Erotika, Szexológia | Tanulmányok, esszék » A szerelem definíciója, jellege és céljai

A szerelem definíciója, jellege és céljai Talán minden ember vágyakozik rá, hogy átélje, és megtapasztalja a szerelmet. Némely ember, aki már megélte egyszer, újra részesedni kíván belőle De nem csak sóvárgói vannak. Sokan csalódottan fordulnak el a szerelemtől, keserű emlékeik miatt. Tegyük fel a kérdést: mi a szerelem? Hogyan határozhatnánk meg? Egyesek úgy gondolják, hogy ez egy érzés, egy maga körül mindent felperzselő lobogás. Mások szerint, hosszú, parázsló izzás; megint mások úgy hiszik, a szerelem csak "ideig-óráig tartó röpke élmény". De ezek nem definíciók. Röviden talán a következőképpen határozhatjuk meg a szerelmet: A szerelem egy összetett érzés, a másik ember egész lényére irányuló komplex vonzalom. A másik ember egész lénye alatt értem a szellemi, lelki, és testi területek vonzalmát, mely a külső megjelenéstől, a lelki közösség harmóniáján át, a nemi vágyakozásig

bezárólag, - mindent magába foglal. A szerelem, jellegénél fogva sóvárog „szerelme tárgyára”, a m ásik emberre, és ezért szinte fáj jelenlétének hiánya! Ennél fogva a szerelem a legboldogítóbb érzés lehet, ha beteljesedik, és a legkínzóbb, ha viszonzás nélkül marad. Ez lehet talán a definíció, és a rövid jellemzés. Ezek után leszögezhetjük: a s zerelemnek csak úgy, és akkor van értelme, ha beteljesedett vágyakozásról, kölcsönös vonzalomról van szó. Amennyiben a szerelem nem ilyen, úgy értelmetlen, és ennél fogva egyetlen ember sem érdemli meg, hogy ilyen megalázó helyzetben, tartósan megmaradjon! Ezért – ha ilyen helyzetben vagyunk -, leghasznosabb, ha mindezt tudjuk, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne olyan embert tüntessünk ki szerelmünkkel, aki nem méltó rá. A szerelmünkre való méltóság első jele pedig, - a viszonzás! Röviden fogalmazva: aki nem viszonozza szerelmünket, az nem is érdemes

rá, így az egyoldalú szerelem nem csak értelmetlen, de jellegénél fogva arra is méltatlan, hogy megkínozza áldozatát. Ezért a jövőben én mindig az igazi, a beteljesült, a kölcsönösen viszonzott szerelemről szólok majd. A szerelem célja tehát a b eteljesülés, és amennyiben beteljesül, úgy két embert elválaszthatatlanul össze is köt. Más szóval a szerelem két ember kapcsolatát összekötő gazdag érzelem, mely a feleket minden területen összekapcsolja. Ez, a szerelem ideális állapota Szíve mélyén mindenki erre az ideális állapotra kívánkozik. Senki sem arra vágyik, hogy ne viszonozzák szerelmét, és mindenki azt kívánja, hogy ne csak „választom azt, aki jut nekem” alapon találja meg partnerét, hanem a „Nagy Ő”-re akadjon rá, akivel boldogságban élhet majd minden területen, egymást betöltő kapcsolatban. Ez tehát az ideális állapot, és ha elvben kívánjuk megfogalmazni a szerelmet, úgy ne elégedjünk meg

silány, szerelemnek mondott másolatokkal! Tegyük magasra a mércét, oda, ahova az való! Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: - A szerelem célja a boldogság. - E boldogság megvalósulásának útja, ha megtaláljuk szerelmünk tárgyát, azt az embert, akiben egész lényünk minden területén (test, lélek és szellem) igazi társra lelünk. Ha ez meg van, ezt a társat mindenki előtt vállaljuk, és őt hűségesen szeretni fogjuk. Ezzel elérkeztünk a hűséghez, ami már morális fogalom, ezért itt megállok. Mielőtt mélyen belemennénk a morális kérdésekbe, fontos kicsit elidőznünk a személyiség területén, hogy mit jelent az, hogy: - összeillő felek - párválasztás - és jó alap, amire a kölcsönös szerelem felépülhet. Miután megvan az ideális partner - akit szeretünk, és aki viszontszeret minket - ahol kölcsönös szerelem, vonzalom és testi kívánság köti össze személyünket a másikkal, - akiről elmondhatjuk, hogy hozzánk illő fél,

s ő ugyanezt érzi rólunk, akkor valóban megtaláltuk azt az ideális személyt, akit „nagy Ő”-nek nevezhetünk. Ha ráakadtunk a "nagy Ő"-re, megtaláltuk életünk párját. Ez egy nagyon fontos pillanat, hiszen megtaláltuk azt, akiért úgy érezzük, érdemes volt megszületni! Mikor jelenlétében vagyunk, érezzük milyen jó vele. Sőt, szinte elhalványul minden más amikor társaságában vagyunk, és érezzünk azt a különös vonzalmat amit senki más iránt sem érzünk. Szüntelenül vágyakozunk jelenlétére, szomjazzuk szavait, pillantását és illatát. Eszünk ágában sincs elhagyni őt, de még csak eszünkbe sem jut ilyen gondolat! Ő ugyanígy gondolja rólunk: elhagyásról, cserbenhagyásról szó sem lehet! Ez egy újabb egyetemes emberi adottság: az ideálist örökkévalónak óhajtjuk. Ha az élet bármilyen terén tökéletes (értsd jól, a k eretek között értem) kapcsolatra, tárgyra, személyre, közegre, tényezőre, ismeretre

(stb.) bukkanunk, akkor arról sohasem fogjuk úgy gondolni: „no most már elég, legyen vége”. Ha így éreznénk, nem volt tökéletes (még a keretek között sem) az a t árgy, az a s zemély, az a dolog, az a közeg (stb.) aminek a végét és megszűnését óhajtjuk Visszatérve a szerelemre ezt mondhatjuk: A szerelemnél ugyanígy áll ez a törvényszerűség. Az ideálist örökkévalónak óhatjuk. A valódi szerelem vágya örökkévaló, s megvalósulása éppen ezért: sírig tartó. Az ilyen szerelem megélése igazi művészet, melyet tanulni kell, melyben fejlődni és gyarapodni. Mivel egyetemes törvényszerűség, hogy az ideálist örökkévalónak óhajtjuk, ezért a hűség mint morális cselekvésforma szükségszerű velejárója az igaz szerelemnek, sőt, főjellegzetessége. Ez különbözteti meg a valódi szerelmet a hamisítványtól. A valódi szerelemben a felek a "hozzájuk illő társsal" egy életen keresztül ragaszkodnak

egymáshoz. Annak bizonyítására, hogy ez mennyire így van, gondoljuk el a következőket: Tegyük fel magunknak a kérdést: Voltunk már igazán szerelmesek? Volt már olyan, amikor szívünket, gondolatainkat és egész lényünket teljesen betöltötte kedvesünk személye? Ha erre a k érdésre igennel felelünk, tegyük fel a másodikat: Nehéz volt hűnek lenni szerelmünkhöz? Én azt gondolom a válasz nyilvánvaló. Hiszen amikor az embernek minden porcikája vágyakozik a másik után, egyáltalán nem nehéz a hűség, sőt, a hűtlenség lenne nehéz. Nagyon szépen fogalmazza ezt meg Salamon király az énekek énekében: „Mint a liliom a tövisek közt, olyan az én mátkám a leányok közt. Mint az almafa az erdő fái közt, olyan az én szerelmem az ifjak közt. Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni és az ő gyümölcse gyönyörűséges az én ínyemnek" (Én 2,2.3) A kép azért szép, mert beszédes. Míg mindenki más olyan a szerelmes

számára mint a t övis, addig szerelme olyan mint a l iliom. Amíg a többi leány olyan mint a terméketlen fa, addig kedvese gyümölcstermő fa. S nem nehéz hűnek lenni a liliomhoz a tövisek ellenében! A ragaszkodás sem nehéz a gyümölcstermőhöz, a meddő fákkal szemben! Az érzés ilyesmi: Elmondhatatlanul jó vele lenni, és szerelme gyönyörűséges! (A baj nyílván akkor van, ha az ember nem a liliomot, vagy nem a gyümölcstermő fát szereti, vagyis nem a „nagy Ő”-t, de erről a kérdéskörről később szólok majd) Röviden összefoglalva: a hűség nem nehézség, és nem valami ódivatú lejárt fogalom, hanem szükségszerűség. E nélkül nem is létezhet az igaz szerelem. E nélkül csak sok „nem igaz” szerelem létezhet, ami előbb utóbb a felek számára fájdalomhoz és sérüléshez torkol. Mondandónk summája tehát ez lehet: a valódi szerelem szükségképpen össze van kötve az erénnyel, melyet ebben az esetben hűségnek hívunk. Az

igazi szerelem tehát hűséges szerelem. - Az igazi szerelem a hozzá illő párját keresi, és nem adja oda magát másnak. - Az igazi szerelem amikor rátalál hozzá illő párjára, örökre odaadja magát neki. - Az igazi szerelem természetes folytonossággal nő bele a házasságba, ahol minden téren kiteljesedik. Végezetül tehát: Az igaz szerelem célja a párválasztás, a házasság, a család alapítás, az utódok létrehozása. Más szóval az élet átörökítése és továbbadása. Röviden: a valódi szerelem végső célja maga az élet