Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Juhász Ilona - Afrika, mint fejlődő ország bemutatása

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Összehasonlító gazdaságtan Dolgozat Afrika, mint fejlődő ország bemutatása Elemezve Észak és Dél-Afrika közötti különbségeket Juhász Ilona Gazdálkodási szak Levelező tagozat D csop. 2003-2004-es tanév II. évf I félév Tartalomjegyzék I. Bevezetés 3. oldal Az elmaradottságot okozó tényezők -Demográfiai tényezők -Természetföldrajzi tényezők -Tőkehiány -Munkaerő gyenge minősége II. III. Afrika gyarmatosítása és ennek hatása 4. oldal 4. oldal 5. oldal 6. oldal 6. oldal 7. oldal Afrika népességföldrajza Az népesség száma és eloszlása Afrika gazdasága -Az elmaradottság okai -A fejlődést hátráltató tényezők 8. oldal 8. oldal 9. oldal 9. oldal 9. oldal Afrika mezőgazdasága 10. oldal Afrika ipara 10. oldal Külkereskedelmi Függőség 10. oldal Észak és Dél-Afrika közötti különbségek 11. oldal Trópusi Afrika

országainak négy fő típusa IV. Dél-Afrika 12. oldal Észak-Afrika 14. oldal Az eddigiekből tehát azt a következtetést vonhatjuk le 18. oldal A tőke és a munka viszonya Afrikában18. oldal 2 I. Bevezetés Az elmaradottságnak, mint definíciónak, ma már számos elmélete, magyarázata van a nemzetközi társadalomtudományi irodalomban. Ezeket az elméleteket a nem marxista irodalomban fejlődéselméleteknek szokták nevezni, megkülönböztetve a növekedési elméletektől. A világ országainak egy számottevő részét, melyet korábban általában elmaradottnak ill. gyengén fejlettnek neveztek, mára már általánossá vált „fejlődő” jelzővel illetik. A „fejlődő ország” azoknak az országoknak a jelölésére alakult ki, amelyeket részben relatív elmaradottságuk, más országokhoz viszonyított fejletlenségük alapján, részben pedig a második világháború után kialakult két katonai ill. politikai tömb országaitól való

elhatárolás végett kívántak megkülönböztetni A tényleges besorolást azonban az élet, a gyakorlat végezte el. A fejlődő országok csoportjába csupa olyan ország tartozott, amely gyarmati, ill. fél gyarmati helyzetben volt az imperialista hatalmakkal szemben. E csoportba tartozó országok mind belső struktúrájukat, mind külgazdasági kapcsolataikat tekintve, még ma is ennek a gyarmati, ill. félgyarmati sorsnak a nyomait viselik magukon (így Afrika is) E kategórián kívül, nem a fejlődésben megállt, ill. a már egyenlően fejlett országok sorakoznak, hanem a különféle okok és mozgatóerők miatt jobban vagy kevésbé fejlett, gyorsabban, vagy lassabban előrehaladó országok két nagy csoportja; a fejlett tőkés és szocialista országok. A fejlődést és a növekedést külön kell választani egymástól, ezt vallotta J. A Schumpeter, aki szerint „Nem minősül fejlődési folyamatnak a gazdaság puszta növekedése, amelyet a népesség és a

vagyon gyarapodását jelenti. Az utóbbi ugyanis nem idéz elő semmiféle új jelenséget” Ami a marxizmust illeti, az mindig is átmeneti, történelmi jelenségnek tartotta a gyarmati rendszert, és e szemléletnek megfelelően elemezte. Az elmaradott országok függetlenség utáni fejlődésének megítélésében és egyes konkrét gazdaságpolitikai kérdések (pl. a külkereskedelem, a tőkeellátottság, importhelyettesítő iparosításstb) vizsgálatában a polgári közgazdaságtan ihlette szemléletek, és módszerek tűnnek fel. A legáltalánosabban használt mutató az egy főre jutó bruttó hazai termék GDP, ill. az egy főre jutó nemzeti jövedelem GNP. E mutatók alkalmazása A. Smith-ig, ill a keynesi forradalomig vezethető vissza Az elmaradottság elméletek igen gyakori változata az, amely bizonyos tipikus vonások, fejlődést akadályozó tényezők összességével adja meg az elmaradottság magyarázatát. Ezeknek a tipikus vonásoknak és korlátozó

tényezőknek a megállapítása úgy történik, hogy a legfejlettebb tőkés országok adott statikus állapotát, egy sor felszíni jelenséggel együtt összevetik, az elmaradott országok adott, statikus állapotával. Ami az összevetésnél, mint mínusz jelentkezik az elmaradott országok oldalán, abból tevődik össze, mint hiányok vagy akadályozó faktorok aggregátuma, az elmaradottság definíciója. Az elmaradottság e kivonásos meghatározása bizonyos történelmi magyarázatokhoz is támpontot nyújt, amely az elmaradottságot, mint eredeti, vagy legalább is korábbi általános állapotot értelmezi, melyből a fejlődés természetes iránya a másik pólus ideális típusa felé mutat. 3 H. Leibenstein sorolta fel az elmaradott országok 35 jellemző ismérvét Ezek között az ismérvek között igyekszik logikai rendet teremteni, egyrészt azáltal, hogy megkülönböztet gazdasági, azon belül általános gazdasági és mezőgazdasági, demográfiai,

kulturális és politikai, valamint technológiai és vegyes ismérveket. Másrészt pedig úgy rendszerez, hogy mindezeket az ismérveket két fő csoportba osztja: a jövedelemmeghatározó ismérvek csoportjába, ilyen pl: az egy főre jutó tőke, a hitellehetőségek, a vállalkozói képesség, a technikai ismeretek stb., és a jövedelem által meghatározott ismérvek csoportjába, ilyen pl: az életszínvonal, az eladósodás, a lakásviszonyok, és az élelmiszerellátás stb. Emellett még megkülönböztet még olyan ismérveket is, amelyeket nem lehet megmagyarázni az egyszerű termelési, fogyasztási és megtakarítási függvények alapján. Az elmaradottságot okozó tényezők 1, Demográfiai tényezők Az egyike azoknak a faktoroknak, amelyre az elmaradottság magyarázatában a leggyakrabban hivatkozni szoktak. É. Gannagé is a demográfiai tényezőt, a születések magas arányszámát emeli ki elsőként az elmaradottság ismérvei közül. Az ebből

következő magas népszaporulatot a fejlődés egyik legfőbb akadályának tekinti Valamint a demográfiai sajátosságok mellett kiemeli a mezőgazdaság és a bányászat túlsúlyát, a tőkeelégtelenséget, az egyensúly nélküli, merev társadalmi szerkezetet, ragaszkodást a tradíciókhoz, és a népesség passzív magatartását a szükséges változásokkal kapcsolatban. H.W Singer írásaiban a születési és halálozási ráta együttes mozgásának következményeként jelentkező magas népszaporulatot, és a népesség kedvezőtlen kormegoszlását emeli ki. Hangsúlyozza, hogy a kedvezőtlen kormegoszlás (az eltartásra szoruló gyermekek magas aránya a népességen belül) nagyobb mértékben akadályozza a gazdasági fejlődést, mint a születések nagy száma. Valamint a demográfiai probléma szorosan összekapcsolódik a termelés, ill. a termelékenység kérdéseivel, kiemelve relatív jellegüket. J. Viner is a népszaporulat magas rátájában látja a

gazdasági fejlődés egyik akadályát, s ezt összekapcsolja a foglalkoztatottság problémájával. Az elmaradott országokban valóban gyors népességnövekedés figyelhető meg, amelyet sokan demográfiai robbanásnak neveznek. Ez a gyors népességnövekedés, különösen az eltartásra szoruló gyermekek számának és arányának növekedése, még jobban lerontja a gazdasági mutatókat (egy főre jutó jövedelem, fogyasztás és termelés mutatóit). Az eltartottak magas száma hatványozott energiákat követel a magasabb színvonalat elérni akaró országoktól, és súlyos terheket jelent az élelmiszer-ellátás, a közoktatás, az egészségügy, valamint a szociális ellátás vonatkozásában. Olyan tényezőről beszélünk tehát, amelynek jelentőségét nem lehet tagadni. Az elmaradott világ összlakosságának, mintegy 50%-a öt országba összpontosul (ezek: India, Banglades, Pakisztán, Indonézia és Nigéria). Az elmaradott világ jelentős részében,

(főként Trópusi Afrikában, és Latin Amerika bizonyos részein), nem utolsósorban, főként a munkaerő hiánya gátolja meg a természeti erőforrások kihasználását. Az ENSZ 1951-es Afrika jelentése az afrikai országok gazdasági elmaradottságát, és a lakosság szegénységét, az alacsony népsűrűséggel hozza összefüggésbe. 4 A magas népszaporulat akkor veszélyes, ha párhuzamosan nem bővülnek eléggé a foglalkoztatás lehetőségei, voltaképpen a népszaporulat magas rátája különösen akkor gátolja a fejlődést, ha a fejlődés egyébként is akadályokba ütközik 2, A természeti- földrajzi tényezők A természeti adottságok, a földrajzi és klimatikus körülmények jelentősége a gazdasági és társadalmi fejlődés szempontjából közismert és vitathatatlan. A tőkés fejlődés kibontakozásának helyét a „tőke szülőhazájának” történelmi elhelyezkedését vizsgálva Marx nagyon is perdöntő jelentőséget tulajdonított

ezeknek a körülményeknek., a kedvezőtlen földrajzi viszonyok, a termelésre alkalmatlan, vagy a közösségek érintkezését gátló területek( pl. sivatagok, őserdők) éppúgy akadályozzák a társadalmi fejlődést, mint a túlságosan is bőkezű, pazarló természet. Marx szavaival élve: „az embert úgy vezeti kezénél fogva, mint a gyermeket a járószallagon” Az erőforrások, melyek korábban megvoltak ugyan, de hamar kimerültek, ill. gyors népszaporodás következtében szűkösnek bizonyulnak, az mutathatják, hogy az erőforrások abszolút értelemben is korlátozottak voltak. A földrajzi helyzet valóban igen fontos lehet a közlekedés, a külkereskedelem, és a nemzetközi érintkezés szempontjából. A közlekedés fejletlensége, ill a kiépítések költséges volta éppúgy, mint a kereskedelmi elszigeteltség, jelentős akadálya a fejlődésnek. Ugyanakkor viszont a közlekedési hálózat sűrűsége és életszínvonala maga is a gazdasági

fejlődéstől függ. A hálózatfejlesztés irányát a gazdasági növekedés centrumai szabják meg, s a természeti akadályok ma már távolról sem jelentenek áthághatatlan korlátokat. A közlekedés fejletlensége tehát gátja lehet a gyorsabb gazdasági fejlődésnek egy adott, konkrét területen, ill. időszakban, de semmi esetre sem lehet általános meghatározó oka, az ún. elmaradottságnak A trópusi talaj minőségi romlása, mechanikus bomlása és eróziója rohamos lehet, amennyiben nincs védve a nap ellen (amely elégeti az organikus anyagokat és megöli a mikroorganizmusokat), valamint a heves esőzések ellen (amelyek tönkreteszik a talaj szerkezetét, elszigetelik a levegőtől az alsó talajréteget, és kimossák az ásványokat, vagy olyan mélyre viszik a földbe, hogy a növény gyökerei nem tudják elérni azokat) Az időjárástól való nagyfokú függőség, a természeti csapásokkal szembeni védtelenség, az értékesíthető terméktöbblet

bizonytalansága, sőt még a talajerózió veszélye is fennáll a fejlődő országok mezőgazdaságára nézve. H. Leibenstein szerint az elmaradott országok alacsonyabb mezőgazdasági hozamát elvileg három tényezővel lehet megmagyarázni. E három tényező a következő: 1, a fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokban a tőke egy része nem olyan típusú, amilyen típusú tőkét munkával lehet helyettesíteni 2, a fejlett országok magasabb rendű mezőgazdasági technikát alkalmazhatnak 3, a megművelt föld minősége általában jobb a fejlett országokban Ami az első két tényezőt illeti, azok nyilvánvalóan a gazdasági fejlettség függvényei, és nem meghatározói. A föld átlagos minősége azonban rosszabb lehet két okból is. Először is azért, mert a jövedelmek alacsonyak, s emiatt a művelést túlságosan is kiterjesztik a rosszabb földek irányába, másodszor azért, ez a lényegesebb, mert a föld kihasználásának lehet egy olyan

belső dinamikus tendenciája, amely alacsonyan tartja a terméshozamokat. 5 3, A tőkehiány A tőkeelégtelenség megfelelő magyarázatát adja a termelékenység színvonala, a munkanélküliség problémája, ill. a munkaerő nem teljes foglalkoztatottsága Ráadásul az elmaradott országok általános igénye a nemzetközi pénzügyi segélynyújtás fokozására, a legtöbb fejlődő ország költségvetési és fizetésimérleg hiányának mértéke, és a helyi uzsorakamatok meglehetősen gyakori jelensége még jobban megerősíti azt a feltételezést, hogy az elmaradottság alapvető okát ebben a tényezőben kell keresni. J. Viner a fejlődés akadályainak második típusaként, a természeti és emberi erőforrások minősége után jelöli meg a tőkehiányt. A tőkeellátottság mértékét szerinte a életképes beruházási lehetőségekhez kell viszonyítani, s helyesebb az egy főre jutó felhasznált tőkeösszeg, mint az egy főre jutó saját tőke

mutatóját alkalmazni. Amint az közismert, az elmaradott országok egy csoportjában hatalmas tőkefeleslegek halmozódtak fel, míg másutt, főként a Tropikus Afrikában a nagyobb mértékű tőkeimportot az abszorbeáló kapacitás elégtelensége korlátozza. A életképes beruházások konkrét lehetőségéhez mérten így helyenként inkább tőkebőségről, mintsem hiányról lehetne beszélni. A Tropikus Afrikában nem a tőkehiány a legfőbb akadálya a fejlődésnek, hanem a szakképzett munkaerő hiánya, a kontinens gazdasági fragmentációja és a tőkefelhasználással kapcsolatos ismeretek hiánya Az emberek, és nem a pénz a limitáló tényező. A fejlődést jobban gátolja a szakképzetlenség, mint a tőkehiány. S. P Schatz Nigériában végzett felmérései és kutatásai eredményeinek alapján, a tőkehiány hamis látszatára hívja fel a figyelmet: ”az a hit, hogy a tőkehiány a hatékony és aktív akadálya a bennszülött termelők

magánberuházásainak, többnyire tévesen alapszik””ami valóban fennáll, az egyáltalában nem a tőke pillanatnyi hiánya, hanem életképes létesítmények hiánya” A rendelkezésre álló tőkemennyiség, az idegen és saját (állami és magán) tőke összegével egyenlő. Ami a rendelkezésre álló idegen tőkét illeti, a kérdés messze túlterjed az elmaradott országokon belüli profitábilis beruházási lehetőségek már említett problémáján. 4, A munkaerő gyenge minősége és alacsony teljesítőképessége Az elmaradott és fejlett országok összehasonlításában, az egyik legkirívóbb különbség a munkatermelékenység általános színvonalában mutatkozik meg. Vitathatatlan, hogy az alacsony termelékenység a gazdasági fejlődés egyik legáltalánosabb és legfőbb akadálya. A közgazdasági elméletekben nemcsak az alacsony termelékenység jelenik meg, mint az elmaradottság egyik általános ismérve, hanem gyakran a munkás alacsony

fizikai és szellemi teljesítőképessége, a munkásnépesség gyenge minősége is az elmaradottság és szegénység általános magyarázataként szerepel. A munkásnépesség gyenge minőségére, az alacsony termelékenységgel, mint a gazdasági fejlődés egyik akadályozó tényezőjével összefüggésben J. Viner is utal Ebbe a fogalomba beleérti az ipari és mezőgazdasági munkások kedvezőtlen minőségén és összetételén kívül a vállalkozói és manageri elit, valamint a mérnökök és a technikusok hiányát, ill. az ilyen magas színvonalú munkaerő kínálatának elégtelenségét. Az e tekintetben a fejlett országokkal szemben mutatkozó 6 különbségek, történelmi, kulturális tényezőkből, a környezetből, az egészségügy, a táplálkozás, az oktatás helyzetéből, valamint a kormányzat és a társadalmi elit vezetési képességének színvonalából adódnak. A munkaerő gyenge fizikai és szellemi színvonala, kedvezőtlen

összetétele, a szakmunkaerő hiánya, jelentős akadályai a fejlődésnek, mégis inkább következményei és jelei, mintsem oka az elmaradott országok jelenlegi állapotának. Ezekről az akadályozó és korlátozó tényezőkről tehát kiderül, hogy maguk is bizonyos összefüggések láncszemei, s így sem önmagukban, sem pedig egyszerű összegzésük, felsorolásuk révén nem adhatnak konkrét választ az elmaradottság magyarázatára. II. Afrika gyarmatosítása, és ennek hatása a gazdaságra, fejlődésre Afrika, a Fekete földrész évezredeken át féltékenyen őrizte titkait. Hosszú ideig gátolta belsejének megismerését a Vörös tengertől, az Atlanti –óceánig húzódó összefüggő sivatag, a Szahara, amely a Föld legnagyobb kiterjedésű, legszárazabb vidéke. A 30 millió négyzetkilométer területű földrészt Északon a csatornával átvágott Szuezi-földszoros kapcsolja Ázsiához, Európától pedig mindössze 14 km széles

Gibraltári-szoros választja el. A kontinens túlnyomó részének társadalmi-gazdasági fejlődése a legutóbbi századokig mégis elszigetelten haladt. Afrika belseje még három évszázaddal a nagy felfedezések kora után is az ismeretlenség homályában maradt. A Földközi-tenger mellékén már az ókorban megtelepedett az ember. A Római Birodalom idején virágzó települések létesültek a mai Tunézia és Líbia területén. Az afrikai földrész Ázsia leigázása után keltette fel a nagy gyarmattartó hatalmak figyelmét. NagyBritannia, Franciaország, Portugália, Belgium, Olaszország és Németország elkeseredett küzdelmet folytatott a nyersanyagforrásokért, a bányakincsekért, a fűszerekért, és a katonai-stratégiai pontokért. A gyarmatosítás időszakában kezdődött meg a földrészen az újkori civilizáció. Az első portugál erődök célja még csak az indiai hajóút biztosítása volt. Később az arany és az elefántcsont utáni hajsza,

ill. főként a rabszolga kereskedelem állt az európai kalandorok középpontjában Afrika így mindenekelőtt munkaerő szállításával járult hozzá az amerikai gyarmatok felvirágzásához, és az Európában végbemenő eredeti tőkefelhalmozáshoz. A XIX. Században az ipari forradalom győzelme nyomán a rabszolga kereskedelem lehanyatlott, és az imperializmus korába lépő fejlett tőkés országok a potenciális nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzéséért kezdtek versengeni. Az első világháború előtt lényegében befejeződött Afrika teljes felosztása, az első világháború után pedig a német birtokok újraelosztására került sor. A legnagyobb gyarmatokat az angolok és a franciák szerezték meg, jelentős pozícióhoz jutottak a belgák, az olaszok és a portugálok is, néhány apróbb területet pedig a spanyolok birtokoltak. A gyarmati közigazgatás megszervezését, utak, vasutak építése, az ásványkincsek kezdődő feltárása és

kiaknázása, az árutermelő mezőgazdaság meghonosítása, a legkedvezőbb éghajlatú vidékeken, az európai telepesek bevándorlása követte. Mindez az afrikai lakosság kizsákmányolását, a gyarmatosítók közvetlen érdekeit szolgálta. Afrikában nemcsak a gyarmati tőkés termelési mód bontakozott ki későn, hanem a gyarmati rendszer felbomlása is sokáig váratott magára. Feltételeit főként a megváltozott nemzetközi helyzet, továbbá a belső társadalmi fejlődés nyomán erősödő felszabadító mozgalmak teremtették meg. Az alkotmányjogilag független államok létrejöttével azonban korántsem szűnt meg a „harmadik világ” többi részéhez képest is rendkívül nagyfokú gazdasági elmaradottság. Afrika mindmáig a tőkés világgazdaság függőségben tartott, alárendelt helyzetű perifériaterülete. 7 Afrika népességföldrajza Számos kutató Afrikát tartja az emberiség bölcsőjének, miután ott az ősi emberszabású majmok

és az előember, valamint az előember és a Homo sapiens közötti átmeneti formák maradványaira is rábukkantak. A kontinens szavannáin uralkodótermészeti viszonyok kétségkívül kedvező feltételeket kínáltak az emberré váláshoz, viszont a későbbi társadalmi-gazdasági fejlődéshez már nem adtak olyan élénk ösztönzést, mint a mérsékelt égöv mostohább környezete. Afrika valamennyi kontinens közül kitűnik népességének tarka etnikai összetételével. Az egyes népcsoportok kialakulását és elhelyezkedését nagy népvándorlások szabták meg. A vándormozgalmaknak két nagy forrásterülete volt, melyek az ott élő lakosság természetes szaporulatát régtől fogva nem tudták lekötni, s ezért időről-időre népek megújuló hullámait bocsátották ki magukból. Az egyik ilyen terület a Szahara, amelynek éghajlata a jégkorszak vége óta fordult mind szárazabbra. A másik terület az Arab-félsziget, ahol a népmozgások hullámai

részben a dél-arábiai öntözőrendszerek pusztulásával hozhatók összefüggésbe. A gyarmatosítás korában az európaiak bevándorlása legkorábban Dél-Afrikában indult meg, és számszerűen ott vált a legjelentősebbé. Kelet-Afrika magasföldjein szintén megjelentek az európai telepesek Az afrikai népcsoportok viszonylagos elszigeteltsége kedvezett a sokféle nyelv kialakulásának és fennmaradásának. Az afrikai nyelvek számát 800-nál többre becsülik A gyarmatosítók az államigazgatásban és az oktatásban bevezették saját nyelvük használatát. Afrikán belül a mélységes ellentétek az életviszonyok különbözőségében is megnyilvánulnak Afrikában több mint ezerféle törzsi nyelvet, ennél is több dialektust beszélnek. A túlnépesedett Nigériában, vagy Egyiptomban a városok minden talpalatnyi helyéért elkeseredett küzdelmet folytatnak az ősidők óta helyben lakók, és a falvakból a munka reményében a városokba özönlő

bevándorlók. A kontinens egyes régióiban, például Ruandában és Burundiban a közelmúlt milliós halálos áldozattal járó véres mészárlásai után szinte teljesen reménytelennek tűnik a fejlődés. A népesség száma és eloszlása Afrikában Afrika lakossága mértékadó becslések szerint 1600 körül még egy szinten lehetett a korabeli Európáéval ( kb. 100 millió fő) A következő századokban azonban a rabszolga kereskedelem több tízmilliós vérveszteséget okozott, valamint a pusztuláshoz nagymértékben hozzájárultak a gyarmatosítók hódító háborúi és a kizsákmányolások. A természetes szaporodás a két világháború között kezdett növekedni, majd a halálozási arányszám rohamos csökkenése miatt, Afrika is a fejlődő országokra jellemző demográfiai robbanás színterévé vált. Ezután Afrika lakosságának gyarapodási üteme az összes többi földrészt megelőzte. Az egészségügyi ellátás és a táplálkozás

színvonala még a „harmadik világ” többi részétől is jóval elmaradt, ami a magas halálozási arányszámban (1,8 %) is megmutatkozik. A kontinensen megtalálható települési formák elterjedése főként az uralkodó gazdálkodási típushoz tartozik. 8 Afrika gazdasága Az elmaradottság okai és a fejlődés akadályai Afrikát a gyarmatosítók kapcsolták be a kibontakozó tőkés világgazdaságba, és saját érdekeiknek megfelelően egyoldalú, torz fejlődést kényszerítettek rá. A fekete kontinens sokáig, főleg rabszolga-munkaerőt szállított, és csak később jelent meg a világpiacon a trópusi mezőgazdaság termékeivel, a bányakincsek kiaknázása pedig csak a II világháború óta kapott lendületet. A világméretű területi munkamegosztásban a földrész ma is nyersanyagszállító és ipari késztermékeket vásárló területként vesz részt. Afrikában él a világ lakosságának 11%-a, a bruttó termelési értékből azonban csupán

3,2%-al részesedik. Ezen az alapvető aránytalanságon túl a gazdasági elmaradottság egyéb jellegzetes ismérvei is szembetűnőek. A gyarmatosítás és a tőkés termelési mód térhódítása nyomán, kétarcú, duális szerkezetű társadalom és gazdaság jött létre. A gazdasági életet a hagyományos naturálgazdálkodás fennmaradása és a viszonylag szűk tőkés árutermelő szektor jellemzi. A gazdaság szerkezete torz, az egyes ágazatok fejlettsége aránytalan, egymás közötti kapcsolataik hézagosak. A tőkés hatalmaktól való egyoldalú függőség és a kizsákmányolt helyzet mindmáig fennmaradt. A gyarmati rendszer felbomlása óta Afrika, különösen a Trópusi Afrika, gazdasági fejlődése lassúbb volt, mint a többi kontinensé. A társadalmi-gazdasági elmaradottság felszámolása igen hosszú időt igényel. A gazdasági fejlődést fékező akadályok az egész „harmadik világra” jellemzőek, Afrikában különösen élesen nyilvánultak

meg. A fejlődést hátráltató, egymással összefüggő tényezők: A termelőerők fejletlensége folytán az egy főre jutó nemzeti jövedelem csekély Ennek zömét közvetlen fogyasztásra kell fordítani ahhoz, hogy a lakosság legelemibb igényeit elégítsék ki. Így a megtermelt javaknak csak kis töredéke kerülhet felhalmozásra Igen szűkek a beruházások anyagi erőforrásai. A tőkehiányt még az is fokozza, hogy az idegen mintára kialakult fogyasztási szokások nem felelnek meg az afrikai általános fejlettségi szintjének. Az uralkodó osztály pazarlása, fényűzése különösen sok anyagi eszközt von el a gazdaságfejlesztéstől. A földrész politikai problémái, a mesterséges határok, törzsi széthúzások, a kiforratlan politikai intézményrendszer stb. a nagy létszámú hadsereg fenntartását ösztönzik, és komoly fegyverkezési kiadásokhoz vezetnek. A külföldi, tőkésvállalatok profitjuk nagy részét kivonják az afrikai

országokból. A tőkeforgalom mérlege még akkor is negatív, ha a tőkésállamok által folyósított segélyeket szintén figyelembe vesszük. A külföldi kölcsönök felvétele pénzügyi függést, és súlyos kamatterheket von maga után. A beruházások nagy része az alapvető infrastruktúra megteremtését szolgálja, ezért is kevesebb jut a termelés bővítésére. A népesség számának gyors növekedése önmagában is roppant nagy beruházási igényeket támaszt. A korszerű technika befogadása nehézkes, a termelő beruházások hatékonysága alacsony, aminek fő oka a munkaerő képzetlenségében keresendő. A gazdaság fejlesztése megköveteli a fokozott állami irányítást. Az ésszerű gazdasági tervezéssel és a döntések végrehajtásának feladatával azonban az afrikai államok kormányzata képtelen megbirkózni. 9 A naturálgazdálkodás nagy szerepe, az alacsony bérszínvonal és az államok elaprózottsága miatt, igen szűk az afrikai

országok belső piaca, és függő helyzetüket gazdasági gyengeségük is okozza. Jellemző, hogy az egész kontinensen csupán két ország, Nigéria és Dél-Afrikai Köztársaság bruttó nemzeti terméke nagyobb, mint Magyarországé. Az egy főre jutó termelés értéke alapján egyedül a kőolajban gazdag Líbia múlja felül hazánkat. Az afrikai mezőgazdaság A mezőgazdasági keresők arány (65%), valamennyi földrész közül Afrikában a legmagasabb, a művelt terület részesedése, pedig a legalacsonyabb (6%). Az Atlasz vidék országaiban a mediterrán gazdálkodás különféle változataival találkozunk. Az egyiptomi Nílus-völgy a hagyományos öntözéses gazdálkodás egyik őshazája. A mezőgazdasági árutermelés jelentős része kivitelre irányul. Az európai telepesgazdaságok, ill. a farmok, Afrikában aránylag szűk térségre korlátozódtak, és vezető szerepüket csak a Dél-afrikai Köztársaságban, és Zimbabwéban őrizték meg napjainkig.

A nagy méretű, rendszerint egy-egy évelő növény termesztésére szakosodott ültetvények komoly tőkebefektetést, szervezettséget, kedvező szállítási és piaci kapcsolatokat kívántak. Az amúgy is korlátozott működési terük az utóbbi évtizedekben tovább szűkült, egyes országokban szövetkezeti, vagy állami gazdasággá alakultak. Az árutermelés zöme, magántulajdonban lévő, olykor idénymunkásokat is foglalkoztató, afrikai kis és középparaszti gazdaságokból származik. Az afrikai mezőgazdaság kiviteli cikkeiből a világpiac felvevőképesség korlátozott. Az afrikai államok függetlenné válása nyomán a hírtelen megnövekedett termelés, a világpiaci árak süllyedését vonta maga után. Újabban a legfontosabb trópusi termékek esetében nemzetközi egyezmények útján igyekeznek útján igyekeznek megszabni az egyes államok termelési kvótáit. Afrika ipara Az ipar Afrika kereső lakosságának mindössze 15%-át foglalkoztatja.

Világgazdasági jelentősége szinte csak a gyorsan fejlődő bányászatnak van, amely a gazdag természeti erőforrásokra támaszkodik. A gyarmatosítás a régi afrikai kézműipart ugyanúgy tönkretette, mint a hagyományos mezőgazdaságot. A fekete földrész feldolgozóipara valamennyi kontinens feldolgozóiparához viszonyítva a legfejlettebb. Külkereskedelmi Függőség Afrika országai csupán 4-4,5%-kal részesednek a nemzetközi kereskedelemből, ennek ellenére a külgazdasági kapcsolatok döntő fontosságúak a számukra. Behozataluk igen széles skálájú, kivitelük nagyobbik felét, ásványi nyersanyagok, kisebb részét, a trópusi mezőgazdaság termékei alkotják. A külkereskedelmi forgalom iránya még ma is, a gyarmati korban kialakult kapcsolatokat tükrözi, és erős viszonylati függést eredményez. A forgalom nagy része a fejlett tőkés országokkal bonyolódik le Az afrikai országok a világpiacon, nagyrészt azonos termékekkel,

konkurensekként jelentkeznek, egymás közötti forgalmuk aránya alig 4%. A szűk belső piacok bővítésére, a regionális gazdasági együttműködés fejlesztésére irányuló törekvéseik eddig kevés sikerrel jártak, amiben a földrészt megosztó sokféle politikai ellentét is közrejátszott. 10 III. Észak és Dél-Afrika közötti különbségek A kontinens területén két nagy regionális gazdaságföldrajzi egység található, melyek szinte minden tekintetben elkülönülnek egymástól. Ezek: Észak-Afrika, de nevezik még Arab Afrikának is, és a Szaharától Délre elterülő Fekete Afrika. A két egység között a határ nem éles, hiszen számos ország átmeneti vonásokat mutat.(pl Mauritánia vagy Szudán) Az észak-afrikai mediterrán partvidék lakossága mindig kapcsolatban állt Európa és Ázsia szomszédos területeivel, és már a gyarmatosítás kora előtt jól szervezett államokban, feudális jellegű osztálytársadalomban élt. Az

észak afrikai országok gazdasági élete jelenleg is sokoldalúbb, fejlettebb, mint a kontinens többi részéé. A természeti környezettel összhangban kialakult mediterrán gazdálkodás, a történelmi múltban gyökerező társadalmi problémák, az etnikai, vallási és politikai közösség szálai egyaránt a közel-keleti arab országokkal fűzik közös, nagy egységbe Észak-Afrikát. Az alapjában homogén Észak-Afrikával ellentétben Fekete-Afrika országai sokrétű differenciálódást mutatnak. Közülük csak a Dél-afrikai Köztársaság emelkedik ki egyértelműen, mint a kontinens egyetlen gazdaságilag fejlett országa, ahol az európai bevándorlás miatt a lakosság etnikai összetétele is sajátos módon alakult. Fekete-Afrika többi részének, vagyis a Trópusi Afrikának az államai, a gazdaságilag elmaradott, más néven fejlődő országok közé sorolhatók, amint azt az egy főre jutó társadalmi termék alacsony értékei tükrözik. Az afrikai

országok között sok tekintetben ( nyelv, kulturális kapcsolatok, államigazgatási rendszer, gazdasági orientáció) jelentéktelen különbségek, vannak aszerint is, hogy a francia, vagy a brit gyarmatbirodalomból váltak-e ki. A gazdasági élet fő ágainak jellege és egymáshoz viszonyított aránya szerint, ami a nemzeti jövedelem származásában, és az export értékében, árukészletében is visszatükröződik, Trópusi Afrika országait négy fő típusba sorolhatjuk. Trópusi Afrika országainak négy fő típusa: 1, Ahol a kedvezőtlen közlekedés, földrajzi fekvés, és a természeti viszonyok sem a letelepedésre, sem az exportkultúrák elterjesztésére nem ösztönözték a gyarmatosítókat, ott a hagyományos gazdálkodási formák uralkodó jellege megmaradt. Ezeknek az országoknak a gazdasága igen elmaradott, külkereskedelmi forgalmuk csekély, fejlődési kilátásaik sem kedvezőek. (pl: Etiópia, Csád, Mali, Közép-afrikai Köztársaság,

Burundi) 2, Ahol a természeti feltételek a trópusi mezőgazdasági exportcikkek termelésének, és elszállításának kedveztek, de az európai telepeseket nem vonzották, ott a gyarmatosítók az afrikai parasztgazdaságokat tették a monokulturás árutermelés alapjává. Ebbe a típusba főleg Uganda és NyugatAfrika part menti országai sorolhatók(pl: Elefántcsontpart, Ghána) Lényegében ide tartoznak ma már azok az államok is, ahol eredetileg telepes birtokok, vagy ültetvények uralták az árutermelést, és ezek árnyékában fennmaradt a primitív, törzsi keretek között 11 folyó naturálgazdálkodás is. (Pl: Kenya, Tanázia) Az európai telepes réteg gazdasági hatalmának felszámolása Trópusi-Afrika országai közül egyedül Zimbabwéban nem zárult még le. 3, Az ásványkincsekben különösen gazdag államokban a gazdasági élet legfontosabb szektorává a külföldi tőke, az exportra termelő bányászatot tette. (Pl: Zaire Zambia, Gabon,

Sierra, Leone, Mauritánia, Nigéria és Niger) 4, Néhány igen fejletlen afrikai ország szomszédos államok árutermelő gazdaságának munkaerő járulékává lett. Ezekben az országokban a tradicionális mezőgazdálkodás, ami a belföldi gazdaság fő ága, igen alacsony színvonalú. Ezeknek az országoknak a jövedelme jelentős részben a külföldön dolgozó vándormunkások béréből ered, és a szomszédos országok munkaerőigényének csökkentése miatt kritikussá váló helyzetükből a mezőgazdaság és az ipar fejlesztésével keresik a kiutat. Ebbe a típusba sorolható néhány kisebb állam, mely a Dél-afrikai Köztársaság, ill. Zimbabwe munkaerő ellátásában játszik szerepet. (pl: Malwi, Botswana, Szváziföld) A felsorolt négy típus között sok az átmenet, és a fejlődés rövid idő alatt megváltoztathatja egy-egy ország kiforratlan gazdasági jellegét. Dél-Afrika Természetföldrajzi szempontból többnyire a Zambézi és a Cuene

folyók vonalát tekintik Dél-Afrika határának, tágabb értelemben azonban a Kongó-medence déli peremküszöbeit is ide sorolják. Dél-Afrika az egész kontinens ásványkincsekben leggazdagabb része. Leginkább ércekben, nemesfémekben, kőszénben. Az európai telepesek földrabló politikája Dél-Afrikában bontakozott ki a legteljesebben, és itt vált legáltalánosabbá a vándormunka rendszer. A jómódú fehér lakosság képzettsége és igényei ösztönzőleg hatottak a gazdaság tőkés átalakulására és fejlődésére, viszont jelenlétük nehezítette a gyarmati rendszer felszámolását. A fehér uralom némileg megkésve, Északról, Dél felé haladva több szakaszban szűnt meg, s eközben újabb és újabb területek váltak a függetlenségi harc színterévé. A Dél-afrikai Köztársaság Afrika gazdaságilag legfejlettebb, legiparosodottabb állama. Sokszínű, kevert lakossága az idő folyamán hatszorosára növekedett, s a magas természetes

szaporodás következtében évente több mint 800 000 fővel gyarapodik. A városiasodás még a magas természetes szaporodás ütemét is felülmúlja, így a népesség több mint a fele városlakó. A népesség 71%-át bantu négerek, 15%-át európai leszármazottak, 3%-át ázsiaiak, 11%-át a mulattok képezik. Az ország politikai-gazdasági életének a legnagyobb problémája az, hogy a fehérek diktatórikus rendszerszabályokkal és eszközökkel elnyomják a bantukat, a színeseket, de még az ázsiaiakat is, sőt szembe is állítják őket egymással. A fehérek kezében összpontosul a gazdasági, politikai és kulturális élet minden jelentős tényezője. Az úgynevezett apartheid, a faji megkülönböztetés politikája, az élet szinte minden területén érvényesül, és az egyes népcsoportok területi és szociális elkülönítésére törekszik. A „nagy apartheid” a teljes területi szétválást tűzte ki célul, úgy, hogy valamennyi afrikai részére

rezervátumokat kell kialakítani. 1960-ban korlátozták az országon belüli migrációt, ettől kezdve csak útlevél birtokában lehetett elhagyni a rezervátumokat. 12 Ezeket az 1960-as évek közepétől fokozatosan bantusztánokká szervezték. Ez egy-egy nagyobb nemzetiség törzsi területe lett. A bantusztánok lakóinak többsége elszegődött a fehér területeken lévő bányákba, farmokra, üzemekbe dolgozni. Az ország gazdáinak, azaz az európai származású fehéreknek az élet és kulturális színvonala rendkívül magas. Ők birtokolják a nemzeti jövedelem háromnegyedét A holland eredetű búr, és az angol származású lakosság között fennálló, korábban különösen éles ellentéteket az apartheid politika mérsékelte. A Dél-afrikai Köztársaságot jogosan nevezik bányászati nagyhatalomnak. A századfordulón iparral alig, de jelentős bányászattal rendelkező agrár ország volt, amely az aranybányászat növekedésének ösztönző

hatására indult el a kapitalista fejlődés útján. Gyors, de egyoldalú fejlődését jelentős mértékben előmozdította a tőkés világ nagy arany, gyémánt és stratégiai nyersanyagkészlete. Ezek kiaknázása a vasutak építése után indult meg. A bányászat és a mezőgazdaság exportra is termelő ágai mellett a feldolgozóipar eleinte eltörpült. Az iparcikkszükséglet nagy részét Nagy-Britanniából fedezték, igaz a kivitel zöme is oda irányult. A hazai ipar meggyökerezését az anyaország gazdasági nyomásán túl, kezdetben a tőke és a szakemberhiány is késleltette, később az arany és gyémántbányászat felfutásával megerősödött belső piac viszont segítette. Afrika iparilag és mezőgazdaságilag is a legerősebb, legfejlettebb államaként tartják nyílván a Délafrikai Köztársaságot. A kontinens legnagyobb juhtenyésztője A legjelentősebb agrárvidék a Fokföld mediterrán éghajlatú, helyenként öntözött déli, délnyugati

tengerparti zónája. Különösen a narancs, és a szőlőtermelés a kiemelkedő A magasföldeken a mérsékelt égöv termékei az uralkodóak. A keleti parti öv a trópusi ültetvények hazája, amelyek közül a cukornádültetvények a legjelentősebbek. Az ország területén, több helyen öntözéses gazdálkodást folytatnak. A kontinens legjelentősebb iparvidéke Transvaal, ahonnan a bányakincsek zöme, a mérsékelt övi növényi kultúrák, és a nehézipari termelés nagy része származik. A Dél-afrikai Köztársaságnak alig negyedére terjedő tartomány a lakosság több mint kétötödét koncentrálja, így népsűrűsége majd kétszeresen múlja felül az országos átlagot. Gazdaságának alapját a Witwatersrand aranya vetette meg. A Pretoria környéki vulkáni kimberlitje nagy gyémántvagyont rejt magában. Az itt kitermelt gyémánt nagy részét Nagy Britanniába, és az Amerikai Egyesült Államokba szállítják. A nehéziparral ellentétben a

könnyűipar kevésbé számottevő, e téren a többi tartományra, ill. külföldre van utalva. Az élelmiszer és textilipar zöme főként Johannesburgba, mely Dél-Afrika legnépesebb városa és Pretoriába települt. Az aranyáról világhírűvé vált Witwatesrandon jött létre a kontinens egyetlen számottevő ipari agglomerációja. További fejlődését elsősorban a vízszegénység akadályozza A trópusi ültetvények hazája Natal, mely a legsűrűbben lakott tartomány, népsűrűsége háromszorosa az országos átlagnak. A tengerparti zóna birtokairól kerül ki az ország cukornád, banán, ananász, földimogyoró és rizstermelés nagy része. Az ültetvények kétharmada fehér birtok, negyede a nagy cukornádakhoz tartozó gazdaság, és csak alig tizede a nem fehéreké. A tartomány fővárosa Pietermaritzburg, adminisztratív és könnyűipari központ. 13 Ahol a mezőgazdaság és az ipar egyensúlyban van: Fokföld. A Dél-afrikai Köztársaság

leggyengébben lakott tartománya. Csapadékszegény belső területei miatt nagyobb népességkoncentráció csak a dél-délnyugati tengerparti sávon alakult ki. Ez a tengerparti öntözött zóna az ország legjelentősebb agrárvidéke, melynek mediterrán gazdálkodása, és szarvasmarhatenyésztése európai színvonalú. Fokföld legismertebb kincse a gyémánt. Fokvárost, mely a XVIII Század végén még csak 14 ezer lakosú kisváros volt, az angolok Dél-Afrika legnagyobb kikötőjévé fejlesztették. Zimbabwe Trópusi Afrika viszonylag legfejlettebb, sokoldalú gazdasággal rendelkező országa. Az ipar ugyan csak a kereső lakosság hatodának ad munkát, a nemzeti jövedelemhez azonban a mezőgazdaságnál jóval nagyobb mértékben hozzájárul. Különösen figyelemre méltó, hogy az agrártermékek és a sokféle nyersanyag mellett a kivitelben feldolgozóipari termékek is szerepelnek.( pl: pamutszövet, ruházati cikkek, acéllemez) Ezek fő piacát a szomszédos

országok jelentik, míg a külkereskedelem nagyobb része a fejlett tőkésállamokkal bonyolódik le. A bányászat rendkívül sokféle ásványi nyersanyagot szolgáltat, ám termelési értékét tekintve mégis elmarad a feldolgozóipar mögött. Zimbabwe, a Trópusi-Afrika többi részéhez képest, kitűnő utakkal és vasúthálózattal büszkélkedhet. Namíbia alacsony színvonalú mezőgazdasággal és világviszonylatban is jelentős exportorientált bányászattal rendelkező ország. A bányászat a nemzeti jövedelemnek kereken a felét, a kiviteli értékeknek a kétharmadát szolgáltatja, s nagymértékben hozzájárul az afrikai viszonylatban magas egy főre jutó nemzeti jövedelemhez. A tengerpart felemelt teraszain fekvő, mindössze néhány méter vastagságú kavicsos réteg hatalmas gyémántvagyont rejt magában. Szváziföld, elmaradott agrár ország, számottevő bányászattal. A nyugati részen magasodó hegyvidék északi részén üzemel Földünk

egyik legnagyobb azbesztbányája. Botswana szintén elmaradott agrár ország. A nemzetközi munkamegosztásba főként ásványkincseivel kapcsolódik be. Zambia gazdasága a bányászatra épül. A legfontosabb bányavidék a zairei határon is áthúzódó rézövezet, mely a világ rézérc készleteinek negyedét rejti. A réz az ország kivitelének 90%-át adja A mezőgazdaság szerepe alárendelt, árutermelő szektora szűk, s egyelőre az ország saját ellátását sem képes biztosítani. Észak-Afrika Az Atlasz- vidék országai, a kontinens más részeitől. A Földközi-tenger és a Szahara révén elkülönülő terület. A XIX Században indult meg a francia gyarmatosítás, ettől kezdve hosszú évtizedeken át, folytak a harcok, az Atlasz-vidék birtoklásáért. Az Atlasz-vidéki országok életében a franciák játszottak fő szerepet, akik mintegy 1,5 millióan éltek itt. A betelepülők a legjobb minőségű földeken fejlett, tőkés nagyüzemi

gazdaságokat hoztak létre, amelyek fő terményeikkel, pl. szőlő, déligyümölcs, az anyaország ellátóivá váltak A bányakincseket, érceket Franciaországba szállították. Gyorsan növekedtek a városok, ezekben élt a franciák zöme A szélsőségek jellemezték az Atlasz-vidék országainak gazdasági életét, modern kapitalista árutermelő birtokok, és naturálgazdálkodást folytató arab gazdaságok, világviszonylatban is jelentős ásványkincsek, a feldolgozóipar hiánya, modern városok, és nomadizáló pásztorok. Napjainkban három független ország tartozik az Atlasz-vidékéhez, mégpedig Marokkó, Algéria és Tunézia. Fejlődésüket rendkívüli mértékben nehezíti a tőkeszegénység, és a szakemberhiány. A nemzetközi munkamegosztásba főként bányakincsekkel, és mediterrán mezőgazdaságuk termékeivel kapcsolódnak be. 14 A közös gyarmati múlt, a hasonló természeti viszonyok, és a gazdasági problémák ellenére társadalmi,

gazdasági fejlődésük jelentős mértékben eltér egymástól. Algéria a nem kapitalista fejlődés útján indult el, a gazdaság nagy részét állami ellenőrzés alá vonták. Marokkóban a függetlenné válás után, még egyértelműbbé vált, a gazdasági és politikai élet kulcspozícióit kezében tartó nagybirtokos burzsoá réteg egyeduralma. A két pólus között Tunézia az átmenetet képviselte. A gazdaság nagy része állami fennhatóság alatt állt, s jelentős földreformot valósítottak meg Marokkó világgazdasági jelentőségét a bányászatnak köszönheti. A Föld legnagyobb foszfátellátója Az évente fejtett, mintegy 20 millió tonnányi foszfát kilenctizede kivitelre kerül, ezzel Marokkó a Világ legnagyobb foszfátellátója. A többi ásványkincs még együttesen sem közelíti meg a foszfátbányászat súlyát, ennek fő oka, hogy a termelőeszközöket gyártó ágazatok fejletlenek. Marokkó ólombányászata az első Afrikában. A

kohászat fejletlensége kihat a fémfeldolgozó ágazatokra is Az élelmiszeripar változatos, különösen kiemelkedő ága a halkonzerv gyártás. Az agrárnépesség és a művelt terület csökkenése, a termelékenység stagnálása ellenére a mezőgazdaság jelentős tényezője a marokkói nemzetgazdaságnak, a bruttó nemzeti össztermék negyedét szolgálja. Az exportorientált, jobbára öntözéses mediterrán gazdálkodás szolgáltatja az agrárszektorból származó jövedelem nagyobb hányadát. Algéria területének négyötöde terméketlen sivatag, amelyen alig kétmilliónyian élnek. A városok zöme a mediterrán partszegélyen összpontosul. Algéria munkaerőgondokkal és gazdasági problémákkal küszköd. Algéria ias a viharosan növekvő lélekszámú fejlődő országok közé tartozik A természetes szaporodás következtében évente átlagosan hétszázezer fővel gyarapodik. Az ország társadalmi, gazdasági életének egyik súlyos problámája a

munkaerőhelyzet sajátos kettőssége, a szakképzettek hiánya, és a képzetlen munkaerő fölöslege. Ezért több tízezer kvalifikált európai, közöttük ezer magyar is, dolgozik az országban, miközben több mint egymillió szakképzetlen algériai Francia és Olaszországban kénytelen munkát vállalni. A függetlenné válás után tett radikális intézkedésekkel és a gazdaságfejlesztési tervek beindításával Algéria a nem kapitalista fejlődés útján indult el. A mezőgazdaság háttérbe szorítása súlyos élelmiszerhiányt teremtett, a behozatal értékének harmada élelmiszer. A gazdaságilag aktív népességen belül az agrárfoglalkozásúak aránya gyorsan csökkent, de még így is felülmúlják az ipari keresőket. A bányászat és a feldolgozóipar a nemzeti jövedelem felét termeli meg, míg a mezőgazdaság hozzávetőlegesen a tizedét. A gazdaság fejlesztésében, főként műszaki, ill. tudományos támogatással nagy segítséget

nyújtott Franciaország Az algériai kőolaj és földgáz, jó minősége révén keresett a világpiacon. A kőolaj és földgáz a bruttó nemzeti termék kétötödét, a kivitel értékének kilenctizedét szolgáltatják. Algéria Észak-Afrika vezető vasérctermelője. Algéria a függetlenné válás előtt tipikus agrárország volt. Exportjának zömét a földművelés termékei szolgáltatták. Napjainkban viszont a kőolajból származó bevétel tetemes részét az élelmiszerimport emészti fel. A gyors népességnövekedéssel és az életszínvonal emelkedésével nem képes lépést tartani a mostoha természeti adottságokkal küszködő mezőgazdaság. A földreformok során a volt gyarmatosítók birtokait, szövetkezetek, az ún. önigazgató paraszti kollektívák vették át Tunézia Észak-Afrika legkisebb állama. Lakói csaknem mind arabok, területeinek csaknem fele jobbára homokkal fedett sivatag és félsivatag. A városok és a feldolgozóipar nagy

része, a népesség majd háromnegyede a keleti partvidéken összpontosulnak, a népsűrűsége majd háromszor múlja fölül az országos átlagot. A kereskedők két ötödét foglalkoztató mezőgazdaság természeti feltételei kedvezőtlenek Csak a Tell-Atlasz előterében és a köztes völgyi síkságokon elegendő a csapadék az öntözés nélküli földműveléshez. A mezőgazdaság önellátásra törekszik A fölreformok során az 50 ha meghaladó arab nagybirtokokat kisajátította, a külföldiekét megváltotta az állam. Tunézia, szemben Algériával a paraszti birtokforma megszilárdítását tartotta a reform elsődleges céljának. A mezőgazdaságon belül a 15 földművelés vezet; az ország területének terjedő szántókról, ill. gyümölcsösökből kerül ki az agrár termelés értékének négyötöde. Az ország a jobb termelésű években nem szorul élelmiszer-behozatalra Tunéziában leggyorsabban a vegyészet fejlődik. Tunézia Földünk

hatodik foszfáttermelője. Líbia, a sivatagi ország, Földünk egyik legritkábban lakott állama. Területének 1 négyzetkilométerére alig két ember jut. Csak a Nyugattól, Kelet felé fokozatosan elvékonyodó part menti lépcsővidéken találkozunk jelentősebb népsűrűséggel, és nagyobb városokkal. Ez a kellemes, mediterrán éghajlatú, téli csapadékban részesülő földközi-tengeri partvidék a gazdasági tevékenység színtere, itt él a lakosság döntő többsége. A legutóbbi évtizedekig Líbia gazdaságának fő jellemzője a sztyeppek nomád, félnomád állattartása, a part menti területek növénytermesztése és az olasz telepesek ültetvénygazdálkodásai voltak. Mára már a kőolajmezők hasznosítása jellemzi inkább a gazdasági életet. A rohamléptekkel növekvő kőolajexport képezi ma gazdaságának alapját. A kiviteli érték 98%-a ugyanis a kőolajból ered A földművelő lakosság nagy része fokozatosan a kőolajbányászatban, és

az ezzel kapcsolatos iparágakban keres megélhetést. Így Líbia az évszázados elmaradottságból fokozatosan bekapcsolódott a nemzetközi munkamegosztásba. Területének ma már csak elenyésző hányadán folytatnak földművelést (kb.1,5%-án) A nomád és félnomád pásztorkodás színterei a száraz sztyeppterületek. A juh és kecskeállomány alakulását nagymértékben befolyásolja az időjárás. Aszályos időszakban az állatok fele is elpusztulhat Egyiptom Észak-Afrika legnépesebb országa, kedvezőtlen adottságokkal. A Szahara sivatagi tábláján helyezkedik el. A sivár barátságtalan területen csak a kőolaj és foszfátbányák környékén telepedett meg az ember. A passzát övezetében fekvő Egyiptomnak zonális sivatagi éghajlata van Csak a tengerparton, ill a delta északi peremén hull a mediterrán téli esőzések idején minimális mennyiségben csapadék. Ez a csapadékszegénység ráadásul nagy meleggel is párosul. A Nílus völgyéhez

tartozó Egyiptom az emberi kultúra egyik bölcsője. Ez a kultúra az öntözésen alapul Az öntözéssel kapcsolatos létesítmények létrehozása és fenntartása magas fokú társadalmi szervezettséget, fejlett tudományos ismereteket követelt. Egyiptom a legnépesebb arab ország. Népességének számát az ókorban, Ramszesz idején 8-9 millióra becsülték, de ez a szám később, a gazdasági hanyatlás következtében szinte a negyedére csökkent. Azonban az öntözéses rendszerek fejlesztése, a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás kedvezően éreztette hatását a népesség gyarapodásában. Egyiptom lakossága a XX Század elejére már 10 millió fölötti volt. Jelenleg 44 millióan lakják az országot, s a lakosság száma a magas természetes szaporodás következtében évente 1 millió fővel gyarapodik. A termőterület növelése már régóta nem tart lépést a népességnövekedéssel. A népesség eloszlása is egyedülálló

Földünkön, hisz az összes területnek alig huszadán szorong csaknem az egész lakosság. A számottevő gazdasági fejlődés ellenére Egyiptom egyik legégetőbb problémája ma is a munkanélküliség, különösen a falvakban, ahol amúgy is magas a természetes szaporodás. Egyiptom a kőolajban gazdag arab országok első számú munkaerő tartaléka Az ország területének döntő hányada a sivatagi éghajlat és a talajviszonyok következtében, mezőgazdasági termelésre alkalmatlan. Egyedüli kivétel a Nílus völgye és deltája Nagyobb területek tartós öntözésére csak a múlt század eső felében került sor. Addig több duzzasztógátat emeltek, de ezek az egyre növekvő vízigényeknek csak töredékét tudták biztosítani. Elengedhetetlenül szükségessé vált egy olyan létesítmény, amely lehetővé tette a mezőgazdasági területek nagyobb arányú bővítését, a biztonságosabb gazdálkodást és az energianehézségek kiküszöbölését.

Haszna szinte felbecsülhetetlen lett Egyiptom számára. Ma viszont már előre nem látott nehézségekkel kell szembenézni, mert a gát és a hatalmas tó felborította a Nílus völgyének ökológiai egyensúlyát. 16 Egyiptomban minden talpalatnyi földet igen gondosan művelik, ám mindezek ellenére az élelmiszerszükségletek nagy részét külföldről kénytelenek beszerezni. Egyiptom gyapottermelése hetedik a világon, ám a minőség terén vitathatatlanul világelső. A gyapottal szemben a cukornád Felső-Egyiptom vezető növénye. Egyiptom a világ legnagyobb datolyatermelője. Az országban az agrár eltartóképesség csaknem elérte a határát. A mezőgazdasági terület és termelékenység már képtelen megfelelő alapot teremteni a népesség további gyarapodásához. A kivezető utat a szélesebb körű iparosítás, valamint a turizmus kínálják. A gyáripar a többi arab országhoz képest viszonylag hamar gyökeredzett meg az országban. Jó

néhány új iparágat is meghonosítottak (pl: alumíniumkohászat, autó és repülőgép összeszerelés, kábelgyártás, híradástechnika). Külön kell szólni világhírű cigarettaiparáról, amely a görög és török dohányt dolgozza fel. Egyiptomban ugyanis már régóta tilos a dohánytermesztés. Az államnak magas vámjövedelme van a behozott nyersdohányból. A láthatatlan bevételek forrásai a Szuezi-csatorna és az idegenforgalom. Évente mintegy 1 millió turista keresi fel ezt az országot. Északkelet-Afrika Északkelet-Afrika mind természeti viszonyait, mind népességföldrajzi vonásait tekintve a kontinens legheterogénebb része. Északkelet-Afrikában a földrész lakosságának valamennyi fő embertani és nyelvi csoportja megtalálható, s ezek keveredéseiből roppant színes etnikai kép alakult ki. Északkelet-Afrika országainak történelme egymástól és a kontinens többi részétől is sokban különbözik, közös vonás a rendkívül

elmaradott gazdálkodás, melynek hagyományos, primitív formái megőrizték uralmukat. Az itt található államok területükhöz és lakosságukhoz mérten elenyésző szerepet játszanak a földrész külkereskedelmében, s így gazdaságuk fejlesztéséhez csekély anyagi eszközökkel rendelkeznek. Exportcikkeik közül csak a szudáni gyapot, és az etiópiai kávé érdemel említést. Szudán 2,5 millió négyzetkilométeres területével Afrika legnagyobb állama. Bár az elmúlt évtizedekben a lakosság igen gyorsan nőtt, a népsűrűség még mindig igen alacsony. Szudán a többi arab államnál is jóval elmaradottabb agrár ország. Területének fele terméketlen, a művelt földek arány mindössze 5%. Az ország legtermékenyebb öntözött földjei állami tulajdonban vannak, a többi részen nagybirtokosok és kisparasztok dolgoznak. A vetésterület egynegyedét ipari növények foglalják el, míg az élelmiszernövények közül a köles és a cirokfélék az

elterjedtebbek. Szudán a világon, a harmadik helyen áll szezámtermesztésben. A bányászat nemzetközi viszonylatban nem számottevő, a feltárt kőolaj is inkább tartaléknak számít. A feldolgozóipar a lakosságnak csak a tizedrészét foglalkoztatja. Észak-Szudán sivatagi öve az egész ország harmadát foglalja el. A települések a Nílus keskeny völgyét követik. Etiópia a földrész legelmaradottabb országai közé tartozik. A 33 millió főnyi lakosság etnikai tagolódása nagyfokú. Etiópia a nemzetközi munkamegosztásban alig-alig vesz részt. Gazdasági ereje, fejlettsége messze elmarad attól a szinttől, amelyet népességének száma és földjének kedvező természeti adottságai alapján elérhetne. A mezőgazdaságot az utóbbi időkben a feudális nagybirtokrendszer uralta. A mezőgazdaság jellege az éghajlat magassági öveihez igazodik. Az állatállomány létszámával Etiópia megelőzi ugyan a kontinens valamennyi országát, de az

értékesített hús és bőr mennyisége nagyon csekély. 17 Az ásványkincsek nagy része feltáratlan, egyelőre csak kevés nemesfémet bányásznak. Az eddigiekből tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Afrika egyes területein jobbak: mind a természeti, mind az éghajlati, mind a mezőgazdasági, mind a nyersanyagbeli lehetőségek, így az exportált termékekből tőkéhez jutó államoknak nagyobb lehetőségeik vannak fejlődni, ill. fejleszteni, valamint kedvezőbb az életszínvonal is. Ezzel szemben más területeken sokkal rosszabbak a természeti, éghajlati viszonyok, kevesebb a víz, az ásványkincsek mennyisége, nem tudnak oly módon becsatlakozni a nemzetközi munkamegosztásba, ill. a világkereskedelembe, emiatt nincs tőke a fejlesztésekre, nagyobb a szegénység, az éhínség, rosszak az életszínvonal viszonyai. A sivatag ás a szárazság miatt a lakosság egy-egy részre kényszerül tömörödni, s a nagy népsűrűség miatt kevesebb

élelmiszer jut az embereknek. A tőke és a munka viszonya Afrikában Alapvető probléma minden bizonnyal a munkásosztály léte, vagy éppen nem léte, jellege, és ha van is munkásság, nevezhetjük-e azt európai értelemben vett munkásosztálynak? Egy ország gazdaságán belül vizsgálva kétségtelen, hogy a fejlődő országok munkásságának osztállyá szerveződése nem befejezett, számbelileg nem a társadalom meghatározó rétege. Emellett hangsúlyozni kell, hogy e folyamatok évtizedekkel ezelőtt indultak meg, és a fejlődő országok munkásosztályai jelentős eredményeket értek el. Az afrikai munkásmozgalmak eredményei nem egyszerűen a munkásosztály belső fejlődésének spontán eredményei voltak, mivel a munkásmozgalom kialakulása sem nélkülözte az erőteljes külső ösztönzést és támogatást. Többen vallják, hogy a vándormunkásoknak az öntudata, forradalmisága semmiben sem kisebb a helybeli munkásokénál. Az a munkaerőmozgás,

amelynek a vándormunkás rendszerben a paraszti munkát végezni akarók ki voltak téve, közvetlen ellentétbe hozta őket a tőkével. Ezek a tömegek teljes mértékben, tudatában lehettek a kizsákmányolásukkal. Afrikában a magasabb szakképzettségű ipari munkások valamennyire ellentétben álltak a vándormunkásokkal. A korszerű ipari üzemekben többé-kevésbé kvalifikált munkát végző afrikaiak élet és munkakörülményeit tekintve, természetesen afrikai mértékkel, gyakran tekinthetők munkásarisztokráciának a vándormunkásokkal szemben. A fejlődő országokban a tőke-munka viszony alapvető sajátossága, hogy a tőke nagyrészt az országon kívülről jön, s ezért a fejlődő országokban a tőke-munka ellentét lényegében a világgazdaságban megnyilvánuló ellentét. Az afrikai munkások számára anyagilag sokkal előnyösebb valamelyik nemzetközi monopólium helyi vállalatánál elhelyezkedni, mivel ez jobb munkakörülményeket,

folyamatos alkalmazást, magasabb bért biztosít, mint a hazai burzsoázia vagy akár az állami szektor. 18 Felhasznált Irodalomforrások Dr. Probáld Ferenc - Dr Szegedi Nándor Afrika és a Közel-Kelet Gazdaságföldrajza Dr. Kubassek János Afrika története és földrjaza Szentes Tamás Az elmaradottság ás fejlettség dilektikája A tőkés világgazdaságban Csáki György A fejlődő országok Államkapitalizmusának problémáiról (Gondolatok az afrikai tapasztalatok alapján ) 19