Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Benkes Mihály - Körözésre alkalmas szabványkép a pluralista demokráciáról

Körözésre alkalmas szabványkép a pluralista demokráciáról A rendszerváltozással a nyugati politikai modellek új hulláma vonult végig Kelet- és Közép-Európán. A pártok többsége kísérletet tesz arra, hogy a pluralista demokrácia valamiféle válfajához kapcsolja programjait és működését. Ez az “átfordítási” kísérletezés új erőre kapott az utóbbi hónapokban Az esedékes választások miatt fokozódott a nyugati politikai rendszerek értékeinek hirdetése. A nyugati politikai rendszereket gyakran úgy mutatják be – főleg a botcsinálta politikusok -, hogy azok valamiféle szuperszisztémaként léteznek, s ezért amolyan etalonfélék. Ezzel szemben bizonyos, hogy a politikai rendszerek az emberiség és a konkrét társadalmak történeti termékei, különös mozgásformák láncolatai. Kifejlett szuperszisztéma nem létezik Igaz viszont, hogy a Nyugat számára a demokrácia, a politikai rendszer pluralizmusa jelenti a kormányzás és

kormányozhatóság jelenleg is legalkalmasabb alakváltozatát. A szuperszisztéma fantomképe helyett kiállíthatjuk azonban a pluralista demokráciák “körözésre” alkalmas szabványképét. Eszerint a történelmi folyamatok során kikristályosodott néhány olyan kritérium, amelyek intézményesítése jótékonyan hat a társadalmi-politikai viszonyok folyamatos elrendezésére. Ezek közül a legfontosabbak a következők: 1. a kormányzottak szabad választást gyakorolnak; 2. a kormányzás során érvényesülnie kell a többségi pozíciónak; 3. a kormányzati többség elismeri az ellenzéket, amely által teret kap a szabad kritika és a hatalmi alternativitás; 4. az úgynevezett konstitucionalizmus alapján az állampolgárok alávetik magukat az alkotmánynak, illetve a benne foglalt ellenőrzési procedúrának; 5. a jogállam kialakítása, vagyis a politikai szereplők (pártok, mozgalmak, csoportosulások, szövetségek stb.) kötelezettsége, hogy

minimális mérvű konszenzust érjenek el Látható tehát, hogy mind a kormányzó, mind az ellenzéki erők ugyanazon értékekből merítik energiáikat, ezen alapvető értékeknek köszönhetik legitim létezésüket; továbbá, a “parancsnoklás” és “engedelmesség” minduntalan változó erővonalai között időről időre biztosítani kell, hogy az állampolgárok gyakorolhassák közmegegyezésen nyugvó alapvető jogaikat. A mai magyar politikai kultúra egyelőre még mindig kezdetleges, ezért nem felesleges kimondani, hogy az említett elvek gyakorlati megvalósulása nyilvánvalóan csak eltérő megoldási formákon keresztül mehet végbe. és el kell oszlatni egy tévhitet, mivel sokan úgy vélekednek, hogy a nyugati modell “eltervezett eredmény”. Valójában minden történetileg képződő politikai rendszer eredetét inkább “konjunkturális” eredménynek kell tartanunk. Elég, ha olyan történeti “mechanizmusokra” gondolunk, mint a

forradalom, az állampuccs, a restauráció vagy az alkotmányintegrálás revíziója, melyeken keresztül folyamatjelleggel megszülettek, illetve kialakulnak a különféle politikai rendszerek. A múltban is előfordult, hogy egyes régiókban a már kialakult modelleket adaptálták csupán, így például Európa több államában a brit és a francia parlamenti rendszert. Napjainkban a donorszisztémák köre szélesebb, elsősorban a német és a svéd modellel, de a legutóbbi időben a finn, vagy akár a portugál szindrómával is számolhatnak a kelet- és közép-európai új demokráciák. De tudni kell emellett, hogy kialakulhatnak példa nélküli rendszerek is, mint amilyen Franciaországban a 3. köztársaság volt Ugyancsak elevenünkbe vágó kérdés a rendszerek születése vagy váltása és válságok kapcsolódásának jelensége. A történeti kutatások fényében kitűnik, hogy az új rendszerek kialakulása – kis különbségektől eltekintve –

egybeesik a létező szisztéma, illetve az egész állam és a társadalom válságával. Ezzel szemben – ki ne tudná? – a politikai válságok (így a kormányzati krízisek) nem feltétlenül vezetnek rendszerváltoztatáshoz. Tény viszont, hogy a válságzónák át- meg átfedik egymást, az egész társadalomra hatással vannak, s ez teszi szükségessé az úgynevezett “válságkezelés” politikáját. A második világháború utáni politikatörténetből számos példát említhetünk a különféle válságlevezető eljárásokra: teljes vagy részleges közbülső váltások történtek a hatalomban Nyugaton és Keleten egyaránt. A nyugati politikai rendszerekben a választási, párt- és referendum-rendszerek árnyalt viszonyai és technikái szolgáltatták a társadalom stabilizálásának megfelelő kereteit és eszközeit. A válságmegelőzés, illetve válságkezelés nagyrészt a különféle társadalmi szférák és cselekvések fejlődő

autonómiájának biztosítását célozza, hogy ezzel a politikai pluralizmus talaján szabályozza a társadalmi-politikai versenyt és konfliktusosságot, miután az eleven társadalomban a politikai többes (a “mi”) és az individuális egyes (az “én”) szakadatlanul ütközik egymással. Mindehhez a képviseleti demokrácia intézményei nyújtanak játékteret: megválasztják a képviseleti gyűlést (a parlamentet), amely egyszersmind a mindenkori ellenzék révén ellenőrzi a politikai hatalmat. A parlamentarizmus révén a demokratikus rezsimekben több – és “sokemeletes” – egyet nem értés nyilvánulhat meg, mint bármely más rendszer esetében. Sőt az egyének egyidejűleg tanúsított többszörös elkötelezettsége (hovatartozása) az általuk játszott szerepek pluralizmusa még inkább terebélyesíti és tágítja ezt a szabadságot. A demokrácia életrajzáról szólva nem hallgathatók el a problémák sem. Nagy kérdés, hogy vajon a

képviselet joga közös tulajdonságaik miatt illeti-e meg az állampolgárokat, vagy éppen különbözőségük okán? Tény, hogy az egyén és az állam közé csoportok sokasága “ékelődik”, olyan helyzetet teremtve, melyben a politikai “kiszorítósdi” megindul, s nem kizárt, hogy az ellenfelek konfrontációi az ideális demokratikus szisztémában szakadást idéznek elő. újabb nehézséget jelent, hogy nehezen dönthető el, vajon az egyes emberek közös akarata megegyezik-e a képviseleti gyűlés akaratával. Azaz menet közben e kettő elválhat egymástól, sőt szembe is kerülhetnek. Mindenütt tapasztalható, hogy a pluralista demokrácia “szervezete” – sokszor rövid idő alatt – “elmeszesedik”, egyrészt a törvényhozási funkció gyakorlásának monopolizálhatósága, másrészt a képviselők és hatalomgyakorlók “elhajlásai” miatt. Ezért nem kielégítő, ha bármely kormány nevében azzal nyugtatgatják a közvéleményt, hogy

a demokrácia egyenlő a normális közigazgatásnak megfelelő rendszerrel. Bár erre a politikai pragmatizmusra is szükség van A demokratikus rendszerek a valóságban veszélyeztetettebbek a kritikus helyzetekben, mint a diktatúrák, mivel amilyen léptékkel halad a rendkívüli igazgatás felé, azzal arányosan szűkíti magát a demokráciát. (E tekintetben a magyar rendszerváltás első évei igen tanulságosak, gondoljunk csak a taxisblokád körüli huzavonára, vagy az úgynevezett médium- és tankönyvháborúra.) A megoldás kulcsa pedig nem más, mint a politikai legitimáció. Ezáltal könnyebb egyetértésre jutni az ellenfelekkel a rendkívüli helyzet kezelési módozatait illetően, ráadásul a kormányzat további mozgásteret kap ahhoz, hogy rugalmas politikával visszatérhessen a normális alkupozícióba. A realista politikát jelentősen felerősíthetik a demokratikus rendszer hatalmi szerkezetének tagoltságában rejlő lehetőségek: az

államfői, kormányfői funkciók, a parlamenti struktúrák és alrendszerek, ezek egymás közti kapcsolatainak rendje és megoszlása. A demokratikus “játék” egyik nagy “vesztesége”, hogy időigényes, s gyakran kerülnek az ügyek hosszabbrövidebb időre zsákutcába. Viszont semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy a demokrácia nem csupán a politikai szervezet egy formája, hanem sajátos érték. Hétköznapi értelmezésben ez az érték azt jelenti: az embereknek elidegeníthetetlenül sajátjuk – egyúttal küldetésük -, hogy sorsukat egyénileg is, közösségileg is önmaguk alakíthassák. A hazai politikai viszonyok egyik fogyatékossága éppen abban rejlik, persze másutt is előfordul ez, hogy nehezen születik meg a “politikai sokféleség” és a “különös legitimitás” egyensúlya, legalábbis a magyar társadalom várakozásaihoz mérten. Ez az egyensúlyhiány a környező rendszerváltó államokban esetenként jóval nagyobb

feszültségek forrása, mint nálunk. Adott esetben, a hatalomnak számolnia kell az ellenzék fellépésével, hiszen korunk demokratikus rendszereiben – elvben – bárki kinyilváníthatja egyet nem értését a hatalomba választottakkal szemben, anélkül, hogy ez kiváltaná ellenséggé nyilvánítását. Az ellenféllel (-felekkel) folyó viták és versengés végeredménye lehet a hatalomból való leváltás. Magyarán szólva, a demokráciában lehetséges, sőt követelményszerű az, hogy az ellenzék a hatalom békés átvételével kísérletezzen, s hogy adandó alkalommal át is vegye azt. A legutóbbi lengyel, olasz, görög fejlemények, s a másutt is érlelődő ismételt “váltások” jól illusztrálják ezt a viszonylagosan működő demokratizmust. A hatalmon lévő erők számolnak az ellenfelek fellépésével, s aszerint cselekedhetnek a politikai küzdőtéren. Nem utolsósorban politikai intelligenciájuktól függ, hogy legitimációs harcukhoz

milyen eszközökhöz nyúlnak, mennyire képesek gyarlóságaik féken tartására, magának a demokrácia szuperértékének alárendelni önnön (párt) érdekeiket. A nyugati “áruminta” ebben a vonatkozásban is rendelkezésre áll. Benkes Mihály Magyar Hírlap, 1994. május 11 szerda