Gazdasági Ismeretek | USA » Kanócz Anikó - Az USA 90-es évekbeli gyors növekedésének tényezői

NYÍREGYHÁZI FŐISKOLA Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Gazdaságelméleti Tanszék USA 90-ES ÉVEK GYORS NÖVEKEDÉSÉNEK TÉNYEZŐI Készítette: KANÓCZ ANIKÓ Nyíregyháza, 2003. november 30 2003/2004. tanév I félév gazdálkodási szak levelező tagozat „A” csoport 1 TARTALOMJEGYZÉK 1. Beruházás, fogyasztás és növekedés 1.1 Az előzmények 3 1.2 A belső piac jelentősége és összefüggései 1990-es években 4 1.3 A magánfogyasztás és közületi fogyasztás viszonya5 1.4 A belső piac, mint a fejlődés katalizátora 6-8 1.5 Az állam szerepének, gazdaságpolitikai ösztönző funkciójának megítélése - az új tendenciák .8 2. Az Egyesült Államok gazdasága az ezredfordulón 2.1 Makrogazdasági teljesítmény a 90-es években 11 2.2 Strukturális változások az üzleti szférában12 2.3 Külgazdasági összefüggések13 2.4 A növekedés feltételei14 2.5 Mi lesz a fellendülés után?14 3. Latin-Amerika az új

évezred küszöbén 3.1 A fejlődés kezdete 15 3.2 A térség gazdasági pillanatképe16 3.3 Demokratikus berendezkedés18 3.4 Regionális integráció19 3.5 Szociális állapotok21 Összefoglalás.23 Irodalomjegyzék.24 2 1. Beruházás, fogyasztás és növekedés 1.1 Az előzmények 1983-89 között tartós fellendülést élt meg az USA gazdasága A II. világháború után a jórészt keynesi ihletésű gazdaságpolitikák a konjunkturális ingadozások csökkentésére, a növekedés és a beruházások ösztönzésére építettek. A keynesi keresletösztönző gazdaságpolitika nagyban előmozdította a belföldi kereslet növelését (szabályozását), ösztönzést adott a kereslet állami eszközökkel történő bővítésének és szükség esetén impulzust nyújtott a fogyasztás bővítésének is. A kereslet tartósan magas szinten tartásának igen fontos szerep jutott abban (is), hogy a fogyasztás bővülése impulzust nyújtson a beruházások számára. A

beruházásokat a közvetlen és közvetett beruházástámogatási eszközök egész sora (pl. gyorsított amortizáció a gépekre) táplálta, a fogyasztás növekedését pedig a reálbérek és reáljövedelmek emelkedése és jelentős mértékben a jóléti állam jövedelemkiegészítő, támogató transzferei tették lehetővé. Rendkívül fontos és szembetűnő tényező ugyanakkor, hogy a II. világháborútól az 1990-ig terjedő időszakban a fejlett országok növekedése (különösen a nyugat-európai országoké) exportvezérelt volt. A külgazdaság növekedése a belső piacénál lényegesen gyorsabb volt, az export-import a GDP növekedésénél 1,5-2,5-szer gyorsabban nőtt. Az 1950-1973-as időszakban, így a külgazdasági nyitottság mértéke mindenütt rendkívül megnőtt. A hazai termelés nemzetközi konjunktúra-érzékenysége és függése is erőteljesen megnőtt, így a növekedés mindinkább a külpiaci szereplés függvénye lett, különösen a

fejlett, kis méretű gazdaságokban. Alapvető változások következtek be már a két olajválság, illetve az 1974-75-ös válság után, majd az 1980-as évektől egyre felerősödő mértékben a beruházások, a fogyasztás és a növekedés összefüggés-rendszerében. A beruházásoknál a legalapvetőbb változás, hogy a racionalizáló beruházások dominánssá váltak a korábbi munkahely-teremtőkkel szemben. Az élő munka és mellékköltségeinek megdrágulása az élő munkának gépi helyettesítésére, automatizálásra ösztönöz. A piac egyre inkább telítődik standard termékekből, ezért 10% további piacbővítést elérni egyre nehezebb, míg ugyanannyit termelni 10%-os költségleszorítással egyre könnyebb a termelékenységnövekedés nyomán megvalósuló fajlagos költségcsökkentés révén. A bérek és jövedelmek növekedése az 1950-73-as időszakban igen gyors volt Nyugat-Európában és a fejlett ipari országokban, utána

azonban hullámzás, sőt visszaesések tarkították a képet. 3 A keynesi gazdaságpolitika korlátait elsősorban az tette nyilvánvalóvá, hogy az állam újraelosztási szerepe határához érkezett, az adóhányad nem volt többé növelhető, a költségvetések deficitessé váltak, az újraelosztás hatékonysága csökkent. 1.2 A belső piac (beruházás és fogyasztás) jelentősége és összefüggései az 1990-es években A gazdasági növekedés szempontjából a gép- és berendezés beruházások fontos szerepet játszanak. Az 1991-95-ös periódusban az EU-ban olyannyira visszaestek a gép- és berendezésberuházások, hogy volumenben évi átlagban -0,8%-os beruházás, azaz dezinvesztició alakult ki. Az USA-ban évi 7,6%-os az "aranykort" csaknem elérő növekedést tapasztalhatunk a modernizációs beruházások terén, ez az alapvető magyarázata az USA technológiai, világpiaci és modernizációs előretörésének. Japánban az 1990-es évek

első felében a megelőző fél évtized csaknem 10%-os gépi beruházásnövekedése -0,3%-os beruházásnak adta át a helyét, azaz itt is mély válság alakult ki a gépek, berendezések megújítása terén. Az 19962001-es időszakban ismét változik a kép Az EU-15-ök átlagában gyors, évi 6,8%-os gép- és berendezés beruházás bővítésre került/kerül sor. Az 1990-es évtized második felében lendületes modernizáció ment végbe az EU-ban, részben a kvázi egységes belső piac, részben közös valutáris térség reményének hatására, s nem függetlenül a világ más térségeiben tapasztalt válságok hatására, ugyanis a tőke a biztos védbástya mögötti piacot erőteljesen preferálta. Az USA-ban a gép- és berendezés beruházások 1996-2001 között évi átlagban 9,3%-kal bővültek/bővülnek, ami a legutóbbi években tapasztalt jó konjunktúra valószínűleg eddig utolsó kedvező hulláma volt. Japánban évi 5,3%-os gép- és

berendezés-beruházást számítottak a jelzett időszakra, ami a regenerációs beruházások kezdetét és megerősödését jelzi. Az eddigi összefoglaló adatok azt mutatják, hogy a gép- és berendezésberuházások növekedési üteme jó növekedési kilátások esetén rendre meghaladta a GDP növekedési ütemét. Válság esetén viszont a gépberuházások hanyatlásának mértéke nagyobb volt a GDP visszaesésénél. A gép- és berendezésberuházások alakulása tehát a GDP motorjának üzemanyagaként, hajtóerejeként szerepel jelenleg is. Az összes beruházás alakulása az 1987-90-es, az 1991-95-ös és az 1996-2001-es időszakban egyaránt volumenben valamivel lassúbb növekedést mutat a gép- és berendezésberuházásokénál. Ez tulajdonképpen kedvező tendenciát jelent: a dinamikát, megújulást, korszerűsítést hordozó gép- és berendezésberuházások kedvezőbben alakultak az egyéb, főleg az építő beruházásoknál. Nagymértékben

tükröződik ebben a műszaki fejlődés jellege a miniatürizáció, a kevéssé helyigényes számítógépes és irodatechnika fejlődése, elterjedése. E 4 tekintetben is az USA volt a legdinamikusabb a 90-es években. Itt 1996-2001-ben az évi 7,4%-os átlagos növekedés rendkívül impozáns, s nagyban hozzájárult az USA kedvező belgazdasági teljesítményéhez és világpiaci szerepléséhez egyaránt. (Az EU adata: 4,5%, Japáné: 1,3%.) 1998 óta viszont a beruházások növekedési üteme erőteljesen csökkenő tendenciát mutat az USA-ban, ami a hosszú, jó konjunktúra lanyhulásához vezető útját félreérthetetlenül jelzi. Az összes beruházás az USA-ban 1998-ban még 10,7%-kal nőtt volumenben, 1999-ben már csak mintegy 8,4%-kal, 2000-ben az előrejelzett adatok szerint 5,1%-kal, s 2001-re mindössze 3,5%-os beruházásnövekedést jeleznek előre. 1.3 A magánfogyasztás és közületi fogyasztás viszonya A belső piac táplálásának másik fő

tényezője a fogyasztás, amely a magánfogyasztásból a közületi fogyasztásból (illetve fogyasztási célú közületi felhasználásból) tevődik össze. Az 1996-2001-es időszak az ezt megelőző időszakokhoz képest a magánfogyasztás volumenének látványos növekedését hozta az USA-ban és az EU-ban is, viszont Japánban tovább csökkent a magánfogyasztás bővülési üteme. (Az EU-ban évi átlagban 2,6%, az USAban 4,1%, Japánban 1,3%) A GDP-növekedés ütemével összehasonlítva a magánfogyasztás volumenének növekedése az EU-ban azzal párhuzamos, az USA-ban és Japánban viszont a fogyasztás nőtt gyorsabban. Tehát a fogyasztás bővülése a GDP-dinamikát az átlagosnál jobban erősítette, másrészt a time-lag-et (az időbeli eltolódást) is mérlegre téve megállapítható, hogy a GDP növekményből az USA-ban több jutott fogyasztásra, nőtt a fogyasztási hányad. Az is rendkívül figyelemre méltó és nagy jelentőségű tény, hogy az

1996-2001-es időszakban lényegében mindenütt gyorsabban nőtt a magánfogyasztás, mint a GDP, de lassabban, mint a gép- és berendezésberuházások. A GDP felhasználásban tehát a modernizáció és magánfogyasztás együttes, párhuzamos gyors bővülése kedvező esetben megvalósítható, s meg is valósult az 1990-es évek második felében. Ezt igyekeztek a gazdaságpolitika policy mix-ével megvalósítani A közületi fogyasztás mindenütt visszaszorul arányát tekintve a magánfogyasztással szemben. A közületi fogyasztás növekedési üteme (ha növekszik egyáltalán) messze elmarad a GDP növekedésétől. A közületi fogyasztás jelentős mértékű háttérbe szorulásának, leépítésének vagyunk tanúi. Korábban ennek bővítése, a jóléti gondoskodás állami-közületi kiadások révén finanszírozott fejlesztése a gazdasági növekedést tápláló tényező volt, ma ez a szerepe nagymértékben 5 visszaszorult, sőt megszűnt. Ennek számos

mélyreható tényezője, oka van megváltozott a gazdasági stratégia és a gazdaságpolitika jellege a fejlett országokban. A jóléti államot mind több - sokszor megalapozott - bírálat érte túlburjánzása, a pénzeszközök nem kellően racionális, illetve romló hatékonyságú felhasználása miatt. Megfigyelhető, hogy dekonjunktúra esetén a közületi fogyasztás növekedési üteme gyakran kisebb mértékben esett vissza, mint a magánfogyasztásé, tehát romló konjunktúra, illetve dekonjunktúra idején a közületi fogyasztás stabilizáló szerepet játszott. A közfogyasztás és a jóléti juttatások kiépítettsége a konjunkturális ingadozások mérséklésében fontos szerepet játszott. 1.4 A belső piac, mint a fejlődés katalizátora Az 1990-es évek fejleményei arra utalnak, hogy bár az export-import-hányad a GDP-hez viszonyítva tovább nő, így a külpiacok súlya, szerepe is erősödik a fejlett országokban (is), de egyre nő az

egészséges belső piac, a hazai kereslet, benne a fogyasztás szerepe a fő nemzetgazdasági folyamatok alakulása szempontjából, sőt az egészséges, teljesítőképes belgazdaság, belső piac a nemzetközi versenyképesség erősítésének elengedhetetlen bázisa. Egyes vonatkozásokban erősebben, mint a külkereskedelem. Az 1996-2001-es időszakban az export volumenének évi átlagos növekedése az EU-15-öknél 6,7%, az USA-ban 7,0%, Japánban 4,9%. Ez azt jelenti, hogy az EU felzárkózott az USA export-boomjához, sőt 2000-2001-ben túl is szárnyalja azt. Az import volumenének növekedése az EU-15-ökben 1996-2001 között évi 7,3%, az USA-ban 10,4%, Japánban 5,3%. Így az import növekedése a triász mindhárom tagjánál meghaladja az export növekedését, a különbség (az import volumen többlete) az USA esetében számottevő, azaz az amerikai gazdaság folytatja a külvilágból beszerzett belföldi felhasználásnövelés politikáját, többet fogyaszt,

mint amennyit belföldön megtermel. Az exportnak a GDP-nél gyorsabb növekedése történelmi tendenciaként érvényesül, ugyanakkor az export volumenének növekedési üteme nem abszolút rekorder, megelőzi azt a gép- és berendezésberuházások növekedési üteme (szintén volumenben)! A gép- és berendezésgyártásnak az USA-ban 12-14, az EU-ban 35-40%-a exportra kerül, de a gépekberendezéseknek több mint felét a triász minden tagjánál belföldön értékesítik és használják fel, ami a belső piac és a belföldi kereslet modernizációs, fejlődésgeneráló szerepének alapvető tényezője. A belföldi modernizáció (gép- és berendezésberuházások) az 1990-es években a fejlődésének az exportnál is nagyobb súlyú és gyorsabb dinamikájú tényezőjét 6 jelentették, s a legújabb 2000-2001-es tendenciák alapján ez a folyamat folytatódik, sőt felerősödik. Az EU-ban a belső piac, s annak részeként a fogyasztás jelentősége a

fejlődés szempontjából jelenleg növekszik, különösen, ha az USA-beli és az egyéb fontos exportpiacok konjunktúrája lanyhul, amit 2001-re és a belátható időszakra erősen valószínűsítenek, (sőt 2001-re biztosra vesznek). A fogyasztásban a korábban jobban elkülönülő magán és közületi fogyasztás jelenleg és a közeljövőben erősödő összefonódására érdemes felhívni a figyelmet. A mobil telefonok, PC-k megvétele és használata jórészt egyéni fogyasztás, e rendszerek kifejlesztésének, összekapcsolásának, működtetésének jó része viszont közületi feladat és közületi finanszírozással történik (különösen az új rendszerek kutatása, kifejlesztése, melyet valamennyi EU-tagállam állami koncepcióval és kofinanszírozással ösztönöz). A gazdasági fejlődés szempontjából 3 kulcsfontosságú terület; az egészségügy, oktatásképzés, (illetve a K+F-et és az innováció), valamint az infrastruktúra szerepének

növekedése is aláhúzza a belső piac szerepét a fejlődés egésze szempontjából. Mivel ezek a területek (különösen az első kettő, a harmadiknak pedig bizonyos szegmensei) államiközületi fejlesztési koncepciót, stratégiát, gazdaságpolitikai aktivitást és jórészt államiközületi finanszírozást, támogatást igényelnek, ezért minőségileg felértékelődik az ésszerű gazdaságpolitika szerepe, jelentősége a belső piac és a nemzetgazdaságok fejlődése szempontjából egyaránt. A dolgozatban részletesen elemzett fogyasztási szerkezet-változások tendenciái is megerősítik az egészségügy, oktatás, a szabadidő eltöltésével kapcsolatos szolgáltatások, a lakáskarbantartó javítás-szerelés, az üdülési-turisztikai szolgáltatások, s különösen az informatikai, hírközlési-távközlési-telekommunikációs szolgáltatások egyre pregnánsabb előretörését, s annak következményeit. Az e területeken mutatkozó

fogyasztói kereslet növekedése a beruházások növekedésének döntő fontosságú, meghatározó tényezője. 2001-ben a magánfogyasztás volumene az EU-15-ökben mintegy 2,9%-kal, az USA-ban már csak mintegy 2,7%-kal, s Japánban is kb. 2,9%-kal bővül A közületi fogyasztás volumenének növekedése ennél mindenképpen jóval szerényebb lesz: az EU-15-ökben 1,5%-os, az USAban 2,0%-os bővülést jeleznek előre. A beruházások volumenben 5,1%-kal növekednek az EU-15-ökben, 3,5%-kal az USA-ban és 4,5%-kal Japánban. A jövőben a belső piacok jelentősége sok tekintetben növekszik, mint a növekedés bázisa, a termelés jelentős részének felvevője (a nagy országokban többségének felvevője, különösen az USA-ban és Japánban), a struktúraalakítás befolyásoló tényezője. A fogyasztás 7 növekményének túlnyomó része az informatikai berendezésekre és szolgáltatásokra, a szabadidős tevékenységekre és szolgáltatásokra, valamint az

oktatás-képzés-szórakozásra jut, e területek keresletét növeli elsősorban. Ezeken a területeken 2000-2005 között a piac bővülése a fogyasztás növekedési átlagának 3-5-szöröse. Az anyagi fogyasztás aránya is gyorsan csökken a szolgáltatások, elsősorban a nem anyagi szolgáltatások térhódítása következtében, az utóbbiak javára. Ugyanakkor a fejlett országokban általános marad az a tendencia, hogy a külpiacok felvevő szerepének növekedése folytatódik, az export növekedési üteme továbbra is egyértelműen és lényegesen (kb. 2-2,2-szeresen meghaladja a belső piacok bővülését Ezért a fejlődés továbbra is exportvezérelt, exportorientált marad, a világgazdaságra való ráutaltság és összefonódás tovább növekszik. Az exportpiacok bővülése 2001-ben a fejlett országok túlnyomó többségében 7-7,5%-os lesz, az EU-15-ökben, az USA-ban és Japánban egyaránt az exportpiac 7,1-7,4%-ok növekedését várják 2001-re

(volumenben). A bruttó megtakarítási ráta EU-országokban a kilencvenes években általában a 18-23%-os sávban mozgott a GDP-hez képest. A bruttó megtakarítástól a bruttó reálberuházások több országban lényegesen elmaradtak. Általános tendencia, hogy a reálszférában elérhető adósság utáni nettó profitráta jelentősen és tartósan kisebb, mint a pénzügyi szférában megvalósított portfolió-befektetések nettó hozama. Ez a reál beruházások legfontosabb gátló tényezője és a befektetések nagy részét a pénzügyi szférán belülre tereli. 1.5 Az állam szerepének, gazdaságpolitikai ösztönző funkciójának megítélése - az új tendenciák Az állam gazdasági szerepvállalása a fejlett térségekben lényegesen átalakult az 1990-es évtizedben, de ez nem járt az állami újraelosztás visszaszorulásával. Az 1990-98-as időszakban előbb növekedett, majd mérséklődött az állami-közületi kiadások/GDP részarány, de a

közhiedelemmel ellentétben 1998-ban magasabb volt, mint 1990-ben (a kivétel Japán). Az Európai Unióban az adók és TB-járulékok együttes aránya beállt a GDP 45-47%-os szintjére, míg az adók csökkenő, a TB és nyugdíjjárulékok növekvő tendenciát mutattak általában. Az állam közvetlen gazdasági szerepvállalása általában visszaszorult, a közvetett viszont nem. Az állami tulajdon köre és volumene EU-szerte jelentősen csökkenő a privatizáció következtében, az állami vállalati beruházások visszaestek, döntően ebből adódik a közületi felhasználás aránycsökkenése. Az állam gazdaságpolitikai ösztönző, gazdasági, jogi 8 keretfeltételeket biztosító, növekedés és egyensúly együttes ösztönzését célzó policy-mixjének a jelentősége nem csökken, hanem növekszik. A jövő kulcsa 3 terület fejlesztése: az egészségügy, az oktatásügy+kutatás-fejlesztés és az infrastruktúra minősége és versenyképessége.

Mindkárom területtel kapcsolatban igazolt az állami gazdaságpolitika, sőt az állami szerepvállalás fontossága, igénye, jelentősége. A jóléti állam legfontosabb dilemmája éppen az, hogy miként lehet az egészségügy, a nyugdíjak és más jóléti juttatások, az oktatás és az infrastruktúra működőképességét és fejlődését biztosítani, milyen szerepet játszhat az állam ebben a jövőben és miként tudja finanszírozni szerepvállalását. Hatalmas horderejű kérdésekről, s ezek kapcsán a jóléti állam gazdaságpolitikájának, intézményrendszerének, finanszírozási mechanizmusának olyan átépítéséről van szó, amely hosszú távon működőképes. Az állami-közületi költségvetések az EU-országokban és az OECD-országokban is rendre deficitesek. (Az EU-ban Luxemburg az egyetlen kivétel) Az állami költségvetési bevételek a növekedés lelassulása miatt reálértékben egyre lassabb ütemben nőttek, sőt a recesszió

hatására visszaestek az EU-országokban. A költségvetési kiadások viszont reálértékben (is) egyre nőttek, részint az állam törvényben vagy más módon rögzített kifizetési kötelezettségvállalásai miatt, részint, mivel több területen, így az egészségügy és a jóléti juttatások terén fel-gyorsult a kiadások növekedése. A reálbevételek stagnálása, csökkenése és a kiadások növekedése óhatatlanul tartós strukturális hiányt okozott az államháztartásban, a rendszeres deficit pedig nagy volumenű és a GDP-hez viszonyítva nagy arányú állami adósságállomány felhalmozódásához vezetett. Emiatt megnőttek a költségvetés adósságszolgálati terhei, azaz kamatfizetési és hiteltörlesztési kiadásai, így kevesebb maradt a jóléti és egyéb kiadásokra, azok további finanszírozását megnehezítette, sőt több területen ellehetetlenítette. A folyó költségvetés hiánya 1995-ben az EU-tagországok többségében a

GDP-hez viszonyítva 5-7%-os arányt ért el, sőt Görögországban meg-haladta a 9%-ot. (A maastrichti megállapodás legfeljebb 3%-ban rögzíti ennek elfogadható mértékét.) Az állam felhalmozott bruttó adósságállománya a maastrichti célkitűzések szerint legfeljebb a GDP 60%-át érhetné el, de Luxemburg kivételével valamennyi EU-országban jóval efölött van. Elengedhetetlenné vált az EU-országok költségvetésének konszolidálása, a hiányok lefaragása. A hiány elvben két úton csökkenthető: a bevételek növelésével és/vagy a kiadások csökkentésével. Jelenleg ez utóbbi került előtérbe. Az EU-országok többségében az adók és a társadalombiztosítási járulékok arányának csökkentését célzó adóprogram-csomagokat kívánnak megvalósítani, ezzel egyidejűleg 9 azonban a kiadások szigorú felülvizsgálatára, a nagy jóléti ellátó rend-szerek alapvető reformjára kényszerülnek. A német és francia reformok abba az

irányba mutatnak, hogy az indokolt juttatásokat a valóban rászorultak számára biztosítsák, inkább azok egyes nem fenntarthatónak ítélt elemeit szüntetik meg. A megszorítások lényegesek ugyan, de a juttatások színvonala oly magas marad, amelyről az EU-n kívüli, illetve a Nyugat-Európán kívüli országok többségében a polgárok nem is álmodnak. A bevételek növelése azért sem remélhető, mert a létrehozandó Gazdasági és Monetáris Unióban (EMU) az euró érték-védelmére hivatott Európai Központi Banknak szigorú monetáris politikát kell majd folytatnia, a részt vevő országoknak az eddiginél jóval nagyobb költségvetési fegyelmet kell vállalniuk. Az európai jegybank nem lesz hajlandó az állami kiadások növekedését a közösen megállapított ütemhez képest több pótlólagos pénzkibocsátással finanszírozni, az országok költségvetése csak a terhek újraelosztásával és a tőkepiaci finanszírozással élhet a

költségvetési deficit finanszírozásakor. Az állami gazdasági, szociális szerepvállalásának átalakulása az elkövetkező idő-szakban nagy léptékű lesz az EU-ban s az OECD-országokban. Elsősorban az állam közvetlen gazdasági, termelési, beruházási tevékenysége csökken tovább, s folytatódik a nem hatékonyan működő állami tulajdon privatizálása. Az állami-közületi feladatok ellátásához, a közszolgáltatások nyújtásához nincs feltétlenül szükség állami tulajdonra. Erősödőben van ugyanakkor a modern szociális piacgazdaság koordináló, szolgáltató, keretfeltételeket, tisztességes piaci versenyt biztosító szabályozó szerepe az elosztási funkcióval szemben. Az állami szerepvállalás szűkítése tehát korántsem jelenti az állam kivonulását a gazdaságból. Első-sorban a szociális piacgazdaság jogi, intézményi, politikai rendszerének működtetése kerül előtérbe, amiben egyre nagyobb szerepet kapnak a polgárok

helyi, regionális szerveződései A rugalmas munkaerő-gazdálkodás napjaink egyik kulcsproblémája a fejlett világban. A viszonylag alacsony gazdasági növekedési ütem, a strukturális deficitek, a nagymérvű munkanélküliség, a közfeladatok finanszírozási gondjai mellett meg kell oldani a strukturális alkalmazkodás, az integráció elmélyítésének és kibővítésének és a világgazdasági versenyképesség javításának együttes feladatát is. Ezért a gazdasági érdekütközések társadalmilag elfogadott, elfogadható kezelési módja, a konszenzuskeresés mechanizmusa napjaink-ban még nagyobb jelentőségűvé válik. A szociális piacgazdasághoz tartozik minden szinten a munkavállalóknak az őket érintő döntésekkel kapcsolatos beleszólási, részvételi joga, amit a jóléti államokban átfogó jogi és intézményrendszer garantál. A jóléti állam érdekegyeztetési és érdekvédelmi mechanizmusa az elmúlt évtizedek történelmi

vívmánya, amely minden 10 korábbi korszakhoz képest magasabb ütemű és kiegyensúlyozottabb gazda-sági és társadalmi fejlődést biztosított. A munkavállalók részvétele a döntésekben (Mitbestimmung) azon alapul, hogy a munkaadók és munkavállalók viszonyában fontos szerep jut az érdekegyez-tetésnek, a természetesen érdekkülönbségeket, sőt ellentéteket is hordozó, mégis kooperatív stratégiának. A jóléti állam nemcsak, sőt nem is elsősorban juttatásokat nyújt, hanem gazdasági és szociálpolitikája révén biztosítja polgárai számára a jövedelemhez, a táplálkozáshoz, a lakáshoz jutás, az egészségügyi ellátásban és az oktatásban való részvétel lehetőségét, keretfeltételeit. A jóléti állam elsősorban annyiban került válságba, amennyiben diszfunkciói (például a pazarlás) erősödtek, megrendült az állam problémamegoldó képességébe vetett bizalom, és az ellátás finanszírozása korlátokba

ütközött. Csökkent az állami újraelosztás ésszerűsége (eredményessége), bürokratizmusa viszont megnőtt. Ez számos EU-országban hátráltatja a növekedés ösztönzését. A szociális piacgazdaság része a jóléti állam, amelynek fennmaradása a gondok ellenére biztosra vehető a fejlett országokban, s kiépítése elengedhetetlen a felzá-kózni akaró visegrádi térségben. A jóléti állam parttalan kiépítése, de nagymérvű leépítése is objektív korlátokba ütközik. A jóléti gondoskodás formái sokszínűbbé válnak, s a jóléti politika megvalósításában nagyobb szerep jut a piaci módszerek kombinációjának. Sajnos gyakran ezek sem vezetnek a költség- és árnövekedés meg-akadályozására (példa erre az amerikai egészségügy). A modern gazdaság jövője egyaránt múlik a piacgazdaság eredményességének javításán és az állami újraelosztás hatékonyságának növelésén. Az állami szerepvállalás az EU-ban és szerte

Nyugat-Európában nem leépül, hanem átépül. A nemzetállam az újraelosztásnak és a jóléti rendszerek működésének kerete, garanciája marad. Mindeközben a polgárok azt remélik, hogy nem kell búcsút venniük sem a jóléti államtól, sem a jó-léttől. 2. Az Egyesült Államok gazdasága az ezredfordulón 2.1 Makrogazdasági teljesítmény a 90-es években Teljesen szokatlan, hogy egy gazdasági ciklus folyamán a növekedési ütemek fokozódjanak. A GDP a kilencvenes évek elsõ felében 3,1, azóta 4,2%-kal - az évtized egészében 3,6%-kal nõtt. A munkatermelékenység 1995-ig átlag 1,6%-kal emelkedett (ez alig magasabb a korábbinál), azután 2,5%-kal. A feldolgozóipar volt a motor, itt a termelékenység az évtized folyamán 4,4%-kal nõtt. Ezen belül az információs és kommunikációs technológiát tartalmazó 11 tartós fogyasztási cikkek gyártásában 1991-95-ben átlagosan 5, 1995-2000-ben 7,7%-kal. A termelékenység növekedésében az

intézményi és szervezeti változásoknak is nagy szerepe volt a technika mellett. A pénzügyi társaságok nélkül a profitok az évtized folyamán évi átlagban 11,5%-kal, az egységnyi kibocsátásra jutó értékük 6,1%-kal nõtt. Ez korábban nem tapasztalt növekedés. Szokatlan az is, hogy a GDP-nél gyorsabban, tíz év átlagában 3,7%-kal nõtt a fogyasztás. Különösen az évtized végén haladta meg a GDP emelkedését. A tartós fogyasztási javakra fordított összeg reálértéke évente 8%-kal, a pihenésre, rekreációra kiadott 7%-kal, a lakásépítési kiadás 11%-kal emelkedett. A szolgáltatásoké azonban csak kevesebb, mint 2%kal A fellendülés során a rendelkezésre álló jövedelem reálértéke csak 3%-kal emelkedett, 0,7 százalékponttal elmaradva a fogyasztás említett növekedésétõl. Ez a megtakarítások drámai visszaesésével függ össze. Évi átlagban 12%-kal csökkentek, az utóbbi két évben azonban már 16, illetve 32%-kal!

Emellett közrejátszott a költségvetés egyensúlyba kerülése, mely újabb pénzeszközöket szabadított fel. A 90-es évek amerikai növekedésének kétségkívül legfontosabb tényezõje a hatalmas méretû beruházási hullám volt (évi 9%-os emelkedés). A beruházási ráta az 1991 évi 13,4%-ról 1999-re 17,5 re nõtt. Az okok között itt is kiemelendõ a költségvetési többlet és fontos volt a szerepe a külföldi tõke beáramlásának is. A számítógépek gyors erkölcsi kopása miatt a tõke/kibocsátás arány nem nõtt! Az elméletben megfogalmazottakkal szemben, 6-8%-ról 4%-ra csökkenõ munkanélküliség és stabil infláció mellett nõtt a gazdaság. 2.2 Strukturális változások az üzleti szférában A tõzsdeindexek évi 15-20%-os, a reálgazdaság teljesítményét többszörösen meghaladó növekedését az optimista várakozások, elsõsorban a technológiai cégek jövõjébe vetett bizalom táplálta. Az IT iparágak súlya önmagában nem

túl jelentõs. A GDP-ben arányuk 1990 óta 6-ról 8%-ra nõtt, a munkaerõ 4%-át foglalkoztatják. Nagyobb a hatása az új technológiák alkalmazásának, ami a beruházások szárnyalásában érhetõ tetten. Nagyon fontos, hogy a gyártásban alkalmazzák a számítógépeket, az általuk vezérelt robotokat. Az új technológiák hatékony alkalmazása egészen új vállalati struktúrákat hívott életre. Sok helyütt lerombolták a hierarchiát. A divatos kifejezés a leépítés (downsizing) és átalakítás 12 (restrukturing) lett. Az új technika révén a már rugalmas munkaerõpiac még rugalmasabb lett A vállalatok pénzügyi manõverei jelentõsen bõvültek, a pénzügyekkel foglalkozó iparágak döbbenetesen kiszélesedtek. Az egyesülések és felvásárlások volumene az évtized folyamán háromszorozódott. 1999-ben globálisan 4400 milliárd dollárt tettek ki, ebbõl 2319 milliárd volt az amerikai, ezen belül 1792 milliárd az amerikai felek

közötti. Az egyesülési és felvásárlási hullám az IT forradalom által leginkább érintett ágazatok: a bankok és más pénzintézetek, valamint a telekommunikációs vállalatok. Kiemelendõ, hogy a K+F finanszírozásában nõ a vállalati szektor szerepepe: 1998-ban a felét, jelenleg már a kétharmadát adják. Az okok közül kiemelendõ a rekordmértékû profit és a nemzetközi verseny élezõdése. Ezzel párhuzamosan csökkent az állam szerepe Az információs technológia által indukált permanens innovációk intézményi változásokat hoznak magukkal. Korunkban jellemzõ a kutatási-fejlesztés hatékonyságát növelõ stratégiai szövetségek alakulása a nagyvállalatok között. A technikai újítások gyakran kisvállalatoktól indulnak, ezeket egyre nagyobb kockázati tõke segíti. Legtöbbször a sikeres kisvállalkozásokat elnyelik a nagyok, de néhány esetben önmagukban növekedtek és még a tõzsdére is bekerültek. 2.3

Külgazdasági összefüggések A külkereskedelemi mérleg 1976 óta deficites. Mértéke a nyolcvanas évek közepéig a GDP 1%-át tette ki, azután - bár a kilencvenes évek elején ideiglenesen visszaesett - jellemzõen a 3% közelében van. A szolgáltatásforgalom - jórészt a jogdíjak és egyéb magánszolgáltatások folytán szufficites (1999: 80 milliárd dollár). Az áruforgalmi mérleg hiánya 350 milliárd dollár. Az exportban változatlanul a technikaintenzív gépipari eszközök dominálnak, az importban tovább emelkedett a tömegfogyasztási cikkek és az olcsóbb munkaerõvel elõállítható, fejlett technológiát képviselõtermékek aránya - pl. a számítógépeké A külkereskedelmi forgalomban 25-rõl 30%-ra nõtt a NAFTA súlya (!), az EU és DK-Ázsia egyenként egyötödöt tesz ki, Japán 12%-ot. A transznacionális társaságokon belül zajlik a külkereskedelmi forgalom több mint 40%-a, további 10% hozható összefüggésbe tevékenységükkel.

A folyó fizetési mérleg folyamatos hiányán belül a külföldrõl érkezõ tõke szerkezete gyorsan változó. A kilencvenes évek közepén az adóságot generáló értékpapírok voltak elõtérben (60%), 1999-ben már inkább a közvetlen befektetések (40%). A külföldiek kezén levõ összes pénzügyi eszköz 1999-ben 6353 milliárd dollár volt, ami az összes amerikai pénzügyi 13 eszköznek (87815 milliárd dollár) a 7%-a, a GDP-nek 68%-a. (Az USA külföldi pénzügyi eszközeinek értéke 3039 milliárd dollárt tett ki.) Az Egyesült Államok a világ legnagyobb adósa. Gazdasági növekedés mellett ez nem okoz gondot, amint azonban visszaesés következik be, a finanszírozás elviekben problémát vethet fel. A dollár árfolyama 1995-tõl kezdett erõteljesebben emelkedni. A magas kamatlábak és az Új Gazdaság iránti bizalom játsszák a fõszerepet. A globalizáció és a transznacionális vállalatok térnyerésével az áruk és a szolgáltatások

kereskedelme és a tõkemozgások egyre áttekinthetetlenebbekké válnak, nehéz helyzetbe hozva a döntéshozókat és a kutatókat. 2.4 A növekedés feltételei A növekedés hátterében három fõ tényezõ áll. 1. Infotechnológia és a szervezeti struktúrák megújítása Utóbbira, valamint a humán erõforrások fejlesztésére nagyságrenddel többet költenek a vállalatok, mint az állóeszközökre. 2. Megfelelõ gazdaságpolitika (Költségvetési többlet, kamatláb-politika, termelékenység növekedése révén az inflációs nyomás - Phillips-görbe által jelzett hatás - elkerülése.) 3. Külsõ finanszírozás A várakozások megingása ebben a tekintetben bizonytalanságot okozhat, még akkor is, ha az USA (magán)eladósodottsága nem veszélyes. 2.5 Mi lesz a fellendülés után? Egyetlen ciklus sem tarthat a végtelenségig. Elvileg három variáns adódik 1. Puha földetérés A gazdaság különösebb megrázkódtatás nélkül visszaáll a potenciális

kibocsátás szintjére. További egy-két évig viszonylag zavarmentesen növekedhet az amerikai gazdaság. Sõt, ha a ciklust - egyesek ezt állítják - csak 1995-tõl számítjuk, még tovább is tarthat a fellendülés. Világgazdasági hatását tekintve ez a variáns újabb haladékot biztosítana Japán és Európa számára felesleges tõkéik és áruik kihelyezésében. A kisebb és sebezhetõbb országok - mint Magyarország - számára is megnyugtató lenne, hiszen az USA a legfõbb partnerünk a külföldi befektetések tekintetében. 2. Kemény földetérés A gazdaság stagnál vagy csökken a GDP A tõzsde zuhanhat, az infláció, a munkanélküliség növekszik. rohamosan emeli a Fed a kamatlábat A kamatpolitikát 14 nagyon nehéz az egymásnak is sokszor ellentmondó gazdasági részfolyamatokhoz (reálgazdaság, technikai fejlõdés, várakozások, külsõ sokkhatások) hangolni. Ez növeli a kemény földetérés valószínûségét. Nem csoda, hogy

gyakorlatilag még soha nem sikerült hosszabb fellendülés után puhán földet érni. Amennyiben Európában a fellendülés tovább tart, a mûködõtõke Amerika helyett oda áramlik. A kamatrés Amerika javára megmarad vagy erõsödik, így a dollár értékvesztése valószínûtlennek tûnik. A portfolió tõke továbbra is az USA felé tájékozódik A tõzsdéken azonban nagyobb korrekció várható. Magyarország számára esetleg kedvezõ lehet, ha ilyen helyzetben több amerikai tõke áramlik ide. A kereskedelmei hatás - mivel a vállalatokon belüli kereskedelem alakulására sok tényezõ hat - nem prognosztizálható. Európa esetleges Amerikához képest relatív - fellendülése mindenképpen pozitív hatásokat közvetíthet Magyarországra. 3. Válság A kemény földetérés még erõsebb változata A jelenlegi körülmények között e harmadik forgatókönyvnek nincsenek jelei. Akkor következhet be, ha az kemény földetéréssel kapcsolatban említett

negatív folyamatok egyszerre következnek be és egymást erõsítik. Az intézményrendszer komoly zavara is szükséges egy ilyen verzióhoz, mint a bankrendszer összeomlása 1929-ben. Ettõl nagy valószínûséggel nem kell tartani 3. Latin-Amerika az új évezred küszöbén 3.1 A fejlődés kezdete: A régióban a nyolcvanas évek stagnálása után, a kilencvenes évek kétségtelenül a fejlődés, a pozitív változások jegyében zajlottak. A tíz év átlagában mért évi 3-4%-os GDP-növekedés - tekintetbe véve, hogy két válság, hullámvölgy is akadályozta a folyamatos fejlődést - optimizmusra adhatna okot. LatinAmerika országai azonban még nem jutottak el a gazdasági stabilitásnak arra a szintjére, hogy újra meg újra ne a különböző külső és belső eredetű egyensúlyzavarok okozta nehézségekkel kapcsolatos "tűzoltó" munkákra kelljen fordítaniuk erőforrásaik döntő többségét. A kilencvenes évek két 4-5 éves ciklusra

bontható. Az elsőben megindultak a reformok, gyorsult a privatizáció és a világgazdaság felé nyitás. Ekkor a régió növekedésében másfél-két éves visszaesést és az eladósodottság növekedését okozó mexikói válságért még határozottan a reformok túlzott gyorsaságát, az egyes lépések nem megfelelő összehangoltságát tették felelőssé. A második ötéves ciklus első három éve a növekedés, a reformok továbbvitele, a 15 regionális kapcsolatok erősödése, valamint - a kereskedelem és a külföldi beruházások által a világgazdaság vérkeringésébe történő egyre nagyobb mértékű bekapcsolódás jegyében telt. Az 1998-as ázsiai válság azonban olyan külső sokként érte a régiót, amely felszínre hozta a továbbra is meglevő belső strukturális problémákat. Ezek önmagukban valószínűleg nem jártak volna olyan teherrel, amely újabb belső eredetű válság kirobbanásához vezethetett volna (legalábbis nem rövid

távon). Azaz önmagukban tovább görgethetők lettek volna Az exportpiacok szűkülése és a befektetői bizalom megingása azonban olyan helyzetet teremtett, amelyben a térség országai kénytelenek voltak szembesülni valódi belső problémáikkal. Így az ázsiai válság hosszú távon akár pozitívan is befolyásolhatja a térség országainak fejlődését, amennyiben a reformok továbbvitelére kényszeríti a régió országait. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy erre a válságra érettebben reagáltak, mint az 1995-ös mexikóira, nem adták fel az eddig elért eredményeket, nem következett be visszalépés a gazdasági reformok terén. Más kérdés, hogy a társadalmi reformokban csak azért nem beszélhetünk visszalépésről, mert a megelőző tíz évben nem volt érdemi előrelépés. 3.2 A térség gazdasági pillanatképe Az ázsiai válság hatására 1999 a régió gazdaságai számára a kilencvenes évek legnagyobb kihívását hozta. Az ázsiai

felvevőpiac összeomlása érzékenyen érintette a latin-amerikai exportot. Nemcsak a kereslet csökkenése okozott nehézségeket, hanem az export szerkezete is, mivel legnagyobb részét az alacsony feldolgozottságú termékek (elsősorban mezőgazdasági termékek és ásványkincsek) teszik ki, s ezek árának számottevő csökkenése is sújtotta a térséget. Mindezeken túl, a befektetői bizalom megingása már 1998-ban nehezítette a külföldi források elérését. Végül pedig - mivel Brazília 1999 januárjában kénytelen volt feladni túlértékelt realja árfolyamának védelmét - több országban elkerülhetetlenné vált a valuta leértékelése. Brazília után ehhez a módszerhez folyamodott 1999-ben Chile, Kolumbia és Ecuador is. Mindezek következtében 1999-ben a kontinens egészének GDP-je stagnált. Az egyes országok teljesítménye között azonban nagy különbségek voltak és vannak, ami felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy amikor

Latin-Amerikáról beszélünk, akkor országok olyan csoportját vesszük egy kalap alá, amelyek helyzete, gazdasági fejlettsége a kétségtelenül meglévő közös vonások ellenére jelentősen különbözik. (A terjedelmi korlátok miatt e cikkben magam is kénytelen voltam számos általánosítással élni.) 16 Összességében Latin-Amerikán belül is megfigyelhető egy észak-déli szakadás. Ennek oka egyrészt az USA közelsége, másrészt az, hogy a térség olajkincse döntő részt a Karibmedencében található. 1999 utolsó negyedévében már megfigyelhető volt a gazdaság növekedése, ami egyrészt Brazília meglepően gyors kilábalásának, másrészt annak volt köszönhető, hogy nagyrészt az USA gazdaságának megállíthatatlan növekedése következtében újra nőni kezdett a kereslet a világpiacon a térség exportcikkei iránt. Ehhez nagyban hozzájárult a térség valutáinak leértékelődése, ami annak ellenére, hogy a növekvő kereslet

újra megindította az árak növekedését, relatíve olcsóbbá tette termékeiket a világpiacon. E változások hatására, a térség külkereskedelmi mérlege az 1998-as 32 milliárd dolláros hiány után, 1999-ben már három és fél milliárd dolláros többletet mutatott fel. Alapvetően a külső világgazdasági környezet alakulásának következménye, hogy 2000-ben már 4,1%-kal nőtt a régió GDP-je, míg 2001ben már csak 0,5%-kal. Latin-Amerikát sokáig (egészen a kilencvenes évek elejéig) a krónikus infláció hazájaként tartották számon, ezért is különösen fontos fegyvertény, hogy az ázsiai válság Ecuadoron kívül egyetlen országban sem gyorsította jelentősen az árak emelkedését. 2001 már az ötödik év volt, amikor a kontinensen az infláció 9 és 11% között maradt. Ez a tény az országok gazdaságának és a gazdaságpolitikai döntéshozóknak az érettségét jelzi, s igen fontos szerepe van abban, hogy a régió visszanyerte,

visszanyerje a külföldi befektetők bizalmát. Bár a munkanélküliségi ráta 8-9% között mozog, ami 1981 óta a legmagasabb érték, ebben azonban a gazdasági visszaesés mellett a privatizáció és az erősödő verseny következtében végrehajtott elbocsátások is szerepet játszanak. Tény, hogy esetünkben ez az érték fenntartásokkal kezelendő, hiszen például a csaknem 170 milliós Brazíliában nem létezik megbízható adat az ország egészére vonatkozóan. Az ázsiai válság hatásaként bekövetkező 1999-es visszaesés után a térség példás gyorsasággal talált vissza a növekedési pályára, azonban 2001-ben a teljes világgazdaság és különösen az USA növekedésének lassulása által újabb külső eredetű sokk érte. A külső impulzusokra való nagyfokú érzékenység jelzi, hogy bár a kilencvenes évek sikerei kétségtelenül a gazdasági és társadalmi reformok beindításának eredményei voltak, azonban még mindkét területen

nagyon sok olyan döntés van hátra, amelyeket a térség országai nehézségük miatt eddig csak görgettek maguk előtt. Ilyen például a társadalombiztosítás és az oktatás reformja, az infrastruktúra fejlesztése, a gazdasági szerkezet átalakítása, néhány országban a demokratikus intézményrendszer létrehozása, továbbépítése, illetve megszilárdítása. Az elért sikereknek több esetben igencsak törékeny a háttere. 17 A demokratikus berendezkedés, illetve a regionális integrációs szervezetek (Mercosur, Andok Csoport) kiürülőben vannak, bár valószínűleg sikerül továbbra is életben tartani e szervezeteket, intézményeket. A mögülük hiányzó alapokat azonban nem lehet létrehozni pusztán politikai szándéknyilatkozatokkal. Persze, a szándékok is fontosak, sőt nélkülözhetetlenek az előrelépéshez, de elengedhetetlen, hogy megteremtsék a társadalmi háttérbázisukat. A társadalom rétegei közt tátongó szakadék

áthidalása, az oktatás színvonalának emelése (s ennek mindenki számára elérhetővé tétele), az emberhez méltó életkörülmények megteremtése olyan feladatok, amelyekhez az elmúlt tíz év növekedése után joggal követel forrásokat a népesség mind nagyobb hányada. 3.3 Demokratikus berendezkedés Az 1980-as és 1990-es évek fordulóján Latin-Amerika legtöbb országa drasztikus gazdasági átalakuláson ment keresztül. Ezzel párhuzamosan, 1988 és 1991 között Kuba kivételével a térség összes országában tartottak választásokat. Bár e választások szabad volta több esetben legalábbis megkérdőjelezhető a modern nyugati demokráciák mércéjével mérve, a politikai szabadság ilyen foka példa nélkül álló a térség történetében. Az elmúlt tíz év történései azonban nem igazolták azokat az elképzeléseket, amelyek a régió gyors demokratizálódását jósolták (remélték). Sokkal inkább jellemző, hogy az országok a

demokratikus és az autoriter berendezkedés között ingáztak, és ezt teszik ma is. Ennek oka elsősorban a társadalmi egyenlőtlenség, amely fogékonnyá teszi a szegénységben élő tömegeket a populista érvekre. Másrészt a régió országainak demokratikus pártjai a korrupció, és a többség számára egyelőre még nem kézzelfogható gazdasági fejlődés következtében nem nyújtanak igazán vonzó alternatívát. A korrupció jelentőségét azért sem szabad lebecsülni, mivel csak 2000-ben, Brazíliában, Mexikóban, és Chilében is olyan botrányokra derült fény, amelyek akár a kormány bukását is okozhatták volna, s a 2001 végén Argentínában bekövetkezett eseményekben is nagy szerepe volt annak, hogy a politikába, a demokráciába vetett bizalmat felőrölte a hosszúra nyúlt recesszió, a politikusok tehetetlensége és a folyamatosan napvilágra kerülő korrupciós ügyek. Bár e folyamatok nyilvánvalóan nem csak a latin-amerikai térség

sajátjai, a demokrácia helyi történetének rövidsége, a gazdasági nehézségek mind-mind fokozzák a választók bizalmatlanságát. A katonai hatalomátvételek, a puccsok azonban máig "mindennaposak" a térségben, mindezek ellenére a földrész kétségtelenül jó irányba fejlődött az utóbbi tíz évben. A kép 18 nagyon vegyes, s nem csak az egyes országok térnek el egymástól lényegesen a demokratikus berendezkedés szilárdsága szempontjából, hanem megesik, hogy egy-egy ország néhány év alatt maga is megteszi az utat oda-vissza a demokrácia és a kvázi diktatúra között. Pozitívan hat a térségre az egész világot átalakító globalizáció folyamata, hiszen ennek következtében egyre nagyobb külső nyomás nehezedik az országokra, hogy betartsák és erősítsék a demokratikus normákat. A külső erők azonban sok esetben csak a már létező demokratikus rendszereket ösztönzik a továbblépésre, míg az autoriter rendszerek

átalakítását nem tudják kikényszeríteni. Azaz a demokratikus berendezkedés felé vivő első lépésnek, a széles társadalmi bázison alapuló, és a hatalmi elit tagjai közt is meghatározóan jelenlevő szándéknak mindenképpen belülről kell fakadnia. A külső tényezők csak ezután juthatnak szóhoz a demokratikus átalakítás továbbvitelének ösztönzésével. S ekkor még nem is beszéltünk a globalizáció mint gazdasági jelenség olyan negatív hatásairól, amelyek az érintett országok gazdasági nehézségeinek fokozása révén a belső elégedetlenséget, a társadalmi robbanást, s ezen keresztül a populizmus térnyerésének, vagy éppen a katonai hatalomátvételnek az esélyét növelik. A világgazdaságot mozgató erők ugyanis elsősorban a gazdasági érdekek mentén rendeződnek, s csak másodsorban fektetnek hangsúlyt a társadalmi, erkölcsi igények, elvárások érvényesítésére. 3.4 Regionális integráció A kilencvenes évek

elején új lendületet kaptak a latin-amerikai integrációs törekvések. A már korábban is létező regionális csoportosulások jelentősége megnőtt, s 1991-ben útjára indult a térségben legnagyobb súlyú, gazdaságilag legjelentősebb, tisztán latin-amerikai kezdeményezés, a Mercosur. Emellett számos kisebb regionális szerveződés is működik, amelyek közül az úgynevezett Andok Csoport képvisel jelentős gazdasági erőt. Hosszú távon e szervezetek jelentősége abban is megnyilvánul, hogy tagországaik közösen lépnek fel a NAFTA további kibővítésének tekinthető FTAA (Free Trade Agreement of the Americas) tárgyalásain. A következő öt évben azonban az FTAA-nek közvetlen gyakorlati szerepe nem lesz a latinamerikai országok életében. A tárgyalások alakulása, s elsősorban az USA viselkedése mégis döntő lesz abban az értelemben, hogy meghatározhatja a térség külpolitikai irányultságát, mozgásterét. 19 A

Karib-térséget kivéve nem teljesen egyértelmű, hogy a latin-amerikai országok az északamerikai orientáció mellett döntenek. Lehetőségük van akár a csendes-óceáni térséget, akár az Európai Uniót preferálni, vagy akár csoportos befelé fordulás is elképzelhető. Részben ilyen törekvésnek tekinthető a Mercosur is, mert magas külső vámokkal működő vámunió. A közép-amerikai térség országai (elsősorban Mexikó) számára természetesen az USA gazdasági teljesítménye a meghatározó. A NAFTA jelentőségének növekedése a hagyományosnál is erősebbé tette Mexikó és a Karib-medence országainak függését az Egyesült Államoktól. Tény, hogy még a LatinAmerikára általában jellemző aránynál is nagyobb a külső tényezők szerepe gazdasági helyzetük rövid- és középtávú alakulásában. De a külső tényezők dominanciája nem jelenti azt, hogy a régió országainak karba tett kézzel kell várniuk sorsuk alakulását. A

Mercosurnak a kilencvenes években elért sikerei jelzik, hogy a térségen belüli együttműködés nagyban segítheti azokat a belső folyamatokat - mind gazdasági, mind politikai téren -, amelyek végigvitele elkerülhetetlen ahhoz, hogy a résztvevő országok helytálljanak a nemzetközi versenyben. A kezdeti sikerek mellett a Mercosur története sem mentes olyan feszültségektől, amelyek felhívják a figyelmet az integrációs folyamatok elmélyítésének fontosságára. De ennél is fontosabb, hogy a puszta szervezeti keretek mögött valóban közös érdekeknek kell meghúzódniuk. A Mercosur tagországok (Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay) közti kereskedelem liberalizálásán túl, ennek a szervezetnek alapvető feladata a demokratikus berendezkedés fenntartása és fejlődésének elősegítése. Ez a gazdasági egység az USA az EU és Japán után a negyedik legnagyobb a világon, már ma is több mint 200 millió fogyasztót tömörít, s a négy

ország közös GDP-je meghaladja az 1000 milliárd USA dollárt. Hosszú távon mégis az teszi igazán vonzóvá a beruházók szemében, hogy lehetőséget kínál a további terjeszkedésre, egy majdani közös dél-amerikai piac létrehozására. Chile és Bolívia már társult tagnak tekinthető, mivel szabadkereskedelmi megállapodás van érvényben velük (Chile teljes jogú tagságának elsődleges akadálya, hogy külső vámtételei alacsonyabbak annál, amit a Mercosur meghatározott). Folyamatosan tárgyalnak az EU-val, s ennek köszönhetően várhatóan 2005-től a két blokk között is érvénybe lép egy szabadkereskedelmi egyezmény. Az Andok Csoporttal szintén folynak ilyen irányú tárgyalások. Elképzelhető azonban az is, hogy létrejön az egész Amerikát szabadkereskedelmi blokkban egyesítő FTAA, s ennek következtében nem lesz szükség délamerikai közös piac létrehozására. 20 Az integrációs szervezetekbe való tömörülés csak akkor

szolgálhatja a tagországok hosszú távú érdekeit, ha nem a kibővített belső piac védelmét tűzi ki célul, hanem éppen a belső hatékonyság növelésén keresztül a versenyképesség javítását. Ebből a szempontból a Mercosur esetében megkérdőjelezhető, hogy a látszólagos gyors sikerek (7 év alatt a belső kereskedelem a négyszeresére nőtt) ellenére valóban hozzájárul-e a térség gazdasági helyzetének javításához. A tapasztalat azt mutatja, hogy bár esetenként indokolható a rövid távú haszon learatása (mint például a természeti erőforrások részbeni felélése vagy esetünkben a protekcionizmus), amennyiben ez forrást teremt a további, már hosszú távon is fenntartható fejlődés megalapozásához. A legtöbb esetben azonban a sikerek árnyékában ez utóbbi lépés elmarad, különösen ott, ahol a politikai és a gazdasági döntések átláthatósága hiányt szenved. 3.5 Szociális állapotok Bár az elmúlt tíz évben

tetemesen nőtt a latin-amerikai gazdaságok teljesítménye, a társadalmi különbségek érdemben nem csökkentek, és a legszegényebb rétegek helyzete is csak minimális mértékben javult. Míg a fejlett ipari országokban a teljes népességnek 50-60%-a tartozik a társadalom középső rétegébe, addig ez az arány Latin-Amerikában mindössze 20%. E földrészen található a világ legnagyobb jövedelmi különbségeivel "büszkélkedő" két ország, Brazília és Guatemala, ahol a társadalom felső 10%-a rendelkezik a jövedelmek 50%-ával, míg az alsó 50%-a a jövedelmek 10%-ával. De a jövedelmi különbségek valójában a felső 10% és a fennmaradó 90% egésze között is igen nagyok. Míg az USA-ban a felső decilis átlaga csak 60%-kal magasabb a többiekénél, addig ez Latin-Amerikában 160%-kal. Hatalmas kihívást jelent a folyamatosan duzzadó városi lakosság életkörülményeinek javítása. 2000-re a térség teljes népességének 75%-a

(380 millió ember) városlakó volt, s ez az arány világviszonylatban is egyedülálló. Latin-Amerikában 52 olyan várost találunk, amelynek lakossága meghaladja az 1 milliót, és némelyiküké az 5 milliót is. A hatalmasra nőtt városok lakosságának többsége azonban a legalapvetőbb életfeltételekhez sem jut hozzá. A városokhoz nőtt szegénynegyedek bádogépületeiben nincs víz, fűtés, nincs úthálózat és legtöbbször a hatóságok keze sem ér el odáig. Ezek a negyedek valójában fehér foltok az országok térképén, és ott él a lakosság jelentős része él. Nincs orvosi ellátás, kérdéses az alapoktatás megléte és elérhetősége, s kitörési pont sem adódik az oda született vagy került emberek számára. 21 A társadalom legnagyobb része nem részesült kézzelfoghatóan az elmúlt tíz év eredményeiből. Az oktatás területén szinte semmilyen előrelépés nem történt, pedig az adatok, és a józan ész is azt mondja, hogy

ez a kulcsa a szebb, gazdagabb jövőnek. A legjobban kereső 10% átlagosan három évvel többet járt iskolába, mint a következő 10%, a legkevesebbet kereső 30% hátránya pedig már mintegy 7 év. Tovább erősíti a társadalom rétegeinek elszakadását, hogy a fiatalok körében egyre növekszik a kábítószerfogyasztás, és ez is -minden egészségügyi, gazdasági és jogi következményével elsősorban a szegény sorban élőkre jellemző. A következtetés valószínűleg senkire nem hat a reveláció erejével: a térség országainak minél hamarabb nagy összegeket kellene befektetniük az oktatásba, az egészségügybe és egyéb szociális területekre. Az elmúlt tíz évben, a növekedés időszakában nem történt érdemi előrelépés ezen a téren, s ez már középtávon is megkérdőjelezi az eddigi növekedés fenntarthatóságát. A legtöbb ország növekedése pusztán mennyiségi volt, a minőség, a hatékonyság növelése, a termelés szerkezeti

átalakítása terén kevés előrelépés történt, az is elsősorban a betelepült multinacionális vállalatoknak köszönhető. A nagy kérdés az, honnan, milyen forrásból finanszírozzák a szükséges fejlesztéseket? E kérdésre idővel választ adhatna a GDP bővülése, azonban a látványos adatok ellenére 1990 és 2000 között a térségben az egy főre eső GDP átlagosan 15%-kal nőtt (ez éves szinten 1,4 százalékos növekedésnek felel meg). Ez általában inkább stagnálásnak, mint akár közepesen gyors növekedésnek tekinthető, a világátlaghoz képest pedig inkább relatív elmaradást jelez. Ennek ellenére a növekedés forrásai megvannak, azonban elsősorban a természeti környezetben, ásványkincsekben testesülnek meg. Ezek felélése, s az ezzel járó környezeti károk pedig olyan adósságot ró(ná)nak az országokra, és az egész Földre (lásd az Amazonas-medence esőerdőinek kiirtását), amelyet jobb lenne elkerülni. Márpedig az

eddig elért eredmények is jórészt e meg nem újuló tőke rovására valósultak meg. 22 Összefoglalás A következő években Latin-Amerika várhatóan - csakúgy, mint a kilencvenes években követni fogja a világgazdasági trendeket, amelyek eddig is meghatározóak voltak. A külső tendenciáktól csak negatív irányban térhet el, mivel számos belső feszültség terheli mind az egyes országok, mind a regionális csoportosulások helyzetét. Latin-Amerika további növekedése szempontjából a korlátok, s ezzel egyben a megoldandó problémák, feladatok közé kell sorolnunk a társadalmi egyenlőtlenség magas fokát, különösen a szakképzett munkaerő relatív hiányát, valamint a termelés szerkezeti problémáit. Dominál az alacsony hozzáadott értéket hordozó termékek termelése és exportja (különösen az integrációs csoportokon és a térségen kívülre), és - a kilencvenes években végrehajtott privatizáció, és a beáramló külföldi

tőkebefektetések implikálta hatékonyságnövekedés ellenére - nemzetközi összehasonlításban csekély a termelés hatékonysága. A NAFTA kiterjesztésének köszönhetően az USA gazdasághoz egyre szorosabb szálakkal kötődő közép-amerikai régió és az ahhoz csak lazábban kapcsolódó, mégis függő helyzetben levő Dél-Amerika gazdasági fejlődése között egyre markánsabban jelenlévő különbségek növelik a régión belüli feszültségek és különbségek mélységét, s ez negatívan befolyásolhatja, lassíthatja egy jövendőbeli, az egész amerikai földrészt magában foglaló szabadkereskedelmi egyezmény, integráció létrejöttét. Döntő momentum lesz, hogy milyen feltételekkel juthatnak hozzá a térség országai a fejlődéshez nélkülözhetetlen további külső forrásokhoz. Ebből a szempontból az argentin adósságválság negatív hatása meghatározó lehet, annak ellenére, hogy a befektetők az utóbbi években megtanultak

különbséget tenni a feltörekvő országok között. Továbbra is vonzó lehet a hatalmas potenciális belső piac, azonban a növekedési kilátások romlása elbizonytalaníthatja az ezt célzó befektetőket. Újra, hangsúlyozni kell, hogy a térségen belüli különbségek várhatóan növekedni fognak annak ellenére, hogy az ezt a folyamatot meghatározóan befolyásoló USA gazdasága recesszióval küzd. Az olaj árának növekedése további lökést adhat a különbségek növekedésének. Az 2001. szeptember 11-ei események, és az argentin politikai és gazdasági válság egyrészt együttműködőbbé teheti a külvilágot, és talán rádöbbenti a térség politikusait is, hogy szemléletváltozásra van szükség ahhoz, hogy a nyolcvanas évtized vegetálásból, s a végül csalódást keltő kilencvenes évek illúzióitól elszakadva, a 21. században végre valóban elkezdődjön a térség felzárkózása a fejlett világhoz. 23 IRODALOMJEGYZÉK 1.)

Magyar Tudomány, 2002/7 szám 2.) Figyelő 2002 január 10-16 szám 3.) Hetek hetilap III Évfolyam 15 szám 4.) A tudás 365 napja II Évfolyam 2002 szeptember 05 5.) Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kutatóintézet 24