Politika, Politológia | Könyvek » Az 1867-es kiegyezés politikai vitája Magyarországon

Adatlap

Év, oldalszám:2004, 75 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:115
Feltöltve:2008. november 08
Méret:819 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!

Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

1 A 1867-es kiegyezés politikai vitája Magyarországon Az elfogadtatás – „kivihetés” és „célszerűség” versus „korszellem” és „remény” A parlamenti többség bizalmát élvező felelős magyar kormány kinevezésével megtörtént a döntő lépés az osztrák birodalomnak az alkotmányos alapon álló, duális szerkezetű OsztrákMagyar Monarchiává való átalakulásának a folyamatában. Az uralkodó és a magyar politikai elit többségi csoportja közötti alkudozás tehát eredményre vezetett. Számos fontos kérdés azonban még nyitva maradt. Hogy csupán a fontosabbakat említsem: a dolog természetéből következően csak feltevések fogalmazódhattak meg a kiegyezést ellenző politikai tényezők erejéről és elszántságáról, a magyar társadalom szélesebb köreinek reakcióiról, a Deák-párt programjában és a kiegyezési törvényekben körvonalazódó politikai berendezkedés működőképességéről, a nemzetiségi konfliktusok

megoldhatóságáról. Másként fogalmazva: az új kormánynak egyfelől el kellett nyernie a működéséhez szükséges támogatást, másfelől be kellett bizonyítania, hogy az adott körülmények és a kialkudott feltételek között képes a kormányzáshoz szükséges intézmények kiépítésére, új normák megteremtésére és érvényesítésére, illetve képes a nemzeti polgárosodás programjának megvalósítására. Mindezt alig másfél év alatt kellett megtenniük, hiszen tudvalévő volt, hogy az 1865-ben összehívott, a kormány számára stabil többséget biztosító országgyűlés mandátuma 1868-ban lejár. A továbbiakban előbb a dualizmus elfogadtatása körüli politikai küzdelmekben kialakult álláspontokat kíséreljük meg leírni néhány jellegzetes vita feldolgozásával, majd – a következő fejezetben – a kormányzati helyzetbe kerülő mérsékelt liberálisok céljaik, ígéreteik beváltására irányuló szellemi-politikai

erőfeszítéseit próbáljuk bemutatni. De már előre jelezzük, hogy a dolog természetéből, a politikai tér sajátosságaiból következően e kérdések érintkeztek, összefonódtak, s csak e bonyolult problémák megértésére irányuló szándék magyarázhatja az egymáshoz sokszor és sokban kapcsolódó viták szétválasztását eredményező analitikus módszer alkalmazását. 7.1 67-esek és 49-esek A közjogi törésvonal megszilárdulása (Pozíciók a Deák- és a Kossuth-párt vitáiban) Bár a kiegyezési folyamatot végigkísérte az ellenzék folyamatos, olykor igen heves kritikája, miként az előző fejezetben láttuk, a megállapodások elfogadtatása szempontjából az előjelek nem voltak egyértelműen rosszak. De láttuk azt is, hogy a kiegyezés támogatóinak öröméhez szorongás is társult. Tudták, hogy a kialkudott eredményeket – és persze, a cserében elfogadott feltételeket – nemcsak a parlamenttel, hanem a „néppel”, a szélesebb

közvéleménnyel is el kell fogadtatni. A közösügyi bizottságnak a kiegyezést közjogi formába öltő törvényjavaslatairól folyó vitában felszólaló Deák érvelését már elsősorban ez a szándék szervezi. Maga mondja: „Nem azért szólalok föl, mintha számítanék arra, hogy előadásom e ház tagjainak nézetét más irányba vezetendi, mert tudom, hogy kiki komoly megfontolás után már elhatározta véleményét, s követni fogja 2 saját meggyőződését s lelkének belső sugallatát. Fölszólalok mégis, hogy elmondjam a t ház előtt, s elmondjam az ország előtt azon okokat, melyek véleményemet elhatározták.” 1 A beszéd címzettje tehát nem az ellenzék, hanem a politizáló közvélemény. S ha jól értjük, az érvek elsősorban a kiegyezés alternatíváját nevével szimbolizáló nagy ellenfél, a „nép” egy jelentős részének a lelkét még mindig uraló Kossuth ellenében szólnak. Deák alighanem tudja, hogy a „nagy

száműzöttel” való vitát nem kerülheti el. Mondhatnánk, válaszával majd két hónappal megelőzi a neki címzett, de a nyilvánosságot megszólító Kassandra-levelet, amely körül majd a széles közvéleményt két politikai táborra, a „67-esekre” és „49-esekre” osztó vita alakul ki. 7.11 Deák érvelése Deák előrebocsátott tézise így hangzik: ”Azon fontos kérdések, a melyek fölött jelenleg tanácskozunk, valószínűleg elhatározó befolyással lesznek hazánk jövőjére. Nem új előttünk e kérdések lényege Közel két éve már, hogy az alapeszmék szóba hozattak, hónapok óta közkézen forog a tizenötös bizottság javaslata, s hat hete már, hogy a hatvanhetes bizottság bevégezte nyilvános tanácskozásait. Időnk volt tehát, de valóban okunk is volt arra, hogy a munkálatot egészében s minden részeiben higgadtan megfontoljuk. Megfontoltam én is e kérdéseket minden oldalról, számot vetettem magammal mindazon aggodalmakra

nézve, melyek egyik vagy másik részről fölmerültek, s azon következésekre nézve, melyek e kérdéseknek egyik vagy másik módon leendő eldöntéséből származhatnak. E megfontolások eredménye lett azon meggyőződésem, hogy a hatvanhetes bizottság többségének javaslata a fönnforgó nehéz kérdések békés kiegyenlítésének oly módját foglalja magában, mely helyzetünkben s a jelen viszonyok között leginkább célszerű, s valószínűleg kivihető is.” 2 [A mi kiemeléseink] A kulcsszavak a kiegyezés elfogadtatása mellett érvelő politikus szavai. Az értékelkötelezettség természetesen most is jelen van, ám az aktuális vitapartnerekkel szemben a feladat most annak bizonyítása, hogy az adott helyzetben, az adott viszonyok között a célokat legteljesebben a kialkudott megoldás szolgálja. Beszéde érvelő részét most nem a szokásos módon, nem az „ősi alkotmányra”, nem a nagyrészt éppen általa „alaptörvénnyé”

magasztosított Pragmatica Sanctiora való hivatkozással, hanem 1848-ra és Kossuthra történő emlékezéssel kezdi. „Magyarország közjogának történelmében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 184748-ban tétetett, mert e nélkül a kornak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöprötték volna alkotmányunkat. Ha akkor az országgyűlés, ragaszkodva ősi aristocratikus intézményeinkhez, szabaddá nem teszi a népet s a földet, nem osztozik a néppel jogokban és terhekben, ha szélesebb alapra nem fekteti az alkotmányt: a ránk következett nehéz évek súlyát el nem bírtuk volna, s összeroskadtunk volna a szenvedések alatt a nélkül, hogy a művelt világ szánalma és részvéte kísérne végsüllyedésünket. Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak nevével, ki azt 48-ban megindította, és ernyedetlen eréllyel keresztülvitte. Dacára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen

része fönnmaradt és fönn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva.” 3 A hangütés nem csupán szónoki fogás, hanem hitvallás is: a mérsékelt liberalizmus értelmében vett „48-asság” teljes programja mellett való kiállás. De kétségtelenül retorikai eszköz is egyszersmind, mert a feladathoz, az ellenfélhez igazodó érvelés egyik pillérét 1 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 442 l 2 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 442-443 l 3 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 442-443 l 3 mindvégig e tétel bizonyítása jelenti. Az ugyanis,

hogy a kiegyezés valójában az 1848-ban megindult „átalakulást” teljesíti ki. Deák ábrázolásában a dualista rendszer kiépítése, s ennek részeként a 48-as törvények részleges revíziója nem engedmény a „48-ból”, hanem az akkor megoldatlanul maradt feladatoknak 1848 szellemében történő megoldása. „Mutatja említett törvényeink szövege is, hogy azok egy része részletesebb kifejtésre vár, és hogy sok viszony, mely azokban csak említtetik, szabatosan nincsen meghatározva. Ezek közé tartozik kétségtelenül azon viszony is, melyben ő felsége többi országai irányában állunk. A 48-diki pesti országgyűlés szívesen folytatta volna a munkát és tovább fejlesztette volna a megkezdett átalakulást. De elleneink fegyverrel támadták meg ezen kezdetet és nekünk a szükséges fejlesztés helyett védenünk kellett a meglévőt” – mondja, visszafordítva egyszersmind azok bírálatát, akik „fegyverrel gátolták meg”, hogy a

48-as törvények valóban meglévő „hiányosságait” „pótolják” 4. A felállított tétel átszövi a teljes beszédet. A közös ügyek terjedelmére és intézésük módjára vonatkozó megállapodások védelmében újra és újra azt mutatja ki, hogy a javaslatok nem állnak ellentétben a 48-as törvényekkel és az első magyar felelős kormány, beleértve az 1848 szeptembere előtti Kossuth szándékaival sem. Lássunk egy példát: „Így értelmezte a pragmatica sanctiót s az ebből származó védelmi kötelezettséget az 1847/48-diki országgyűlés is. Batthyány Lajos gróf miniszterelnök az összes minisztérium nevében kinyilatkoztatta, hogy a pragmatica sanctiót oly értelemben veszi, miszerint azon esetben, ha az osztrák birodalom külellenség által megtámadtatik, Magyarországot segedelemadásra kötelezettnek hiszi, s ez értelmezésben az egész országgyűlés megnyugodott. Ugyanazon ülésben Kossuth Lajos miniszter fölolvasta a

miniszteri tanács jegyzőkönyvének azon pontját, melyben a minisztérium kijelenti: »hogy a pragmatica sanctióból Magyarországra háramló azon kötelezettséget, miszerint ő felségét külmegtámadás ellen védeni tartozik, kétségbe vonni nem akarja«. Hasonlóul azon ülésben Kossuth Lajos azt is kijelentette, hogy a minisztérium összesen és egyenként állását kész ahhoz hozzákötni, » hogy azon országbeli rendes hadseregnek azon része, mely az országbeli rendnek, békének és a nemzet jogainak, szabadságának védelmére nem szükséges, ő felségének külmegtámadtatása ellen dispositiójára bocsáttassék a pragmatica sanctio értelmében«. A pragmatica sanctio ezen magyarázatát a háznak nagy többsége hasonlóul helybenhagyta, noha azon háború, mely akkor folyt, Magyarországban populárisnak nem tartatott és sokak rokonszenve inkább a szabadságért küzdő olaszok felé hajlott.” 5 Az eljárást többször megismétli, levonva a

következtetést is: „Meg vagyok győződve, hogy akkor, midőn az 1848-diki év szeptember 18-dikán, a magyar országgyűlés megbízásából, mint küldöttek a bécsi országgyűlést fölszólítottuk: »bízza meg minisztériumát a magyar minisztériummal leendő egyezkedésre, hogy köztünk és Ausztria között a kölcsönös viszonyok végleges elhatározása által minden ezentúli súrlódásoknak s egyenetlenségeknek eleje vétessék«; ha, mondom, akkor nekünk a kiegyezkedés oly módját ajánlották volna, minőt a mi javaslatunk tartalmaz: a magyar országgyűlés azt valószínűleg nem utasította volna vissza. Meg vagyok győződve, hogy akkor, midőn 1848-ban október 18-dikán a mi országgyűlésünk alsóháza végzésileg kimondotta többek közt azt, hogy »Magyarország és annak képviselőháza, szabad néphez illőleg, bizonyosan az ausztriai néppel mindazon érdekeket, a melyek három évszázados viszonyaikból erednek, a legbarátságosabb úton

fogja kiegyenlíteni«, jelen javaslatunk elvei szerint kiegyeztünk volna. Meg vagyok győződve, hogy ha akkor, midőn minket az országgyűlés herceg Windischgraetz táborába küldött egyezkedés végett, a herceg a helyett, hogy föltétlen megadást követelt, jelen javaslatunk szerinti kiegyezkedéssel kínált volna meg, a nemzet a képviselői nem lettek volna idegenek azt elfogadni. Meg vagyok győződve, hogy Buda várának visszavétele után s a nagy-sarlói ütközet után is, melyek fénypontjai valának a küzdelemnek, hozzájárult volna egy ily egyezkedéshez. 6 [A mi kiemelésünk] 4 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 443 l 5 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 449 l 6 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi

javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 459 l 4 Kétségtelen, Deák erős érveket talált, annak ellenére, hogy a felidézett történéseknek természetesen lehetséges volt egy másik olvasata is. De hogy Deák értelmezését sokan elfogadták, e passzusokat kísérő sűrű „úgy van”, „élénk tetszés” mutatja. Hisz a parlamentben ülők közül sokan már 1848-ban, de még1849 áprilisa után is valóban úgy gondolták: a nemzeti liberalizmus programja alapján történő kiegyezés Ausztriával nemcsak elkerülhetetlen, hanem a külső és belső fenyegetések következtében kívánatos is Magyarország számára. Deák bizonyosan közéjük tartozott. Az imént idézettek folytatásaként valóban régi „meggyőződését” mondja ki: Magyarországnak szüksége van erős szövetségesekre, békére, nyugalomra, mert az áhított cél, a fejlődés, az erősödés – egyszóval: a polgárosodás –

csak ilyen körülmények között lehetséges. „És mennyi vér, mennyi szerencsétlenség, mennyi szenvedés lett volna megelőzve. Hol állnánk most, erőben, tehetségben, fejlettségben, hol állana a birodalom. Most békés úton juthatunk ily kiegyenlítéshez; ne utasítsuk azt el magunktól. Más-e most a jog, mint akkor volt, vagy talán erősebbek vagyunk és több erőfeszítést, több szenvedést megbírunk? Ha sikerült politikai létünk roncsolt hajóját egy kis révpartra juttatnunk, visszalökjük-e azt ismét a zajgó tenger hullámai közé, csupán azon kétes reményben, hogy talán, de csak talán, majd ha a vész el nem sodor, egy szebb, nagyobb, biztosabb kikötőbe juthatunk.” 7 Érvelésének másik pillérét a politikai okosság érvei alkotják. Az alapkérdést megoldottnak látván, az alternatívát az „opportunitás” szempontjai alapján újrafogalmazza. Az eldöntésre váró kérdés – állítja – a jogérvényesítés célszerű és

egyben lehetséges módjának megtalálása. Az elmúlt 18 „szomorú esztendő” során – állapítja meg Deák – bebizonyosodott, hogy Magyarország nem hajlandó lemondani alkotmányáról, nem hajlandó lemondani „igazságáról”. Ám a sikerhez az elvi szilárdság mellett realitásérzékre is szükség van Az országnak tekintettel kell lennie a körülményekre: saját erejére, lehetőségeire, s nem utolsósorban a birodalom fennmaradását kívánó európai közvéleményre. A „48” teljes programjához ragaszkodó magyar liberálisok „igazságukat” csak a behatárolt lehetőségek között érvényesíthetik. Szavaival szólva: „Fölhozták sok oldalról ellenünk azt is, hogy Európa vagy legalább legnagyobb része az osztrák birodalom fönnállását politikai szükségnek tekinti; azon kívánalmainkban tehát, melyek azt veszélyeztetnék, és emiatt Európa közvéleményével és érdekeivel ellenkezésben állanának, annak se részvétére, se

támogatására nem számíthatunk. Nem felelhettük mindenkor azt, hogy mi nem törődünk a birodalom fönnállásával, nem törődünk Európa közvéleményével, magunk is ki fogjuk vívni, ha kell, erővel is, mit tőlünk békés úton megtagadtak.” Ám – teszi hozzá, kétségtelenül két évtizedes magatartásával tökéletes összhangban – „Ezt mondani se erőnk, se akaratunk nem volt.” 8 [A mi kiemeléseink] Deák szerint a magyarok három út között választhattak: „. vagy fegyverrel vívni ki jogainkat; vagy várni a véletlentől és oly eseményektől, melyeket se előidézni, se irányozni és vezetni képesek nem valánk; vagy arra törekedni, hogy meggyőzzük a fejedelmet és az el nem fogult közvéleményt arról, hogy alkotmányunk visszaállítása a birodalom fönnállásának biztosságával is összhangzásba hozható.” Az alternatívák ilyetén felállításából egy mérsékelt liberális számára a választás mintegy magától

értetődő. „Fegyver és forradalom még a siker reménye mellett is oly eszköz, melyhez csak a kétségbeesés küszöbén nyúlhat a nemzet” – szögezi le „élénk helyeslés” mellett az elsőként említett lehetőség elleni 7 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 459-460 l 8 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 444-445 l 5 érvelést. Az indokot már ismerjük: „ annyi szenvedéssel, annyi veszteséggel jár, hogy azt még áldozattal is kész kerülni az, kinek szívén fekszik a honpolgárok sorsa.” De további érve is van: „Nem szükséges megemlítenem, hogy e veszélyes eszköznek sikere is helyzetünkben a lehetetlenség közé tartozott volna.” „Bizonytalan eseményektől várni a kétes jövendőt, és e közben a

nemzet erejét, jóllétét, bizodalmát és reményét napról-napra mindinkább enyészni engedni – tér át a másodikként említett lehetőség taglalására –; helytelen, sőt káros számítás lett volna, mert könnyen megtörténhetik vala, hogy a várt esemény be nem következik, vagy majd akkor következik be, mikor a segély elgyöngült nemzetünkre már késő.” „Nem vala tehát egyéb hátra – vonja le a konklúziót –, mint a harmadik módot megkisérleni. Tartoztunk ezzel hazánknak, melyet egyrészt a forrongások és kétes eredményű véres harcok veszélyétől megóvni, másrészt a fokonkint mindinkább érezhető süllyedéstől megmenteni kötelességünk volt.” 9 A közösügyi bizottság javaslatát ítéli tehát olyannak, amely a „birodalom fennállásával” kapcsolatos „fejedelmi aggályok” eloszlatása révén megtalálta a helyes középutat, és „békés úton” tette lehetővé az alkotmány visszaállítását. 10

Természetesen van szava az elhangzott aggodalmakra, vádakra is. A nagy tudású jogász, a jogtörténész nem jön zavarba, hogy érveket találjon a „teljes igazságra” hivatkozó vitapartnereivel szemben. Most bemutatja, hogy nemcsak a „szigorúan” textualista, hanem – ha szabad így fogalmazni – a szociológiai-politológiai törvényértelmezéshez is ért. Példái a politikai rendszer működéséről szólnak, bizonyítva, hogy Ausztria és Magyarország közjogi viszonya 1848 előtt sem volt leírható tiszta perszonál-unióként. Most megteszi, amit 1861-ben nem tett meg: kimutatja, hogy a törvényekben – így például a korábban általa is sokat emlegetett 1790. évi cikkelyekben – kimondott „önállóság” valójában nem volt a nemzeti szuverenitás teljességének értelmében vett függetlenség, hiszen a rendi dualizmus közjoga igen sok döntést sorolt a felségjogok közé, amelyekre az „országnak”, a rendi országgyűlésnek semmi

befolyása nem volt. És persze, sértődötten utasítja vissza a vádat, hogy a javaslat „az ország alkotmányos függetlenségét megsemmisíti és Magyarországot némi autonómiával bíró osztrák tartománnyá teszi”. 11 Deák szerint nem erről, hanem két szuverén állam szoros szövetségéről, egy államszövetség létrehozásáról van szó. Miközben ugyanis az államszövetség működésének érdekében megalkotnak olyan intézményeket, amelyek a kölcsönösség elve alapján Magyarország szuverenitását valóban korlátozzák, annak leglényegesebb attribútumait mégis megőrizték, sőt kiterjesztették, mivel a nemzet, a magyar országgyűlés befolyást szerzett olyan tárgyakra is, amelyekre korábban semmi hatása sem volt. 12 A szónoki kérdések formájában levont következtetés az elhangzott vádakat cáfolja. „Ezen állapottal szemben legyen szabad kérdeznem: meg van-e semmisítve alkotmányos függetlensége azon országnak, mely saját

országgyűlésén alkotja minden köz- és magánjogi és közigazgatási törvényeit; saját országgyűlésén állapítja meg védrendszerét és ennek minden változtatását; ő rendelkezik a szükséges újoncokról, ezeknek számáról, kiállítási föltételeiről, a katonaság elhelyezéséről és élelmezéséről? Meg van-e semmisítve azon országnak alkotmányos függetlensége, mely maga határoz államjövedelmei, adórendszere, az adó kivetése és behajtása fölött, melynek parlamentáris felelős kormánya van, s melynek a kormány felelni tartozik minden tettéért, számolni 9 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 445 l 10 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 445-446 l 11 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság

közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 446-452 l 12 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 452-456 l 6 minden fillérnek hováfordításáról? Meg van-e semmisítve csupán az által, hogy a költségvetésnek egyik pontját, a hadseregnek költségeit nem közvetlenül, hanem közvetve, szabadon megválasztott meghatalmazottjai által egy másik alkotmányos országgal együtt, a paritás és az érdek ugyanazonossága által védve annak túlnyomósága ellen, mindig csak egy évre közösen határozza meg? és teszi ezt azért, mert azon országgal, vagy országokkal egy ünnepélyes alapszerződésnél fogva közös és viszonos védelmi kötelezettségben áll, oly kötelezettségben, melyet a hadtudomány jelen állásában a régi módon célszerűen teljesíteni már alig lehetne, és melynek

eszközeit bizonytalanságnak, vagy időnként bekövetkezhető halasztgatásnak kitenni káros, sőt veszélyes volna? Kérdezem: oly nagy-e a különbség az alkotmányos függetlenség mértékére nézve e két helyzet közt, hogy midőn az egyikre – a korábbira – úgy, mint az ország függetlenségének korszakára hivatkozunk, a másikat, mely javaslatunk elfogadása esetére állana be, az alkotmányos függetlenség megsemmisítésének tekinthessünk?” „Függetlenségnek függés az ellentétele, és midőn a függetlenség megsemmisül, függésnek kell beállni, a függés pedig azon állapot, midőn az egyik fél parancsol akár hatalommal akár többsége által, a másik fél pedig engedelmeskedik. De midőn két teljesen egyenjogú fél egyedül a közös kötelezettség teljesítését, a paritás alapján, hasonló számú meghatalmazottja által intézi el, és a meghatalmazottak egy meghatározott tényre és kiszabott időre vannak megválasztva, még azon

felül érdekeik is hasonlók, habár a kérdés a szavazatok többségével dől is el: ezt szoros értelemben függésnek nevezni nem lehet. Ily esetekben melyik fél függ a másiktól? Azt mondja talán valaki, hogy függenek egymástól; de hisz ily értelemben minden szövetkezés, mely közös védelemre köttetik, megsemmisítése volna a függetlenségnek.” 13 [A mi kiemeléseink] Deák tehát „nem osztozhatik azon aggodalmakban”, melyeket „némelyek” a kiegyezési javaslat ellen felhoztak, „nem hiszi”, hogy azok törvényre emelkedve Magyarország „alkotmányos önállását” megsemmisítené, s az országot „osztrák provinciává” tenné. Pontosan az ellenkezőjéről van meggyőződve: „. alkotmányunk azon visszaállítása, mely javaslatunk elfogadása reményében tettleg életbe léptetett, sokkal inkább megóvja nemzetünket a végsüllyedéstől, mint a bizonytalan eseményekre épített számítások s azon sorvasztó várakozás, mely

addig halasztgatja az orvoslást, míg az végsüllyedéssel fenyegető helyzetünkben késő lesz.” 14 [A mi kiemeléseink] Beszéde befejező részében ismét visszatér a javaslattal szemben megfogalmazott „aggodalmak” forrásvidékére, az alapkérdésre adott eltérő válaszok mögött meghúzódó eltérő értékekre és helyzetértékelésre. Teszi ezt azért, mert e feltevések nemcsak a parlamentben hangzottak el, hanem a közvéleményben is élnek, nem utolsósorban azért, mert maga Kossuth élteti. Aligha értjük félre, amikor Deák argumentációját a kossuthi koncepció cáfolataként olvassuk. Miként a korábban láttuk, Kossuth valóban Ausztria szükségszerűnek gondolt felbomlásának tételére alapozta programját. Az ellenbizonyítás részben a nemzetközi folyamatokban rejlő bizonytalansági tényezőkre épül. „Szabad legyen megjegyeznem – kezdi el érvei felsorakoztatását –, hogy nagy birodalom végfölbomlása nem olyan könnyen és

nem olyan hamar történik, kivált ha annak fejedelme népeinek alkotmányos szabadságában keresi trónjának legerősebb támaszát. Megjegyzem azt, hogy azon politika, mely figyelembe nem veszi a jelent, és egyedül eshetőségekre akar építeni, és pedig oly eshetőségekre, melyek el is maradhatnak, másképp is alakulhatnak, nem célszerű politika.” [A mi kiemeléseink] Az érvek másik csoportja a lehetséges következmények számbavételéből származik, s magát a célt kérdőjelezi meg. „Van-e, ki óhajtja Ausztria fölbomlását, nem tudom, de ha vannak ilyenek, azok azt bizonyosan nem a mi érdekünkben óhajtják. Félek, nagyon félek, hogy e fölbomlás által nem mi nyernénk, s mi sorsunk 13 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 456-457 l 14 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában

(1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 458 l 7 jobbra nem változnék. És ha kiszámíthatatlan események ezen katastrophát egykor csakugyan előidéznék, mi volna jobb ránk nézve: az-e, hogy ezen katastropha Magyarországot államilag rendezett állapotban találja? vagy az, hogy erejében megfogyva, a folytonos provisoriumok zavarának közepette kelljen szembe állnunk a végzetszerű eseményekkel? Az első esetben könnyebben és biztosabban szolgálhatnánk szilárd magvául egy új alakulásnak; a másik esetben csak rendezetlen anyagnak tekintenének bennünket, melyet szétbontva, más építkezésre használnának föl, és ez ellen aztán sikertelenül hivatkoznánk törvényeinkre és alkotmányos függetlenségünkre.” 15 [A mi kiemeléseink] Deák nem vitatja, hogy az osztrák birodalom felbomlása esélyt adna egy független Magyarország megteremtésére. Természetesen a nemzeti liberalizmus krédóját sem vonja kétségbe. Számára is

nyilvánvaló, hogy egy nemzet számára a szuverenitás teljessége a legkívánatosabb. Ám – fűzi hozzá – a teljes állami függetlenségnek feltételei vannak, s igen kétséges, hogy az adott nemzetközi térben e feltételek rendelkezésre állnak. A mértéktévesztésnek – ez esetben az erőviszonyok helytelen értelmezésének, a Magyarországot fenyegető veszélyek lebecsülésének – viszont tragikus következményei lennének. „Örülne minden magyar és örülnék én is, ha oly erővel és hatalommal bírnánk, minőt ily önállás megkíván. Nem becsülöm én kisebbre nemzetünk erejét a valónál Azt mondta valaki, hogy ne mondogassuk mi magunkat gyöngének. Úgy hiszem, önérzetünk ettől meg fog óvni Egyébiránt a történelemben nem tudok példát arra, hogy hazánkat ezért érte volna veszély, mert erősebb volt, mint amilyennek magát hitte; ellenben abból, hogy erősebbnek hitte magát, mint a milyen volt, szomorú következések

származtak; a mohácsi vész egyik oka erőnknek éppen ezen túlbecsülése lehetett.” [A mi kiemelésünk] A „nemzet-karakterológiai” utalást a hatalmi viszonyok elemzéséből levont következtetés erősíti: „Az államok ereje nem absolut fogalom – figyelmeztet. – Lajos és Mátyás korában nemcsak azért volt Magyarország nagy és erős, mert fejedelmei bölcsek, népe vitéz volt, hanem azért is, mert akkor Európa legnagyobb országai közé tartozott . Most azonban mily nagyok az európai államok dimensiói A 20 millió népességű Olaszországot értelmes népével, virágzó kereskedésével, sok jó kikötőjével még nagyhatalomnak sem tekinti a világ. Fönn bírna ezek között állani Magyarország, beékelve a hatalmas orosz és német birodalom közé?” – teszi föl a kor hazai és nemzetközi politikai gondolkodásában választ talán nem is igénylő kérdését. 16 A beszédben utalás történik Kossuth konföderációs elképzeléseire

is. Deák nem mulasztja el, hogy rá ne mutasson azon logikai inkoherenciára, amely egyfelől a teljes függetlenség jelszava, másfelől egy új típusú államszövetség létrehozására irányuló szándék között feszül. „Föltűnő előttem az, hogy éppen azok, kik a fölbomlás lehetőségét fölteszik, leginkább idegenek a delegatiók eszméjétől. Hiszen, ha a birodalom fölbomlanék, a delegatiók is megszűnnének, mint minden egyéb viszonyaink, s ily esetben vagy mint önálló, külön állam, teljes erejében függetlenül alakulna Magyarország, vagy több népekkel egyesülve, új szövetkezési államot alkotna Ha . más népekkel együtt szövetséges államot akarnánk akkor majd alakítani, nem volnának-e közös ügyeink, melyeket azokkal együtt kellene intéznünk? nem kellene-e azokat közösen kezelnünk? És nem volnánke kénytelenek a delegatiók eszméjével akkor is megbarátkozni?” 17 E kérdést sem tartotta szükségesnek megválaszolni,

hiszen a felelet – láttuk már Kossuth konföderációs tervezetének hazai fogadtatását – már megszületett. Kiegyezési programja nem utolsó sorban éppen azért válthatott ki széleskörű egyetértést, mert Ausztria esetleges felbomlása, az európai „súlyegyen” megváltozása, a nemzeti önrendelkezés elvének érvényesülése Magyarországra nézve nemcsak reményeket keltett, de súlyos fenyegetéseket is 15 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 460 l 16 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 460-461 l 17 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 460-461 l 8 magába foglalt. Ismét emlékeztetünk rá: e félelmek a

magyar liberális politikai elit széles körében igen erős érveknek számítottak már a reformkorban és a neoabszolutizmus, illetve a provizórium éveiben is. Deák döntései mögött meghúzódó megfontolásokat igen sokan osztották. „Ismétlem, t. ház, ne taszítsuk el magunktól a békés kiegyenlítés ezen módját Félek, igen félek, hogy annak félrevetése által jövőre az ország alkotmányos függetlenségét nagyobb veszélynek tennők ki, mint elfogadása által.” 18 Deák azonban nem csupán az erőviszonyok latolgatására építi fel argumentációját, hiszen programja soha nem szűkült az állami szuverenitás kérdésére, mindig magába foglalta a felfogása szerint hús-vér emberekből álló „nép” érdekeinek szolgálatát is. Ezúttal se mulasztja el képviselőtársait a néppel szemben viselt felelősségére figyelmeztetni. „. midőn minket a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy tőle kérjünk

tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot. Törvényhozói dolgokkal melyek készültséget, szakavatottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik; és nekünk, kik azokkal foglalkozunk, kötelességünk a nép érdekeit is szívünkön viselni és azt tenni, mit e tekintetben legcélszerűbbnek látunk. Nem vitatom tehát, hogy a közvélemény mily mértékben van jelenleg javaslatunk mellett De azt mégis hiszem, hogy a nép nem mondana nekünk köszönetet, ha meghiúsítva a békés kiegyenlítés sikerét, visszaesnénk vele együtt ismét a bizonytalanságnak, a zavarnak, rendetlenségnek örvényébe, melyből a szabadulás oly nehéz; és a szenvedésekért, melyeket tűrt és még tűrnie kellene, semmi egyebet nem nyújthatnánk neki, mint azon kétes vigaszt, hogy az európai eseményeknek egy véletlen fordulata ránk még tán jobb sorsot is hozhat, mint amit jelenben e békés kiegyenlítés által elérhetünk.” 19 [A mi kiemelésünk] Igen, ismeri

el, válaszolva a vitában elhangzott kritikákra, a „békés kiegyenlítés” politikája az „opportunitás” politikája, más tehát, mint amit 1861-ben, de még 1865-66-ban oly határozottan képviselt. De mivel a jogfolytonosság elvi és gyakorlati helyreállításával az egyik alapkérdés megoldódott, a politikai problémák természete alapvetően megváltozott. Ha így van, akkor a politika módszerének is változnia kell: a jogszerűség mellett a célszerűség, a kívánatos mellett a lehetséges szempontjait is figyelembe kell venni. „Midőn arról van szó, hogy a fönnálló törvényt a végrehajtó hatalom megtartsa és teljesítse, akkor az opportunitás nem irányadó, mert a jogilag meg nem változtatott törvényt szorosan meg kell tartani; de a törvények alkotásánál éppen az opportunitás az, a melyet mellőzni nem lehet. Minden alkotmány, minden törvény, minden institutio az opportunitás postulatumánál fogva jött létre, és addig

célszerű, míg annak megfelel.” 20 Az időnként szenvedélyessé váló vitában Deák racionálisan, tárgyilagosan, már-már érzelemmentesen érvel. A konfrontációt vállalja, ám a személyeskedést kerüli „Egyes kifejezéseket, mik a vitatkozások folytában ellenem tán élesebben is voltak intézve, hasonlókkal viszonozni nem fogok” – mondja. Azt hisszük, e mértéktartás nem pusztán személyiségjegy; láttuk, Deák képes volt megsértődni, nem egyszer ironizált, sőt gúnyolódott is vitapartnereivel. Most nem él e fegyverekkel; beszédét hangsúlyozottan a rációra építi fel. Úgy véljük, a várható viták hangnemének meghatározására irányuló szándéknak jelentős szerepe van e beszéd tónusának kiválasztásában. 18 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 461 l 19 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság

közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 462 l 20 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 462 l 9 „Ily feleselések – folytatja az imént idézett gondolatát – se a vitatkozás tárgyát tisztába nem hozzák, se az ország javát elő nem mozdítják; az el nem fogult közvélemény tapintata meg fogja mérni azok jelentőségét.” 21 Deák tényleg kerüli a „feleselést”, ám példájával nem tudja megakadályozni, hogy a vita ne szenvedélyes és ne szenvedélykeltő legyen. * A „szélbal” – Kossuth segítségével – ugyanis képes volt beváltani fenyegetését: a parlamenti többség ellenében egyfelől a néphez, másfelől a vármegyékhez „fellebbezett”. Miközben tehát a kormányra jutott mérsékelt nemzeti liberálisok hozzákezdhettek a megálmodott „nagy és

dicső épület” felépítéséhez, meg kellett küzdjenek a radikális ellenzékiséggel nemcsak a parlamentben, hanem a sajtóban, a vármegyei és városi közgyűlésekben, sőt az utcákon és a tereken is. A parlamenti aritmetika szerint valóban „törpe minoritásnak” számító „szélbal” erejét sokszorosára növelte Kossuth nevének varázsa, és persze, Kossuth csillogó retorikai képességei. Ő tette a radikális közjogi ellenzékiséget megkerülhetetlenné egyfelől azáltal, hogy a többséget vitára, majd adminisztratív eszközök használatára kényszeríti, másfelől pedig azzal, hogy a radikalizmus és a túlzottnak tartott engedékenység között valamiféle közeputat kereső „„balközép”” öndefiníciós törekvéseit megnehezíti. Kossuth – bár emigrációban élt – mégis meghatározó súllyal volt jelen a magyar politikában. Akarta, nem akarta, a magyar politikai élet minden szereplőjének meg kellett határoznia viszonyát

a „nagy száműzötté”, „apánkká” váló Kossuthoz. Ezért gondoljuk lehetségesnek, hogy a kiegyezés elfogadtatása körüli politikai küzdelmek bemutatását a Kossuth által provokált vitákhoz kapcsoltan mutassuk be. Jelezve persze, hogy nem csupán Kossuth és a Deák-párt, még kevésbé Kossuth és Deák személyes vitájáról volt szó. Látni fogjuk, hogy a Kossuth-levelek körül kialakuló politikai küzdelmekben számos olyan kérdés napirendre kerül, amelyeket Kossuth nem érintett, ám a politikai tér sajátosságai, illetve a politikai diskurzusok természetének következtében óhatatlanul megjelentek. 7.12 A Kassandra levél A közös ügyekről szóló törvényjavaslatról szóló végszavazás előtt három nappal tette közé a „szélbal” egyik vezetője, Böszörményi László által szerkesztett Magyar Újság Kossuth híres, Deáknak címzett levelét. A levél nagy érdeklődést keltett: az elkövetkező egy-két napban a legtöbb

hírlap újraközölte, s néhány nap alatt az állítólag 50 000 példányban megjelent különnyomat is elfogyott. A publicista Kossuth most is remekel. A választott műfaj lehetővé teszi a személyes, érzelmes hangvételt, retorikailag hatásossá téve a felsorakoztatott érveket. A „történet” természetesen Kossuthnál is 1848-cal kezdődik, ám ő másként ábrázolja az eseményeket, mint Deák tette volt az imént bemutatott beszédében. Számára 48 mindenekelőtt a „nemzet jogáról”, a függetlenségről szól. Deákot is erre emlékezteti: „Együtt állottunk őrt a nemzet jogai mellett az 1848-diki válság előestéjén, midőn mint minisztertársak közegyetértéssel megköveteltük a bécsi udvartól s kormánytól, hogy »hazánk törvényes önállása és szabadsága minden tekintetben, a pénz- és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól 21 Deák felszólalása a hatvanhetes bizottság közösügyi javaslatának

általános vitájában (1867. március 28) in: Deák Ferenc beszédei, IV. k im 462-463 l 10 ment kormányzatát is oda értve, nyíltan elismerve és megóva legyen«. És együtt izentük meg e jogszerű követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy: »az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenségeskedésre jogszerű visszatorlással felelni«.” 22 [Kossuth kiemelései] A folytatás is eltér. Láttuk, Deák úgy emlékezett, hogy a magyar kormány – beleértve Kossuthot – 1848-ban is a Pragmatica Sanctio alapján állt, és kész lett volna a méltányos kiegyezésre, ha a másik fél arra alkalmat ad. Kossuth másként emlékezik a maga szerepére, és másként értelmezi magát a dilemmát is. És persze, a többi szereplő – beleértve Deákot – cselekvését és motívumait is másként

mutatja be. „A perc csakhamar elkövetkezett, midőn választanunk kellett, ha beváltsuk-e a jogszerű visszatorlás változhatlannak nyilatkoztatott határozatát, vagy védtelenül fogadjuk a halálos csapást, mit az önkény hazánk nemzeti s állami életére mért. Te, mert nem bíztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad. Én azok soraiba állottam, kik Istenben, jogainkban, s önmagukban bízva, az ellenséges megtámadásra jogszerű visszatorlással feleltek, miként ezt együtt a nemzet nevében a hatalomnak megizentük volt.” 23 [A mi kiemeléseink] Magukat az eseményeket is másként értelmezi. Kossuth szerint a vereség nem volt szükségszerű, sőt, a győzelem karnyújtásnyira volt. „Nem dicstelen a lap, melyet a magyar nemzet ez elhatározás folytán a történelem könyvébe iktatott. S habár egy idegen nagyhatalom jogtalan fegyvereinek súlya alatt sikerült is az árulásnak nemzetünk önbizalmát megrendíteni, s a megrendített

önbizalommal karját elzsibbasztani, a hősiességet, mellyel jogait védte volt, csodálattal kísérte a világ, nem érdemlett bukásának rokonszenvvel adózott, s nemzetünk életre valóságának amaz óriási revelátiója, - melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott – annyit mindenesetre eredményeze, hogy úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a magyar nemzet még bukásában is azon öncélú életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában számolni lehet, számolni kell, a melyeknek a történelem logikája jövendőt ígér, hacsak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik. Nagy vívmány ez, barátom, melyet feladni bűn S a nemzet, mely oly körülmények közt is képes volt ez állást kivívni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának megvédése s jogainak valósítása körül ereje iránt ne essenek kétségbe

vezérei.” 24 [A mi kiemeléseink] Természetesen Kossuth nem történészi vitát kezdeményez e levélben, s így felmentve érezzük mi is magunkat a „ki ítélte meg helyesen Magyarország lehetőségeit” kérdés megválaszolása alól. Nyilvánvaló, az 1848-as történések kétféle értelmezése kétféle politikai program kiindulópontja és ugyanakkor döntő fontosságúnak tekintett érv egyszersmind a választott program mellett. Korábban láttuk, hogy Deák – reménytelennek tartva a harcot – a konfliktus háborúba fordulásakor tényleg visszavonult a politikától, s azt is, hogy Kossuth az „áruláselmélet” felállításával nyerte vissza a vereség után cselekvőképességét. Törekedtünk annak bemutatására is, hogy a deáki „48-asság” és a kossuthi „49-esség” közötti különbség egyik legfontosabb eleme az erőviszonyok eltérő megítélése volt. Deák nemcsak kívánatosnak, de lehetségesnek sem tartotta Magyarország

függetlenségét, Kossuth viszont valóban bízott abban, hogy Magyarország független lehet; pontosabban szólva: lehetségesnek vélte egy olyan „kombináció” létrehozását, amelyben Magyarország kiszakadhat az osztrák birodalomból. Kossuth tehát pontosan fogalmaz levelében, amikor kettőjük vitáját a „nemzet erejében” való bizalom mértékére vezeti vissza. Miután megfogalmazza a „nemzet önállását” megsemmisítő „jogfeladás” vádját, a magyarázatot ekként adja meg: „. Te – fájdalom – nem bízol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körülmények enyhíteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint 22 Kossuth nyílt levele Deákhoz. (Magyar Újság, 1867 május 26) in: Deák Ferenc beszédei, V k im 1 l Kossuth nyílt levele Deákhoz. im 1-2 l 24 Kossuth nyílt levele Deákhoz. im 2 l 23 11 megmentsed, a mit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körül

forog, hogy »el kell fogadni a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet«.” 25 [Kossuth kiemelése] A levél érvelő részében Kossuth Deák helyzetértékelését vitatja. „. éppen ez az, a mi ellen úgy a jog, mint a politika nevében tiltakoznom kell Ily szempontból vetni kockát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad. Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani. De hiba is ezen lemondás, és pedig olyan hiba, mely a körülmények által sem menthető.” 26 [A mi kiemeléseink] Láthatjuk, a morális vétség mellett hibás politikai kalkulációban is elmarasztalja Deákot. Kossuth szerint az alkut semmi sem igazolja, hiszen Ausztria soha nem volt olyan gyenge, mint az adott pillanatban. „Szadova után” érthetetlennek, „megfoghatatlannak”

tartja, hogy míg 1848-ban és 1861-ben – a szerinte – ugyanazon követeléseket, amelyeket Deák „indignatióval utasított vissza”, most elfogadja. Az osztrák-porosz-olasz háborút lezáró prágai béke után Kossuth konkrét „kombinációt” nem tud felvázolni, így csupán a „történelem logikájára” történő hivatkozással bizonyíthatja igazát. „Én, ki nemzeteknél uralkodóik irányában a jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem magamat, mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet épp azon percet választja kétségbeesni állami jogainak teljes valósíthatósága felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Krétáig érzi, hogy a kor szelleme, a kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek, vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.” 27 [A mi

kiemelésünk] Ausztria jövőjével kapcsolatos meggyőződése ezen a hiten alapul. A Deák által elkövetett számítási hibát csak tetézi, hogy a kiegyezés révén Magyarország egy olyan politika „eszközeül szegődik”, mely „. szomszédainkat úgy nyugot, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s a szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak céltáblájául tűzi ki.” 28 Levele végén, a súlyos vádat is magába foglalóan így foglalja össze a kiegyezésről alkotott véleményét: „Általában a minisztérium által előterjesztett törvényjavaslatok annyira ellenkeznek Magyarország állami létének életfeltételeivel; annyira összeütköznek azon politikai iránnyal, melyhez nemzetünk negyedfél századon át jó és balszerencsében s mindig tántoríthatatlanul ragaszkodott, s melyhezi hűségének

köszönheti nemzetünk, hogy még van; annyira ellentétben állnak a kornak, melyben élünk, irányával, az európai conjuncturák sugalmaival; horderejükben annyira veszélyesek, s annyira nincsenek motiválva sem a szükség, sem a kénytelenség, sem az osztrák uralkodó ház helyzete, sem a legegyszerűbb politikai számtan kívánalmai által, miszerint sem győznék eléggé bámulni, hogy akadhat minisztérium, mely ez előterjesztés felelősségét el meri vállalni, ha minden oda nem mutatna, hogy a Te egyetértésedről, s általad az országgyűlési többség támogatásáról magát eleve biztosítottnak tudja. Lassan-lassan lelebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól Úgy látszik, mindez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.” [A mi kiemeléseink] A szót ismét személyesre fordítva ekként fejezi be levelét: „De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom,

kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat, nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza, s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak: Nézz körül magasb államférfiúi tekintettel, s fontold meg a maradandó 25 Kossuth nyílt levele Deákhoz. im 4 l Kossuth nyílt levele Deákhoz. im 4-5 l 27 Kossuth nyílt levele Deákhoz. im 5-6 l 28 Kossuth nyílt levele Deákhoz. im 6 l 26 12 következtetéseket, melyek felé vezeted a Hazát, melynek élnie kellene, midőn a mi csontjaink már elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő percét, de a változhatlan múltat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek súlya, s a bú és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi

kívánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal eréllyel él, s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt. E kötelességérzet ösztönzött e felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kútfő kedvéért, melyből eredett Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal síromba, hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt. Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még e reménytől is megfosztanának. Tudom, hogy a Kassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Kassandrának igaza volt” 29 Kitérve annak a kérdésnek megválaszolása elől, hogy Kossuthnak valóban igaza volt-e, vagy sem, azt megállapíthatjuk, hogy e levél – ha kinyilvánított célját, Deák meggyőzését, s ezzel a kiegyezés megakadályozását nem érte is el – megjelenésekor komoly visszhangot váltott ki, fontos politikai ténnyé vált. Minden bizonnyal azért is, mert a levél hiteles pátosza alkalmas volt a

mélyen fekvő érzelmek mozgósítására, a felsorakoztatott érvek alkalmasak a kiegyezés legelszántabb híveiben is ott lappangó kételyek felerősítésére, de elsősorban a levélíró személye s az általa képviselt program miatt. A nemzeti közösséget és az egyéneket ért sérelmek sora, az udvarral szemben nem alaptalanul élő bizalmatlanság, a germanizációs törekvések által újra és újra megerősített tradicionális „kurucosság”, és persze a kiegyezésért fizetendő ár érzelmileg nyitottá tett sokakat a Kossuth által képviselt „49-esség” iránt még azok közül is, akik egyébként – érdekeikre, a „józan észre”, a „politikai számtanra” figyelve – hajlottak Deák igazának elfogadására. Hiába vált a hatvanas évekre vitathatatlanná Deák tekintélye, Kossuth nem csupán mítoszként, hanem aktív szereplőként is megkerülhetetlen szereplője volt a magyar politikának, a magyar politikai gondolkodásnak. Bármennyire

szerette volna is, a levél megjelenése után a Deák-párt nem térhetett ki a nyilvános vita elől. A rejtett vita persze korábban is folyt. Láttuk, ebben Deák maga is részt vett, miként pártjának számos más politikusa és publicistája is. Kossuth nevének említését többnyire kerülték, de az utalásokat a politikai elit tagjai alighanem világosan értették. Már csak azért is, mert Kossuth nem először fogalmazza meg véleményét az országgyűlés vitáiban már 1866-ban világosan kirajzolódó kiegyezésről. Az 1866 novemberében Olaszországban megindított, de kiadási helyéül Debrecent megjelölő Negyvenkilenc című politikai folyóiratában a névválasztásnak megfelelően nem 1848, hanem 1849 szellemében támadta az alkufolyamat résztvevőit, közéjük sorolva a „balközép” vezetőit is. „Kossuth a beköszöntő cikkben leszögezte – ismerteti Szabad György a folyóirat mondandóját –, hogy Magyarország tényleges állami létét

csak fegyveres küzdelemmel lehet helyreállítani, minden más csupán keserű következményekre vezető önáltatás. »Nem forradalmi viszketeg mondatja velünk« ezt, hangsúlyozta, hiszen »nagy, igen nagy szerencsétlenség, ha egy nemzet csak forradalomban találhat menedéket«. Szerinte a Habsburg-hatalomnak a »birodalmi egység« továbbéltetésére és a »nagyhatalmi állás« fenntartására irányuló politikája teszi elkerülhetetlenné a fegyverhez nyúlást. Azonban ugyanebben a számban a Lapunk korszerűsége című cikk azt is világossá tette, hogy Kossuth nem a kiegyezés vagy az azonnali fegyveres küzdelem alternatíváját állította fel, hanem a függetlenség helyreállítása kedvező feltételeinek kivárását, kialakítását szembesítette a szerinte befejezett tényeket, orvosolhatatlan tragédiát teremtő kiegyezés megkötésével. Többek között így ír: »Nem arra szólítjuk mi fel Deákot, hogy álljon a forradalom élére . Csak arra

szólítjuk fel, segítse a nemzetet: nyitva tartani a jövendő ajtaját.«” [Szabad György kiemelése] S hogy mi az a „jövendő”? Nos, Kossuth nem hagy kétséget ez iránt. Ismét Szabad György nyomán idézve, programját ekként határozza meg: „. a nemzet feladata egészen átlátszó s világos: mindent elkövetni, hogy Ausztria a civilisatióra nézve már a legközelebbi jövőben is haszonvehetetlen, magát túlélt s felbomlásnak indult anachronismusnak 29 Kossuth nyílt levele Deákhoz. im 7-8 l 13 tekintessék, mert valójában az. Bizonyos, hogy Ausztriának okvetlenül bekövetkező megsemmisülésénél fogva nagy feladat vár mind a magyar nemzetre, mind azon nemzetiségekre, melyeknek földrészeit a Duna habjai mossák . A világmíveltség kívánalmaival szemközt éreznünk kell különösen nekünk magyaroknak ama nagy kötelességeket, melyeket hazánk nyelvviszonyai ruháznak reánk; beható figyelemmel szükség kisérnönk délkeleti

szomszédainknál a haladási törekvések erős áramlatát. És mindezekkel szemközt hivatásunk tevékenyen munkálkodni és vezérszerepet vinni a szabadság és jogegyenlőség nagy kérdéseinek úgy politikai, mint társadalmi téren való megoldása körül. Hivatásunk elől menni azon munkában, melynek feladata a Duna mentében kifejteni s megszilárdítani a szabadságnak és a népek békés együttélhetésének erőteljes alakzatát. A mely nemzetnek nincs hivatása, az elpusztul menthetetlenül. De jaj azon nemzetnek is, melyre nagy hivatást ruházott a gondviselés, de a mely vagy felfogni nem képes ezen hivatást, vagy annak megfelelni az erkölcsi erőt nélkülözi. A magyar nemzet emelkedjék fel hivatásának magasztos öntudatára Vesse ki lelkéből azokat, a kik örökké csak Ausztria megmentésével foglalkozva a magyar nemzet romlását és elpusztulását siettetik. Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisülésének siettetésével a

népek szövetségét, s e szövetségben a szabadságot megalapítani.” 30 [A mi kiemeléseink] Ez bizony nem „1848”, nem a „jogfenntartás”, hanem elsősorban és mindenekelőtt az Ausztriától való elszakadás, sőt Ausztria megsemmisítésének programja. S azt hisszük, a Kassandra-levelet sem olvashatjuk másként, mint e program újrafogalmazásaként, a benne megfogalmazott „esdeklést” pedig az 1866-ban leírt „felszólítás” ismétléseként. Bizonyára igaza van Szabad Györgynek, amikor feltételezi: Kossuth nem volt „olyan naiv”, hogy a Negyvenkilencben megjelentetett cikkeitől a kiegyezés megakadályozását várta volna. Valódi célja más volt: „A cikkei által is szaporítani remélt ellenszavaztok, sőt egy petíciós mozgalom kibontakoztatása révén nyomós bizonyítékokat kívánt teremteni arra, hogy a kiegyezésnek számottevő parlamenti és hatalmas parlamenten kívüli ellenzéke volt Magyarországon már elfogadtatása

idején.” 31 Bizonyítékként Kossuthot idézi: „. ha van a nemzetnek egy tekintélyes része, mely máskép gondolkozik; nyilatkozzék Hadd lássa a világ, hogy Deák által csak egy párt szól, nem a nemzet. Ha látja a világ, hogy van egy tekintélyes része a magyar nemzetnek, mely nem akar függetlenségünkről lemondani, nem akarja hazánkat az osztrák dynastia ambitiójának vontató kötelére akasztani, ha látja a világ, hogy van Magyarországban erő, a melyre más irányban is számolni lehet, talán lesznek, kik más irányban is számba vesznek bennünket a legközelebbi válságnál.” 32 [A mi kiemelésünk] Mi hozzátesszük: véleményünk szerint a Kassandra-levélben éppúgy, miként az imént idézett cikkekben ismét „csonka programot” olvashatunk. Talán nem tévedünk, ha ezen írások kapcsán is azt feltételezzük: Kossuth „teljes programjának” további elemeire vonatkozó elképzelések az Ausztriától való elszakadást lehetővé

tevő „legközelebbi válság” természetéhez, a főszereplők politikai jellegzetességeihez is igazodtak volna, hasonlóan ahhoz, miként az ötvenes-hatvanas évek fordulóján történt. Így látja ezt Szekfű Gyula is az „öreg Kossuth” 1867 utáni politikai tevékenységét elemző, hőse iránt nagy megértést tanúsító tanulmányában, kimutatva, hogy az általa hirdetett „49esség” mindvégig egyetlen problémára, az Ausztriától való elszakadásra koncentrált program volt. „Innen ez – írja Szekfű –, hogy a tömeghez, a politikai világhoz intézett szavai közt a közjogiak a túlnyomóak, az állandóan hangsúlyozottak, a reformkövetelései többnyire csak alkalmilag jelennek meg. A döntő nála a 67-es kiegyezés volt, mely szerinte mindennemű reformot lehetetlenné tett, azért nem is volt egyéb programra szükség, mint a 67 ellentettjére.” 33 30 Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai

tükrében. Kossuth Könyvkiadó- Magyar Helikon, Bp. 1977 192-193 l 31 Szabad György: Kossuth politikai pályája. im 196 l 32 idézi: Szabad György: Kossuth politikai pályája . im 196 l 33 Szekfű Gyula: Az öreg Kossuth. 1867-1894 in: Kossuth Emlékkönyv (szerk I Tóth Zoltán) Akadémiai Kiadó, Bp. 1952 II k 375 l 14 Levelétől Kossuth bizonyosan nem Deák véleményének megváltozását várta. Sorsdöntő szavazások sora után a nyílt levél megírásakor biztos lehetett benne, hogy az „uralkodó és a nemzet közti kibékülést” szentesítő koronázás megtörténik. De – véljük – „jóslata” mégsem a jövőnek, hanem a jelennek szólt. Olvashattuk szavait: egy olyan erő megteremtését, megerősítését célozta, „a melyre más irányban is számolni lehet”, ha „a legközelebbi válság” esetén valóban lesznek olyanok, akik hajlandók a magyar függetlenségi törekvéseket az „osztrák dynastia” elleni „kombinációba” bevonni.

7.13 A válaszok Deák pontosan megértette a célzatot. Kossuth levelére formálisan nem válaszol, csupán hallgatását megmagyarázó nyilatkozatot ad. Ám felelete a nyilatkozatból kiolvasható: „Ha az említett levél magán, barátságos levél volna; ha Kossuth Lajos azért írt volna nekem, hogy előadva nézeteit, kifejtve okait, engem is meggyőzzön azoknak alaposságáról és saját véleményem helytelenségéről, s megróva eljárásomat, eltérítsen azon politikától, melyet eddig követtem: tisztelet és egykori barátságunk emléke arra ösztönöznének, hogy részletesen válaszoljak soraira, s vádjainak ellenében igazoljam azon eljárást, melyet ő kárhoztat. Mert a barátságos megrovás még akkor is figyelmet érdemel, midőn keserű és alaptalan. De Kossuthnak hozzám intézett levele nem magán levél, ő maga is nyílt levélnek nevezi azt. Kossuth nem nekem akart írni, hanem ellenem Nem tekinthetem tehát e levelet egyébnek, mint hírlapi

cikknek, mellyel mint vádirattal lép fel a közönség előtt Kossuth ellenem és eddigi eljárásom ellen, hogy nevének és múltjának súlyát ő is a mérlegbe vesse kárhoztatásomra.” Érdemi válasza valóban rövid. „. én helyzetünkben a békés kiegyenlítést üdvösebbnek tartom, mint oly politikát, mely bizonytalan ígéretek mellett várakozásra, további szenvedésekre utalva, csupán véletlen eseményektől, talán forradalomtól s a birodalom szétbomlásától, külföldi segélytől, melynél bizonyosan nem a mi érdekünk volna a fő tekintet, új és idegen szövetkezéstől, melynek sem alakja, sem célja, sem haszna még tudva nincs, függesztené fel sorsunk jövendőjét. Kifejtettem, hogy a kiegyenlítésnek azon módja, melyet én javasolok, alkotmányos szabadságunkat nem veszélyezteti, s hazánkra nézve sok tekintetben előnyös. E felszólalásaim, melyeket nem a szenvedélyekhez, hanem a higgadt megfontoláshoz intéztem, nyilván

[nyilvánosan] történtek. E felszólalások foglalják magukban az én igazolásomat az ország előtt Ezeken felül más igazolást keresni, vagy vádat váddal viszonozni, s azokkal, kik az országgyűlés többsége által elfogadott kiegyenlítési javaslatot a februári pátenssel s az 1861-dik évi országgyűlésre küldött királyi leiratokkal ugyanazonosoknak tartják, vagy legalább hirdetik, hírlapi vitatkozásokba bocsátkozni sem szükségesnek, sem helyesnek nem tartom.” 34 Ha Deák maga kerülte is „feleselésekben” való részvételt, pártja részéről a válasz nem maradhatott el. A levél hatása ugyanis nem korlátozódott a szélső balra A nyílt levélben megfogalmazott vélemény sokakban visszhangot váltott ki, hiszen szerzője Magyarországon még mindig az egyik legnagyobb politikai tekintélynek számított. Nagyon jellegzetes a politikai értelemben Kossuthtól már messze távolodott „balközép” orgánumának tartott, Jókai által

szerkesztett „Hon” állásfoglalása, mely a következő kommentárral teszi közzé Kossuth írását: „A hang, melyen egy nagy hazafi egy nagy hazafihoz szól; az átgondolt eszmejárás, mellyel egy sokat tapasztalt diplomata egy másik diplomata eszméit párhuzamba vonja, s a mély meggyőződés, mellyel egy szabadelvű pártvezér másik szabadelvű pártvezér ellenkező meggyőződése ellen küzd: mindenben azonosok azon hanggal, melyen a baloldali párt férfiai a hazai közjog átalakításának jelen válságos kifejlődése alatt beszéltek, azon eszmejárással, melyet követni kötelességüknek tartottak, azon meggyőződéssel, melyet sajátjuknak vallottak, s így Kossuth jelen levele első elégtétel, melyet a baloldali párt törekvései nyertek.” 35 34 35 Deák Ferenc nyilatkozata (Pesti Napló, 1867. május 30) in: Deák Ferenc beszédei, V k im 8-9 l idézi: Deák Ferenc beszédei, V. k im 10 l 15 A szerkesztőség nyelvi „bravúrjának”

célzata teljesen nyilvánvaló. A kommentár úgy értelmezi át a szöveget, hogy egyfelől elkerülhesse az egymással élesen ellentétes álláspontot képviselő két „szabadelvű pártvezér” közötti választást, másfelől viszont felhasználhassa Kossuth érveit, de legalábbis nevét a Deák-párttal zajló folyamatos vitában; amelyben persze a Kossuth „49-ességétől” gyökeresen eltérő álláspontot képviselt. Kossuth politikai súlyával természetesen azok is tisztában voltak, akik nem követhették az imént jellemzett eljárást, hiszen a támadás ellenük irányult. A vitát ugyan lokalizálni és moderálni törekedtek, ám mi – a Kossuth és a Deák-párt közötti hírlapi vitákat feldolgozó Dányi Károly állításával ellentétben – azt nem látjuk, hogy bagatellizálni törekedtek volna. Mert bár Deák valóban rövidre fogta válaszát, pártjának olyan fontos személyiségei, mint Pulszky Ferenc és Kemény Zsigmond, valamint több

kormánypárti lap részleteiben és hosszan bírálta Kossuth álláspontját. 36 Elsőként az a Pulszky Ferenc válaszol Kossuthnak, aki az 1861-ben az általa felállított „Garibaldi vagy Deák” alternatívát a maga számára ekkorra már régen megválaszolta, hiszen hazatérve a Deák-párthoz csatlakozott. Bizonyára az sem véletlen – s ha mégis, akkor is sokat mondó –, hogy írását a közjogi problematikát lezárni törekvő fiatal liberálisok által alapított, programját a névválasztással is kifejezésre juttató 1848 címet viselő új napilapban jelentette meg. 37 A Pulszky által választott mottó félreérthetetlenül jelzi a védekezés irányát. Az idézet Kossuth Duna-konföderációs tervezetéből származik: „Minden egyes dunavölgyi nemzet, még ha más nemzetiségek töredékeit is maga köré csoportosítja, magában legföllebb másodrendű államot képezhet, melynek függetlensége folytonos veszélyben forogna, s mely e szerint

szükségképpen idegen befolyás alá kerülne.” Mi tagadás, Pulszky tényleg hatásos érvet választ a kiegyezést a függetlenség elvesztése miatt támadó Kossuth ellenében. Kossuth saját szavaival támasztja alá a mérsékelt liberálisok legfontosabb kiegyezés melletti érvét; azt ugyanis, hogy az adott körülmények között Magyarország egyedül nem képes legfontosabb céljainak együttes megvalósítására. Pulszky ábrázolásában a Deák és Kossuth álláspontja közötti különbség nem a függetlenség és a függetlenség feladása, a hazafiság és a hazaárulás, a bátorság és a gyávaság, a kitartás és a megalkuvás, a 48-hoz való hűség és hűtlenség, hanem a téves és helyes helyzetmegítélés, az óhajok vezette, mindent kockáztató merészség és a törvényességhez ragaszkodó megfontoltság, a forradalmiság és a törvényes eszközökhöz ragaszkodás ellentétpárjaival ragadható meg. „Constantirozzuk előbb a tényeket”

– kezdi el az ellenbizonyítást, ott, ahol Kossuth is kezdte, az utak 1848-ban történő elválásának elemzésével. A kitört „belháborúban” – írja – „.Deák mindaddig megmaradt állásában, míg lehetőnek vélte a veszélynek békés, törvényes eszközök általi elháríthatását, mert ő soha nem volt a harc és a forradalom embere. Midőn pedig a békés kiegyenlítés a minden oldalról felizgatott indulatok viharában elérhető többé nem volt, Deák visszalépett, mert a belháborút még a siker valószínűsége mellett is súlyos csapásnak tekintette, a sikerhez pedig reménye nem volt. Nem a nemzet hazafiságában kételkedett, hanem erejében, melyről azt hitte, hogy az ellenfélnek külföld által is támogatott hatalmával megküzdeni képes nem leend. Kossuth ellenben bízott s remélt; talán nagyobbnak számította anyagi erőnket, mint a mekkora volt, talán több támogatásra számított külföldről, mint a mennyit nyert, s

valószínűleg nyerhetett. Egy szóval, bízva és remélve, a dolgok élére állott, s a nemzet fellelkesítve biztató szavai által, örömest követte, s Deák tért engedett Kossuth politikájának, melyet meg nem gátolhatott, de melynek merészségét veszélyesnek tartotta. A két férfi e pontban tért el egymástól: 36 Dányi Károly: Kossuth és a Deák-párt hírlapi vitája 1867-ben. Kolozsvár, 1941 A lap jellemzését lásd Gergely András – Veliky János: A kiegyezés utáni új eszmei áramlatok politikai sajtója. in: A magyar sajtó története II/2. k (szerk Kosáry Domokos és Németh G Béla) 133-134 l 37 16 egyik, aggodalommal telve nem mert mindent kockáztatni; a másik reményeinek közepette mindenre kész volt. Kérdezzük, melyik csalódott? A merész politikát, melynek folytatásában Deák Kossuthot sem szóval, sem tettel nem gátolta, sikertelenség követte és bukás és tizenkilenc évi szenvedése szegény hazánknak.” 38 A

kérdésben benne volt a válasz. Ám Pulszky nem hagyja itt abba a tények „constantirozását”. Egy „48-as” liberális nem fordulhat a szabadságharc ellen; a mérsékelt „48-asság” krédójának is elválaszthatatlan része volt az igazságos önvédelmi harcként felfogott küzdelem. Már láttuk, hogy „67-et” maga Deák sem „48” ellentéteként, hanem éppen folytatásaként, kiteljesítéseként fogta fel. Pulszky ezen az úton jár, amikor „49-et” is „67” hagyományává teszi. „Igaz, hogy ezen bukás nem volt dicstelen; igaz, hogy a nemzetek millióinak szemében könnycsepp ült: e nagyszerű tragédia felköltötte a külföld sympathiáit, s emlékezetbe hozta vissza a magyar nemzet régi dicsőségét. De a békés kiegyenlítés, melyet a nyugati civilisatio élén álló nemzetek örömmel üdvözölnek, nem szakítja ki történetünkből azon lapot, melyre a história az 1849-diki hőstetteket feljegyezte, hanem megmutatja, hogy nemzetünk

szintoly erélyes tud lenni a politika terén, mint hősies a harc mezején.” 39 A folytatás már az emigráns Kossuth politikáját vizsgálja, megértést mutatva ugyan, de felemlítve a további kudarcokat. „Senki sem tudja jobban, mint én, mily szomorú a bujdosás idegen földön, hol senki sem érti nyelvünket, eszünk járást, szívünk dobogását. Az összeköttetés a hazával lassan-lassan megszakadt, reményeink egyenként elhaltak, a krimi háború nem hozott vigasztalást, a szövetkezés a francia császárral, mely méltán oly nagy várakozást gerjesztett, hogy annak fejében Kossuth Mazzinival szakított , Villafrancánál felbomlott, nagyszerű tervek temettek el Cavour sírjába, s Kossuth végre oda jutott, hogy két kalandornak . sikerülhetett őt önző cselszövényeikkel Bismarcknál és Ricasolinál háttérbe szorítani. Ez mindenképpen szomorú sors” 40 De „sajnálata” természetesen nem akadályozza meg a következtetések levonásában,

s a korszakban döntőnek tekintett érv felhasználásában. Természetese Kossuth konföderációs tervezetét is megemlíti, mint ami érvényteleníti, hitelteleníti a Deák elleni támadást. „Ha ez [mármint a kiegyezés] kivetkőzteti a hazát állami állásából, mennyire inkább kivetkőztette volna azt Kossuthnak terve a Duna-confoederatióról, mely a közös védelmen túl a külpolitikát, a kereskedelmi rendszert, a vámokat, a főközlekedési vonalakat, a pénzt, a mértéket és mindent, a mit a seregre s hajóhadra, az erősségekre s hadi kikötőkre vonatkozik, a közös végrehajtási hatalom szabályozására bízza; mely összparlamentet tervez Magyarországnak Horvátországgal, Szerbiával, Bolgár-, Bosnyákországgal s Rumániával együtt, s ezen parlamentet felváltva Pesten, Bukarestben, Zágrábban s Nándor-Fejérvárott akarja összehivatni.” 41 Az e mondatokat követő felszólítás a konföderációs tervezet és a hatvanhetes bizottság

munkálatainak összehasonlítására nemcsak a Kossuth-hívők, de maga Kossuth számára is igen kényelmetlenül hathatott. Annyiban mindenkép, hogy igencsak meggyöngítették a közös ügyek elfogadásában az ország állami létének megszűnését látó Kossuth függetlenségi programjának hitelességét. Kossuth sem ebben, sem következő írásaiban nem is hivatkozik ezen plánumára. Elutasítóan reagál Szilágyi Virgil azon ötletére, hogy egy újabb írással oszlassa el a konföderációval szembeni aggodalmakat; nyilvánvalóan tudja, hogy a „49esség” népszerűsítéséhez ezzel aligha járulna hozzá. 42 38 Pulszky Ferenc: Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére. („1848”, 1867 május 28) in: Deák Ferenc beszédei, V k. im 72-73 l 39 Pulszky Ferenc: Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére. im 73 l 40 Pulszky Ferenc: Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére. im 73 l 41 Pulszky Ferenc: Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére. im 74 l 42 Szekfű Gyula: Az

öreg Kossuth. im 357 l 17 Ugyancsak súlyos és nehezen cáfolható érvként hathatott Kossuth vádjai ellenében Pulszkynak az ország hangulatára történő hivatkozása is. „Kossuth mindazt, mi Magyarországban másképp történik, mint a hogy ő azt óhajtaná, Deák példátlan befolyásának tulajdonítja . Ismerjük ezen nézeteket, mellyel a baloldal némely tagjai takargatják magukat; nekik azonban, Kossuthnak is, csak azt felelhetjük, hogy azon politika, melyet az országgyűlés követ . nem Deák politikája, hanem az országé” Bizonyságként hozza fel nemcsak azt, hogy Deák nézetei már az országgyűlési választások előtt is ismertek voltak, s mégis olyan többség jött létre, amely a „békés utoni kiegyenlítési politikát” támogatta, hanem azt is, hogy a Deák-párt az utóbbi év során megejtett időközi választásokon sem veszített egyetlen helyet sem. További bizonyítékként hivatkozik a nemrégiben lezajlott megyei

választásokra. „Az ellenzék szeretett volna az országgyűléstől a megyékre appellálni: de a megyék, ötnek-hatnak kivételével, pártolták az országgyűlést”. És hát a tapasztalat valóban azt mutatta, hogy – ellentétben 1848-49-cel – „. sem Solferino, sem Sadowa után nem mutatkozott semmi hajlam fegyverhez nyúlni, s azok, kik a külföldről jött ígéreteknek hittek, csalódtak reményeikben.” 43 Ha Pulszky nyilvánvalóan túlzott is, amikor a nemzet egésze nevében beszélt, ám kegyetlen ítéletének kimondásakor valóban sokaknak, a politikai elit többségének véleményére hivatkozhatott: „A nemzet kijózanodott ábrándjaiból; nem érti többé Kossuth politikáját, a mint viszont Kossuth nem érti többé a hazai viszonyokat.” Majd később megismétli: „A nemzet tudja, hogy a forradalom vagy bukással végződnék, s még nagyobb nyomorral, mint a milyen az utolsó két évtizedet jellemezte; vagy pedig az ausztriai birodalom

felbomlásával, magától pedig Kossuthtól azt hallók, hogy Magyarország magában csak másodrendű államot képezhetne, mely az idegen befolyást soha ki nem kerülhetné.” 44 [A mi kiemelésünk] Írásából jól érzékelhető, hogy Kemény Zsigmondnak sem volt ellenére a Kossuthtal folytatott vita. A hét részben megjelent, tanulmány méretű írásának egész hangvételéből úgy tűnik ki, komolyan hiszi zárógondolatát. Azt ugyanis, hogy a nyílt levél közzétételével – s a körülötte zajló vita eredményeképpen – Kossuth voltaképpen vesztett: „Eltűnt az a varázs, mely hangzatos szavak által bódít, vagy visszadöbbent.” 45 Kemény természetesen tárgyi vitát is folytat Kossuthtal, cáfolja állításait, igazolja Deák és az országgyűlési többség döntéseit, ám – szemléletéhez híven – a diszkussziót két gondolkodásmód, politika-felfogás, politizálási stílus összeütközéseként is elemzi. A hangnem megválasztása

ebből az igényből is következik: a számára kívánatosnak tartott politikusi magatartást a Kossuthi ellentéteként mutatja be. Azt ígéri, hogy „Követve kormányunk példáját és saját hajlamunkat, mely a szenvedélyes iniciatívák ellenében is higgadt tárgyalást szokta fegyverül választani, Kossuth Lajosnak . megjelent Nyílt levelét Deák Ferenchez, egész malitiával és nyugodt objectivitással fogjuk bonckés alá venni.” 46 Higgadtság, malícia, nyugodt objektivitás. És persze: a szabadságjogok, a véleményszabadság tisztelete: „A többség által védett minisztérium nem tartá szükségesnek Kossuth cikkének egy baloldali pártorganban megjelenését akadályozni; sőt abban sem látott semmi felötlőt, hogy fővárosunk utcáin colportáltassék több ezerre menő példányban, s a vidéken szép mennyisségben osztassék ki választóink és a nép között.” E tényből tehát Kossuth nézeteivel szembeállított érvet alkot;

bizonyítékot arra, hogy – Kossuth állításai ellenére – Magyarországon szabadság és alkotmányosság uralkodik. 43 Pulszky Ferenc: Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére. im 75-76 l Pulszky Ferenc: Válasz Kossuth Lajos nyílt levelére. im 75, ill 76 l 45 Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére (Pesti Napló, 1867. május 28 – június 4) in: Dányi Károly: Kossuth és a Deák-párt hirlapi vitája 1867-ben. Kolozsvár, 1941 97 l 46 Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére. im 82 l 44 18 „Kossuth, ki több államnak sajtó és rendőri viszonyait ismeri, jól tudja, hogy a nála csekélyebb befolyású Ledru Rollainnek, Victor Hugonak és más kibujdosott tekintélyeknek manifestumai Franciaországban tüstént lefoglalák, s a continetális országok legnagyobb részében ezen szokás van divatban. Kossuth két tanulságot vonhatott le e tényből: először azt, hogy a szabadság nem csekély öszletével kell bírni oly

országnak, melyben nemcsak útlevelet nem kérnek senkitől, hanem még a szubversiv eszmék behatásai ellen sem emelnek sorompókat; másodszor pedig azt, hogy a magyar nemzet szakított ama törekvésekkel, melyek az alkotmányos kérdések megoldását a kard élével akarnák eszközölni. Mi köszönettel tartozunk a minisztériumnak azért, hogy az eszmék küzdelmének szabad tért enged, s az emigránsi tüntetéseknek sem tulajdonít súlyt, míg a vita csak szavakkal és betűkkel vívatik.” 47 Láthatjuk, Kemény a saját és a kormány politikáját a liberális normáknak megfelelő „mérsékelt demokrátia” politikájának tekinti. Nézzük, milyennek látja, láttatja Kossuth politikájának, gondolkodásának jellegzetességeit. Természetesen Kossuthnak nem a jogát vonja kétségbe, hogy „az országgyűlés többségének politikáját kárhoztassa” 48, hanem az alkalmazott módszereket, politizálási stílust, a hibás helyzetértékelést, a

mértéktévesztést s persze, az ismerethiányból és a téveszmékből következő kompetencia-hiányt veti szemére. Ezek alapján vonja kétségbe, hogy Kossuth – korábbi érdemei ellenére – alkalmas volna irányt szabni a magyar politikának. S ezért vállalkozik arra, hogy – noha Kossuthot „az egykori érdem és a mostani szerencsétlenség védi a kíméletlen bírálattól” – mégis fellépjen ellene. Kemény szóhasználata valóban visszafogott, ám a „malitia” mégis kíméletlenné teszi a bírálatot. A célzatosság is egyértelmű; Kossuth „nimbusát” veszi célba, a „varázsát” kívánja eloszlatni. A szándék és a módszer már a tanulmány elején világossá válik. Előbb idézett gondolatát így folytatja: „De vajon ebből következik-e az, hogy aki 18 év óta hazájától távol volt, ismeri annak helyzetét, közvéleményét, reményeit, törekvéseinek irányát, kielégítetlenségeinek eszközeit? Következik-e, hogy aki egy

nagy forradalmat szerencsétlenül végzett be, s még azután háromszor hirdetett cassandrai jóslatot, mely tökéletesen meghiúsult: már most negyedszer a kretai lázadást a többek közt auguriumnak adja ki oly ország számára, mely a pragmatica sanctio alapján törekszik viszonyait a birodalom többi országaival és tartományaival, függetlenségének megóvása mellett kiegyenlíteni, s melynek uralkodója iránti ragaszkodását őszintén az sem vonhatja kétségbe, kit e tény reményeitől teljesen megfosztana? Kossuth mindezen tekinteteket számítás alá nem vette. Azon ügyességénél fogva, mely neki sajátja, gondosan kitűzte éppen azon időt, midőn az országgyűlési vitatkozásokat a koronázástól csak néhány nap választotta el, s akkor vetette be a bombát közénk, oly reményben, hogy az nagy pusztításokat fog előidézni.” 49 Láthatjuk, Kemény 1850-ben megfogalmazott véleménye Kossuth politikájáról nem változott. Most is vágy

vezérelte „rajongónak”, felelőtlennek tartja, elismerve „ügyességét”. Ám – ezt is láthattuk már a helyes politizálásról folytatott elmélkedéseiben – az effajta politikai „ügyességet” az országra nézve végzetesnek tartotta. A kossuthi politizálás negatív vonásait a deáki magatartással való összehasonlítás során fejti ki. Az előbbi politikát a „gyújtó szónoklat”, a „felpezsgő, hivékeny lelkesülés”, az „önfeledés”, „zengzetes szavak, orátori virágok, költői képek” jellemzik, míg az utóbbit „antik egyszerűség, minden csattanó ellentételektől bizonyos óvatosság a szenvedélyekre hivatkozástól”; „hollandiai szívósság”, „fejtegető modorú szónoklat”, „prózai styl”, a „költői elem”, a „szenvedélyekre hivatkozás” kerülése. Más a két politikus „hatalmának” természete is. Kossuth képességei „a gyúlékony anyagok közt” működött 47 Kemény Zsigmond: Nyílt

válasz Kossuth nyílt levelére. im 81-82 l Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére. im 82 l 49 Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére. im 81 l 48 19 „hatalmasan”: „csaknem tündércsapással bírta az általa törpének nevezett minoritást többséggé varázsolni”. Deák befolyása más természetű: „pártjának vele közös meggyőződésében fekszik; fekszik azon tényben, hogyha árnyalatokban egyikünk vagy másikunk különbözik is az ő felfogásától, az egészben vele összhangzunk; fekszik végre abban, hogy midőn – bár ez ritkán történik – a transactiónak szüksége felmerül, Deák szintén kész véleményét a nyert benyomások szerint módosítani.” 50 Láthatjuk, Kemény a későbbi – Bibótól származó – pszichológiai elemzéstől eltérően a két politikai magatartást nem a „túlfeszített lényeglátás” és a „hamis realizmus”, hanem a „rajongás” szülte radikalizmus és a

ráció vezette mértéktartás ellentétpárjában írja le. Mint már említettük, Kemény tárgyi vitát sem kerüli el: pontról pontra cáfolja Kossuth „sok szellemmel és gyönyörű irállyal ragyogó Nyílt levelének” állításait. Például: a „felhevült képzelődés” eredményének tekinti, hogy Kossuth a 67-es kiegyezést az osztrák kormány 1848. évi ultimátumával azonosítja, 51 és természetesen ő sem mellőzi annak az ellentmondásnak a kiemelését, amely a nyílt levél kiegyezés-kritikája és a konföderációs tervezet között feszül. Nem szellemtelenül, Kossuth ítéletét visszafordítja, feltéve a kérdést „. vajon maradt-e volna fenn csak egy rongydarab, egy foszlány is Magyarország önállóságából azon alkotmány által, melyet ő a dunai conföderatió számára dolgozott ki”. 52 De ez esetben sem mellőzi a kossuthi gondolkodásmód egyik, általa egyik legsúlyosabbnak tartott hibájának kritikáját. Azt ugyanis, hogy

Kossuth „rajongó” politikus, aki nem számol sem a körülményekkel, sem a következményekkel, sem a tényekkel. „Azon konföderációnak, melyt Kossuth ígért híveinek, s mely 22 millió magyart, szlávot és románt foglalna magában, még csak egy nagy európai háborúval lehetne foganatosítást eszközölni. Valóban sok zaj volna ez egy tojáslepényért. S nem is az szomorít el minket, mintha tartanánk, hogy ő nem dobta már rég a megilletető helyre azon alkotmányt, mely csak egy szerencsétlen ballépés következtében született; hanem az, hogy oly kevés figyelmet fordított a mi közösügyi munkálatunkra, hogy még tán azt sem vette észre, miként az általa kárhoztatott delegációink törvényhozási joggal sem bírnak, a paritásra vannak fektetve, üzenetek által közlekednek egymással, közös ülésre csak ritka esetben jelenhetnek meg, s akkor is csak szavazhatnak, de nem szavalhatnak.” 53 Ismerethiányból, a nemzetközi politikai

szereplői motívumainak, a magyar közvélemény törekvéseinek félreértéséből eredőnek minősíti Kemény Kossuth leghangsúlyosabb vádját, azt ugyanis, hogy Magyarország éppen akkor mondott le alapvető jogairól, amikor függetlensége kivívására a legkedvezőbbek a feltételek. A kétféle magatartás ellentétének kihangsúlyozása során tényleg nem hiányzik a „malitia” – az irónia – sem Kemény soraiból. „Ha forradalmi téren működtünk volna, a sadowai szerencsétlenség kétségkívül másképp hatott volna reánk, mint midőn a pragmatica sanctio alapján törekedtünk viszonyainkat kiegyenlíteni. De azt ne képzelje Kossuth, hogy a nép hangulata mámoros lelkesedéssel karolta fel törekvéseinket, s nem képzelje, hogy az ő működésének is szembeszökőbb eredménye lett volna, mint az olasz háború alatt: Bismarck csak úgy köszönte volna meg Kossuth működését Königgraetzben, mint Napoleon Villafrancában.” Magyarázatot is

fűz hozzá, ami természetesen Kossuth számára sem volt ismeretlen. ”Poroszország körülbelül oly okokból kötötte meg a békét Prágában, mint Franciaország Zürichben. Világkonflagrációt egyik sem akart, s ne is reméljen Kossuth egy uralkodótól sem ily eltökélést. S ne higgye, hogy a népek, ha helyzetük békés úton való javítására kilátásuk van, eszményképül tűzzék ki a Lengyelország sorsára juthatás szerencséjét.” 54 Az „igazságtevés” elől most is kitérve, annyit talán megállapíthatunk, hogy Kossuth vitapartnerei erős érveket találtak Kossuth ellenében. És úgy látszik, ezek az érvek hatásosak 50 Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére. im 82-83 l Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére. im 83-85 l 52 Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére. im 87 l 53 Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth nyílt levelére. im 88 l 54 Kemény Zsigmond: Nyílt válasz Kossuth

nyílt levelére. im 92-93 l 51 20 voltak a korabeli politizáló közvélemény egy korántsem jelentéktelen részében. Vagy megfordítva az állítást: a kizárólag a közjogi kérdésre koncentráló kossuthi érvelés önmagában nem volt eléggé hatásos ahhoz, hogy a „békekötést”, a kiegyezést követő elégedettséget, várakozást megtörje. A Kassandra-levél viszonylagos hatástalanságában szerepe lehetett a Deák-párti politikusok politikai megfontolásokat sem nélkülöző stílus-választásának is, annak a visszafogott hangvételnek, amellyel a vitát folytatták. Erre enged következtetni Deák egy ekkortájt elmondott beszéde. Pesti Napló 1867 július 2-ról datált tudósítása szerint Deák arra intette híveit, hogy cselekvéseiket „szilárd kitartás, mérsékelt higgadtság, testvéri szereteten alapuló engedékenység, a személyeskedésnek mindenkor, mindenben és mindenütti szigorú mellőzése, a nemtelen fegyvereknek még

visszatorláskint se használása, minden elágazó erőknek a nagy főcélra, hazánk boldogítására szolgáló egyesítése” vezesse. S mindehhez még hozzáfűzte: „Ha minket sértenek, az fáj, de tűrjük el és ne sértsünk vissza, mert ebből elkeseredés és oly küzdés támadhat, mely miatt a haza, mindnyájunk édes anyjának kára és fájdalma következnék; inkább tűrjünk mi, mint szenvedjen ez.” 55 Deák tehát lokalizálni, moderálni, racionalizálni akarta a politikai diskurzusokat – beleértve a Kossuthtal folytatott polémiát is, mert szerette volna elkerülni a sértettségből fakadó „elkeseredést”, az indulatok által vezérelt „küzdéseket”. Úgy tűnik, Deák valóban hitt a politikai konfliktusoknak a racionális diszkusszió által történő megoldásában, de ugyanakkor tudta azt is, hogy ezen igény a felhasználható politikai és retorikai eszközök körét korlátozza. Talán mondanunk sem kell, hogy ezzel az

összefüggéssel Kemény Zsigmond is tisztában volt. Feltehetően a hangnem megválasztása is magyarázza, hogy e vita viszonylag gyorsan elcsendesült. * Persze, további okok is megjelölhetők. A „szélbal” például a parlamentben többször kísérletet tesz a disputa felelevenítésére, ám komolyabb visszhangot nem váltanak ki. Egy alkalommal Madarász idéz hosszasan a levélből, mire Andrássy – nyilvánvalóan ironizálva – háromszor olvastatja fel a Kossuth-levél egy passzusát, mondván, a nagy zajban nem értette pontosan képviselőtársa szavait. 56 A kormánynak nincs tehát ellenére, hogy a „szélbal” azonosítja magát Kossuthtal, s talán az sem, hogy ezáltal az ellenzék mérsékelt szárnya kínos helyzetbe kerül. A „balközép” valójában nem kapcsolódik be ebbe a vitába. Kossuth „49-essége” távol tőlük; nem is akarják, nem is tudnák érveit használni. Az 1867 június 26-án közétett programjukra vetett egyetlen

pillantás érthetővé teszi tartózkodásukat. Már az első mondatban ez áll: „A koronázás végbement, koronás, az alkotmányra megesküdött fejedelem ül a trónon, a kormányt az országgyűlés többségéből alakított minisztérium vezeti, megváltozott ez által a helyzet a hazában; eddig a törvénytelen kormánynak mint ilyennek ellent kellett állani; ma, midőn törvényes kormány van, a feltétlen ellenállás nem lenne többé igazolható.” 57 Lónyay naplója szerint Ferenc József kifejezetten örült Kossuth levelének, úgy vélvén, hogy az segíti a kiegyezés elfogadtatását az osztrák parlamentben. Az uralkodó – írja Lónyay - „ Kossuth leveléről beszélt, mondván, hogy az jobb időben nem jöhetett. Kossuth nem érti a magyar ügyek fejlődését, a mire nézve őfelsége rámutatott azon örvendetes 55 idézi Deák Ferenc beszédei, V. k im 128 l Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának

Naplója. IV k im 332 l (1867. június 28) 57 Az 1867-dik évi képviselőház baloldalának programja. in: Deák Ferenc beszédei, V k im 129 l 56 21 jelenségre, hogy mennyire józan a közvélemény és milyen őszinte a kibékülési szándék. De jó időben jött és fontos a levél a lajtántúliakra, a Reichsrathra nézve is.” 58 Elmondhatjuk: a kiegyezés körüli vitában a Kassandra-levél nem játszott oly nagy szerepet, miként azt az 1918 utáni közgondolkodás véli. Talán nem tévedünk azt feltételezvén, hogy a Monarchia – és azon belül a történelmi Magyarország – összeomlása „igazolta” visszamenő hatállyal, és növelte meg ezáltal a „jóslat” jelentőségét. Maga Kossuth kedvetlenül élte meg a visszhangtalanságot; miként Szekfű írja, „elégedetlen volt levele hatásával”. 59 Ám aligha vitatható, hogy ezen írásnak is volt szerepe abban, hogy egy három hónap múltán megszülető újabb nyílt levél már heves és

hatásában tartós konfliktust robbanthasson ki. A Kassandra-levél bizonyára hozzájárult néhány megye és város „ellenállásának” folytatásához. Például ahhoz, hogy Kossuthot több választókörzetben képviselőjelöltnek kérik fel, sőt a váci kerületben képviselőnek kiáltják ki. Kemény állítása – vagy reménye? – tehát nem igazolódott. A „varázs” nem tűnt el, Kossuth a vita után is a magyar politikai élet fontos tényezője maradt. 7.2 Rend és szabadság – viták a politikai rendszer alapvonásairól (A váci levél és következményei) Kossuthnak a képviselőséget visszautasító levele következményeit tekintve hatásosabb volt a Kassandra-levélnél. A „váci levél” körül heves, hosszantartó, több szférára kiterjedő, a szélesebb közvéleményt és a politikai elitet mélyen megosztó vita alakult ki. Kétségtelen, a levél tartalma is más volt, a kormány is másként reagált, új témák jelentek meg, és a

szereplők köre is kiszélesedett. Ezek eredményeként a vita hangneme is jelentősen megváltozott Valójában a liberális állam kiépítésének és megszilárdításának feladatai kerültek sorra. Trefort Ágost az egyik elmérgesedő vita kapcsán fel is tette az alapvető kérdést: „Lehet-e kilátásunk ily jelenségek közt arra, hogy fiatal szabadságunkat consolidáhassuk?” 60 A levél nem közjogi álláspontjában jelent újdonságot a Kassandra-levélhez képest. Kossuth „49-es” volt most is, mint három hónappal azelőtt. De most nem kötik a korábbi korlátok; nem politikustársának, nem egykori barátjának ír „esdeklő” levelet, hanem közvetlenül a néphez szól, cselekvésre mozgósítva azt. Más a hangnem, más a közvetlen cél, és ennek megfelelően más lesz a fogadtatás is. Se más az a közeg, az a politikai klíma is, amelyben e levél megjelenik. Három hónappal a koronázási ünnep után az öröm már oszlóban van, az ország –

és a kormány – már a berendezkedés, a kormányzás kínjaival szembesül. Az egymás után kirobbanó „ügyek” mutatják, hogy a kiegyezéssel a politikai rendszer kiépítésének csupán egyik fejezete zárult le, s hogy a politikai intézmények működésével kapcsolatosan még számos alapvető kérdés tisztázásra vár. A „váci levél” nem az első a maga műfajában. A „szélsőbal” orgánumának számító Magyar Újság – igaz, a szerkesztő által megcenzúrázva – korábban már közétette Kossuthnak a jászladányi választókhoz írt levelét. 1867 augusztus 28-án azonban már kihagyások nélkül nyomtatta ki a váciaknak szóló válaszát. 58 Lónyay Menyhért naplója (1867. május 30) idézi: Deák Ferenc beszédei, V k im 98 l Szekfű Gyula: Az öreg Kossuth. im 357 l 60 Trefort Ágoston felszólalása a hevesi ügyben. (1867 november 2) in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k

im 103 l 59 22 Nem mutatjuk be a kiegyezésről, Ausztriáról, a „49-esség” programjának részleteiről írottakat, hisz tartalmilag nem sokban különböznek a Kassandra-levélből ismert nézetektől. Csupán két új elem jelzésére szorítkozunk. Az egyik – amit a jászladányiaknak címzett levélből Böszörményi a sajtószabadság hiányával indokolva kihagyott, de a váci levélben kinyomtatott – a meglehetősen egyértelmű megfogalmazása a trónfosztás követelésének. Kossuth nyilvánosságot látott szóhasználatában ez így hangzik: „. én az osztrákház uralmát hazám függetlenségével s önállásával incompatibilisnek hiszem” 61 A másik új elem a tömegek mozgósításra irányuló szándék. „De hát hallassa a nemzet, hallassa hangosan nyomorának panaszszavát, s adjon az országot végig rezgő szavával támaszt az országgyűlésnek” – szól a felhívás. A mozgósítás témáit is megjelöli: „közvéleményt kell

teremteni” a dinasztia háborús terveivel szemben, fel kell lépni az „elviselhetetlen” adók ellen, a hadsereg „megkevesítéséért”, az „idegen statusadósságok” elutasításáért, a közösügyi költségek nagysága ellen. Az eszközök között pedig kiemelkedő fontosságúnak tartja a vármegyék ellenállásának megszervezését a kiegyezés-párti országgyűlési többség és a kormány ellen. 62 A váci levél által kirobbant vitát már nem lehetett lokalizálni és moderálni. De e törekvés talán nem is állt a kormány és a kormánytöbbség szándékában. Lehetséges, hogy a kormányzat – észlelve a kormányzáshoz szükséges eszközei szűkösségét – tudatosan választotta a konfrontációt. Kossuthtal is persze, de még inkább a „szélbal” ellenében, amely sikereket látszott elérni a közvélemény megnyeréséért folytatott harcban a sajtóban és egyes vármegyék közgyűlésében is. Figyelmeztető jel lehetett, hogy több

választókerület megválasztotta Kossuthot, illetve két fiát képviselőnek, valamint – Kossuth intenciónak megfelelően – néhány vármegye és város közgyűlése határozatban vonta kétségbe az országgyűlés és az országgyűlés többségére támaszkodó kormány kompetenciáját néhány nagyfontosságú döntés meghozatalára. A „rend és szabadság” jelszavával fellépő parlamentáris kormány nem kerülhette el a „rend” és a „szabadság” összeegyeztetése, a parlamentarizmus működtetése, a hatalmi ágak elkülönítése kapcsán felvetődő alapvető kérdések tisztázását. De most már nemcsak az érvek csatája folyt. Sorompóba lépett az igazságszolgáltatás, illetve a kormány adminisztratív eszközökkel érvényesítette hatalmát. A parlamenti viták jellegét az is megváltoztatta, hogy már nem csupán elvek és előfeltevések, hanem megtörtént események és kormányzati intézkedések kerültek középpontba. A

hónapokon keresztül zajló politikai vitákból az öndefiníciós kényszer miatt a „„balközép”” sem maradhatott ki. E viták során kellett megfogalmazniuk a mérsékelt ellenzékiség mibenlétét egyfelől a kormánypárttal, másfelől a „szélballal” szemben. 1867 második felének és 1868 elejének a politikai berendezkedés alapkérdéseit érintő vitákat a „váci levélhez” közvetlenül kapcsolódó három „ügy” uralta: a Böszörményi-, a hevesi-, illetve a félegyházi-ügy. Mindhárom jellemzője, hogy a konfliktusok túlterjedtek a konkrét eseteken, s valóban a „berendezkedő liberalizmus” alapintézményeinek és alapnormáinak legérzékenyebb pontjaihoz vezettek el. A továbbiakban arra teszünk kísérletet, hogy a teljesség igénye nélkül, csupán néhány példát kiválasztva bemutassuk e szövevényes viták témagazdagságát, a kialakult álláspontok, gondolkodásmódok, érvek, toposzok jellegzetes típusait. Már csak

azért sem térhetünk ki e 61 Kossuth Lajos válasza Rudnay József úrnak, mint a váci kerület elnökének. (Magyar Újság, 1867 augusztus 28.) idézi: Deák Ferenc beszédei, V k im 248 l 62 Deák Ferenc beszédei, V. k im 248-249 l 23 feladat elől, mert az ekkor kiformálódó pozíciók hosszú időre határozták meg a magyar politikai gondolkodást. A „váci levél” körül heves, hosszantartó hírlapi vita is kialakult. 63 Ám mivel a felvetődő kérdések elsőrendű politikai problémákat érintettek, mi elsősorban a legfontosabb politikai színtéren, az országgyűlésben kifejtett álláspontok alapján mutatjuk be az egyes, jellegzetesnek talált politikai-ideológiai konstrukciókat. 7.21 A parlamentarizmus alapelvei – viták a Böszörményi-ügyről Ellentétben a Kassandra-levél esetével, a Magyar Újságnak a váci levelet közlő számát a hatóság elkobozta, s a királyi ügyek igazgatója még augusztus 29-én panaszbejelentést tett a pesti

esküdtszéki kerület bűnvizsgáló bírájánál a lap – és szerkesztője, Böszörményi László országgyűlési képviselő – ellen, mivel megítélése szerint a nyílt levél „a sanctio pragmaticánál fogva megállapított, s az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolat tettleges fölbontására célzó izgatást foglal magában”. 64 Az inkriminált mondatot már olvashattuk; az ügyész Kossuthnak e mondatát tartotta törvénysértőnek: „. én az osztrákház uralmát hazám függetlenségével s önállásával incompatibilisnek hiszem” Természetesen nem tartjuk feladatunknak az állásfoglalást abban a kérdésben, hogy jogszerű volt-e a vád, majd pedig az esküdtszék elmarasztaló ítélete Böszörményi felett; bennünket ezen ügy kapcsán a parlamentben 1867 októberétől zajló, de még az 1869-ben összeült új országgyűlésre is áthúzódó vita rétegei és a kialakult álláspontok érdekelnek. A vita egyik rétegét a

Kossuth „igazáról”, azaz a kiegyezés megítéléséről folytatott diszkusszió határozta meg. A másik szint az igazságszolgáltatás és a törvényhozás viszonyát, azaz a két hatalmi ág elkülönítését érintette. A harmadik téma a szabadságjogok – jelesül a sajtószabadság – problémáját feszegette. A negyedik vonulatot a parlamentarizmusról alkotott felfogások különbsége rajzolta ki. Végül – de nem utolsósorban – fontos csomópontját alkotta a vitának a parlament működésére vonatkozó szabályok – mentelmi jog, fegyelmi jog – újraértelmezése vagy éppen megalkotása. Azaz: terítékre került a „rendszerváltás” számos fontos, politikai és intézményi problémája, erőteljesen átszővemegterhelve a múlt örökségével, a politika-felfogások különbségéből adódó ellentétekkel, morális dilemmákkal, és persze, a párt-politikai taktika szempontjaival is. A történet mentelmi ügyként kezdődött. Ám rögtön

kiderült, hogy az erre vonatkozó törvények és a házszabályok hiányosak. Ami persze nem lehet meglepő, hiszen a liberális elvekre épülő parlament először került szembe a problémával. Érthető tehát, hogy Somssich Pál – a többség és az igazságügy-miniszter támogatásával – a közvádló kérésének megvizsgálására egy különbizottságot kívánt kiküldeni, amelynek a konkrét ügyre vonatkozó javaslat elkészítése mellett azoknak az elveknek a tisztázása is feladata lenne, amelyek alapján a hasonló ügyekben a képviselőház döntéseit meghozhatja. A vita már ebben a kérdésben sem nélkülözte a párt-politikai indíttatású gyanakvásokat és az indulatokat. 65 De talán nem tévedünk, ha a rendi és a liberális alkotmányosság elvein alapuló 63 lásd: Dányi Károly: Kossuth és a Deák-párt hírlapi vitája. im és Szekfű Gyula: Az öreg Kossuth im idézi Deák Ferenc beszédei, V. k im 250 l 65 lásd Az 1865-dik évi

december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 36-46 l. (1867 október 21) 64 24 parlamentarizmus közötti különbségek reflektálatlan, feldolgozatlan érzékeléséből fakadó tanácstalanság, gyakorlatlanság jeleit is felfedezni véljük mindkét oldalon. Voltak, akik magának a bizottságnak kiküldését fölöslegesnek tartották, mondván, léteznek olyan törvények, rendelkezésre állnak olyan precedensek, amelyek alapján döntést lehet hozni. Mások azzal indokolták ezzel szemben véleményüket, hogy a parlamentarizmus és a bírói rendszer átalakulását is magába foglaló liberális alkotmányosság bevezetése érvénytelenné tette a korábbi államberendezkedésen belül kialakult szabályozást. A többség a különbizottság létrehozása mellett döntött, ám a dilemmát nem mindenki számára oldotta meg. A „balközép” egyik tekintélyes alakjának számító Bónis Sámuel nem is vállalta a tagságot. A

visszalépését indokló szavaiban a „rendszerváltás” feldolgozásával kapcsolatos bizonytalanság tükrözik. „Régibb kor embere vagyok; a régibb kor erkölcseit, szokásait nem tudom mindenben levetkezni. Igaz, a képviseleti rendszer a régi követi rendszertől egészen különbözik; azonban én abban éltem le életem legkedvesebb napjait, s azon collegiális viszonyt, mely ugyanegy megye követei közt fennállott, tökéletesen ignorálni, levetkezni soha képes nem leszek.” Majd egy ellenvetésre megismétli: „Kijelentettem azt, és tudom is a különbséget a régi követi és a mostani képviselői állás közt; fájdalom, azt is tapasztaltam, tudom is, hogy a régebben fennállott collegiális viszony most már nem igen létezik; hanem – bocsásson meg a t. képviselőház – egyéniségtől függ mindennek felfogása” 66 A felszólalását kísérő „tetszés” és „helyeslés” mutatja, hogy mások sem tudtak még az új típusú

parlamentarizmus új normáihoz alkalmazkodni. Az érdemi vitára közel egy hónap után kerül sor, miután a kiküldött bizottság elkészítette a képviselői immunitás értelmezésére vonatkozó javaslatait és egyszersmind a konkrét üggyel kapcsolatos álláspontját. A bizottság „véleményes jelentése” az első kérdést illetően mindenben a liberális alkotmányosság korabeli felfogásának megfelelően értelmezi az „országgyűlési tag sérthetetlenségét”. Funkcióját két pontban írja le: „1. hogy a mit az országgyűlési tag, mint olyan, a házban és a házon kívül mond vagy tesz, azért csak az országgyűlés, és pedig azon háza által vonathatik feleletre, melyhez tartozik; 2. hogy a mit az országgyűlési tag nem mint olyan, és nem a törvényhozói hivatásának gyakorlása közben mond vagy tesz, azért csak a ház engedelmével vonathatik közkereset alá, s a tetten érés esetét kivéve, csak a ház előleges engedelmével

zárathatik el. Amaz biztosítja az országgyűlési tanácskozás szabadságát kívülről származó minden nyomás ellenében. Emez biztosítja a törvényhozó testület épségét arra nézve, hogy tagjai . el ne vonassanak törvényhozói tisztök gyakorlásától, s nem gátoltassanak a törvényhozásban való részvétben se a hatalom, se bizonyos célokra felhasznált vagy sugalmazott egyesek által. E kettős sérthetetlenség nem annyira az egyéni mentességnek előjoga, mint inkább a törvényhozó testület politikai teljes szabadságának és függetlenségének elengedhetetlen föltétele és követelménye.” Majd – tovább értelmezve a mentelmi jog funkcióját – ekként folytatja: „. a mentelmi jog nem terjedhet addig, hogy az országgyűlés tagjai fölötte álljanak a törvényeknek, s olyan tetteikért se vonatgassanak feleletre, melyeket nem mint országgyűlési tagok követtek el. Ez oly indokolhatlan kiváltság volna, melyet az országgyűlés

tagjai, saját érdekükben, bizonyosan még akkor sem vennének igénybe, ha világosan biztosítaná számukra a törvény az absolut mentességet.” Ezen elvi álláspontból vezeti le a bizottsági jelentés a mentelmi eljárás szabályait: „A mentelmi jog ekként megállapított fogalmánál fogva csak a felett van hivatva őrködni a törvényhozó testület, hogy a törvény álcája alatt megkísérlett erkölcsi és anyagi nyomás és zaklatás ellen védve legyen minden egyes tag; midőn tehát a ház concrét esetekben kénytelen határozni, csak e szempontot veheti figyelembe, s vizsgálódásának csak az lehet egyedüli tárgya, vajon az állítólagos vád, melynek alapján a ház egyik vagy másik tagjának perbe foghatására engedély kéretik, olyan-e, mely hazai törvényeink szerint és törvényes bíróság előtt indítandó keresetre alkalmas alapul kínálkoznék, ha 66 Bónis Sámuel felszólalása 1867. október 23 Az 1865-dik évi december 10-dikére

hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 48-49 l 25 valónak bizonyulna be? s vajon az állítólagos bűntény vagy vétség, s a vád alá helyezendő országgyűlési tag egyénisége közt mutatkozik-e összefüggés . de nem lehet soha eldöntés tárgya ama másik kérdés, vajon az emelt vád objectiv és subjectiv tényálladéka megvan-e valósággal? Ezen kérdés eldöntése – a mennyiben a törvényhozó testület a vádnak nem bírája – már túlhaladná a háznak hatáskörét és hivatását, s káros eredményre vezetne: mert a vád jogosultságának indokolt megállapítása által vagy olyan erkölcsi nyomás gyakoroltatnék a bíróra, mely a vád független megállapítását s a kereset független elítélését sok esetben kétessé tenné, sőt meghiúsítaná, vagy pedig a törvényhozó testület tekintélyének ártana az által, hogy a bírói eljárás, a vád jogosultságára nézve a ház nézetével ellenkező eredményt

mutatna fel.” [A mi kiemelésünk] Ezen elvek és eljárásjogi szabályok alapján ajánlja a bizottság Böszörményi kiadatását, mondván: „. a ki netalán a közvádló által fölemlített sajtóvétséget csakugyan elkövette: az, ugyanazon törvénynél fogva és annak értelmében, esküdtszék elé állíttathatik; kétségtelen az is, hogy az 1847/8. XVIII. törv c szerint a hírlapi cikkekért felelettel tartoznak a lap felelős személyei is azon esetben, ha a cikkíró feleletre nem vonhatnék; kétségtelen az is, hogy Böszörményi László képviselő egyszersmind lapszerkesztő, s mint ilyen felelős; kétségtelen végre, hogy azon cikk, melynek szövegében a közvádló sajtóvétséget lát, a Böszörményi László által szerkesztett »Magyar Újság« 121-dik számában csakugyan megjelent. Abban tehát, hogy az állítólagos sajtóvétség miatt Böszörményi László képviselő, mint felelős szerkesztő, eljárás alá vonatni céloztatik: nem

lát a bizottság olyan jelenséget, mely a ház egyik tagja, mint olyan ellenében, puszta üldözésre és merő zaklatásra mutatna; s hajlandó azt a bizottság a közvádló tiszti kötelességeiből folyó olyan törekvésnek tekinteni, melynek célja nem egyéb, mint érvényt szerezni a törvénynek minden irányban.” 67 Az elveket illetően nincs vita a parlamentben, általános elismeréssel fogadják a „balközéphez” húzó Perczel Mór bizottsági elnök és a kormánypárti Horváth Lajos bizottsági előadó által aláírt jelentésben megfogalmazottakat. A konkrét ügyről, Böszörményi kiadatásáról folyó vita viszont indulatokkal teli és széttartó. Számos témát érint, és igen gyakran torkollik ügyrendi vitába. Nyilvánvalóan azért is, mert nem csupán a mentelmi eljárás szabályrendszere hiányzott, hanem a házszabályok is meglehetősen hézagosak, talán azt is mondhatjuk, bizonytalanok voltak. Számos elemük a rendi parlamentarizmus

amúgy is sokértelmű tradícióihoz tartozott. Másfelől viszont az angol parlament szabályaira való folytonos hivatkozás mégis csak jelzi a tájékozódás új irányát. De persze, a korszakra végig jellemzően, az ügyrendi viták a „parlamenti taktika” részét is alkották – miként ezt az egyik radikális képviselő, Halász Boldizsár ki is mondotta. 68 Alighanem a „parlamenti taktikának” is szerepe volt abban, hogy – miközben a hatalmi ágak elkülönítését, a bírói hatalom függetlenségét mindenki elfogadta – a vita minduntalan Böszörményi bűnösségének megítélésébe csapott át, mégiscsak megsértve a bírói hatalom függetlenségét. A nemzetiségi ügyek kivételével mindig a baloldallal szavazó szerb képviselő, Miletics Szvetozár által benyújtott indítvány például „bűntett vagy vétség” hiányára hivatkozva javasolja megtagadni a „sajtóperi vizsgálat” megindításának engedélyezését. A politikai

szándék ugyan nyilvánvaló, ám azt feltételezzük, nem csupán abból, hanem a parlamentarizmus-felfogás sajátosságaiból is következett az állásfoglalás. Az „okadatolás” legalábbis erre enged következtetni véleményünk szerint. Miletics szerint ugyanis a mentelmi ügyekben „. minden képviselő hivatva van nem ugyan bírája, de megbírálója lenni, vajon azon szavak vagy tettek képezik-e valamely bűntett vagy vétség tárgyát, azaz, azon tett büntetendőnek van-e a sajtó- vagy köztörvény szerint megjelölve: mivel különben az országgyűlés, ha ezt nem tehetné, csak a törvényszéknek »unterlegte Post« [alávetett hely] volna, a képviselők immunitása illusorius volna”. 67 lásd Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Irományai. III k Pest, 1868. 21-23 l 68 Halász Boldizsár felszólalása 1867. november 13 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának

Naplója. V k im 216 l 26 De rögtön továbbmegy, és el is végzi a „szavak és tettek” „megbírálását”, amennyiben az országgyűlés által kimondani javasolja: „a váci levél fennemlített szavaiban pedig nincs izgatás, annál kevésbé pedig tettleges felbontásra [mármint a birodalmi kapcsolat felbontására] való izgatás, hanem bennük csak ezen kapcsolat összhangzása vagy össze nem hangzása az ország függetlensége és önállása fölött mondatik ki a vélemény”. S mivel „az egész sajtószabadság illuzorius volna, ha a törvényszék a vélemények felett is ítélne” az országgyűlés nem engedheti meg a vizsgálatot Böszörményi ellen. 69 Mások persze vagy más eredményre jutottak a „megbírálás” során, vagy pedig – miként a bizottság állásfoglalásában is láttuk – az ilyetén „megbírálást” a független bíróság hatáskörébe tartózónak vélték. Természetesen nem vállalkozhatunk annak

eldöntésére, hogy az egyes megnyilvánulásokban a politikai taktika vagy a jogi meggyőződés szempontjai játszották-e a nagyobb szerepet, ám az kétségtelen, hogy a vitában újra és újra megjelenik az ellentmondás a mindenki által üdvözölt elv – a bírói függetlenség – és a konkrét ügyben történő jogi állásfoglalás között. Mégis azt feltételezzük, hogy a „balközép” álláspontjában nagyobb szerep jut a „parlamenti taktika” szempontjainak, mint a jogi megfontolásoknak abban, hogy e vitában a „szélballal” együtt lép fel. Az érvelésben megmutatkozó különbségek legalábbis erre utalnak A „balközép” egyik vezető személyisége, Nyáry Pál egyetért a bizottsággal abban, hogy a mentelmi ügyekre vonatkozó szabályok megalkotása valóban nagyjelentőségű, elvi fontosságú ügy, amelynek kapcsán „. nem pártok, hanem magának a képviselőtestületnek, sőt, többet mondok, magának az összes törvényhozó

testületnek legszentebb érdekei forognak kérdésben . mindenki belátja, úgy hiszem, azt is, hogy egy nagy horderejű feladat vár reánk, melyet meg kell oldanunk, s a hozandó határozatunk által úgy oldanunk meg, hogy mind a képviselőtestületnek függetlensége, sérthetetlensége és, hozzáteszem, méltósága fenntartassék, de egyszersmind az állam s az érdekelt felek törvény biztosította jogigényeinek is lehetőleg elég tétessék.” Ő maga nemcsak az elveket fogadja el, hanem a bizottság következtetéseiben is osztozik. Neki – Mileticscsel ellentétben – nincs kétsége aziránt, hogy „a fennforgó vád állítólagos tárgya sajtótörvényünk szerint vonhat maga után esküdtszéki eljárást”. Ám a vitákban gyakran felbukkanó „prókátoros” logikával Nyáry a „sajtóvétség” és Böszérményi személye közötti összefüggést mégis vitatja, mondván: a közvádlót semmi nem akadályozza meg abban, hogy a szerzőt – tehát

Kossuthot – idéztesse perbe. Így talál tehát alapot a kiadatási kérelem elutasításához; sőt, erkölcsi alapot a szerinte a gondolat- és a sajtószabadságot fenyegető ügyészi kérelem miatti megbotránkozáshoz. „. ha a közvádló eljárását tekintem, kénytelen vagyok azon gondolatra jönni, hogy a közvádlónak egyéb célja nem is lehet, mint semmivé tenni magát a gondolatszabadságot egyedül biztosító törvényt. . Ő mindenesetre Böszörményi Lászlót és csakis Böszörményi Lászlót akarja első sorban tenni bűnössé. Körülbelül úgy cselekszik, mint Shylock Shylocknak Antonio testéből egy font húsra szüksége van, és mert szüksége van, ahhoz neki joga is van, és azért van joga, mert ő Antoniot gyűlöli, s azért gyűlöli Antoniot, mert keresztyén. T ház, ha ez nem zaklatás, nem tudom milyen mérvet kell venni azon zaklatásnak, mely a ház által ilyennek valaha elismertessék.” Érvelése e ponton a sajtószabadság

védelmébe fordul át, így folytatván: nem tudja elhinni, hogy „a tisztelt ház . ily álokoskodás, ily fogások által oda hagyja magát vezettetni, hogy a sajtószabadságot egyedül biztosító eme törvényen saját határozata által üttessék oly tág rés, melyen át az alkotmány visszaállítása óta szünetelt bűnvadászok serege betörve, dicstelen mesterségét újabban szabadon űzhesse.” 70 Talán nem tévedünk, ha ebben az érvelésben a pártszempontok érvényesülését feltételezzük. 69 Miletics Szvetozás felszólalása 1867. november 13 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 214 l 70 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 219 l (1867. november 18) 27 Természetesen azt sem gondoljuk, hogy a többség véleménye mellett érvelő Horváth Lajost csupán a liberális alkotmányosság értékrendje vezérli, amikor –

Nyárynak válaszolva – az adott ügyben rejlő, a „pártkérdéseken” túlmutató tanulságokat más irányban bontja ki. De mégis, ő az igazságszolgáltatásnak a törvényhozástól való függetlenségét védi, illetve a törvények uralmának a képviselőkre is vonatkozó érvényességét hangsúlyozza. „Meglehet, a bizottság által fölállított elméletnél fogva, igen sok esetben lesz kénytelen a ház megadni az engedélyt akkor is, midőn az állítólagos vád tárgya, vagy a vád és a vádlott képviselő személye közt az összefüggésnek csak laza jelensége forog fönn; de igaz az is, hogy ezen elméletnél fogva a bírói eljárás függetlensége és szabadsága lehetőleg biztosítva lesz. Én pedig, t ház, az igazságszolgáltatás szabadságára és függetlenségére igen nagy súlyt helyezek, elannyira, hogy míg egy részről mindig visszautasítanám a hatalom minden olyan törekvését, mely arra volna irányozva, hogy megtámadja a ház

épségét, egyes tagjai jogosulatlan zaklatása által: úgy viszont, én legalább, soha nem használnám föl az immunitást ürügyül arra, hogy a képviselőház egyes tagjai csak azért meneküljenek a törvényes eljárás szigora alól, mert esetleg képviselők. Ez, t ház, mélyen sértené a közérzületet és bántaná a képviselő testület méltóságát és tekintélyét, mert azon, szerintem alaptalan föltevésre nyitna tért, hogy éppen azok vonják ki magokat a törvény alól, kik arra hivatvák, hogy a törvényt alkossák és végrehajtása fölött őrködjenek.” 71 [A mi kiemeléseink] A radikális Halász Boldizsár nem sok szót veszteget az immunitás elvi problémáira. Noha a kérdést maga is döntő fontosságúnak tekinti, azt már beszéde bevezető mondataiban összeköti a sajtószabadság és „Magyarország eddigi, a törvényalkotás-, végrehajtás- és magyarázásra vonatkozó közjogának” megváltoztatásával. A bizottság által

felállított elveket maga is „kénytelen” elfogadni, mivel – ismeri el – a mentelmi ügyek kezelésére vonatkozó szabályok eddig nem léteztek. Ám rögtön áttér egy másik kérdésre, a sajtószabadság kérdésére, s a konkrét ügyet ennek keretein belül értelmezi. Számára a Böszörményi ellen emelt vád nem más, mint a kormánynak a sajtószabadság elleni támadása. Érvelése szerint Kossuth szövege voltaképpen nem is tehető jogi eljárás tárgyává, hiszen – jelenti ki – közjogi kérdéseket érint, „s így minden attól függ, hogy melyik párt szemüvegén nézzük”. A hatalommegosztás tételéről is más jut eszébe, mint az imént idézett Horváth Lajosnak; ő Montesquieu könyvére hivatkozva nem a törvényhozó és bírói, hanem a törvényhozó és a végrehajtó hatalom összefonódásának veszélyeiről beszél. Talán azért, hogy az ismét hatályossá vált sajtótörvénnyel – tehát egy 1848-as törvénnyel – való

közvetlen vitát elkerülhesse, és annak „drákói szigoráért” a kormányt marasztalhassa el. De megfelelőnek tartotta az alkalmat arra is, hogy az igazságszolgáltatási rendszer átalakítására vonatkozó javaslatot nyújtson be; beszédét egy olyan törvénymódosítási indítvánnyal zárta, amely a közvádló és a vizsgálóbíró, valamint a perbefogatási bíróságok helyhatóságok által történő választását mondaná ki. A konkrét ügyre térve egyfelől kétségbe vonja, hogy Kossuth inkriminált mondta – amelyet egyébként „nem szükséges passzusnak” minősít – „veszélyes izgatásnak” minősíthető, másfelől Nyáry érvelését ismétli meg, kiegészítve a szélső baloldalon éljenzést kiváltó megjegyzéssel: 71 Horváth Lajos felszólalása 1867. november 18 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 220 l 28 „Úgy látszik, az államügyész úr attól tart,

hogy hátha Kossuth Lajos haza jövén, magát védené. Ez esetben az esküdtszék ülését a Rákos mezejére kellene áttenni, mert Pest városában alig volna található tér vagy terem, melyben a hallgatóság megférne.” 72 Az utóbbi feltételezése bizonyára helytálló volt. De Kossuth e vitának távollétében is résztvevője volt. Bár a kormánypárt és a „balközép” – amennyire csak lehetséges volt – kerülte nevének említését, a „szélbal” – nyilván az iránta érzett hűségből, de politikai megfontolásokból is – újra meg újra bevonta a vitába. A Böszörményi-ügynek pontosan az adta meg politikai jelentőségét, hogy egyfelől összekapcsolódhatott a sajtószabadság védelmével, illetve a kormány elleni támadással, másfelől összeköthető volt Kossuth nevével, a kiegyezés elutasításával. * Böszörményit végül a képviselőház kiadta 183:91 arányban, 122 képviselő távollétében és 6 tartózkodással. A

„balközép” és a „szélbal” együtt szavazott; a „parlamenti taktika” szempontjai ez esetben erősebbek voltak, mint más, mondjuk a hatalmi ágak elválasztásával, a bírói függetlenséggel kapcsolatos elvi megfontolások. Igaz, a középbal egyik vezére, Ghyczy Kálmán, szerette volna a szavazásra feltett kérdést kettébontani, az elvi és a konkrét ügyben külön szavazni, ám a többség ezt a kibúvót nem tette lehetővé. A szavazás nem zárta le a vitát még a parlamentben sem. Az ügy ismét napirendre kerül az esküdtszék ítéletének kimondásakor, majd pedig – közel két év után, már az újraválasztott képviselőházban – Böszörményinek a fogházban bekövetkezett halála után. E későbbi epizódot csak azért említjük itt meg, mert az a vita is a házszabályokról – s a parlamenti illemről – folyó polémiába torkollott. A heves vitát a hazatért Irányi Dániel, Kossuth egyik legközvetlenebb munkatársának és

legtovább kitartó hívének, a Magyar Újság Böszörményit követő szerkesztőjének egy mondata váltotta ki. A kormánynak a bírói függetlenséget fenyegető intézkedéseinek példájaként említette fel Böszörményi „törvénytelen” elítélését, sőt, az igazság-ügyminisztert egyenesen Böszörményi „halálra kínozásával” vádolta meg. Irányi magatartását a „szélbal” sem védte, ám a fegyelmi eljárás kezdeményezését – a szólásszabadságra hivatkozva – a teljes baloldal elutasította. Sőt – a konkrét ügyet egy házszabály-értelmezési vitává változtatva – még Deák azon javaslata ellen is tiltakoztak, hogy az országgyűlés mondja ki „rosszallását” az elhangzottak miatt. A szavazáskor – négy képviselő kivételével – tiltakozásként a baloldal az ülésteremtől kivonult. De jegyezzük meg, hogy a „szélbalhoz” tartozó Szilágyi Virgil nemcsak megszavazza a „rosszallást”, hanem felszólalásában

mentesíti is a vád alól Horvát Boldizsárt, elmondva, hogy az igazságügy-miniszter akár egy magánlevélben megfogalmazott kérés alapján is hajlandó lett volna a büntetés felfüggesztésére. Ám Böszörményi – Szilágyi szerint meg nem nevezett barátai tanácsát követve – még azt is elutasította, hogy Szilágyi írja meg a levelet.73 Akadtak még tehát – ha nem is sokan – olyan képviselők, akik a honorácior parlamentekben kívánatosnak tartott normáknak megfelelően, legalábbis egy-egy esetben az általános morálisés illemszabályok betartását a pártszempontok ellenében magukra nézve is kötelezőnek tartották. 72 Halász Boldizsár felszólalása 1867. november 18 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 222-225 l 73 Szilágyi Virgil felszólalása 1869. június 24 és 25 in: Az 1869-dik évi ápril 20-dikára hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. II k

(szerk Greguss Ágost) Pest, 1869 94 és 98-99 l 29 7.22 Hatalommegosztás a kormány és a megye között – a hevesi-ügy Szinte egy időben az imént tárgyalt üggyel került az országgyűlés napirendjére a váci levélhez közvetlenül kapcsolódó „hevesi-ügy”. 1867 október 21-én két interpelláció is elhangzik a parlamentben, amely magyarázatot kér a kormány Heves megyével kapcsolatos eljárását illetően. A kormány ugyanis a belügyminiszter rendeletének végrehajtását ismételten megtagadó Heves megyei közgyűlését felfüggesztette és az uralkodóval királyi biztost neveztetett ki. Az eseménysort Eger város képviselőtestületének Kossuthtal – és a határozat meghozatalakor már elkobzott és büntetőeljárás alá vont váci levélben foglaltakkal – szolidarizáló határozata indította el. A „felejthetetlen nagy hazafinak” címzett levél, miután sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy Kossuth nem kíván hazatérni, így

folytatja: „Midőn e fölött egy részről fájdalmunkat fejezzük ki, hogy Önt, felejthetetlen nagy hazafi, ki az 1848diki törvényeket, melyekben van letéve hazánk nagysága és jövője, alkotá, s kinek lángelméjére jelen helyzetünkben oly nagy szükségünk volna, nélkülözni vagyunk kénytelenek, másrészről megnyugvással fogadjuk ezt azon saját lelkiismeretéből merített fontos okoknál fogva, melyekkel bennünket egészen meggyőzött, biztosan hívén és remélvén, hogy nemsokára jönni fog az idő, midőn Önt hazánk földén személyesen tisztelhetjük. Fogadja végre Ön irányában állandóan érzett szeretetünk és tiszteletünk jelen kifejezését, hű ragaszkodásunk s törhetetlen bizalmunk jeléül pedig fogadja jelen sorainkkal küldött honfiúi üdvözletünket.” 74 Az interpellációkra válaszoló belügyminiszter szerint a kormány nem tehetett mást, mint hogy a rendelkezésére álló eszközök közül az „enyhébb

rendszabályt” választva, felszólítsa a megyei hatóságot az alkotmánysértő elvekkel azonosuló határozat megsemmisítésére. S mivel a megyei közgyűlés – kétszeri figyelmeztetés ellenére – ezt megtagadta, sőt, Eger város határozatát védelmébe vette, „a kormány előtt nem maradt más út nyitva, mint a rendelet végrehajtását a korábbi gyakorlathoz képest kir[ályi] biztos által eszközölni”. Dicséretes nyíltsággal azonban egy általánosabb érvényű okát is adja a kormány intézkedésének: „. nem tűrni, gátat vetni oly elvek nyílt pártolásának, melyek a koronás fő, a törvényes alkotmány iránti hűséggel össze nem egyeztethetők; elejét venni ily veszélyes elvek elterjedésének, melyek összes közjogi viszonyainkat halomra dönthetnék . A kormány teljes tudatával bír annak, hogy csak kötelességet teljesített, s hogy a történtekkel szemközt közönnyel viseltetvén, miután nemcsak tetteiről, hanem

mulasztásaiért is felelős, oly hanyagságot és mulasztást követett volna el a haza nyugalma és az alkotmány épsége ellen, mely fölött őrködni hivatva van, melyet se felséges urunk, se e ház fóruma, se saját lelkiismerete előtt nem bírna igazolni.” 75 Most sem kívánunk állást foglalni abban a kérdésben, hogy jogszerű volt-e az eljárás, ám annyit megállapíthatunk, hogy a kormánynak volt oka a beavatkozásra, hiszen sem Eger város, sem Heves megye határozatában kifejezésre juttatott érzület nem volt elszigetelt. Mintegy Kossuth felszólításának engedelmeskedve, több képviselőtestület hozott hasonló határozatokat, vagy készült ilyenek meghozatalára. S bár kétségtelen – s ezt maga a kormány sem vonta kétségbe –, hogy a kormány és a helyhatóságok közötti viszony a közigazgatási törvény hiányában jogi értelemben tisztázatlan volt, a politikai megfontolások erőteljesebbek voltak a jogi aggályoknál. 74 idézi

Deák Ferenc beszédei, V. k im 250 l Wenckheim Béla belügyminiszter válasza 1867. október 30 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 54-55 l 75 30 A dilemma feloldásában persze segítséget nyújtott a parlamentáris kormányzattal, a felelős kormány hatáskörével kapcsolatos államelméleti felfogásuk. Sok példát láttunk már arra, hogy a mérsékelt liberálisok állammodellje „centralista” volt; elképzeléseikben – a korabeli szóhasználatot alkalmazva – a megyék közigazgatási szempontból „nem coordinált, hanem subordinált” viszonyban álltak a parlamentnek felelős kormánnyal. A renitens megyék „lázadásának” elterjedését a kormánynak sikerült megakadályoznia, ám arra nem volt eszköze, hogy a politikai vita kirobbanását megakadályozza. A „Böszörményiügy” mellett a „hevesi-ügy” is nagy visszhangot keltett; hetekig uralta a parlamenti vitákat Ebben

az esetben is elmondhatjuk: a vita messze túlterjedt a konkrét ügyön és összekapcsolódott a politikai diskurzusok más témáival. A politikai berendezkedés alapintézményei és normái csakúgy szóba kerültek, mint a nemzetiségi probléma, s persze e vita is beleolvadt a pártok öndefiníciós törekvéseibe; az önkép és ellenségkép kialakítására, a jövőképek megfogalmazására irányuló programalkotás folyamataiba. Egyszóval: az ugyancsak Kossuthhoz kapcsolódó ezen „ügy” is politikailag jelentős vitákat váltott ki, mivel a párttagoltságot és a politikai kultúrát formáló, alakító tényezővé vált. Az ügy napirendre kerülése nem volt a kormány és a Deák-párt ellenére. Maga Deák is amellett érvelt a már-már napi rendszerességgel kirobbanó ügyrendi vitában, hogy a „dolog” fontossága miatt megérdemli az elmélyült tárgyalást és Eötvös sem sajnálta az időt, mert – vélte – „valamennyiünknek nem lehet más

az érdeke, mint az, hogy jöjjünk vele tisztába”. Számukra persze nem a miniszteri válasz elfogadása vagy elutasítása miatt volt fontos a „dolog”, már csak azért sem, mert a szavazás kimenetele iránt aligha volt bennük kétely. „Méltóztassanak megfontolni, hogy ezen kérdésnek eldöntése és az ez érdemben hozandó határozat egyrészt azoknak aggodalmait érinti, kik a megyei autonómiát féltik, más részről azokét, kik attól tartanak, hogy bizonyos körülmények közt a kormánynak eljárni és a felelősség korlátai közt a rendet fenntartani lehetetlen” – mondja Deák. 76 Eötvös is el szeretne szakadni a „napi” kérdéstől, bár elfogadja, hogy „minden nagyobb és főképp napi kérdések bizonyos összefüggésben állnak egymással”. Ő így nevezi meg a „nagyobb kérdést”: „a megyei rendszernek és a miniszteri felelősségnek egymás iránti correlatiója”. 77 [A mi kiemelésünk] A baloldal viszont nem teoretikus,

hanem politikai vitát akart folytatni. A „szélbal” nevében tett indítvány nem pusztán a belügyminiszteri válasz elutasítását, hanem a kormány vád alá helyezését javasolta 78. A „balközép” nevében felszólaló Tisza ugyanakkor ezt az indítványt „elannyira nem helyeselte”, hogy másikat nyújtott be, melyben „csupán” annyit akart határozatban kimondatni a képviselőházzal, hogy „a minisztériumnak Heves vármegye ellen követett eljárását, mint törvénybe ütközőt, nem helyeselheti”. 79 A több napos vita zömében az alapkérdésről, a kormányzati rendszer alapelveiről folyt, ám nemcsak arról. Mint jeleztem, az ellenzék két csoportja eltérő célok által vezettetve és csak részben érintkező érvek felhasználásával a kormány – és az országgyűlési többség – politikája ellen intéztek általános támadást. A csapongó, olykor terjengős, öt ülésnapot kitöltő vitában az imént jelzett három szándéknak

megfelelően három alapvető vonulat rajzolódik ki. A kormánytöbbség szónokainak egyik 76 Deák Ferenc felszólalása 1867. október 30 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 60 l 77 Eötvös József felszólalása 1867. október 30 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 63 l 78 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 70 l 79 Tisza Kálmán felszólalása a hevesi ügyben 1867. október 30 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 72 l 31 része – köztük olyan meghatározó jelentőségű személyek mint Deák és Eötvös – a kormányzati rendszert érintő problémára koncentrálnak. A „szélbal” – Kossuth intencióit követve – a kiegyezés egészét vette bírálat alá, olykor burkoltan, de nem egyszer

teljes nyíltsággal az ügy politikai válsággá mélyítésére törekedve. A „balközép” szónokai – ha jól értelmezzük beszédeiket – főként saját öndefiníciós nehézségeikkel birkóznak mind a „nagyobb”, mind a „napi” kérdésben. S persze, a szereplők egymásra is reagálnak, védik álláspontjukat a támadások ellen, illetve maguk is támadnak. A jobbközép vezérszónokaként megszólaló Eötvös a probléma államelméleti kérdéseire koncentrál. Szerinte „. fontosabb tárgy, mint az, mely előttünk fekszik, alig kerülhet a t Ház tárgyalása alá, nem azért, mert ez miniszteri kérdés [értsd: bizalmi kérdés], hanem azért, mert ezen speciális kérdés . alkalmat szolgáltat arra, hogy a Ház nézeteit mondja ki azon viszonyra nézve, mely a kormány felelősségének elve és a megyei rendszer között létezik.” [A mi kiemelésünk] Miután – naivságát elárulva, de lehetséges, hogy csak tettetve azt – reményét fejezi

ki, hogy e kérdést senki nem tartja majd pártkérdésnek, tényleg a politikai berendezkedés elvi fontosságú témájaként ragadja meg az ügyet, kísérletet téve arra, hogy kiemelje a pártpolitikai és érzelmi megközelítések köréből. Siet leszögezni, hogy a „megyei intézvényeinket őseink egyik legbecsesebb hagyományának” tekinti maga is, és „nincs senki”, aki ne akarná fenntartani azokat. A véleménykülönbség – véli – másban van: „vajon ezen célt akkor érjük-e el biztosabban, ha a megyéknek olyan hatáskört követelünk, minőt magának Heves vármegye követel? vagy azáltal, ha ezen intézvényünket összes alkotmányunkkal összhangzásba hozzuk?” 80 Eötvös válaszát már többször ismertetett államfelfogásából kikövetkeztethetjük. Az indoklást – válaszolva a baloldal részéről elhangzott érvekre – törvénymagyarázattal kezdi. Ez esetben teljes joggal hivatkozhat az alkotmányt valóban gyökeresen

átalakító 48-as törvényekre, amikor a megyék hatáskörét úgy kívánja megvonni, hogy azok „nemcsak a régi magyar alkotmánnyal, hanem a 48-i törvényekkel is” megegyezzenek. „Ha tehát arról van szó, vajon a megyei közgyűlésnek valamely joga és hatásköre olyan-e, mely az 1848. 16 törvénycikknek szavai alatt értetik, nem elég bebizonyítani, hogy a megyék vagy legalább egyes megyék ezen jogot 1848 előtt gyakorolták, hanem be kell bizonyítani, hogy ezen a megye által követelt jog az 1848-i törvényekkel összeütközésben nem áll, hogy jelesen . azon jog, melyet Heves megye magának követelt, nem áll ellentétben az 1848-i 5. törvénycikkel, mely a miniszteri felelősséget tárgyazza.” A bizonyítást természetesen lehetetlennek gondolja. Mert – folytatja – ha a megyék hatáskörét az 1848 előtti elvek alapján fogják értelmezni, ha a belügyminiszter „felelősségére hivatkozva a végrehajtásra semmivel több befolyást nem

gyakorolhat, mint az egykori tárnokmester, . a belügyminiszter valóságos tárnokmesterré válik” Az 1848-as törvényhozásnak pedig nyilvánvalóan nem ez volt a szándéka – vonja le a következtetést. „ az 1848-i törvényhozás, midőn a miniszteri felelősség elvének megállapítását a legnagyobb alkotmányos vívmánynak tekintette, a felelősséget . kereste abban, hogy a törvényhozás a felelősség által a kormányzás irányára befolyást gyakoroljon, azaz valóságos parlamentáris kormányt hozzon be.” [A mi kiemeléseink] Az érvelést aztán kitágítja: „Márpedig parlamentáris kormány a megyei hatóságnak ily interpretációja mellett, minőt Heves megye követel, lehetetlen. Bíróvá teszem e kérdésben – nem a tisztelt Házat: e kérdés egyike azoknak, 80 Eötvös József: A hevesi ügyben (öt beszéd) in: Eötvös József: Arcképek és programok. (szerk Fenyő István) Magyar Helikon, Bp. 1975 674 l 32 melyek 1848 óta egész

Európa és Amerika államférfiainak és tudósainak gondolkozási tárgyát képezi; és nem fognak találni egyet is, ki, ha a megyék szabadságának ily értelmezését adunk, parlamentáris kormányunkat másnak tartaná, mint egy szép frázisnak, melynek semmi alapja nincs.” 81 [A mi kiemelésünk] A vitában – személyes okokból – még egyszer megszólal, válaszolva a baloldal néhány szónokának azon „fogására”, hogy érveit centralista múltjára hivatkozva kívánták hitelteleníteni, felidézve a „municipalisták” akkori vezérének, Kossuthnak vádjait. „.én 1843-ban sem állítottam fel soha a centralizációnak azon nemét, mint Magyarországban behozandót, mely akkor Franciaországban létezett: mert az, melyet én kívántam, nem volt más, mint azon dolgok centralizációja, melyek egyenesen csak az országot érdeklik. Amit kimondottam tegnapelőtt, azt kimondottam 1843-ban is, hogy ti. Magyarországnak alkotmányossága, Magyarországnak

fejlődése attól függ, hogy az önkormányzat elvét vigyük keresztül következetesen a politikai élet minden fokozatain, azaz vigyük keresztül úgy, hogy arról ami az országé, csak az ország, ami a megyét, arról csak a megye, és a mi a községé, arról tisztán és egyedül csak a község határozzon.” [A mi kiemelésünk] Önigazolásként – s talán a meggyőzés céljából is – ígéretet tesz arra, hogy a Reform című munkáját kiadatja és „kedveskedni fog vele” vitapartnereiknek és mindazoknak, „kik engem meg akarnak annyira tisztelni, hogy egy példányt elfogadnak”. 82 Eötvös persze hivatkozhatott volna az Uralkodó Eszmék második kötetére is, bizonyságként, hogy ő nem az önkormányzatiság ellenfele, hanem a rendi alkotmányossággal szembe állított liberális alkotmányosság híve volt. A rendi alkotmányosság bástyájaként funkcionáló, a rendi politizálás tradícióit – és a bázisát, birtokos nemesség politikai

monopóliumát – átörökítő megye elleni fellépését alapvetően valóban a parlamentarizmus értékrendje motiválta 1867ben csakúgy, mint 1843-tól kezdve folyamatosan. Felszólalása első részében Deák is ebben az értelmezési keretben határozza meg a vita tárgyát, s ő sem tartja „elveszettnek az időt”, amelyet „. a fönnforgó kérdések tisztába hozatalára fordítunk, mert amiről most tanácskozunk, az politikai életünk lényeges érdekeivel áll kapcsolatban”. A kérdés lényegét ekként határozza meg: „Némelyek azon aggódnak, hogy a kormánynak Heves megye irányában követett eljárása a megyék törvényes jogait és a honpolgárok szabadságát veszélyezteti; mások ellenben attól félnek, hogy oly megyei hatalom, minőt Heves vármegye követelt magának, a rend fönntartását tenné lehetetlenné, megakasztaná a közigazgatást és magát a parlamentáris kormányrendszert is megdöntené.” A vita ötödik napján felszólalva

az addig elhangzottakat, a szerinte helytelenül polarizálódó álláspontokat is értékeli. „Törvényhozói helyzetünkben nem a haza érdekében működnénk, ha vitatkozásainkban úgy akarnánk egymással szembe szállani, hogy az egyiknek csak a szabadság, a másiknak csak a rend volna jelszava. Alkotmányos országban e kettőnek szoros kapcsolatban kell állani egymással A szabadság nem abban áll, hogy kiki tehessen, amit akar, mert ilyen szabadság mellett a hatalmasok mindent tehetnének, a mit akarnak, a gyenge még azt sem tehetné, a mihez joga van. A rendnek fönntartására pedig éppen nem szükséges a hatalomnak korlátlan uralma, mert ez a szabadságot tenné lehetetlenné és magát az alkotmányt semmisítené meg. E kettőt egyesíteni kell De erre nem elég, hogy a nemzet és a fejedelem együtt alkossák a törvényeket, nem elég, hogy a fejedelem azokat szorosan megtartsa és végrehajtsa; hanem múlhatatlanul szükséges az is, hogy a polgárok a

törvénynek és a végrehajtás körében a fejedelem törvényes hatalmának engedelmeskedjenek.” [A mi kiemelésünk] Jól tudjuk, hogy a parlamentarizmus korabeli liberális felfogása a végrehajtás körébe tartozó „fejedelmi hatalmon” voltaképpen a felelős kormány hatalmát értette; a megkívánt engedelmesség tehát a kormány – természetesen törvényes – intézkedései iránti engedelmességet jelentette. Deák szerint az 1848-as törvények is ezt a felfogást tükrözik 81 82 Eötvös József: A hevesi ügyben i.m 676 l Eötvös József: A hevesi ügyben i.m 685 l 33 „A szabadság és rend fönntartásának elvéből indult ki a magyar törvényhozás minden intézkedésében. E két elvet tűzte ki az 1848-diki országgyűlés akkor is, midőn a megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról rendelkezett, mert a 15-dik cikkely bevezetésében világosan kimondotta, hogy »A megyei szerkezetnek, Magyarhon és kapcsolt részei alkotmányossága

védbástyáinak, a közszabadsággal összhangzásba hozatala, egyszersmind a közigazgatásnak időközben is minden megakadástól megóvása tekintetéből rendeltetik« stb. Azt akarta tehát az 1848-diki törvényhozás, hogy a közszabadság is fönntartassék, időközben a közigazgatás is minden megakadástól megóvassék.” [A mi kiemelésünk] Az elvi fejtegetésekből eredménye így hangzik: „Nekünk a törvényhozás terén feladatunk soha nem lehet az, hogy e két vezérelv közül az egyiket a másiknak föláldozzuk, hanem arra kell törekednünk, hogy a kettőt összhangzásba hozzuk.” 83 [A mi kiemelésünk] A konkrét ügyre vonatkozó következtetését pedig ekként vonja le: „A ház több tagja, de maga az 1848-diki törvények . a megyéket az alkotmány védbástyáinak nevezte Osztozom ezen nézetben. De ha a megyék oly hatósággal és annyi hatalommal volnának fölruházva, minőt Heves vármegye magának tettleg követelt; ha a megyéknek

joguk volna a felsőbb rendeleteket, midőn azokat törvényteleneknek hiszik, egyszerűen félre tenni, a kormánynak az engedelmességet megtagadni; ha a kormánynak nem suborinálva, hanem csak coordinálva volnának; ha a kormánytól nem függnének, ha tetteikért felelősek senkinek sem volnának; de a felelős minisztérium intézkedéseinek sikerét passiv ellenállással meggátolhatnák, akkor a megyék nem védbástyái volnának az alkotmánynak, hanem lehetetlenné tennék annak fönntartását. Képzelhet-e valaki magának oly országot, melyben 100 testület, megyék, városok, mindenik külön állva, majdnem souverain hatalmat követelne magának a végrehajtás terén, senkitől nem függenének, és egymással össze nem függenének? Azt mondják, hogy oly hatalom mellett, minőt Heves vármegye követel magának, és oly terjedt hatóság mellett, minőt némelyek a megyéknek tulajdonítani akarnak, a parlamentáris kormány lehetetlen. Én azt állítom, hogy

ily módon nemcsak a parlamentáris, hanem bármily néven nevezendő alkotmányos kormány egyaránt lehetetlen.” [A mi kiemeléseink] És még hozzáteszi: ”Ha valaha veszély fenyegetné is a megyei rendszert, ez nem abból fog származni, hogy a megye törvényes jogainak és kötelességeinek korlátai közé szoríttatik, hanem abból, hogy e jogok a törvény és gyakorlat határain túl annyira kiterjesztetnek, hogy ezáltal minden közigazgatás lehetetlenné válik.” 84 [A mi kiemelésünk] Mint a politikai vitákban oly sokszor, Deák tehát megint a mérték betartására figyelmeztet. A vitában felszólaló ellenzéki képviselők közül többen reagálnak az Eötvös és Deák által megfogalmazott elvi problémákra. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy nem csupán politikaitaktikai szempontok által vezettetve, hanem érték-elkötelezettségből, „meggyőződésből” is teszik, amikor az elveket, még inkább a megye hatáskörét korlátozó

következtetéseket vitatják. Az „alkotmány” – a közjogi berendezkedés – még koránt sincs kész; az ország még a közigazgatási rendszer kiépítése előtt áll, és – mint látni fogjuk – a Deák-párton belül sem teljes az egyetértés a kormány és a helyhatóságok közötti hatáskörök megosztásáról. A „balközép” egyik szónoka, Ghyczy Kálmán ki is mondja: „Átmeneti korszakban élünk, mondatott itt már, s való is, hogy polgártársaink véleményei több fontos közjogi kérdésekre nézve nincsenek tökéletesen kifejlesztve, és hogy úgy mondjam, megállapodva. Igaz az is, hogy a múlt idők traditiói jelenleg is még küzdésben vannak az újabb korban föltámadt eszmékkel.” 85 [A mi kiemeléseink] „Átmeneti” a korszak annyiban is, hogy – különösen a megyével kapcsolatban – élő még a reformkori hagyomány. 83 Deák Ferenc felszólalása a hevesi ügyben. in: Deák Ferenc beszédei, V k im 266-267 l Deák Ferenc

felszólalása a hevesi ügyben. in: Deák Ferenc beszédei, V k im 278 l 85 Ghyczy Kálmán felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 117 l 84 34 Az emigrációból nemrég hazatért Perczel Mór – miközben más, később bemutatandó megfontolásból a konkrét ügyben a többséggel szavaz – Eötvös teoretikus fejtegetéseivel élesen szembe száll. Szemére vetve Eötvösnek „centralista” múltját, a régi vádakat is feleleveníti. S miután „ünnepélyesen tagadja”, hogy „Európában most általános a tendentia a centralisatio felé”, a reformkori „municipalisták” szóhasználatát is követve, valóságos dicshimnuszt mond a régi megyéről: „De egyáltalán ki merhetné összehasonlítani megyei rendszerünket, ezen magában nézve nagyszerű, különálló és páratlan instititiot Európának vagy a világnak is akármely alkotmányos

tényezőjével?” – kérdezi. Válaszában aztán hosszan fejtegeti e „páratlan institutio” megőrzésre méltó erényeit 86 A felszólalók egy jelentős része – és ez nem csak az ellenzéki képviselőkre igaz – valóban egy „régebbi kor embere”, és Perczelhez hasonlóan magával hordozza a rendi alkotmányosság számos tradícióját. Az előző „ügy” bemutatásánál olvashattuk Bónis Sámuel önvallomását. Hasonló vallomás többször elhangzik még a képviselőházban Nyáry Pálból szakad ki egyszer egy másik – de ugyancsak a helyhatóságok hatáskörét érintő – polémiában: „Ne csudálkozzunk magunkon, midőn a legszabadelvűbb intézkedések felállításával foglalkozunk is, s úgy látszik, hogy a szabadelvűség szellemétől vagyunk áthatva – ne csudálkozzunk, mondom, hogy mi néha azon kapjuk rajta magunkat, hogy mi bizony a régi társadalom emberei vagyunk.” A felhangzó helyeslés és derültség mutatja, hogy sokan

élték meg maguk is ezt a paradoxont. 87 [A mi kiemelésünk] Azonban jól kitapintható, hogy a pártmegoszlás, a „parlamenti taktika” szempontjai is meghatározó súllyal vannak jelen a vitában, és ezek rajzolják ki a vita második, hogy úgy mondjuk pártpolitikai rétegét. A motívumok és az érvek két relációban értelmezhetők: egyfelől a parlamentáris rendszerekben szükségképpen jelen lévő kormánypártiság/ellenzékiség törésvonalat fejezik ki, másfelől viszont rendszeralternatívák küzdelmét mutatják. Kossuth koncepciójához és személyéhez való viszony – már csak a konkrét ügyben játszott szerepe révén is – mindkét dimenzióban jelentős súlyt kap. Éppen ezért a diskurzust a Deák-párt és Kossuth vitájának – tehát a kiegyezésről folyó vita – újabb fejezeteként is tárgyalhatjuk, bemutatva természetesen azt a meglehetősen bizonytalanul körvonalazott „közbülső” pozíciót, amelyet a „balközép”

foglalt el. A „szélbal” – természetesen nem mulasztva el, hogy a megyei autonómiát, mint „az alkotmányosság két főfactorának” egyikét a másik „főfactor”, a „miniszteri felelősség” ellenében védelmébe vegye – a vita centrumába Kossuth koncepciójának védelmét, azaz a dualizmus közjogi rendszerének elutasítását állította. A részükről elsőként megszólaló Bobory Károly – igaz, bizonyos prókátoros ravaszkodással – Kossuth inkriminált mondatát is megvédi. „Kossuth Lajos mint hitét állította, hogy az uralkodóháznak uralma Magyarország függetlensége s önállásával incompatibilis. Ha e nyilatkozatot a betű szigora szerint vesszük, az igaz; s hivatkozom a történelemre, s felszólítok bárkit e teremben, mutasson nekem időszakot negyedfél század óta, melyben, mióta az uralkodóház trónra lépett, Magyarország önállását és függetlenségét nyugodtan élvezhette volna.” A sérelmek sorának

felmutatása után a trónfosztást logikus következményként állítja be, mondván: e tétel igazát bizonyítja „. a nemzetnek azon meggyőződése, melynek – ki kell mondanom – 86 Perczel Mór felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 97-100 l 87 Nyáry Pál felszólalása a népoktatási törvényjavaslat részletes vitájában 1868. november 21 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. X k (szerk Greguss Ágost) Pest, 1868. 375 l 35 az 1849-i april 14- diki határozat adott kifejezést, azon határozat, melyre sokan szavaztak azok közül, kik most ott ülnek, a jobb oldalon, sőt még azok közül is, kik most a miniszteri padokon ülnek.” 88 A kitörő „nagy zaj” és a „rendre!” felkiáltások nyomán az elnök is kényszerítve érzi magát, ha nem is rendreutasításra, de

közbeszólásra: „. az ország érdeke azt hozza magával, hogy főleg a jelen körülmények közt a múltra fátylat vessünk” Bobory azonban ebből is érvet merít. „Igenis, fátyolt vessünk! Kívánom, és kérem én is, hogy fátyol vettessék a múltra; sőt azt mondom, még maga Kossuth Lajos is fátyolt vetett a múltra. mert Kossuth Lajos levelében ezt is mondta: »Ha nemzetünk 1848-hoz békés úton eljut, lesz oka többet nagy szenvedések árán nem merényleni«, s – úgymond ismét: - »Ha az 1848-iki alkotmány helyreállíttatik, az én incompabilitási hitem meg lesz cáfolva s a nemzet elégedett lesz«.” Az idézetből két következtetést von le. Az egyik: Kossuth kijelentése nem törvénysértő, mivel az „incompabilitási hit” csupán feltételes. A másik: a közösügyi törvények elfogadhatatlanok „Kossuth Lajos azt állítja, a mit állítok én is. Azt állítja nemzetünk nagy része; azt állítja Vác városa s kerülete azon

tény által, hogy követjévé megválasztotta, azt állítja azon legújabb tény, hogy Kolozsvár . Kossuth Lajos fiát képviselőjévé választotta ez által nyilatkozatot tettek azon elvről, mely elv mellett vagyok én, és többen e házban, azon elvről, miszerint Magyarországon az uralkodóháznak csak úgy fog lenni boldog és nyugodt uralkodása, ha az 1848-ki törvények maguk teljes épségében helyreállíttatnak. a közösügyi törvény minket meg nem nyugtat, mert az országot csak akkor tartjuk önállónak és függetlennek, ha egyszersmind az önállás és függetlenség minden biztosítékát bírja.” 89 Amikor tehát Bobory védelmébe veszi Eger városa és Heves megye eljárást, illetve támogatja a törvénytelenséget elkövető kormány vád alá helyezését, azt a kossuthi – tehát a „49ességként” értelmezett – „48-asság” alapján teszi. A radikális táborhoz tartozó képviselők felszólalásai az imént bemutatott mintát

követik: egyfelől azzal bizonyítják a kormány eljárásának törvénytelenségét, hogy Eger, illetve Heves megye – és persze, Kossuth – igazát megvédik, másfelől pedig azáltal, hogy benne a szabadságjogoknak, illetve a megyei autonómiának, mint alkotmánygaranciának a megsértését látják. Csiky Sándort például a kormány eljárása Esopus farkas és bárány meséjére emlékezteti. Azt feltételezi, hogy a kormány szándékosan idézte elő a konfliktust, hogy a megyét, az „alkotmányosság utolsó bástyáját” lerombolják. A parlamentáris kormányban – mivel „ a közösügyes törvényeknek a többség általi elfogadása után főleg nem egyéb önámításnál és beburkolt csecsebecsénél” – ő nem lát garanciát. Kossuth fogásával élve szólítja fel a kormányt annak tettekkel történő bizonyítására, hogy „. ő valóságos független felelős nemzeti, és nem az idegen bécsi kormány akaratának, mely a mi nemzeti

érdekeinket szemei előtt soha sem hordta, végrehajtó eszköze”. Természetesen a kormány ezt a bizonyítást Kossuth-levélben megfogalmazott feltételek teljesítésével végezhetné el. 90 A Deák-párti felszólalók többsége nem tér ki a „szélbal” által használt érvelés elől. Egyfelől – feltehetően ez volt számukra a kellemesebb feladat – a parlamentáris kormányzati rendszer mellett érveltek. Trefort Ágoston például így: „. a modern világ műveltsége nem tudta eddiglen a szabad kormányzat magasabb typusát felállítani: mint a felelős parlamenti miniszterium formáját. Ily miniszterium az alkotmányos praxis szerint nemcsak az ország képviseletére támaszkodik, hanem annak többségéből foly ki. Ily miniszterium formális meghatalmazottja az országnak, tehát az önkormányzat legfelső fokozata. Áll pedig a miniszterium kétféle ellenőrködés alatt: ellenőrködik felette egyrészt a korona; másrészt az ország, 88 Bobory

Károly felszólalása a hevesi ügyben 1867. október 31 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 79 l 89 Bobory Károly felszólalása a hevesi ügyben 1867. október 31 im 79-80 l 90 Csiky Sándor felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 4 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 127-130 l 36 képviselői által. Kérdem: ellenőrködhetik-e felette még egy harmadik tényező is, különösen pedig hazánkban a helyhatóságok és a bizottságok? Felfogásom szerint a kormánynak actiója annyi sokféle ellenőrködés mellett semmire reducáltatnék, s ily kormány a gyöngeség és tehetlenség ideálja volna. Ily harmadik tényező ellenőrködése mellett százféle testületek részéről, melyeket a helyhatóságok rendezetlen állapotában némely megyékben a főispán befolyása, másutt a véletlen, harmadik helyen egy táblabírói

cotteria állít össze, a rendes közigazgatás, minőt a mostani világ szükségei igényelnek, lehetetlenné válnék. S nem anomália-e, ha az ország egy része az egész ország meghatalmazottja: a kormány és az országgyűlés felett akar őrködni? Mi lesz a felelősség elvéből, ha egy testület a kormány actióját zsibbaszthatja? Oly fogalomzavar ez, mely nemcsak a kormány felelősségét, hanem magát a képviseleti rendszer, a legszabadabb és legdemokratikusabb rendszer jelentőségét illusoriussá teszi. Az alkotmányos theoria s az egész civilisált világon divatozó alkotmányos praxis szerint a kormány rendeleteit mindenki, akár egyén, akár testület, tisztelni, s a mennyiben végrehajtásával van megbízva, végrehajtani tartozik. Ha ezen alkotmányos szabálytól eltérünk, s megengedjük, hogy a kormány rendeleteit félretehetik: akkor a kormány felelőssége üres szó; akkor térjünk vissza a collegiális kormány rendszeréhez, mellyel a

megyék ily eljárása összeegyeztethető, s mondjuk ki, hogy a parlamenti kormány gyakorlatára alkalmasak nem vagyunk, hogy mi az elavult privilegiális osztályok államszerkezetét akarjuk fenntartani, s menjünk vissza a gravaminális országgyűlésekhez.” 91 [A mi kiemeléseink] De vállalnia kellett a kellemetlenebb, népszerűtlenebb, kockázatokkal járó, mert mély érzelmeket érintő feladatot is: a vitát Kossuthtal. Látni fogjuk, mily óvatosan, mondhatnák, körülményesen teszik, tudva, hogy komoly ellenféllel hadakoznak. Az egykori radikális, most Deák-párti képviselő, Besze János lírai hangvétellel indítja kritikáját, hogy aztán mint a békés építőmunkát felszólalásaival megzavaró politikustól vegyen búcsút tőle. „Azon órától kezdve, midőn Kossuth Lajos megkezdette nyilvános pályáját . a világosi napokig soha el nem hagytam őt, mert olyan embernek tapasztaltam, kinél nagyobbat soha nem láttam. Olyan minden önérdeken

túlemelkedett, hazáját annyira szerető ember volt, hogy bálványimádóként követtem mindig, mint az árnyék, és meggyőződésemet követve, nem fájt nekem a halálos ítélet kimondása után a hét esztendő alatt tettleg kiszenvedett börtön, mert meggyőződésem szerint oly embert követtem, a ki, ha meg nem is menthette a hazát, de valójában lelke tiszta szándékában csak így gondolta azt boldoggá tehetni.” A személyes történetet már bíráló megjegyzésekkel ötvözve, elmondja azt is, hogy hosszú ideig az emigráns Kossuthot is követte, elfogadva a vele járó áldozatokat. „Hittem, hogy ez politicodiplomatikus sakkjáték, a mely nemzetünket megmentendi, s elleneinknek mattot adand Hallgattam, uraim, még akkor is, midőn a dunai confoederatiról hallottam említést tenni, melyben hogy magyar nemzetem beolvasztása nekünk minő függetlenséget biztosíthatna jövőre, megfogni sohasem tudtam. De, uraim! midőn most sikerült a nemzetnek a nép

nyomorát valahára enyhíteni, kibékülni a fejedelemmel . midőn most Európa elkezdi figyelmét ránk feszíteni, s mindenütt életjel mutatkozik; s most, midőn csak időre s egyetértésre volna szükségünk, hogy ezen csemete alkotmányosságot óriássá nevelhetnőnk, most szólal meg ő, midőn nem segíthet, midőn csak gátolhatja azon idő elérkezését, melyben már a nép is élvezhetné mostani munkásságunk gyümölcsét; most lép ő az agitatio terére! Uram Isten! sohasem lehetett könnyebben agitálni, mint most. Ez nem is mesterség most; de mesterség a bizalmat tovább is fenntartani tudni, a népet felvilágosítani tudni arról, hogy, ha rögtön nem is lát kézzel fogható hasznot a kibékülésből, mégis meggyőzni őt arról, hogy a mag el van vetve, melyből egy jövő szebb boldogság fejlődése vár reá. S ilyenkor hintegeti ő közénk az egyenetlenség konkolyát” A jobboldalon sűrű helyesléssel kísért eszmefuttatást – most zajos

helyeslést kiváltva a jobb, s nagy zajt keltve a baloldalon – Besze kegyetlen ítélettel zárja: „Ha ő hitte, hogy elveivel meg lehet még menteni a hazát: jött volna haza, ne száműzte volna önmagát önkéntesen, oly nyilatkozattal . Jött volna haza, úgy mint haza jöttek más nagy fiai a hazának De ha már ott maradt . én arra kérem őt, hagyjon magunkra én kívánom, hogy nagy nevének 91 Trefort Ágoston elszólalása a hevesi ügyben1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 104 l 37 kegyeletteljes átadása a magyar Clio által több századokra megtörténhessék, mi csak úgy történhetik meg, ha ezentúl nekünk békét hagy.” 92 [A mi kiemeléseink] Néhányan a „szélbal” modorát átvéve, Kossuth ellenében nemegyszer a szándéktulajdonítás, a gyanúsítás, a morális ítéletalkotás eszközeivel éltek. Somssich például – nevet ugyan nem említve, de

mindenki által érthetően – Kossuthot nemcsak törvénysértőnek, hanem gyávának is nevezte, mint aki „biztos helyről szór” „gyújtó üszköt hazánk nyugalma ellen”. 93 Deák ugyan nem veszíti el mértéktartását, ám Kossuth eljárásával kapcsolatos véleményét – egy válasz nélkül hagyott kérdés formájában – azért ő is sejteti: Mint mondja, „érti” és „fel tudja fogni”, „ha azon férfiu, ki 1849-ben az ápril 14-dikei határozatot indítványozta, . ki ünnepélyesen kijelentette, hogy az osztrák dynastia uralkodása alatt élni soha nem fog, . a pragmatica sanctiót, s az ország azon törvényeit, melyek újabban alkottattak, saját személyére nézve kötelezőknek nem ismeri; ezt értem és fel tudom fogni, ha ő múltjához, kimondott elveihez s e részbeli meggyőződéséhez ragaszkodván, szorosan következetes akar maradni. Egyéni nézete ez, melyet megtámadni sem jogom, sem akaratom.” De így folytatja: „Jogilag és

erkölcsileg helyes volt-e ezen nézeteknek oly nyilvánítását, minőt az említett levelek foglalnak magokban, ide vetni hazánkba, hol azok veszélyes izgatás eszközeivé válhatnak: e fölött a távollévő ellen kárhoztató ítéletet mondani sem helyre, sem körömhöz nem tartozik.” 94 [A mi kiemelésünk] Tetszett-nem tetszett, a „szélballal” vitatkozva Kossuth nézeteivel való szembesülést a Deákpárt nem kerülhette el, ám jól láthatóan törekedtek annak érzékeltetésére, hogy elsősorban és mindenekelőtt nem a „nagy száműzött”, hanem az országon – és a parlamenten – belül jelenlévő radikalizmus ellen lépnek fel. Deák például ezt úgy teszi, hogy különbséget tesz Kossuth és az országban nyilvános szerepet vállaló politikusok magatartása között. Az imént idézett sorokat ugyanis így folytatja: „De, hogy azon honfiak között, kik jelenleg is a magyar törvények alatt élnek, Magyarország koronázott királyának

alattvalói, a magyar alkotmány ótalma alatt élvezik polgári jogaikat, szólnak a tanácskozási termekben, és írnak a lapokban, hogy, mondom, ezek közt lehetnek olyanok, kik az említett levelekben foglalt elveket . osztják, magokévá teszik, és ezt egész nyilvánosságban kijelentik, sőt terjesztik, ezt, megvallom, fölfogni képes nem vagyok.” „Nem érzik e kétféle helyzet között a különbség súlyát? Nem tudják, hogy ugyanazon cselekvény egyik helyzetben nem ugyanaz, a mi a másikban? Nem tudják-e, hogy a vélemény, midőn nyilván kijelentetik, és azon országban, melynek alkotmányos törvényei ellen van intézve, terjesztetik, gyakran nem csupán vélemény?” A válasz politikai tartalmú lesz. „Hiba volt-e ez tőlök, vagy bűn, a fölött nem én ítélek, és nem mi ítélünk e helyen; én még preoccupálni sem óhajtom a bíróság véleményét . Annyi azonban igaz, hogy efféle megtámadások nyilvános kimondása és terjesztése

könnyen izgatás eszközévé válhatik . Az izgatás minden időben veszélyes lehet, de veszélyes volna az különösen helyzetünkben. 19 évig szenvedtünk asz absolut kormányzat súlya alatt, s e szenvedések keserűséggel töltötték el a honpolgárok keblét. Ne higyje el senki, hogy midőn a rabnak börtöne megnyílik egy pillanat alatt kialudjék kebléből a kiállott szenvedések emléke és a keserűség . Idő kell annak és kedvező körülmények A szenvedéseknek, az elnyomásnak, a keserűségnek természetes következése a bizalmatlanság. Hazánk érdekében van-e ezen keserűséget, ezen bizalmatlanságot jövőre nézve is szítani és öregbíteni.?” [A mi kiemeléseink] A folytatásban további kérdésekhez is eljut. „Jótevője-e az a népnek, a ki mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem teljesültek, azt pedig, a mi már megvan, kicsinyli és ócsárolja, és a megelégedetlenség magvait szórja el?”; „Helyes-e

e nyereményt semmisnek tekinteni, gyanússá tenni a meglévő állapotot, gyűlöletessé tenni azon törvényeket, melyeken állunk, s melyekből kiindulva, tovább haladhatunk?” 92 Besze János felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 91-92 l 93 Somssich Pál felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 4 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 120 l 94 Deák Ferenc felszólalása a hevesi ügyben. in: Deák Ferenc beszédei, V k im 274 l 38 Úgy véli, a kormánynak nemcsak joga, de „szent kötelessége” az „ily izgatásokat s terjedésüket és káros következéseiket minden törvényes eszközökkel meggátolni” – tehát a kormány eljárását politikai értelemben teljesen indokoltnak tartja. (És persze jogilag is, de ezen érvek bemutatását most mellőzhetőnek tartjuk.) 95

Trefort a szónoklatok megszokott terjedelmességével és szónokias emelkedettségével szemben valóban „egyszerűséggel és rövidséggel” fogalmazza meg nézeteit. És szókimondó nyersességgel is – tehetjük hozzá. „Úgy látszik, hazánknak azon sajátságos, sőt mondhatom, tragikus sorsa van, miszerint ugyanazon nemzedék, mely hosszú küzdelmek után egy nagy művet állított, azon műnek lerombolására törekszik. Történt ez már egyszer, s ismét komoly jelenségek mutatkoznak, hogy egy turbulens töredék azt ismételni hajlandó, ha törekvéseinek elejét nem vesszük.” És sorolni kezdi a „turbulens töredék” elleni vádjait: „A törvényhozás tekintélye rendszeresen aláásatik, a szentesített törvények folytonosan gúnyoltatnak. A sajtószabadságot a sajtó egy része a törvényes állapotok elleni izgatásra használja Testületek organizáltatnak, melyek államot az államban szándékoznak képezni, s némely megyék az

országgyűléssel és az ország kormányával coordinált testületek állását követelik. Mielőtt a budget a házban discutáltatnék, azzal izgatják a népet, hogy mi terhein segíteni nem akarunk. Miért nem vonatunk felelősségre, hogy nincs eső, mikor kell, s nincs szép idő, mikor bizonyos uraknak így tetszik? Végre azon doctrina állíttatik fel, hogy Magyarország függetlensége az uralkodó ház fennállásával össze nem fér.” Miként Deák, ő is kérdésekhez jut el: „Lehet-e kilátásunk ily jelenségek közt arra, hogy fiatal szabadságunkat consolidálhatjuk? Nem vezetett-e mindenkor és minden időben ily eljárás az absolutismushoz? Kérdem, szabad-e a kormánynak ily komoly és szabadságunkat veszélyeztető jelenségeket közönnyel nézni?” 96 [A mi kiemelésünk] A liberalizmus 1849-et követő önkritikája nyomán tudjuk, hogy a mértékre figyelő mérsékelt liberálisok nézete alapján az első két kérdésből következő harmadik

kérdésre nem adható más válasz, mint a határozott „nem”. A rend és a szabadság összeegyezetésének eszközei és technikái, a szabadságjogok korlátozásának határai azonban további kérdéseket, mindenekelőtt a mérték helyes meghatározásának kérdését vetették föl a liberálisok számára. A rend és a szabadság, a kormányozhatóság és az autonómia összeillesztését lehetővé tevő mérték keresése a vita egyik újabb rétegét alakítja ki, természeteses már azok között, akik a radikalizmust elvetették. E a kérdés azonban a diskurzusban egy harmadik pozíció kialakítására törekvő „balközép” álláspontjának bemutatásához vezet. De talán pontosabb, ha így fogalmazunk: a „balközép” szónokainak szövegeit e párt álláspontjának megfogalmazására irányuló kísérletként vesszük szemügyre. Kétségtelen, hogy a „harmadik oldal” valahol „középen”, a Deák-párt és a „szélbal” között kereste

helyét. A konkrét ügy kapcsán ez úgy történt meg, hogy Tisza Kálmán önálló indítványt nyújtott be. Mint már említettük, e javaslat a kormány vád alá helyezését elvetette, ám a kormány eljárását sem helyeselte, mivel az – miként megfogalmazta – „. részint magába az alkotmányos elvbe, részint hazánk törvényeibe és törvényes gyakorlatába ütközik”. 97 Talán nem tévedünk, ha Tisza indítványában a „harmadik oldal” álláspontjának csupán negatív, a másik két pozíciótól elhatárolódó, de nem önálló, koherens álláspont megformálását látjuk. Az indoklásban ilyen fejtegetéseket olvashatunk: 95 Deák Ferenc felszólalása a hevesi ügyben. in: Deák Ferenc beszédei, V k im 274-279 l Trefort Ágoston felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 103-104 l 97 Tisza Kálmán felszólalása a hevesi ügyben

1867. október 31 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 71 l 96 39 „.nem tartom szükségesnek Eger városának Heves vármegyének végzését és határozatait taglalni Lehetnek abban, többet mondok, vannak is olyanok, a mik saját meggyőződésem szerint is megtámadhatók; de a kormánynak ezen ügyben követett eljárása nem a szerint ítélendő meg, mennyire jártak el correcte azon hatóságok, hanem a szerint, hogy magának a kormánynak tény[kedés]e mennyiben egyezik vagy ellenkezik az alkotmánnyal és a törvénnyel. Azt sem látom szükségesnek, hogy . arra nézve mondjak véleményt, hogy a váci levélnek egyik vagy másik mondatában foglaltatnak-e veszélyes elvek, foglaltatik-e fölségsértés vagy bármely más bűntény: mert ezek felett . e házban vitatkozni, és ezáltal mintegy határozatot provocálni helytelen, mert e felett ítélni a törvényes bírónak kell.” [A mi

kiemeléseink] Akkor tehát miben áll a kormány alkotmány- és törvénysértése? Nos, azt hiszem, annyit a konkrét ügy jogi minősítését jelentő állásfoglalás nélkül leírhatunk: a korszakban megszokotthoz képest is kissé nyakatekert a vád megfogalmazása. „Én soha nem tagadtam és nem tagadom a kormány azon jogát, hogy törvényes formák között, törvényes közegei által vád alá helyeztessen bárkit”, ám – véli – azzal, hogy a kormány a váci levélben bűncselekményt megállapító bírói ítéletet megvárta volna, Eger városának határozatát bűnpártolásnak minősítette, alkotmányos elvet sértett. A kormány azon jogát sem vitatta, hogy biztost küldjön ki a „renitens megyékre”. Ám e esetben a kormány mégis törvényt sértett, mert Heves megyének a kormányrendelet végrehajtását visszautasító föliratát rögtön ellenszegülésnek vette, és királyi biztost küldvén ki, a közgyűlés felfüggesztésére. 98

Tisza indítványa mellett felszólaló Nyáry Pál is hasonlóan érvel. Egyfelől ki kívánja vonni a vitából mind a kormány és a megyék viszonyát, mind „a kormány eljárásának alapját képező” egri határozat megítélését. Ugyanakkor elismeri, hogy a kormányfelelősség elve megváltoztatta a kormányzat és a megyék korábbi – „sok rendetlenséget” okozó és a „törvénynek tiszteletére nézve is veszélyes következményekkel” járó – viszonyát. Ám – véli – a kormány mégis „hibát követett el” azzal, hogy túl hamar intézkedett, amikor „magát az alkotmányos intézmény működését” függesztette fel. Van megjegyzése az egri határozatra is, ami aztán – talán indokoltan – a derültséget vált ki a jobboldalon. Azt állapítja meg ugyanis, hogy az egri közgyűlés „nem mint hatóság”, hanem „mint alkotmányos joggal felruházott polgárok és egyéni szabadsággal bírók gyülekezete” fejezte ki Kossuth

nézetei iránti bizalmát, így a kormány abban is tévedett, hogy mint hatóság ellen lépett fel. 99 Jókai is mellőzendőnek tekinti az „elméleti, közjogi” vitát, mondván, annak akkor jön el az ideje, ha majd a felelős kormány és a megyei autonómia „összhangba hozataláról” lesz szó. Akkor majd – véli – az is ki fog derülni, hogy „talán nem is állunk oly igen messze egymástól”. A vitatott ügyet két kérdésre javasolja szűkíteni: „volt-e joga”, illetve „volt-e oka” a kormánynak a Heves megye elleni eljárásra. Ő maga a „volt-e oka” kérdést vitatja. A „loyális ellenzék” nevében jut arra a következtetésre, hogy a kormány egyfelől tétovázásával, másfelől – az „osztrák curiális stylust” követve – „közkormányzati rendszabályozást” (az utóbbi szót a nagyobb hatás kedvéért németül is elmondja) alkalmaz. „ ez több mint vétek, ez hiba” – állapítja meg, megindokolva egyszersmind,

hogy miért utasítja el a kormány vád alá helyezésére tett indítványt, de ugyanakkor miért ért egyet Tisza Kálmán javaslatával, amely a „ház sajnálatának és nem helyeslésének” kimondását indítványozza. 100 A „loyális ellenzék” tehát úgy akar a csapdából kimenekülni, hogy a kormánybuktatást – a vád alá helyezést vagy a bizalmatlansági indítvány elfogadását – elkerülhesse, ugyanakkor viszont az ellenzékiségét bizonyító „rosszallását” mégis kifejezésre juttathassa. A szituáció azonban nem enged kibúvót. Az elmérgesedő vita későbbi szakaszában felszólaló középbal- 98 Tisza Kálmán felszólalása a hevesi ügyben 1867. október 31 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 71-72 l 99 Nyáry Pál felszólalása a hevesi ügyben 1867. október 31 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im

72-74 l 100 Jókai Mór felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 89-90 l 40 képviselők már nem járhatják ezt az utat, hiszen a vélemények éppen a mellőzni kívánt kérdésekben polarizálódtak. A „balközép” kínzó dilemmáját Perczel Mór mondja ki a vitában először, terjedelmes és a konkrét ügytől több irányba is messze eltérő, a dualizmus alakulóban lévő politikai berendezkedésének számos problémáját érintő beszédében. Láttuk már, hogy mily vehemensen vette védelmébe a megyét Eötvös támadása ellenében, a reformkori „municipalisták” érveit és vádjait ismételve. A beszéd első része egy Eötvössel folytatott polémia; a miniszter többször is közbeszólásokkal reagál Perczel kritikai megjegyzéseire. A konkrét ügyre térve azonban pártjáétól eltérő véleményt fejt ki, kifejezésre juttatva

azokat a dilemmákat, amelyek a „balközép” szónokait a köztes álláspont keresésére indították. Perczel – utalva 1848-49 kudarchoz vezető tapasztalataira – mindenekelőtt óvatosságot ajánl mind a „majoritásnak”, mind az ellenzéknek. „Vannak fontos okok, a melyek igen óvatossá tesznek engem, és szükséges, hogy tegyenek bármely párton álló férfiakat is” jelenti ki, áttérve az indítványokról folyó vitára. Szókimondó akkor is, amikor saját – és persze, a „balközép” – ellentmondásos, Kossuth és Deák közé szorult helyzetét írja le. Egy Kossuthra történő utalással kezdi fejtegetéseit, hogy aztán Deák pozíciójától is elhatárolja magát. „Én nem kiálthatok föl, hogy markomban tartottam a Habsburg-dynastia existentiáját; és nem állíthatom, hogy azt megmentettem. Sőt ellenkezőleg az 1848-1849 körüli korszakban azon absolutisticus és nemzetfölemésztő kormányrendszert, melyhez ezen felséges

uralkodóház akkorban lételét kötötte, élethalálra megpereltem; 18 éven át hűn osztozva hazám sanyarú sorsában, épp úgy kínpadon hevertem, mint maga a szent anya; de soha csak egy hangot sem emeltem, mely compromittálta volna jövőjét vagy megbecstelenítette volna múltját. Én nem koronáztam, nem buzdítottam nemzetemet a koronázási actusra; de midőn nemzetem 18 évi sok kísértés dacára utoljára oda látta magát szorítva, hogy még örülni kelle azon, hogy alkotmányos jogainak némely foszlányait még visszanyerhette; midőn láttam, hogy künn nincs többé tér és alkalom a künn maradottak számára valamit hazájok fölszabadítására megkísérteni, és még a legmerészebb is kényszerült a további künnmaradás haszontalanságát elismerni: akkor kötelességemnek nem kevésbé, mint jogosnak tartottam a visszatérést hazámba . De midőn ezt tevém, nem menthetém fel magamat attól sem, hogy azon alapot, azon legfőbb alapot, melyre a

transactio fektetve lőn és melynek következtében a koronázási ünnepély megtörtént, hogy én ezen alapot magam is kiindulási pontul elfogadjam. Hogyha én ezen alapot nem fogadom el, soha sem térhettem volna vissza tiszta kebellel, mert én conspirálni nem szerettem, és az nem hozzám illő, azt én a közügyre nézve veszélyesnek jelöltem és mindig elleneztem. Midőn bejöttem, nyíltan kijelentém, hogy ez alapot őszintén és minden reserváta nélkül elfogadom kiindulásul, és bizonyára az esküjét híven megtartó és a nemzetet szerető trónnak éppen oly hű támasza és szükség esetében védője is leszek, mint bárki más, és mint valék eddig nemzetem jogainak és lételének.” 101[A mi kiemeléseink] E mondatokat hol „általános”, hol csak a „középről” felhangzó, de „zajos” helyeslés és éljenzés kíséri, elválasztva egyszersmind azokat az állításokat is, amelyeknek kimondásával a „lojális” baloldal is

egyetértett azoktól, amelyeket a többség is helyeselt. Perczel nem az elvek kimondásával, hanem a következtetés levonásával különíti el magát ebben az ügyben a „balközéptől”. Ő ugyanis – bár Tisza Kálmán „jeles beszédének majdnem minden tételét” elfogadja – a kormány eljárásnak „nem helyeslését” nem támogatja. A pártlogikán valóban felülemelkedve – „zajos helyeslést” most már csak a jobboldalon kiváltva – ekként érvel: „Nem tagadom én, sőt el is ismerem, hogy ezen eljárásban lehetnek, sőt vannak némely részletek, minőket szorosan jogi szempontból ítélve éppen correctnek nem lehet tartani; de kérem, méltóztassanak először a miniszter úrnak kényes állását is tekintetbe venni, s ajánlom továbbá a baloldal vezéreinek 101 Perczel Mór felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 100-101 l

41 figyelmébe azon nehéz állást, melybe ily praecendensek szentesítése mellett magok is juthatnának. Vajon a miniszter úr, ki a törvényes közeget képezi a trón, az uralkodóház és a nemzet közt, vajon a miniszter úr, a ki magára vállalta az 1867-iki törvényeknek teljesítését és végrehajtását . fölmenthette-e magát attól, hogy midőn oly tény merül fel, mely, bár hogy vesszük – ha azt nem is neveznőnk tüstént bűnténynek, mert a fölött ítélni nem hozzánk, hanem a bíróság elé tartozik – hanem amely kétségtelenül a hatalom alapos neheztelését hívta ki, hogy ő akkor másként járhatott volna el, mint hogy ezen tény ellenében a hatalom teljével, hivatalos hatósága egész erejével lépjen föl? Mert, kérem, mindent, mindent lehet egy parlamentben discutálni, és a kormány kötelessége a discussiot mindig eltűrni, kivéve a királyságot: mert a hatalom maga magát nem engedheti discutáltatni.” [A mi kiemelésünk]

Perczel – ismereteink szerint elsőként – a „balközép” egyik legsúlyosabb dilemmáját tematizálja; azt ugyanis, hogy milyen feltételek mellett válhat kormányképes ellenzékké a 67es alapokon nyugvó politikai rendszerben. Egy kérdéssel fordul Tiszához: „. kész-e t hazámfia arra, hogy ha a minisztérium megbukik, új minisztériumot alakítson?” [A mi kiemelésünk] Természetesen maga felel e kérdés mögött rejlő valódi kérdésre, arra ugyanis, hogy a közjogi kérdések feszegetése súlyos politikai krízis lehetőségét rejti magába. „Nem hiszi” ugyan, hogy az uralkodó „. 18 éves iszonyú tapasztalás után még egyszer akarná, vagy csak merészelné azon experimentátiot újólag megkezdeni; de az kétségen kívüli, hogy éppen úgy, mint bármely hatalomnak feje, azon tért elfoglaltatni és azon fegyvert kezeltetni, mely okvetlenül bukására vezetne, nem engedheti. Kérem azokat, a kik ezen kérdésben akarják a minisztériumot

megbuktatni – pedig egy bizalmatlansági szavazat vagy nevetségessé válik, ha pusztán marad, vagy okvetlenül a minisztérium bukását idézi elő – fontolják meg, hogy ezen kérdésből nem csak miniszteri krízis fogna támadni, de egyenesen áttérnénk a forradalom terére. Ne higyje a t képviselő úr, hogy én őt nem tekintem elég mérsékeltnek és ildomosnak, és hogy ne volnék meggyőződve, hogy ő sem akar forradalmat előidézni; de okvetlen következménye ezen föllépésének vagy újabb elnyomatás, vagy a nemzetnek védelmi térre való kényszeríttetése volna, vagyis az, a mit forradalomnak neveznek.” [A mi kiemeléseink] Az érvelést személyesre váltva, így folytatja: „Én nem akarok és nem akarhatok forradalmat: mert arra először nincs szüksége a nemzetnek; pedig már a politikában az is rossz, ami nem szükséges . Törvényes eszközökkel, legalább úgy, mint most értelmeztetik, a sajtó, a megyei institutio, és parlamentáris

vitákkal mindent lehet és fogunk követelni, mindent lehet és fogunk kivívni, és pedig mindazon lényeges jogokat, melyek országunk való államiságát helyreállítandják”. Reményét a viszonyok megváltozására építi, hozzátéve: ennek következtében „. a mi politikánknak is lényegesen kell módosulnia Nincs többé szükségünk nekünk ellentétben a dynastiával követelni alkotmányunk helyreállítását . sőt célszerű és elutasíthatatlan az, hogy eme leglényegesebb követelményeinket magával az uralkodóház existentiájával hozzuk összhangzásba: és eszerint kötelességünk feledni a múltat, melyet már talán keresztyén tekintetből sem volna szabad bosszulásra fölhasználni; és a mi a legfőbb, nem szabad megbosszulnunk magunkat úgy, hogy magunk magunkat is megöljük. Nem vagyok tehát többé forradalmár, nem is leszek; és mert az nem vagyok, nem szeretném a nemzetet se a forradalom terére vinni. Egyáltalában nem óhajtottam oly

térre vezetni a discussiót, melynek kifolyása nem lehetett volna más – ha ugyan a ház többsége Tisza Kálmán indítványát pártolja – mint az, hogy a minisztérium lelép. És mert nincs szükség, hogy ily extremumokhoz nyúljon a nemzet; és mert lehetetlen tagadnunk, hogy ezer meg ezer körülmény van, mely épp úgy, mint 1848-49-ben parancsolta, hogy tegyünk úgy, mint tettünk, jelenleg tiltja annak követését.” 102 [A mi kiemelésünk] Azaz: ha a forradalmat nem akarja, a következményekre való tekintettel az ellenzéknek önkorlátozással kell élnie, a politikai válságot nem szabad kiéleznie, a kormányt nem szabad megbuktatnia. A Perczel által felvetett probléma a vitában újra és újra felbukkan majd. A kormánypárti képviselők természetesen jóváhagyóan hivatkoznak rá. Somssich például – részint a Perczel 102 Perczel Mór felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett

országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 101-102 l 42 Mór által felvetett problémára reagálva, részint Ghyczy Kálmán állításaira válaszolva – így fogalmaz: „. azt csak nem fogja tagadni Ghyczy Kálmán se, hogy az angol parlament valóságos parliament? Sokkal szorgalmasabban olvassa ő nemcsak az újságokat, de magát a parlament történetét is több figyelemmel kíséri, semhogy ne tudná, hányszor történik meg ott, hogy az ellenzék képes megbuktatni a minisztériumot; de magasabb szempontból, még ha többségre vergődhetnék is, nem él e lehetőséggel . mert igen is még megizmosodott parlamentekben is előfordulhatnak oly körülmények, melyek között az alkotmánypártoknak hazafias kötelessége éppen abban áll, hogy minden tehetségeiket és fegyvereiket ne mindig használják fel.” 103 [A mi kiemelésünk] A „balközép” szónokai viszont – noha nem vitatják Perczel tételét – a felvetett problémára meglehetősen

ambivalens, kitérő, lavírozó választ adnak. Talán azért, mert jobban ismerik valódi politikai lehetőségeiket, mint a nemrég hazatért elvbarátjuk, de talán azért is, mert magukban sem tisztázták, hogy milyen szerepre is készülnek. Mi legalábbis egyfajta kettősséget vélünk kiolvasni e párt vezetőinek beszédeiből és a politikusi magatartásából. Ghyczy Kálmán felszólalásának nagyobbik része párttársának, Perczel Mórnak imént ismertetett véleményére reagál. Válasza azonban éppen az alapkérdést kerüli meg; pontosabban fogalmazva: úgy válaszolja meg, hogy a benne lévő dilemmát relativizálja, mondhatnánk, elkeni. A Tiszának címzett kérdésre így felel: „Erre válaszolhatnám: Igenis parlamentáris fogalmak szerint a minisztérium ellen többségre jutott pártnak joga és kötelessége is, kezébe venni a kormány gyeplőjét és megkisérleni érvényt szerezni politikájának; és ha ez, mint t. barátom föltevé, nem

lehetséges, akkor e házban nem ül parlament; de akkor ne is lépjen föl ő akár e ház irányában, akár irányunkban oly igényekkel, a melyek csak valóságos parlamentek jog- és hatalomkörének keretébe illenek. Mondhatnám azt is, miszerint valamint minden országban, úgy ezen országban is támadhat forradalom; de ne becsüljük túl állásunk súlyát és értékét, az e házban lévő pártok számarányainak változásából forradalom nem fog következni: az e házban létező pártok számarányának megváltozása nem forradalmat, esetleg legfölebb reactiot eredményez. Tudom, hogy e szó a nemzet újabb súlyos szenvedéseit jelenti; de tudom azt is, hogy jelenti a nemzet minden független szabadelvű vélemény-árnyalatainak egyesülését is: s ez egyesülés forradalom nélkül is meghiúsítandja a reactio ármányait . De én, t ház nem ezt válaszolom; én azt mondom: a kérdés, mely hozzánk volt intézve, nem intéztethetett komolyan hozzánk, mert a

ki ismeri e ház viszonyait, tudja, hogy a háznak ez oldaláról jövő indítványok a minisztériumot nem buktathatják meg, és így mind azon, egyébiránt igen súlyos aggodalmak is alap nélkül szűkölködnek, melyeket t. barátom ez eset lehetőségének föltevéséből merített.” Ha jól olvassuk ezen okfejtést, akkor pártjának álláspontját nem tartalmi érvekkel, hanem a biztos kisebbségben maradás feltételezésével védi meg. S alighanem jól olvassuk, hisz ekként folytatja: „Úgyde azt mondja ezekre t. barátom, hogy: »Ha tudtátok, hogy indítványtok el nem fogadtatik, miért teszitek azt? Nem-e helytelen oly indítványt tennetek, melyről előre tudjátok, hogy el nem fogadtatik?” 104 Nos, a válasza egy határozott „nem”, ám a magyarázat kétségtelenül igen érdekes. Egyfelől bagatellizálja a többség és a kisebbség közötti véleménykülönbségeket, beleértve a konkrét vita tárgyát képező „hevesi-ügyet” is, másfelől

igen sajátosan választja el a kormánypárti többség és az ellenzék feladatait. „Igenis tudom, . hogy minden helyes politikának fő irányára, vég céljára nézve, mely csak hazánknak java és jólléte lehet, a miniszter urak, a többség, elvbarátaim és köztem véleménykülönbség nem létezik; de ezen vég célnak fogalmára, az ennek elérésére vezető eszközökre, az utak- és módokra nézve, melyeken ezen eszközök érvényesítendők, meggyőződéseink sokban különböznek. Mind e 103 Somssich Pál felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 4 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 122-123 l 104 Ghyczy Kálmán felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 4 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 114 l 43 mellett azonban őszintén szólok, midőn azt nyilvánítom, hogy a valóságos parlamenti rendszernek a

minisztérium fennmaradása általi megszilárdítását hazánkban szívemből óhajtom, nem azért, mintha . meggyőződéseink sokban nem volnának különbözők, hanem azért, hogy a netalán lehetséges reactionak keserű pohara – ámbár nem rémülök meg tőle – ha lehet, eltávolíttassék a nemzettől. De ezen nagyfontosságú kérdéseken és országos érdekeken kivül meg szoktak fordulni a tanácskozások szőnyegén számos más kérdések is, melyek akár a tárgyra nézve, melyre vonatkoznak, akár a törvényes szempontokra nézve, melyekből elintézendők, nem oly általánosan szembeötlő fontosságuak.” Az ily „másodrendű kérdésekben” történő leszavazás – és ezáltal az általa sem helyeselt lemondatás – ellenében a kormány megvédése nem az ellenzék, hanem a többség – olykor kényszerű megalkuvást is igénylő – feladata. [A mi kiemelésünk] Mi akkor a kisebbség feladata? „A ház többségének a dolog természetéből

folyó ily nehéz állásában az általam említett, ha szabad úgy neveznem, másodrendű kérdések irányában mit tegyen a ház maga? néma maradjon? egyszerűen registrálja a kormány tetteit és nyilatkozatait? . Nem, tisztelt ház, nézetem szerint, valamint a világ minden parlamentjében, úgy e házban is itt kezdődik a kisebbség szerepe: az ő kötelessége felfejteni a valódi tényállást, figyelmeztetni a kormányt lehető hibáira, megóvni az ország és egyes honpolgárok jogait, és követelni a törvények szigorú teljesítését . a kisebbség eljárása akkor lenne helytelen, ha tévedésbe engedné magát vezettetni azon alaptalan feltevés által, hogy a minisztériumot még meg is buktathatja; és azért, hogy ne tegye azt, a mit tennie nem lehet, elmulasztaná tenni azt, a mit tennie lehet és kötelessége is.” 105 Az ellenzék feladatairól, funkcióiról értekezve tehát az „ellenőrködés”, az „alkotmányos érzület fenntartását”, a

kormány „óvatosságra” szorítását sorolja fel, ám a váltópárttá válásra törekvést nem említi. Felfogásából következően nem is említheti, hiszen a „hazában létező súlyos körülmények” – tehát a realitások és „a dolog természetéből folyó” kényszerek – figyelembevételének, a lehetőségek és a meggyőződések összeegyeztetésének kötelességét egyedül a többség feladatává teszi. E szemlélet alapján aztán az ellenzék felelősségének – de ugyanakkor tegyük hozzá: kormányképességének – kérdése fel sem vethető. Nem csoda, hogy Ghyczy nem a „tiszta parlamentáris felfogásból” vezeti le a Perczel által feltett kérdésre adott válaszát. A kormánybuktatás szándékának vádját Tisza Kálmán is visszautasítja. Indítványozóként mondott záróbeszédében Perczelnek is válaszol, de kitér annak a kérdésnek megválaszolása elől, hogy a kormány lemondása esetén vállalkozna-e egy új

minisztérium megalakítására. „Megnyugtatásul” azonban kijelenti: „. én értem, és nagyra becsülöm minden időből ismert önzetlen hazafiságának aggodalmait; de legyen róla meggyőződve, hogy sem én, se azok, kik velem egy nézetet követnek, szánt szándékkal feltett törekvésből azon, hogy a kormányt megbuktassuk, nem igyekszünk; de természetesen azon vágyunk és óhajunk, hogy ezen kormány fennmaradjon, ahhoz van kötve, hogy tartsa meg az alkotmányt, tartsa meg a törvényt és mozdítsa elő hazánk érdekeit.” Igaz, később hozzáteszi: „ különben természetes minden parlamenti országban, hogy a mely többség megbuktatja a leszavazott kormányt, az egyszersmind minden zavar nélkül megalkotja az újat.” 106 [A mi kiemelésünk] E magabiztos kijelentés mögött azonban alighanem ott van a „leszavaztatás biztos hite” is, amire beszéde utolsó mondatában hivatkozik. Mert azt aligha hihette, hogy saját pártja bizonytalan és a

„szélbal” nagyon is határozott álláspontja alapján egy új kormány valóban „minden zavar” nélkül megalakítható lett volna. Az ellenzék két áramlatának elkülönítésére sem ő, sem elvtársai nem helyeznek súlyt, megelégednek azzal, hogy különállásukat jelzik. Mindenesetre úgy, hogy az ellenzéki pártok közötti szakadást elkerüljék. 105 Ghyczy Kálmán felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 4 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 115-116 l 106 Tisza Kálmán felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 6 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 176 l 44 Lássunk egy példát – kétségtelenül a legkényesebbet – erre az eljárásra. Természetesen a Kossuthhoz való viszonyról van szó. Tisza igen érdekesen védi meg Kossuthot; de fogalmazhatunk úgy is, hogy határolja el magát Kossuthtól.

Zárszavában Somssich egy megjegyzésére reagálva mondja a következőket: „Azt mondotta a tisztelt barátom, hogy gyávaság, ha valaki a magyar törvények ótalma alól kimenekülve, vagy oly helyről, hova azok hatalma el nem ér, üszköt dob a hazába. Erre nézve azt mondom, s őszintén mondom, hogy igazsága van: nem abban hogy gyávaság, hanem abban, hogy hiba. De kérdem, ha egyszerű véleménynyilvánításról van szó, ha valaki csak véleményét nyilvánítja, de nem szólítja fel az ország népét arra, hogy az alkotmányos eszközöket eldobja, és más, mint törvényes eszközökhöz nyúljon, sőt éppen azon eszközökhöz nyúlást ajánl: üszköt dob-e? Én azt hiszem, ezt mondani nem lehet.” 107 [A mi kiemelésünk] Mi viszont „azt hisszük”, hogy Tisza ez esetben is egy kínos dilemma feloldása elől kívánt kitérni. Feltehetően őszinte érzelmei által is vezettetve, de aligha kétségbe vonhatóan pártpolitikai megfontolásokból ez

esetben is valamiféle „köztes” álláspontot keresett. A Kossuth által kirobbantott és messze gyűrűző vitában úgy kellett állást kellett foglalniuk, hogy ne is azonosuljanak, de ugyanakkor ne is forduljanak szembe azokkal az érzelmekkel, amelyek saját maguk és táboruk értékítéleteit, politikai tájékozódását erőteljesen befolyásolták. Az iménti és a hasonló példák sora a „balközép” öndefiníciós nehézségeit mutatja. De legyünk mi is megértők. Kossuth „49-essége” és Deák 67-hez vezető „48-assága” között nem igen mutatkozott járható harmadik út. A „constitutionalis ellenzék” – Besze János nevezte így a balközepet elismerően, elválasztva a „haza és a nép ellenségének” nevezett „szélbaltól”108 – politikai pozíciójának meghatározása kétségtelenül nehéz volt. Talán ez is magyarázza, hogy önmeghatározásukra irányuló erőfeszítéseik során oly előszeretettel nyúltak a szimbolikus

témákhoz, illetve alkalmazták a korábban Deák által mesteri szinten alkalmazott „szoros jogértelmezés” technikáját a kiegyezéshez vezető alkufolyamatokban szükségképpen „opportunitási” – tehát politikai – szempontokra is figyelő kormány és a kormánytöbbség ellenében. Ugyanakkor viszont kétségtelen, hogy más esetekben elvállalták – miként a következő példánk esetén látni fogjuk – a szavazáskor is „kormánypártiságot”. * A „hevesi-ügyről” folyó vitát lezárva a többség Deák indítványát fogadta el a középbal és a „szélbal” szavazatai ellenében. Perczel tartózkodott Láttuk, a „balközép” „nem”-jének más volt a tartalma, mint a „szélbalé”, ám mégiscsak „nem” volt, ami többet jelentett annál, hogy szembefordult a kormány egyetlen intézkedésével. A szétágazó vita ismertetése során talán érzékelhetővé vált, hogy ez a szembenállás a „deáki mű” – dualizmus

politikai rendszerének – több alapkérdésére is kiterjedt, megnehezítve az új államszervezet kiépítését. Más kérdés viszont, hogy e módszer – miközben mértéktartó alkalmazása révén a nem szándékolt kormánybuktatást és egy politikai krízis kirobbantását elkerülhették – milyen következményekkel járt a dualizmus pártstruktúrájának kialakulására, ezen belül egy kormányképes alternatíva hiányának tartóssá válására. 7.23 A félegyházi-ügy 107 Tisza Kálmán felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 6 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 178 l 108 Besze János felszólalása a hevesi ügyben 1867. november 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 92-93 l 45 Harmadik példánk is a Kossuth-Deák vita részének tekinthető; annyiban mindenképpen, hogy a Kossuth által kezdeményezett és

támogatott, a szélbal által szervezett Demokrata-körökhöz kapcsolódik. De kapcsolódik ugyanakkor a most tárgyalt témához is: hol húzódik meg a renddel összeegyeztethető szabadság korlátja? Vagy másként fogalmazva: meddig terjed a politikai szabadság korlátozásában az állam hatalma? Az „ügy” maga 1868 júliusában kerül a parlament elé, de korábban 1868 elején kezdődik, amikor a kormány egy súlyos dilemmával kerül szembe a Demokrata-körök szervezésének megindítása kapcsán. A „szélbal” ugyanis beváltotta fenyegetését, és a kiegyezés ügyében a „néphez appelált”: köröket szervezett, proklamációkat bocsátott ki, népgyűléseket szervezett. Horvát Boldizsár, aki az Andrássy kormány igazságügy-minisztere volt ebben az időben anekdotikusan, de igen érzékletesen írja le az „ügy” keletkezését visszaemlékezéseiben. „Nagy aggodalmat okozott a kormánynak 1868 elején a parlamenti pártok ama csoportja, a mely

»szélsőbal« elnevezés alatt volt ismeretes . ama tervével, hogy országszerte demokrata-köröket létesít E körök egymással szerves kapcsolatban hálózatként vonták volna be az országot, s hivatásuk lett volna a pártnak újabb és újabb híveket toborzani, az izgatást az országban állandóvá és folytonossá tenni, s az 1848-diki alkotmány visszaállításának és a demokratikus elvek terjesztésének cége alatt rendszeres hadjáratot indítani az alkotmány egyik kiegészítő alkatrészének, az 1867-diki kiegyezései törvénynek megbuktatására. Aggodalmunkat növelte ama körülmény, hogy e mozgalomnak Kossuth is odakölcsönözte neve nimbusát. Helyzetünk igen kényessé, igen kritikussá vált Egyrészről nem volt sem büntető törvénykönyvünk, sem pedig törvényünk az egyesülési jogról, . másrészről nem titkolhattuk el magunk előtt, hogy mindemellett is kötelességünk megóvni az ország nyugalmát, s hogy e téren minden

mulasztásért szigorú felelősséggel tartozunk. Egyszersmind tisztában voltunk az iránt, hogy ha szabad tért engedünk a demokrata-körök izgatásának, ha zsebre dugott kezekkel nézzük, mint korbácsolják fel újra a már-már lecsillapult szenvedélyeket, mint hozzák lázas állapotba az egész országot, lépésrőllépésre mint torlaszolják el előttünk a cselekvés útját: akkor éppen azon alkotásainkban leszünk megakadályozva, a melyek a legerősebb biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy a nagy föladatot, a mely szemeink előtt lebegett, Magyarországot reconstituálnunk nemcsak lehetetlenné nem teszi az 1867-diki közjogi alap, sőt hogy e tekintetben a nemzetnek e közjogi alapra nélkülözhetetlen szüksége van. Éreztük és láttuk, hogy közönyünk, tétlenségünk szemközt a szélsőbalpárt törekvéseivel nemcsak bennünket compromittálna, hanem – mi súlyosabb – compromittálná magát a kiegyezés művét is.” Nos, e motívumok

alapján jutott a minisztertanács arra döntésre, hogy rendeletben tiltja be a demokrata körök megalakulását, annak ellenére, hogy e lépésre törvényi felhatalmazásuk nincs. A lelkiismereti konfliktuson kívül azonban Horvát Boldizsár szerint az „apellatiorum fórumtól” – Deáktól – való félelem is terhelte a minisztereket, akinek beleegyezése nélkül aligha vállalkoztak volna effajta, az alkotmányos szabadságnak és a törvényeknek ellentmondó lépés megtételére. Horvát – miként meséli – Wenckheim Béla belügyminiszterrel együtt kora reggel jelentkezett az „öreg úrnál”, aki „csaknem kiverte” őket, meghallva az ötlet. „No hát, te is szép legény vagy – mondá fölháborodva az öreg úr –, kezet foghattok egymással. Mondhatom gyönyörű alkotmányos miniszterek vagytok egytől-egyig. Hát hol vettétek a törvényt, a mely feljogosít benneteket a demokrata-körök betiltására?” Horvát persze tudta, hogy ilyen

törvény nem létezik. „Ha mindenre törvényeink volnának – válaszolta visszaemlékezései szerint – akkor könnyű volna ezt az országot kormányozni; de a baj éppen az, hogy törvényeink minden téren hiányoznak: unfertige Zustaende, mint a német mondja és mi mindemellett felelősek vagyunk az ország nyugalmáért. Ily nehéz helyzetben mindent meg merek tenni, amit motiválni tudok, ellenben semmit, mire nem találok motívumot.” [A mi kiemelésünk] Mi tagadás, a jogállamiság elveinek ez az érvelés nem felelhet meg; s a megszeppent miniszterek ezt pontosan tudták. Horvát szerint Wenckheim úgy ült székében, „mintha odaszegezték volna”, s „egy kukkot sem mert szólani”. Ám Deákot az érvek felsorakoztatása meggyőzte. Csupán ahhoz ragaszkodott, hogy a rendeletben a motívumokat is felsorolják, 46 majd – Horvát legalábbis így emlékezett – a rendelet nagyobbik részét maga mondta tollba az igazságügy-miniszternek. 109 De

mindez nem változtatott azon, hogy a kormány – miként Horvát Boldizsár maga is elismerte – csupán „célszerűségi”, tehát politikai, megfontolások alapján cselekedett, és eltekintett a törvényes felhatalmazás hiányától. Anélkül természetesen, hogy megítélni kívánnánk e politikai döntés „helyességét”, annyit elmondhatunk, hogy a liberalizmus egyik alaptétele, „a törvények uralmának” elve ebben az „ügyben” a „hasznossági” szempont bekapcsolása által valóban megsérült. Nem először persze, és nem is utoljára, jelezve a „kormányzó liberalizmus” egyik kínzó dilemmáját. A Demokrata-kör alapszabályának elfogadását megtagadó rendelet tehát megszületett, és kimondta: „ minthogy a minisztérium eskü és felelősség terhe alatt kötelezve van arra, hogy a létező alkotmányt, a fönnálló törvények összegét, a melyeket módosítani csak a törvényhozás van följogosítva, megtartani s mások által

megtartatni fogja: oly organisált s az egész országra hálózatképpen kiterjeszteni szándékolt, tisztán vagy főleg politikai klubokat, a melyeknek nyíltan bevallott, de eddig tettleges működésükben is félreismerhetetlenül látható célja az országnak egyik alaptörvénye ellen van irányozva, helyben nem hagyhat, sőt meg sem tűrhet. A felterjesztett alapszabályokat tehát oly meghagyással küldöm vissza, hogy miután ezen alapszabályokban, különösen azok 3. §-ában az 1867-dik évi alaptörvények nemcsak az 1848-diki törvényekkel, hanem a szabadság, egyenlőség és testvériség elveivel oly ellentétbe állíttatnak, mint ha ezeknek az elveknek a továbbfejlesztése a létező alkotmányos alapon lehetetlenné válnék; miután a programban a fönnálló alkotmány s annak egyik lényeges alaptörvénye ellen úgy egyesületi, valamint társadalmi úton oly izgatás irányoztatik, a mely sajnálatos eszmezavarra s továbbfejlődésében

forradalomszerű kicsapongásokra is vezethetne, a mint hogy ez, fájdalom, máris tényleges tüntetésekben nyilatkozott, amit pedig sem a kormány meg nem engedhet, sem a nép nem akarhat: a pesti demokrata körnek alakulása az alapszabályok alapján nem engedélyezhető.” 110 A tiltás azonban nem akadályozta meg a szervezkedést, ami aztán Kiskunfélegyházán erőszak alkalmazásához vezetett. A tömeg és katonaság összecsapásának egy áldozata is volt, néhányan megsebesültek, néhány tucat embert őrizetbe vettek és többeket bíróság elé állítottak. A „szélbal” – a politikai logikája alapján érthetően – a parlament elé vitte az ügyet; egyik képviselőjük interpellációt nyújtott be a belügyminiszterhez, aki azonnal válaszolt. Wenckheim sajnálkozott az események miatt, ám védelmébe vette a hatósági intézkedéseket, nem mulasztva azonban el annak jelzését, hogy „némely hatóság és városi elöljárók hanyagságának,

sőt talán rosszakaratának lehet tulajdonítani” a helyzet elmérgesedését, mivel az „izgatások” ellen nem léptek fel teljes eréllyel. Elismeri, hogy ő adott utasításokat néhány alföldi megye főispánjának, hogy „szigorral járjanak el” a proklamációk terjesztői ellen, és „azon esetben, ha izgatások és lázítások szóval is történnének, tettenkapás esetében az ilyen izgatókat fogassák el”. Szerinte a „zendülés” akkor tört ki, amikor a lefogottak kiszabadítása céljából a tömeg a városházát megostromolta, a katonákat megtámadta. 111 A „szélbal” természetesen nem fogadta el a választ. Csanády Sándor például kötelességének tartotta, hogy „a kormány és közegei ellen” „kárhoztatólag” nyilatkozzon, mert „alkotmányellenesen” jártak el. „ ily eljárást másnak, mint zsarnoki önkényeskedésnek nem nevezhetem” – mondja. Általánosabb vádat is megfogalmaz: „ engem az eljárás, melyet a

kormány közegei a félegyházi események alkalmával követtek, egyáltalában nem lepett 109 Horvát Boldizsár emlékiratából in: Deák Ferenc beszédei. V k im 347-350 l A Magyar Királyi Belügyminiszter rendelete. 1868 március 3 in: Deák Ferenc beszédei V k im 351 l 111 Wenckheim Béla belügyér válasza Simonyi Ernő interpellációjára 1868. július 1 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VIII k 245-246 l 110 47 meg: mert a történelem bebizonyította, hogy mindazon kormányok és közegeik, melyek a nemzetek alkotmányos jogainak romjain emelkedtek a magaslatra, még az általok hozott törvényeket sem szokták szeneknek tekinteni, s csak akkor teljesítik, ha céljaik kivitelére szükségesek.” Végül bűnvádi eljárás megkezdését javasolja „a törvény ellen eljáró hivatalnokok és közegeik” ellen, hiszen – mint mondja – „ ily eljárások csak a Carafák és Haynauk idejében

voltak napirenden”. 112 A jogsértés ellen persze az „alkotmányos ellenzék” – a balközép – berzenkedett, ám a következményeit tudomásul vette. A „félegyházi ügyben” nem támadta a kormány eljárását Sőt – szemben a szélballal – legitimnek fogadta el a fegyveres erő alkalmazását a közrend fenntartása érdekében. Nyáry Pál elfogadja a miniszter válaszát, de elfogadja azt az alkotmányértelmezést is, amin alapul. „Az alkotmánynak fő lényege – mondja –, legalább úgy, mint kellene lennie, mindenütt a szabadság; de a szabadság magában nem állhat fenn; a szabadságot biztosítani kell; a szabadságnak egyedüli biztosítéka pedig a rend. A rend alkotmányos országokban fenntartatik a törvények által; a rendnek a törvények értelmében kezelése, s így annak, úgy a törvényeknek épségben tartása is első sorban a kormány kötelessége.” 113 Tisza Kálmán is ezt teszi, bár némiképp körmönfontan. Ő

szétválasztja a Demokrata-körök, illetve a félegyházi eset problémáját, legalábbis abban, hogy a Demokrata-körök betiltásának jogi alapját hiányolja. Ám az alkotmányosságról ő is úgy vélekedik, mint a Deák-párti többség. Szembefordul a radikálisokkal, kimondja, hogy semmi alapot nem talál a kormány eljárásának rosszallására, mert a kormánynak joga van a fenyegetett rend érdekében föllépni. Sőt, a „szélbal” – és így a Demokrata-körök – elvi pozícióját is támadja. „Az első dolog, a mi itt a vitába belevonatott – száll szembe Csanády érvelésével – az 1867-iki törvényeknek kérdése oly modorban, mely ellen nekem is okvetlenül fel kell szólalnom a ház többsége nem zavarhatja, és nem zavarhatta össze azon különbséget, mely van a között, hogy az ember bizonyos törvényt, ha rossznak tartja is, teljesítsen, tiszteljen és meg ne sértsen, bár azért megváltoztatására minden alkotmányos úton

törekszik, és a között, hogy ha valaki a törvénynek ellene szegül.” E felfogás alapján fogadja el a kormány eljárását, amelynek „ kötelessége a rend fenntartása, [így] meg kell lennie azon jogának is, hogy hol nézete és hite szerint a rend megzavartatott, vagy a hol oly lépések történtek, melyek a törvény értelmével ellenkezőleg a rend megzavarására vezetnek, meg kell, mondom, hogy legyen a joga arra, hogy ott, hol meggyőződése szerint ily rendzavarás történt, azt, a mi a rend fenntartása érdekében szükséges, megtehesse”. Sőt, ő a vizsgálatot nemcsak a kormány felelősségének megállapítása végett tartja szükségesnek, hanem azért, hogy kiderüljön: „ kiknek lelkére szálland e vér, a jogkörén túl ment kormányéra-e, vagy a lelkiismeretlen izgatók lelkére?” 114 A „balközép” abban bizonyosan egyetértett a kormánypárttal, amit Besze János ekként fogalmazott meg Csanádynak válaszolva: „Nem kell Carafa;

de Hora és Gloska még kevésbé.” 115 A 18 századi román parasztfelkelésre való utalás ugyan tiltakozást váltott ki a nemzetiségi képviselők sorában – Dózsa nevét szívesebben hallották volna –, ám a célzást magát a túlnyomó többség bizonyosan egyetértéssel fogadta. A néphez való appeláció azonban megtörtént, s láttuk, nem maradt visszhang nélkül. A DeákKossuth vita tehát a parlamenti döntések sorozatával nem jutott nyugvópontra 112 Csanády Sándor felszólalása 1868. július 1 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VIII k 251-252 l 113 Nyáry Pál felszólalása 1868. július 1 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VIII k 253 l 114 Tisza Kálmán felszólalása 1868. július 1 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VIII k 256 l 115 Besze János felszólalása

1868. július 1 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VIII k 253 l 48 7.3 Mennyit ér a szabadság? – viták a kiegyezés morális és anyagi költségeiről A magyar politikai elitet és a politizáló közvéleményt természetesen nem csupán a Kossuth – Deák vita, a mértéktartás és radikalizmus ellentéte osztotta meg. Tárgyi viták is folytak, s az ezekről folyó diskurzusokban kialakult álláspontok nem csupán az előbb említett törésvonal mentén kialakult pozícióból következtek. Nincs terünk arra, hogy a kiegyezést szentesítő koronázást követő parlamenti viták összességét bemutassuk, hisz az 1867 június 8-át követő, egészen 1868. december 9-ig tartó időszak alatt a képviselőház mintegy 200 ülésnapot tartott, s az elhangzottak a Képviselőházi Naplónak hét vaskos kötetét töltik meg. A szerteágazó tematikából két további témát emelünk ki; azokat,

amelyekről úgy véljük, hogy plasztikusan mutatják meg a korabeli magyar politikai gondolkodásban megjelenő nézeteket és álláspontokat. A témák kiválasztásánál két szempont játszott meghatározó szerepet. Az egyik – és fontosabb – a témák korabeli súlyossága volt; az tehát, hogy mennyire jelölte ki a pártok, áramlatok szembeállásának tartalmát. Ezért a sok, hasonló tárgyat érintő viták közül azokat mutatjuk be, amelyekben valamely csoport – többnyire a szélbal – névszerinti szavazást kért, jelezve, hogy a közvélemény orientálása szempontjából fontosnak tartotta az egyes képviselők állásfoglalásának demonstrálását. A másik szempont a kialakult álláspontok tartóssága volt; azaz annak figyelembevétele, hogy a vitákban kirajzolódó pozíciók milyen mértékben váltak stabil elemévé a dualizmus politikai gondolkodásának és politikai tagoltságának. Többször utaltunk már rá, hogy az 1865-66-ban kialakult

kiegyezési koncepció működőképességét illetően magának Deáknak és a Deák-pártnak is voltak kételyei. Kónyi szerint a szókimondó Andrássy magának az uralkodónak is elmondta a kiegyezési tárgyalások egyik fordulópontján, hogy „. egészen biztos eredményre sem a háborúban, sem politikában nem számíthatni Napóleon azt mondotta, hogy akkor kell csatár vívni, mikor száz közül hetven kedvező esély van rá. Ugyanez áll a politikáról. Már pedig hetven ilyen esély tanácsolja, hogy az alkotmány a jelen pillanatban állítassék vissza.” 116 E belső kételyeket sem a kiegyezési törvények nagy többséggel való elfogadása, sem az uralkodó ünnepélyes ceremóniával történő szentesítése sem oszlatta el teljesen. Bármily gondosan, sőt aggályosan alkották meg a közös ügyek intézésére vonatkozó elveket és szabályokat, a gyakorlati kipróbálás még hátra volt. S ugyebár, az ördög a részletekben bújik meg. Túl tehát a

téma tárgyi fontosságán – mert természetesen korántsem volt mindegy egyetlen félnek sem, hogy Magyarországnak milyen arányban kell részesülnie a közös költségekben, illetve az államadósságban – az első kvóta-vita a közjogi rendszer intézményeinek és szabályainak a próbája is volt. De a működőképesség bizonyításához egy további feladatot is meg kellett oldani: a kiegyezést támogató többséget fenn kellett tartani a parlamentben és a közvéleményben akkor is, amikor szembesülni kellett az érte fizetett árral, illetve azokkal az attitűdökkel, amelyek a múlt örökségeként éltek tovább nemcsak a kiegyezés ellenfeleiben, de híveinek érzelmeiben is. A kiegyezésről folyó viták tehát a koronázás után sem csitultak. Nem, mert egyfelől egymást követték azok a témák, amelyek az új közjogi berendezkedés működtetéséhez kapcsolódtak, másfelől pedig azért, mert az ellenzék gondoskodott napirenden tartásáról olyan

témák 116 lásd Deák Ferenc beszédei. IV k im 6 l 49 felvetésével, amelyek újra és újra az alapkérdést – kiegyezni vagy nem kiegyezni dilemmáját – vetették fel. Miként ez a politikai vitákban oly gyakran megesik, a diskurzusokban az elvi és a tárgyi megközelítés keveredett. Amikor mi egymástól elválasztva igyekszünk tárgyalni e problémát, elsősorban az egyes álláspontokban fellelhető jellegzetességek leírásához, elkülönítéséhez szükséges analitikus szempontok vezetnek. Másként fogalmazva: nem a viták tárgyi alapja – a költségek nagysága, arányossága, igazságossága, a tárgyalásokban részt vevő magyar politikusok szakértelme, tisztességessége vagy ügyessége stb. – foglalkoztat bennünket, hanem a politikai tagoltságra gyakorolt hatásának, a politikai álláspontok elkülönítésének és bemutatásának szempontjai vezetnek. 7.31 „Fátylat vetni” vagy „a bűnt büntetni, a polgári érdemet

jutalmazni” – a múlt feldolgozása Jól tudjuk, a „békés rendszerváltások” során mindig felvetődik egy súlyos morális dilemma: hogyan történjen meg a „múlt feldolgozása” egy olyan szituációban, amelyben a kibontakozást az „elnyomók és az elnyomottak”, a „zsarnokok és a kiszolgáltatottak”, a „bűnösök és az áldozatok” közötti megegyezés teremti meg? Így volt ez 1867-ben is. A kiegyezés elfogadtatása során e dilemmával való szembesülés sem maradhatott el. Az „uralkodó és a nemzet közötti megbékélés” pszichológiai-érzületi feltétele volt a „fátyolvetés a múltra”, miként azt a kiegyezés hívei már 1861-től kezdődően, de különösen a tényleges tárgyalások megkezdésétől kezdve újra és újra hangoztatták. Ám a kiegyezés ellenfelei, de még a kiegyezés szükségességét ugyan elismerő, annak kialkudott formájával viszont elégedetlen, s így ellenzékbe vonuló balközép számára ezen

alapállás nem volt elfogadható. Tartalma miatt sem természetesen, de politikai megfontolásokból sem Érthetőnek tartjuk, hogy a valóságos sérelmekből fakadó osztrák- és Habsburg-ellenes érzelmek mozgósító erejéről egy ellenzéki párt nem mondott le. Még akkor sem, ha magát „mérsékelt ellenzékként” határozta meg. Nem tartjuk meglepőnek tehát, hogy alig tíz nappal a koronázás után éppen Tisza Kálmán volt az, aki „az 1848-diki honvédek özvegyei s árvái érdekében teendő intézkedésekre vonatkozó” indítványával heves vitát robbantott ki. Nem tudjuk persze eldönteni, hogy az indítványozót milyen szándékok vezették, vagy mi volt legfontosabb motívuma. Hiszen a javaslat első pillantásra nem látszik provokatívnak Egyfelől a királyi pár azon gesztusához kapcsolódik, amelyben a koronázási ajándékként kapott 100 000 aranyat – a kiengesztelődés jeleként – ugyancsak a honvédek özvegyei és árvái segélyére

ajánlotta föl. Másfelől az indítvány indoklása sem sértő, és nem mond ellent a „fátyolvetés” követelményének. Tisza ugyanis így érvel: „Midőn a ház ismét alkotmánya birtokában van, megteheti, sőt úgy hiszem, helyesen is teszi, hogy megfeledkezzék azokról, kik ellene vétkeztek, mert az ilyen vétkezések folytán támadt üldözések rendesen újabb viszály és visszatorlás magvát hintik el. De meggyőződésem szerint nem teheti azt, hogy megfeledkezzék azokról, kik az alkotmányáért és szabadságáért küzdöttek.” 117 [A mi kiemeléseink] A kormánytöbbség előbb kissé farizeuskodva, a segítséget az állam helyett a társadalom feladatai közé utalja. Később viszont egyre hevesebb hangon tiltakozik a javaslat elfogadása 117 Tisza Kálmán felszólalása 1867. június 18 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. IV k im 264 l 50 ellen. Horvát Boldizsár

„igazságügyér” a kormány nevében fejti ki elutasító álláspontját Több más érv mellett azért is, mert szándékoltan viszályt keltőnek tartja az indítványt. „. hogy az őszinte kibékülés, mely a kedélyek kölcsönös kiengesztelődését föltételezi, állandó és tartós legyen: múlhatatlan követelmény, elkerülni mindent, a mi a létrejött egyesség által megszűntetett viszálynak emlékeit és okait újra fölélesztené. E nélkül a kiegyenlítés lehet újabb viszálynak forrása, magva és sarkköve, de valódi béke alapjává nem válhatik. A kormány tehát minden oly indítványban, mely a békés kiegyenlítés által megoldott vagy elejtett kérdéseket ismét előtérbe akarna állítani, nem láthat egyebet, mint oly törekvést, melynek célja desavouálni a többség politikáját, azon politikát, melynek jelszava és kiindulási pontja volt: fátylat vetni a múltakra.” [A mi kiemelésünk] Horvát egy másik érvet is felhoz;

amelyről szintén nem akarjuk eldönteni, hogy belső meggyőződésből vagy csupán taktikai megfontolásokból teszi. Arra figyelmeztet ugyanis, hogy 1848-49-ben nemcsak a külső ellenséggel folyt a háború, hanem polgárháború is volt. „. a kormány az alkotmány visszaállítását úgy értelmezi, hogy az békét jelent nem csak fölfelé, hanem lefelé is, a különböző ajkú honpolgárok között, a kik a magyar korona területén laknak. Ennélfogva a kormány nem akarhatja, hogy az országgyűlés gondoskodása a volt honvédekről úgy tűnjék föl, mintha ez országos jutalom akarna lenni azok részére, a kik 1848- és 49-ben nem csak az osztrák hadsereggel, hanem a különböző nemzetiségű honpolgárok egy részével is sajnos kényszerűségből küzdelemben állottak. A kormány nem akarhatja, hogy a testvéri egyetértés, a különböző ajkú honpolgárok között, ily országgyűlési határozatnak könnyen történhető félremagyarázása által

fölzavartassék, hogy a múltak sebei újra fölszaggattassanak, és hogy a testvérharc keserű emlékeinek föltámasztása által a már lecsillapult izgalmak ismét megújuljanak.” [A mi kiemeléseink] Horvát további érveket is felhoz, ám kétségtelen, hogy az imént idézettek alapján ítélte a javaslatot „célszerűtlennek”, „helytelennek” és nem „ildomosnak”. 118 A vita során Horvát mindkét aggodalma igazolódott. Egyfelől néhány nemzetiségi képviselő valóban a „viszályok felélesztését” látta az indítványban, különösen az után, hogy némely baloldali képviselő – mint például a balközéphez tartozó Ghyczy Kálmán – valóban különbséget akart tenni azok közt, „kik az ország jogai és alkotmánya mellett küzdöttek és azok közt, a kik ellene küzdöttek”. 119 Másfelől a baloldal – miként egyikük fogalmazott – a „felejtést” meglehetősen egyoldalúan képzelte el: „. miután ő felsége az első

kegyelmi tényt adta, hogy a múltakra fátyolt kíván vetni, én azon régi jogomba kívánok visszalépni, melyet az erőszak által elhagytam”. 120 [A mi kiemelésünk] Nyáry Pál pedig a kormány álláspontjában azon „ingadozó politika” most már semmivel sem indokolható folytatását látja, amelyet a többség a baloldal „határozott politikája” ellenében korábban is folytatott. 121 Az indítványozó jogán másodszor felszólaló Tisza Kálmán tagadja ugyan, hogy célja lett volna „a viszály okait felmelegíteni”, ám az országgyűlést „az elmúlt idők viszályaira és szenvedéseire” emlékeztetve, ő is szükségesnek tartja legalább erkölcsi megkülönböztetését azoknak, „kik az alkotmányért küzdöttek” azoktól, akik ellene harcoltak. A nemzetiségi viszályok felélesztésére vonatkozó vádat pedig azzal a megjegyzéssel akarja gyöngíteni, hogy 118 Horvát Boldizsár felszólalása a honvédügyi vitában 1867. június 21

in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. IV k im 268-269 l 119 Ghyczy Kálmán felszólalása a honvédügyi vitában 1867. június 21 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. IV k im 273 l 120 Makray László felszólalása a honvédügyi vitában 1867. június 21 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. IV k im 271 l 121 Nyáry Pál felszólalása a honvédügyi vitában 1867. június 21 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. IV k im 279 l 51 miként a nemzetiségiek között is voltak olyanok, akik „a haza szent ügye mellett harcoltak”, „magyarok is elegen voltak” azok között, „kik a haza ellen küzdöttek”. 122 A vita fontosságát jelzi, hogy a miniszterelnök is felszólal, holott nem gyakran tette meg. A konkrét tárgyról most is

keveset beszél; a kiegyezést, valamint a kormány politikáját védi, amikor a vitában elhangzó vádakra és „gyanúsításokra” reagál. Először Nyáry Pál „dicséretét” utasítja vissza, miszerint a kormány bírta volna rá a királyt „nagylelkű tettére”. Követendő példának állítja be a gesztust, „. amelyhez hasonló Európában a legújabb időben tán egy fejedelem által sem íratott alá és azt másnak tulajdonítani nem lehet, mint a fejedelmi szív sugallatának.” Visszautasítja a bírálatot is. „Kérdem ugyanis a t. képviselő úrtól, hol méltóztatott azon ingadozást, azon habozást észrevenni? Tán akkor ingadozott a kormány, midőn Kossuth Lajos levelét [a Kassandra-levélről van szó] ezer meg ezer példányban engedte szabadon árulni a piacon a nélkül, hogy a sajtótörvény által kezébe adott jognál fogva . megakadályoztatására csak egy lépést tett volna? Tán akkor ingadozott a kormány, midőn a hazai sajtó

egy részének működését egész a lehetőség határain túl megengedte? Tán akkor ingadozott a kormány, midőn Európa minden országainak kapuit megnyitotta . és azt mondta, hogy mindenki, legyen bármely politikai vétség vagy vád alatt, szabadon és büntetlenül visszatérhet hazájába?” Majd rátér az indítványra, ám nem részleteire, hanem a feltételezett szándékra. A javaslat „nem egészen világosnak” nevezett szövege, valamint a szerteágazó vita alapján mondja: „. ha valaki gyanúsítani akarna – mi távol van tőlem – azt mondhatná, hogy nem csak egy cél lebegett az illetők szeme előtt, t.i a honvédek segélyezése, hanem egyszersmind az is, hogy a kormánynak nehézséget okozzanak”. Továbbá – fogalmaz most is megengedően – az indítványnak „ könnyen lehetne azon értelmet tulajdonítani, hogy az ő felségök tette által előidézett hatásnak ellensúlyozására van célozva.” S nyilvánvaló iróniával reagál

azokra a felszólításokra, amelyek a kormányt az uralkodópár példájának követésére bíztatták, mondván: a példakövetés ez esetben azt jelentené, hogy az országgyűlés azokat támogatná, „kik, bármi téves eszmék folytán, az ország és a haza ellen küzdöttek”. [A mi kiemelésünk] Beszéde záró részében is keményen fogalmaz. Összefoglalva az 1861 évi országgyűlés követeléseit jelenti ki: „. az országnak mindezen kívánatai teljesültek” Egy közbekiáltásra – „nem teljesültek” – aztán így válaszol: „. talán nem teljesültek azon irányban, melyet t képviselő úr maga óhajtott volna De ennek én örvendek: mert ha azon irányban teljesültek volna, akkor nem az alkotmány állíttatott volna vissza, hanem a viszály, nem megoldás eszközöltetett volna, hanem az összeütközés Nézzünk vissza, uraim, a történtekre. Az 1861-diki felirat s az illető képviselő urak magok is kijelentették hogy fátyolt

kívánnak a múltakra borítani. Azt hiszem, hogy ez az ország, a többség határozata, ez az, amiben az ország megnyugodott; és ha akkor becsületbeli kötelességei között nem foglalt helyet [mármint a honvéd-segélyezés], úgy most sem hozathatik fel, mint olyan. Sőt veszedelmes volna vitatni, hogy az most becsületbeli kérdéssé vált, mi akkor nem volt az: mert ez esetben . a t urak átellenben azoknak adnának igazat, kik a fejedelmeknek azt szokták mondani, hogy a királyok engedményei mindig csak újabb követelésekre szolgáltatnak alkalmat; hogy a fejedelmek jószívűsége a népek által gyöngeségnek tartatik mindig; hogy a népek szívét megnyerni nem lehet; hogy a királyoknak csak egy támaszuk van, a fegyveres erő, másban bízni nem lehet. Vessen magával számot az oppositió, mely magát liberálisabbnak tartja, mint a kormány, és mondja meg, vajon feladatai közé tartozik-e ezen tanácsadóknak igazat adni?” 123 [A mi kiemeléseink] 122

Tisza Kálmán felszólalása a honvédügyi vitában 1867. június 21 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. IV k im 282-283 l 123 Andrássy Gyula felszólalása a honvédügyi vitában 1867. június 21 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. IV k im 284-286 l 52 Andrássy beszédét „középen” viharos taps, a baloldalon „élénk mozgás” követte. A bal- és a jobboldal által egyaránt kért névszerinti szavazás eredményeként az országgyűlés Tisza Kálmán indítványát 202:79 arányban elvetette. A szavazáskor a pártmegoszlás döntött; a kiegyezés ellenfelei és bírálói támogatták, a kormány-párt egységesen elutasította a javaslatot. Ha tehát a „fátyolvetés” elutasításában morális szempontok is szerepet játszhattak, maga a döntés a pártpolitika szempontjait tükrözte. A honvédek segélyezésének ügye

pártkérdéssé vált, még ha esetleg nem lett volna is az felmerülésétől fogva. De ugyanígy pártkérdéssé vált a téma konverze, az országgyűlés végén, 1868. decemberében napirendre kerülő, a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat egyik szakasza is. Ekkor arról volt szó ugyanis, hogy kaphatnak e nyugdíjat – tehát „jutalmat” – azok a hivatalnokok, akik – miként az egyik szélbalhoz tartozó képviselő mondta – „. hivatalos szolgálataik felajánlása által e hazában megörökíteni akarták az önkényuralmat”. E rövidebb, de az előbbinél ingerültebb hangulatú, és néhány megjegyzésből jól kivehetően már a következő választásokra tekintő vitának ugyancsak a „fátyol vetés” áll a középpontjában, mindenesetre nem mellőzve a „pártérdeket” sem. Ekként exponálja azt a szélbalhoz tartozó Csanády Sándor, a kormánypárti Plachy Lajos csakúgy, mint a balközép vezére, Tisza Kálmán. Csanády

álláspontja egyenesen a kiegyezés és a kormány politikája ellen irányzott, s magát a „fátyolvetést” utasítja el. „Nem tartozom azok sorába, a kik a legközelebb lefolyt évtizedek politikai bűneire a feledés fátyolát vonván, jutalmazni kívánják azokat, a kik a nemzet ezredéves alkotmányának megsemmisítésére segédkezet nyújtottak . Én uraim, a bűnt büntetni, a polgári érdemet jutalmazni kívánom” [A mi kiemeléseink] Ő tehát nem akar „fátylat vetni”. Mint mondja, nemcsak a múltra, hanem a jövőre tekintettel nem akar felejteni. „Hiszen, uraim, ha a jelen országgyűlés az önkényuralom szolgáit jutalmazná, a helyett, hogy mint érdemlik, büntesse, hol van a biztosíték arra nézve, hogyha . a jelenlegi alkotmányosdi háttérbe szorításával ismét az absolut kormányrendszert léptetnék életbe, nem találkoznának-e a hon lakosai közt olyanok, a kik az absolut kormány szolgálatába lépjenek?” De vannak további

érvei is: például a népnevelésre fordított összegek csekély volta, továbbá az, hogy a kormány – „kötelességét mulasztva” – a volt honvédek nyugdíjazásáról sem intézkedett. 124 A Deák-párt – alighanem a választásokra tekintettel – most minél hamarabb lezárni szeretné a vitát. Az egyetlen, az általános vitában a törvényjavaslat mellett felszólaló kormánypárti képviselő nagyon röviden reagál; egy személyes utalással megtoldva, Deák 1861-ből származó mondatát idézi szállóige gyanánt. „Ha valakinek, tagadhatatlanul csekélységemnek volna alapos oka a nyugdíjakat ellenezni . én mégsem követem a bosszú politikáját . sokkal jobban szeretem hazámat, mint gyűlölöm ellenségemet.” 125 Az általános vitában Tisza Kálmán is röviden szól, ám a balközép „középre tartása” néhány mondatából is kitűnik. Az imént idézett „igen szép mondás” megismétlésével kezdi el beszédét, utalva a

forrásra is. Nem akar sem büntetni, sem jutalmazni – válaszol tömören egyben Csanády Sándornak is. De nyugdíjat sem akar adni, legalábbis azoknak nem, akik nem tekinthetők a „közös nyugdíjakról” intézkedő törvény hatása 124 Csanády Sándor felszólalása a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 277 l 125 Plachy Lajos felszólalása a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 277 l 53 alá, azaz azoknak, akik – miként ez a benyújtott módosító indítványából kitűnik - 1867 előtt, tehát törvénytelenül lettek kinevezve a Magyarországon működő „központi közegekhez”. Azoknak tehát, akiknek a kormány „politikai és méltányossági tekintetekből”

az ügy végleges rendezéséig nyugdíját még folyósítaná. 126 A baloldal tehát – akár akar „fátylat vetni”, akár nem – fizetni nem akar. A meglehetősen egyoldalúra sikeredett vitában a baloldali képviselők, nem vitatva, hogy érzelmeiket is követik, egyfelől a Bach-huszárok és az árulók „jutalmazása” ellen tiltakoznak, másfelől az ország „amúgy is elviselhetetlen” terheit említik fel. A balközép és a szélbal érvelése alig-alig különbözik. Maga Tisza is – aki, mint láttuk – „sem büntetni, sem jutalmazni” nem akar, néhány perccel később mégis ekként érvel a részletes vitában: „Én, részemről, nem tudom, mivel lehessen indokolni azt, hogy azoknak, a kikről csakugyan áll az, hogy . teljes általánosságban csakis a haza ellen tett szolgálataikkal szerezhettek érdemeket, azoknak nyugdíjait, jelen pénzügyi szegénységünk mellett, megszavazzuk. Már sokszor voltunk olyan helyzetben, például az

államadósságok megszavazásakor . hogy azt kelle hinnem, hogy rendben vagyunk, s már most nem kell többet fizetnünk a kiegyezkedés árában, s íme most újra jön egy törvényjavaslat, mely ezen újabb terheket rója, ismét azon a címen, hogy ez a kiegyezés egyik ára. Ha a fátyolborító eszméből indulunk ki, én részemről nem tartozom azokhoz, kik soha és semmi szín alatt megbocsátani ne tudnának . csakhogy akkor azt szeretném, hogy a fátyol borítás mindkét részről történjék, hogy akkor ne csak azokról akarjunk gondoskodni, kik a törvény által érintetnek, hanem . azokról is, . a kik azon nehéz időben, melyre most fátyolt akarunk vetni, a hazát szolgálták” 127 [A mi kiemeléseink] A szókimondóbb – vagy kevésbé szofisztikáltan gondolkodó – képviselők az „igazságtétel” morális követelményén túl gyakorlatiasabb, politikai szempontot is felemlítenek. Az egyik radikális képviselő például „küldőire” hivatkozik,

mint akiknek joguk van megtudniuk, hogy „kinek és miért fizetnek”. 128 Mint már mondtuk, alighanem a közelgő választásokra tekintettel, a Deák-párt többsége hallgat a vitában. Deákon kívül egyetlen képviselőjük kér szót a részletes vitában Kemény István a választókhoz fordul, azt remélve, hogy megértik: a szóban forgó viszonylag kis összeg megtagadásával „nagyon sokat kockáztatnának”. 129 Deák arra tett kísérletet, hogy a témát kivonja az érzelmi megközelítés, és persze, a kampánytémák köréből. Most nem a „fátyolborító eszmére”, hanem a probléma bonyolultságára, a nyugdíjra érdemesek, illetve érdemtelenek szétválasztásának technikai megoldhatatlanságára utal. Például arra, hogy a hadseregben szolgáltaknak az országgyűlés megszavazta a nyugdíjat, holott a most alkalmazni kívánt mérce alapján nekik se járhatna „jutalom”. Szerinte nincs más választás, mint: „. vagy általában kimondani

azon elvet, hogy semmiféle nyugdíjat nem fizetünk; vagy úgy tekinteni hogy az államadósságokkal egy természetű, mely a kiegyenlítés által megszűntetett régi jogállapotnak ránk is súlyosodó következménye.” 130 [A mi kiemelésünk] 126 Tisza Kálmán felszólalása a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 277-278 l 127 Tisza Kálmán felszólalása a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 278 l 128 Berzenczey László felszólalása a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 285 l 129 Kemény István felszólalása a közös

nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 284 l 130 Deák Ferenc felszólalása a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 281 l 54 A baloldalt persze Deák érvelése nem győzte meg; egyikük még az osztrák hadseregben szolgálókat is megvédi az abszolutizmus hivatalnokaival történő azonosítás ellen. A szélbal képviselője könyörtelenül visszaviszi a témát az érzelmi politizálás és a kormány, a többség elleni vádak területére. „Vannak cselekmények, amelyeket jobb nem motiválni: ilyen ezen nyugdíjazásról szóló törvényjavaslat. Ha a ház többsége, vagy jobboldala bennünket agyonhallgatott volna, legalább némi politikai szemérem jelét látnám azon pártban, mely

bennünket le szokott lármázni”. Majd így folytatja – hatásosan véve célba a házban ülők, de az azon kívül figyelők érzelmeit – „. életem hosszú évein át keserű politikai tapasztalatokkal telve sem jutottam a pessimismus azon határáig, hol a hit megszűnik s helyébe a kétségbeesés lép; sokat hittem, hogy meg fog történni s fájdalom! valósággal sok megtörtént; de azt, hogy alkotmányos kormányunk, mely az 1848-49-ki eseményeknek köszönheti, hogy azon vörös bársonyos székekben ülhet, a hazának halálos ellenségeit . jutalmaztatni kívánja, s ugyanakkor azon dicső harc bajnokait . az élet szükségeivel hagyja küzködni, sőt tőlük az egyetlen egy erkölcsi jutalmat, az elsimerést is a jobboldallal megtagadtatta, soga, de soha nem hihettem. ezen eljárásban oly politikát gyanítok rejleni, mely Machiavellit megszégyeníti.” 131 [A mi kiemeléseink] Nos, aligha csodálkozhatunk azon, hogy a Deák-párt képviselői a

hallgatást választották ebben a vitában. Aligha hihették, hogy hatásos érveket lehet szembeállítani ezen nyilvánvalóan mélyről jövő és sokakat jellemző érzelmekkel. Mondhatnánk: a ráció felsül az érzelmekkel, a politikai okosság és a technikai nehézségek érvei a morális igazsággal szemben. Szavazni persze kellett. A névszerinti szavazáson 194:102 arányban, egy tartózkodás mellett és 134 képviselő távollétében elfogadták a kormány javaslatát. A többség tehát kitartott, ám a „fátyolvetés”, a sérelmeknek a politikai diskurzusok témái közül való kiiktatása nem sikerült. A múlthoz való viszony érzelmi töltetése erős volt és éppen erős morális tartalma miatt könnyen aktivizálható volt. Éppen ezért egyik meghatározó fontosságú eleme maradt a politikai táborok elkülönülését eredményező tényezőknek. Hatásos volt és maradt hosszú időn keresztül, és erőteljesen befolyásolta a politikai

gondolkodást. 7.32 Méltányos-e a fizetendő ár? – az államadóság elvállalása Az új közjogi rendszert működtető kormányintézkedések, az új politikai berendezkedést kiépítő törvények körüli vitáknak ismételten váltak tárgyává a kiegyezési törvények. A képviselőházban zajló viták túlnyomó többsége érintette ezeket a problémákat. Ami teljesen természetes, hiszen a működés során vált valóban érthetővé, kézzelfoghatóvá, hogy mit is jelentett, s hogy egyáltalán működőképes-e a dualizmus rendszere. A viták sokaságából mi a birodalom két fele közötti kapcsolatok egyik legkritikusabb kérdésének, az anyagi problémák megoldását érintő diskurzusokat emeljük ki, közülük is a közös költségek, illetve az államadóság megosztása körüli vitákat. S mivel az e kérdés kapcsán felmerülő témák egy részét már tárgyaltuk, most csupán a közös intézményekre, azok működtetésére vonatkozó

véleménykülönbségekre, az ezekből adódó konfliktusokra koncentrálunk, a „gazdasági kiegyezés” leghevesebben vitatott kérdése, az államadósság megosztása ügyében kirobbant szócsaták politikai tartalmának elemzésére. A vitára 1867. decemberében került sor A pozíciók persze már korábban kirajzolódtak, és világossá vált, hogy – bár tárgyi vita is folyt – a gazdasági ügyek kapcsán magáról a 131 Gubody Sándor felszólalása a közös nyugdíjakról szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 2 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 283-284 l 55 kiegyezésről folyik a disputa. A néhány nappal korábban lezáruló „kvóta-vita” eredményében a pénzügy-miniszter is „azon új államszervezetnek, mely az 1867. XII t cikkben bölcs előrelátással alkottatott” életképességének a bizonyítékát látja, 132 míg viszont Madarász József a

Kassandra-levélből olvas fel hosszú részleteket hozzászólás gyanánt. 133 A balközép „köztes” pozíció keresésére irányuló erőfeszítései is ebben a térben helyezkednek fel; magát az elvet – a közös ügyeket és a közös költségek megosztását – elfogadják, csupán a Magyarországot terhelő kvóta némi csökkentéséért – 30% helyett 28% – küzdenek. Az érvek nagyobbik része is „készen volt” már mindhárom oldalon, aszerint, hogy hogyan viszonyultak az „alapkérdéshez”, a dualista rendszer kiépítéséhez. Ám igazán sistergővé az államadósság kérdésében válik a vita. Nyilvánvalóan tárgyi okokból is; a Magyar Királyságra jutó mintegy 30 milliós évjáradék az éves költségvetésnek jelentős részét viszi el. De szimbolikus jelentőségénél fogva is, hisz az öröklött adósság egy tetemes része éppen a magyarok ellenállásának leverésére és féken tartására, az Új Ausztria „utópiájának”

megvalósítására ment el. A tárgy mindenképpen alkalmas volt tehát arra, hogy körülötte mintegy a kiegyezési törvények feletti összecsapás ismétlődjön meg. A balközép ezt a törvényjavaslatot – szemben a közös költségek megosztását szabályzó törvénnyel – az általános vitára sem tartja alkalmasnak. Egyfelől azért nem, mert – miként a vezérszónok, Tisza Kálmán fogalmaz – az „se a célnak, amelyért alkottatott, se a feltételnek, amely mellett lehetett alkotni, meg nem felel”. Másfelől pedig azért nem, mert – mivel az évi járulékot „most, bizonyos előzmények nélkül helyesen megállapítani nem lehet” – a törvény megalkotására még nem érkezett el az idő. 134 Kétségtelen, Tisza – „nem akarva se félre értetni, se félremagyaráztatni” – előre bocsátja, hogy ő maga is, már több éve „azon szomorú meggyőződésre jutott”, hogy Magyarország – „habár joga ahhoz kétségtelen volna” – az

osztrák államadóságokat „magától egészen el nem utasíthatja”. Ám a beterjesztett törvényjavaslatot egyfelől a mérték, másfelől a jogi alap meghatározása miatt elutasítja. Ugyanis úgy véli, e törvényjavaslat nem felel meg azon elvnek, amit az 1867. évi XII tc mondott ki Az „amennyit szabad, annyit vagyunk készek az osztrák államadóságok terheiből politikai tekintetekből és méltányosságnál fogva elvállalni” kitételt ő másként értelmezi, mint a törvényjavaslat. „Tisztában áll, t. ház, a cél; de tisztában áll a határ is, a meddig a cél érdekében menni szabad: mert se isteni, se emberi törvény szerint nem szabad addig menni, hogy új terheket rójunk a haza népeinek úgy is túlterhelt vállaira. A rokoni, a testvéri érzelem nagyon szép dolog, és én nem tartom bár okos embernek azt, ki ez érzelmeinek túlhajtása miatt tönkre jut, de mivel csak magának tesz kárt, sajnálni tudom, rokonszenvezni tudok jó

szívével; de a mi helyzetünk, képviselőké, egészen más: ha mi túlhajtva ez érzelmeket, túlságra víve a nagylelkűséget, több terhet vállalnánk el, mint a mennyit elvállalni lehet, mi nemcsak a magunk jólétét, hanem az általunk képviselt milliókét, mi az országét tennők tönkre, a mi tőlünk, t. ház, megbocsáthatlan könnyelműség és hazafiúi bűn volna” [A mi kiemeléseink] A kétségtelenül ügyes érvelést aztán egy ironikus fordulattal váddá formálja: „Én, t. ház, nem is bírok oly magas színvonalra emelkedni, minőre a központi osztály t előadója emelkedett, hogy mindenek előtt és mindenek felett azt lássam, mi az, a mi ő felsége országai és tartományai érdekében szükséges, s csak úgy mellékesen érintsem azt, mi az, mit megbírunk.” 132 Lónyay Menyhért zárszava a hányadi törvényjavaslat vitájában 1867. december 4 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának

Naplója. V k im 297 l 133 Madarász József felszólalása a hányadi törvényjavaslat vitájában 1867. december 2 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 258-260 l 134 Tisza Kálmán felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 7 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 329 l 56 És így tovább; kétségtelenül visszafogott hangon, ismételten elismerve Magyarország kötelességeit, de végül mégis oda lyukadva ki, hogy a döntést ne a törvényjavaslatban megfogalmazott metódus alapján és ne akkor hozzák meg. Az általa javasolt módszerből következik a halasztás igénye: úgy gondolja ugyanis, hogy előbb azt kellene megtudni, hogy Magyarországnak mennyi költségvetési fölöslege marad, mert csak ezután lehet dönteni arról, hogy mennyit vállaljon át – „összeroskadás nélkül” – az

államadósságból. 135 A „szélbalhoz” tartozó Madarász József ugyanezen a napon ellenindítványt nyújt be. Az indítvány kettős értelemben is radikális: egyfelől a részvállalást teljes mértékben elutasítja, másfelől a korabeli liberális alkotmányos elveknek – és persze, a kiegyezési törvényeknek – ellentmondva, ez ügyben népszavazást rendeltetne el. Lássunk néhány szemelvényt javaslatából: „. Tekintve, hogy az osztrák államadóság zöme nem az alkotmányos élet fejlesztése, nem a nemzetek kölcsönös anyagi felvirágzása, de az öntudatra ébredt népek alkotmányos érzelmeinek elnyomása, sőt önhazánknak, Magyarország önálló alkotmányos életének megsemmisítése, és főleg az önkényes kormányzat megörökítése végett eszközöltetvén: az ilynemű adósságokbani részvét Magyarország szellemi süllyedésének adná bizonyítékát, a mellett, hogy ez által Magyarország érdeke ellenében követett

elszegényítési rendszer is szentesíttetnék; Tekintve, hogy az osztrák államadósságokban részesülés meg is fosztaná Magyarországot végkép önmaga iránti kötelességeinek teljesíthetésétől; mert e miatt nem segélyezhetné a földmívelést, nem emelhetné az ipart, a kereskedelmet, nem teremthetne kellő közlekedést, és a mi a legfőbb, e miatt lenne megfosztva a nemzet még attól is, hogy gondoskodhatnék a különben is mind elszegényített, mind oktatás nélkül hagyott nép gyermekeinek kellő oktatásáról; . Tekintve, hogy Magyarország törvényei közt nem foglal még helyt azon elv, hogy »az államban létező minden vagyon, tulajdon az államé, tehát az állam azokról szabadon rendelkezik«, pedig csak ez jogosíthatná a képviselőházat a nemzeti és egyeseinek vagyonáról, még pedig ez esetben a múltra nézve, és így még visszaható erejű törvénnyel is rendelkezni, mert másként a tiszta eszű és józan gondolkozású népnek

még a tulajdonróli jogfogalma is megzavartatnék; Tekintve, hogy a tulajdonróli jelen jogfogalom szerint egyetlen képviselőház sincs jogosítva arra, hogy egy nemzetre egy más állam kormánya által a nemzet hozzájárulása nélkül tett adósságot elvállalhasson, mert ez által a nemzet azon egyes tagjainak, a kik ahhoz önszántukból járulni nem óhajtanának, tulajdonai szentsége támadtatnék meg” – Madarász olyan határozat meghozatalára szólítja fel a képviselőházat, amely kimondja: 1-ször. Az osztrák kormány által Magyarország hozzájárulása nélkül tett államadósságokhoz járulásra senki jogosan nem kényszeríttethetik. 2-szor Számoljon [el] az osztrák kormány az 1849-dik év óta történt magyarországi bevételek és kiadásokról; . 3-szor Általános népszavazás rendeltetik el Magyarország összes területén a végett, hogy az országnak minden adózó tagja szabadon nyilatkozhassék, vajon az osztrák kormány által

Magyarország hozzájárulása nélkül tett osztrák államadósságból vállal-e, és mennyit? avagy az esetben, a midőn főleg az 1790/1 és 1847/8-ki törvényekkel biztosított önálló állami élete Magyarországnak visszaállíttatik, egyszer mindenkorra adandott összeggel, mint szabad ajánlat útjáni segélyezéssel, járul Magyarország népe az örökös tartományok népei nyomorának enyhítéséhez?” A befejezésben a fenyegetés is elhangzik: „. az esetre, ha a képviselőház ez indítványt elvetve, mégis a fennjelölt osztrák államadósságból bármely részt elvállalna, alulírt képviselő, meg levén győződve, hogy az általa itt előadott indokok Magyarország népe majdnem össze[essé]gének érzületével ugyanazonosak, vallván azon igazságot, hogy mások által tett adósságot bárki is csak önjószántából vállalhat el, és ellenkezőre törvény által sem kényszeríttethetik, nyilvánítja egyúttal, hogy az osztrák államadóság

elvállalásából a nemzetre s egyesekre eredhető károkért a felelősség, vagyonaikkal is, azokat fogja terhelni, a kik ezt a nemzetre rászavazzák.” 136 135 Tisza Kálmán felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 7 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 330-332 l 136 Madarász József indítványa. Felolvasva 1867 december 7 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Irományai. III k im 12-13 l 57 Az indítványt Madarász egyedül nyújtja be; aligha akadhatott volna akár a „szélbalról” is olyan képviselő, aki csatlakozott volna a jogi és politikai értelemben képtelen érveihez és következtetéseihez. A vitában azonban egyes elemek fel-felbukkannak, és nemcsak az ellenfél – a Deák-párt – cáfolataiban, hanem pártolóan is, természetesen a „szélbal” részéről. Azt ugyanis senki nem vitathatta

el, hogy nép – de talán a képviselőház – többségének „érzülete” valóban az adósságban való részesedés ellen szólt. A vitának kétségtelenül van egy tárgyi része, amely az ország teherbíró képességéről, a két fél közötti költség megosztás indokoltságáról, az adósságkezelés lehetséges módozatairól szól. De talán ideszámíthatjuk azokat az elmélkedéseket is, amelyek az adóság csökkentésének lehetőségeit kutatja, különösen azért, mert ilyen ötletek – és kritikájuk – nem követi szorosan a pártmegoszlást. Sőt, nem csupán az államadósság megosztásának, hanem magának az adósság visszafizetés megtagadásának ötlete is felmerül, mindkét oldalon. Az érvelés is azonos. Többnyire a „produktív és az improduktív tőke” közötti különbségre, a kettőjük közötti „nagy elvi harcra” utalnak, és a „tőzsdék frequventatorainak, a papirgazdaságnak, a nyerészkedőknek, s azoknak . kiket

divatos amerikai műszóval pénzcsinálóknak neveznek” bírálatához vezetnek, megállapítva, hogy „ők nem dolgoznak és élvezkednek”. 137 Az idézet egy „mérsékelt ellenzéki” szájából hangzott el, ám hasonló következtetésre jut az egyik kormánypárthoz tartozó képviselő is, aki egyenesen „korunk veszélyes kórállapotának” tekinti, hogy „a forgalmat közvetítő csere-eszköz, a pénz, s a tőke, mely a vagyonosodás fő eszköze, oly visszás irányban érezteti befolyását, mely az állam s a polgárok, különösen a termelő osztályok érdekeivel merev ellentétben áll.” 138 De a vita felek pozícióit nem az effajta „gazdaság-filozófiai” nézetek határozzák meg. A ritkán elhangzó, a kölcsönök visszafizetésének megtagadását, illetve redukálását célzó javaslatokat mindkét oldalon ugyanazon érveléssel utasítják el: a hitelképesség fenntartását sokkal fontosabbnak tekintik, mintsem az esetleges hasznot, amit

efféle módszerekkel elérni lehetne. A vita fő vonulata azonban nem a tárgyi kérdésekről szól, és nem csupán a „mennyit fizetni”, netán a fizetni vagy nem fizetni” dilemmája körül forog. A diszkusszió leghangsúlyosabb rétegét a kiegyezési törvények újratárgyalása adja, és a közvélemény megnyerésére irányul. A törvényjavaslat elfogadása, illetve elutasítása mellett érvelők igen gyakran ki is mondják ezt. Hol vádként, amikor – ebben az esetben érthető módon – a kormánypárt népszerűség hajhászással vádolja a baloldalt, hol pedig a parlamenti viták sajátosságainak rezignált tudomásulvételével. Miként például az idős, más parlamenthez szokott Bernáth Zsigmond, aki az elmérgesedő vita hetedik napján mondja ki: „A parlamenti szokás, tisztelt ház, lényegesen megváltoztatta a nyilvános ülések természetét; azok már megszűntek a kölcsönös capaciatio tere lenni, és inkább mutatványul szolgáltatnak,

hogy a hírlapok hasábjai beteljenek.” 139 A kormánypárti Hunfalvy Pál is ezt teszi, amikor a vitában kialakuló álláspontokat jellemzi. Ő sem pénzügyi szakértőként szólal meg, hanem kiegyezés-párti politikusként. „Mindnyájunk előtt mint egy eszménykép úgy lebeg Magyarországnak jólléte, hatalma, fejlettsége. Ez eszménykép valósításán törekvő háromféle nézet fejlett itt, mióta tanácskozunk e házban. Az előttünk lévő törvényjavaslatra nézve is e nézetek szerint alakultak és alakulnak a vélemények. A szélső balnak nézete azt vallja, hogy Magyarországnak kiegyezkedésre nincs szüksége, hogy a kiegyezkedés jogfeladással jár; azért ellenezte azt, és ellenzi folyvást a folyamatban lévő kiegyezkedést, a melyben nagy veszedelmet lát, hogy többet ne mondjak. A szélső balnak nézete szerint, mely az egyességet 137 Szontágh Pál (nógrádi) felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december

9 Az 1865dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója V k im 359 l 138 Török Sándor (nógrádi) felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 9 Az 1865dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója V k im 360 l 139 Bernáth Zsigmond felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 14 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VI k im 118-119 l 58 vagy kiegyezkedést nem helyeselheti, nem lehetne elfogadni ezen törvényjavaslatot, mely oly roppant terhet mér reánk.” [A mi kiemeléseink] Áttérve a másik pozíció leírására, mondja: „A középső balnak nézete elejétől fogva az volt, hogy nem kellett volna mohón neki menni a kiegyezkedésnek, hogy még várni is lehetett volna: mert azt állítja ezen nézet, hogy ha kevésbé mutatjuk ki a minden áron kiegyezkedni

akarást, tán kevésbé súlyos feltételek alatt történhetik meg a kiegyezkedés, s ha még vártunk volna, talán a közel jövendő oly viszonyokat fejt ki Európában, melyek közt Magyarország az 1848-iki törvényeket teljes épségökben szerezheti vissza. Ezen nézet is azt állítja, hogy a kiegyezkedés úgy, a mint történt, rossz, és nem sokára mutatkozni is fognak káros következései az országnak nemcsak jóllétére, hanem jogaira nézve is. Ezért jó eleve tiltakozik a felelősség ellen, mely őt nem érheti. És mivel az államadóságok után járó terhek elfogadása nem következik a pragmatica sanctióból: már ezen terhek bármi részben történő elfogadása is . ama veszélyek következések egyike, a melyeket az elsietett egyezkedéssel magunkra vonunk. De minthogy a közép bal nézete szerint is a kiegyezkedés, úgy a mint történt, káros: ezért . nem is hajlandó az államadósságok után járó terheknek azon részét és oly részt

elvállalni, a melyet épen az egyesség mutat szükségesnek.” [A mi kiemeléseink] Alighanem pontosan fejti meg a Tisza által mondottakat, amikor így felel meg neki: „És előáll ezen nézet, és számokat kér arról, hogy mennyi a képességünk, és mit kell saját szükségeinkre fordítanunk, hogy aztán a fölösleggel segítsünk a lajtántúliakon. Pedig látni való, hogy ha így akarnánk alkudozni, egyesség soha sem lenne közöttünk és a lajtátúliak közt: mert mennyi a képességünk, azt többnyire a kénytelenség határozza meg . Szükségeink meg akkorák, hogy Nagybritannia összes jövedelmeiből sem maradna fölösleg.” [A mi kiemelésünk] A kormánypárt álláspontját is egyértelműen fogalmazza meg: „A harmadik nézet – az úgynevezett többség nézete – a kiegyezést tette feladatául, és a mennyiben rajta áll, ki is akarja vinni: az tehát az előttünk lévő törvényjavaslat elfogadására némileg erkölcsileg is kötelezve

van.” [A mi kiemeléseink] A kormánypárt politikai dilemmáját is nagyon érzékletesen mondja ki: „De ha elvállaljuk azon roppant nagy terhet, melyet ezen törvényjavaslat tőlünk követel, mivel fogja a többség nézete magát igazolni az ország előtt, mivel a történelem jövendő igazságos ítélő széke előtt?” – teszi fel végül a kérdést. 140 [A mi kiemeléseink] Természetesen Hunfalvynak van válasza e kérdésre, mint ahogy volt érve a másik két álláspont hívei ellenében is. Madarász József indítványát alkotmányellenesnek minősíti, a balközép javaslatát olyannak, ami könnyen a birodalom felbomlásához vezethet, holott Magyarországnak szövetségesre van szüksége. S végül – ami a konkrét tárgyat illeti – magát a problémát fogalmazza újra, állítva, hogy a kérdés nem az, hogy kell-e fizetni, vagy sem, hanem hogy kell-e a kiegyezés, vagy sem: „Akár mit tegyünk, akár maradjunk a régi állapotban, akár

bizonytalan eseményekre építsünk, akár fegyverre támaszkodjunk: mindenkor fizetni fognánk, de nem annyit, a mennyit elvállalunk, hanem annyit, a mennyit mások vetnek ki ránk. A politikai bölcsesség tehát javasolta és javasolja, hogy bár nagy áron is, de magunk kezeibe vegyük az ügyet és egyenlítsük ki az érdekeket. A többség nézete tehát magát a dolog kényszerűségével igazolhatja.” [A mi kiemelésünk] Hunfalvy – mit is tehetne mást – bízik abban, hogy a közvélemény a „dolog kényszerűsége” és nem „saját képzelődése” után fog ítélni, és elfogadja a kiegyezést következményeivel együtt, mint a lehetséges legjobb megoldást. „. az országon belül és kívül komolyan ítélő közvélemény helyesli a többség nézetét, mert belátja, hogy azután járva saját magunk gazdáivá leszünk; és ilyenekül egy bizonyosra és egy bizonytalanra építünk. Bizonyos minden esetre a meghatározott teher, melyet magunkra

vállalunk; bizonytalan a képesség, mellyel a terhet elviselni fogjuk, de melyet az akarat és szabadság fokoznak. Ellenben, ha a 140 Hunfalvy Pál felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 9 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 346-347 l 59 középső bal nézetei után jártunk volna, nem lennénk még magunk gazdái és mégis csupa bizonytalanra építenénk. Bizonytalan maradna a teher, melyet egyszer a jövő fogna reánk róvni; de bizonytalanok lennének a körülmények is, melyek között egyszer mégis kell alkudoznunk, de melyek nem alakulnának a mi akarunk szerint. A többség nézete tehát a dolog kényszerűségére támaszkodva, és a helyesen ítélni akaró közvélemény tanúság-tételére hivatkozva lép a történelem igazságosan ítélő bírói széke elé és bizton reményli, hogy az 1867-ki magyar törvényhozás helyesen fogta fel a viszonyokat,

a midőn, bár ezen áron is, a melyet tőlünk az előttünk fekvő törvényjavaslat kíván, igyekezett végrehajtani az egyességet.” 141 A törvényjavaslat mellett érvelők ezen a nyomvonalon haladtak, kiegészítve természetesen olyan újabb érvekkel is, amelyektől – többen is utalnak rá – elsősorban nem az ellenkező véleményen lévő képviselőtársaikat, hanem a közvéleményt akarják meggyőzni. Így tesz Eötvös József is, aki – miniszteri előjogánál fogva – kétszer is felszólal, s mindkét beszédében a kiegyezés mellett érvelve védi meg a törvényjavaslatot. Eötvös a retorika klasszikus szabályait követve elismeri, hogy az évjáradék „igen súlyos terhet” ró az országra, s „ha az legfontosabb érdekeink feláldozása nélkül elkerülhető, akkor ezen teher elvállalására nekünk jogunk nincs”. A következőkben viszont azt bizonyítja, hogy egyfelől az ország érdekeiből következően e költség nem kerülhető el,

másfelől viszont az, hogy e megfizetett ár megéri. Engedelmet kérve a t. Háztól „ha tán doktriner módon szól” – „ már harminc éve is szememre hányták ezt nekem, s e hiba utoljára egyike azon hibáknak, melyek a korral nem javulnak” 142, teszi magyarázóan hozzá – és valóban, ő nem a számok, hanem a politika, sőt, a történelem-filozófia nyelvén beszél. „Nem tartom szükségesnek, hogy azon statisztikai adatok cáfolására, melyeket az előttem szóló felhozott, más statisztikai adatokkal álljak elő . ezen statisztikai adatok csak azt igazolják, hogy országunk helyzete a jelen pillanatban igen szegény . De ha elismerem is, és meg vagyok győződve, hogy financiális tekinetben igen szomorú helyzetben vagyunk, . nem osztozhatom azok nézetében, kik azt hiszik, hogy ha a kormány és azok, akik vele e részben egyetértenek, jövőre nézve reményekkel kecsegtetik magokat, puszta ábrándok után indulnak.” Állítása

alátámasztására egy szabadság-himnuszt mond el: „A föld, t. Ház, melyen Magyarország áll, ugyanaz marad: kiterjedése nem lesz nagyobb; a nép szintén az marad, nem leszünk számosabban. Csak egy új tényező jön hozzá: azon tényező, mely kis, kopár, rossz éghajlat alatt fekvő szigetekből a világ első birodalmát alkotta; azon hatalom, mely az Atlanti óceánon túl a jövő legóriásibb államát alkotja; azon hatalom, mely a tengertől el bírta sajátítani tulajdon hazáját: a szabadság! És, t. Ház, hogy azon terheket, melyeket, midőn láncokat viseltünk, alig bírtunk, ha láncaink nem lesznek, nem bírjuk elviselni: aki nekem ezt mondja, hogy nem nyervén semmi újat, nem találván új aranyaknákra, csak a szabadságot biztosítván magunknak, aki nekem azt mondja, hogy ezáltal előnyt nem nyerünk: annak azt fogom felelni, hogy ő a költő, és nem én, mert az egész világtörténet mellettem tanúskodik.” 143 [A mi kiemeléseink] Eötvös

a régi kor embere, legalábbis abban, hogy – noha néhány gúnyos megjegyzést kénytelen elviselni – második beszédében sem vagdalkozik, hanem teoretizál, vélvén, hogy korábbi felszólalásában talán „nem elég világosan fejtette ki” „okait”. Előbb a probléma természetét világítja meg, mondván „A kérdés, mely előttünk fekszik, nem jogi kérdés. Nem volt az előbb sem, mert hogy Magyarország oly terhekben való részvételre jogilag nem köteles, melyek minden befolyása nélkül köttettek: az világos”. Nem is „szimpátiák kérdése” – folytatja – „de nem is egészen számok kérdése Akik a politikával kissé foglalkoztak, azon meggyőződésre jutottak, hogy napjainkban a számok igenis 141 Hunfalvy Pál felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 9 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 347 l 142 Eötvös József: Az

államadóssági törvényjavaslatról in: Eötvös József: Arcképek és programok. im 689 l 143 Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 691 l 60 engedékenyek szoktak lenni. Én e kérdést mindenekelőtt kiválólag politikai kérdésnek tartom” 144 [A mi kiemeléseink] Eötvös valóban politikai kérdésként tárgyalja a problémát, ezen belül az ellenzék magatartását is. Ha tetszik, retorikájában tényleg van némi „doktrinerség”, ha ezen azt értjük, hogy „kapacitál” és nem támadja ellenfeleit. A szélbal álláspontját bizonyosan ő is ismeri; érvei nem is a radikálisokhoz szólnak. Ám úgy látszik, abban komolyan hisz, hogy a mérsékelt ellenzék esetében hatásos lehet argumentációja. Abból indul ki, hogy a vita nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, mert elvezethet az alapkérdés tisztázásához, hiszen – véli – a mérsékelt ellenzék és a többség nézetei közt nincs áthidalhatatlan

távolság. „Én az ellenzéknek nemlétét alkotmányos szempontból a lehető legnagyobb szerencsétlenségnek tartanám . Én tehát tökéletesen egyetértek arra nézve, hogy az ellenzéknek létezését nemcsak károsnak nem tartom, sőt szükségesnek találom. De hogy az ellenzék feladatának megfeleljen, szükséges, hogy valamint a végcélokra nézve politikai ellenfeleivel egyetért, úgy egyetértsen bizonyos kiindulási pontokra nézve is, és legyenek bizonyos elvek, melyekre nézve pártkülönbség nem létezik.” 145 [A mi kiemeléseink] Eötvös úgy ítéli meg, de legalábbis így mondja, hogy az ellenzék ilyen, hogy tehát a különbség „nem a végcélban, hanem azon útban fekszik, melyen a cél felé törekszünk”. A balközép ellenvetéseire a már ismert érvekkel válaszol: Magyarországnak érdeke a kiegyezés, bizonyos kényszerek nem kerülhetők ki, bizonyos módszerek – válaszol például Szontágh Pálnak – nem alkalmazhatók, még ha

igaz lenne is mindaz, amit „barátja” a „nagy kapitális” ellen morális szempontokból felhoz. 146 Beszéde nagyobbik részét azonban egy politikai filozófiai „értekezés” teszi ki a szabadságról. „Tulajdonképpen ezért szólottam föl” – mondja – mert „az egész kérdés sarokpontja itt fekszik”. „Meggyőződésem szerint . a financiális kérdés a szabadság kérdése A terhek bárminő súlyosak legyenek . elviselhetők csak az alkotmányos szabadság biztosítása által lehetnek” De mi a szabadság? – teszi fel ő maga is a kérdést, választ keresve azokra az ellenvetésekre, amelyek éppen azt állították immáron egy éve, hogy a kiegyezés pontosan azt nem hozta meg, amit Eötvös megoldásnak tart: a szabadságot. „Ha a szabadság mint tiszta fogalom állíttatik fel, a tárgy olyan, melyről nehéz vitatkozni. Az egyik szabadságnak fogja nevezni azt, amit a másik szabadságnak el nem ismer. A szabadság, t Ház, azon dolgok

közé tartozik, melyek . célként állíttattak fel az emberiségnek, hogy feléjük törekedve haladjon, emelkedjék, nemesbüljön. Magát a tökéletes szabadságot éppoly kevéssé fogják elérni, mint a tökéletes szerencsét; és ha t. barátom – Bónis Sámuelnek válaszol – észrevette, hogy az Atlanticumon túl fekvő óriási birodalom, az amerikai köztársaság közt és közöttünk nagy különbségek léteznek, ha még több figyelemmel áttekintett volna az Atlanticumon, a jelen pillanatban [a polgárháborúra utal] ott is talált volna kétségenkívül és jelenleg éppen sokakat, kik a szabadság fokával nem elégszenek meg, és azt állítják, hogy ott jelenleg nincs szabadság. Ebből csak azt következtetem, hogy a szabadság fölött, mint általános fogalom fölött vitatkozni kár. E vitatkozás eredményre nem vezet” Ő úgy véli, hogy „ha tudni akarjuk, létezik-e valamely országban szabadság, létezik-e több vagy kevesebb, mint más

országban, több vagy levesebb, mint ugyanazon országban más időszakokban”, akkor azon három viszonyban kell vizsgálni, „melyben nyilatkozik”: vizsgálni lehet az egyéni szabadságot, a politikai szabadságot és – „ami már nem annyira a szabadság köréhez tartozik, hanem a szabadságnak garanciája” – az állam függetlenségét. 147 [A mi kiemeléseink] 144 Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 692-693 l Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 694 l 146 Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 695-698 l 147 Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 699-700 l 145 61 Az első két kritérium esetében „azt hiszi”, a baloldal sem fogja tagadni, hogy jelentős volt az előrehaladás az 1848 előtti állapotokhoz képest. De szükségesnek tartja, hogy a harmadikra nézve is „tisztába jőjünk”, mivel „nem teória ez nálunk: ez a mi valóságos

praxisunk”. De nem tagadja meg magát, ebben az esetben is „messziről”, a teóriánál kezdi el fejtegetéseit. „A függetlenség olyan, t. Ház, mint a szabadság: általános függetlenség, a függetlenség ideája, nem létezik. Nincs nemzet oly helyzetben, hogy abszolúte független volna, s minden pillanatban, tekintet nélkül másokra, azt tehetné, amit akar. Itt is csak aránylagos függetlenségről van szó” A kérdés tehát, hogy a kiegyezés által „veszítettünk-e függetlenségünkből”? A válasz előtt ismét a fogalom-elemzést végzi el. „. ha egy nemzet, meggyőződve arról, hogy függetlenségének és szabadságának biztosítására saját ereje bizonyos konjunktúrák közt nem elegendő, ha ezt belátva, más nemzetekkel szövetségre, állandó szövetségre lép, ha ennek következtében valamint jogokat köt ki magának, úgy bizonyos kötelességeket is vállal magára: állíthatjuk-e, hogy a függetlenségéről mondott le? A

függésnek mérlege nem az, hogy valamely nemzet bizonyos tárgyakra nézve maga nem határozhat, hanem az, vajon azon kérdések elhatározásában, melyek reá nézve fontosak, mily befolyással bír? és ott, ahol közös ügyei elhatároztatnak, a másik fél, mellyel szövetségre lépett, nem gyakorol-e több jogot, mint ő? Ha több jogot gyakorol, akkor azon arányban, melyben a másik fél jogköre tágabb, csakugyan függetlenségéről mondott le. Ha nem tágabb, akkor nem mondott le függetlenségéről, csakhogy jogainak független gyakorlatára nézve más módokat állított föl.” Egy rövid történeti áttekintés után a következtetéshez is eljut: valamint senki nem állítja, hogy a közös uralkodó választása révén Magyarország 1526-ban lemondott a függetlenségről, „. úgy abból, hogy e viszony újabb törvényes rendelkezéseink által egy bizonyos pontig szorosabbá lett, azt, hogy függetlenségünk csekélyebbé vált: következtetnünk

szintén nem lehet, hacsak azon állítást jogaink független gyakorlatának tényleges csonkításával nem bizonyítjuk be.” 148 A kiegyezési törvények vizsgálata Eötvöst arról győzi meg, hogy ilyen csonkítás nem következett be: „. tagadom, hogy a magyar törvényhozás, legalább hároszáz év óta, annyi befolyást gyakorolt volna, mint jelenleg.” 149 Ezen filozófiai-történeti elemzését követően fogalmazza meg az ellenzékhez intézett kérését, s adja meg egyszersmind okát annak, hogy kihasználva miniszteri előjogát, másodszor is felszólalt vitában. „ kérem, ne tekintsék hiúságnak, hogy még egyszer fölszólaltam. Hacsak az forogna szóban, hogy előbbi beszédemben oly okokat hoztam fel, melyek a t. Házat meg nem győzték, vagy egyáltalán hibásak: ennek nem volna semmi fontossága; de ha oly férfiak, kiket a haza tisztel, méltán tisztel, kik iránt polgártársaink bizalommal viseltetnek, e Ház körében azt nyilvánítják,

hogy a szabadság, melyben e nemzet legfőbb kincsét látja, nem létezik: ez felfogásom szerint nagy fontosságú dolog . Éppen ezért tartottam szükségesnek még egyszer fölszólalni, hogy ezáltal alkalmat adjak t. barátaimnak az ellenfélen arra, hogy állításaikat módosítsák.” 150 Eötvös tehát visszatért a beszéde elején a „feladatainak megfelelni képes” ellenzékiség egyik nélkülözhetetlennek tartott kritériumának tartott „bizonyos elvek” és „alapok” kérdéséhez, melyekre nézve – miként feltételezte – „pártkülönbség nem létezik”. Erre hivatkozva kérte „barátait” – tehát a balközép tagjait –, hogy gondolják meg a vitában használt érveket és retorikai fordulatokat. „Ha azon viszonyokat, melyek jelenleg léteznek, kielégítőnek nem találják, abban talán helyesen ítélnek; ha azt találják, hogy a kormány kevesebbet tett, mint amennyit tennie kellett volna, sőt lehetett volna, abban is helyesen

ítélnek talán, mindenesetre teljes joguk van azt állítani; és ha azt állítják, sőt ha azt bebizonyítják is, abból sem következik veszély a hazára; mert nem az szükséges, hogy a nemzetnek 148 Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 701-702 l Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 703 l 150 Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 703-704 l 149 62 egy bizonyos kormányhoz legyen bizalma, hanem hogy bizalma legyen azon alaphoz, melyen az a kormány áll. Mert ha ezen alap megingattatik, ha ez alap olyannak tekintetik, melyet minden veszély és megtámadás ellen megvédeni nem kötelességünk: akkor meg van ingatva egész jövőnk alapja is. Térjenek el nézeteink mindenben, de ne azon alapra nézve, melynél jövőnk számára mást nem találhatunk. Építsünk reá, mindenik saját terve szerint; vitatkozzunk egyes kérdések felett; de azon alapot meg ne ingassuk. Ez alap pedig meg van

ingatva azon pillanatban, melyben a magyar nemzet egyszer azon kezd kételkedni, hogy szabad, melyben csak lehetőnek gondolja, hogy valaha mást lehetne, mint szabad.” 151 [A mi kiemeléseink] Eötvös beszéde – mely a „középen” ismétlődő élénk helyeslést, majd befejeztével „szűnni nem akaró éljenzéseket, tapsot”, a „szélső baloldalon” zajt, nyugtalanságot és közbekiáltások sorát váltotta ki – fordulatot ugyan nem váltott ki a vitában, ám kétségtelenül gyakorolt hatást a „balközépre”. Retorikájuk élessége tompult, s egyre-másra „korrigálják” Eötvöst, mondván: félreértette, vagy félremagyarázta szavaikat. Mint például a beszédben többször megszólított Bónis Sámuel, aki személyes érintettség miatt kapott alkalmat a reagálásra, hogy kijelenthesse: „Megtagadtam volna egész múltamat, ha azt állítottam volna e házban, miszerint jelenleg e hazában szabadság nem létezik. Nem tartom a honfi

kötelességének, sőt bűnnek tartom, nemzetének bizalmát megingatni . Azt mondottam, hogy ha nagyobb terheket teszünk vállainkra, mint megbírunk, megakadályozzuk a nemzet szabad mozgását . de azt, hogy szabadság nincs, nem mondtam Függetlenségünkről sem szólottam abban az értelemben: mert szólanom nekem, ki a törvényeket mindig tiszteltem, abban az értelemben nem is szabad. Én a legközelebb hozott 12 tc-ket magamra nézve kötelezőnek ismerem.” 152 Eötvös tehát nem volt annyira naiv „költő” vagy doktriner”, mint első pillanatra látszik; a „balközépnek” és a „szélbalnak” egymáshoz sokban hasonló retorikáját nem hatás nélkül fordította szembe a két pozícióban valóban meglévő különbségekkel. A balközép szónokai közül többen – közöttük olyan vezető egyéniségek, mint Ghyczy, Tisza, Jókai – érik kényszerítve magukat arra, hogy magyarázkodjanak, vagy éppen tiltakozzanak Eötvös „vádjai” ellen.

Ami azonban azt is jelentette, hogy csökkent mozgásterük, vissza kellett fogniuk függetlenségi és szabadság-védelmi retorikájukat, átengedve a radikálisoknak az érzelmi ráhatás leghatékonyabb eszközeit. A kormánypárt nemcsak észlelte, de ki is használta a balközép szorult helyzetét. Somssich – nem ügyetlenül – a vitatott kérdést egy vagy-vagy-ra „egyszerűsíti le”, kizárva a „köztes” megoldást. „Két úton lehet Magyarország függetlenségét kivívni: egyik Ausztria beleegyezésével, békés úton; a másik más úton, Ausztria beleegyezése nélkül.” Ha az első lehetőséget választják, akkor el kell fogadni a megegyezést, mert „békés úton jobb sikert nem reménylek” – mondja. Ám a második lehetőség esetén is fizetni kell, „nem is tekintve azt, hogy annak követése már magában számtalan áldozat- s költségbe kerülne”, és persze azt, hogy „kimenetelében vagy szerencsétlen, vagy szerencsés lehet”. De

még ha szerencsés lenne is, fizetni akkor is kellene – teszi „teljessé” a másodikként említett alternatívát –, mivel az „európai érdekek” miként eddig, ezután is megkövetelik, hogy az adósságokat visszafizessék. 153 Amikor Pulszky Ferenc kétféle ellenzékről beszél, az egyikbe azokat sorolja, „kik a közösügyi törvényt rossznak tartják”, a másikba azokat, „kik nincsenek még egészen tisztában magokkal, vajon ezen egyezmény rossz-e vagy jó”. 154 „Az igazsághoz híven” Kerkapoly is elismeri, hogy „egészen más a Tisza Kálmán képviselő úr által ajánlott methodus . mint a 151 Eötvös József: Az államadóssági törvényjavaslatról i.m 704-705 l Bónis Sámuel felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 11 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VI k im 40 l 153 Somssich Pál felszólalása az államadóssági törvényjavaslat

vitájában 1867. december 13 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VI k im 99 l 154 Pulszky Ferenc felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 12 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. VI k im 56 l 152 63 miként elsajátíták azt a bal oldalról hozzá csatlakozott szónokok szinte mindannyian”, ám a fő támadást mégis Tisza ellen irányítja, válaszolva egy személyét érintő ironikus megjegyzésére. Az okát is megadja: „. ha csupán csak őket [mármint az ellenzéki képviselőket] tartanám szem előtt, amaz ironikus megjegyzést bizton szó nélkül is hagyhattam volna. De nem teszem, mivel tudom, hogy e házon kívül is méltán nagy azoknak a száma, kik úgy vélekednek, hogy a vád, melyet egy Tisza Kálmán emel, alaptalan alig lehet.” 155 Természetesen Andrássy is tesz különbséget az ellenzék két

irányzata között, amikor – Böszörményinek felelve – beszédét a radikálisok kemény hangú, személyeskedéstől sem mentes bírálatával kezdi el. A parlamenti illem határait feszegetve ilyeneket mond: „. én a Magyar Újságot, jogi alapját és érveit tekintve, erkölcsileg szegénynek tartom oly vádakkal él, melyek alaptalanok. De ez egyáltalán nem aristokratikus mondás – felel Böszörményi vádjára –, ezt nem az aristokrata mondta a szegény embernek, hanem mondta az, ki a szélső bal politikáját igen rossznak tartja, annak, ki ezen párt organumát szerkeszti.” De mond keményebb dolgokat is: „A t képviselő úr camarillát és reactiot méltóztatott említeni .az én tudtomra ily camarilla, ily reactio nem létezik. De igenis, létezik reactio, csakhogy nem ott A reactio most a szélsőségekben létezik A reactio néha vörös tollat visel, mert igen jól tudja, hogy az alkotmányos szabadságot, melyet a fejedelem is őszintén fogadott

el, csakis egy mód van megbuktatni: és ez a túlzás. Nem vádolok én ezzel senkit; és mivel mindenkor igazságos akarok és szeretek lenni, a t. képviselő úr személyére vonatkozólag is azt mondom, hogy meg vagyok győződve, miszerint az távol van a t. képviselő úrtól, hogy ő a szélsőségekbe ezen célból menne; de igenis állítom, hogy ő, valószínűleg legjobb hiszemben, felül azoknak . a kik igen jól tudják, hogy a szabadság olyan vár, mint minden más, melyet legkönnyebb úgy bevenni, ha azt a zászlót lobogtatja az ember, amelyet a védők használnak.” [A mi kiemelésünk] Amikor azonban a konkrét ügyben elfoglalt pártálláspontok „tisztázására” tér át, a két baloldali párt közötti különbséget – nyilvánvalóan nem célzatosság nélkül – elmossa. Ő csupán két pozíciót említ fel: „A minisztérium és a küldöttség legjobb lelkiismerettel ajánlják ezen egyezmény elfogadását a méltányosság és politikai

tekintet szempontjából, de főleg azért, mert alkalmok volt meggyőződni arról, hogy ennél kevesebb teher mellett egyességet kötni nem lehet. Ez a minisztérium állása és ez a küldöttségé. Ennek ellenében a bal oldal, ha szabad itt collective nevezni, egy különös állást foglal el Szóval a bal oldal igen kényelmes állást foglalt el: azt, a mit csak kölcsönös egyesség által lehet létre hozni, úgy állítja fel, mintha ahhoz senki másnak hozzá szólása nem volna; az, a mi kétoldalú alku, úgy állítja fel, mintha az alku, mintha az compromissum nem volna.” A vita politikumát kiemelve, a részletekben kibontakozó tárgyi vitáról egy szót sem szól. Ugyanakkor viszont két kérdéssel fordul a baloldalhoz. Az egyiket személyesen Ghyczy Kálmánhoz, a tárgyalóküldöttség egyik tagjához intézi: „. valószínűnek tartja-e azt, hogy ha a jelenlegi egyezmény visszavettetvén a kitűzött mód szerint [hogy ugyanis csak a költségvetési

fölösleggel vegyenek részt az államadóság terheinek vállalásában] az ajánlat a mi részünkről leszállíttatik, azt a másik rész is el fogja fogadni? Igen-e vagy nem?” Ha igen – mondja – a lecsökkentett összeget a maga részéről megszavazza. A másikat a baloldalnak címzi: „. ha a tisztelt képviselő úr erről jót nem állhat, akkor azon kérdés jő előtérbe: vajon elvállalhatná-e akármely párt itt e házban a felelősséget, hogy ezen valószínű eredménnyel bíró egyezményt eldobjuk, a nélkül, hogy helyébe mást tudna tenni?” [A mi kiemelésünk] E kérdésre nem felel, ám a baloldal érveit üres frázisoknak minősíti. A polgárháborút befejező Amerika példájára hivatkozva – hogy ugyanis az állam a déliek által felvállalt kölcsönöket is magára vállalta – javaslataikat ekként minősíti: 155 Kerkapoly Károly bizottsági előadó záró beszéde az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december

14. Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója V k im 137-139 l 64 „Megtapsoltatott ott is, nem kétlem, és ez által honorálva lett teljes értékében; megtapsoltatott itt, mert az ilyen mondatoknak meg van adva teljes értéke, ha megtapsoltattak; de logikája visszautasíttatott józan számítás után, mint reménylem, vissza fog utasíttatni itt is.” 156 [A mi kiemelésünk] Lónyay még tovább megy kérdéseiben. Ő is Ghyczy Kálmántól kérdezi: „. ha a t ház az ellenzék által tett indítványt elfogadja, mi, természetesen, lelépünk, mely esetben az ellenzék fog helyünkbe lépni, annak lesz tehát kötelessége az új egyezményt megkötni. Kérdem, hiszi-e őszintén, hogy képes lesz jobb, az országra nézve üdvösebb egyezményt kötni?” 157 [A mi kiemelésünk] A válaszolásra már kétszeresen is felszólított Ghyczy egyik kérdésre sem válaszol. Egyfelől biztosítja a kormányt, hogy

„legtisztább szándékát és akaratát” soha nem vonta és vonja kétségbe, másfelől a kormányzatot illető kritikáját csupán egy állítólagos taktikai hiba felemlítésével tudja indokolni. 158 A kormány minisztereinek Ghyczyre irányuló össztüze persze, nem véletlen. Mert túl azon, hogy a megszólított tagja volt az államadósság megosztásáról vitát folytató delegációnak, a „balközép” egyik vezetője és éppen a gazdasági ügyek szakértője volt. Rajta keresztül pártját szorongatták. A „balközép” tényleg szorult helyzetben van, amikor saját „köztes” álláspontját kell körvonalaznia. A „szélbal” csatlakozott Tisza indítványához, ám radikálisok érvelése inkább kompromittálta, mintsem támogatta a „mérsékelt” ellenzéket. Az adott politikai térben viszont az elhatárolódás sem volt könnyen megoldható feladat; könnyen kerülhettek olyan helyzetbe, hogy egyfelől a „radikalizmus”, másfelől a

„kormánypártiság” „bűnébe” estek. Mindkét vád hitelességüket rontotta: első esetben „kormányképességüket”, második esetben „ellenzékiségüket” lehetett megkérdőjelezni. Így „középre húzásuk” könnyen az ellenzékiségben lévő előnyök – ha szabad így fogalmaznunk: az „érzületi tőke” – elvesztéséhez vezethetett, anélkül, hogy a kormánypártiság előnyeiből részesülhettek volna. A záróbeszédét mondó Tisza tehát nagyon szűk téren mozoghatott. A forradalmi megoldást el kellett vesse. A lehetséges veszélyek felidézésével – államcsőd a Monarchia mindkét felén, az osztrák fél követeléseinek megnövelése stb. – védi álláspontját a radikalizmus ellenében De védekeznie kell a „kormánypártiság” vádja ellen is. Így hát kimutatja, hogy az ország függetlensége az 1790. és 1848 évi törvényekben foglaltakhoz képest de jure csökkent, elismerve ugyanakkor, hogy de facto azonban nem.

Elfogadja Eötvös állítását, miszerint, ha két állam szövetkezik, együtt lehetnek függetlenek, de hozzáteszi: „egymaga többé nem független”. Ami kétségtelenül igaz Lehetetlenné teszi viszont a kiegyezés azon interpretációját, amely a függetlenség csorbulását mint osztrák elnyomást értelmezi. „. a mely állam legfontosabb államügyeit, mint a külügy, hadügy, pénzügy teszi a szövetség tárgyaivá: annak függetlensége nem állami függetlenség többé, hanem csak autonómia. És én azt mondom, hogy azon kérdés, a melyet mint a függetlenség megítélésére nézve fontosat igen tisztelt barátom felhozni méltóztatott, hogy az említett ügyekre nézve a szövetkezett államok közül egyforma jogot bír-e mindegyik, vagy egyik kevesebbet bír, mint a másik: az nem a függetlenség kérdése, hanem a coordinatio vagy subordinatio felett dönt.” A tartalmi vita elől kitér: arra nem válaszol, hogy a Monarchia két országa között

„coordinatio” vagy „subordinatio” áll fenn. Kitért Andrássy és Lónyay kérdéseire adandó konkrét válasz elől is. Hitet tesz viszont amellett, hogy a törvényt – „bár helyes vagy helytelen 156 Andrássy Gyula felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 13 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 91-93 l 157 Lónyay Menyhért felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 13 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 94 l 158 Ghyczy Kálmán felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 13 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 94 l 65 legyen” – meg fogja tartani, ugyanakkor viszont a kiegyezési törvények bírálatának jogáról nem mond le. Pártja „köztes”

álláspontját végül ekként foglalja össze: „Ezek után, bár annak semmi fontossága nincs, de magából következik, hogy én a jelen helyzettel, az alappal, melyen állunk, megelégedett nem lehetek. Nem azért vagyok elégületlen, hogy a miniszterek mit tettek vagy mit nem tettek, de ellenkezőleg azért, mert meg vagyok győződve arról, hogy az alap rosszasága oka annak, hogy többet nem tehettek; elégületlen vagyok azért, mert ha valamikor bekövetkeznék azon időpont, hogy a jelen minisztérium kisebbségben maradna, és – miképp erre készségét ismételve kijelentette – parlamenti meggyőződésénél fogva leköszönne, nem látok biztosítékot az iránt, hogy ez esetben oly minisztérium következnék, milyent az új többség kíván, és hogy ezen minisztérium érvényesíteni tudná az új többség kívánságát. A mely országban pedig e fölött csak kétség is támadhat, az biztosított parlamenti alkotmánnyal nem bír.” Tisza tehát

pontosan látja – miként feltehetően a politikusok döntő többsége is – a megalkotott rendszer merevségét és a parlamentarizmusnak az államszövetség létrehozásából, a nemzeti szuverenitás korlátozottságából fakadó határait. A lehetséges alternatívájára azonban nincs politikailag értelmezhető válasza, mert „meggyőződése” mind a „rossz alap” elfogadását, mind annak gyakorlati elvetését megakadályozza. Igen plasztikusan jelenik meg beszéde utolsó bekezdésében az ambivalencia. „Mindezek dacára, t. ház, nem tartom helyesnek azt mondani, hogy mindent elvesztettünk: nem tartom helyesnek, mert ez nem igaz. Ha sok kívánni való van is, ha sokkal elégületlen vagyok is, nem tagadhatom, hogy sok becses jognak is vagyunk birtokában. Én éppen olyan hibának tartom mondani, hogy mindent megnyertünk, mint azt, hogy mindent elvesztettünk: egyik erőnk megzsibbasztásához, a másik vagy szilaj kétségbeesés karjába vagy a hallgatag

megadáshoz vezet; én pedig részemről egyiket sem óhajtom.” Marad tehát a remény: „A szabadság szeretete századokon keresztül megtartott bennünket: ettől várom én most is helyzetünk javulását.” 159 [A mi kiemelésünk] A „köztes” állapotra törekvést persze érteni véljük, ám egy markánsan önálló politikai álláspont kialakításához elégségesnek aligha tarthatjuk. Az egyik kormánypárti képviselő jól érzékeli e vita alapján, hogy e középpártot nem választja el nagy távolság a másik „középpártól”, a Deák-párttól. A szakadékot a mérsékelt liberális centrum és a „szélsősködések” között találja meg. „És ez természetes is, mert a jobb és bal centrum történelmileg nem is külön párt, a régi ellenzéket foglalja ez magában, mely, a mint a különféle kérdéseknél észlelhettünk, a főelvekben egyetért, csak a kivitel módozataiban van az eltérés. Éppen ezért gyakran van a két párt annak

kitéve, hogy egymással kicsinykés ellenzékeskedés miatt küzd.” Történelmi példát is tud hozni megfigyelésének alátámasztására: „Anglia is volt a mienkhez hasonló helyzetben ezelőtt mintegy 140 évvel, midőn nagy politikai események folytán a torry párt minden befolyástól leszorult, s a whig párt ragadván magához a kormányt, annak scisiója folytán alakult meg belőle az ellenzék is. Egy alapelvük levén, kénytelenek voltak kicsinykés pártcsatákat folytatni”. 160 Lehetséges, hogy az analógia nem egészen pontos, de az kétségtelen, hogy a „balközép” valóban nehezen tudta meghatározni pozícióját az adott politikai térben. Álláspontjuk bizonytalanságával maguk is tisztában voltak. Bár a parlamenti vitákban magabiztosságot mutattak, érzékelték, hogy a „67-ességé” alakult „mérsékelt 48-asság” (a Deák-párt) és a magát egyre inkább „48-asságnak” nevezett „49-esség” (a „szélbal”) között

nehéz meghatározni az általuk képviselni kívánt „igazi 48-asság” tartalmát. Egy olyan politikát tehát, amely határozottabban védi a magyar állam függetlenségét, a nemzet érdekeit, mint a 159 Tisza Kálmán zárszava az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 14 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 136 l 160 Dózsa Dániel felszólalása az államadóssági törvényjavaslat vitájában 1867. december 13 Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. V k im 105 l 66 kormánypárt, ám ezt úgy teszi, hogy kerüli a „szélsőségességet”, a törvényesség talaján marad mind a „túlzottnak” tekintett „összállami” törekvésekkel szemben, mind pedig – a másik oldalon – a szakadásra törekvő és a kormány ellen a tömegmozgósítás eszközeivel is élő „szélballal” szemben. A szavazás értelemszerűen

mégis két csoportot képzett. Miként a kormánytöbbség is, noha belső meghasonlottságuk időnként még a nyilvános vitában is felszínre jutott. A szavazást csupán ketten tagadták meg; persze azt nem tudjuk, hogy a távolmaradó 60 képviselőt mi akadályozta meg a részvételben, azaz volt-e politikai tartalma a szavazástól való tartózkodás eme formájának. A mindkét oldalról kért, személyes színvallásra kényszerítő névszerinti szavazásban igent 229-en, nemet 110-en mondtak. A kétféle baloldal tehát együtt szavazott 7.33 A „balközép” válsága Tudjuk, hogy a hetvenes évek elejére a Deák-párt is súlyos belső nehézségekkel kerül majd szembe, amikor találkozik az általa hőn óhajtott, de várakozásainak nem mindenben megfelelő társadalmi átalakulás következményeivel. A „balközép” azonban sokkal hamarabb jutott válságba; szinte közvetlenül az imént bemutatott szavazást követően. 1867 végén a párton belül heves

és nyilvános vita robbant ki arról, mit is jelent valójában az 1867-ben elfogadott program, mely egyfelől a kiegyezési törvény által megteremtett közjogi berendezkedés néhány alapintézményének megváltoztatását tűzte ki a párt alapvető céljának, másfelől viszont nagyon határozottan kimondta, hogy a törvényes úthoz mindenben ragaszkodik. A „baloldal” – tehát nemcsak a „balközép” – nevében 1867. júniusában közzétett program az általánosságok szintjén maradt, aligha volt alkalmas arra, hogy a „balközép” pozícióját határozottan megkülönböztesse akár a „jobboldaltól”, akár a „szélső baltól”. Társadalmi célkitűzései a liberális felfogást tükrözték vissza, alig-alig voltak olyan elemei, amelyek különböztek volna a Deák-párt felfogásától. A megkülönböztető jegyek csak a „közjogi kérdések” kapcsán voltak érzékelhetőek, de ott is eléggé elmosódottan. „A koronázás végbement,

koronás, az alkotmányra megesküdött fejedelem ül a trónon, a kormányt az országgyűlés többségéből alakított minisztérium vezeti, megváltozott ez által a helyzet hazánkban, eddig a törvénytelen kormánynak ellent kellett állni,; ma, midőn törvényes kormány van, a föltétlen ellenállás nem lenne többé igazolható, ma a pártnak, mely hazánk függetlensége és alkotmányos szabadsága szempontjából elégedetlen azon alappal, melyben a törvényes uralomra átmenetel történt, más hivatása van. A baloldal eddig is azon alapföltételből indult ki, ezután is csak ezt fogadhatja el irányadóul, hogy Magyarország semmi más nemzetnek vagy országnak alá nem vetett, szabad és független ország, hogy a nemzet jövőjét biztosítani csak is ezen az alapon lehet”. [A mi kiemelésünk] A preambulum e mondatát a Deák-párti honatyák bizonyosan nem vitatták. De az egyes pontokban felksorolt követelések se lehettek nagyon idegenek

felfogásuktól; hasonlókat maguk is nemegyszer mondtak. „1-ször. Oda működni, hogy azon esetben, ha – mint meg vagyunk róla győződve – a gyakorlat is kimutatja némely újabban alkotott törvénynek s főleg a közösen érdeklő viszonyok tárgyában alkotottnak veszélyes voltát, a többség az országban annak, a függetlenség és az alkotmányos szabadság érdekében, megváltoztatására alakuljon. Ezen megváltoztatást akarni addig, míg a törekvés nem a többségé az országban, jogosulatlan lenne, mert valamint a nyers erőre támaszkodó hatalomnak nincs joga olyat erőltetni az országra, amit annak többsége nem akar: éppen úgy nincs joga a kisebbnek erőszakolni, hogy nézete érvényre emelkedjék, vagy meggátolni, hogy a többség alkotta törvény végrehajtassék, de joga és kötelessége az, hogy a többség megváltoztatására minden alkotmányos úton törekedjék. 2-szor. Addig is míg nézeteit az érintett ügyekben érvényre

emelhetné, elfoglalva a törvények által elfoglalt tér, mindent megtenni, hogy még meglévő törvényeink ne hazánk függetlenségének és az 67 alkotmányos szabadságnak rovására változtattassanak, hogy azon tárgyakban, melyek a közösen érdeklő viszonyok iránt alkotott törvényben további nemzetközi szerződések alapjául jelöltettek ki, hazánk érdekeinek megfelelő megállapodások jöjjenek létre, s az azokkal ellenkezők pedig meggátoltassanak. 3-szor. Azon ügyeket illetőleg, amelyek az újabb törvények által is a magyar törvényhozás kizárólagos intézkedésének hagyattak fel, az ország függetlenségének és alkotmányos szabadságának mindenben szem elől tartásával, érvényre juttatni a demokrácia elveit; azon demokrácia elveit, mely az egyenlőséget a szabadságban keresi, mely az egyén szabadságára építi az állam szabadságát, mely nem tűrhetvén sem a szolgaságot, sem a fejetlenséget, a szabadságban keresi a

rendet és a rendben a szabadság biztosítékát”. [A mi kiemeléseink] Láthatjuk, a két párt álláspontja az alkotmányosság és a „demokrácia” felfogásában nem, csupán a közös ügyek intézésére és – bár halványabb megfogalmazásban – terjedelmére vonatkozó kérdésekben, illetve várható hatásuk megítélésében tért el. De még e különbségek súlyát is csökkentette egyfelől a mértéktartó fogalmazás, illetve a törvényességhez való ragaszkodás többszöri hangsúlyozása. Ez történik a program utolsó pontjában is, amikor a pártnak a kormányzathoz való viszonyát határozza meg: „4-szer. A kormányzatra vonatkozólag őrködni fog, hogy a törvények megtartassanak; hiszi, reméli, hogy nem lesz reá eset, de ha lesz, a törvénytelen rendeleteknek minden törvényes eszközzel ellen fog állni. Nem fog akadékos ellenzéket képezni, de minden alkotmányos eszközzel élni fog arra, hogy elveit, nézeteit érvényre emelje;

örülni fog, ha azt mások által elérheti, de ha nem, kötelességének fogja tartani többségre jutva, önmaga tenni meg azt, mit elveiből folyólag tennie szükséges leend.” 161 A „lojális” ellenzékiség eme programja – miként láttuk – természetesen nem akadályozta meg, hogy a „balközép” alkalmanként „akadékoskodjon” is a kormánnyal, ám az önmeghatározást, és persze, a „többség megváltoztatásához” szükséges eszközök használatát, így az érzelmi politizálásban rejlő lehetőségek kihasználását kétségtelenül korlátozta. Kiváltképp oly körülmények között, amikor is a nép támogatásáért, a voksokért a „szélballal” is meg kellett küzdenie. Nem meglepő tehát, hogy a párton belül 1867-68 fordulóján vita alakult ki. Az ürügy a kiegyezés egyik intézményében, a delegációban való részvétel kérdése volt. Az ok mélyebben rejlett. A párt vezetői saját álláspontjukkal mint az

„impossibilitás” politikájával szembesültek. Kozári Mónika kutatásaiból ismerjük a balközép első válságának történetét. A balközép két szárnya között zajló vita ismertetéséből kitűnik, hogy a szakadás lehetőségét is magába foglaló konfliktus voltaképpen a kiegyezéshez való viszony kérdésében robbant ki. A polémiát a sajtónyilvánosság elé vivő Jókai cikke – amelyet „több elvbarátja nevében és megbízásából” írt – teljes világossággal mutatja meg, hogy a pártot nem csupán a delegációban való részvétel osztotta meg. „Részünkről, kik a balközép tagjainak a delegatiókban leendő részvétét határozottan elleneztük, e pontnál elérkezettnek látjuk azt a határt, a melynél meg kell állapodnunk s mely megállapodásra bennünket a baloldalnak azon vezérelve kötelez, melyen túllépve, felelősséget vállalnánk magunkra a többség által követett politica eredményéért; - melynek különösen a

közösügyi viszonyok tárgyában alkotott intézményeit e vezérelvünk határozottan veszélyesnek nyilatkoztatta ki . E szerint bevallott vezérelveinkkel ellenkeznék, hogy e nem helyeselt intézménynek gyakorlati keresztülviteléhez saját tehetségünkkel is hozzájáruljunk. A többség hatalma eddigelé nyomrul nyomra kényszeríté elvbarátaink tömegét ellenkező nézetek elfogadására. E kényszer a jelen esetben válságot idézett elő pártunkban. Mi az impossibilitás politikáját nem követhetjük sem jobb, sem balfelé eltérő irányban; - s ily impossibilitásra vezet az ellenzéknek a közösügyi delegatiókban leendő ráerőszakolt részvéte, 161 A Balközép programja. (Közzétették 1867 június 26-án) in: A magyar polgári pártok programjai (1867-1918) Összeállította és sajtó alá rendezte Mérei Gyula. Akadémiai Kiadó, Bp 1971 68-71 l 68 melyet mi, ellenzünk, elutasítandónak tartottunk, s melynek következményeiért felelősséget

vállalni nem akarunk.” 162 [A mi kiemelésünk] A két nap múltán megjelentetett év-értékelő cikkében Jókai a teljes kiegyezés, de ugyanakkor a balközép által képviselt politika keserű bírálatát is adja. „A befejezett év a szervezés éve volt, a bekövetkező év aligha nem a szétbomlás éve lesz, a mit a szervezés munkája maga hord méhébe” – fogalmazza meg tömören kritikáját és próféciáját. Majd kibontja a tételt: „Az egész szervezés egy fictión alapul, azon a fictión, hogy Magyarországnak és Ausztriának közös érdekeit egy közös intézmény életmüvezetében kell elintézniök; a trón hatalmi állása s az országok jólléte és biztonsága állítólag úgy kívánja.” Ez az első „fictio” aztán – folytatja Jókai – „ fictiók sorát hozta létre”. Kellett egy többség, amelynek azt kellett bizonyítani, hogy az ország többsége a kiegyezés mellett áll. De kellett egy kisebbség is, egy „tisztes

balközép”, amelyre az osztrák birodalomféllel szemben volt szüksége a kormánypártnak, hogy hivatkozni lehessen az ellenzék nyomására. „Sőt szükséges volt egy szélső bal is, hogy legyen valaki, a kinek a többség vezér szónokai lángoló replikákat adhassanak olyankor, midőn a balközép hideg érveit cáfolgatni nem volt oly háládatos feladat.” A további „fictiók” sorolása után vonja le a következtetést: „Lehet-e ennek más eredményét várni, mint a közös ügyi intézményeknek az első próba utáni szétbomlását?” 163 [A mi kiemelésünk] Mint Kozári írja, Jókai „a kiegyezésről nagyon tiszteletlenül beszélt” ebben a cikkében és a következőkben is. Egy alkalommal egyszerűen „ábrándnak” nevezi a többség kiegyezésértelmezését: „Nekünk még egy utolsó ábrándunkról is le kell mondanunk. Arról a sokszor megszónokolt, sőt versben is megénekelt ábrándról, hogy nekünk közös ügyeink vannak

Ausztriával; közös hadügy, közös külügy. Ez a papiroson így áll . a valóságban csak egy érdek létezik, Ausztriáé, a mely parancsol; Magyarországé csak amannak szolgálni van hivatva.” 164 Láthatjuk, ezen értelmezés eltávolodott attól, amit Tisza és Ghyczy a parlamentben képviselt. Az is kétségtelen, hogy álláspontjuk mellett nehéz volt hatásosan érvelni, hiszen békülékenyebb magatartásukat nem igazolhatták a kiegyezés védelmével, hiszen az azzal való szembenállás képezte a Deák-párttól való elkülönülésük alapját. Nem beszélve arról, hogy csakhamar megszületett velük szemben a vád: engednek a kormánypárt csábításainak, a bársonyszékbe kívánkoznak. 165 Olyan érvet kellett tehát találniuk, amely az elkülönülést és az együttműködést – ez esetben egy közösügyi intézményben, a delegációban való részvételt – is alátámaszthatta. Ez az érv a már 1861-ben is felhasznált „térfoglalás”

eszméjén alapult A Jókainak elsőként válaszoló Ghyczy – megismételve persze a kiegyezési törvény bírálatát és megerősítve megváltoztatásának szándékát – ekként védi meg a delegációban való szerepvállalást. Előbb a párt programjára hivatkozik, amely – mint láttuk – valóban kimondta, hogy addig is, amíg a baloldal többségre jut, feladata „ elfoglalva a törvények által engedett tért, mindent megtenni, hogy még meglevő törvényeink nem hazánk függetlenségének és az alkotmányos szabadságának rovására változtassanak, hogy azon tárgyakban, melyek a közösen érdeklő viszonyok iránt alkotott törvényben további nemzetközi szerződések alapjául jelöltettek ki, hazánk érdekeinek megfelelő megállapodások jöjjenek létre, s az azokkal ellenkezők pedig meggátoltassanak”. Aztán így folytatja: 162 „A Hon”, 1867. december 29 idézi Kozári Mónika: A Balközép Párt válsága 1867-68-ban Századok 1997 3.

sz 725 l 163 „A Hon”, 1867. december 31 idézi Kozári Mónika: A Balközép Párt válsága im 728-729 l 164 „A Hon”, 1868. január 3 idézi Kozári Mónika: A Balközép Párt válsága im 730 l 165 Kozári Mónika: A Balközép Párt válsága i.m 738-739 l 69 „A delegationalis intézmény törvénnyé lett, a törvény által megállapítva működni fog, akár vesz abban részt a baloldal, akár nem, s működni fog mindaddig, míg az alkotott törvény által meg nem változtattatik.” A „balközépnek többsége, mely magát a delegatióbani részvétre a körülmények által kényszerítve elhatározta”, ezzel nem mondott le elveiről – zárja le érvelését. 166 A majdnem pártszakadáshoz vezető vita „részt venni vagy nem részt venni” kérdése mögött azonban egy mélyebb dilemma rejlett, s ez tette a vitát élessé. Az általuk keresett „köztes pozíció”, az „igazi 48-asság” értelme vált bizonytalanná. Másként fogalmazva:

ebben a vitában is felbukkant a balközép kormányképességének problémája, az a kérdés ugyanis, hogy amennyiben sikerülne a többséget megszerezni, alakíthat-e kormányt a balközép elveinek megtartásával. Láttuk már, hogy e kérdés valóban súlyos volt, és hogy nemcsak a párton belüli ellenfeleik, hanem a kormánypárti szónokok is többször nekiszegezték a „balközép” vezérszónokainak, legtöbbször éppen Ghyczynek és Tisza Kálmánnak. Az egyenesen Tiszának címzett kérdést most a radikálisabb szárny tette fel, majd megismételte, nem engedve kibúvót a párt vezérének. Ugyanis az első alkalommal feltett kérdésre Tisza valóban „általános oktatással” felelt az „alkotmányos élet gyakorlatából”. Ám Tisza második válasza sem sokkal határozottabb, hacsak abban nem, hogy sértetten utasítja vissza a kérdésben benne rejlő „gyanúsításokat”. Leszögezi ugyan, hogy elveihez mindig is ragaszkodott és ragaszkodni fog,

de magára a kérdésre ismét egy meglehetősen általánosságban tartott „oktatással” válaszol: „. más szerencsésebb országokban a pártok közötti különbség nem terjed ki magára az alapra, melyen az egész állam fennáll, ott nem kérdés az, mennyi állami önállósággal bírjon az ország, nem, hogy legyen-e saját hadserege, míg nálunk éppen az ezen s hasontermészetű kérdések fölötti nézetekhez képest kell a pártoknak alakulniok, s mindenekelőtt az ezen kérdésekre vonatkozó nézeteinek keresztül vihetése iránt kellend bármikor, a netán többségre jutott s kormányzásra felhívott ellenzéknek előleges biztosítékokat szereznie, mert ezek képezik nálunk egy pártprogram leglényegesebb részét. [A mi kiemeléseink] Tisza – de alighanem párton belüli ellenfelei is – pontosan tisztában vannak a dilemmával, s annak megválaszolhatatlanságával. Mert vajon hogyan szerezhetők meg még abban az esetben is az „előleges

biztosítékok”, ha a párt megszerezné a többséget? Mi történne akkor, ha az uralkodó nem adná meg e biztosítékokat, illetve, ha nem a többséget alkotó pártot kérné fel a kormány megalakítására? Az ehhez való jogát ugyanis az alkotmány nem vonta kétségbe. Tisza úgy tér ki a válasz elől, hogy „nevetségesnek” minősíti, ha e problémával egy „oly csekély kisebbség” foglalkozik, mint pártja. Jókai pedig egy szép vízió felvázolásával, hogy ugyanis az uralkodó meghajlana az érvek előtt, s belátná, hogy a függetlenségi eszme ellenére nem lehet kormányozni az országot. 167 A politikai válasz megadását 1867 végén, 1868 elején elhalaszthatták, és el is halasztották a pártegység fenntartása érdekében. A kompromisszumot egy új program – az un „bihari pontok” – elfogadása jelentette, amely egyfelől megerősítette a júniusi pártprogramban lefektetett elvet, a törvényes eszközökhöz való ragaszkodást,

ugyanakkor némiképp határozottabbá tette a kiegyezés kritikáját, azzal, hogy konkrétan megnevezte a magyar hadsereg létesítésének, a pénz- és kereskedelmi ügyek függetlenségének, valamint „hazánk törvényes függetlenségének diplomátiai elismertetésének” követelését is. 168 166 „A Hon”, 1867. december 31 idézi Kozári Mónika: A Balközép Párt válsága im 726-727 l lásd Kozári Mónika: A Balközép Párt válsága i.m 736-738 l 168 A bihari program. (Elfogadták a Balközép 1868 április 1-i értekezletén) in: A magyar polgári pártok programjai i.m 71 l 167 70 A „bihari pontok” elfogadásával helyreállt a párt egysége, ám arra még várni kellett, hogy a vita kiváltó okát – vagy ürügyét – eltávolítsák. Ez majd félév múltán következett be, amikor is a delegáció középbal tagjai egy szimbolikus kérdésben kialakult konfliktus nyomán 1868 novemberében kiléptek a testületből. E lépés közvetlen okát

a közös miniszterek „birodalmi miniszteri” címmel való megszólítása adta, amelyben a 11 képviselő a kiegyezési törvények megsértését fedezte föl. Ugyan Andrássy jelezte, hogy tárgyalások folynak a „monarchia címéről”, azonban mivel az országgyűlés a „sérelem orvoslására tett indítványukat” elvetette, „meggyőződésükből fakadó kötelességüknek” tartották a kilépést. Jegyezzük meg, ez az esemény alig néhány nappal előzte meg az uralkodó döntését, amelyben – az „osztrák-magyar monarchia”, illetve a „K. und K” formula megalkotásával egy félévszázados érvénnyel megoldotta ezt a szimbolikus problémát. A középbal egy tagjának későbbi magyarázata szerint félreértés történt, vagy még rosszabb – azaz Andrássy az információ visszatartásával „ugrasztotta ki” a delegációból az ellenzék tagjait. De azt hisszük, valószínűbb a magyarázatnak a tanulságokat summázó része; az ugyanis,

hogy példának állítja „ezen magában véve csekély fontosságú” ügyet arra, hogy „ milyen könnyen érthetik és magyarázhatják félre egymás intentióit a parlamenti vita hevében még olyanok is, kik, ha egymás ellen néha éles politikai küzdelmet folytatnak is, egymás személyét és hazafiságát sohasem támadták meg s maguk közt a baráti jó viszonyt is fönntartották.” 169 Mi azt hisszük, hogy inkább a „félremagyarázat”, mint a „félreértés” játszotta ez esetben a nagyobb szerepet: a választások közeledtekor a párt egységének megteremtése a „balközép” számára életfontosságú volt. Nem beszélve arról, hogy az országgyűlés feloszlatása előtti napok egyre ingerültebbé váló összecsapásaiban – mondhatnánk, a vita tárgyától szinte függetlenül – újra és újra a kiegyezés egész rendszere került terítékre, elsősorban a szélbal kezdeményezésére, de mint az iménti eset kapcsán is láttuk, a

választások közeledtével a balközép is igyekezett határozottabbá tenni ellenzéki állását. Lássunk egyetlen példát. A katonai bíróságok határköréről szóló törvényjavaslat vitájában a szélsőbal-képviselők a kritikát a kormány és a kiegyezés elleni totális támadássá bővítette ki. Csanády Sándor – állandó zaj és közbekiáltások között – ilyeneket mond: A törvényjavaslat „lényegét” abban látja, hogy „. a kormány felhatalmaztatik arra, hogy e hazának egy részét, vagy ha neki úgy tetszik, az egész hazát az osztrák katonai hatalom önkénye alá vetheti. Hogy a jelenlegi kormány is mily erősen ragaszkodik az alkotmányhoz, azt hiszem, bebizonyította a legközelebbi időben történt azon eljárása által, miszerint a haza egyes polgárait lövette. Félegyházán, többeket. Ha a jelenlegi kormány, vagy a mi könnyen megtörténhetik, ha ez leszoríttatik helyéről s helyébe ennél is osztrákabb kormány fog

kineveztetni . a törvény által felhatalmaztatik arra, hogy belzavargások ürügye alatt az osztrák katonai hatalom törvényhatóságát proklamálja, alig lesz polgára e hazának, ki a legnagyobb kellemetlenségeknek ne lenne alá vetve, kinek személye biztosítva lenne az ellen, hogy a következő pillanatban a katonai hatalom bíráskodásának áldozatául ne essék. Én tehát, t ház, e törvényjavaslatot a haza és szabadság ellen intézett merényletnek tartván, felkérem a házat: hogy most, midőn már különben is – hála a magyarok istenének! az országgyűlés napjai megszámítvák, ne igyekezzék eddigi működését a jelenlegi törvény elfogadása által tetőzni be. Hiszen, uraim, úgy is feladta már az ország önállását és függetlenségét. Idegen kezekbe tette le a nemzet pénze és vére feletti rendelkezés jogát.” 170 A hangnem ilyetén radikalizálódása persze a balközepet is kínos helyzetbe hozza. E vitában például igen

visszafogott a részvételük, sőt egyikük – Bónis Sámuel – magára kell vegye az 169 idézi Kónyi in: Deák Ferenc beszédei VI. k im 83 l Csanády Sándor felszólalása a katonai bíróságok hatásköréről szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 6. in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója XI k i.m 382 l 170 71 elhangzott vádakat. A jogügyi bizottság tagjaként sérelmezi, hogy a bizottság „a haza elleni merényletet” követett volna el, mondván: „. egész életem múltját tekintve, nem hittem, hogy lehessen e hazában egy ember, ki személyemet azzal illesse, hogy e haza ellen merényletet követtem el”. 171 Amit persze a Deák-párti többség tagjai is elmondhatták volna. De az országgyűlés utolsó napjaiban ezt már nem nagyon tették. Nyilván az idő sürgetése miatt is – az országgyűlés utolsó napjaiban valódi „törvénygyártás” folyt –, de feltehetően

azért is, mert „agyonhallgatással” próbálták hatástalanítani a radikális retorikát. Indulataiknak inkább közbekiáltásokkal, zajjal vagy éppen derültséggel adtak hangot; a képviselőház elnökének többször kellett figyelmeztetni a Házat azon kötelességére, hogy a szónokló képviselőket meg kell hallgatni. A viták azonban jelezték: a 67-es rendszernek a „nép” által történő „szentesítése” még hátra van. A képviselők tudták, hogy az 1869 elején sorra kerülő választások igazi tétje a politikai elitnek a „67” vagy „49” kérdésében született döntésének megerősítése vagy elvetése, tehát a közjogi problematika lesz. A balközép álláspontjának bizonytalansága – ami a helyzetben tényleg benne lévő bizonytalanságot éppúgy tükrözte, mint a jövőre vonatkozó előrejelzésekben mindig benne rejlő kiszámíthatatlanságot – megmaradt. De megmaradt azért is, mert más téma nem állt rendelkezésükre,

amivel egyfelől a Deák-párttól való elhatárolódást, másfelől a párt egységét fenntarthassák. A korszak politikai életében érzékelhető többi törésvonal nem volt alkalmas arra, hogy a túlnyomó többségében nemzeti és liberális elveket követő magyar politikai eliten belüli pártmegoszlás alapja legyen. Nem volt ilyen sem a világnézeti megosztottság, sem a nemzetiségi kérdés, még kevésbé a meghatározó fontosságú politikai témák közé évtizedekig még be se jutó szociális kérdés, bárhogy is értelmezzük azt. Éppen ellenkezőleg: amennyiben e törésvonalak észlelhetővé váltak, inkább relativizálták, mintsem határozottabbá, kontúrosabbá tették a párt-megoszlást. Mi már tudhatjuk, hogy a „balközép” útja nem az elkülönüléshez, hanem a Deák-párttal való „fúzióhoz” vezet. Az „impossibilitás-politikájából” nem tudtak kitörni, többséggé sem tudtak válni, sem az 1869. évi, sem az 1872 évi

választásokon 1875-ra aztán az is kiderült, hogy magát az alapkérdést csak a bihari pontok „szögre akasztásával” lehet megoldani. De ekkor még 1867-68 fordulóján vagyunk, amikor a középbal öndefiníciójának problémáival küszködik. Egyetértünk Kozári következtetéseivel: „Az egyetlen esély arra, hogy a balközép párt ne essen szét, ne morzsolódjon föl, a közjogi ellenzéki program volt. Hiszen itt húzódott a határvonal a Deák-párt és a balközép között.” 172 Valóban így volt, minden következményével. Arany László az 1872-ben megjelentett verses regényében, a Délibábok hősében karikírozva ugyan, de nem alap nélkül így jellemzi a korszak – persze, csupán egyik – viselkedésformáját: „Izgágaság nincs vér-alkatában, / Sociolog-ábránd sem kell neki, / De, bár nem elvből, sem tapasztalásból, / Hű forradalmár ő, merő szokásból. // S mikor fülébe sir egy régi nóta, / S elönti keblét titkos

honfi-bú, / Ugy elkáromkodik a szent honért, - / Talán maga sem tudja, hogy miért.” * 171 Bónis Sámuel felszólalása a katonai bíróságok hatásköréről szóló törvényjavaslat vitájában 1868. december 6 in: Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyűlés Képviselőházának Naplója. XI k im 383 l 172 Kozári Mónika: A Balközép Párt válsága i.m 747 l 72 A kiegyezési törvények elfogadtatásával, a dualizmus politikai rendszerének kialakításával és működőképessé tételével, a radikalizmussal szembeni küzdelmet vállaló stabil többség fenntartásával, erős érveivel és persze, óriásivá növő presztízsével Deák megnyerte a Kossuthtal folytatott olykor nyílt, olykor rejtett vitát. Ám egy kérdésben bizonyosan nem győzedelmeskedett. Az érzelmeket, szenvedélyeket mozgató, a „múltra fátylat vetni” nem kívánó politikát nem sikerült kiszorítania a magyar politikai életből. A politikai gondolkodás

módjának és témáinak olyan irányban történő megváltozása, amiről az alkotmányosság visszaállítása óta folyamatosan beszélt, nem történt meg. Ezért tartja Deák szükségesnek, hogy mind az 1865/68-as, mind az 1869/72-es országgyűlés lezárultával megfogalmazza a „helyes politizálásról” alkotott véleményét, s persze, egyben a politikai gondolkodás módjának és témáinak átalakítására irányuló óhajait. 1868 decemberében, a nála tisztelgésre megjelent Pest város polgársága előtt a múltra emlékezve, de ugyanakkor a jövő feladataira utalva mondja: „Ha visszatekintünk azon időre, mely ezen országgyűlést megelőzte, be kell vallanunk, hogy súlyos és nehéz körülmények közt voltunk. Ezen nehéz körülmények enyhültek, és a mit én nagy nyereségnek tartok, az történt meg, hogy előttünk a tér, melyen működhetünk, akadálytalan. A leigázott szellem, a hátra tolt anyagi érdekek, a megingatott hitel és bizalom,

a külföldnek irántunk való nem kedvező véleménye, ezek mind eltűntek, ezektől megszabadultunk. De még csak a tér szabad, melyre építenünk kell; a jóakarat van meg, s talán az idő viszontagságai között megedzett, vagy az újra megszerzett szakképessége az egyes polgároknak, párosulva határozott akarattal. Tehát ismét az Isten segítségére lesz szükségünk, hogy e fölszabadult téren tovább emelhessük alkotmányunk, valamint anyagi és szellemi jólétünk épületét. Isten mentsen meg attól, hogy akár megütközzünk, akár búsuljunk azért, mert mindenki nincs kielégítve. Az emberi kebel akkor szűnne meg emberi kebel lenni, ha minden vágyai teljesen ki volnának elégítve; hiszen a vágyak azok az ösztönök, melyek az embert tevékenységre indítják.” Ám – fordít a szón – „a meg nem elégedés szülte vágyak és óhajok” csak „az ész mérséklése mellett” „mozdítják elő az ország fejlődését”. Tehát:

„Mérsékletre nagy szükségünk van, s különösen szükséges, hogy meg tanuljuk különböztetni az óhajokat az akarattól. Az óhaj nem ismer határt, még a lehetőség határát sem, s azért igen hamar a phantasia szárnyain repül s végtelenig viszi az embert; az akarat, a józan akarat, ismer határokat, ismeri a lehetőség határait. Elábrándozhat valaki az óhajok merengéseibe; de ha tehetségünket és erőnket megfeszítve arra pazaroljuk, a mit elérni nem lehet, akkor, úgy hiszem, igen hibásan cselekszünk.” [A mi kiemeléseink] A „mérséklet”, az óhajoknak az akarattól való megkülönböztetése tehát a mérce, amin a múlt eseményeit és jövőre irányuló cselekvéseket egyaránt minősíti. Visszafelé használva e mércét, az éppen befejeződő országgyűlést ekként értékeli: „ egyik legfőbb érdemének azt tartja, hogy „meg tudta különböztetni az óhajtást az akarattól, s erejét csak annak kivitelére igyekezett

fordítani, a mi kivihető volt”. Ebből következett, hogy „ nem ment messzebb, mint a lehetőség határáig; sőt, valljuk meg az igazat, talán egyik legfőbb érdeme, hogy még a pillanatnyi lehetőség határáig sem ment, hanem ment addig, a meddig menve biztosan hiheté, hogy állandó alapot vetend meg.” [A mi kiemeléseink] Aligha tévedünk, ha e fejtegetéseit és az osztrák-porosz háborúra való utalást a Kossuthtal való polémia folytatásának, Kossuth leveleire adott ismételt válasznak s egyben az ellenzék mindkét „árnyalatának” kiegyezés-kritikájára adott feleletnek is tekintjük. „Volt a nemzetnek egész erélye mellett annyi tapintata is, hogy nem csigázta föl követeléseit . Tette pedig ezt azért, mert tudta, hogy arra joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül; igen jól tudva, hogy ha sikerül is többet kicsikarni, ezen kicsikart engedményekben meg lett volna az isméti fölbomlás magva, a mint

benne volt egykor, mint ezt szomorúan tapasztaltuk. Az országgyűlésnek legfőbb érdeme az, hogy erélyesen meg tudta védeni, a mit jogának vélt, és tudott mértéket tartani akkor, amikor az okosság mérsékletet parancsolt.” [A mi kiemeléseink] A „gondos vigyázattal párosult szilárdság” újrafogalmazását jelentő tételét a jövőre irányuló cselekvés, a politika számára továbbra is érvényesnek tekinti. Az állítást tovább értelmező 73 magyarázata pedig a politikai vitákban kifejezésre jutó szemlélet, gondolkodásmód, politizálási stílus éles kritikájának tekinthető. „Adja Isten . hogy a magyar politikusok tanulják meg a kereskedelmi világ azon egyszerű szabályát: hogy minden vállalatnál, a mit létesítünk, nem csak azt kell számításba venni, mit nyerhetünk, hanem azt is, mit veszíthetünk. Ebben áll a józan politika épp úgy, mint a józanság a kereskedésben s más vállalatokban.” [A mi kiemeléseink] A

kiegyezés mellett felhozott érveit is tekinthetjük úgy, mint az érzelmi politizálással szembeállított „józan”, ha tetszik, a kereskedelmi világ gondolkodásmódját követő politikafelfogás érvényesülését. Mert az igaz, hogy előbb a közjogi viszonyok rendezését emeli ki az eredmények közül, mondván: Ausztria és Magyarország viszonyát sikerült „a legtisztább alkotmányos alapra fektetni” és sikerült olyan alkotmányos szabadságot elérni, „minőknél szabadabbak alig vannak Európában”, hogy „a mohácsi vész óta Szt. István koronájának országai így együtt soha nem voltak, mint most”, hogy „ily bizalmas viszonyban fejedelem és nemzet, mióta az osztrák dynastia uralkodik, soha sem volt.” De aztán már nem a múltról, hanem a jövőről, mondhatnánk, nem a szűk értelemben vett politikáról beszél. „El lehet mondani, hogy az a külföldi tőke, mely még a határszélig is óvakodott eljönni, most mégis nagyobb

mértékben és könnyebben foly be az országba, és a mi népünk elég ügyes, elég eszes ezt a haza javára fölhasználni. A kereskedelmi eszközök, a vasutak oly mérvben terveztetnek és vannak munkában, a mint ezelőtt lehetségesnek is alig hittük. Nézzünk végig különösen Pest utcáin, látni fogjuk azon élénk forgalmat, azon iparkodást, mely magva egy szebb jövő kifejlődésének; menjünk el a kereskedőkhöz: nem fognak panaszkodni, legalább nem azon mértékben, mint azelőtt. El lehet mondani, hogy Isten irgalmából és segélyével a valósággal szegény emberek száma is nagyon megfogyott, s a munkaképes ember kereshet annyit, hogy becsületesen élhessen belőle.” [A mi kiemeléseink] Amikor tehát a kiegyezést védelmezi, a nemzeti polgárosodás eredményeit és lehetőségeit félti. Figyelmeztetése félreérthetetlen: „Ha mindezeket meg akarjuk dönteni, akkor támadjuk meg az alapot: a kiegyezkedést, és valószínűleg meg lesz

döntve” – fejezi be „védőbeszédét”. 173 Nem tartjuk feladatunknak megítélni, hogy Deák állításai mennyiben feleltek meg a tényeknek – de annyit talán elmondhatunk, hogy a korabeli Európa nyugati felének nagyobbik részén III. Napóleon „cezarizmusához” és Bismarck „konstitucionalizmusához” hasonló rendszerek léteztek, amelyektől a Magyarországon elért politikai szabadság mértéke bizonyosan nem maradt el. Másfelől a gazdaságtörténet tanúsága szerint a kiegyezés után tényleg lendületet vett a gazdasági növekedés, a társadalomszerkezet átalakulása, új utak nyíltak meg a művelődés, az urbanizáció stb., tehát a szó reformkori értelmében vett polgárosodás előtt. A mi szempontunkból azonban fontosabbnak tartjuk annak megállapítását, hogy az elért eredményeket Deák maga – és mint láttuk, elvbarátai – a liberalizmus teljes – tehát nemcsak a nemzeti szuverenitás, a függetlenség szempontjára

tekintő – programja alapján értékeli. Amibe beleillik a „kereskedelmi világ” gondolkodásmódjának terjedése, amit Deák remél, és egyszersmind a politikusok figyelmébe ajánl. És amit – tegyük hozzá, időben előre ugorva – a magyar politika élet egy jelentős szektora nem, de legalábbis nem egykönnyen fogadott el. A választásokat a Deák-párt vesztességekkel ugyan, de mégis stabil többséget elérve megnyerte, ám Deák – miként megválasztása után mondotta – „aggodalommal lépett” ismét a „törvényhozás terére”. Azt tapasztalhatta meg ugyanis, hogy a pártpolitikai „logika” érvényesülése következtében választási küzdelemben a 173 Deák válasza Pest városa polgárainak (1868. december 17) in: Deák Ferenc beszédei VI k im 151-153 l 74 kétfajta ellenzékiség összefogott, a Deák-párt és a baloldal „ellenséges táborokként” álltak szemben. Sőt, a „pártszenvedély” – miként Kónyi írja –

„sok helyütt vad tettlegességben tört ki”. Deák saját személyében is érezhette a politikai klíma megváltozását: először történt meg vele, hogy választókerületében ellenjelöltet állítottak. Félelmét nem az ellenzék létezésével magyarázza. Nem az váltja ki aggódását, hogy „. sokan más úton, más eszközökkel akarják előmozdítani a haza javát, mint a melyeket én célszerűeknek és lehetőknek tartok. Hiszen ki az, a ki csalhatatlannak merné magát tartani? Az eszmesúrlódások az igazságot derítik ki, a mozgalom alkotmányos életünknek éltető levegője, és míg ez az alkotmányosság körében forog, csak szerencse, nem kár a nemzetre nézve. A fölzaklatott szenvedélyek azok, mik keblemet aggodalommal töltik el. A szenvedély mindenkor rossz tanácsadó s a törvényhozás terén, hol komoly és nyugodt megfontolás szükséges, gyakran veszélyes is lehet.” [A mi kiemeléseink] Attól fél tehát, hogy a „felzaklatott

szenvedélyek” eredményeképpen az általa helyesnek tartott politika alapjai omlanak össze: „Hazánk sorsa Isten után a nemzet kezében van. Ha a nemzet nem fog bennünket támogatni, ha ellenünk fordul, akkor minden erőnk és tehetségünk zsibbasztva van, és tennünk azt, mit célszerűnek s a haza javára vezetőnek hiszünk, nem lesz többé lehető.” 174 [A mi kiemelésünk] Deák számára nyilvánvalóan elképzelhetetlen volt, hogy politikai céljait a „nemzet” akaratával szembefordulva valósítsa meg. S arra is láttunk példákat politikai pályafutása során, hogy a szenvedélyek vezérelte politikai versengéstől – mind morális, mind hasznossági megfontolásokból – mindig is távol tartotta magát. Számára az egyetlen esélyt a „józan”, a „kereskedelmi világ” gondolkodásmódját is hasznosító politikai gondolkodás fenntartása jelentette. A dualizmuskori Magyarország történetéből tudjuk, hogy ilyen-olyan okokból,

ilyen-olyan módszerek alkalmazásának eredményeképpen Deák aggodalmai nem igazolódtak. A politikai szenvedélyek ugyan jelen voltak és hatottak, ám a politikai elit nagyobbik része évtizedeken át kitartott a „kereskedelmi világra” jellemző érdek-racionális gondolkodás mellett, megoldva a politikai válságokat és biztosítva a politikai rendszer működését. A dualizmus rendszere nem a magyar politikai elit megosztottsága következtében omlik majd össze. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a „nagy és dicső épület felépítésére”, a politikai rendszernek a mérsékelt liberalizmus elvei alapján történő berendezésére irányuló erőfeszítéseket – persze, a strukturális problémákból adódó súlyos korlátok mellett – a későbbiekben is nehezítik a lezáratlan Kossuth-Deák vita azon következményei, amelyek a párttagoltságban, a politikai érzületekben, a politikai gondolkodásban, a politikai kultúrában tartósan rögzültek.

174 Deák Ferenc: Választóihoz (1869. március 23) in: Deák Ferenc beszédei VI k im 163 l 75 7. fejezet: Az elfogadtatás – „kivihetés” és „célszerűség” versus „korszellem” és „remény” . 1 7.1 67-esek és 49-esek A közjogi törésvonal megszilárdulása (Pozíciók a Deák- és a Kossuth-párt vitáiban) . 1 7.11 Deák érvelése 2 7.12 A Kassandra levél 9 7.13 A válaszok 14 7.2 Rend és szabadság – viták a politikai rendszer alapvonásairól (A váci levél és következményei) . 21 7.21 A parlamentarizmus alapelvei – viták a Böszörményi-ügyről 23 7.22 Hatalommegosztás a kormány és a megye között – a hevesi-ügy 29 7.23 A félegyházi-ügy 44 7.3 Mennyit ér a szabadság? – viták a kiegyezés morális és anyagi költségeiről 48 7.31 „Fátylat vetni” vagy „a bűnt büntetni, a polgári érdemet jutalmazni” – a múlt feldolgozása . 49 7.32 Méltányos-e a fizetendő ár? – az államadóság elvállalása

54 7.33 A „balközép” válsága 66