Irodalom | Könyvek » Benedek Elek - Rege a csodaszarvasról

Benedek Elek - Rege a csodaszarvasról Ím, halljátok a csodaszarvas regéjét! (Benedek Elek nyomán) .Ennek előtte sok ezer esztendővel, messze keleten élt egy híres hatalmas fejedelem, Nimród volt a neve. Ez a Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali vitéznek, akiknek maradékai a hunok, és a magyarok. Amíg nagy legénnyé serdültek, együtt vadásztak édesapjukkal, majd hogy Nimród leöregedett, ketten kalandozták be hazájuk földjét: minden zegét-zúgát ismerték annak. Egyszerre csak elfogta a vágy mindkettőnek a szívét: túlmenni az ország határán, hadd lássák mi van ott. Fölkerekedtek ötven-ötven válogatott vitézzel, s vadászgatás közben elkalandoztak messze, messze, az országuk határán túl. Szemük, szívük eltelt gyönyörűséggel. Rengeteg erdők, végtelen rónaságok, amerre mentek Nagy csordákban csatangoltak a mindenféle vadak. Külön-külön fogtak egy-egy vadat, s úgy vették űzőbe. Egyszer aztán egy

szarvason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem láttak még ehhez hasonlatost. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva, s lebegett a feje fölött, mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott, mint a fekete gyémánt A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál; a lába vékony, s szaladván nem látszott érinteni a földet. Űzőbe vették ezt a csodaszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél, nyomukban a vitézek. Hol eltűnt, hol felbukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort, és Magyart Reggeltől estig kergették a szarvast, de hiába, alkonyatkor eltűnt egy ingoványos helyen, sűrű nádas rejtekébe. Soha többet nem látták De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elvezette ez őket olyan szép földre, amilyent még nem láttak. Gyönyörű sziget volt ez: köröskörül rengeteg erdők és folyóvizek Övig gázoltak fűben, virágban.Már több napja voltak a szép szigeten, s csodálkoztak, hogy a

maguk emberein kívül más embert nem láttak. Fölkerekedtek hát, hogy nézzenek széjjel.Velük a száz vitéz S ím, amint bolyonganak a nagy rónaságon, egyszerre csak szemük, szájuk elállott a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapat leány táncolt karikába-körbe - lehettek százan, hanem többen - s úgy keringtek körbe, a kör közepén pedig két lány lejtett, de olyan szép mindkettő, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Összenézett Hunor és Magyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondoltak: hirtelen közrefogták a leányokat, ki-ki egy leányt felkapott a nyergébe, s azzal elvágtattak sebes szélnél sebesebben. Hunor, és Magyar azt a két lányt kapták föl a nyergükbe, akik a kör közepén táncoltak: az alánok fejedelmének, Dulnak a leányai voltak ezek. Reszkettek a félelemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesztelték, vigasztalták, hogy lassanként nekibátorodtak s nem is bánták, hogy elrabolta őket

az a két dali fiú. Nem bánta a többi leány sem Még aznap nagy lakodalmat laktak: egyszerre volt lakodalma Hunornak, Magyarnak és a száz vitéznek. Szaporodtak ivadékról, ivadékra. És telt, múlt az idő, eltelt vagy száz esztendő s Hunor és Magyar nemzetsége úgy megszaporodtak, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Új hazát kellett keresniök Fölkerekedék mind a két nemzetség, vándoroltak hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át, így értek Szittyaországba. Ez már jó nagy darab föld volt s bár laktak ottan más népek is, elfértek ott. Akkor már száznyolc nemzetsége volt a hun és magyar ivadéknak: eközt oszlott fel Szittyaország. De telt, múlt az idő s íme, Szittyaország sem elegendő már, megint új hazát kellet keresniök. Összeültek a nemzetiségek öregei, vezérei s tanakodtak. A hun nemzetiségek vezérei azt javallották, hogy menjenek nyugat felé, a magyar nemzetség vezérei, hogy inkább menjenek vissza a régi hazába,

honnét Hunor, és Magyar elszakadtak. Végezetül is abban maradtak: a hunok menjenek keletnek, s ha elég nagy földet találnak, adják hírül, s utánuk mennek. Hanem amikor éppen indulóban voltak előállott Attila, a hunok vezére s kérdé: Hát az Isten kardja kié lesz?Mert mikoron a hunok és a magyarok elfoglalták Szittyaországot, egy kardot szenteltek Istennek, aki e földre segítette őket. Minden nemzetségnek jussa volt Isten kardjához. Hitték, vallották, hogy amíg övék e kard, velük az velük az Isten Összeültek a nemzettségek bölcsei, tanakodtak három éjjel, és három nap és határozzák: penderítse, forgassa meg egy világtalan ember hétszer a kardot, hetedikszer ejtse ki kezéből. Ha nyugat felé esik, legyen a hunoké, ha kelet felé, maradjon a magyaroké. Ebben mind megnyugovának. Mikoron pedig a világtalan ember hetedik penderítés után kiejté kezéből a kardot, kerekedék rettentő forgószél, fölkapta, repítette Isten

kardját, vitte, vitte nyugat felé s egyszercsak eltűnt. - Lássátok, lássátok - mondá Attila - az Isten is azt akarja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard miatt. Megtaláljuk majd mi, s hogyha megtaláltuk hírül adjuk majd mi nektek: jertek ti is, jertek! És útnak eredett a nagy hun nemzetség. Elöl a vén Mundzuk, két oldalán két dali fia: Attila és Buda. Nyomukban tenger nép, ki gyalogszerrel, ki lóháton, át rengeteg erdőkön, mérhetetlen síkságokon, de hosszabb időre meg nem állapodtak, amíg a Duna és a Tisza közé nem értek. Ez a föld tetszett nekik erősen. - Itt maradunk, itt élünk, s halunk! - kiáltották egy szívvel-lélekkel. Hajh, lett rettentő nagy rémület az itt lakó népek között. Fejük vesztve hívták segítségül a vasfejű Detrét. És az jött is rettentő nagy sereggel És összecsapott a két sereg, mint a két fekete felleg. Kiáradt a Duna, annyi vér folyt belé Ha kiáradt, nem áradt hiába A hunoké lett a

Duna s Tisza köze. És éltek sokáig, békességben Hadakozásra tán nem is gondoltak De Attilának nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Duna s Tisza köze, szerette volna meghódítani az egész világot. Mondta az apja: -Ne is gondolj erre, fiam, amíg Isten kardját meg nem találod. Hiába a nagy vitézséged, ha nincs veled Isten. E naptól fogvást mind az Isten kardja volt Attila fejében. S hogy meghalt az apja s hunok egy akarattal őt választották királyuknak, őt, a legvitézebbet, a legbölcsebbet, nem volt lelkének nyugodalma: hej, csak megtalálja Isten kardját! Nem sokkal később szalad nagy lelkendezve egy pásztorfiú, kardot csillogtat kezében s jelenti: -Felséges királyom, a pusztán egy kardot találtam, ihol, elhozám. -Ez az Isten kardja, ez! - kiáltották a népek. Attila pedig mindjárt kipróbálta. Háromszor vágott vele a négy anyaszélnek, hogy csakúgy zúgott belé. -Ez az, ez az! - örvendezett Attila. És tüzet gyújtának az ő

parancsolatjára mindenfelé; tüzet Istennek, aki kardját visszaadta a hun nemzetségnek. És beteljesedék a táltosok jövendőmondása, mert Attila csakugyan meghódította az egész világot