Irodalom | Tanulmányok, esszék » A római költészet

A római költészet A római irodalom kialakulása A római irodalom nyelve a latin. Az ókori Itáliában - nem számítva a görög gyarmatosok nyelvét - csak latin nyelven fejlődött ki jelentős irodalom. A szellemi élet központja eleinte csaknem kizárólag a főváros volt. Ezért nevezhetjük az ókori latin irodalmat római irodalomnak A mondai hagyomány i. e 753-ra teszi Róma városának alapítását A "város" azonban nemcsak a királyok korában volt még kicsiny, bár harcias paraszttelepülés, a köztársasági kor első százada (i. e 5 század) sem változtatott sokat rajta Az itáliai félsziget más népeihez képest is (pl. etruszkok, dél-itáliai görögök) jelentős késéssel indult meg a latinok (Latium - lácium - lakói a Tiberistől délre) társadalmi és kulturális fejlődése. Még szembetűnőbb ez az időbeli eltolódás, ha a Földközi-tenger keleti és déli népeivel hasonlítjuk össze. Éppen ez a m egkésés kényszerítette

Rómát, hogy gyorsabban járja meg az állam- és birodalomszervezés útját. Hogy akár a honvédő, akár a hódító háborúk örökös sorozatában győzelmet arathasson, technikailag, hadászatilag, politikailag és kulturális téren is utol kellett érnie, felül kellett múlnia ellenfeleit. Az i. e 3 század elejére a rómaiak meghódították és politikailag egyesítették az itáliai félsziget népeit. A hagyományos arisztokráciából és a gazdag plebejusokból kialakult egy új vagyonos osztály, s ennek kereskedői újabb piacokat, nagybirtokosai pedig még több rabszolgát kerestek. Ezért Itália meghódítása után Karthágó, majd az i. e 2 s zázadban Hellász és Kis-Ćzsia ellen szerveztek hódító hadjáratokat. Ezeknek a háborúknak a során kerültek a rómaiak még szorosabb, közvetlen kapcsolatba a görög kultúrával, amely a hellenizmus korában messze a görög lakta területek határain túl is elterjedt. A hódítók meghódoltak a

meghódítottak kulturális fölénye előtt. Rómában az i e 2 s zázadtól kezdve egyre nagyobb teret hódított a görög kultúra, s később a "görögösödés" szinte divattá vált. Az ősi itáliai istenekkel együtt tisztelték a latin névvel ellátott olümposziakat is: templomaik és nagyrészt zsákmányolt szobraik ékesítették a városokat. Egyes hadvezérek (pl Lucullus lukullusz) egész könyvtárakat szállítottak haza Rómába A római irodalom kezdetei lényegében egybeesnek a görög kultúrának ezzel a nagyarányú beáramlásával. A rómaiak természetesnek tartották, hogy irodalomban és képzőművészetben a görögöket tekintették példaképüknek (az "eredetiségnek" a mai fogalma még nem létezett), ennek ellenére a latin nyelvű római irodalom mégsem egyszerűen "epigon" irodalom. A római költök a nagy görög klasszikusoktól nyertek ugyan ösztönző ihletést (azóta elveszett műveiket még teljes

egészében ismerhették), de amit tőlük kaptak, azt magasabb szinten teremtették újjá - rányomva saját művészi zsenialitásuk letörölhetetlen bélyegét. A latin költészet valóban a görögöt tükrözi, "de úgy - jegyzi meg Babits Mihály -, mint egy világítótorony tükre, amelyben megerősödik a fény, hogy beragyogja az idők tengerét". És "a tükör visszavakít" x A római irodalom hatalmas történelmi feladatot tejesített: a latin nyelv segítségével, mely a birodalom jelentős részében hivatalos nyelv lett, saját klasszikus hagyományán kívül a görög kultúrának is közvetítőjévé vált a későbbi századok során. Catullus Az i. e 1 század erőszakos és véres polgárháborúi megrendítették a régi köztársaságot, s a század utolsó harmadában Octavianus (oktáviánusz) - Julius Caesar (juliusz cézár) örököseként Róma korlátlan hatalmú ura lett. Augustus (augusztusz) néven mint a birodalom

princepse (első embere) a köztársaságot monarchiává alakította át. A polgárháború kora a régi rend és eszmények bomlását hozta magával. - A római irodalom korábbi szakaszában a lírai műfajok közül csak a közösségi érzéseket megszólaltató kardal virágzott, mely az istenekhez intézett könyörgő vagy hálaénekeknek volt a formája. Az epikus költészet Róma legendás hőseit magasztalta, a r égi római erényeket, a s zigorú erkölcsöket és a hazáért való önfeláldozást népszerűsítette. Az egyéni érzéseket közvetlenül kifejező lírai költészet a polgárháborúk időszakában született meg. A századközép táján szerveződött irodalmi mozgalommá az "új költők" (görög szóval: neoterikusok) csapata. Ezek a fiatal írók tudatosan fordítottak hátat a közéletnek, nem törődtek az egymással szemben álló pártok célkitűzéseivel, a közösség számára nem láttak már semmiféle kiutat. Ebben a

kiúttalan reménytelenségben szembefordultak az archaikus hagyományokkal Egyéni vágyaikat, gyűlöletüket, bánatukat énekelték meg, s addig ismeretlen műfajokat, versmértékeket, kifejezési formákat igyekeztek meghonosítani a római költészetben. Caius Valerius Catullus (kájusz valériusz katullusz - i. e ?87-?54) az egyetlen neoterikus költő, akinek életműve csaknem teljes egészében fennmaradt. Független szellem volt Nem akart költeményeivel tanítani, inteni, nevelni. Nem törődött a politikával, számára teljesen közömbösek maradtak a pártok jelszavai, vezérei. Gúnyos megvetéssel utasította el az áttekinthetetlen közéletet: Nem töröm én magamat, Caesar, soha tetszeni néked, Sem megtudni, mi vagy: hószinü vagy fekete. (93) (Devecseri Gábor fordítása) Neki elég volt a hozzá hasonló fiatalok baráti köre, és sohasem volt elég Lesbia szerelme. Csupán élni, szórakozni, szeretni akart. Természetesnek tartotta ezt, s minden

gondolatát, érzését, vágyát nyílt közvetlenséggel mondta ki. Az utókor elsősorban ezért a k özvetlenségéért szerette és értékelte. Életének legnagyobb, meghatározó élménye a Lesbia-szerelem volt. A szerelem úgy betöltötte egész lényét, mint a n agy előd, Szapphó életét és költészetét. Egyáltalán nem véletlen, hogy a rajongásig szeretett nőt, a kikapós férjes asszonyt a "Lesbia" ("leszboszi nő") álnévvel illette. Ez az egész életre szóló, minden más érték fölé emelkedő szerelmi szenvedély nemcsak az ókorban, hanem még a k ésőbbi századokban is egyedülálló. (A házassági kötelék sem az antikvitásban, sem a középkorban nem jelentett még érzelmi kapcsolatot, s nem is lehetett a szerelmi költészet témája.) Nem csupán testi vágy, hanem átszellemült érzés volt Catullus szerelme Nemcsak úgy szerette Lesbiát, mint ahogy szokás, hanem ahogy "az apa szereti fiait vagy vejeit".

îgy imádkozik az istenekhez: Engedjétek e szent szeretetnek örök kötelékét hordoznunk az egész életen át közösen! (109.) (Devecseri Gábor fordítása) Éljünk, Lesbia. Tudta persze, hogy Lesbia elhagyja, mással is éli világát, mégis a szerelmi boldogságboldogtalanság jelentette számára az élet legfőbb értelmét. Éljünk, Lesbia kezdetű verse is ezt az értékrendet fejezi ki. Minden más véleménnyel, az öregek zsörtölődésével szemben is az ő szemében az élet azonos a szerelemmel. Logikusan következik tehát az "éljünk" felszólítása után a "szeressünk" parancsa is (1-3. sor) - Az élet azonban rövid ragyogás, utána örök éjszaka következik: az ember napja, ha egyszer lebukott, nem kel fel újra. Éppen az életnek ez a veszélyeztetettsége (4-6. sor) ad filozófiai mélységet a k ölteménynek és kellő indokot ahhoz, hogy türelmetlen mohósággal kell kihasználni az alkalom nyújtotta lehetőségeket. A

pillanatban kell megsokszorozni az eltűnő életet, a m úló szerelmet. Ez érteti meg a csókokban való tobzódást. Nyelvileg a számneves túlzások, az "ezer" és a "száz" szavak kapkodó halmozásai fejezik ki ezt az életérzést (7-9. sor) Az utolsó négy verssor a játékos-boldog feledést, a feszültség izgalmának feloldódását jelentheti: senki se tudjon a csókok ezreiről, egy gonosz se irigyelje, nevesse ki önfeledt boldogságukat. - Az ilyen szenvedély túllendíti a s zeretőket a hétköznapok szürkeségén, a bevett szokások és törvények fölé emeli őket. Lesbia madárkája Catullus verseskönyve 116 költeményt őrzött meg számunkra. A gyűjtemény első felét rövidebb, többnyire 11 s zótagú sorokban írt alkalmi versek alkotják, melyeket maga a költő "játszadozások"-nak, "bohóságok"-nak (nugae - nugé) nevezett. Ezek a könnyed, látszatra rögtönzésnek tűnő versikék gondosan

megszerkesztett, csiszolt alkotások. Közéjük tartozik az a két bájos kis remekmű, melyek Lesbia madárkájáról szólnak. (A veréb - nem azonos a mi szürke verebünkkel - Aphrodité-Venus kedves madara; találkoztunk vele Szapphó himnuszában.) Az elsőnek (a gyűjtemény 2. darabja) kezdő soraiban ott bujkál a rejtett vágy, a ki nem mondott erotika, a titkolt irigység és féltékenység, hiszen a kis madár bizalmas, intim közelségben él úrnőjével: az ölében ülhet, csipkedheti (csókolgathatja) ujjabegyét, édes játékának tárgya, lehűtheti a kedves lobogó tüzét. Az utolsó két sor a vágyat, az álmot szólaltatja meg: bárcsak csitítani tudná ő is "lelke szomorú baját". A második (3. számú vers), az előbbinél is híresebb költemény a madárka haláláról szól Catullus átérzi szerelmese bánatát, és hellenisztikus mintára állatsirató verset ír. A gyászdalok hangjára emlékeztető érzelmes panaszban, tréfásan

szomorkás, ironikus hangvételű versikében megszólal a szerelmes költő enyelgő és pajzán humora: szívesen lenne a kimúlt madárka helyett kedvese játékszere. Csupa játék, bújtatott vallomás ez a vers is. A megdöbbenés túlzásával indul: a felszólítás minden szerelmes emberhez szól, s többes számban használja Venus és Cupido (kupidó) nevét; ezzel az indítással mintegy világra szóló tragédiává növeli a m adárka halálát (1-2. sor) Ezt indokolja a verebecske felfokozott értéke, a k edves életében betöltött szerepének felnagyítása (3-10. sor) Megjátszott komorsággal tragikusra vált ezután a hang, felcsattannak az indulatos átkok Az igazi ok azonban nem a madár pusztulása, hanem ennek következménye: kedvesének szemecskéi egy kissé duzzadtak a sírástól, s ez árt bámult szépségének (a latin eredeti utolsó sorában két kicsinyítő képzős szó fokozza a kedveskedő gyöngédséget). A mosolygó komorság mögött ki nem

mondva is az a remény húzódik meg: talán betöltheti Lesbia életében a kismadár helyét. Gyűlölök és szeretek. Catullus érzelme egy egész életre szólt, s akkor sem tudott szabadulni tőle, amikor már a v ágy megszűnését kívánta volna. Folyamatos és zavartalan idillről Lesbia kielégíthetetlensége, csapodársága, hűtlensége miatt szó sem lehetett: tudta, hogy Lesbia elhagyja, mással éli világát. A féktelen gyűlölet és a lángoló szerelem ellentétei közt hányódó, a tehetetlenül vergődő, kiszolgáltatott lelkiállapot csattanós kifejezése Gyűlölök és szeretek. kezdetű epigrammája (85.) Catullus az első költők egyike, aki hangot adott az emberi érzelmek ellentmondásosságának, aki kimondta, hogy egyszerre lehet valakit gyűlölni és szeretni, s gyötrődve átérezte a szerelem boldog boldogtalanságát. Az eredeti latin versben nyolc ige van, és nincs egyetlen főnév sem. Az igéknek ezt az uralkodó jellegét egyedül

Kerényi Károly fordítása adja vissza (itt is nyolc ige található, de van főnév is): Gyűlölök és szeretek. Hogy mért teszem ezt, ugye kérded Mit tudom én. îgy van: érezem és öl e kín (Az "öl e kín" helyén a latinban egyetlen ige szerepel: "keresztre feszíttetem", "kínlódom".) Csupa mozgás, nyugtalanság, emésztő gyötrelem a v ers: az ellentétes érzelmek küzdelmének színtere a l élek világa. A költő nem tiltakozik, nem lázadozik ez ellen az állapot ellen: csupán tehetetlenül megállapítja létezését. Az igék jelen ideje az állandóság érzetét keltve időtlenné teszi a tömör epigrammát. - Szerelmes vers ez, jóllehet az író nem is utal itt a szerelemre és Lesbiára, és talán jogunk van arra, hogy a költeménynek a szerelmi szenvedélyen túl általánosabb érvényű jelentést is tulajdonítsunk: az emberi lét mindig ellentétes érzelmek, erők kereszttüzében áll. Vergilius A polgárháborúk

véres és kegyetlenségekben bővelkedő évtizedei után a princeps, Augustus egy időre békét teremtett az egész birodalomban. A "pax Romana" és a v ezető réteg helyzetének megszilárdítása lehetővé tette, hogy Augustus uralkodása alatt a római irodalom fejlődésének csúcsára érjen. Ezt a kort szokás a római irodalom aranykorának nevezni A korszak nagy költői részben őszinte lelkesedésből, részben Augustus közvetlen vagy közvetett felszólítására a császár politikai törekvéseit támogatták. A polgárháborúk idején ugyanis meggyökeresedett az a gondolat, hogy a zűrzavar mélypontja után egy új aranykornak kell elkövetkeznie. Ennek a reménynek a beteljesülését ünnepelték a költők az augustusi békében. Fontos irodalomszervező tevékenységet fejtett ki a császár egyik legfőbb bizalmasa, az előkelő származású és dúsgazdag Maecenas (mécénász - i. e ?70-i e 8), akinek neve később az irodalompártolás,

művészetpártolás fogalmává lett. Tapintatosan - baráti szóval, meggyőzéssel, birtokok és villák adományozásával - nyerte meg a császár politikájának az irodalom legjobbjait. Azt sugalmazta költő barátainak, hogy a békét, a római dicsőség és erény eszméit, a múlt és az augusztusi jelen nagyszerűségét foglalják versbe. Egyet azonban Maecenasnak sem sikerült elérnie: nem akadt olyan író, aki Augustus tetteit megörökítette volna. E korszak legkiválóbb epikusa Publius Vergilius Maro (publiusz vergiliusz máró - i. e 70-19) A Mantua melletti Andesben született egyszerű paraszti családban. Édesapja taníttatta és közéleti pályára szánta, de a rendkívül szerény, visszahúzódó Vergiliust nem vonzotta a politika. Életútját a költészet és a filozófia tanulmányozása határozta meg. Életének talán legmegrázóbb fordulata volt, hogy valószínűleg i. e 41-ben, a polgárháborúk idején édesapja kis birtokát is

kisajátították Octavianus veteránjai számára. Tekintélyes barátai később kieszközölték, hogy az egyre ismertebbé váló költő visszakapja családi birtokát. Ettől kezdve Augustus személye és politikai programja a költő szemében eggyé vált a társadalmi igazság, a j ólét és a b éke eszményével. Maecenas vette pártfogásába, s bejáratos lett a császári udvarba is. Eklogák Vergilius legkorábbi költői próbálkozásairól semmit sem tudunk. A nyilvánosság elé pásztori költeményeivel lépett: i. e 37-ben adta ki válogatott bukolikáit Eclogae címmel (eklogé "szemelvények", "válogatott versek"); ez a gyűjtemény tíz, gondosan elrendezett hexameteres költeményből áll (a sorszámok nem a megírás időrendjét fejezik ki). A görög bukolosz ("marhapásztor") szó alapján nevezzük a pásztorköltészetet bukolikus költészetnek, bukolikának. Később a vergiliusi cím (Eclogae) nyomán ezt a műfajt

ekloga névvel is illették. A műfaj megteremtője - Vergilius mintaképe - a szicíliai születésű görög Theokritosz (i. e 3 század). Idillnek nevezett költeményeiben (a görög eidüllion: "képecske", "életkép" szóból) ő szerepeltetett először pásztorokat. Hexameterekben írt és párbeszédes formájú verseiben a pásztorok a t ermészet meghitt közelségében élnek: nyájukat őrzik, beszélgetnek, dalolnak, szerelmeskednek. Eszményített világ ez: a k orabeli társadalmi-politikai valóságból elvágyódó s egy új aranykor után áhítozó emberi közérzet jelenik meg itt. Vergilius nem ragaszkodott ahhoz a hagyományhoz, hogy a bukolika kizárólag pásztorköltészet. Az ő eklogáinak szereplői inkább földművesek, igazi észak-itáliai kisbirtokosok, akiknek - az állatokon kívül - van szőlőjük, szántóföldjük és gyümölcsösük is. - Eklogáiban fontos szerepet játszik a politika. Hőseinek, "pásztorainak"

idillikus életét a polgárháború dúlja fel Nem menekülhetnek a durva valóság elől valamiféle idealizált világba, hiszen földjeikről a veteránok, a kiszolgált katonák bármikor elűzhetik őket, s földönfutóvá válhatnak. A száműzött földműves mellett azonban megjelenik a másik is, aki már visszakapta otthonát, s a kialakult új rendben, az augustusi békében élvezheti a biztonságot, a nyugalmat. Leghíresebb és legtöbb értelmezési kísérletet kiváltó idillje a IV. ecloga, mely egy megszületendő gyermekhez kapcsolja az új aranykor eljövetelét. A különböző keleti vallások Messiást (a Megváltó eljövetelét) ígérő tanításai és a cumaei (kumé) Apollón papnőinek, a Sibylláknak (szibilla) görög nyelvű könyveiből kiolvasott jóslatai táplálták az emberekben a polgárháborúk vérontása közepette a világ megtisztulásának vágyát. A költemény tele van olyan motívumokkal, amelyek elősegítették, hogy a

keresztények később a IV. eclogában Krisztus születését megjövendölő próféciát lássanak, és Vergiliust a középkorban valóságos "pogány szent"-ként tisztelhessék. Ez a kivételes megbecsülés teszi meg Vergiliust Dante kísérőjévé, ez adja a lelkesült szavakat a kereszténynek megtett Statius (sztáciusz - i. sz 1 század) szájába: Ugy tettél mint kik sötét éjbe mennek s fáklyát visznek, de nem látják a fényét, csak az utánuk jövő örül ennek. "Uj század száll" - daloltad - "uj remény ég; uj nemzedék jön, égbül ereszkedvén; igazság és aranykor visszatér még!" Ćltalad lettem költő és keresztény (Dante: Isteni színjáték, Purgatórium XXII. 67-73 1 - Babits Mihály fordítása) Ilyen motívumok pl. " már megtérhet a Szűz"; "már új sarjat küld a magasból a földre az ég is"; a most születő gyermekkel beköszönt az aranykor, s letörli rólunk a bűn nyomát; az

"isteni szent gyermek, nagy magzata nagy Jupiternek" isteni életet él, s "ujjong a világ a jövendő korszak elébe". Vergilius - magától értetődően - nem jövendölhette meg Jézus Krisztus eljövetelét i. e 40-ben, a vers megírásának idején. Az ekloga aranykort köszöntő örömujjongása - minden valószínűség szerint - a brundisiumi béke megkötésével áll kapcsolatban (i. e 40: Antonius és Octavianus kibékülése, a triumvirátus újbóli megerősítése). Ekkor támadt fel rövid időre a békébe vetett remény. - A békét a szerződő felek dinasztikus házassággal pecsételték meg: Antonius feleségül vette Octaviát, Octavianus nővérét. Octavia azonban terhes volt előző férjétől (aki pár hónappal korábban halt meg), s a megszületendő gyermek, Octavianus közeli rokona, Antonius örökbefogadottja a politikai kibékülés jelképe lehetett. Ezért tekintettek rá a kortársak nagy várakozással. (A megszületett

fiút, Marcellust, Augustus örökösének szemelte ki, de a fiú 18 éves korában meghalt.) - A "Szűz" visszatérése a Szűz csillagképet jelenti, mely éppen a brundisiumi béke idején új fényben kezdett ragyogni, mikor a nap a Mérleg csillagképbe került. A IX. eclogában két pásztor-költő, Moeris (mőrisz) és Lycidas (licidász) beszélget a polgárháborúk kegyetlenségéről, a jogtalan földfoglalásról. A dal gyönyörűségével vigasztalják magukat, s abban reménykednek, hogy az istenné vált Julius Caesar csillaga békét, jólétet hoz az egyszerű embereknek. Egy Menalcas (menalkasz) nevű költő érkezését is várják, hogy majd együtt boldogan dalolhassanak. Menalcas valószínűleg magát Vergiliust személyesíti meg, ugyanakkor Lycidasban is fölfedezhetők hozzá hasonló vonások, s Moeris is egy kicsit maga a költő. Vergilius tehát saját sorsát a pásztorvilágba olvasztja bele, s így teszi megpróbáltatásait általános

érvényűvé. - A polgárháború zűrzavara nemcsak az egyéni létet fenyegette, a költészet ellen is irányult: a költőknek el kell hallgatniuk, hiszen a versek "oly tehetetlenek ott, hol a Mars dárdái ropognak". A zivatarral közelítő estében a két beszélgető költő is abbahagyja a dalt, keserűen elhallgat. - Az ekloga fájdalmas, de árnyalt, lehalkított vád és ítéletmondás a korabeli viszonyokkal kapcsolatban. A négy könyvből álló Georgica (georgika) már Maecenas ösztönzésére született meg. Tárgyát tekintve tanköltemény: a földművelésről, a gyümölcsfák gondozásáról, az állattenyésztésről és a méhészetről szól, valójában mégsem mezőgazdasági szakmunka, hiszen a földművelés dicséretével, Augustus és Itália magasztalásával tulajdonképpen a császár társadalmi reformjait akarta szolgálni. Aeneis Vergilius életének legnagyobb teljesítménye, halhatatlan remekműve a 12 énekből álló Aeneis

(éneisz) című eposz. Tíz éven keresztül dolgozott nagy munkáján Témája a trójai Aeneas (éneász) - az îliászból is ismert Aineiász - mondai honfoglalása: Trójából menekülve a feldúlt hon ősi istenei számára keres és talál új hazát Itália földjén. Mivel az eposzban Aeneas Augustus nemzetségének is mitikus őseként szerepel, Venus istennő sarjának magasztalása közvetve Augustus dicséretét is zengte, Aeneas harcaiban és államalapító tudatosságában pedig a majdani Róma világuralmi hivatása tükröződik. Vergilius az Aeneist nem tudta teljesen befejezni. Ezért végrendeletében azt kérte, hogy még simításokra váró művét semmisítsék meg. Augustus ezt nem engedte, hanem változtatás nélkül őrizte meg az eposzt a költő halála után. Az Aeneis a r ómaiak legendás múltjáról szól, de úgy, hogy a múlt mindig a jövőbe mutat, a későbbi századok harcait s az augustusi kor törekvéseit igazolja és magyarázza. Az

Alvilágban Aeneasnak édesapja, Anchises (ankhiszész) fejti ki a Római Birodalom politikai célkitűzéseit, Róma igazságos és humánus világuralmi hivatását: Mások a lélegző ércet véssék ki puhábbra (Elhiszem én) s eleven képpé messék ki a márványt, Pert jobban vigyenek, mérjék ki az ég sugarának Pályáját okosan s mondják meg a csillagok útját. Ćmde te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy (Ez művészeted), és hogy szabd meg a béke szokását, És kíméld a legyőzöttet, de tipord le a dölyföst. (VI. 847-853, Devecseri Gábor fordítása) Az eposz első fele az Odüsszeiát "idézi". Az égő Trójából házi isteneivel, apjával és gyermekével menekülő Aeneas hányatott bolyongását beszéli el az első hat ének. Az eposz második része (hat ének) az Iliászhoz hasonlóan harcokról szól: az új hazáért vívott véres küzdelmek krónikája. Az Aeneisben Vergilius nem egyszerűen "utánozza" a két

homéroszi költeményt, hanem verseng is vele: a mű szerkezetének egésze, hősjellemzése, egy-egy epizód tartalmi alakítása a Homéroszörökség római szellemű újjáteremtését mutatja. A korabeli művelt olvasó épp ezeket az egyezéseket és eltéréseket értékelte a legtöbbre. Aeneas és Didó Témamegjelöléssel és segélykéréssel indul az eposz, s homéroszi megoldás az események elbeszélésének "in medias res" kezdése is. Aeneas és társai hét évi bolyongás után Szicíliából útnak indulnak, hogy útjuk végcélja, Itália felé hajózzanak. Juno istennő parancsára hatalmas tengeri vihar támad, ez szétszórja hajóikat, s a trójaiak a líbiai partokra vetődnek. Partra szállva Karthágóba jutnak, amelyet épp akkor építenek a Tyrusból (tirusz) menekült Didó királynő hívei. Didó szerelemre lobban Aeneas iránt, befogadja a hajótörötteket, s lakomát rendez számukra. A lakoma után a k irálynő kérésére Aeneas

elmeséli Trója pusztulását s a m enekültek hányattatásainak történetét. Az emlékektől visszaborzadva, de a királynő akaratának mégis engedve beszéli el Trója utolsó napjának megrendítő eseményeit: a görögök cselvetését, a falovat, Sinon csalárd árulását, a meg nem hallgatott Laocoon (laokoón) értelmetlen, isteni bosszúból bekövetkező kínhalálát két fiával együtt. Azon a szörnyű éjszakán magát Aeneast a harcban elesett Hector árnyéka látogatta meg, s e látomásban intette őt jövendő küldetésére: új hazát kell keresnie Trója isteneinek. Anyja, Venus is megjelent neki, s feltárta előtte a jövőt: Trója menthetetlen, mert az istenek harcolnak ellene. Ekkor határozta el magát Aeneas a menekülésre, s atyjával, kisfával, Julusszal és a száműzetést vállaló trójaiakkal kivonult az égő városból. Ezután elmeséli még a bolyongása éveinek fáradságos küzdelmeit egészen addig a viharig, mely Líbia partjaira

vetette őket. Odüsszeusz a phaiák királyi udvarban ugyanígy mondja el az előzményeket, a m aga és társai kalandjait Trója feldúlása után. A szerelem motívuma ott van az Odüsszeiában is, de Nauszikaá reményeit a hős már előbb egy udvarias bókkal elvágta, Aeneas elbeszélése pedig csak fokozza Didó szerelmét. Vergilius itt a hősnő pontos lélekrajzában remekel: a fiatal özvegy királynő először csak csodálatot érez Aeneas iránt, majd szinte észrevétlenül, fokról fokra ébred rá az új szerelemre, s érzelme gátakat törő szenvedéllyé fokozódik. Ezt a végzetes szenvedélyt kell legyőznie önmagában is Aeneasnak, hogy teljesíthesse honalapító küldetését. A megcsalt és halálosan megsértett királynő öngyilkos lesz: Aeneas kardjába dől, s máglyán égetteti el magát. Aeneast és az idegeneket átkozó utolsó szavaival Karthágó és Róma összecsapásait, háborúit jósolja meg. * Laocoon Trójáért halt mártírhalált

(két kígyó ölte meg): Pallasz Athéné azért pusztította el, mert az igazságot mondta ki, s ezáltal szembehelyezkedett az istenek döntésével. - A Vatikáni Múzeumban látható, fehér márványból készült, méltán híres szoborcsoport i. e 25 körül készült (a rhodoszi Hégészandrosz, Athénedórosz és Polüdórosz műhelyében). A szobor nagyszerűen ábrázolja a r eménytelen küzdelem mozgalmasságát, az elkerülhetetlen vég borzalmát a f őpap arckifejezésén, a két fiú gyámoltalan vergődését (az egyik már elájult, a másik segítséget kérőn tekint apjára), de az erkölcsi kérdést, az istenek oktalan kegyetlenségét, Laocoon mártíromságát, azt, hogy igaz ügyért halt meg bűntelenül, bemutatni képtelen. Aeneas az Alvilágban Karthágót és később majd Szicíliát is elhagyva érkeznek meg a száműzött trójaiak a campániai (kampániai) Cumae (kúmé) partvidékére. Aeneas a Sibylla (szibilla) segítségével és

kíséretében leszáll az A lvilágba, hogy találkozhassék édesapja szellemével (VI. ének) Ennél az alvilági jelenetnél is észrevehető Vergilius szándéka: nemcsak utánozni kívánja mintaképét, az Odüsszeia-költőt, hanem meg is akarja haladni: olyan új motívummal gazdagítja az Alvilágjárást, amely amannál nem szerepel. Odüsszeuszhoz hasonlóan Aeneas is találkozik a meghaltak szellemével, többek között a trójai háború hőseivel, de láthatja a jövőt is, találkozhat utódaival is, akik csak ezután fognak megszületni. Édesapja, Anchises "a vidám berkeknek örökzöld, bűbájos mezején, amerre a boldogok élnek", örömmel figyeli a földre igyekvő utódokat, szeretett unokáit. Vergilius, hogy a majdani római nép jövendőjéről is szólhasson, felhasználja Püthagorásznak és a sztoikus filozófusoknak a lélekvándorlásról és az újraszületésről szóló tanítását. E szerint a felfogás szerint a meghaltak lelkei

bizonyos idő után - midőn ittak már a Léthé (Feledés) folyó vizéből - új testbe költözve ismét a felvilágra jönnek. Anchises egy dombtetőről mutatja meg fiának az utódokat, az eljövendő római dicsőség nagyjait, kiemelkedő hőseit, köztük a legnagyobbat, Augustust: Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta, Mint Sáturnus földjén rég: birodalma kiterjed Túl garamantokon, indusokon, túl állatöveknek, Évnek, napnak pályáján, addig, hol a mennybolt Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik. (VI. 793-797, Lakatos István fordítása) Az utódok közt megjelenik az a nagy reményű ifjú is, akitől a I V. ecloga az aranykor kiteljesedését várta, Marcellus, Augustus nővérének fia, a princeps kijelölt örököse, leányának férje, aki - tudjuk - 18 éves korában meghalt. Már itt az Alvilágban Anchises hosszasan részletezve erényeit méltóképpen elsiratja. Vergilius i. e 19-ben meghalt Śgy végrendelkezett, hogy az Aeneist

égessék el Lehetséges, hogy nem csupán az a néhány befejezetlen sor volt végakaratának oka, amelyre hivatkozni szoktak, hanem az a m egrendülés, mely élete utolsó éveiben már megingatta hitét az augustusi béke aranykor voltában. A római istenekről A rómaiak kezdetben a maguk ősi itáliai isteneit tisztelték különböző szertartásokkal és áldozatokkal. A legősibbek közülük az erdők-mezők, a szántóföldek és gyümölcsösök védelmezői voltak. - Később - amikor megismerték a görögök vallását - isteneik egy részét azonosították a görög istenekkel, illetve felruházták őket görög megfelelőik tulajdonságaival. îgy pl. a római Jupiter a görög Zeusszal, Juno Hérával, Minerva Pallasz Athénével azonosult; a görög Arésznek a r ómai Mars (marsz), Aphroditénak Venus (kiejtése: venusz, nem: vénusz), Artemisznek Diana, Hermésznek Mercurius (merkuriusz) volt a megfelelője. Apollónt Apolló névvel jelölték. A görög

mitológia szerint Zeusz, amikor apját, Kronoszt legyőzve a világegyetem ura lett, megosztozott testvéreivel a h atalmon. A rómaiak átvették ezt a t örténetet, csak a n eveket változtatták meg: Jupiter megfosztotta hatalmától apját, Saturnust (szaturnusz), s úgy egyezett meg testvéreivel, hogy Neptunus (neptunusz; a görögben Poszeidón) birtokolja a t engereket, Pluto vagy más néven Dis (disz; a görögben Hádész) pedig az Alvilág ura legyen. Nem minden római istennek volt görög megfelelője. Ilyen igen népszerű ősi isten volt a "kétarcú" Janus (jánusz). Az eredeti elképzelések szerint ő nyitotta ki reggel és ő zárta be este az ég kapuit ž jelentette a kezdetet és a véget. Az imádkozást mindig az ő nevével kezdték, nagy ünnepeken neki szentelték az első áldozatot. Ha templomának kapuit kinyitották, ez háborút jelentett a Római Birodalom területén; ha bezárták, béke volt. Horatius Az Augustus-kor legnagyobb

lírikusa, de talán az egész antikvitás költőfejedelme Quintus Horatius Flaccus (kvintusz horáciusz flakkusz - i. e 658) Egy dél-itáliai kisvárosban (Venusia) született. Alacsony sorból származott; apja felszabadított rabszolga volt, de fiát gondos nevelésben részesítette. Horatius Rómában, majd Athénban tanult, s a tudás és a tehetség nemessége jogán sohasem szégyellte alacsony származását. Sőt éppen azt tartotta érdemének, hogy hátrányos társadalmi helyzete ellenére jutott később a legmegbecsültebb költők baráti körébe. Athénban a polgárháború kitörésekor a köztársaságért harcoló Brutus seregéhez csatlakozott, s részt vett a philippi ütközetben (i. e 42) Apja földjét ugyanúgy elkobozták, mint Vergiliusét, a veterán katonák számára. A valamivel idősebb barát, Vergilius mutatta be Maecenasnak, aki bizalmas barátjává fogadta a költőt, és mentesítette az anyagi gondoktól: kis birtokot ajándékozott neki Róma

közelében, Sabinumban. Külső eseményekben szegény, visszavonult életet élt Ideje nagy részét birtokán, később tiburi villájában töltötte. Augustus ellenfeléből lett Horatius Augustus híve. Belátta, hogy a császár a polgárháborúk reménytelenségével szemben megteremtette a b ékés élet lehetőségeit a birodalomban, de azt is felismerte, hogy az augustusi diktatórikus béke nem teremtett igazi szabadságot. Viszonylagos függetlenségét élete végéig meg tudta őrizni, és mindvégig sikerült visszautasítania Augustus ajánlatait, amelyekkel szorosabban az udvarhoz akarta láncolni. Nem lett Augustus hivatalnoka "Tibur enyhet adó árnyaiban, a S oracte-hegy (szorakte) havas csúcsának látványában érezte igazán, hogy milyen csodálatosan gazdag, és milyen fájdalmasan rövid az emberi élet. Egyetlen pillanatban, egyetlen lánykacajban vagy tüzes kortyban megragadni és megörökíteni a világ szépségét és szomorúságát - ez volt

számára az igazi élmény." (Falus Róbert: i m 219 l) Carmenek Horatius legérettebb alkotásai a carmenek (karmen) vagy ódák. A modern irodalomban az óda műfaja fenséges tárgyról szóló, emelkedett hangnemű lírai költemény; tartalmi köre sokkal szűkebb, mint a görög ódáé vagy a latin carmené. Ez utóbbiakat nagymértékű eszmei, tartalmi, hangnembeli, formai változatosság jellemzi, de megtartják a görög lírában kialakult dalformákat. A 103 verset tartalmazó négy könyvből az első három Maecenasnak ajánlva jelent meg egyszerre i. e 23-ban, majd hosszú hallgatás után i e 13-ban látott napvilágot a 15 versből álló negyedik könyv. A tízéves némaságnak a magyarázata talán ugyanúgy bizonyos kiábrándulás, Augustusszal kapcsolatos illúzióvesztés lehet, mint Vergilius esetében. Az utolsó könyvet csak az uralkodó kérésére írta meg. A görög lírikusok (Arkhilokhosz, Alkaiosz, Szapphó, Anakreón, Pindarosz) versformáit

hallatlan könnyedséggel ültette át latin nyelvre, s az egyes sorfajokat sokkal nagyobb szigorúsággal kezelte, mint görög mintaképei. Költészetének történelmi jelentőségét maga foglalta össze Melpomenéhez (III. könyv 30) írott ódájában: .én zengtem először, én lentről-jött s meredek csúcsra jutott, görög verset római lant húrjain. (Devecseri Gábor fordítása) Horatius épp arra büszke, azzal állított fel magának ércnél maradandóbb emlékművet, hogy az aiol (görög) dalt ő honosította meg Itáliában. Ami görög elődeinél újszerű téma, játékos ötlet, pajzán tréfa, az nála filozófiává, alaposan végiggondolt életbölcsességgé lesz. Azok formai újításai tudatos műgonddá érnek benne, költői zsenialitásuk pedig elmélyült tudássá. S amire alig van összehasonlítási alapunk, mert a görög lírikusoktól jobbára csak töredékek jutottak ránk, szerkesztőkészsége a virtuóz tökéletességig emelkedett.

"Minden sorát külön kell nyelvünkre venni és ízlelgetni, mint a »nagy borok« minden cseppjét" - állapította meg Babits Mihály. Verseinek témájában gyakran klasszikus görög mintaképeket követ, lírai mondanivalóját azonban már nagyfokú önállósággal fogalmazza meg. Egy feszültségekkel és megpróbáltatásokkal terhes s komor jövővel fenyegető korban az érzékeny, de józan ember egyensúlyra és harmóniára való törekvéseit tükrözik költeményei. Ezért szólal meg verseiben a gyakran lenézett és félreértett "arany középszer" (aurea mediocritas - mediokritász) okos bölcsessége: a végletektől (vágyak, érzelmek, szenvedélyek túlzásaitól stb.) való tartózkodás, az egyszerű, természetes élet szeretete Felcsendül carmenjeiben a l élek nyugalmának vágya, az élet háborítatlan, de mértéktartó élvezésének eszménye, a rohanó idő és az ember boldogságigényének ellentéte, a megöregedéstől, az

elmúlástól való szorongás fájdalma. De az ún "római ódák" (III könyv 1-6) a hazafiasság, a s ziklaszilárd római jellem s a j ámbor vallásosság dicséretét zengik - Augustus szellemében. Thaliarchushoz Egyik legszebb, sajátos életbölcsességét kifejező műve a Thaliarchushoz (thaliárkhusz) írott költeménye (I. könyv 9) Ez az első könyv legelső verse, amelyet alkaioszi strófákban írt A költemény szándékoltan Alkaiosz-idézettel kezdődik, s erre az alkaioszi "kihívásra" válaszol Horatius. A görög költő töredéke így hangzik: Esőt zúdít le Zeusz ege ránk, erős tél jön, megáll a jég a folyók szinén. Ćm mit se adj a télre! A tűzhelyed égjen, te töltsed mézizü borral a kelyhet szinültig, és övezzed homlokodat puha gyolcsszövettel. (Tótfalusi István fordítása) Horatius a csaknem azonos kezdetet mássá, egyénivé, rómaivá formálta. Az első versszak hosszú, tűnődő kérdése a kinti, a

távoli, az ember nélküli tájra irányítja figyelmünket. (A Soracte-hegy a Tiberis völgyében áll; 700 méter magas, de Róma dombjairól is jól látható.) A mély hó, a terhük alatt roskadozó, görnyedő erdők, a m etszően kemény fagytól megállt folyók - ez a halott és mozdulatlan világ nem derűs téli hangulatot áraszt. Sokkal inkább félelmet, szorongást vált ki az olvasóból, kívülről közelítő veszélyt sejtet, amely ellen védekezni kell. A második strófa elején fel is csattan az életet fenyegető tél elleni védekezés parancsa (az eredetiben: "oldd fel a hideget", "szüntesd meg a fagyot"), s ennek a versszaknak minden eleme az előző sorok tagadását jelenti. A kinti fagyos világból a benti derűs intimitásba vezet az óda, az ember nélküli tájból gondtalanul mulató emberek közé, vidám társaságba, melynek központja Thaliarchus, "az ünnepi öröm vezére" (ez a görög tulajdonnév magyar

jelentése). A tél csikorgó hidegével a meleg, a hó fehérségével a fagyot oldó tűz vörös fénye, a görnyedezve kínlódó fákkal a gondtalanság, a dermedt vizekkel a színbor csobogó folyása, a mozdulatlansággal a felszabadult mozgalmasság áll szemben - erős feszöltséget teremtve a k ét strófa között. Az élet okos élvezésével lehet szembeszállni az életet fenyegető elmúlással. A téli világ bemutatása és ellenszereinek felsorolása után a következő két szakasz (3., 4 + másfél sor) általánosító intelmeket foglal magába, a horatiusi életbölcsesség tanácsait hirdeti, s "a zajló tengereket verő orkán" kifejezés "a múlt gyötrelmei, megpróbáltatásai" metaforájaként szerepel. " Csak bízd a többit isteneinkre!" - figyelmeztet a költő. De mi ez a "többi"? Mindaz, ami a második strófában megrajzolt vidám életélvezésen, a pillanaton kívül esik: a múlt és a jövő. Ha már

elmúltak a múlt viharos gyötrelmei, ne törődjünk tovább velük, a jövőt pedig veszélyes kutatni. A múlt fájdalmaira való visszaemlékezés s a jövő szenvedéseitől, az öregségtől való rettegés vagy a soha nem teljesülő hiú remény tönkreteheti a pillanat, a jelen nyugalmát, boldogságát. - Ha nem várunk semmit a jövőtől, akkor minden újabb nap nyereséget jelent, s az élet örömeit (tánc, édes szerelem) csak most s addig lehet kihasználni, míg a viruló ifjúkortól távol van a morózus vénség. - A latin eredetiben itt s zándékolt színellentét fokozza a mondanivaló hatásosságát: a viruló ifjúkort a tavasz zöld színével (virens - virensz), a morózus vénséget az őszülő haj szürkeségével, a tél fehérségével (canities - kaniciész) érzékelteti a költő, s ez visszautal a k ezdő téli képre - s egyben az i dő kérlelhetetlen múlásával sürgeti az élet élvezését. Az utolsó két versszakban következik az itt és

most feladata. A filozofikus általánosítás után ismét konkrét, gyakorlati cselekvésre vonatkozó felszólítás olvasható. Bár fenyeget a t él, az öregség, a halál, most, ma kell élvezni a tavaszt, az ifjúságot - a versenyek tágas mezején, az éjszaka lágy, szerelmi suttogásai, a j átékos bújócskázás árulkodó kuncogása s a k edves kacér vonakodása közben. Csak így lehet szembeszállni a múló idővel Hasonlítsuk össze a két műfordítást! Bede Annáé valamivel pontosabban követi a latin szöveget, Szabó Lőrincé viszont összecsendíti a fehér tél és az őszülő vénség megfelelését. Leuconoéhoz Horatius Leuconoéhoz (leukonoé) írt rövid, de hatásos költeményében (I. könyv 11) egy nőhöz, Leuconoéhoz ("ragyogó elméjű") intézi egyszerű, érthető tanácsait, az I. könyv 9 ódájában olvasható intelmek változatát. - Légy bölcs, élvezd okosan az életet, mert rövid - mondja a költő , ne táplálj hiú

reményeket! Śgy kell elfogadni a sorsot, ahogyan van, kár lázadozni ellene A mondatok rövidsége, tördeltsége (az utolsó sorokban) a gyors, csattanószerű lezárást szolgálja, s egyben izgatottá, nyugtalanná, sietőssé teszi a költeményt, hiszen a filozofálgatás alatt is rohan az irigy idő. Ebben a költeményben fordul elő a híres "carpe diem" (karpe) mondat: "élvezd az életet", "tépd le a napot" (ti. a nap, a pillanat virágát) Horatius költészetének felületes ismerői e miatt - s hasonló tanácsai miatt - szokták hedonizmussal, a gátlástalan gyönyörhajszolás népszerűsítésével vádolni a költőt, holott ennek az ellenkezőjéről van szó. Horatius éppen a végletektől óv, s arra int, hogy az élet minden pillanatában tudatosítsuk a l ét szépségét, a l élek nyugalmát ne tegyük tönkre lehetetlen vágyakkal, a múlton való rágódással. Az "arany középszer" sem elvtelen erkölcsi vagy

emberi közönyt jelent, hanem elsősorban független, szabad életvitelt, mely háborítatlanságot biztosít az ember számára az élet ellentmondásai, küzdelmei közepette. A személyes belső szabadság megőrzése volt fontos számára s a világ adottságainak józan tudomásulvétele. Horatius hatása az utókorra szinte felmérhetetlen. A látnoki erejű római poéta jóslata bevált: életműve fennmaradt, sőt az antik Rómát is túlélte. Phaedrus Caius Julius Phaedrus (kájusz juliusz fédrusz - i. sz 1 század első fele) Augustus császár görög születésű rabszolgája volt. Kezdetben az i e 6 századi görög Aiszóposz neve alatt fennmaradt prózai állatmeséket fordította le latin versekben, később ezek szellemében írt újabb meséket, összesen ötkönyvnyit. A költő minden esetben közli a történetek "megfejtését", az erkölcsi tanulságot. A kor visszásságait, főképpen a gonosz hatalmasok hazug erkölcseit öltöztette az

állatmesék köntösébe. Ćllatai rendszerint saját természetüknek megfelelően viselkednek, de egyben emberi tulajdonságokat, magatartásokat testesítenek meg. - Phaedrus az első olyan rabszolga-költő a római irodalomban, akinek műveiben az elnyomott osztályok világszemlélete, panasza is megszólal - meglehetősen burkolt formában. A farkas és a bárány közismert története a hatalommal való visszaélésnek azt a képmutató formáját pellengérezi ki, mely az erőszakhoz, az igazságtalansághoz, jogtalansághoz még koholt ürügyeket is keres