Politika, Politológia | Felsőoktatás » Politológia tételek, 2003

Politológia tételek - 2003 1 .Határozza meg a politika fogalmát, és a hatalom és uralom jelentését A szó eredete, az ókori görög kisközösségek elnevezéséből (polisz), illetve a városállami kormányzati rendszerből (politeia) származtatjuk. Ezek a s zavak a l atin ^ politica", „politicus" (politikához tartózó, politikával foglalkozó) fogalmakon keresztül kerültek be a magyar szókincsbe.A szó tehát magyarul egyszerre több tartalommal is használatos. Ahogyan Gombár Csaba írja, legalább négyfélejelentésben ismerjük. Mindenekelőtt a társadalom egyik elkülönült alrendszereként különböztetjük meg, amikor a gazdasági, az eszmei- ideológiai, jogi, kulturális alrendszerek mellett a társadalom irányításáról, a közösség ügyeinek az intézéséről beszélve használjuk a “politikai rendszer" kifejezést. Második jelentése a „ hatalom-uralom", az állami"akaratátvitel tartalmában használatos, amikor

olyan csoportokat, intézményeket illetünk politikai tartalommal, amelyek a k öz javára, annak érdekében szervezik-vezetik cselkedeteinket. A politika harmadik jelentéstartalma sajátos művelettípusokat, döntéshozatali módszereket jelent. A politikai döntések különböznek a rendőri, vagy a gazdasági döntésektől, mind a döntésben résztvevők köre, mind pedig az intézkedések tartalma és a végrehajtás eszközei tekintetében. S végül a negyedik jelentés szerint a politika magában foglalja mindazok körét, akik a politikai ügyekben tevőlegesen részt vesznek, magát a „politikai testet^ vagy szigorúbban véve a „politikai elitet". A politika egyszerre „közösség", „tevékenység", „viszony", „rendszer", „struktúra" és „folyamat", attól függően honnan nézzük és milyen szempontból elemezzük. (Gombár Csaba: Politika címszavakban.) A politika a magyar nyelvben a közösség ügyeinek

intézését, a közösség és egyéneik közti viszonyokat jelenti általában, konkrét összefüggésekben azonban inkább használjuk a megkülönböztető fogalmakat. Eszerint a politikai közösségeket nevén nevezve beszélhetünk lakóhelyi-, (községi, városi), állampolgári-, nemzeti- vagy állami-stb. közösségekről; a politikai intézményeket és szervezeteit tekintve állami-, párt-, érdekképviseleti-, civil társadalmi-, stb. intézményekről; a politikában résztvevők körét és csoportjait tekintve a politikai elit és különböző csoportjairól illetve a szavazókról, aktivistákról, a politikai névtelenekről, stb. Minden közösségben tehát sajátos viszonyok alakulnak ki a közösség tagjai között és a különböző közösségek egymáshoz viszonyított helyzete is eltérő lehet. Szerepek és funkciók szerint alárendelt és/vagy mellérendelt helyzetben lévő egyének és közösségek alkotják a társadalmat. A hatalom és uralom

fogalmai legáltalánosabban e tagolt viszonyrendszer leírására szolgálnak. A hatalom fogalma mindenekelőtt azt jelenti, hogy valakiknek befolyásuk (hatalmuk) van mások felett, azaz képesek célok kijelölésére és mások mozgósítására (parancsok megfogalmazására), hogy akaratukat, szándékukat másokkal ís~meg; tudják valósíttatni. Amikor azonban a hatalom közösségeket érint, illetve közösségek gyakorolják a befolyást, akkor már többnyire politikai viszonyokról beszélünk, a politikai hatalom egyik összetevőjét ragadtuk meg. A politikai hatalom egyik sajátossága tehát, hogy kisebb-nagyobb közösségeknek, végső soron magának az egész társadalomnak befolyásolására, a k özös cselekedetek megszervezésére, összehangolására (koordinálására) és vezetésére irányul. . A politikai hatalom tehát szervezett, intézményekben megtestesülő közhatalom. Az intézmények elkülönült, látható rendszere segít az akaratok

mozgósításában, a munkamegosztás és koordinálás feladataiban Uralomról akkor beszélhetünk, ha a hatalom meg is valósul, gyakorlati cselekedetekben testesül meg. Ezt a különbséget már az ókorban is ismerték Arisztotelész a potencia és aktus kifejezésekkel határozta meg a h atalom (képesség) és az uralom (ténylegesség) különbségét és jellegzetességét. A politikatudományban máig is leginkább Max Web Német szociológus elemzése használatos, aki Arisztotelészhez hasonlóan fogalmazta meg a hatalom és uralom lényegi különbségét. Szerinte a hatalom egyfajta képesség az akarat érvényesítésére, az uralom pedig a manifesztálódott (megvalósított) és intézményesített, tartós akaratátvitel. „Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély. Uralomról

beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak." (Max Weber: Gazdaság és társadalom) További elemzésében ezért W éber nagy figyelmet fordít annak vizsgálatára, milyen indokok alapján fogadják el az alárendeltek a hatalom szándékait. Az általa megnevezett tipikus uralmi viszonyok az alábbiak: A tradicionális uralom, ahol az uralkodók joga vagy istentől, vagy a hagyományból származik, öröklődik és a származás s zerint megkérdőjelezhetetlenül megilleti a kiválasztottakat. A karizmatikus uralom a Max Weber-i második típus. Ebben az esetben a vezetőknek olyan képességeket, isteni adományt (karizmát) tulajdonítanak, hogy csak egyedül ők tudják a társadalom javát megfogalmazni (közjó) és ezért követni kell oket. Végül a h armadik féle uralom-típus a modernkor terméke. A törvényes ésszerű (legálisracionális) uralmi viszonyokban az emberek bizalma azon a

hiten és meggyőződésen alapul, hogy a törvényhozók közös bölcsessége és átgondolt, ésszerű döntései nyomán dőlnek el a közös dolgok. A modern uralmi viszonyok nem személyekhez, hanem törvényekhez, intézményekhez kötődnek. 2. A politikai rendszer szűkebb és tágabb jelentése Közelebbről nézve, a politikai rendszernek kétféle megközelítése, értelmezése a leggyakoribb A szűkebben vett politikai rendszer a mindennapi használatban egy ország, egy állam politikai intézményegyüttesét, államhatalmi-, párt- és egyéb politikai közigazgatási- adminisztratív szervezeti rendjét, jogrendszerét, stb. jelenti Az alábbiakban Bihari Mihály elemzésére támaszkodva soroljuk fel a politikai rendszer elemeit: 1, A politikai szervezetek; mindenek előtt a „legitim erőszak " szervezete, az állam és annak szervei, valamint a politikai pártok, érdekképviseleti szervezetek (pl. a szakszervezetek, kamarák), nemzetközi politikai

szervezetek helyi szervei, stb.; 2, A politikai normák, szabályok (pl. a politikai jogszabályok, a pártszabályzatok illetve un. szokásjogok); 3, Az egyéni és csoportos politikai magatartások; 4, A politikai érdekek rendszere; 5, A politikai döntések rendszere és mechanizmusa; 6, A politikai kultúra és a politikai szocializáció; 7, A politikai ideológiák; 8, A különböző politikai közösségek rendszere. (Bihari Mihály-Pokol Béla: Politológia) A politikai rendszer másik, tágabb és jóval bonyolultabb értelmezése a „politika rendszereként" közelíthető meg. Ebben a társadalomfilozófiai, rendszerelméleti és egyéb mozzanatokat tartalmazó elemzésben többféle iskola és tudományos műhely sok évtizedes vitáinak lényeges elemeit használjuk fel. A tudomány közös nyelvének és szemléletének példáját adja a p olitika rendszerelméleti bemutatása. Eszerint égy rendszer (a) elkülönült a környezetétől (b) önálló, saját

struktúrával és funkcióval rendelkezik, (c) képes a környezetből kapott hatásokat feldolgozni, beépíteni saját rendjébe és végül (d) képes maga is hatást gyakorolni külső környezetére. Az angolszász politikatudományban Dávid Easton és Gábriel Almond alkalmazták és fejlesztették tovább a politikai rendszerelméletet, mindenek előtt Talcott Parsons társadalomelméletére támaszkodva. D. Easton a p olitikai rendszert a t ársadalom vezénylésének alrendszereként vizsgálta, amelynek fő funkciója, hogy az egész közösség számára döntéseket hozzon és ezekét a döntéseket a gyakorlatban megvalósíttassa. Munkásságában a kibernetika modelljeit alkalmazta á politikára Leírásában a társadalomból érkező inputok (bemenétek) és a politikai rendszerben hozott döntések, outputok (kimenetek) vísszacsatolásos körfolyamatként jellemzi a politikai rendszer működését. G. Almond elemzésében a r endszer leírásának

alapfogalmaiként a s truktúrát (intézmények, szervezetek) és a funkciót (a struktúra-elemekhez kapcsolódó alapfeladatok) nevezi meg. S a struktúrák és funkciók részben a környezetből érkező hatásként (input) értelmezhetők, részben pedig a rendszer környezetet befolyásoló válaszaiként (output). összehasonlító politológia című művében az input funkciók kétféle csoportját sorolja fel. Az egyik csoportot „rendszerfunkcióknak" nevezi, amelyek a rendszer önfenntartásához tartoznak. Ezek: a politikai szocializáció, a rekrutáció (politikusi utánpótlás folyamata) és a politikai kommunikáció. Azt mondhatjuk, hogy a politizáló társadalom és a politikai elit folyamatos újratermelődése és állandó kapcsolattartása az egyik bemeneti funkció. A másik input funkció-csoportot „folyamati funkcióknak" nevezte el, amelyek a döntéshozatal egymás utáni lépéseihez kapcsolódnak elengedhetetlenül. Ezek az

érdekartikuláció (a sokféle érdek feltárása, megjelenítése); az érdekaggregáció (az érdekek egyesítése); programkoncepció kidolgozása; a döntéshozatal maga; és végül a végrehajtás, értékelés. 3. A moder politikai állam főbb jellemzői, államtípus, államforma, legitimáció Az Amerikai Egyesült Allamokban a kormányzás, kormányzati rendszerek (government, governmental systems) fogalmak sokkal elterjedtebbek. Ez kétféle szemléletre utal Az európai (elsősorban a német és a francia) megközelítés a hatalom minőségi-filozófiai jegyeire koncentrál (kié a hatalom, milyen az adott állam), a szubsztanciális (lényegbevágó) összefüggések oldaláról közelíti a jelenségegyüttest. Az amerikai politikatudomány a hatalomgyakorlás formáira és folyamataira figyel elsősorban (hol, milyen intézményekben és hogyan születnek a döntések), s a működés eljárásbeli (procedurális) szabályai és rendszerei szerint próbál

minőségi következtetéseket tenni . Az újkor nagy paradigma-váltása (alapvető, meghatározó összefüggése) következtében alakult ki a modern politikai állam. A gazdaságban a tőkés viszonyok (kapitalizmus), a filozófiában az emberközpontú gondolkodás (felvilágosodás), a politikában az egyéni érdekekből építkező közérdek (közjó), a társadalmi szabadság megteremtésének igénye (liberalizmus) kellett ahhoz, hogy az állam modern fogalma és tartalma fokozatosan kialakuljon. A modern politikai állam mindenek előtt állandó területtel és lakossággal rendelkezik (területi integritás, sérthetetlenség), ahol az ott élő polgárok (mint az állampolgári közösség tagjai) hozzák létre a maguk közhatalmát, beleértve az erőszak alkalmazásának jogát is polgáraikkal szemben (szuverenitás, az állam kizárólagos hatalma polgárai felett). Az állam tehát a polgárok közössége által létrehozott, de ezzel egyszersmind tőlük

különvált közhatalom, amelyik szervezett, intézményes keretek között tartja fenn az uralmat. A modern politikai állam egyik legfontosabb jellemzője annak jogszerűsége, az emberek szabadságának és politikai egyenlőségének elfogadása és garantálása. A liberális jogállam, mint a politikai állam legelső (eszményi) formája, jogszerűségével egyrészt biztonságot nyújt az állampolgárok számára, hogy személyes integritásukat (sérthetetlenségüket) az állam központi intézményei védelmezik, másrészt pedig korlátozza önmagát az egyének személyes szabadságának megsértésében, az erőszak alkalmazásában. A liberális jogállam legnagyobb ellentmondása a kinyilvánított jogi lehetőségek (jogegyenlőség) és a társadalom egyes tagjainak és közösségeinek valóságos politikai helyzete között feszült. A demokratikus jogállamiság ennek nyomán a XX. század terméke a fejlett országokban Az állampolgárok egyre nagyobb

részének politikai beleszólási lehetősége (a választójog kiszélesítése), és az önálló szervezeteken keresztül az akaratnyilvánítás erősödése (tömegpártok és korporációk) demokratizálta az államszervezetet. Az államfejlődés következő szakasza a szociális államiság megteremtése, a jóléti állam ideája ugyancsak társadalmi követelésekhez valamint az uralom stabilitásához kapcsolódott. A liberális-demokratikus-szociális államiság útja a nemzetközpontú államfejlődés fő tendenciája a legutóbbi évszázadokban. Ez a fejlődés ma már egyes elemeiben egymással is összefonódva, különböző mértékben jellemzi az egyes országok államait. Ugyanakkor a XX század második felétől az erősödő gazdasági és politikai integráció valamint a globalizáció kihívásaival új, eddig még pontosan nem meghatározható szakasza várható a modernkori államfejlődésnek. Az államtípus a különböző államok minőségi

jegyeinek összessége szerinti csoportosítás, míg az államforma a rendszer eredetére és a legitimáció fő forrására utaló elnevezés. A legismertebb államtípusok a demokratikus és nem-demokratikus államok. A demokrácia tartalmi jegyei „a nép uralma a nép érdekében és a nép által" formulában összegezhetők, ahogyan azt Ábrahám Lincoln, az Amerikai Egyesült Államok egykori elnöke fogalmazta meg; a f ormai követelmények pedig ennek szolgálatában az alkotmány (jog) érvényesülésében, a hatalmi ágak elkülönülésében és egymásra utaltságában, a rendszeresen megtartott választásokban, stb. összegezhetők Az államformáknak klasszikusan két csoportja van, a monarchikus (királyság) és a köztársasági (respublika) államforma. A monarchiában az államfő öröklés útján kerül a pozíciójába. A királyság a nemzet hosszú, dicső múltjára és egységére utal, erősítve ezzel a modern demokrácia stabilitását is.

Legitimáció . Az uralmi viszonyok elfogadottsága, tekintélye (presztízse) a legitimáció alapvető tartalma Az elfogadottság mikéntje és forrása azonban sokféle lehet. El lehet tűrni egy rendszert azért, mert félnek tőle, ha az elriasztó eszközöket használ az uralom fenntartása érdekében. De el lehet viselni azért is, ha polgárainak lehetővé teszi az anyagi gyarapodást, a nyugalmat. A politikai rendszerek legtöbbje a „mézesmadzag és a furkósbot", azaz a jutalmak és büntetések kettős módszerével igyekszik polgárai lojalitását, tekintélytiszteletét megszerezni, a rendszer elfogadottságát garantálni A legitimációnak különböző alapja (bázisa) lehet. Alkotmányos vagy törvényes alapon a rendszert (annak kereteit és működési elveit és rendjét) jogi formákban is körülírják, ezeket az arra felhatalmazott autoritások (tekintélyek), a parlament, a király elfogadják és megerősítik, valamint az állampolgárok is

betartják a rendelkezéseket. Ebben a formában a legitim egyben legális is (Legális: törvényes, a törvénynek megfelelő.,) A politikai legitimitás ennél szélesebb értelmű. Azt jelenti, hogy a r endszernek az elfogadottsága/támogatottsága a törvényeken túlmenően a szokásokban és spontán akciókban, az állampolgári magatartásokban, szervezkedésekben is megnyilvánul. Jelentheti azonban azt is, hogy a törvényes rend megváltoztatása utáni rezsim is támogatást kap polgáraitól (nem szerveznek felkeléseket, elégedetlenségi akciókat ellene), ha az helyzetükben javulást hoz, vagy valamilyen érdeküket maximálisan kielégíti, pl. a külföldiekkel szembeni védelmi igényeiket 4. A demokrácia fogalma,keletkezése és értelmezése A szó eredete az ókori görög városállamokhoz nyúlik vissza. A városállami közösség életét szervező-vezető uralmi rendszereknek különböző formái alakultak ki a királyságtól a demokráciáig. Ebben

az összefüggésben a demokrácia nem más, mint egy adott (város)állami-uralmi rendszer, mégpedig az ott élő szabad és egyenlő polgárok közössége által szervezett rendszer. Pontosabban a közösség többsége, a polgárjoggal rendelkező nép (demos) uralma és rendszere. Az egy államhoz tartozó közösségek létszámának növekedése, az államok területének kiterjedése, a modernkori szakszerű államiság kialakulása idején a demokráciának ez a felfogása új tartalmat kapott. A demokrácia mindenek előtt a politikai jogegyenlőséget, az egyenlő jog alapján történő választási/részvételi lehetőséget és az ezeket szolgáló, megvalósító intézményi kereteket jelentette. Elvált egymástól a tartalom (a többség uralma) és a forma (az ezt többé-kevésbé lehetővé tevő intézményrendszer). Míg eredendően a demokrácia az érintettek közvetlen részvételének/uralmának a formája volt (közvetlen demokrácia); a modern korban a

többség beleszólási lehetőségét és képviseletének megszervezését jelenti elsősorban, a közvetett demokráciát (képviseleti demokrácia). (A közvetlen részvételen alapuló demokrácia továbbra is megmarad, de főleg a kisebb közösségek körében.) A demokrácia egy másik jelentése az uralmi szerkezet összetettségéhez kapcsolódik. Az állami-uralmi viszonyok bonyolultságát szakszerűen elemezve Max Weber német szociológus használja az uralmi szerkezet összetett fogalmát, amely nem más, mint az uralom fenntartásához szükséges eszközök strukturált összessége. Weber szerint az uralmi szerkezet legfontosabb összetevői: a bürokrácia, a technokrácia, a logokrácia és a demokrácia. A bürokrácia a szakszerű hivataliállamigazgatási szervezetet és az ott dolgozókat foglalja magába (államigazgatás, közigazgatás); a technokrácia a hatékonyságot, gazdaságosságot, ésszerűséget jelentő döntésbefolyásoló intézmény (a

gazdaságból került át az államszervezetbe); a logokrácia a tudományosságot, a tudományos döntésbefolyásolás eszközeit és intézményeit tartalmazza (politikai elemző-tanácsadó központok); s végül a demokrácia a politikai döntések által érintettek érdekképviseleti, véleménynyilvánítási, beleszólási, és ellenőrzési lehetőségét elősegítő, garantáló intézmény-együttes (a jogrendszer, a nyilvánosság fórumai, stb.) A demokráciának az eljárásokban, a döntéshozatali folyamatokban érvényesülő gyakorlatát, a szabályok, eljárások rendszerét ma már ugyancsak gyakran azonosítják a fogalommal. A „demokratikus döntés", a politikai rendszer „demokratizmusa" tehát elsősorban arra utal, hogy hol, milyen szinten, az érintettek feje fölött vagy az általuk választott fórumokon, milyen módon, milyen következményekkel stb. születnek a döntések 5. Jellemezze az alapvető klasszikus ideológiákat

(konzervatizmus,liberalizmus,szocializmus) Az ember és a természet, az ember és a társadalom illetve az emberek egymás o közötti viszonyaira vonatkozó, többnyire koherens (összefüggő) nézetek rendszerét e nevezzük ideológiának (Eredendően az idea = tan, eszme szóból származik.) A s társadalmak életében mindenkor nagy szerepet játszottak és még ma is játszanak az eszmék és az értékek. Gondoljunk csak a középkori feudális berendezkedések magyarázatára, vagy a vallásháborúkra, illetve a huszadik századi nagy nemzetközi konfliktusokra, amelyben a liberalizmus, a nacionalizmus, vagy éppen a fasizmus és kommunizmus nevében küzdöttek egymással a versengő, háborúzó felek A modern politikai eszmék az önállósodott politikai rendszerhez kapcsolódtak, a szekularizált világ társadalmi-politikai vitáiban formálódtak. Ebből a folyamatból vezethetők le az ideológiák funkciói is Minden politikai eszme alapvetően egy-egy fontos

társadalmi csoport, osztály érdekeit, céljait és értékvilágát jeleníti meg, ezért hozzájárul az önazonosság (identitás) kialakításához A klasszikus politikai ideológiák között a liberalizmust, a konzervativizmust és a n szocializmust szoktuk említeni. Mindegyik eszme előzményei a korábbi századokra o nyúlnak vissza, egységes elméleti rendszerbe a XIX. században szerveződtek, a fejlődő kapitalista-polgári társadalom szellemi következményeként. A liberalizmus a feudális rendszer származási, vallási stb. kötöttségeivel szembenálló polgárság ideológiája, az emberi szabadság és egyenlőség értékeit hangsúlyozza a születési előjogokkal szemben. Egyik központi kategóriája az individualitás, az egyének elsőbbségét tételezi mindenfajta közösséggel, kollektívával szemben. A liberálisok szerint a társadalom fejlődésének törvényei megismerhetők, tehát meg is változtathatók A liberalizmus felfogása szerint az

ember szabadságát elsősorban a tulajdonnal rendelkezés valósága illetve lehetősége garantálja, a szabadság és tulajdon összetartozó fogalmak. Ebből fakad gazdaságfilozófiájuk lényege is: a szabad kereskedelem, szabad piac követelménye, amely saját törvényei szerint szabályozza a gazdaság működését. A politika, az állam szerepét csupán a gazdaság külső feltételeinek garantálásában, a belső rend fenntartásában látják (éjjeliőr állam). . A konzervatív vagy már klasszikus liberalizmus változatlanul a hagyományos polgári szabadságjogok egyenlőségét (és a politikai jogok egyenlőtlenségét) hirdeti, a gazdaságban továbbra is a b e nem avatkozó állam elvét vallja, azzal a magyarázattal, hogy bár a gazdaság fejlődése sokak nyomorával jár együtt, csakis a gazdaság eredményei teremthetik meg a nyomor felszámolásának feltételeit. A demokratikus liberalizmus ezzel szemben a tömegeknek is kijáró választójoggal a

szabadságot és demokráciát próbálta meg összeegyeztetni. A szociális liberalizmus felismerte, hogy a társadalmi nyomor (a szociális kérdés) egyben a gazdasági teljesítmények korlátjává válhat, ezért állami eszközöket is fel kell használni a gazdasági egyenlőtlenségek következményeinek csökkentésére (jóléti állam, redisztribúció). Az un neoliberalizmus a kommunista és fasiszta diktatúrák erőteljes állami beavatkozásai ellenében ismételten az egyéni szabadság és a g azdaság piacelvűségének erősítését hirdeti. A konzervatívizmus politikai filozófiaként a szabadságot, az egyént középpontba állító liberális kihívásra válaszul született. Az egyénnel szemben a társadalom hagyományos közösségeit, a családi-rokoni közösségeket, majd a legszélesebb nemzeti közösséget állította, mégpedig úgy, hogy azok érdekei-értékei elsőbbséget élveznek az egyénekkel szemben. A szabadság fogalmával ellentétben a

rend szükségességét és társadalmat formáló/megtartó jelentőségét hangsúlyozta. Az ész racionalitásával szemben a h itek, az isteni kinyilatkoztatások szellemében a t ermészeten/társadalmon kívüli erők beavatkozását tételezi és ennek alapján a hagyományos alá-fölérendeltséget, a t ársadalom különféle csoportjai közötti anyagi/kulturális különbségeket, egyenlőtlenséget „természetesnek" és megváltoztathatatlannak tartja . A liberális konzervativizmus elfogadja a liberalizmus több értékét, illetve összeegyeztethetőnek tartja a konzervatív értékekkel. Ilyen pl az egyéni szabadság, a » tulajdon szentségének elve és a piac szabályozó szerepének elismerése. Ez a szemlélet a m odern angol konzervativizmust jellemzi leginkább, erről mondta Bertrand Russel, hogy a konzervatívok jobboldali liberálisok, a liberálisok baloldali konzervatívok. Az antiliberális konzervativizmus a liberalizmusban változatlanul

felforgató eszméket lát, a szabad kereskedelem és szabad verseny ellen a nemzetállam szabályozó/beavatkozó lépéseit követeli, a nemzeti piac védelmét hirdeti. A szocializmus különböző tartalmai már korábbi időkben is megjelentek, az egyenlőségen és az igazságosságon alapuló harmonikus társadalom eljövetelének képében. A szocializmus valódi társadalmi eszmévé és rendszereket befolyásoló ideológiává a X IX. századi klasszikus kapitalizmus eredményeként formálódott. (A fogalom ikertestvére a kommunizmus Eredetileg mindkettő ugyanazt, a kapitalizmus társadalmi kritikáját jelentette). A szocialista gondolkodásban a központi érték a társadalom legszélesebb, kizsákmányolt tömegeinek érdeke, ezért a s zocializmus mindenek előtt osztályközösséget meghatározó és szolgáló ideológia, osztályideológia. Az emberi cselekvések meghatározói a t ársadalmi viszonyok, ezért ezek előbbre valók, mint az egyéni érdekek. A

szocialisták úgy vélik, hogy a termelésben a munka és a tőke ellentéte a társadalomban a munkásosztály és a tőkésosztály ellentéteként kibékíthetetlenül jellemzi a kapitalizmust, ezért ennek felszámolására kell törekedni Ezekből az alapgondolatokból végül is kétféle, egy forradalmi-radikális és egy reformista szocializmus koncepció alakult ki. A radikális változat kidolgozása Marx nevéhez fűződik, aki éles kritikával lépett fel a klasszikus kapitalizmussal szemben. Gondolatrendszerének lényege, hogy mivel a társadalom nagy többsége számára a kapitalizmus sohasem teheti lehetővé a termelőeszközök és így az anyagi javak egyenlő tulajdonát (a munkásosztály gazdasági felszabadítását), ezért az egész kapitalista társadalmat kell forradalommal megszüntetni A másik irányzat lényege az, hogy a k apitalizmus megdöntése helyett a m unkásosztály politikai emancipálásán keresztül (demokratikus választójog,

törvényekkel védett munkaviszonyok, stb.) a r endszeren belüli reformokkal kell és lehet a s zociális szempontokat érvényesíteni Ez a n ézet lett a szociáldemokrácia fő törekvése a XX. században (Szocializmus = a kapitalista társadalmi rendszeren belüli ideológiai irányzat, modellkritika) A három klasszikus ideológia egymásra is ható és egymástól is származó változásai szinte azt eredményezik, hogy ma valójában mindegyik egy kicsit liberális, egy kicsit konzervatív és egy kicsit szocialista. Legfeljebb a belső arányok különböznek Illetve igen gyakran ellentét van a vallott társadalomfilozófiai és gazdaságfilozófiai felfogás között, pl. a konzervatívok állami gazdasági beavatkozást képviselnek. Filozófiailag úgy is fogalmazhatunk, hogy a múlt, a jelen és a jövő egyidejűségében mindegyik más-más idődimenzióra helyezi a hangsúlyt. 6. A pluralizmus és a politikai pártok, és egyéb szervezeti formák A demokratikus

rendezőelvek fogalmát Gombár Csaba honosította meg a magyar politológiában. A demokrácia alkotó rendjét szolgáló alapelveket nevezte így, amelyeknek önmagukban is demokratikus tartalmuk van és egymáshoz való viszonyuk is demokráciát sugall. A pluralizmust, a korporatizmust (néhol korporativizmusnak is írják), valamint a direkt participációt (közvetlen részvétel) sorolja Gombár a demokratikus rendezőelvek közé. (Gombár Csaba: Demokratikus rendezőelvek.) A pluralizmus alapvetően többfélét, sokféleséget jelent. Jellemző módon maga a fogalom is többféle jelentéstartalommal használatos. |Az ideológiai pluralizmus alapvetően arra utal, hogy a társadalmon belül sokféle módon (eszmerendszerben) magyarázzák a jelenségeket, s ezek a világmagyarázatok békésen (is) megférhetnek egymás mellett. A politikai pluralizmus e sokrétűség politikai dimenzióit jelenti elsősorban, mindenek előtt a politikai tagoltsághoz kapcsolódó plurális

érdekviszonyok megjelenítését, képviseletét. A politikai pluralizmus másképpen a pártelvűség gyakorlati megvalósítása, a különböző részérdekek szervezetszerű versengése többpártrendszer formájában. (A pars, partialis latin szóból eredően) A rész (pars) pozitív tartalma társadalmi értelemben ugyancsak a modernkor terméke. A korábbi évszázadokban a pártosodást az isteni akarat vagy a fensőbbség által kinyilvánított közjó elleni lázadásként, negatív tartalommal értelmezték, amire pl. a magyar „pártütés" szó is utal A felvilágosodás nyomán, a liberalizmus terjedésével paradigmaváltás zajlott le a k özjó felfogásában. A XVIII századi angol majd francia felvilágosodás és racionalizmus képviselői a társadalomban jelenlévő kisebb-nagyobb csoportok érdekeit, értékeit és cselekedeteit úgy fogták fel, mint amelyek összességükben hozzájárulnak az egész, a közösség javának létrehozásáhozA politikai

pártok kezdetben parlamenten belüli véleményközösségeket, klubokat, csoportokat jelentették (elsősorban a legliberálisabb angol parlamentben). Ezeket a csoportokat parlamenti frakcióknak, proto-, vagy honorácior pártoknak is nevezi a politikatudomány. A választójog demokratizálásával, kiszélesítésével felértékelődött a parlamenten kívüli munka. Ekkor a képviselők újra- vagy megválasztása érdekében már egyre inkább szükség volt a választópolgárokkal való közvetlenebb kapcsolat kialakítására, s az ezt szolgáló szervezetek létrehozására. A már tagsággal is rendelkező parlamenten kívüli szervezetek tehát a következő fejlettségi szintet jelentik, a „szervezett" pártok megjelenését. A kapitalizálódás nyomán a tömegek politikai képviseletére megjelentek az „osztálypártok", vagy tömegpártok. Ezek már nagy létszámú tagsággal, tagolt szervezeti rendszerrel, a vezetők és vezetettek hierarchikus

viszonyaival is jellemezhető „nagyüzemek", amelyek elsősorban parlamenten kívüli akcióikkal szerezték szavazataikat. A politikai pártok fejlődéstörténetének következő állomása a „néppártok" (vagy angol kifejezéssel a cat ch-all, kapj el mindenkit-típusú pártoknak) megjelenése a X X. század hatvanas éveiben. Ez a p árt-típus szorosan kapcsolódott a társadalom középosztályosodási folyamatához és az osztályszavazatok jelentőségének csökkenéséhez Napjainkban a legfejlettebb országokban az új típusú pártok számos változatával találkozhatunk. Közülük legismertebbek a környezetvédelmi és az etnikai kisebbségi pártok, valamint az utóbbi időben az un. médiapártok A korporatizmusnak (vagy korporativizmusnak) ugyancsak többféle jelentéstartalma van. A korporáció eredetileg közjogi testületet, társadalmi testet, törvényhatóságot jelentett (a latin corpus szóból származóan), pl. a lovagok, városok

képviseletét a királyi udvarban Napjainkban főleg a szakmai-gazdasági érdekképviseletek rendszerét és azoknak az államszervezettel kialakított alkumechanizmusát illetjük ezzel a fogalommal. A modern korporációk a munka világában kialakított érdekszervezeteket jelentik mert a modern államban nagyon sok politikai döntés közvetlenül is kihat a gazdasági tevékenységre (adók és elvonások, beruházási kedvezmények illetve állami megrendelések, stb.), s a gazdaság szereplői igyekeznek szervezetten képviselni érdekeiket a politikai döntéshozatali fórumokon. Másrészt viszont azért is, mert a munkáltatók-munkavállalók érdekellentétében gyakran fordultak államipolitikai segítségért a vitatkozó felek (a munkaidő hossza, a minimális, társadalmilag szükséges munkabérek megállapítása, vagy éppen a sztrájkok, munkabeszüntetések törvényi szabályozása érdekében), így a legtöbb országban a korporatív szervezetekkel való

együttműködés a politikai rendszer demokratikus működésének egyik jellemző formája. A direkt participáció (a közvetlen részvétel) elve az egyik legősibb politikai formához, az ókori görög népgyűléshez vezethető vissza. Valamennyi azonos joggal rendelkező polgár lehetőségét jelentette vezetőik megválasztására és egyéb közös döntések meghozatalában való részvételre. Ez az elv érvényesül mai modern formákban is. A tiltakozó mozgalmak résztvevői gyakran éppen a képviseleti intézmények elégtelen működése miatt folyamodnak ilyen eszközökhöz. Továbbá, azok szervezkednek ily módon, akiknek érdekeit sem a pártok, sem a különböző korporációk nem karolják fel, pl. diákok, nyugdíjasok, külföldi bevándorlók A XX század hatvanas éveitől kezdődően jelentősek az un. posztmateriális tartalmú tiltakozó mozgalmak is, a fegyverkezési verseny megállításáért, a nukleáris háború veszélyének csökkentéséért,

vagy a környezeti katasztrófák megelőzéséért. Ezek az un. értékorientált társadalmi mozgalmak jelentik az állampolgári részvétel egyik formáját Demokratikus politikai rendszerek: Demokratikus elvek: pluralizmus, korporatizmus participaco Demokracia tipusok: kepviseleti,funkcionalis, közvetlen Szervezeti formak: politikai partok, szakszervezetek (kamarak), egyesuletek (onkormanyzatok) 7. A politikai kultúra és típusai A politikai szocializáció színterei A politikai kultúráról az első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy nem más, mint a politika világát jellemző kulturális minőség A politikatudományban többféle megközelítést ismerünk a politikai kultúra tanulmányozásakor. A leíró jellegű megközelítés jellemzője, hogy leírja, bemutatja a társadalmakban jelenlevő jellegzetes politikai kultúrákat, úgy, ahogy azok előfordulnak. A normatív, értékelő jellegű megközelítés bizonyos csoportokhoz bizonyos jellemzőket rendel

és azok megléte, vagy hiánya szerint értékeli a politikai kulturális jelenségeket jónak vagy rossznak. Mindkét megközelítésnek van tere és jogosultsága, előnye illetve hátránya. A politikai kultúra tehát a politizálás szubjektív oldala. Azoknak az ismereteknek, véleményeknek, érzelmeknek, értékeknek és magatartásoknak az összessége, amelyek a politikai intézményekhez, folyamatokhoz és struktúrákhoz kapcsolódnak A politikai kultúrának kognitív, emocionális és attitüdionális tartalmi összetevői vannak, amelyek együttesen határozzák meg kinek-kinek a politikai folyamatokban való részvételét. A politikai kultúra másik jellegzetessége, hogy hordozói, kitermelői, és alakítói nemcsak egyének, individuumok, hanem különböző szintű és nagyságú csoportok is A modern politikatudományban a politikai kultúra legjellemzőbb típusait Gábriel Almond és Sidney Verba amerikai politológus-szociológus szerzőpáros művéből

ismerhetjük meg. (The Civic Culture.) Eszerint a három alaptípus a parochiális, az alattvalói és a résztvevői A parochiális kultúra jellemzője, hogy legfeljebb a helyi, lokális viszonyok iránt érdeklődik, nincs tudomása és érdeklődése a felsőbb politikai központ(ok) iránt. Általában a faluközösségi típusú társadalmakat jellemzi ez a szemlélet. Az alattvalói típusú kultúra a nagy, központosított monarchiákban alakulhatott ki leginkább. Az alattvalók tudják, hogy létezik egy felsőbb politikai hatalmi centrum, aminek ők engedelmeskednek, de eszükbe sem jut részt venni a politikai döntésekben. A részvételi politikai kultúra a modern demokráciákban alakulhatott ki. Az állampolgár sok mindent tud(hat) a rendszer működéséről és többféle módon részt is vehet (részt is vesz) a politikai döntések meghozatalában. Végül a szerzők fontosnak tartják, hogy valamennyi kultúrának vannak felhasználható, mindenkor értékes

elemei, ezért számukra a l egértékesebb politikai kultúra a kevert, általuk „civic culture"-nek elnevezett polgári kultúra 2. táblázat The Civic Culture (A polgári kultúra) MÁTRIX Rendszer egésze Input: a rendszer Output: az egyén Önazonosság: hatása az véleménye a magát és másokat egyénre rendszerről definiálja Parochial (nincs viszonyulás) Subject + + Participato + + + + ry (Forrás: Almond - Verba: The Civic Culture) A különböző társadalmakban a különböző típusú politikai kultúrák aránya eltérő. Az alább közölt ábrán fontos összefüggés látható a gazdaság és társadalom adott viszonyai és politikai kultúra tagoltsága között. Minél fejlettebb egy gazdaság és minél demokratikusabb egy társadalom (általában), annál nagyobb a résztvevői politikai kultúrával rendelkezők aránya és fordítva. 4. ábra A politikai kultúra: a politikai folyamatban való részvétel modelljei 100 Résztvevők Résztvevők

Résztvevők Résztvevők Alattvalók Alattvalók 90 Alattvalók 80 70 60 50 40 Parochiálisok Alattvalók 30 Parochiálisok 20 10 Parochiálisok Parochiálisok 0 DemokratikusAutoritárius Demokratikus -Ipari Ipari Preindusztriális (Forrás: Almond - Powell: Összehasonlító politológia, 63. old) AutoritáriusÁtmeneti A politikai szocializáció A politikai szocializáció -- mint általában mindenféle szocializáció -- a már elfogadott értékek, viselkedésformák elsajátítását és azokhoz való alkalmazkodást jelent. így sajátítja el a gyermek a szülők szokásait, érték- és ízlésvilágát, magatartásformáit. •• Az alkalmazkodás mértéke és szintje persze nagymértékben függ az egyéntől, a szülők pedagógiai módszereitől és nevelési szokásaitól, de a családon kívüli környezeti hatásoktól is (pl. az iskola, a barátok és más közösségek befolyásoló hatásától). Az egyéni szocializáció folyamán alakul-fejlődik a

gyermek jelleme, gazdagszik politikai szocializációra is. Ennek főbb tartalma is a tanulás, az elsajátítás és az alkalmazkodás A politikába belépő új ismeretvilága, formálódnak saját akarati és magatartási tulajdonságai Amit eddig olvashattunk az egyéni-családi szocializációról, lényegében érvényesnek mondható a generációk, a politikai szereplést vállaló „későjövők" már kialakult érték- és magatartási viszonyokkal találkoznak, a már gyakorló politizálok szokás- és ízlésvilágához kell az újonnan érkezőknek viszonyulniuk. A politikai szocializáció tehát röviden a politikai kultúra elsajátításának folyamatát jelenti. Ebben a folyamatban mind az egyének, mind pedig kisebb-nagyobb közösségeik belsővé teszik (internalizálják), befogadják a külső hatásokat, a mások által elfogadott érintkezési szokásokat, magatartásmintákat. Az egyéni-családi szocializációhoz hasonlóan ez i s hosszú folyamat, az

adott külső világhoz való alkalmazkodást jelent elsősorban és többnyire egyszer történik meg egy-egy generáció életében. A politikai szocializációnak azonban vannak az egyénitől eltérő sajátosságai is . Az egyik ilyen sajátosság a szocializáció közösségi jellege Ez elsősorban azt jelenti, hogy a társadalom kisebb nagyobb csoportjai fogadják be és alakítják az újonnan belépő csoportokat, közös tapasztalatok alapján adják tovább a csoportra jellemző magatartás- és viselkedési normákat. A másik eltérés az időtartamban található. A politikai szocializáció valamivel később kezdődik, mint a családi/egyéni és ennél fogva később is fejeződik be. Pontosabban szólva a „befejezés" nem is megfelelő szó annak jelzésére, hogy a szocializáció intenzitása csökken. A társadalmi változások nagyon gyakran eredményeznek ugyanis szociális és egyéb helyzeti változásokat, valamint a szokások, a magatartások

megváltozását az egyének és közösségek életében. A szocializáció többféle úton-módon mehet végbe. A politológusok megkülönböztetnek közvetlen és közvetett (direkt és indirekt) vagy tudatos és spontán módszereket, utakat. A közvetlen illetve tudatos utak lényege, hogy mind tartalmában, mind pedig módszereiben és szervezeti rendjében céltudatos tevékenység, szervezett-intézményes formák és keretek szolgálnak a szocializáció eszközeiül, míg az utóbbiaknál az elsődlegesen nem politikai céllal működő intézmények, közösségek közvetítenek többek között politikai szocializációs tartalmakat is. A direkt politikai szocializációs lehetőségek mindenek előtt a különböző politikai oktatási formák és a politikai gyakorlat maga. Az előbbiek között megemlíthetjük az iskolai oktatás politikai jellegű tárgyait (alkotmányjogi ismeretek, politológia), a felnőtt politikai képzés eseteit (pártok tanfolyamait) vagy a

direkt politikai elitképzés intézményeit. Az indirekt szocializációs lehetőségeknek széles tárháza van. A családdal kell kezdenünk, hiszen az egyének legkorábban itt sajátíthatják el, ismerhetik meg a tekintélyhez való viszony, a közös döntések és a csoportos együttélés legelső eseteit. Az iskolai oktatás számos tantárgya és a közösségi lét sok-sok történése ugyancsak alakítja-formálja a jellemet, a magatartásformákat. Az elsődleges baráti társaságok olyan ízléseket, szokásokat, véleményeket közvetíthetnek, amelyek ugyancsak hasznosan alkalmazhatók a politika színterén is. A különböző egyházi, civil társadalmi szervezetek, mozgalmak szintén adhatnak példákat, mintákat értékekből, magatartásformákból, amelyek a politikai viszonyokban is követhetőknek - vagy mutatis mutandis (a változók megváltoztatásával) alkalmazhatóknak bizonyulhatnak. A sort a munkahelyi hatásokkal folytathatjuk Hiszen bármilyen

munkahely hierarchikus viszonyai, a különböző tevékenységek végzésének és összehangolásának követelményei - ki-ki saját munkájának a r észe az egészben -, olyan gyakorlatias ismeretekhez juttathatja a résztvevőket, mint az együttműködési készség, önértékelés, vezetőkkel való kapcsolattartás, stb. Végül, de nem utolsósorban, a politikai szocializáció folyamatában egyre nagyobb hatású a tömegkommunikáció, a média szerepe. Ezek az eszközök önmaguk is kettős szerepet játszanak Lehetnek a formális (direkt) szocializáció eszközei, de a spontán szocializáció elősegítői is. Az előbbihez a közvetlen politikai műsorokat (híradásokat, közszolgálati információkat, politikai kampány-eseményeket) sorolhatjuk, amelyeknek elsődleges céljuk a politikai értékek-érdekek megismertetése és a hallgatók, nézők befolyásolása, mozgósítása. 8. Az új magyar demokrácia polgári és kommunista pártállami előzményei Az

új magyar demokrácia kialakulása A mai magyar politikai rendszer az 1989-1990-ben lezajlott politikai rendszerváltás folyamán és annak következtében alakult ki. A politikai berendezkedés történelmileg azonban az előző magyar berendezkedések hagyományait figyelembe véve formálódott az „alapító atyák" politikai vitáiban és az európai országok, elsősorban Németország intézményes demokratikus intézményei is felhasznált mintául szolgáltak. Történelmi előzmények és azok szerepe Minden történelmi fejődési folyamat, még a radikális rendszerváltások története is a megszüntetés/megőrzés logikáját juttatja érvényre. A történelemben semmit sem lehet „tiszta lappal" kezdeni, a „múltat végképp eltörölni". A tradíciók két értelemben is beleszólnak a formálódó jelenbe, illetve a jövőbe. A korábban kialakult, működő intézmények, kialakult struktúrák, elvek és szemléletek egy része továbbra is

mintául, felhasználható-alkalmazható például szolgál, más része éppen az új rendszer kritikája szerint megszüntetendő vagy módosítandó A polgári demokratikus hagyományok A tudományos feldolgozások legfontosabb megállapítása az, hogy a k ét világháború között Magyarországon lényegét tekintve autoriter (tekintélyelvű) parlamentáris kormányzati rendszer működött, amelynek demokratikus jellemzői is voltak (pl. többpártrendszer, rendszeresen megtartott választások nyomán működő t parlament, stb.), ugyanakkor ez a rendszer számos vonatkozásában továbbéltette az antidemokratikus (monarchikus) hagyományokat is. Az államfő a király nélküli királyság formájában • a parlament által ideiglenesnek választott, majd közel 25 évig hivatalában maradó kormányzó volt (Horthy Miklós, 1920. március 1 és 1944 október 16. között), kezdetben gyengeközepes erősségű államfői jogokkal A nemzetközi kapcsolatokban képviselte

az országot, szerződéseket köthetett. A parlament által hozott törvényeket azonban nem vétózhatta meg, csupán egyszer küldhette vissza az országgyűlésnek „megfontolás" végett. Ha azt a parlament akár változtatás nélkül is visszaküldte, akkor a kormányzó köteles volt kihirdetni. A parlament ülését csak meghatározott korlátok között függeszthette fel, illetve rendkívüli esetekben fel is oszlathatta, azonban a feloszlatáskor haladéktalanul új választásokat kellett kiírnia. Legerősebb jogosítványaként, mint „Legfőbb Hadúr" a hadsereg fölötti teljhatalom említhető, a hadüzenethez és a hadseregnek az ország határain túlra történő vezényléséhez azonban a parlament jóváhagyására volt szüksége. Bár a kormányzó jogkörében a harmincas években királyi hatalmi mozzanatok is megjelentek (pl. a parlament általi felelősségre vonás lehetőségének megszüntetése vagy a „relatív vétójog"

bevezetése), közjogi helyzete összességben ekkor is leginkább az erős köztársasági elnöki, mint a diktátori hatalomhoz hasonlított. A törvényhozó hatalom legfőbb intézményeként működött a magyar országgyűlés 1926. végéig egykamarás rendszerben, majd ettől kezdve az alsóház mellett a felsőházzal kiegészülve a p arlament kétkamarássá vált. A kormánypártiellenzéki politikai megosztottság figyelembe vételével a többpárti parlamentáris demokrácia szabályai érvényesültek és ezek megfeleltek az európai demokráciák követelményeinek. Az erős kormánypárttal szemben azonban nagyon gyenge és széttöredezett ellenzék állt (szociáldemokraták, liberálisok, stb.) A parlamentarizmusban a felsőház jogköre és főleg összetételének kialakítása visszalépést jelentett. A felsőház tagjainak jelentős része örökös jogon, méltóság, hivatal vagy kormányzói kinevezés alapján foglalta el helyét, s a választott tagokat

is igen szűk csoportok (törvényhatóságok, korporációk, tudományos fórumok, stb.) delegálták A felsőháznak a harmincas években egyre növekvő beleszólása volt a törvények elfogadásába is (részleges vétó, közös döntés, stb.) A parlament működésében és az egész rendszer belső és külső legitimációjában nagyon fontos tényező volt az akkori körülményekhez képest is korlátozott választójog és a titkosság hiánya a választások alkalmával. Magyarországon a húszas-harmincas években a szavazásra jogosultak az összlakosságnak mindössze 27-29%-át tették ki, (Ausztriában és Németországban 60% körüli, Finnországban 40% volt az arány). A vidéken alkalmazott nyílt szavazás módszere pedig azt eredményezte, hogy a többpárti versengés rendkívül korlátozott lehetett, s ennek következtében a kormánypártok (az Egységes Párt és utódpártjai) mindenkor az összes mandátum közel kétharmadával rendelkeztek A

végrehajtó hatalom a többnyire egypárti kormány kezében volt, amelynek miniszterelnökét és annak javaslatára a kormány tagjait a kormányzó nevezte ki. A fennállt pártviszonyok miatt a kormány parlament általi ellenőrzése csak formális volt, a kormány helyzetét erősítette továbbá a rendeletkiadás széles lehetősége. A politikai egyesületek belügyminiszteri engedély alapján működhettek, s a politikai jellegű rendezvények megtartását is engedélyhez kötötték. Ezeket a torzulásokat csak felerősíti a politikai kultúra jelentős alattvalói-parochiális jellege, amit többek között az uralkodó ideológiai-eszmei irányzatok rendszer-ideológiaként történő szerepeltetése is alátámaszt Ha a rendszert megpróbáljuk a R. Dahl-féle intézményes garanciákkal szembesíteni, az egyes pontok szerint a következő eredményre jutunk: 1. A szervezkedés szabadsága általában érvényesült, de törvény szerint tiltott volt a kommunista

párt számára, korlátozott a szociáldemokraták részére (a vidéki falvakban és kisvárosokban), és a szélsőjobb pártok számára is. 2. A vélemények kinyilvánítását a sajtóban nyílt cenzúra nem korlátozta, csupán néhány lap szüneteltetésére illetve betiltására találunk példákat a húszas-harmincas években. 3. A szavazati jog korlátairól már fentebb szóltunk, ami pl az egyhelyben lakás hosszabb idejéhez és az iskolai végzettséghez kapcsolódott, valamint az is megemlíthető, hogy magát a választójogot is a törvény helyett egy miniszterelnöki rendelet szabályozta. 4. A közhivatalokban a választhatóság viszonylag szűk körű volt, kivéve a törvényhatóságokat (helyi vezető testületek), ezeket azonban a kormány által kinevezett intézmények (jegyzők és főszolgabírák) ellenőrizték, illetve felülbírálták. 5. Miután a pártrendszerben a vezető kormánypárt dominanciája érvényesült, igazi versenyhelyzetről nem

beszélhetünk. 6. A szabad és tiszta választásokat legfeljebb a n agyvárosokban lehetett tartani, ahol pártlistás versengés v olt, a kisebb v árosok és falvak egyéni választókerületeiben a n yílt szavazás módszere miatt a választások tisztasága nem érvényesülhetett. 7. A kormányzati politika nem a szavazatoktól, hanem a vezető politikai osztályon belüli erőviszonyoktól függött. A kommunista pártállami örökség A második világháború után az ország szuverenitásának hiányában is - egy rövid ideig demokratikusabbá váltak a viszonyok. A polgári demokrácia korábbi korlátain is túlléptek a változások, elsősorban a tömegek szervezkedési és mozgósítási szabadsága és a választójog, a választások titkossága tekintetében. A háború következtében a régi hatalmi szerkezet összeomlott, új, demokratikus pártok képviselőiből álló ideiglenes parlament és kormány kezdte meg munkáját, amelyeket széles

tömegszervezetek is támogattak, s a Kisgazda Párt mellett a baloldali pártok (a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt) is jelentős befolyásra tettek szert. A politikai pluralizmust ekkor elsősorban a jobboldali pártok (nemcsak a fasiszta jellegű-, hanem a korábbi kormánypártok) szervezkedésének megtiltása korlátozta. 1946 február elsején az államforma ideiglenes jellege is megszűnt, amikor a parlament az országot köztársasággá változtatta és létrehozta a köztársasági elnök intézményét. Ezek az évek azonban nem zárultak konszolidált demokratikus viszonyokkal. Nemzetközileg a világ két politikai táborra szakadásával párhuzamosan 1948-ban a kommunista párt által vezetett szovjet típusú diktatórikus rendszerbe torkollottak. Ez a rendszerváltás a demokráciából a diktatúrába vezető változások folyamata volt, amit leginkább a Szovjetunió (kívülről), belülről pedig a Magyar Dolgozók Pártja (a kommunista párt) erőszakosan

hajtott végre . A kommunista politikai rendszerről szóló könyvtárnyi irodalomból ehelyütt elsősorban Körösényi András már említett müvére támaszkodunk, azonban az itt következő elemzésünk forrásai között feltétlenül meg kell említeni Bihari Mihály: Magyar politika című összefoglalóját is a magyar politikai rendszer 1945-95 közötti történetéről. A politikatudományban a kommunista típusú diktatúrák állandó vonásaiként (a) a rendszer ideológiájának, a m arxizmus-leninizmusnak kizárólagosságát, (b) a kommunista párt vezető szerepét, (c) az állami társadalmi tulajdonviszonyok uralmát (tervgazdálkodást) és (d) a politikai pluralizmus (verseny-alternatívák) hiányát említik a legtöbb esetben. Kissé részletesebben ez azt jelenti, hogy a marxizmus ideológiája legitimációs szerepet töltött be. Ennek megfelelően a távoli szép jövőt (a) a dolgozók hatalma (proletárdiktatúra a volt kizsákmányoló

osztályokkal szemben), (b) a korábbi szegény rétegek jóléte (a munkajövedelmek alapján mindenki jól élhet, a tökét pedig államosították) és (c) a kultúra, a tudás demokratizálása jellemzi majd (a volt uralkodó osztályok gyermekeinek a továbbtanulását adminisztratív eszközökkel akadályozták meg). A jólét gazdasági feltételeinek megteremtéséhez az erőforrások felett az állam rendelkezett (központi tervezés és a megtermelt javak újraelosztása, redisztribúció). A gazdasági-ideológiai célkitűzéseket pedig egy centralizált politikai rendszer irányításával valósították meg. A politikai központban az egyetlen kommunista párt állt (a többi pártot megszüntették), amelyik deklarálta „a" társadalmi érdekeket és a legfőbb célkitűzéseket. (Pártállam, ha az államot a közvetlen pártirányítás alapján jellemezzük, állampárt, ha a pártnak állami jogosítványira koncentrálunk.) Ez a politikai rendszer azonban

nemcsak a tényleges politikai tartalmakat vonta hatáskörébe, (jogállamiság hiánya), hanem lényegében mindenek fölött ellenőrizetlenül uralkodott, így váltak a kultúra értékei, a vallás és a magánélet intim területei is az állami érdeklődés és erőszakos beavatkozás közvetlen célpontjává (totális állami kontroll) A legfontosabb politikai döntések az adott szintű -párttestületekben születtek, még pontosabban az erős személyi függőségi rendszer miatt -többnyire a felsőbb szintű szűkebb pártvezetésben, melynek csúcsán végül a pártfőtitkár állt. Elvben (és a gyakorlatban is) bármilyen kérdés megoldása „felcsúszhatott" a legfelsőbb fórumokhoz, vagy fordítva, ezek a testületek bármilyen kérdésben magukhoz ragadhatták a döntés jogát. A h ivatalos á llami fórumok f ormálisan te vékenykedtek. A h atalmi á gak -hagyományos munkamegosztása helyett valójában az e gész ál lamszervezet a párt

végrehajtó hatalmi intézményeként működött. A pártszervek bármikor közvetlenül beleszólhattak az állami szervek munkájába. Az államfői jogokat egy kollektív testület, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa gyakorolta, melynek elnöke volt az államfői szerep formális birtokosa. Az országgyűlést közvetlen és titkos választások alapján választották, de a jelölteket az ugyancsak a párt által ellenőrzött Hazafias Népfront jelölte . Az országgyűlés kevés konkrét ügyet tárgyalt, évente negyedévenként néhány napig ülésezett Helyette az Elnöki Tanács rendelkezett törvényerejű rendeletek kiadásának jogával és nagyon sok kérdésben nem törvény, hanem kormányrendelet volt a legfelsőbb jogforrás. A kormányt a miniszterelnök vezette, akinek valóságos hatalmi helyzetét a párt szűkebb vezetőtestületében, a politikai bizottságban elfoglalt tagsága határozta meg. Az állam területi (megyei, járási) és helyi

szervei a szovjet mintára létrehozott tanácstestületek voltak, amelyek a hagyományos magyar közigazgatási intézmények h elyére kerültek. A tanácsok tagjait közvetlenül a lakosság választotta, ugyancsak pártellenőrzés mellett. A testületek elnökeinek és a végrehajtó (szűkebb) apparátus kezében koncentrálódtak a döntések, amit az adott pártfórumok (illetve azok titkárai) többnyire már előzetesen meghatároztak. Az erősen központosított rendszer másik jellegzetessége volt a korábbi sokszínű korporatív és ifjúsági szerveződések tevékenységének a megszüntetése és a párt vezetése alatt álló egységes szakszervezeti mozgalom (SZOT - Szakszervezetek Országos Szövetsége) és egyetlen pártifjúsági szervezet (DISZ Demokratikus Ifjúsági Szövetség; KISZ - Kommunista Ifjúsági Szövetség) létrehozása. Ezek a szervezetek a sajátos rétegek és csoportok érdekeinek képviselete helyett a „hajtószíj" szerepét

töltötték be (szatellit szervezetek), azaz a párt által megfogalmazott feladatok megoldására mozgósították tagjaikat. Az 1948-tól kezdve kiépített kommunista-szocialista rendszer lényege, funkcionális és strukturális tagoltsága, valamint több intézménye az egész korszak alatt változatlan maradt. Néhány fontos eltérés alapján azonban a negyven év két szakaszra osztható: az 1963-ig tartó időszak (az 1956os forradalom epizódját kivéve) a totális diktatúra ideje, (az „ötvenes évek" vagy a „Rákosi korszak", az egyik leghírhedtebb kommunista vezetőről elnevezve), amit az 1960-as, 1970-es években az autoriter diktatúra, az un. Kádár-korszak követ A totális diktatúra (az eredeti modell) időszakában a Magyar Dolgozók Pártja vezetésével az egyetlen ideológia - egyetlen társadalmi érdek - egyetlen társadalmi akarat - egyetlen párt mindenhatósága nagyon drasztikusan, erőszakkal érvényesült. A marxizmustól eltérő

minden ideológiát a múlt rendszer rosszemlékű maradványának nyilvánítottak, ezeknek a terjesztését nyilvánosan nem engedélyezték A politikai kultúrában az alattvalói, a parochiális magatartásokat kényszerítették a társadalomra, a fontos ügyekbe beleszólni nem lehetett, de a formális támogatás kinyilvánítására hatalmas demonstrációkat szervezett a hatalom. Emiatt a lakosság nagy része kettős magatartást tanúsított: kifelé igyekezett a politikának megfelelni (konformitás), míg személyes véleményében és világnézetében élesen szembeállt azzal (kettős szocializáció). Az 1960-as évektől kezdődően az un. Kádár-rendszer autoriter diktatúrája (módosult modell) fenntartotta a korábbi korszak sok lényeges elemét (a párt vezető szerepe, egypártrendszer, szervezeti koncentráció, tervgazdálkodás, stb.), azonban több olyan változást is hozott,, melyek alapján a politikatörténetben joggal különböztetjük meg az

előző korszaktól. Az egyik legfontosabb változás a pluralizmus bizonyos fokú elfogadásában és érvényesítésében ragadható meg. (Sokan és sokszor illetjük ezeket a változásokat „kvázi" jelzővel Mintha-pluralizmus, mintha-érdekképviselet. Hiszen a legtöbb dolog csak a párt hozzájárulásával működött Olyan volt, mintha . ) A marxizmus-leninizmus a rendszer hivatalos ideológiája maradt továbbra is, de elfogadták, hogy a tudományos-,kulturális- és a m agánéletben másféle eszmerendszer is befolyással bírhat. (Ennek a politikai felismerésnek a „kezelésére" született a nevezetes „három T" politikája, azaz amit támogat, amit (még) tűr és amit tilt a párt, az állam.,) A marxizmus kizárólagossága helyett annak hegemóniája lett az uralkodó felfogás. A pluralizmus elfogadása a társadalmi érdekviszonyok sokrétűségének tudomásul vételével is járt. Az un érdekbeszámítás rendszere ugyan még távol állt a

reális érdekképviselettől, azonban több szempont figyelembe vételét jelentette a politikai döntések folyamatában. Az 1980-as évek végén egy új intézményt, az Országos Érdekegyeztető Tanácsot is életre hívták. A Kádár-rendszer egészét a p ragmatizmus jellemezte. Már nem az ideológia, hanem a viszonylagos jólét vált a legitimáció alapjává, világosan elvált egymástól a magánélet és a politikai közélet. A gazdaságban többféle kísérlet történt a piaci viszonyok egyes elemeinek alkalmazására és a magántulajdon elfogadására (kisvállalkozások, termelőszövetkezeti háztáji gazdaságok). A Kádár-rendszer korlátozott liberalizmusa, demokratizálódása, pragmatizmusa ugyancsak szerepet játszott a rendszerváltás adott módjának és szereplőinek a megszületésében s az új politikai rendszer kereteinek a létrehozásában 9. Az új rendszer /rendszerváltás/ kialakulásának főbb jellemzői, társadalmi feltételei,

folyamata A diktatúrából a demokráciába való átmenet politológiája, a tranzitológia (átalakulástan) elméleti keretekkel szolgál a folyamatok jobb megértéséhez és bemutatásához. Bár minden történelmi folyamat egyben bizonyos értelmű átmenet is, témánk szempontjából hangsúlyozzuk, hogy a tranzitológia a teljes (a politikaigazdasági-kulturális) rendszerváltással foglalkozó tudományterület. A politikai rendszerváltás az egész rendszerváltás legelső és leghamarabb lezajló mozzanata (főleg, ha a központi hatalomváltásra gondolunk). A gazdaságban, még inkább pedig a (politikai) kultúrában, szemléletmódban és emberi magatartásokban jóval tovább tart az új viszonyok kialakulásának folyamata. Ágh Attila magyar politológus ebből a szempontból annak a jelentőségét emeli ki, hogy korábbi, valamennyire is demokratikus rendszerek visszaállítása történik-e meg (re-demokratizálás), vagy sosemvolt demokrácia megteremtése a

cél (demokratizálás). Az előbbi pl Görögország vagy Magyarország esetében igaz, míg a korábbi Jugoszlávia vagy a Szovjetunió utódállamainak története az utóbbira szolgál példaként. A re-demokratizálás történelmi minták és esetenként megmaradt intézmények és szervezetek felhasználásával, kisebb konfliktusokkal, békésebb formában és rövidebb idő alatt konszolidálódhat, míg a teljesen új demokratikus viszonyok és intézmények létrehozása tovább tarthat és nagyobb társadalmi összeütközésekkel, több megtorpanással mehet végbe. Az átmenet folyamatát Dankwart Rustow amerikai politológus három fejlődési szakasszal írja le. Az átmenet előtti válság szakasza a régi rendszer kiélezett ellentmondásainak ideje Ez az időszak különféle válságelemekkel teli, egyszerre lehet gazdasági, hatalmi-politikai, erkölcsi, ideológiai és legitimációs válság. Ezt az időszakot Ágh Attila másképpen romboló káoszként

jellemzi A demokratikus átmenet (Rustow) a teremtő káosz időszaka. Ekkor még a régi lebontása és az új viszonyok megteremtése éles küzdelemmel zajlik, nem is mindig világos perspektívával és a vereség lehetőségét is magában hordozva. Ebben az időszakban azonban létrejönnek az új politikai rendszer alapvető intézményei (politikai pártok, demokratikus parlament, stb.) S végül Rustow szerint a demokratikus konszolidáció az új intézmények stabilizálódása, a rutin-szerű működés ideje, a demokrácia minőségi és sokoldalú megerősítésének a feladataival. Az egyes szakaszok természetesen nem mindig válnak élesen el egymástól és a rendszer bizonyos részleteiben nem egy időben következnek be a változások. (Dunkwart Rustow: Transitions tó Democracy) Sámuel Huntington amerikai politológus-szociológus a k elet-közép európai országok átalakulásában a politikai elitek viselkedését és vetélkedését vizsgálva három tipikus

esetre mutatott rá. Az általa átalakulásnak (transformation) nevezett első esetben a régi elit kezdeményezi a változásokat, mindvégig igyekszik megtartani vezető szerepét és többnyire sikerrel menti át a pozícióját. Ez történt pl a volt Szovjetunió utódállamai jelentős részében, vagy Jugoszláviában, Romániában. Az átrendeződés (transplacement) eseteiben a régi és az új vezetők kényszerű együttműködésével, összjátékával, többnyire tárgyalások folyamatában alakítják ki a rendszerváltás lépéseit és módszereit. Ekkor a létrejövő új hatalmi viszonyokban a demokratikus választás eredményétől függő befolyást és pozíciókat szerezhetnek mind az új, mind pedig a régi elit képviselői. A magyar és a lengyelországi átmenet példázza ezeket a lehetőségeket. Az átalakulás legradikálisabb formája az elitek helycseréje, a régi elit felváltása (replacement) az újjal. Ekkor egyszerűen elsöprik, leváltják a

korábbi vezetőket és demokratikusan választott újak lépnek a helyükbe, amint az Csehszlovákiában illetve a (volt) Német Demokratikus Köztársaságban történt. (Sámuel Huntington: The Third Wave: Democratization in the Laté Twentieth Century.) Ezeket az elméleti kereteket figyelembe véve és a magyar politológusok (Ágh Attila, Bihari Mihály, Körösényi András és mások) munkásságára támaszkodva mutatjuk be a magyar rendszerváltás folyamatat. A régi rendszer válságának lassú folyamata Magyarországon 1988-ban gyorsult fel. Sem a korábbi pragmatikus ideológia, sem a politikai hatalom stabilitásának látszata, sem pedig az életkörülmények alakulása nem nyújtott tovább legitimációs alapot a rendszer változatlan fenntartásához. Ennek a válságnak a középpontjában az a felismerés állt, hogy a növekvő gazdasági nehézségeket már nem lehet a politikai rendszer valamilyen reformja nélkül megoldani. A párt legfelső vezetői

mégis következetesen tagadták a válság tényét, egyre több jel bizonyította azonban annak erősödését. Ekkorra már többféle reformelképzelés is megszületett, nagyobb részük a párton kívüli értelmiségiek körében (Fordulat és reform, Társadalmi szerződés, Demokrácia csomagterv). Jellemző azonban, hogy a politikai reformprogramok elsősorban a „szocializmus demokratikus modelljéért", a „jogállami keretek megteremtéséért", a „magyarság megmentéséért" fogalmazódtak, a r endszer megdöntésére nem szólítottak fel. A további demokratizálás kulcsa a főhatalmat birtokló Magyar Szocialista Munkáspárt, az MSZMP kezében volt. A körülmények nem hagyták érintetlenül magát a pártot sem 1988 májusában a párt országos konferenciája leváltotta Kádár Jánost a párt éléről és több régi vezetőtársát sem választották meg a Központi Bizottság tagjának. Ezzel az 1956 utáni keményvonalas csoport

nagyrészt kikerült a vezetésből. Grósz Károly, az akkori miniszterelnök lett az MSZMP főtitkára A legfelsőbb pártvezetésben megjelent nyílt politikai vetélkedés és Kádár leváltása már csak késői reakció volt a rendszer pluralizálásáért, demokratizálásáért és a j ogállami keretek megteremtéséért színre lépett autonóm, a párt felügyeletét elutasító szerveződések, mozgalmak tevékenységére. Ekkor már folyamatosan szervezték a politikai reformokról is szóló vitákat a Magyar Demokrata Fórum berkeiben, (a zászlót bontó első jelentős összejövetelük Lakitelken 1987. szeptember végén volt). Már működött a Szabad Kezdeményezések (liberális) Hálózata, közismertté vált a FIDESZ, amely már létrejöttekor is egyértelműen új típusú politikai szervezetként mutatkozott be 1988. március végén A független szakszervezetek közül elsőként a Tudományos Dolgozók Szabad Szakszervezete alakult meg, majd utána más

érdekvédelmi szervezetek is működni kezdtek, elutasítva a hagyományos szervezetek pártkapcsolatait. 1988 hosszú évtizedek után az első sztrájk időpontja (Mecseki Szénbányák Vállalatnál), amit még több követett ugyanabban az évben. A tömegtüntetések is kiléptek a hivatalos keretek közül Március 15 tömegméretű, nem hivatalos köszöntése mellett 1988. júniusában százezernél több ember tiltakozott a budapesti Hősök terén az erdélyi falurombolások ellen, s ennek a tiltakozó gyűlésnek a nemzeti érzések kinyilvánításával együtt belpolitikai üzenete is volt. Színre léptek a környezetvédők is, a Duna Kör és más mozgalmak is többször szólították az utcára követőiket. A következő években a folyamat folytatódott, 1989 és 1990 egymástól elválaszthatatlanul a „teremtő káosz", a politikai rendszerváltás időszaka. Amíg a korábbi években egyedül az MSZMP kezében volt a helyzet kulcsa, addig 1989-ben igazán

többszereplőssé vált a politika és partnerré, politikaformáló erővé izmosodtak az ellenzéki szervezetek. Ezzel párhuzamosan bomlott, bomladozott az állampárt S mindezek mellett új tényezőként kezdett feltűnni a Németh Miklós vezette magyar kormány is. Az MSZMP-n belüli küzdelem immár a radikális reformerek (Pozsgay Imre) és a „fontolva haladók" (Grósz Károly) között kiéleződött. A leglátványosabb politikai eredmény az egész korszak legitimációs bázisát megdöntő bejelentés volt: 1956 „ellenforradalomból" „népfelkeléssé" nyilvánítása (január) és a többpártrendszer lehetőségének elfogadása (március). Ezzel az MSZMP deklaráltan is megindult saját monopóliumának leépítése/elvesztése útján A rendszer ellenzékének soraiban kettős folyamat zajlott. Egyik részről több és több párt, szervezet kezdte meg tevékenységét, napról-napra szaporodott a számuk. Másrészről pedig - nem utolsó

sorban a l engyel ellenzék mintájára - megfogalmazódott az ellenzékiek együttműködésének igénye. 1989 március-áprilisban a Független Jogász Fórum kezdeményezésére megalakult az Ellenzéki Kerekasztal A sok konfliktussal tarkított folyamatot két sorsdöntő esemény gyorsította fel. Az 1956-os mártírok, Nagy Imre és társainak az újratemetése júniusban és Kádár János halála júliusban. Ezek után a Nemzeti Kerekasztal keretében intézményes keretek között folytak a tárgyalások az állampárt és az ellenzéki erők között a demokratikus jogállamiság megteremtéséhez szükséges teendőkről. A tárgyalások végén elfogadott politikai megállapodás tulajdonképpen a magyar békés és törvényes rendszerváltás alapdokumentuma. A felek megegyeztek, hogy a rendszerváltás legfontosabb törvényeit, az un. „sarkalatos törvényeket" csak az ellenzékkel közösen, azaz 2/3-os parlamenti többséggel lehet majd meghozni. S ami a

legfontosabb, megegyeztek a következő törvényjavaslatok lényegi elemeiben: 1. T örvényjavaslat az Alkotmány módosításáról, b eleértve a k öztársasági államformát, a parlamentáris demokráciát, a jogállamiságot, az új választójogi törvényt, stb.; 2. t örvényjavaslat az Alkotmánybíróságról, mely ezt a nagyon fontos jogállami intézményt létrehozza Magyarországon; 3. törvényjavaslat a pártok működéséről és gazdálkodásáról, a politikai pluralizmus törvényesítéséről; 4. törvényjavaslat az országgyűlési képviselők megválasztásáról, azaz a versengő pártrendszer keretében zajló választásokról; 5. törvényjavaslat a Büntető Törvénykönyv módosításáról, a politikai jellegű bíráskodás esélyének megszüntetéséről; 6. javaslat a büntetőeljárási törvény módosításáról, a civil jogok érvényesítésének törvényes garanciáiról. 1989. október elején rendkívüli kongresszust tartott az MSZMP

Ezen a kongresszuson a küldöttek többsége döntött a korábbi kommunista állampárt megszűnéséről és a Magyar Szocialista Párt (MSZP) megalakulásáról. A kongresszus történelmi jelentőségű határozata kimondta, hogy bár az MSZP jogutóda a korábbi állampártnak, nem kíván annak örökébe lépni sem a célkitűzések (szocializmus), sem a politikai privilégiumok (állampárt), sem pedig a többi párthoz való viszony (vezető szerep) tekintetében. Az MSZP kinyilvánította elhatározását a jogállamisághoz szükséges parlamenti törvényjavaslatok támogatására és vagyonának az államnak történő átadására. S ugyancsak számottevő változások történtek a parlamenten belül is. Pártfrakciók létrehozásával intézményesen is megjelent a Házon belül a többpártrendszer. Az ellenzéki frakció részben az időközi választásokon megválasztott ellenzéki párttagokból, részben pedig bennlévő függetlenekből verbuválódott. A

politikai rendszerváltás alkotmányos előkészítése átkerült a parlamentitörvényhozási területre. A parlamenten kívüli politikai csatározások immár az ellenzéki pártok között is megélénkültek, különösen a köztársasági elnökválasztás mikéntjének kérdése körül. Ebben még egy új intézmény, a népszavazás (referendum) is kipróbálásra került, amikor - a Szabad Demokraták Szövetsége, az SZDSZ kezdeményezésére -1989. november végén a lakosság döntött arról, hogy a köztársasági elnököt majd az új, demokratikus parlament válassza meg. Az 1985-ben megválasztott pártállami parlament 1989. őszén reform parlamentté változott Meghozta sorsfordító döntéseit: kikiáltotta a köztársaságot és október 23-át annak születésnapjává tette; elfogadta az Alkotmány módosításait, és ezzel megteremtette az alkotmányos jogállamiság kereteit; döntött a pártok megalakításáról és a többpárti választások

törvényes rendjéről; elhatározta saját feloszlatását és kiírta az első demokratikus és szabad választásokat 1990. március 25-re és április 8-ra 1990-ben aztán a jelzett időpontokban az országgyűlési választásokat megtartották. Ezen valóban sok párt versengett és a demokratikus vetélkedés nyomán az alábbi erőviszonyokkal ült össze az új magyar parlament: 3. táblázat Az új magyar parlament összetétele Magyar Demokrata Fórum (MDF) 165 képviselő Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) Független Kisgazdapárt (FKGP) Magyar Szocialista Párt (MSZP) Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) Függetlenek 94 képviselő 44 képviselő 33 képviselő 22 képviselő 21 képviselő 7 képviselő A választások eredményeként Magyarország valódi parlamentáris köztársasággá, demokratikus jogállammá vált. A volt (rendszer)ellenzéki pártok győzelme új távlatokat nyitott az átalakulás

folyamatában. A kormányozhatóság és a parlament működőképességének biztosítására a korábban elfogadott alkotmányos keretekben azonnali változásokat kellett keresztül vinni. A két legerősebb párt megállapodása, az MDF-SZDSZ paktum készítette elő ezeket, melynek következtében a kormányfő hatásköre erősödött és a 2/3-os törvények száma csökkent. A parlament első ülésén megválasztották Göncz Árpádot a parlament elnökévé és ezzel akkor ideiglenes köztársasági elnökké, majd Antall József miniszterelnök vezetésével MDF - Kisgazdapárti KDNP hármas koalíció alakított kormányt. A politikai hatalmi rendszerváltás legfontosabb intézményei létrejöttek. 10. Az új magyar választási rendszer és a magyar pártrendszer A parlamenti választójog lépésről lépésre szélesedett az elmúlt évszázad folyamán, napjaink demokratikus rendszereiben ma már többnyire minden nagykorú állampolgár rendelkezik ezzel a

joggal. Az általános választójog nélkül a múlt században Magyarországon a felnőtt lakosság 5-8 százalékának, e század húszas éveiben kb. 2 9%-ának volt szavazati joga A legutóbbi magyar választásokon a 18 éven felüli lakosság, azaz kb. az összlakosság 80%-a választhatott A választójoggal kapcsolatos további demokratikus igény, hogy nemre, fajra, nemzetiségre tekintet nélkül mindenki számára egyenlőséget biztosítson és mindenkinek egyenlő számú szavazata lehessen. A modern rendszerekben továbbá fontos követelmény a titkosság elvének érvényesítése, az egyéni akarat szabad kinyilvánításának garanciája. A magyar rendszert a rendszerváltás idején nagyon éles politikai viták után kompromisszumos megoldásként fogadták el. A történelmi pártok (a kisgazdák, a keresztény demokraták) a megyei pártlistás rendszert, a szabad demokraták és az MSZP az egyéni képviselői körzeteket, a Fidesz a vegyes rendszert támogatta

volna. Mindegyik párt saját várható jobb szereplése reményében foglalt állást. Végül is a pártok közötti kompromisszum az egyik legbonyolultabb választási rendszert eredményezte Európában. A magyar parlamenti választási szabályokat az 1989. évi XXXIX törvény tartalmazza, amelyen azóta csak kisebb változásokat hajtottak végre. A törvény szerint parlamenti képviselőket kétféle alapelv szerint lehet választani: az egyéni körzetekben a t öbbségi elv abszolút és relatív variációjának alkalmazásával, a megyei területi pártlistán pedig az arányossági elv alkalmazásával. Ezeken kívül az országos listáról meghatározott számítási technikával lehet további mandátumokhoz jutni. 7. ábra A magyar parlamenti választási rendszer A magyar parlament 386 képviselői mandátuma Egyéni választókörzetek 20 területi pártlista 176 (max.) 152 Körzetek száma: Budapesten Budapest 28 mandátum; 32; a megyékben 4 (Nógrád) és megyei

listák 4 (Nógrád) és 1 7 (Pest) között 14 (Pest) hely között Jelolesi feltetelek Országos pártlista (min.) 58 Kompenzációs alap folyamat-Elozetes Legalább 750 választó ajánlása A területen lévő egyéni Egy pártnak legalább hét (kopogtató cédulák) független, körzetek egynegyedében, de területi lista vagy párt jelöltre legalább kettőben jelöltje legyen 1.valasztasi fordulo Titkosan, egy megjelölésével jelölt A szavazás Titkosan, egy párt Nincs megjelölésével A szavazatok megszamlalasa Érvényesség Követelmény minimum 50%+1 fő szavazó az egyéni körzetekben és területenként Ha az első forduló érvénytelen 2. választási forduló Ugyanazon feltételek mellett, ugyanazon jelöltekkel és pártlistákkal. Eredményesség 50%+1 szavazat egy jelöltre Országosan minimum 5% Töredékek; (abszolút többség) szavazat egy pártra felettiek Ha az első forduló eredménytelen 2. választási forduló minimum 5% Az előző

forduló első három Az előző forduló pártjai az helyezettje, • illetve a 15%-nál adott körzetben, területen többet elértek A szavazás, mint az első fordulóban A szavazatok megszámlálása Érvényesség Minimum 25% szavazó Eredményesség A szavazatok aránya szerinti A legtöbb szavazatot szerzett elosztás (Hagenbach- Az un. töredék szavazatok jelölt a győztes (relatív többség) Bischoff) aránya (dHondt) (Forrás: Az 1989. Évi XXXIV Tv Az országgyűlési képviselők választásáról, a szerző összeállítása) A jelölési folyamat egyes mozzanatai szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az egyéni körzetekben megszerzett támogatottság mértékében lehet területi listákat állítani. Ez a módszer szűrőként szerepel, hiszen eddig 30-nál is több párt tudott jelöltet állítani az egyéni körzetekben, közülük 10-12 már nem éri el a területi lista jelöléséhez szükséges minimumot, s végül a területi pártlisták számánál is

kevesebb az országos listát kiállítani jogosult pártok száma, ami 12-15 volt az eddigi választások alkalmával. Ezek a módszerek már önmagukban is a kormányzóképes parlament kialakítása irányában mutatnak. A szavazáskor a választópolgárok két szavazatot adhatnak le: egyet az egyéni jelöltre és egyet az abban a körzetben is induló pártra. A területi lista állítása a pártok számára azért is fontos, mert csak azokban a megyékben lehet szavazatot gyüjteniük, ahol listájuk a szavazólapon található. A szavazatok összeszámlálásakor a számlálási technikáknak megnövekszik a szerepe. Az első fordulóban mindenféle továbblépés első feltétele a szavazópolgárok több mint felének érvényes szavazata. (Ezt külön-külön értelmezik az egyéni körzetekben és a területen (megye), majd országosan.) Érvénytelenség esetén is újabb fordulót kell tartani Előfordul tehát, hogy országosan érvényes szavazás mellett egy-egy

megyében vagy körzetben második fordulót kell tartani. A választás érvényessége azonban még nem jelenti azt, hogy a szavazás eredményt is hozott. A szavazatok mandátumra váltásának technikája a választási szabályok kevésbé ismert részlete. Itt sem kívánjuk ezt teljességében bemutatni, de jelentőségére és néhány mozzanatára szeretnénk felhívni a figyelmet. Az egyéni jelöltekre leadott szavazatoknál egyszerű a mandátum odaítélésének módszere. Ha az első fordulóban nincs abszolút első helyezett, akkor a szabályok szerint abban a körzetben újabb fordulót kell tartani. Magyarországon a sok jelölt miatt ez a leggyakoribb eset, az 1990-es évek választásain mindössze 8 helyen dőlt el a mandátum sorsa egy fordulóban. A területi pártlistákra leadott érvényes szavazatok összeszámlálásának első legfontosabb következménye az úgynevezett küszöbhatár megállapítása. A törvény szerint csak az a párt kaphat a területi

mandátumokból és az országos listához tartozó mandátumokból, amelynek országosan összesített szavazatai az ugyancsak országosan összesített érvényes szavazatok 5%-át meghaladják. Az 5% feletti szavazatot elérő pártok között aztán a megyén belüli szavazatarányok szerint területenként osztják szét a mandátumokat a legnagyobb maradék elve szerint, Hagenbach-Bishof módszer alapján. (Ha tehát egy párt egy területen belül meghaladná az 5%-ot, de országosan nem, ott sem kaphat mandátumot.,) Az egyes területeken a matematikai formula szerint ki nem osztható mandátumok az országos listás mandátumok számát növelik. Ez a küszöbhatár elég drasztikusan szűkíti tovább az indult pártok számát, hiszen az utóbbi három választáson mindössze 6 párt lépte át ezt a küszöböt (Lásd a választási eredmények táblázatát!). A küszöb felállítása a k ormányozhatóság megteremtésének, a parlamenti mandátumok aggregációjának

egyik legfontosabb eleme. S végül, az 5%-nál több szavazatot kapott pártok a rájuk illetve egyéni jelöltjeikre leadott, de mandátumot el nem nyert szavazataik összessége arányában még részesednek az országos-, un. kompenzációs keretből is. (Ennek számítása a legnagyobb átlag dHondt-féle módszerével történik, amely kevésbé arányos elosztást eredményez, mint a legnagyobb maradék módszere A magyar parlamenti pártrendszer A rendszerváltás idején az ellenzék egyik legfontosabb követelése a többpártrendszer megteremtése volt. Tevékenységük nyomán rohamosan szaporodni kezdtek a pártok Talán nem is hihető, hogy még 1999-ben is 150-160 körüli a bejegyzett pártok száma Magyarországon. Közülük azonban 8-10 a közismert pártok száma. Ezek az un releváns pártok, amelyek parlamenti képviselettel rendelkeznek, vagy rendszeresen indulnak a választásokon. A mai magyar politikai pártokparlamenti pártrendszerünk A politikai pártok

kialakulása és fejlődése Magyarországon többé-kevésbé követte az európai demokráciák tapasztalatait. A kiegyezés után alakultak ki a konzervatív kormánypártok és jelentek meg a liberális, radikális pártok is. Amkásmozgalom nálunk is kitermelte a szociáldemokrata pártot, ez a párt azonban hosszú ideig nem vehetett részt a parlamenti választásokon és így kisebb jelentőséggel bírt Az új, demokratikus pártok kialakulása A mai magyar pártok eredetüket, létrejöttüket tekintve három csoportba sorolhatók, mégpedig (1) az állampárt utódpártjai, (2) az új (mozgalmi) pártok és (3) a t örténelmi, hagyományos pártok csoportjára. 1. Az állampárt utódpártjai közül a legjelentősebb a Magyar Szocialista Párt, ismert még a Munkáspárt, s néhány jelentéktelen pártot is bejegyeztek még. Az egykori MSZMP 1989. okt óber elején tartott kongresszusa határozatában kimondta a saját megszűnését és egy új párt, a Magyar

Szocialista Párt (a továbbiakban MSZP) megalakulását. Ez a döntés - egyedülállóan a kelet-közép európai országok között - még a rendszerváltás előtt következett be és maga is nagy hatással volt a további eseményekre. Az MSZP szakítva elődjének politikájával, kezdettől fogva a pluralista demokrácia híve, a baloldali értékek hordozójának vallja magát. Míg első dokumentumában a „demokratikus szocializmus" és a szociáldemokrácia pártjaként kívánt tevékenykedni, 1990-től fő célkitűzése a nyugati típusú szociáldemokrata párttá válás. Tagságának jelentős része tagja volt a korábbi állampártnak, de nem volt automatikus a tagmegújítás. (Jellemző módon a volt állampárt mintegy 600 ezres tagságával szemben az MSZP-nek 30-35 ezer tagja van.) Az alapító kongresszuson Nyers Rezsőt választották elnöküknek, 1990 és 1998 között Horn Gyula, az 1998-as választások óta Kovács László a párt elnöke. A párt

sikerrel vette az 1990-es választásokat és azóta is, megszakítás nélkül, bent van a magyar parlamentben. 1989-ben az alapító kongresszuson kisebbségben maradtak Grósz Károly vezetésével újjászervezték az MSZMP-t, reform-kommunista politikai platformmal. Ez a párt jelenleg Munkáspárt néven tevékenykedik, elnökük Thürmer Gyula. Parlamenten kívüli, de a parlamenten kívüli pártok közül mindannyiszor a legtöbb szavazatot szerzett párt. 2. A késő Kádár-korszak jellegzetessége, hogy a p olitikai ellenzék lassan-lassan valóságos befolyásoló tényezővé vált. Kezdetben fél-illegális módon szervezkedtek, majd az egyesületi törvény keretében nyilvántartásba vétettek és 1989. tavaszától egymással együttműködve léptek fel a pártállami viszonyok pluralista demokráciává alakításáért. A magyar ellenzéknek a nyolcvanas években három fő áramlata volt. A népinemzeti érdekek alapján szerveződött laza értelmiségi

mozgalomként indult a Magyar Demokrata Fórum (MDF). Elsősorban a magyar nemzeti kisebbségek helyzete valamint a m agyar népesség fogyásának kérdései foglalkoztatták kezdetben, illetve Pozsgay Imrével is együttműködve a magyar politikai rendszer reformjáért emelték fel szavukat. Első elnökük Bíró Zoltán, még az állampárt kizárt tagja volt, ő azonban a párttá szerveződés kérdésében nem értett egyet Antall Józseffel, és lemondott erről a megbízatásáról. Az MDF legnagyobb hatású elnöke aztán Antall József lett, egyben a rendszerváltás első szabadon választott miniszterelnöke, akinek halála után 1993-ban Für Lajos, majd Lezsák Sándor vezette a pártot. 1999-ben Dávid Ibolyát választották elnökké Az MDF történetéhez tartozik a k ereszténydemokrata, a r adikális nép-nemzeti és a n emzeti liberális irányzatok párton belüli jelenléte és küzdelme, aminek következtében 1993-ban Csurka István és csoportja hagyta el

a pártot, majd megalakította a Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP). Egy másik csoport 1996-ban Szabó Iván vezetésével vált ki a pártból és Magyar Demokrata Néppárt (MDNP) néven új pártot alapított. Az un. demokratikus ellenzék a liberalizmus, a jogállamiság hiányát kérte számon a múlt rendszertől. Már a hetvenes évek végén bírálták a rendszert a politikai jogok hiányáért és az emberi jogok korlátozásáért, s csakhamar megtalálták a tiltakozás formáit is. Előbb illegális kiadványokon terjesztették nézeteiket (ebből nőtt ki az illegális Beszélő című folyóirat), majd lakásokon tartott „repülő egyetemeken" tárgyalták meg a rendszer problémáit, a nyolcvanas években pedig már utcai tüntetéseken, főleg március 15. és október 23 alkalmából tiltakoztak az antidemokratikus rendszer ellen. A mozgalom előbb a Szabad Kezdeményezések Hálózataként laza csoportokból álló szerveződéssé alakult, amiből

1988 végén a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) néven ellenzéki párt formálódott. A párt e rendszerváltás egyik legjelentősebb, radikális liberális pártja lett, előbb Kis János, majd Tölgyesi Péter, később Pető Iván elnökletével. A párt befolyásából veszítve 1994-ben az MSZP koalíciós társa lett, (közben Kuncze Gábor váltotta Petőt az elnöki székben), a választási vereség nyomán új elnökkel, Magyar Bálinttal kezdték ellenzéki tevékenységüket 1998-ban. A Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) pedig elsősorban generációs alapon kezdte működését 1998. márciusában Alapításkor ezzel a névvel jelentkeztek, azóta a Fidesz - Magyar Polgári Párt névre módosítottak (Fidesz - MPP vagy Fidesz). Szervezetük a nyolcvanas években kibontakozó egyetemista kezdeményezésekhez, a s zakkollégiumi mozgalomhoz kapcsolódott. Alternatív oktatást, szabad egyetemi tanárválasztást követeltek, de leginkább a magyar

társadalom mélyülő válságának kérdéseit tárgyalták. A közgazdasági és jogi tanulmányokat folytató hallgatók a valóságos pluralizmust, a magántulajdon szabadságát, piacgazdaságot és az emberi szabadságjogok érvényesítését akarták, beleértve a határainkon túl élő magyarok helyzetének megváltoztatását is. 1988 március végén ifjúsági politikai szervezetként léptek a színre, majd a rendszerváltás első parlamentjében már politikai pártként szakszerű hozzászólásaikkal arattak sikert. Mégsem sikerült szavazataikat növelni, így 1994 és 1998 között is ellenzékben voltak. 1998-ban azonban a legtöbb mandátumot szerezték és kormányt alakíthattak. A párt vezetője majd elnöke megalakulástól kezdődően Orbán Viktor 3. A magyar átalakulás legkésőbben szerveződő csoportjai az un történelmi pártok utódpártjai voltak. A Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP), a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt

(FKGP), a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP), és a M agyar Néppárt Nemzeti Parasztpárt korábbi tagjai és szimpatizánsai újjáalakították az 1949-ben erőszakicai betiltott, megszüntetett pártjukat. Ezek a pártok azonban nagy történelmi tehertétellel indultak, hiszen 1945 után - a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt, a KDNP jogelődje kivételével valamennyien együttműködtek az akkori Kommunista Párttal, s bár megszűnésük egyértelműen a kommunista diktatúra következménye volt, az 1945-1948-as időszak értékelése nagyon megosztotta a pártok szervezőit. Nem is véletlenül alakult több szociáldemokrata és kisgazda párt is, s mindkét pártot további belharcok jellemezték az újjáalakulás utáni első években. Közülük legnagyobb párttá a Kisgazdapárt vált, Torgyán József elnökletével. Az első két szabad választáson a KDNP is bekerült a parlamentbe, de 1998-ban a belső szakadások következtében már sikertelenül

szerepelt. 11. A mai magyar pártok társadalmi támogatottsága, összehasonlítása az európai pártokkal és pártrendszerekkel Egy pluralista demokráciában több párt verseng egymással a megszerezhető politikai befolyásért, pozíciókért. Ebben a küzdelemben igyekeznek megkülönböztethető „hívószavakat" eljuttatni a lakossághoz, aminek alapján támogatást várnak maguknak a választásokon. Ezek az értékeket, programokat, célokat tartalmazó dokumentumok és akciók megmutatják az egyes pártok eszmei-ideológiai karakterét. A f ejlett d emokráciákban az i deológiai t artalmak s zerint l eggyakrabban a „baloldali" illetve „jobboldali" jelzőkkel különböztetik meg a pártokat egymástól^ Nézzük meg tehát, mit jelentenek ezek a kifejezések. A magyar politológiai irodalomban Körösényi András elemezte legátfogóbban ezeket a fogalmakat. Induljunk ki az ő megközelítéséből A baloldal a francia felvilágosodás és

forradalom szellemi-politikai hagyományait követi, racionalista világkép, konstruktivista gondolkodás, a társadalom megjavíthatóságába vetett hit és politikai radikalizmus jellemzi. A társadalmi egyenlőséget, az emberi jogok és a demokrácia korlátlan kiterjeszthetőségét hirdeti, s a liberális szemlélet és magatartás támogatója. A gazdasági és szociális érdekkonfliktusokban többnyire a munkavállalók oldalán áll, s híve az állam gazdasági beavatkozásán alapuló szociális piacgazdaságnak és a tulajdonviszonyok sokféleségének, beleértve a közösségi tulajdonformákat is. A hagyományos jobboldal a konzervatív világképre és értékekre épít. A racionális cselekvés korlátait hangsúlyozza és a szokások, a tradíciók jelentőségét meghatározónak tartja. A radikalizmussal szemben a lassú, reformok során történő folyamatos átalakulást támogatja. Szükségszerűnek tartja a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenséget, s

ebből is következően a „rend" és a „tekintély" megőrzésének és fenntartásának híve. A korlátlan demokráciával szemben az alkotmányosságot és az állami-nemzeti tekintélyelvűséget hangsúlyozza. A modern gazdasági-társadalmi konfliktusokban inkább az üzleti-tulajdonosi köröket, a munkaadói oldalt támogatja, s ennek megfelelően a magántulajdon szigorú védelmezője. A pártokat különböző politikai családokba lehet besorolni. A legfontosabb politikai pártcsaládok az alábbiak: 1. A baloldal pártcsaládjához tartozók a hagyományos baloldali értékrend képviselői, amelyek a társadalomnak főként bérből és fizetésből élő részét képviselik. Ide soroljuk a szociáldemokrata (szocialista), kommunista, valamint az un. újbaloldali- és a környezetvédő pártokat A szociáldemokraták a munkásosztály tömegpártjaiként alakultak a múlt század végén, a mozgalom e század elején kettészakadt, és a r adikális,

forradalmi (lenini) szárnyhoz tartozók megalakították a kommunista pártokat. A második világháború után a legfejlettebb országokban tovább erősödtek a szociáldemokrata pártok, s lényegében elfogadva a tőkés rendszert, annak szociális átformálására törekedtek (demokratikus szocializmus, jóléti állam). Ekkor azonban már nemcsak a munkásság, hanem a középosztályok is támogatták őket, a szociáldemokraták lettek a baloldali gyűjtőpártok. A radikális kommunisták pedig a szovjet-típusú rendszerekben a diktatórikus állampárt szerepét töltötték be (szélsőbal pártok). A XX. század 60-as, 70-es éveiben tűntek fel a békéért, a föld környezetének védelméért síkra szálló un. újbaloldali pártok és a környezetvédő (zöld) pártok, a két előbbi csoporthoz képest azonban csak kis befolyással rendelkeznek. 2. A centrumpártok családjába elsősorban a liberális pártok tartoznak Előbb baloldali pártokként jelentkeztek,

a szociáldemokraták megjelenésével azonban középre tolódtak. Több országban is léteznek a paraszti érdekeket képviselő un. agrárpártok, amelyeket szintén ebbe a családba szoktak említeni. 3. A jobboldal pártcsaládjába ugyancsak különféle pártok tartoznak A jobboldal hagyományos pártjai a konzervatívok, a konzervativizmus szellemi örökségét képviselik. Történelmileg parlamenten belüli pártként indultak, ma már azonban több országban széles tagsággal rendelkező tömegpártok, a középosztályok támogatását is élvezik, pl. Angliában A múlt század végén bontakozott ki a kereszténydemokrácia s ebben a században a jobboldal legnépesebb pártjává váltak, pl. Olaszországban és Németországban Főleg a kisegzisztenciák és a közalkalmazottak alkotják társadalmi bázisukat, de az utóbbi években a munkásság jelentős része is rájuk szavaz. A jobboldal sajátos része az un. szélsőjobb pártok csoportja Mindenek előtt

a fasiszta pártok tartoznak ide, valamint az újfasiszták, szélsőséges nacionalisták, fajgyűlölők pártjai. Főleg a bizonytalan helyzetű társadalmi csoportok közül szerzik támogatóikat. Ezek a pártcsaládok többnyire minden fejlett demokráciában megtalálhatók, országonként azonban mind befolyás mind pedig konkrét programok tekintetében különböznek még az azonos családhoz tartozók is. A téma befejező gondolataként álljon itt egy összesítés a nyugat-európai országokban az egyes pártcsaládokhoz tartozó pártok támogatottságáról, az 1980-as évtized átlagában 5. táblázat Pártok támogatottsága Nyugat-Európában Baloldaliak Centrumpártok Kommunisták Ujbaloldal Szocialisták, Szociáldemokraták Zöldek (Forrás: Gallagher, oldal) 6,7% Agrárpártok 2,5% Liberálisok 31,0% 4,8% 11,0% Jobboldaliak Kereszténydem. Konzervatívok Szélsőjobb 16,7% 19,0% 1,0% 1,9% M. - Laver, M - Mair, M: Representative Government in Western Europe,

85 A magyar pártok néhány jellemzője A politológiai irodalomban a pártok egyedi fejlődésének általában három különböző szakaszát különböztetik meg, a születés-kialakulás, a s tabilizálódás és a k onszolidáció szakaszait. A másodikharmadik szakasz között elsősorban az a különbség, hogy már nemcsak a belső identifikáció erősödik meg (azaz a pártok tudják magukról, hogy mit akarnak, hol helyezkednek el a pártrendszerben), hanem kialakult szervezeti renddel, stabil tagsággal és szavazói támogatottsággal is rendelkeznek. Fricz Tamás vizsgálatát az 1989-1993 közötti években végezte. Ennek alapján a magyar pártok ideológiai karakterét a következő táblázatban összesítette: 7. táblázat A parlamenti pártok ideológiai jellemzői és preferenciái (1990-93)v Pártok MDF FKGP KDNP SZDSZ FIDESZ MSZP Ideológiai jellemzők Ideológiai nemzeti nemzeti keresztény liberalizmus pragmatizm szociáldemo arculat liberális

keresztény, világnézet liberális us k-ratizálódás keresztény konzervativ népikonzervativi liberalizmus baloldali népi izmus, zmus, nemzeti értékek, antikommu szemlélet szociállibera demokratiku nizmus liz mus s szocializmus szocializmus Külpoliti Európaka nemzeti sajátosságok megőrzésév el nemzeti kisebbség Európanemzeti sajátosságo k megőrzésév el nemzeti kisebbség Gazdaság szociális agrárszféra piacgazdasá elsődlegess g ége magántulajd on EurópaNyugathoz Európához kereszténysé integrálódás csatlakozás g által közvetítve Európa sajátos identitás megőrzése szociális piacgazdasá piacgazdasá piacgazdasá g külföldi g racionalitás g (közösségi tőke tulajdon is!) vállalkozás piacgazdaság vegyes tulajdon (szövetkezeti és állami is) dolgozói tulajdon Kultúra kereszténysé kereszténys keresztény tolerancia pluralizmus pluralizmus g magyar ég kultúra pluralizmus nyitottság tolerancia kultúra nyitottság

tolerancia Civil lét individualiz erkölcsös keresztény individualiz individualiz közösségiess mus és keresztény- életvitel, mus mus ég és kollektivizm nemzeti individualiz individualiz us, nevelés mus és mus erkölcsös kollektivizm élet us terhességme g-szakitás ellen * A leghangsúlyosabb elemek kövér, a hangsúlyos elemek dőlt betűvel vannak jelölve. (Forrás: Fricz Tamás: A magyarországipártrendszer 1987-1995, 113. oldal) A fenti táblázat elkészítése után egy jelentős elmozdulás történt, nevezetesen a Fidesz - Magyar Polgári Párt 1996 ót a mindinkább a nemzeti ideológia képviselőjévé vált, maguk nemzeti liberalizmusként jellemzik értékvilágukat. A pártok szervezeti jellemzésével kapcsolatban az a legfontosabb, hogy viszonylag gyorsan teremtették meg működésük intézményes kereteit és igyekeztek stabilizálni szervezeti rendjüket. A következő szempontok azonban azt is megmutatják, hogy milyen nehéz az évtizedekben

mérhető elmaradás pótlása, a konszolidált pártmüködés megteremtése. A magyar pártok mindegyikére jellemző az alacsony párttaglétszám. A pontos tények ismerete nélkül többnyire a pártok saját bevallására tudunk hagyatkozni, azonban így is jellemzőnek tűnik az alábbi kiragadott adatsor. 7. táblázat Magyarországi pártok taglétszáma Taglétszám Pártok 1995 1997 Fidesz-MPP 10000 12600 1998 15000 FKGP 65000 97600 n.a MIEP n.a n.a 7060 KDNP 26365 26500 n.a MDF 28000 25000 21 500 SZDSZ 32000 35500 14000 MSZP 37000 37000 38200 (Forrás: Magyarország politikai évkönyve, 1996. 1998 és 1999 évi kötet alapján a szerző összeállítása A pártok sokszázezres szavazótáborát figyelembe véve a párttagság létszáma nagyon sok helyen alig játszik szerepet a megszerzett parlamenti mandátumokban, azaz a szavazatok számában a párttagok szavazatai csak kis hányadot képeznek. A nyugateurópai országok átlagában a t agsági szavazatok

mintegy 11%-ot tettek ki a nyolcvanas években, de elég nagy szóródással. Ausztriában a legmagasabb a párttagság szavazataránya, 33%-os átlag a nyolcvanas években, tekintettel a sokszázezres tagsággal rendelkező két nagy pártra. Svájc, Finnország 24-25%-os aránya is igen magas, de Hollandia 3%-os, NSZK 5%-os mutatói már jóval átlag alatti értékek. A legutóbbi három választás alapján a magyar 3-3,5%-os párttagsági szavazatarány az európai legalsó értékeknek felel meg. Politológusaink szerint a magyar pártok politikailag léteznek, szociológiailag alig. Szervezetileg sem fogják át az egész országot, legfeljebb megyei szinteken van mindegyik pártnak szervezete. Ebből következően pártjaink finanszírozásában a tagdíjak aránya jelentéktelen, a folyamatos működéshez a parlamenti választási eredményektől függő állami támogatás a legjelentékenyebb. (A magyar párttörvény értelmében minden egy százaléknál több szavazatot

elért párt kap állami apanázst, és külön még a parlamentbe bejutott pártok.) Emellett az alapítványi és a magánszemélyektől kapott támogatások aránya is fontos. Az egyáltalán nem tömegpárti jellegű pártjaink legtöbbje ugyanakkor gyűjtőpártként határozza meg magát, egyszerre kíván tehát nagyon sokféle társadalmi csoport képviselője lenni. Talán egyedül a kisgazdák kapcsolódnak egy jól körülhatárolható réteghez, a falun lakó paraszti csoportokhoz. Ez a gyűjtő-párti jelleg különösen az un. új pártok esetében hordozott több belső ellentmondást A rendszerváltás első választásakor a legnagyobb parlamenti párt, az MDF politikai-ideológiai beállítódását a nemzeti-, keresztény- és liberális irányzatok együttes jelenlétével jellemezte. (Talán nem véletlen, hogy ebből a pártból vált ki a nemzeti-radikális MIEP Csurka István vezetésével és a nemzetiliberális csoport Szabó Iván vezetésével.) Az SZDSZ-en

belül a kulturális-ideológiai témák kiemelt jelentősége ellentétben áll a hagyományos gyűjtő-párti jellemzőkkel. A Fidesz szűk szubkulturális háttere, alacsony párttaglétszáma ugyancsak hátráltatta a gyűjtő-párttá válást. Ebből a helyzetéből csak ideológiai nyitása és a jobboldali pártokból kivált csoportok integrálása mozdította ki sikerrel 1998ban. További jellemzője a magyar pártoknak a rendkívül gyors és gyakori vezetőváltás és maguknak a vezetési struktúráknak, szerveknek a változtatása. A vezetői fórumok tekintetében a Fidesz és az MSZP, az elnökök számát tekintve viszont a Fidesz és a MIÉP tűnik a legstabilabbnak. Orbán Viktor és Csurka István személyében csak egy-egy elnökük volt a jegyzet megírása idejéig. Igaz, hogy 1992-től az FKGP is Torgyán József elnökletével működik. Természetesen ezek a változások szoros kapcsolatban vannak a kezdet nehézségeivel, a p olitikai gyakorlat hiányával,

a s zemélyes ambíciók megerősödésével és a nehéz helyzetekben jelentkező alternatív megoldásokhoz való viszonnyal. Parlamenti pártrendszerünkjellemzői és változásai Az elmúlt tíz év alatt nemcsak az egyes pártok változtak sokat, hanem a köztük lévő viszonyok, kapcsolatok is. A változásokat a parlamenti választások eredményein is nyomon követhetjük, valamint a kormánypártok-ellenzéki pártok viszonyából is szűrhetünk le következtetéseket. Pártrendszerünket az ideológiai törésvonalak szerint kétféle módon jellemzik politológusaink. Körösényi András a hagyományos bal-jobb tagoltságot tartja leginkább jellemzőnek nálunk is és eszerint vizsgálja a magyar pártrendszert. Mások, mindenek előtt G Márkus György azt hangsúlyozzák, hogy a bal-jobb értékrend nem fejezi ki pontosan a magyar pártok ellentéteit és helyette a nemzeti és modem, a n acionalizmus és európaizáció fogalom-párok használatát tartja

célravezetőbbnek. G. Márkus György magyar politológus a következő módon jellemzi a magyar pártrendszert: Nemzeti-keresztény tábor: (MDF, FKGP) népiesség kulturális kérdések valláserkölcs államilag ellenőrzött piac kollektivitás autoriter (tekintélyelvű) demokrácia Liberális, európaizációs tábor: (SZDSZ, MSZP) urbánus jelleg gazdasági ügyek szekularizáció, világi jelleg szabad piac egyénközpontúság versenydemokrácia A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a magyar pártok nem egyértelműen sorolhatók be ezekbe a táborokba. Ezért is alkalmazunk még újabb szempontokat a magyar pártrendszer további jellemzésére Társadalmi-gazdasági törésvonalak alapján is csak nagyvonalakban lehet megkülönböztetni a pártokat. Fricz Tamás már említett munkájában az egyes pártok társadalmi bázisát saját bevallásuk szerint az alábbiak szerint vázolja fel: 8. táblázat Egyes magyarországi pártok társadalmi bázisa MDF alsó

középosztály FKGP tulajdonos kisparasztság KDNP alsó középosztály SZDSZ felső középosztály Fidesz-MPP felső középosztály MSZP dolgozói-munkavállalói rétegek Eltekintve attól, hogy a fenti kategóriáknak a magyar társadalom tagoltságából fakadóan nagyon nehéz a konkrét csoportjait megtalálni, a képlet viszonylag egyszerű: nagyjából-egészéből minden párt ugyanazon rétegek megnyerésére készül. (Ez különösen igaz akkor, ha az MSZP-nek az „újburzsoáziával" való kapcsolatait is tekintetbe vesszük.) Körösényi András és mások többféle vizsgálata azt támasztja alá, hogy leginkább az alábbi törésvonalak szerint különülnek el egymástól a magyar pártok: 9. táblázat A magyarpártokat megkülönböztető törésvonalak MDF KDNP FKGP SZDSZ Fidesz MSZP Nomenklatúra + Vallás (+) + + (-) Vidék/város + Iskola + + + + + Életkor + + - (Forrás: Körösényi András: A magyar politikai rendszer 120. oldal) A fenti

vizsgálatok a pártelitekre vonatkoztak és 1998 előttiek. A nomenklatúra (a régi párttagok és a volt rendszerben pozíciókat betöltő személyek) tekintetében, de a vidék-város vonatkozásában ma is helytállónak látszik a kép, amint a valláshoz való viszonyban is világos az eltérés a pártok között. (Ez utóbbi tekintetében ma már határozottan más helyet foglalna el a Fidesz,) Egészében azonban a fentiek jól jellemzik a magyar pártrendszer törésvonalait. A választási eredmények alapján parlamenten belüli pártrendszerünket egyszerre jellemzi a stabilitás és a nagyarányú változás. A három parlamenti választáson a kilencvenes években lényegében ugyanazok a pártok szereztek mandátumokat. Az 1998-ban tartott választásokon a KDNP kiesése és a MIÉP bekerülése jelentette az egyetlen jelentősebb módosulást, de ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor még ezek sem lényegi változások. A KDNP korábban már említett

szakadása következtében a hivatalos párt sem a listán, sem az egyéni körzetekben nem jutott mandátumhoz, a pártból kivált-kizárt csoport azonban Kereszténydemokrata Szövetség néven indított jelölteket és a Fidesz támogatásával több képviselői helyet szereztek meg. Az MDF mint párt ugyancsak nem érte el az ötszázalékos küszöböt, de a Fidesz támogatásával (közös jelöltként) 17 helyen egyéni mandátumot szereztek. S ha hozzávesszük ehhez a MIÉP parlamenti sikerét, akkor azt mondhatjuk, hogy a volt MDF-csoportoknak is jutottak mandátumok, tehát az 1990-es pártok vannak jelen az 1998-as parlamentben is. A változások számbavételét azzal kezdjük, ami a legszembetűnőbb: mindegyik választás más és más erőviszonyokat hozott. A részletesebb összehasonlítás megmutatja, hogy 1990-ben a konzervatív-keresztény-nemzeti tömb (MDF-FKGP-KDNP) mellett jelentős csoportot képezett a liberális pártok (SZDSZ-FIDESZ) és a szocialisták

ellenzéki jelenléte (hárompólusú parlamenti paletta). 1994-ben a 72%-os szocialista-szociálliberális együttműködés a korábbi jobboldali, ellenzék jelentős gyengülését eredményezte (kétpólusú rendszer), amit azonban az 1998-as választásokon ismét a nemzeti-konzervatív tábor előretörése követett. Ezek a változások azonban néhány mélyebben rejlő, strukturális következménnyel is jártak. Az egyik, hogy a három választás után mind nagyobb arányú az öt százalék feletti pártokra leadott szavazatok nagysága, (sorrendben 84,2%, 87,3% illetve 88,6%), azaz a pártrendszerben bizonyos koncentráció zajlik. A másik tényező ezt még inkább aláhúzza, nevezetesen az első két pártra leadott szavazatok aránya szintúgy nőtt, 46,2%-ról 62,4%-ra. A mandátumarányok még drasztikusabban koncentrálódtak, ezért mondhatjuk, hogy eddigi hárompólusú pártrendszerünk elmozdult a kétpólusú pártrendszer irányába. Sajátos jelenség, hogy

mindkét póluson egy-egy meghatározó párt mellett még több párt is található és különösen a Fidesz által reprezentált pólus több belső ellentmondást mutat. 10. táblázat Pólusok 1998 után (pártok és mandátumok) Jobboldal Baloldal Fidesz-MPP 148 38,3% MSZP 134 FKGP 48 12,4% SZDSZ 24 MDF 1 7 4,4% MIÉP 14 3,6% 34,2% 6,2% A fenti tendenciát többen máris kétpártrendszernek nevezik. Ezt a m egfogalmazást még korainak tartjuk, hiszen mindegyik póluson belül a több párt egyben többféle politikai irányzatot képvisel és a köztük lévő kapcsolatok sem mutatnak a szoros szövetség (unió) felé. A jobboldalon a MIÉP szélsőségekbe is hajló radikalizmusa valamint a kisgazda párt stabil társadalmi bázisa alapján joggal feltételezhetjük, hogy ezek a pártok hosszabb ideig fognak még önállóan működni. S a napi politikai jelzések is azt mutatják, hogy a Fidesz vezette unió-pártok egységesülése útjában is jelentős akadályok

vannak. Ugyanez a helyzet a baloldal két pártjával is Két jelentős pólus, de több különálló párt mindkét oldalon, ez látszik a hosszabb távú tendenciának. A parlamenti mandátumarányokból, de még inkább a parlamenten belüli viszonyokból, a politikai viták stílusából és a pártok közötti együttszavazásokból ugyancsak érdekes következtetéseket lehet levonni. G Sartori korábban ismertetett tipológiája szerint a magyar rendszer a p ártok számát tekintve a m érsékelt pluralizmus egyik eseteként fogható fel. Ha azonban a p ártok fragmentáltságát (töredezettségét), a parlamenti viták stílusát és a kormánypárti-ellenzéki kapcsolatokat nézzük, akkor parlamentünka szélsőséges pluralizmus jellemzőit is magában hordozza. A fentiek nemcsak azzal bizonyíthatók, hogy az 1998-as parlamentben kétoldali ellenzéke van a kormányzó koalíciónak, (a MIÉP szélsőjobbról, az MSZP-SZDSZ pedig balról ellenzéki), hanem azzal is, hogy

csökken a teljes konszenzussal hozott törvények száma, nő a pártok közötti távolság. (Lásd az alábbi táblázatot!) 12. táblázat A parlamenti frakciók egyforma szavazatai: 1997/1998 (az előző és a legújabb parlamenti ciklusban) MSZP SZDSZ MIÉP Fidesz-MPP 36/21 39/27 -151 FKGP 33/20 39/27 -155 MDF 35/20 39/27 -155 (Forrás: Magyarország politikai évkönyve, 1999; a szerző összeállítása) A számok azt mutatják, hogy a p arlamentben hány százalékban szavaztak ugyanúgy az egyes pártfrakciók. Jól látható, hogy az ellenzéki-kormánypárti frakciók között az utóbbi időben csökkent az együttszavazás mértéke, azaz nőtt a fragmentáltság, a szembenállás. A magyar pártrendszer belső változásai ellenére érettebb, mint a rendszerváltást ugyancsak végrehajtó szomszédos országok pártrendszerei, de a konszolidáció szakasza még további átrendeződéseket, újabb erőeltolódásokat és szövetségeket hozhat. Mint a fentiekből

látható, nem annyira a programok alapján, hanem a politikai-kulturálisideológiai törésvonalak és a vezetők személyes választásai alapján. 12. A civil társadalom és érdekérvényesítő szervezetei . A civil szerveződések alapvetően nem hatalmi-politikai szervezetek, meg kell különböztetni őket az elsőrendű politikai szereplőktől, illetve meg kell ismerni saját külön(politikai) világukat. A civil társadalom eszméjével és gyakorlatának alakulásával, valamint a demokrácia és a civil társadalom kapcsolatával foglalkozik Kondorost Ferenc összefoglaló jellegű munkája a Civil társadalom Magyarországon. Az itt következő fejtegetések elsősorban erre az összefoglalóra támaszkodnak. A civil társadalom (és szervezetei) jellemzőit az alábbiakban lehet megfogalmazni: 1. Olyan személyi és szervezetegyesülések vagy önálló szervezetek hálózata, amelyek önállóan és saját maguk által alkotott szabályok szerint működnek. 2. A

civil társadalom elfogadja az álam törvényeit, saját kereteit is annak megfelelően változtathatja (civil szervezetből lehetnek politikai pártok). 3. A civil tá rsadalom is n yilvános, n em zárt magánszféra. Önkéntes és szabadon választott társulások alapján működik. 4. Egyéni, partikuláris vagy általános érdekű ügyek és érdekek megjelenítésére és képviseletére egyaránt szerveződhetnek és törekvéseikhez törvényes forrásokat, valamint társadalmi támogatást is szerezhetnek. A civil szerveződések tehát sajátos lehetőséget nyújtanak a köz ügyeiben való részvételre, a demokratikus közélet kialakítására. Joggal tartják őket sokan a demokrácia alapiskoláinak, a demokraták nevelő intézményeinek. Összefoglaló elnevezéssel a nemzetközi irodalomban nem-kormányzati szervezeteknek hívják a civil szervezeteket (Angolul NGO, Non-governmental Organizations.) Az elnevezés a nemzetközi kapcsolatok területéről került a

belső, nemzeti politikai viszonyok területére, de mivel mind a belső mind pedig a külső kapcsolatokban pontosan jellemzi a fő tartalmat, ezért használata is terjedőben van. A rendszerváltás teremtette meg az igazi törvényes lehetőséget a civil szerveződések megalakítására. A szervezkedési szabadság, az egyesületek alapításának joga az elemi erejű érdeklődés mellett nagy lökést adott a szervezetek létrejöttének. 1989-ben az egyesülési törvény választotta ketté az állami közszférát a civil társadalomtól és adott törvényes lehetőséget a szervezetek létrehozására. A fenti törvényt az alapítványok jogi helyzetének rendezése (1990), majd pedig a non-profit testületek formáinak törvényi rendezése (1994) követte. Ekkor különböztették meg a köztestületeket, a közalapítványokat és a közhasznú társaságokat. A sort az 1997-es törvénnyel zárjuk, amely a közhasznú szervezetek között a kiemelten közhasznú

szervezeteket és a közhasznú szervezeteket különíti el, aszerint, hogy államiközszolgálati funkciókat látnak el (kiemelt közhasznú szervezetek), vagy csak egy szűkebb társaság igényeit elégíti ki (közhasznú szervezetek). Az alapítványok, egyesületek száma 1932-ben 14 365 vol t, ami 6570-re csökkent 1982-re, s 1989-ben indult meg a fejlődés. 1989-ben már 8700, 1990-ben pedig 15 945 volt a számuk, ami 1994re 40 ezerre, 1997-re 50 ezerre nőtt 14. táblázat Alapítványok és egyesületek száma és megoszlása tevékenységcsoport szerint Tevékenységcsoport Alá pítványok Egyesületek Összesen száma megoszlása száma megoszlása száma megoszlása % % % Kultúra 2684 15,5 2026 6,9 4710 10,1 Vallás 925 5,4 305 1,0 1230 2,6 Sport 1090 6,3 6237 21,1 7327 15,6 Szabadidő, hobbi 476 2,8 7264 24,5 7740 16,6 Oktatás 4764 27,6 374 1,3 5138 11,0 Kutatás 570 3,3 403 1,4 973 2,1 Egészségügy 1558 9,0 381 1,3 1939 Szociális ellátás 2635 15,2 895 3,0

3530 Nyugdíjés 34 0,2 318 1,1 352 egészségbiztosítás Polgári védelem, 74 0,4 1135 3,8 1209 tűzoltás Környezetvédelem 402 2,3 587 2,0 989 Településfej lesztés 801 4,6 925 3,1 1726 Gazdaságfej lesztés 343 2,0 299 1,0 642 Jogvédelem 97 0,6 465 1,6 562 Közbiztonság védelme 354 2,3 864 2,9 1218 Többcélú 44 0,03 675 2,3 719 adományosztás, nonprofít szövetségek Nemzetközi 278 1,6 352 1,2 630 kapcsolatok Szakmai, gazdasági 56 0,3 5533 18,7 5589 érdekvédelem Politika 101 0,3 530 1,8 631 Összesen: 17286 100,0 29568 100,0 46854 (Forrás: Kondorost Ferenc: Civil társadalom Magyarországon, 100. oldal) 4,1 7,5 0,8 2,6 2,1 3,7 1,4 1,2 2,6 1,5 1,3 11,9 1,3 100,0 Világosan látható tehát, hogy az egyesületek és alapítványok döntő többsége nem a hatalmi-állami politizálást, hanem a közpolitikai területeket érintve tevékenykedik. Vannak azonban olyan, szintén civil társadalmi szerveződések, vagy mozgalmak, amelyek céljai, tevékenységi köre,

közvetlen kapcsolatban van az állami- és pártpolitizálással. Az un veteránszervezetek, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, a Recski Szövetség és mások a diktatúra áldozatainak politikai rehabilitációjáért és anyagi jóvátételéért tevékenykedve parlamenti határozatokat, kormányzati döntéseket sürgetve is politizálnak. Más un. „ single issue" mozgalmak (egy-ügyű szerveződések) azonos értékrend és valamely közös teendő alapján tevékenykednek. Ilyenek a Nyilvánosság Klub, a NATO-ellenes Álba Kör, a Levegő Munkacsoport, amelyek akcióikhoz nemcsak a politikai pártok, hanem a sajtó és a t elevízió-rádió nyilvánosságát is felhasználják. A mai magyar politikai rendszerben is valósággá vált a szabadság kis köreinek, a klubok, egyesületek szabad világának hálózata, ami lehetőséget nyújt a demokratikus politikai kultúra megerősödéséhez és a harmonikusabb politikai viszonyok konszolidációjához

egyaránt. 13. A hatalommegosztás, a köztársasági elnök és a parlament hatásköre A magyar politikai rendszer hosszú időn keresztül írott alkotmány nélkül, leginkább a szokásjog alapján működött. A rendszerváltás egyik fő célkitűzése volt éppen ezért, hogy a jogállamiságnak megfelelően írott alkotmány formájában is törvényesítsék az új demokratikus politikai berendezkedést. A magyar alkotmány ennek megfelelően részletesen szabályozza a hatalmi intézmények rendjét Magyarországon A legfelsőbb hatalmi intézmények közti viszonyok nagyon sokféle rendszert alkotnak szerte a világon. A klasszikus hatalmi munkamegosztás montesquieu-i elve a XX század modern rendszereiben már többnyire idejétmúlt. A pártok és a demokratikus parlamentek kialakulásával a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmi ágak elkülönülése helyett inkább azok összefonódása, illetőleg a pártoknak-pártkoalícióknak történő

alárendelése érvényesül inkább. A legfőbb autoritás, a legerősebb közjogi méltóság helye és funkciója országonként változik. A politikai komparatisztika a törvényhozói és végrehajtói hatalom egymáshoz való viszonya alapján két fő elrendezést ismer. Az úgynevezett elnöki rendszerekben a főhatalom egy személy kezében van, míg a parlamentáris rendszerekben a legitim parlament testületei a szuverenitás legfőbb letéteményesei. Az elnöki rendszerek jellemzője, hogy az elnököt népszavazással választják (legitimitása ugyanolyan alapokon nyugszik, mint a parlamenté), megbízatása kötött idejű - 4 év (USA) vagy több év (Finnország) - egy ciklusban és egy személy többszöri újraválasztása limitált. Az elnök egy személyben a kormány feje is és több szempontból a parlamenttel azonos jogai vannak (rendeletek, vétójog, stb.) Itt inkább érvényesül a végrehajtói (elnök) és a törvényhozói hatalom (parlament)

szétválasztása. A parlamentáris rendszerekben az elnököt és a kormányt a p arlament választja, a k ormány a parlamentnek felelős. Ezzel a törvényhozói és a végrehajtói hatalom fúziója valósul meg A parlamentben megtalálhatók a legfontosabb társadalmi csoportok képviselői, döntését így széleskörű érdekbeszámítás jellemzi. A parlamentarizmusnak is vannak azonban buktatói A politikai pártok harca megbéníthatja a felügyeleti munkát, a politikai egyeztetések csökkenthetik az esélyt a d öntések optimális időben történő meghozatalához. A parlamentáris rendszerek is összeomolhatnak és a rend megteremtése ürügyén diktátorok léphetnek fel. Európa fejlett demokráciáinak többségében parlamenti rendszerek alakultak ki. (Még az erős elnöki befolyással rendelkező francia és finn rendszerben is jelentős a parlament szerepe.) Tekintsük át tehát a továbbiakban az európai demokratikus parlamentarizmus jellemzőit. Az

összefoglalást Körösényi András már többször idézett munkájából vesszük át, A magyar politikai rendszer idevágó fejezeteiből. 1. A kormány tagjai maguk is képviselők lehetnek (vagy kötelezően azok, mint Angliában), így személyükben a törvényhozói és végrehajtói funkciók összekapcsolódnak. 2. A kormány felelős a parlamentnek, s ha a parlament a bizalmat megvonja tőle, akkor a kormány megbukik. 3. Ugyanakkor a kormány is kezdeményezheti a parlament feloszlatását és új választások kiírását 4. Az államfői és a kormányfői szerep elválik egymástól és az államfőnek nem sok beleszólása van a kormány tevékenységébe. 5. A kormányban a- miniszterelnök kiemelt helyzetben van, de az egyes miniszterek is önállóan irányítják reszortterületüket (kabinet-elv). 6. A parlamentben a kormány a legaktívabb résztvevő, a törvényhozási program, a napirendi javaslatok útján. 7. A parlamenti döntéseknél és a kormány

ellenőrzésekor egyaránt a többségi elv érvényesül 8. A fegyelmezett pártfrakciók egyrészt megválasztják a kormányt, másrészt pedig támogatják annak kezdeményezéseit, pártfrakciók és kormányok szorosan együttműködnek. 9. A hatalmi munkamegosztás új dualizmusaként a kormánypárti-ellenzéki szembenállás jellemzi a modern parlamentáris rendszereket. (Körösényi András: A magyar politikai rendszer, 195-196. oldal) A fentiek alapján elmondható, hogy az elnök-parlament-kormány(fő) hatalmi háromszögében kölcsönös meghatározottságok működnek: végső soron bármelyik hatáskör csak a másik kettő rovására bővíthető. A hatalmi ágak elválasztása helyett azok fúziója érvényesül. A rendszerváltással létrejött magyar parlamentáris rendszer több vonatkozásban követi az európai tendenciákat, több helyen azonban sajátos egyedi megoldásokat tartalmaz. A fenti kilenc európai szempontból az 1., a 2 és a 8 vá

ltozatlanul érvényesül a magyar szabályozásban is. Azaz a miniszterek lehetnek képviselők is (vagy parlamenten kívüli szakemberek); az elnök és a kormányfő két külön személy; és a pártfrakciók fegyelmezetten szavaznak (ez utóbbiról néhány tényt lásd később). A kormány és a parlament viszonyában Magyarországon sajátos a helyzet. A kormánynak a parlament előtti felelőssége (2., 3, és a 7 szempont) tekintetében a rendszerváltás előkészítése idején a parlamentnek alárendelt kormányzás elve körvonalazódott. Az 1990-es választások következtében azonban módosultak az álláspontok. A stabil kormányzás megteremtése érdekében ekkor végrehajtott alkotmánymódosítás szerint a kormányfőt a parlament választja, a kormány tagjait azonban a miniszterelnök javaslatára a k öztársasági elnök nevezi ki. Ezáltal a m iniszterelnök a p arlamentnek, a kormánytagok közvetlenül a miniszterelnöknek és nem a parlamentnek

felelősek. Az un konstruktív bizalmatlansági indítvány csak a miniszterelnök ellen nyújtható be (ezzel persze az egész kormány ellen), de egyes miniszterek ellen nem. Ami a 3. és 4 szempontot illeti, a parlament feloszlatása nagyon kivételes esetekben történhet nálunk. Általános esetként sem a köztársasági elnöknek, sem a miniszterelnöknek nincs parlamentet feloszlató jogosultsága, a parlament csak önmagát oszlathatja fel. (A kivételes esetekről lásd későbbj Ezzel és az előző bekezdésben említettekkel együtt a parlament és a kormány (a törvényhozás és a végrehajtás) viszonyában sajátos dualizmus (kettősség) érvényesül: mindkettő jelentős függetlenséggel rendelkezik, ami a két terület hagyományos elválasztására utal. Ezzel viszont a miniszterelnöki funkció lett a legerősebb hatalmi centrum a magyar politikai rendszerben. A kormány parlamenti dominanciája illetve a d öntéshozatal többségi elve is némi csorbát

szenved. Ugyancsak a rendszerváltáskor született politikai megállapodásoknak megfelelően jelentősen korlátozott a többségi elv. A parlamenti döntések meghatározott eseteiben alkotmányosan beépített lehetőségek vannak a kisebbségi vétóra az un. 2/3-ős többség alkalmazásával (Személyi döntéseknél, pl. az Alkotmánybíróság tagjainak megválasztása, az Állami Számvevőszék elnökének megválasztása, stb. alkalmából és más esetekben is a jelenlévő vagy az összes képviselő kétharmadának az egyértelmű szavazata szükséges, ami igényli az ellenzékiek támogatását is.) A három fő közhatalmi intézmény egymáshoz való viszonyán kívül az alkotmányos hatalommegosztáshoz hozzátartoznak még olyan intézmények is, amelyek külön-külön korlátozzák mind a parlament, mind a kormány cselekvési körét. Ilyen mindenek előtt az Alkotmánybíróság, ilyenek az állampolgári- és a kisebbségi jogok biztosai és az adatvédelmi

biztos (ombudsman), valamint a helyi és funkcionális önkormányzatok alkotmányos hatáskörei és az érdekegyeztetés intézményei. Ezekről majd az adott témánál bővebben szólunk A Magyar Köztársaság elnöke Az elnöki jogkörrel kapcsolatban aztán több alkotmánymódosítás és Alkotmánybírósági határozat született, amelyek nyomán kialakult a mai közjogi helyzet. Az alábbi ismertetés előtt azonban érdemes megjegyezni, hogy ebben a kérdésben még ma sem jutottak nyugvópontra a politikai viták a pártok között, a közvetlen elnökválasztásnak még ma is sok híve van. A Magyar Köztársaság elnöke tehát a parlament által megválasztott személy, 1990. augusztus 3-a óta Göncz Árpád. Előtte 1989 október 23-tól az akkori alkotmánynak megfelelően ideiglenes jelleggel és korlátozott jogkörrel az országgyűlés elnöke, Szűrös Mátyás, majd 1990. május 2-tól Göncz Árpád A köztársasági elnök közjogi helyzetét, hatáskörét

és funkcióit az Alkotmány az alábbiak szerint szabályozza: 1. Reprezentatív és szimbolikus funkció: az ország államfője, az egész nemzetet képviseli a nemzeti és állami ünnepségeken és a nemzetközi kapcsolatokbán. 2. Kinevezési hatáskörök: a miniszterelnök, a parlament, az egyes miniszterek hatáskörébe eső személyi kinevezések megerősítése (államtitkárok, nagykövetek, tábornokok, stb.) 3. Rendkívüli körülmények közötti intézkedések joga, pl szükségállapot, hadiállapot 4. A parlamenti ciklusváltáskor és kormányváltáskor pl. az országgyűlési választások kiírása, az új parlament összehívása, a miniszterelnökre vonatkozó javaslat beterjesztése. Ez utóbbi esetében a kiválasztás politikai felelőssége a legnagyobb párté, a megválasztásé azonban a parlamenté. Egy évben négyszeri sikertelen konstruktív bizalmatlansági indítvány esetén, vagy ha az általa jelölt miniszterelnököt 40 napon belül nem

választja meg a parlament, akkor élhet parlament feloszlatás! jogával is. (A Miniszterelnök személyére a választások után csak a köztársasági elnök tehet javaslatot a parlamentben.) 5. Saját jogú (diszkrecionális) hatáskörök: pl. részt vehet és felszólalhat a parlament ülésein, törvényjavaslatot t erjeszthet be, n épszavazást kezdeményezhet és bizonyos f okú vé tójogot g yakorolhat ( vagy megfontolásra visszaküldi a parlamenthez, vagy alkotmányossági kifogással az Alkotmánybírósághoz a kifogásolt törvényeket) . Összességében a magyar köztársasági elnöknek politikai és közjogi értelemben nincs erős és széles hatásköre, pozíciója inkább a reprezentatív típusú megbízatások közé tartozik. Jelölésének és megválasztásának néhány mozzanata miatt azonban a t eljes parlamentarizmus sem érvényesül (pl. a legelső alkalommal politikai megegyezés szerint nem a kormánypártok képviselőjét választották

elnöknek). Magyarországon a köztársasági elnököt a p arlament választja meg. Az elnök öt évre nyeri el pozícióját és a törvény szerint ugyanaz a személy legfeljebb egyszer választható újra. A jelölt 35 éven felüli magyar állampolgár lehet; egyéb követelmény még a párttagság és más politikai tevékenység szüneteltetése, a büntetlen előélet. A jelölés joga a parlamenti képviselőké 50 képviselő (párthovatartozásra való tekintet nélkül) állíthat jelöltet, s az országgyűlés elnöke rendelkezik a titkos szavazásról. Az elnök megválasztásához az első két fordulóban az összes képviselők kétharmadának támogató szavazata szükséges, harmadik fordulóban a két legerősebb jelölt között már egyszerű többséggel dőlhet el a verseny. A megválasztott elnök megbízatása megszűnik, ha lejár a megbízás időtartama, ha időközben meghal, ha egészségi állapota miatt kilencven napon túl nem képes ellátni

hivatalát, ha összeférhetetlenség esete áll elő (pl. politikai tisztséget vállal valahol), és végül tisztségétől való megfosztással Ez utóbbit törvénysértés miatt a parlamenti képviselők kétharmados támogatásával kezdeményezhetik, a döntés az Alkotmánybíróság hatáskörében van. Az eljárás alatt az elnök már nem gyakorolhatja hatáskörét Ebben és minden más esetben a köztársaság elnöki jogkört ideiglenesen és korlátozottan az országgyűlés elnöke látja el. A parlamentek funkciói a politikai intézmények és a hatalommegosztás változásaival együtt módosultak az elmúlt évszázadban. A korábbiakban már említettük a törvényhozás-végrehajtás liberális viszonyának (szétválasztás) felcserélését azok fúziójára, egybeolvadására, ami a p ártok nagyobb szerepével, a kormányzás pártelvüvé válásával következett be. A parlamentek (korábbi) klasszikus funkciója a törvényhozás és a végrehajtás

ellenőrzése. A mai modern viszonyok között a parlamentek jogai kiegészültek a kormány megalakításának funkciójával. A további szerepek is lényegében összefüggnek az előzőekkel, de szélesebb politikai viszonyrendszerben is értelmezhetők. A parlamenti képviselői tevékenység a politikai elitrekrutáció egyik legfontosabb formája, hiszen a pártok képviseletében politizáló személyekből gyakran válik hivatásos politikus, kormánytag, vagy egyéb állami vezető tisztségviselő. A parlament vitáinak, munkájának közvetítése egyben a politikai nyilvánosság csatornája is, különösen azokban az esetekben, amikor választói kezdeményezések kerülnek terítékre. S végül az összes említett funkció betöltésével a parlamentek nagy szerepet vállalnak a r endszerek legitimációjában is. A képviselet érvényesítése, a törvények betartása erősíti a rendszerek legitim bázisát, hozzájárul a politikai nyugalom és a hatékony

intézményi működés garantálásához. Ezeket a funkciókat másképpen értelmezve a parlamenteknek kettős természete van: a politikai (képviseleti) kötelezettség (input) és a szakmai (törvényhozói) feladatok (output). A képviselet a törvények megalkotásakor a v álasztói akaratok és érdekek figyelembevételét, a s zakmai igény pedig megfelelő, végrehajtható és egyértelmű törvények meghozatalát jelenti. Ezeknek a szerepeknek nagy jelentősége van a parlament belső intézményrendszerének kialakításában. A parlamenti funkciók változásával Európában két ideáltipikus parlament alakult ki: a vitatkozó és a munkaparlament. Az előzőre a brit alsóház, az utóbbira a német Bundestag a példa A vitatkozó parlament sajátosságai: a parlamentet a kormánytöbbség uralja, ezért a parlamenti ellenzék - kormány(párt) viták adják a parlamentarizmus lényegét. A viták a plenáris üléseken zajlanak és nagy nyilvánosságot kapnak. Az

ellenzék szerepe a kormány programjának vitatása, a kormány ellenőrzése A munkaparlamentekben elsősorban törvényhozó munka folyik, így a szakbizottságokban folyó törvény-előkészítés válik a munka leglényegesebb elemévé, ahol nemcsak a kormány-ellenzék ellentéte, hanem a kormány és a pártfrakciók ellenőrzési-változtatási szándéka is ütközik. A parlamenti bizottságok többnyire lefedik a miniszteriális struktúrát, így a parlamenti ellenőrzés közvetlenebbé válik. A parlamentek belső struktúrájának bemutatásakor a kamarák számából indulunk ki. Eszerint megkülönböztethetők az egykamarás és kétkamarás parlamentek. A magyar parlament egykamarás nemzeti parlament. 1989-ben ez a f orma a m ásodik világháború utáni demokratikus parlamenti mintát követte. Már akkor is előkerült és azóta is folynak politikai és szakmai viták a második kamara létrehozásáról. A második kamara mellett a történelmi tradíciókon

túl olyan rétegek, csoportok érdekeinek képviseleti igénye áll, amelyek ma nincsenek nyíltan megjelenítve a magyar országgyűlésben. Ilyenek mindenek előtt a nemzetiségi kisebbségek Ez utóbbiak képviseletének elvi megvalósításában még politikai konszenzus is kialakult a pártok között, a lebonyolítás módjában azonban nagyok az eltérések. További képviseleti szempontokban már alapvetőbbek az eltérések a vélemények között. A helyi önkormányzati kamara, a korporatív (szakszervezeti) kamara, vagy pedig az egyházi képviseletek megszervezésének igénye nagyon megosztja a szakembereket és a politikai pártokat is. A viták még folytatódnak, a megoldás nincs közel Ennek legfontosabb oka az, hogy egyetlen kamara nehezen tud megfelelni ennyire különböző igényeknek, s a magyar társadalomszerkezet és államszervezet objektív nehézségeket állít a végrehajtás útjába. A nemzetiségi képviseletet pl azért is nehéz megoldani, mert a

lakóhelyi széttagoltság miatt szinte lehetetlen ugyanazon nemzetiséghez tartozó állampolgárok között választásokat lebonyolítani. A 386 fős magyar országgyűlés nagyságát tekintve jóval nagyobb, mint a hasonló lélekszámú országok parlamentje. A német Bundestag-bán arányosan jóval több választóra jut egy képviselő, mint nálunk. A parlamenti létszámcsökkentésben a pártok elviekben egyetértenek, ha azonban konkrétan felvetődik a módszer, a képviseleti arányok kérdése (területi és egyéni képviseleti arány), a viták azonnal zsákutcába torkollnak. A parlament belső tagoltságát három szempont szerint jellemezzük. Az első a parlament intézményi rendje, a döntéshozatal folyamata; a második a parlamenti képviselet (inputok) szerint tagoltság, (politikai) pártfrakciók és egyéni képviselők; s végül a harmadik szempont, az országgyűlés szakmai tagoltsága, a szakbizottságok szerinti bemutatás kerül sorra. A magyar

parlament a H ázszabályokban foglalta törvényi keretbe az alkotmányban megfogalmazott kötelességei szerinti munkaszervezetét és munkarendjét. Az Országgyűlés tisztségviselői: a Házelnök (az országgyűlés elnöke), alelnökei és az országgyűlés jegyzői. Mindegyik funkcióban előzetes politikai egyeztetés folyik a kormánypártok között és a többi pártfrakció képviselői között. Általában a legnagyobb pártok - az elnök kivételével - mindegyik funkcióban kapnak képviseletet. Az országgyűlés általában tagjai ötven százalékának jelenléte esetén határozatképes, és a jelenlévő képviselők egyszerű többsége kell a határozatokhoz. Az alkotmányban felsorolt esetekben a jelenlévők 2/3-os többségét írják elő a házszabályok, más minősített esetben azonban az összes képviselő szavazatának legalább 2/3-ára van szükség. A parlament plenáris üléseken és szakbizottságokban folytatja a munkát; magyar

sajátosság, hogy törvényeket és határozatokat csak plenáris üléseken hozhatnak. A Házszabályok szerint a politikai struktúrát a pártok képviselőcsoportjai (pártfrakciók) jelenítik meg. A frakcióalakítás feltétele minimum 15 fő képviselő, vagy pedig az 5%-os küszöb elérésével szerzett képviselői helyek száma A pártfrakciók fontos szerepet töltenek be a parlamentben. A frakciók jelölik ki a pártképviselőket a szakbizottságokban, a párt képviseletében szólókat a parlamenti vitákban, képviseletük van a Házbizottságban, stb. Legfontosabb feladatuk azonban, hogy a döntéseknél a fegyelmezett szavazási magatartást garantálják Az országgyűlés sajátos bizottsága a Házbizottság, ami az országgyűlés napirendi javaslatairól, a törvényjavaslatokkal kapcsolatos észrevételek további sorsáról, a parlament heti munkarendjéről, a képviselői munkával kapcsolatos több kérdésről, stb. tárgyal, javaslatot terjeszt be és

határoz A házbizottságban az elnök és az alelnök valamint a pártfrakciók vezetői vesznek részt és döntéseiket konszenzus alapján hozzák. A magyar parlament az európai tendenciáknak megfelelő funkciókat tölt be. A belső arányok és a teljesítés mértéke tekintetében azonban jelentős eltérések lehetnek. Minden parlament legfontosabb feladata a törvényhozás. Különösen az új, demokratikus parlamenteknek, hiszen itt több évtizedes elmaradást kell pótolni, sok új törvényt kell hozni. A magyar parlament is valóságos „törvénygyárként" működött az első két ciklusban. Az 1994-1998-as ciklusban mindösszesen 499 t örvényjavaslatot tárgyaltak és fogadtak el, amiből 156 új törvény volt, s további 455 esetben pedig döntésként parlamenti határozatot hoztak. Ezek a nagy számok azonban nemcsak a törvények hiányából fakadnak Szakértők igen magasra teszik azoknak a törvénymódosításoknak az arányát is, amelyeket a

korábban meghozott törvények a korrigálása miatt kellett tárgyalni. A technikai hatékonyság (a döntés meghozatala) és a t ényleges eredményesség (a törvények végrehajthatósága) között gyakori a feszültség a magyar törvényhozók munkájában. 14. A magyar kormányzati rendszer európai összehasonlításban Az europai kormanyzati rendszerek. Kormanyalakitas: Az európai országok többségében a miniszterelnököket a pártok jelölik az adott funkcióra, s a választási eredmények lényegében eldöntik, melyik párt jelöltje lehet a kormányfő. Néhány országban azonban részben a n agyon fragmentált (széttöredezett) pártrendszer miatt, részben más megosztó politikai viszonyok miatt (etnikum, vallás), a vetélkedő pártok jelöltjei között külső személy közvetít, azaz a miniszterelnök kiválasztása érdekében tárgyalásokat folytat (Olaszország vagy Belgium). Ez a személy lehet az államfő, de lehet a pártok által közösen

elfogadott tekintélyes politikus vagy más méltóság is. (Ezt a megbízatást nevezzük formattőri, kormányt alakító megbízatásnak) A miniszterelnök személyének kiválasztása után a m iniszterelnök-jelölt választja ki magának a minisztereket, ennek a folyamatnak pártpolitikai oldalairól a koalíció-alkotás kapcsán még bővebben szólunk. A parlamenti választás, bemutatkozás a következő lényeges lépés, amikor a törvényhozás plénuma előtt mutatkozik be az új kormány A parlament előtti kormányzati felelősség másik fontos eleme a bizalmatlansági indítvány, amivel a parlament megerősítheti, vagy ellenkezőleg, megbuktathatja a kormányt. Az indítványoknak különböző esetei lehetnek, legnehezebben megvalósítható változata a konstruktív bizalmatlansági indítvány. Ekkor az indítványban az új miniszterelnök személyét is meg kell nevezni, s egyetlen szavazási eljárásban dől el a kormány sorsa. Németországban alkalmazzák

ezt a módszert A kormányok megszűnésének normális esete az alkotmányban megjelölt kormányzati ciklus után, az új kormány összeállításával és hivatalba kerülésével történő kormányváltás Az európai demokráciákban 48 vagy 60 hónapos (4 vagy 5 év) alkotmányos ciklusok ellenére a második világháború után átlagosan 25-35 hónapig működtek a kormányok. Az olasz átlag, 13 hónap, a legalacsonyabb; a listavezető Luxemburg, 45 hónap átlagos kormányzati működéssel. A tények alapján elmondhatjuk, hogy Nyugat-Európában viszonylag kevés kormány töltötte ki a teljes idejét a második világháború után, s az átlagot még olyan hosszú kormányzás sem nagyon emelte, mint Margaret Thatcher vagy Helmut Kohl több mint másfél évtizedes kormányzása. A komparatív vizsgálatok rámutatnak a kormányok belső struktúrájában található jellegzetességekre is. Az egyik ilyen vizsgált szempont a kormányfő és a kormánytagok egymáshoz

való viszonya. A kormányok tehát a miniszterelnökből és a szakminiszterekből (illetve miniszteri jogállású államtitkárokból vagy más nagyon fontos hivatal vezetőjéből) állnak. A kormányfő és a tagok viszonyában általában a miniszterelnöké a vezető, meghatározó szerep: programadó, irányító és fő felelősségi funkciója általános szabály. A miniszterelnök hangolja össze a kormánytagok munkáját, ő vezeti a kormányok üléseit, a határozatokat az ő véleménye alapján véglegesítik. Ettől az általános elvtől mindkét irányban vannak eltérések. A brit miniszterelnök hatalma már-már az elnöki jogkör felé közelít A másik irányban a miniszterelnök „az első az egyenlők között" (primus inter pares), azaz a kormányfőnek nincs kiemelkedő jogköre. A kormányok struktúrájának másik lényeges szempontja a szakminisztériumok szerinti megoszlásra vonatkozik. A minisztériumok (portfoliók) között néhány fajta

minden országban megtalálható Nehezen képzelhető el kormány a pénzügy, a hadügy, a belügy vagy éppen a külügy önálló minisztériuma nélkül. Viszont olyan ugyancsak fontos területeket, mint a gazdaság, az oktatás, és az egészségügy már egészen különféle minisztériumi felállás mellett irányítanak a különböző országokban. A gazdaság további ágazatokra bomlik (kereskedelem, ipar, stb) néhány helyen; az oktatás különféle szintjei együtt vagy külön-külön találhatók; s az egészségügy önállóan, vagy a családés szociális ügyekkel együtt fordul elő. Végül vannak ország-specifikus, csak az adott országra, vagy hasonló adottságú országokra jellemző minisztériumok, mint pl. a nemzeti és etnikai kérdések, vagy a tengeri kereskedelem minisztériumai. A kormányokkal foglalkozó összehasonlító vizsgálatok másik fontos területéhez érkeztünk. Ez pedig a politikai pártok hatása a k ormányok alakítására és

összetételére; azaz a k ormánykoalíciók alakításának és a minisztériumok pártok közötti felosztásának kérdése. Ezek a problémák ugyancsak jellegzetesen a fejlett nyugati demokráciák problémái, ezért röviden megismerkedünk az európai kormánykoalícióktapasztalataival. A kormányok pártpolitikai összetétele az egypárti kormányzás esetében világos és egyszerű. Angliában mindig a választásokon győztes párt alakít kormányt (és a kisebbségben maradó lesz „őfelsége ellenzéke"). A többpártrendszerű országokban, ahol a parlamenti mandátumok pártok közötti megoszlása választásról-választásra változik, ahol a parlamenten belüli erőviszonyok mellett a pártok egymáshoz fűződő kapcsolatai, szimpátiái és még más tényezők is befolyásolják a lehetséges koalíciók összetételét, nem könnyű arra válaszolni, milyen szabályok szerint lesz (lehet) egyik pártból kormánypárt és a másikból ellenzéki. A

koalíciós kormányok eddigi tapasztalatainak elemzésével a politikatudomány némi támpontot tud nyújtani a lehetséges koalíciókhoz. A koalíciók alakításának célja mindenek előtt stabil kormány létrehozása, ami legfőképpen számottevő parlamenti többséggel lehetséges. A kérdés persze az, hogy milyen többség(ek) alakíthatók egy bizonyos mandátumelosztás alapján. A magyar kormány - az európai szempontok alapján A magyar kormány közjogi helyzete a r endszerváltás folyamatában alakult ki. A korábbi rendszer ellenzéke a j ogállamiság elvének megvalósítására törekedve a k ormány hatalmát a népképviseleti országgyűlés alá kívánta rendelni. A parlamentnek felelős kormányzat ideája mozgatta a vezető politikusokat. Ennek megfelelően határozták meg a 2/3-ős törvények körét és számát, a minisztériumi struktúra kialakításában a parlament szerepét, stb. Az első szabad választások nyomán kialakult helyzet azonban

előtérbe helyezte a kormány stabilitása, mint ugyancsak fontos követelmény érvényesítését is. A két, egymással szembenálló legnagyobb párt (az MDF és az SZDSZ) egymással nem kívánt koalícióra lépni, viszont a kétharmados törvények kötelezettsége egymáshoz kapcsolta őket, hiszen nélkülük nem voltak meghozhatók ezek a törvények. Az 1990-es választások nyomán lényeges pontokon változott meg a kormány és a parlament viszonyának korábbi elképzelése. A stabil kormányzás érdekében csökkentették a kormány parlamenti függőségének mértékét, a konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetésével és a kétharmados többséget igénylő törvények drasztikus csökkentésével alakult ki a lényegében ma is működő állapot. Az államfő nem végez aktív politikai tevékenységet a kormánnyal kapcsolatban, legfontosabb ténykedése kormányalakításkor a m iniszterelnök személyére vonatkozó felkérés és a j elölt

személy beterjesztése a magyar országgyűlésnek. Miután a gyakorlat szerint a legnagyobb parlamenti párt megjelöli saját miniszterelnök-jelöltjét, az eddigi szabad választások után az államfőnek nem volt szüksége politikai vagy jogi mérlegelésre. A miniszteri és államtitkári kinevezéseket pedig csupán megerősítésként írja alá, a döntést a miniszterelnök hozza meg. A parlament és kormány viszonyában már erősebb kapcsolatok és korlátozások léteznek. A miniszterelnököt formálisan a parlament választja meg, a kormány tagjai a parlamentben tesznek esküt, azaz a kormány a parlament előtt felelős. Láttuk azonban, hogy a parlament előtti felelősség a leggyengébb a lehetségesek közül, mivel a parlament csak a konstruktív bizalmatlansági indítvány útján válthatja le a miniszterelnököt, s ez csak ritkán kísérelhető meg sikerrel. A kormány tagjai ellen bizalmatlansági indítvány nem kezdeményezhető. Ugyanakkor a kormány

jogosultságai közül is hiányzik a parlament feloszlatásának kezdeményezése, sajátos dualizmus és korlátozott parlamentarizmus érvényesül tehát Magyarországon. A parlament és kormány viszonyát a továbbiakban elsősorban az érinti, amikor a kormány törvényeket kezdeményez, többek között a kormányzat struktúrájára vonatkozókat is. A magyar alkotmány szerint ugyanis külön mellékletben sorolják fel az éppen aktuális minisztériumokat. Mindeddig azonban a kormány struktúrájára vonatkozó miniszterelnöki kezdeményezéseket - a kormánypárti többség természetes támogatásával - mindenkor jóváhagyta a parlament. A magyar kormány parlamenthez viszonyított közjogi helyzete után vizsgáljuk meg a kormányzat belső struktúráját. Ezt három elv határozza meg: a miniszterelnöki- a kabinet- és a reszortelv. Az első a miniszterelnök és a miniszterek viszonyáról, a második a kormánytestületről és végül a harmadik a

miniszterek önállóságáról szól. A miniszterelnök a kormányprogram kidolgozója, a kormány politikai irányvonalának meghatározója. Csakis ő nyilatkozhat a kormány politikájának és munkájának egészéről Minisztereivel kapcsolatban helyzete szintén egyértelmű: ő rendelkezik minisztereinek kiválasztási jogával, és ő menesztheti is őket (tegyük hozzá: formailag a minisztereket a köztársasági elnök nevezi ki és menti fel - a miniszterelnökjavaslatára). Kiemelt helyzetéből adódóan a miniszterelnöknek döntő szava van az egyes minisztériumok politikai államtitkárainak kinevezésében (politikai kontroll a partner párt minisztériumában); a kormány belső szerkezetének meghatározásában; minisztériumok megszüntetésében, összevonásában; kormánybizottságok és kormánybiztosok kinevezésében; stb A kabinet vagy t estületi elv korlátozottan érvényesül a kormány munkájában. A testület ügyrendjéről szavaz a kormány, a

többi esetben sem kizárt a szavazás lehetősége, de az legfeljebb a miniszterelnök befolyásolására szolgál. A döntéshozatalnál viszont a testületi vita összefoglalása és fontosabb elemeinek elemzése után a miniszterelnök mondja ki a végső szót. A miniszteri felelősség a saját tárca önálló irányításában, az ott folytatott káderpolitikában nyilvánul meg elsősorban. A tárcák közötti hatalmi és presztízs erőviszonyok nem elsősorban a politikusokon múlnak, de egy-egy pártvezető miniszter politikai indítékok alapján tárcáját is kedvezőbb helyzetbe hozhatja. A három elv felvázolt viszonyaiból következően a magyar kormányzati struktúra a német kancellárdemokráciához hasonlít, a miniszterelnöki szerep kiemelkedik a többi közül. A közjogi dominanciának elsősorban politikai alapon lehet korlátokat állítani -többek között a koalíciós együttműködés kényszerei alapján. A magyar kormányok az eddigi demokratikus

választások után mindig koalíciós alapon jöttek létre. Az első miniszterelnök, Antall József kormánya az MDF-FKGP -KDNP képviselőiből állt, az ő halála után, Boross Péter vezetésével ugyancsak koalíciós kormány alakult 1993. decemberében (MDFKDNP és az Egyesült Kisgazdapárt, korábban FKGP parlamenti képviselőiből) Horn Gyula vezetésével (1994-1998) az MSZP-SZDSZ koalíció kormányzott, Orbán Viktor (1998-) kormánya pedig Fidesz-MPP-MDF-FKGP pártkoalícióként működik. A koalíciók politikai összetétele alapján elmondhatjuk, hogy kormányaink az egymáshoz ideológiailag-politikailag közelálló pártok koalícióiként jöttek létre. A harmadik és negyedik koalíció talán némi magyarázatra szorul, de ha az SZDSZ és az MSZP hasonló gazdaságfilozófiájára gondolunk és a Fidesz konzervatív fordulatát konstatáljuk, akkor az előbbi megállapítás igaz. Ugyanakkor mindegyik koalíció túlméretezett volt, azaz egy

„potyautas" párt mandátumaira nem feltétlenül lett volna szükség a stabil kormányzati többséghez. Közjogilag talán nem, politikailag viszont annál inkább. Különösen Antall József kormánypártja veszített sok képviselőt az első években, a közel 60%-os kormánypárti többség 50,5%-ra zsugorodott 1993-ra. (Előbb Torgyán József, majd Csurka István és társai kiválása miatt.) A Horn kormányban is szükség volt a súlyos áldozatokat követelő gazdaságstabilizációs intézkedések SZDSZ-es támogatására. Orbán Viktor kormánya mögött viszont igaz hogy három párt áll, de az MDF nem önálló pártként kapott mandátumokat, hanem a Fidesszel kötött választási támogatás miatt. A kormányok pártpolitikai összetétele mindig követte a parlamenti mandátum-arányokat. Legfeljebb abban van érdekes eltérés, hogy a Horn kormányban több pártpolitikus vállalt miniszteri megbízatást, mint pl. az Orbán kormányban (Baja Ferenc,

Kósáné Kovács Magda, Katona Béla, stb) A Fideszhez tartozó miniszterek között Deutsch Tamás, Kövér László és Pokorni Zoltán említhető, a többiek szakemberként kerültek funkcióba (Járai Zsigmond, Chikán Attila). 15. Az önkormányzati rendszer, előzményei, mai szerepe A helyi közösségek évszázadokon keresztül saját módszereket alakítottak ki közös dolgaik szervezésére, irányítására. A kis közösségi önkormányzatok (lásd ók ori g örög vá rosállamok, középkori itáliai városok, s tb.) a politikai hatalomgyakorlás és szabályozás máig is ható mintái lettek A mikrotársadalmi viszonyok azonban a nagyobb, szélesebb társadalom részét is alkotják, s ezek a külső tényezők is alakítják a kisközösségek életét. A nagypolitikai viszonyok beleszólnak az emberek anyagi gyarapodásának feltételeibe (adók és elvonások), az egyéni érvényesülés lehetőségeibe (oktatási körülmények alakulása, stb.); az

állami törvények gyakran közvetlenül is megszabják a kisközösségek tennivalóit. Ezek gyakran szembe is kerülnek a lakosság belső törvényeivel, kisközösségi rendjük szigorú bástyáival. Emiatt sok hatalom igyekezett megakadályozni, vagy csorbítani az önkormányzatiságot, korlátozni hatáskörüket (birodalmak, központosított kormányzati rendszerek). Mások azonban felismerték, hogy a jól működő önkormányzatok hozzájárulhatnak a politikai stabilitáshoz és anyagi forrást is jelenthetnek a központnak, így szövetségre léptek, megegyezést alakítottak ki az önkormányzatokkal. Ez az önkormányzatok érdeke is, hiszen a tágabb politikai rendszer védelmet is nyújthat a kisebb közösségeknek, segítheti fejlődésüket. A helyi önkormányzatok politikai viszonyait ez a kettős kötöttség, kölcsönös meghatározottság kondicionálja Törvényes hatáskörük ugyancsak ebből a kettősségből fakad mindenhol Európában. Sokféle

törvény határozza meg számukra az azokból fakadó, előírt kötelezettségeiket, pl. a településrendezéssel, az oktatással, a közegészségüggyel, stb. kapcsolatban Ezekben az esetekben mind a végrehajtandó feladatok tartalmát, mind pedig a végrehajtás mikéntjét tartalmazzák a törvények. A saját hatásköriséget ugyancsak központi törvények tartalmazzák. Az önkormányzati hatásköröknek kétféle fő formája létezik: az úgynevezett átruházott hatáskörben hozható döntések és a saját jogon meghozható döntések. Az előbbi döntések tartalma és terjedelme a központi hatalom decentralizációjától A saját hatáskörben meghozható döntéseknek ugyancsak van törvényes (alkotmányos) forrása és korlátja, de az ide sorolható ügyekben a helyi önkormányzatnak teljes kompetenciája van A törvényes hatásköriség másik lényeges területe a finanszírozás és gazdálkodás. Ezen a téren is lehetnek az önkormányzatok

végrehajtók és saját hatáskörben döntésképesek. A központi adók behajtásának, az állami-regionális tulajdonban levő szolgáltatóhálózatok működésének önkormányzati feladatait általában nem helyben határozzák meg. A központi forrásokból kapott pénzek egy részét sem költhetik el saját igényeik szerint. Az un „ pántlikázott pénzek" rendszerét jól ismerik szerte Európában. Ezeket a központi pénzeket vagy kvótákat csakis arra a feladatra fordíthatják, amire kapták, pl. az iskola fenntartására, óvoda müködtetetésére, orvosi ellátás biztosítására A kettős kötöttség az ellenőrzés, rendfenntartás területén is jellemző az önkormányzatokra. Európa több országában ismert a prefektusi rendszer, ahol a központi hatalom megbízottja ellenőrizhet, vétózhat, vizsgálatokat kezdeményezhet, tehát erős jogosítványokkal rendelkezik az önkormányzatok felé (pl. Franciaországban, Spanyolországban,

Olaszországban) Ezeket a hivatalnokokat a központ nevezi ki, és ugyanonnan finanszírozzák működésüket is. Máshol a prefektusok kisebb hatáskörrel rendelkeznek, sőt, egyenesen a helyi önkormányzatoknak tartoznak felelősséggel. Sajátos az angol helyzet, ahol a viszonylag centralizált központi irányítás törvényeken keresztül valósul meg, s a helyi önkormányzatok központi hívatlanok jelenléte nélkül felelősek a felsőbb jogszabályokban előírtak betartásáért. Az önkormányzatok ellenőrzését nemcsak a fentebbi adminisztratív úton oldják meg a demokratikus országokban. Az önkormányzatok működésével kapcsolatban közigazgatási vagy más néven szereplő bíróságokhoz lehet fordulni, az egyes intézkedéseket meg lehet támadni Fontos területe az önkormányzatiságnak a saját közösségek érdekeinek képviselete a felsőbb fórumoknál, a lokális szempontok érvényesítése a központi döntésekben. Az alkotmányos

előírások különösen a kétkamarás parlamenti rendszerekben teszik lehetővé a helyi önkormányzatok képviseletét, pl. Ausztriában, Svájcban, a Német Szövetségi Köztársaságban Más helyeken az önkormányzatok szövetségeket, egyesüléseket hozhatnak létre, és ily módon fogalmazhatják meg sajátos szempontjaikat. A magyar helyi önkormányzati rendszer ugyancsak a rendszerváltás folyamatában nyerte el mai formáját. A mai rendszer előzményei között említhetjük a múlt század végén kialakított egységes magyar közigazgatási rendszert és abban az önkormányzatokkal rendelkező városokat, községeket. A nemzeti szabadelvű gondolatok alapján létrehozott községi-városi önkormányzatok a nemesi előjogok felszámolásával, a választásokkal, a h elyi önállóság garanciáinak megformálásával, a közigazgatási bíróságok felállításával a korszak európai színvonalát közelítették. A két világháború között továbbélő

- de nem korszerűsödő rendszert - a második világháború után joggal kellett volna megreformálni, amint azt többek között Bibó István tervezete is javasolta. Helyette azonban a s zocialista-kommunista hatalmi viszonyok megteremtésével a régi magyar önkormányzati rendszert a szovjet típusú helyi tanácsrendszer váltotta fel 1950-ben . A lényegében 1990-ig fennállt rendszerben a helyi tanácsok a központi államigazgatás lakóhelyi szerveiként működtek, ami kezdetben teljes egészében tagadta az önkormányzatiság korábbi eszméjét. A nyolcvanas években már megpróbálták az államigazgatási egység és a h elyi önigazgatás kettősségét bevezetni a tanácsi intézményekbe, de a pártirányítás gyakorlata, a vezetők kinevezésének rendje változatlanul a felsőbb fórumoknak rendelte alá a helyi tanácsokat. Önállótlanságukat fokozta a saját gazdasági források hiánya, hogy tulajdon és helyi bevételek híján a központi

költségvetésből „leosztott" pénzzel gazdálkodtak, amivel gyakran együtt járt a célok, feladatok felülről történő meghatározása is. A központi alapok újraelosztásában aztán nagy szerepet kaphattak a k isebb helységek magas pozícióba került szülöttei, vagy a községek, városok területén működő jelentősebb gazdasági, oktatási intézmény vezetői. Az 1990-ben kialakított új magyar önkormányzati rendszer a hagyományos magyar állami centralizáció és a liberális decentralizáció hívei közötti kompromisszum eredményeként jött létre. Az önkormányzatiság eszméjét és gyakorlati rendjét az Alkotmány is tartalmazza, majd a 2/3-os törvényként elfogadott önkormányzati törvény a területi és lakóhelyi önkormányzatok feladatait és működésük legfontosabb feltételeit részleteiben is szabályozza. A magyar lakóterületi önkormányzatiságnak az Alkotmány szerint négy szintje van: a községi, a városi, a

fővárosi és kerületi valamint a megyei önkormányzatok. A négy szint egymással nincs hierarchikus kapcsolatban, mindegyik önkormányzat önálló és jogilag egyenlő. Az önkormányzatok törvényes meghatározottsága az alábbiakat jelenti: 1. önkormányzati ügyekben önálló szabályozási jog; 2. önálló tulajdonnal rendelkezhet; 3. feladatai ellátásához saját bevétellel rendelkezhet; 4. önállóan alakítja ki saját szervezetét; 5. helyi rendeleteket alkothat, önkormányzati jelképeket alapíthat, kitüntetéseket adományozhat; 6. helyi közösséget érintő ügyekben kezdeményezés élhet; 7. s zabadon t ársulhat, önkor mányzati é rdekszövetségbe t ömörülhet, m ás országok önkormányzataival közvetlen kapcsolatot létesíthet. Az önkormányzatok saját jogon hozott döntései nem bírálhatók felül, az állami felsőbb szervek csak felügyeleti jogkörrel élve bíróság előtt támadhatják meg a képviselő testületi határozatokat.

Az önkormányzatok részben kötelező feladatokat látnak el, illetve lehetőségeik birtokában döntenek más feladatok ellátásáról. A kötelező feladatok a lakosság mindennapi életével vannak kapcsolatban, mint az alapfokú egészségellátás, alapfokú oktatás, a helyi utak, temetők karbantartása, közvilágítás, egészséges ivóvíz ellátás megszervezése, stb. A kötelező feladatok ellátásához központi forrásból is igényelhetnek pénzt. Saját feladataik másik csoportját a lakosság igényei alapján és anyagi lehetőségei mértékében önállóan határozhatják meg. A szociális és lakásellátás forrásainak nagy részéhez, a különböző szolgáltatásokhoz saját erőforrással is kell rendelkezni. Számos beruházás esetében (pl gázszolgáltatás, öregek otthona, stb.) pályázhatnak központi forrásokért, de saját maguknak kell előteremteni a szükséges anyagiak egy részét. Ehhez saját adók kivetésén túl

gazdálkodást is folytathatnak, tulajdonukat bérbe adhatják, vagy el is adhatják. A magyar helyi önkormányzatiság legnagyobb belső ellentmondása éppen az adott jogi feltételek és a hozzá rendelt anyagi lehetőségek között feszül. A kvóta, a személyre számított központi költségvetési hozzájárulás bizonyos lélekszám alatt nem elégséges a kötelező feladatok ellátásához sem, a helyi források pedig rendkívül egyenetlenül oszlanak meg a községek, városok között. Egyes helységek meggazdagodtak a területükön prosperáló gazdasági vállalkozások és magas jövedelmű polgáraik adójából, másoknak a nagyszámú munkanélküli miatt ilyen lehetőségei nincsenek. Mindezen problémák gyökere az, hogy az önkormányzatoknak járó összegeket, a központi adók helyben felhasználható részét évenként változtatják a parlament döntései alapján, s ahol nincs gazdag vállalkozás, pótlólagos helyi források nehezen teremthetők

elő, hiszen a lakosság nem terhelhető még helyi adókkal is. (Magyarországon a nemzeti jövedelemnek mintegy fele még ma is a központi adókon keresztül az állami büdzsébe kerül, aminek csak kis részét kapják meg az önkormányzatok, s ezért a helyi adóbevételek növelésére lenne szükség, amelyek kivetése nagyon kockázatos vállalkozás.) Az önkormányzatok demokratikus legitimációját a választási rendszer is biztosítja. A képviselőtestület tagjait négy évre szólóan közvetlenül választják, vezetőjüket, a polgármestereket 1990-ben még a testületi képviselők választották, 1994 óta azonban ugyancsak közvetlenül a polgárok választják. 1994 óta fontos változás az is, hogy feloldották a polgármesteri és a parlamenti képviselői megbízatás összeférhetetlenségét, és azóta több parlamenti képviselőt választanak polgármesterré, vagy fordítva, a polgármester indul a parlamenti választásokon is. 16. Közpolitika

fogalomköre, érvényesülésének, alakításának területei A politika legszélesebb értelmezése: egyéni döntések a kisebb-nagyobb közösséghez való viszonyban, valamint társadalmi-közösségi döntések a polgárokat közvetlenül érintő ügyekben. A soktémájú és sokszereplős politizálás a modernizálódó politikai közélet. Ez a megközelítés az Amerikai Egyesült Államokban terjedt el legkorábban Miután nálunk nem hosszú ideje alkalmazott politikai és politikatudományi kifejezéssel van dolgunk, kezdjük a kissé részletesebb tárgyalást a fogalom jelentéstartalmával és főbb összefüggéseinek felvázolásával. A fogalom eredeteként az angol policy jelentéstartalmait nevezhetjük meg, a magyar elnevezése Ágh Attila fordításában még mostanában kezd meghonosodni nálunk. A policy kifejezésnek többféle jelentése van. Közügyet, kisebb-nagyobb csoportokat érintő ügyeket, programokat (issues) éppúgy jelent, mint

szakpolitikákat, ágazati politikákat Egy konkrét ügy, ami jól jellemzi a policy-típusú megközelítést: a döntésnek van állami (központi) szereplője, helyi (önkormányzati) résztvevője, gazdasági szervezeti és munkavállalói érintettsége, szakmai- és civil (magán) társadalmi következménye. S mindez egy angol nyelvű kifejezésbe sűrítve, aminek még további jelentései is vannak. A már előbb jelzett szakpolitika a másik jelentéstartalom. Az előző példánál maradva a közművesítés lehet az egészség-politika, a környezet-politika, a község-város fejlesztési politika, a lakás-politika, sőt, foglalkoztatás-politika része is. Ha a szükséges forrásokat nézzük, akkor tartozhat az állami elosztás-politika, a helyi és a központi adószabályozás körébe vagy a lokális és központi hatalommegosztás keretébe is. A szakpolitikai tartalom nem feltétlenül hatalmi kompetenciákat jelent (mint láthattuk, azt is), hanem mindenek

előtt a közös ügyek szakmailag megkövetelt intézését. Közel áll ehhez a t artalomhoz a m agyar közigazgatás kifejezés, a helyi és központi törvények szerinti ügyintézés fogalma. Még mindig folytathatjuk a sort. A policy fogalmába szorosan beletartozik a politika-csinálás (policy-making), a f eladatok megfogalmazásának, eldöntésének és végrehajtásának jelentése. Azaz a politika folyamat-jellegű, ciklusokra osztható értelmezése. Egy közpolitikai program időtávja az ötlet felmerülésétől a megvalósításig nem feltétlenül igazodik a parlamenti választások ciklusához, s nem is ugyanannyi időt igényelnek a különböző közpolitikai folyamatok. Többek között az is a politikacsinálás követelménye, hogy a szakmai-technológiai feltételek és szempontok mellett számoljon a társadalmi, csoportlélektani stb. hatásokkal is s vegye figyelembe a ciklusok megtervezésénél A pontosság kedvéért hozzá kell tennünk az előzőekhez,

hogy a magyar „közpolitika" kifejezés több szempontból más megvilágításba helyezi a „policy"-típusú megközelítést. A szóban használt „köz" egyszerre jelenti a „közöst", a „köztest", a „közöttit" és a „középet". Az utóbbi három értelemben a közpolitika: 1. A nem elsődlegesen állami-hatalmi ügyek politikája (amennyiben állami, akkor az a „szolgáltató állam" fogalmába illő; ebben az értelemben Ágh Attila a mezopolitika kifejezést is használja); 2. ne m a központi vagy a helyi fórumokra tartozó politika, hanem egyszerre mindegyikre és még más szervezetek közötti együttműködést is igényel; 3. a legfelső (nagy-, vagy makró-politika) és a helyi jellegű (mikro-politika) között helyet foglaló és köztük közvetítő közép(szint) politikája, a s zükséges kapcsolat a h atalom és az egyének között. A közpolitikai megközelítést két fő indok helyezte előtérbe és

lényegében ezen az alapon viták zajlanak az indokok elsődlegességéről is. Az egyik indok a társadalmigazdasági változásokat, az állam szerepének változásait, különösképpen a jóléti állam intézkedéseit hangsúlyozta. Ezek a változások azt a követelményt vetették fel, hogy ha az állam a magas adókból szolgáltatásokat finanszíroz, akkor a programok megvalósításába vonja be az érintetteket is. A másik indok pedig a politikai oldalt tartja hangsúlyosabbnak. Ez a szemlélet abból indul ki, hogy a tömegdemokrácia erősödése, a civil társadalmi mozgalmak és szerveződések törekvései és kezdeményezései kényszerítették ki a döntések demokratizálódását. Miután a közpolitika több szereplős játék, előtérbe kerülésében mindegyik szereplőjének meg van a maga jelentősége. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a közpolitika kialakulásában a gazdasági indíttatás meghatározó. A kormányok beavatkozása a makrogazdasági

folyamatok szabályozásába (pénzmennyiség, kamatlábak, exporttámogatás, valutapolitika, a munkanélküliség következményeinek kezelése, stb.) egyszerre történt a g azdasági üzletemberek érdekeinek védelmében és az állami-hatalmi stabilitás, társadalmi nyugalom védelme érdekében. A magyar közpolitika helyzete A magyar közpolitika helyzetére, alakulására az előzőekből következően nagyon sok tényező hat. Egyes tényezők segítik, mások akadályozzák, vagy nehezítik a közpolitika fejlődését Kezdjük azokkal a tényezőkkel, amelyek kedvezőbbé tették és tehetik a közpolitikai feltételeket Magyarországon. A demokratikus jogállamiság, a szervezetek alapításának joga és kialakult szabályrendszere az egyik ilyen tényező. Az egyesületekről, a non-profit szektorról, a nem-kormányzati szervezetekről, a közhasznú társaságokról szóló törvény mind-mind jogi lehetőséget teremt a közpolitikára. Kiemelendő az önkormányzati

törvény szerepe, ami nemcsak a h elyi-területi, hanem az etnikai-kisebbségi és funkcionális önkormányzatok működését is lehetővé teszi. Ilyen tényező a sokszínű és nagyszámú szervezeti rendszer, amely az egyesületek, alapítványok, egyletek és klubok hálózatán át érinti a lakosság egyre nagyobb részétNem csupán számuk, hanem növekvő aktivitásuk az, ami megalapozza részvételüket a politikai döntésekben. A közpolitikának is fontos feltételét jelentik az anyagi források. A mai szabályozás szerint három forrásból gazdálkodnak a civil szervezetek. Az államtól kapott támogatásokból, saját bevételeikből (tagdíjak, gazdasági tevékenységek) és adományokból. Nemzetközi összehasonlításban a magyar állami részvétel aránya alacsonynak mondható (összbevételük 23%-a származik az államtól, ami az európai országok átlagának kevesebb, mint a f ele), viszont az eu rópai átlagnak megfelelően magas az adományok

aránya. A kedvező-ösztönző feltételek között kell említeni hazánk csatlakozását az Európai Unióhoz. Az EU már felvételi követelményei között is említi a civil szervezetek törvényes politizálási lehetőségének igényét és ajánlásaiban gyakran megmutatja a formális kereteket is. Miközben a közpolitikai feltételek kedvezően változnak Magyarországon, megtalálhatjuk az ellentétes hatásokat előidéző tényezőket is. Ezek között megemlítendő a politikai kultúra néhány olyan összetevője, ami nehezíti a közpolitikai gondolkodás gyors elterjedését. A részvételi hajlandóság viszonylag alacsony szintje, az állami beavatkozásra varas nagyon gyakori jelenségei, a s érelmi- vagy bizalmatlanságra alapozott politizálás esetei bizonyítják, hogy sok nehézség áll még a közpolitikai gyakorlat útjában. Az európai tradíciók közül nálunk is tetten érhető az állam erőteljes jelenlétének igénye mind a polgárok

részéről, mind pedig a kormányzat részéről - ami szintén az öntevékeny politizálás ellen hat. Objektív tényként kell azzal számolni, hogy a pártállam idején nagyon sok közpolitikai téma államosított volt, s nehezen szabadul meg az állam a már egyszer megszerzett jogosítványaitól. Politikai pártjaink ugyancsak vigyáznak parlamenti befolyásuk megtartására, ezért sem nagyon bátorítják a parlamenten kívüli politikai egyezkedéseket. Más esetekben pedig igyekeznek a partnereket (szakszervezeteket, alapítványokat, stb.) saját vonzáskörükben tartani, s talán ezzel is gátolják az önálló közpolitikát. A közpolitika bizonyos fokú akadálya a gazdasági-társadalmi állapotokból fakadó szubjektív tényezők hiánya is. Az öntevékenyen, demokratikusan politizálok többsége a biztos anyagi körülményekkel, stabil egzisztenciával rendelkező „közpolgár", demokrata. A mai magyar társadalomban a középosztályi helyzet a

lakosság alig ötödére jellemző, sokaknak az egzisztenciális bizonytalanság közepette, másoknak a munkahely megőrzésének és megtartásának hajszájában nehezebb a közszereplések vállalása is. A fentiek előrebocsátása után felvázoljuk azokat a legfontosabb makró-politikai intézményeket (közpolitikai aréna), amelyekben a magyar közpolitikai szereplők differenciáltan vesznek részt. A területi-közigazgatási érdekegyeztetés fórumai: a Területi Önkormányzatok Országos Szövetsége (TÖOSZ), illetve a megyei jogú városok és más jellegű, pl. kistérségi önkormányzatok társulásai; A gazdasági érdekegyeztetés fórumai: az Érdekegyeztető Tanács (ÉT), illetve a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT); A nemzetiségi önkormányzatok országos fórumai az Országos Nemzetiségi Önkormányzatok, pl. az Országos Német, Szlovák, Cigány, stb Önkormányzat; A közhasznú szervezetek, egyesületek és mozgalmak

országos fórumai: a Társadalmi Érdekegyeztető Tanács (TÉT), a Társadalmi Kamara és a T ársadalmi Egyesületek Szövetsége (TESZ). Az intézményesültség szintjében és a politikai befolyást illetően a fenti makró-politikai intézmények nagyon eltérő helyzetben vannak. Az Érdekegyeztető Tanácsnak vannak a legnagyobb lehetőségei, amennyiben partnerként fogadta el a magyar kormány és a törvényhozás is. Az itteni résztvevők, a kormány, a szakszervezetek országos szövetségei és a munkaadók szövetségei országos képviselettel rendelkeznek. Az ÉT gazdasági-szociális és munkaügyi kérdésekben fontos szerepet játszik, pl. a minimálbér megállapítása, a törvényes munkaidő hossza, amelyben csak konszenzussal lehet dönteni. Szélesebb, társadalmi-politikai kérdések is szerepelnek napirendjén, mint pl a jövedelempolitika, ezekben a kérdésekben az ÉT-nek véleményező szerepe van. A résztvevő szervezetek támogatottsága és

legitimációs hiánya miatt, valamint a felek megegyezési készségének hiányában az ÉT-nek nem sikerült átfogó megállapodásokat kötni az átmenet szabályozására s eddig nem történt meg az érdekegyeztetés törvényi rendezése sem. A különböző kormányok is eltérő módon kezelték ezt a fórumot, leginkább a Horn kormány idején tárgyaltak rendszeresen. Az Orbán kormány át kívánja alakítani az eddigi rendszert A közpolitikai gondolkodás a fejlett demokráciákban is lassan terjedt el. A sokszereplős kormányzás és politizálás csak hosszú évtizedek kísérletei és intézményi-, pénzügyi-, legitimációs feltételei megteremtése nyomán bontakozott ki. A magyar politikai rendszerben a kezdeti lépések már megtörténtek, a minimális keretek megteremtődtek a közügyek közös elrendezéséhez. A rendszer demokratikus innovációs képességén múlik, mikor válnak szilárddá és teljessé a keretek, a „demokratákon" pedig a

konfliktusok feloldásának társadalmi eredményessége. 17. Legalitás és legitimitás összefüggése , lehetséges alapjai LEGITIMITÁS - A politikai hatalom méltánylása, jogossága és a közvélemény általi elfogadottsága. A fogalom magában foglalja az írott jognak való megfelelés, tehát a legalitás mozzanatát is, ugyanakkor nem korlátozódik csupán erre. A legitimitás - a jogi legitimáción túl - a hatalom általános elismertségere, presztízsére is utal; azaz a h ivatalos norma- és értékrend érvényességére, a h atalom ideológiájának, mítoszainak és tényleges eredményeinek támogatottságára és az áflamrjolgárok vagy alattvalók kötelességérzésének mértekére