Irodalom | Tanulmányok, esszék » Költői és emberi számvetés Arany lírájában

Költői és emberi számvetés Arany lírájában A szabadságharc bukása utáni évtizedekben művészetében a líra vette át a főszerepet. Kilátástalanság, kétségbeesés, Petőfi elvesztésének fájdalma, a nemzeti katasztrófa jelenik meg írásaiban. Verseit egy "Kapcsos könyv"-be írta: Gyulai Páltól kapta, a mai emlékkönyvnek felel meg Az Őszikék időszaka rövid időszak, a 70-es évek közepe A nagy tiszteletnek örvendő költő Pesten él. A nagy számvetések kora ez az időszak, önmagával és a világgal is 1867: Kiegyezés. Arany nem fogadta örömmel Az eddigi remények szertefoszlottak 67-ig megvolt a remény. A költemények jellemzői: - szemlélődő jelleg, - a benne lévő fájdalom már nem olyan szélsőségesen tör elő belőle, - sztoikus nyugalom, bölcs belenyugvás, - konstatáló líra: a szenvedélyek helyett a valóságot ábrázolja, és az igazságot mondja ki, - mértéktartó kedélyesség, - konkrét eseményből indul

ki, és ebből bontja ki a személyes mondanivalót, - irónia, elsősorban önirónia, - egyszerűség, letisztultság, - sok befejezettség érzést kelt, - Toldi estéjének egyik mondanivalója: Arany öreg, nem tud változni. A költő fölöslegesnek érzi magát, hiábavalónak költészetét: ha a nemzet halott, nincs kinek énekelni. A Letészem a lantot című műve épp ebből az elhatározásból született, hogy abbahagyja a versírást A költemény alapélménye: a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése Két korszakot állít egymással szembe: az értelmetlen, céltalan jelent s a nagy reményeket ígérő éltető múltat. A jelen csüggedéséből visszatekintve az értékgazdag múlt még vonzóbbnak tűnik. A csüggedés és a lelkesedés ellentétes érzelmei között hullámzik a költemény, s ennek az érzelmi kettősségnek megfelelően a hangnem is összetett: elégiai és ódai. A versben megvalósult, feszültséget teremtő

ellentmondás a költő belső küzdelmét tükrözi A költeményre szigorúan zárt kompozíció jellemző. A hét vsz közül három - az első és az utolsó kettő - a jelen hangulatát és elhatározását sűríti magába, a közbezárt négy szakasz (2-5) pedig a múltra vonatkozik. A jelenből indul és oda is tér vissza, miközben megjárja a boldogító múltat, mely hitet adott a jövőre nézve is. A múlt állandóan szembesül a jelennel Az első és az utolsó vsz. a jelenbeli állapotot összegzi Az indító strófában a költő halk, elégikus sóhajokba fojtja a keserű megállapítást: felhagy a költészettel, s az indokot: megváltozott, lelke ifjúsága eltűnt. ”Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt” - meghalt a lélek ifjúsága. A második vsz.-ban az elégikus, csüggedt fájdalom a múlt lelkes, ódai magasztalásába vált át: akkor minden más volt: gazdagabb, szebb, vonzóbb, értékesebb és értelmesebb. A középső

strófák (3-5) a jelen társtalan magányával szemben a Petőfivel való barátság ihletet adó erejét idézik, továbbá azt a biztos hitet, hogy kettejük költészete a nemzet ügyét szolgálta, s azt az álmot, hogy a költői hírnév és a nemzet boldog jövője egymással öszszekapcsolódva vallósággá válik. A ”Mind hiába” keserűen legyintő gesztusa ennek az álomnak a szétfoszlását fejezi ki A refrén végig a sivár valóra emlékeztet A hatodik vsz. a jelenbeli élmény tárgyiasított, képi összegzése, a kiábrándító és céltalan jelent ábrázolják A múlt halott, a költészet is hiábavaló, céltalan ”Kit érdekelne már a dal” A kivágott fa képében ott komorlik már a nemzethalál valósága. Végső kicsengésében, gondolataiban, érzelmi-hangulati világában és szerkezetében is hasonló költemény az Ősszel. A tíz versszakból álló költemény első öt szakasza a homéroszi, a második öt az ossziáni világot idézi,

s így tagolódik a vers két nagyobb szerkezeti egységre. A versben a szárnyaló óda ötvöződik az elégia rezignáltságával; tehát ez a vers elégico-óda Az első versszakban a költészet hallgatásáról van még szó, az utolsóban már ennek teljes értelmetlenségéről, s a közbezárt szakaszok belső vitát tükröző hullámzása vezet el a komor hallgató daltól a végső elnémulás szükségszerűségéig. Az indító két sor őszi életképet fest – három minősítő jelzővel. Nem is költői jelzők, mégis sajátos hangulatot áraszt a „hives” (hűvös), s a magas- és mélyhangúság ritmikus váltakozása már önmagában is előrevetít valamit a későbbi kedélyhullámzásból A 3-4. sor hasonlat, megszemélyesítés, ismétlés, halmozás, archaizálás Grammatikailag a hallgató költészetére vonatkozik ez a két sor, de magába sűríti még nemcsak a költő levert hangulatát, bezárt rabságából fakadó tehetetlenségét, hanem az

évszakok komorságát, didergő nyirkosságát is. Egybeolvadnak a fogalmak: a költő, a dal, a madár, az évszakok egyaránt „hallgat, komor, fázik” A kétszer előforduló „ki” vonatkozó névmás is kettős hatású: itt a madárra vonatkozik, de mint emberi személyre utaló szó sejteti a költőt is. Négy versszakon keresztül (2-5.) Homéroszi verőfényes, sugárzó világban a reformkor reménykedő boldogsága mint elmúlt, visszahozhatatlan vágyálom jelenik meg, melyet minden szakasz végén ellensúlyoz a refrén mélabús, lemondó tagadása. E négy versszakban éles kontúrokkal megrajzolt tájak, életképek tűnnek fel, a megfigyelhető a tudatos térbeli elrendezettség is A széles távlatú tájkép után egy közelebbi tér következik (nyájas sziget, árnyas berek, zengő liget), majd egy közeli életkép zárja ezt a sort (vidám ünnepi lakoma). Az 5. strófa összegzése a szabadság magasztalásában tetőződik: ismeretlen ebben a világban a

„népszabadság”; a „véres csaták” sem önvédelmi harcok. A második szerkezeti egység az elsőhöz hasonlóan szintén az ősz életképszerű leírásával kezdődik. A következő négy szakasz (7-10.) az ossziáni költészet komor halálhangulatát, a nép pusztuló haldoklását idézi fel. Az első szerkezeti egység élénk színeivel, verőfényes tisztaságával szemben itt a távlatokat elmosó, színeket kioltó ködös, nyirkos homály uralkodik Ebben a szürke egyénhangúságban unalmas egyformaság rendezetlen egymásmellettiségben tűnnek fel a fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsőség lantosa, a bukás víziója, majd a múltján borongó, enyésző nép megidézésével párhuzamosan kísérteties hang- és fényhatások (zúgó szél, zizegő haraszt, hullámmoraj, bolyongó lidércfény). A térbeli képek kuszasága a belső világ rettenetét fejezi ki A 10. versszakban félelmetesen egybemosódik jelen és múlt, a versben

beszélő költő és Osszián, a magyar és a kelta nép tragikus sorsa, a két nemzet hazája és pusztulása. A lehangoló verslezárás mondanivalója: ha a nép halott, nincs szükség már költészetre sem Kertben: Nagyszalontán írta 1851 elején, s valóság a kert is, mely a költő házához tartozott. Az emberi otthontalanság, a fásult közöny és a részvétlenség lehangoló ábrázolása ez a vers. A vers hangütése csendes mélabút, elégikus hangulatot áraszt Különösen a „bíbelek” szónak van sajátos érzelmi töltése. Az egyes szám első személyben való indítás („kertészkedem”, „bíbelek”) rögtön a költőt, pontosabban: a vers világában megteremtett beszélőt, lírai alanyt állítja az életkép középpontjába. A szemlélődés tárgya nem a kert, ahogy várnánk A „bíbelő” én egy magányos gerle búgására figyel. Látszólag jelentéktelen motívumok ezek, de tragikus színt kever az elégikus hangütésbe. A gerle

búgása nyomán a szemlélet a kerten túli „szomszédba” siklik. A kertész kénytelen tudomásul venni a halált „ifjú nő, szemfödél alatt” A következő 3 strófa (2-4.) elég részletező életképszerű leírást ad Halott nő – bánatos férj – „a kisded árva”. A bánatos férj a deszkák között válogat, koporsót kell faragnia azokból a deszkákból, amelyekből bölcső vagy menyegzői ágy lehetett volna Leverő világkép tárul elénk: az emberi kapcsolatok megromlottak, rideggé váltak, érzéketlenné lett a világ. Az 5. versszakban egy új szerkezeti egység , a látvány leírása elmélkedésbe vált át A kertész szeretné távol tartani magát a kerten túli eseményektől, de fülébe csap a halotti ének. Saját közönyét igyekszik azzal megteremteni, hogy az egyéni fájdalom érzéktelenné teszi mások iránt az embert. A lírában keserű ítéletet mond a költő az eltorzult világról, az elembertelenedett emberiségről,

és önmagáról Kirobban belőle az összegző megállapítás: „Közönyös a világ” A 6. versszak uralkodó metaforája: „az élet egy összezsúfolt táncterem” A születés és a halál örökös körforgásában tülekedik, jön-megy „a népség”, váltja egyik nemzedék a másikat, de az emberek idegenek egymáshoz. Az utolsó strófában már a megvetés is hangot kap. „az ember önző, falékony húsdarab”, „telhetetlen hernyó” A versben a konkrét kert a világ kertjévé tágul, s a fák sebeit kötöző kertész helyébe a halál lép, „ama vén kertész” Arany pesszimistán tekint a kialakult társadalmi állapotokra, hite megrendült az emberi haladásba, korábbi illúzióit véglegesen elvesztette