszakban a hadmûvészetnek még csak két ága: a hadászat és a harcászat volt jelen. Az összefüggések jobb megértése érdekében célszerûnek tartjuk, hogy az emberiség fejlõdéstörténetének fent említett idõszakát áttekintsük és röviden értelmezzük a hadászat és a harcászat tartalmát. Vizsgálódásunk e tekintetben azonban nem arra irányul, hogy a hadászat és a harcászat viszonyát, helyét és szerepét értelmezzük a végrehajtott katonai mûveletek tükrében, hanem elsõsorban célunk az, hogy a hadászat tartalma tekintetében megtaláljuk azokat a kapcsolódási pontokat és átfedéseket, amelyek e történelmi idõszakban a lehetõségét adták a fogalmi és tartalmi azonosságnak. Vizsgálódásunk során megállapíthatjuk, hogy az

emberiség fejlõdéstörténetének ebben a részében a hadászat és a stratégia (vagy, ha úgy tetszik a stratégia és a hadászat) esetében azért állt/állhatott fenn a szinonim értelmezés, mert a társadalmi közösségek alkotta államok és államszövetségek fennmaradása, illetve fenntartható fejlõdésének garantálása szempontjából a fegyveres küzdelmek, a háborúk a népek életének elkerülhetetlen létformájává váltak. Kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy a társadalmi lét fenntartása a különbözõ célok érdekében megvívott fegyveres küzdelmek sorozatát jelentette. Ebben a folyamatban rövid idõszakokra ugyan beköszöntött a viszonylagos békeállapot, azonban az államok és szövetségek ezeket az idõszakokat, a társadalmaik létezõ erõforrásainak mobilizálására, valójában a következõ háború megvívásának felkészülésére használták fel. Az elõzõekben leírtakból következik, hogy a stratégia, illetve a

hadászat e történelmi korok századaiban a fegyveres küzdelem céljának és a hadjárat/hadjáratok feladatainak megszabásán túl kitért a háborúra való felkészülés feladatainak végrehajtását biztosító, össztársadalmi szinten megvalósuló feladatok meghatározására is. Méghozzá úgy, hogy a létezõ feltételek, illetve a társadalmi munkamegosztás nyomán kialakított képességek figyelembe vételével tette azt. Fontos szem elõtt tartanunk e vizsgálódás során azt is, hogy e korszak társadalmainak uralkodó osztálya/rétege, az ország vezetõje (az uralkodó, az államfõ) egyben az ország, a birodalom fegyveres erõinek legfelsõbb szintû vezetõje (parancsnoka) is. Õ volt tehát a hadvezér, ami abban az értelemben is igaz, hogy a fegyveres küzdelmek, a háborúk idején, a hadszíntéren, a mûveleti területen tartózkodott, HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 29 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia tervezte, szervezte és vezette – az esetek

többségében személyes részvételével a fegyveres küzdelemben – az alárendeltségében levõ katonai erõ mûveleti tevékenységét. Alvezérei a haderõt alkotó különféle csapattestek vezetõi, parancsnokai, túlnyomó többségükben egyúttal az uralkodójuk, államfõjük által vezetett, kormányzott állam legfelsõbb szintjén (stratégiai szint), az állam, illetve az államszövetség közigazgatásában is kulcsszerepet betöltõ személyiségek voltak. A társadalmi közösségek által kitûzött politikai célok megvalósításának, illetve a politikai és gazdasági szférában elszenvedett sérelmek „orvoslásának” alapvetõ módja a hosszabb-rövidebb idejû, változó intenzitással folyó fegyveres küzdelem volt. Ebbõl adódóan a hadászatot, illetve a stratégiát nagyjából a 19. század harmadáig, közepéig úgy is meghatározhatjuk, mint a hadügy szintézisét, általánosítását, továbbá integrációját és filozófiáját. Más

szóval, mint a társadalmi lét fenntartását és fejlõdését biztosító, legfelsõbb vezetési szinten megvalósuló tervezési, szervezési és végrehajtási folyamatot. A napóleoni háborúk (1799–1815) idõszakának tapasztalatai alapján megkezdõdött a hadászat és stratégia tartalmi alapú elkülönülésének folyamata. Lehet érdekes, de egyáltalán nem meglepõ, hogy ez a folyamat egyébként egybeesik az úgynevezett modern tudományok kialakulásával, azzal az idõben jól behatárolható eseménnyel, amely ilyen értelemben a jelenleg is ismert tudományágak kialakulásának, illetve a tudományos ismeretek elkülönülésének idõszakaként vált ismertté. Az ipari forradalom is jelentõs változásokat eredményezett a létezõ társadalmakban, ez a 19. század közepére a termelõ erõk és termelési viszonyok újszerû, átalakuló kapcsolatrendszerében a különféle termelési ágakban, valójában a termelés fejlõdéséhez vezetett. A gyorsan

kiépülõ vasút forradalmasította a szállítást, és az iparban alkalmazott technológiai eljárások olyan technikai újítások bevezetését tették lehetõvé, mely új, módosult, fejlettebb fegyverzeti és technikai eszközök megjelenését eredményezte a hadseregekben. A francia polgári forradalom és a napóleoni háborúk harcászati és hadászati eljárásai forradalmi változást idéztek elõ a fegyveres küzdelem jellegében, és ez visszahatott a hadseregszervezésre és elõsegítette a katonai elméleti nézetek fejlõdését, következésképpen változás állt be a hadviselési módban. A tömeghadseregek által megvívott katonai mûveletek tervezése, szervezése és végrehajtása már egyértelmûen tudományosan megalapozott szakismeretek birtoklását követelte meg a hadseregek legfelsõbb irányítóitól. A hadvezérek ezt a feladatot már csak jelentékeny létszámú szakközegekbõl álló, professzionális szintû, funkcionalitást felmutató

katonák csoportjára (ez a vezérkar) támaszkodva tudták végrehajtani. A jelentõsen átalakult és megváltozott társadalmi viszonyok, valamint a társadalmi lét különbözõ területein zajló folyamatok – a tudomány területén végbement változásokhoz hasonlóan – kikényszerítették a termelõerõk és termelési viszonyok elért fejlettségi szintjén, a társadalmi munkamegosztás rendszerében eddig is meglevõ és létezõ, társadalmi képességek és képességkapacitások elkülönülését, decentralizálódását. HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 30 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia Ez a folyamat természetesen hatott, és visszahatott az állami szinten megvalósuló politikai vezetés és irányítás gyakorlatára is. Az élet bebizonyította, hogy a korábbi évszázadokban érvényesíthetõ felfogás (ti. stratégia = hadászat, a hadászat = stratégia) a 19. század utolsó évtizedeiben a politikai, illetve állami felsõ vezetés szintjén, mint

elmélet és gyakorlat nem tartható. Ennek természetesen számtalan oka volt, melyekbõl a legfontosabbak a következõk. Miközben a fegyveres küzdelmek, a háborúk, a társadalmi közösségek, az országok és szövetségek szintjén – a társadalmi lét fenntartható fejlõdése, az érdekek és értékek biztonságának garantálása szempontjából – továbbra is megtartották hasznosságukat, aközben jelentõsen megváltozott e háborúk céljainak meghatározási módja és szintje. A társadalmi mozgások eredményeként létrejött nemzetállamokban a háborúval elérendõ célok meghatározása, már a politikai hatalmat gyakorló szervezetek, személyek politikai vitában kiérlelt, vagy az egyeduralkodói nyomás alatt megvalósuló, legmagasabb szintû, stratégiai szintû döntés eredménye volt. Ezeknek a stratégiai szintû döntéseknek a kialakításában részt vettek az állam kormányzati tevékenységét megvalósító, a társadalom, különbözõ

létformáit (külügy, belügy, mezõgazdaság, ipar, egészségügy stb.) képviselõ felsõ szintû vezetõk Természetesen ehhez a stratégiai szintû vezetési körhöz tartozott a fegyveres erõk irányításáért és vezetéséért felelõs személyek csoportja is A haderõ legfelsõbb szintû vezetõje többnyire az uralkodó és/vagy az államfõ volt. Azonban a 19 század utolsó harmadában – kevés kivételtõl eltekintve – ezt a tevékenységet az érintettek személyesen, a legritkább esetekben gyakorolták. Többnyire a névleges szerepvállalás mellett, vagy azon túl, a fegyveres erõk tényleges irányítását a vezérkar közremûködésével a vezérkar fõnöke gyakorolta A vezérkar fõnöke tervezõ, szervezõ és irányító tevékenységében, a vezérkarban meghatározó pozíciókat betöltõ, magas katonai rangot viselõ szakterületi vezetõk mellett többnyire a haderõnemek tábornoki karára támaszkodhatott. Ezek a személyek alkották az

állami felsõ vezetés szintjén belül azt a vezetõi kört, amely a hadügy elméletének és gyakorlatának társadalmi lét szintjén történõ, átalakult tartalmú megvalósulását biztosította. Mégpedig úgy, hogy ezek a személyek képzettségük, felkészültségük, és a társadalom hierarchikus rendjében elfoglalt helyük alapján biztosították a politikai akaratban megfogalmazott társadalmi igény katonai erõvel és képességekkel történõ megvalósítását a kialakult, illetve a létezõ társadalmi viszonyok között. Minderre azért volt szükség, mert a fegyveres küzdelemmel elérendõ politikai célok ekkorra már nem egyeztek meg a katonai erõvel és képességekkel végrehajtható hadászati célokkal. Sõt, azoknak a képességeknek a létrehozása, kialakítása és fenntartása, melyek a fegyveres küzdelem elõkészítésének és megvívásának elengedhetetlen szükséglete, ebben a történelmi idõszakban, tehát a 19. század utolsó

harmadában nem voltak megteremthetõk csak a hadászat keretei között. Már a német egység megteremtéséért folytatott politikai, gazdasági és katonai küzdelem bizonyította, hogy a fegyveres erõk mûveleti alkalmazása sikerrel, a nemzetállam szintjén, annak mindenre kiterjedõ képességei, azok mozgósítása és bevonása nélkül nem valósítható meg. HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 31 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia A háborúval elérendõ politikai célt megjelölõ stratégia, a fegyveres erõk legmagasabb szintû mûveleti alkalmazásával kapcsolatos kérdéseket ekkor már rábízta a hadászatra. Ennek az elméletnek a gyakorlatát láthatjuk elõször markánsan az 1866-os porosz–osztrák háború végrehajtása során. A háború kiteljesedése a stratégia és a hadászat különválásának klasszikus eseménye pedig az 1870–1871 között zajló, porosz–francia háború idõszakára tehetõ, amely a porosz királyság által vezetett Kisnémet

Szövetség megvalósításán munkálkodó államok és a francia császárság között zajlott. A hadászat korunk hadviselésében a hadmûvészet részeként, mint katonai mûveleti elméleti és gyakorlati kategória a hadászati cél és feladat, a hadászati csoportosítás, a hadászati tevékenység, a hadászati hadmûvelet, a hadászati vezetés és tervezés fogalmak tartalmi részeinek bemutatásával jellemezhetõ. A hadászat A hadászat a háborús-, a válságreagáló (nem háborús)-, és valójában a békeidõszaki katonai mûveletek katonai technikai jellegére, a fegyveres erõk szervezetére, felkészítésére, és alkalmazására, a katonai felsõ vezetés elméleti és gyakorlati tevékenységére, valamint a fegyveres küzdelem egészének jelenségeire, és törvényszerûségeire vonatkozó nézetek tudományos rendszere. A hadászat – az érvényes és hatályos katonai stratégia tételeire figyelemmel, valamint a korábbi katonai mûveletek

tapasztalatai alapján – az ország (az esetleges szövetség) katonapolitikai helyzete, gazdasági-, tudomány-technikai és katonai lehetõségei. Továbbá az új hadviselési eszközök alapján, valamint a valószínûsíthetõ ellenség mûveleti alkalmazására vonatkozó nézetei figyelembe vételével vizsgálja, és kidolgozza a haderõ, ezen belül a fenntartott haderõnemek katonai mûveletekre való felkészítésének, és hadászati mûveleti alkalmazásának tételeit. Ugyancsak a hadászat feladata, hogy minden létezõ körülmény figyelembe vételével, meghatározza a fegyveres küzdelem megvívásának fajtáit, formáit, módszereit, és a vezetés irányítás megvalósulásának rendjét. Továbbá a fegyveres erõk mindenre kiterjedõ hadászati-hadmûveleti szinten megvalósuló támogatásának, biztosításának feladatrendszerét. Fontos rögzítenünk, hogy a hadászat egyben a legfelsõbb katonai vezetés (többnyire a vezérkar) gyakorlati

tevékenységének mûködési területe. Ez a terület egyben kapcsolódási pontot és átfedést jelent a legfelsõbb szinten mûködtetett stratégiai vezetés rendszeréhez (az állam, illetve szövetség stratégiai vezetési szintjéhez) és ebbõl adódóan kiterjed a fegyveres erõk háborúra történõ felkészítésén, és a fegyveres küzdelem vezetésén túl az ország védelmi felkészítésére, valamint a katonai erõ hatékony alkalmazását elõsegítõ országvédelmi feladatok végrehajtására is. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a hadászat valójában általános elméleti és alkalmazói részekre tagolható. Az elõzõhöz a hadászati tervezés, szervezés, elemzés és értékelés területei, míg az utóbbihoz a hadászati szintû irányítás, vezetés és az ezekhez kapcsolható elemzés és értékelés területei kapcsolhatók. A hadászat, mint a hadmûvészet vezetõ ága közvetlen hatással van a hadmûvészet két másik területére, a

hadmûveleti mûvészetre és a harcászatra is. HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 32 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia Korunkban a hadászat a katonai mûveleteknek azt a szintjét jelenti, ahol a funkcionális katonai képességeket hordozó haderõnemek mûveleti tevékenysége hatását, illetve hatékonyságát tekintve az összhaderõnemi mûveletek formájában biztosítja a kitûzött hadászati-mûveleti, illetve a hadászati-hadmûveleti célok elérését, megvalósítását. Ebbõl adódóan korunkban a hadászat a hadviselés módjaként szinte kizárólag összhaderõnemi jellegû, vagyis minden haderõnem számára egységes mûveleti formációt jelent. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy korunkban a hadászat kifejezés már nem helyettesíthetõ a stratégia és a katonai stratégia fogalmi megjelölésekkel. Befejezés, avagy a katonai stratégiák alapvetõ feladata Világunkat az összetett, a bonyolult és veszélyeket hordozó társadalmi mozgások jellemzik. Ha

azonban van bátorságunk, az egyébként közhelyszerû szlogen mögé kukkantani, és merünk szembenézni az objektív tényekkel, van esélyünk az ok-okozati összefüggések megértésére. A helyes diagnózis fél siker a gyógyuláshoz A sikeres probléma-felismerést azonban csak akkor követheti a hatékony probléma-megoldás, ha e folyamat során tevékenységünket mindvégig ugyanaz a konzekvens, logikus gondolkodás vezérli Ekkor és csakis ekkor leszünk képesek a társadalmunkban zajló folyamatokat kontrolálni, illetve hatékonyan kezelni, végsõ soron komplex biztonságunkat garantálni, illetve fejlõdésünket fenntartani. A katonai stratégia az a szilárd alap, amelyre, az ország védelemre való felkészítésének terve, a csapatok vezetése, kiképzése felépül. Konkrétan a haderõk különféle doktrínáiban, szabályzataiban és utasításaiban nyilvánul meg. A katonai stratégiák, csak akkor képesek, a létrehozásukat indokoló küldetésüket

betölteni, ha tartalmuk világos, kategorikus és alkalmasak arra, hogy funkcionális szerepüket betöltve hatékonyan hozzájáruljanak a társadalmi közösségek fenntartható fejlõdésének megvalósulásához. FELHASZNÁLT IRODALOM Clausewitz, Karl von: A háborúról I–II. kötet Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1961–1962 Ágh Attila: Konfliktusok, háborúk. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1989 Dr. Szternák György: A katonai mûveletek megvívásának jellemzõi napjainkban, levonható következtetések, hatása a hadtudomány fejlõdésére Sereg Szemle, VIII évfolyam, 3 szám (2010 július–szeptember) Deák János: A katonai mûveletek hadászati jellemzõi napjainkban. Hadtudomány, 2005/4 szám (http://www.zmnehu/kulso/mhtt/hadtudomany/2005/4/2005 4 6html /2008 05 19/) Forgács Balázs: Káosz vagy rend a gerilla-hadviselésben? Kommentár, 2008/1. szám) Brzezinski, Zbigniew: A nagy sakktábla. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999 Kõszegvári Tibor:

Hadviselés a 21. században Hadtudomány, 1999/1 szám Julier Ferenc: A hadvezetés mûvészete. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931 Csizmadia Sándor: A geopolitika, mint a nemzetközi kapcsolatok elemzésének módszere. Külpolitika, 1998/1. szám HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 33 SZENDY ISTVÁN: A katonai stratégia Ágh Attila: Globális kihívás. Magvetõ Kiadó, Budapest, 1987 Suhay Imre: Hadviselés és hadvezetés. Singer és Wolfran, Budapest, 1940 Giap, Vo Nguyen: A népi háborúról. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1960 Kovács Jenõ: A hadászat, a geostratégia, a katonai doktrína új irányzatának hatása Magyarország honvédelmi rendszerére. Budapest, ZMKA, Doktori értekezés,1989 Oliver Stone – Peter Kuznick: Amerika elhallgatott történelme. Hungarian edition, Kossuth Kiadó, 2014 ISBN 978-963-09-7996-2 Prof. dr Szendy István: Hadelmélet és katonai mûveletek II kötet: Társadalom és hadügy Nemzeti Közszolgálati Egyetem Budapest, 2014.

Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó Zrt., 2014 ISBN 978-615-5491-05-4 Prof. dr Szendy István: Hadügy és hadviselés Budapest, 2017 Dialóg Campus Kiadó ISBN 978-615-5764-57-8 (online) http://akfi-dl.uninkehu/szakmai kiadványok/indexphp HADTUDOMÁNY 2019/1–2. 34