Irodalom | Középiskola » Balassi Bálint

1 I. tétel Balassi Bálint 1./ Balassi Bálint költői portréja Zólyom várában született 1554. október 20-án Kitűnő nevelést kapott Egy ideig Bornemissza Péter, a század egyik legjelentősebb írója, prédikátora tanította. 1565–ben Nürnbergben folytatta tanulmányait. 1569-ben édesapját hamis vádak alapján letartóztatták A család Lengyelországba menekült, s követte őket a fogságból megszökött Balassi János is. Balassi János 1572-ben formálisan elnyerte ugyan a király kegyelmét, de a bécsi udvar bizalmát már többé sohasem tudta visszaszerezni. 1575-ben fiát elküldte a Báthory István elleni hadjáratba, Balassi Bálint fogságba esett, de a foglyot barátként kezelték. Mikor Báthoryt 1576-ban lengyel királlyá választották, Balassi követte urát külföldre is. 1577-ben hazatért. Édesapja ekkor már halott volt A költőt 1578-ban hozta össze a sors Losonczy Annával. Szerelmük közel hat évig tartott 1579 nyarán 50 lóval

járó hadnagyságot vállalt Egerben. Hogy zilált anyagi ügyeit rendezze, 1584 karácsonyán érdekházasságot kötött Dobó Krisztinával, s hozományként elfogadta Sárospatak várát. 1589-ben Lengyelországba bujdosott. 1590 tavaszán a „szegény zarándok a lengyelországi Dembnóban Wesselényi Ferencnél vendégeskedett. A korábbi szakirodalom házigazdája feleségét, Szárkándi Annát azonosította az ekkor keletkezett Célia – versek ihletőjével, ez a vélemény azonban megalapozatlan. 1591-ben tért vissza Magyarországra 1594 május 19-én Esztergom ostromakor megsebesült. 1594 május 30-án meghalt I. A szerelem költője Művei nagy része a Balassa kódex 17. századi másolatában maradtak fönn, 1874-ben találták meg. A kéziratos gyűjtemény Balassi Bálint szerelmesverseit, „versszerző találmányait” tartalmazza. A szerelem költője: 1. a magyar nyelvű szerelmi líra megteremtője, 2. fiatalkori udvarló költemények (humanista sablonok,

akrosztikon) 3. szép magyar komédia – reneszánsz szerelmi tárgyú színpadi játék Hogy Júliára talála, így köszöne neki A vers a Balassa-kódex 39-es költeménye, s az istennők magasságába emelt Júlia áhítatos, himnikus üdvözlését tartalmazza. Az egész vers elragadott, ujjongó bókok halmaza Az első versszak boldog felkiáltás, a véletlen találkozás által kiváltott üdvözlés; az öröm erőteljes túlzása a költő értékrendjét fejezi ki: Júlia nélkül értéktelen, értelmetlen a világ. A következő három strófa (2 – 4.) áradó metaforasora ebben a versben is a közlő nyelven megfogalmazhatatlan érzelmek már-már tovább nem fokozható teljességét fejezi ki. A metaforák azonosító elemeiben a lelki élet értékei (vidámság, édes kévánság, boldogág), a reneszánsz főúri világ mozzanatai és népköltészeti motívumok (palotám, jóillatú piros rózsám, gyönyerő szép kis violám), a női test szépségei

(szemüldek fekete széne) és egyéb értékek (a nap fénye, a szem fénye az élet reménye) sorakoznak egymás után. Az ötödik versszak összefoglalása az előző négynek, de a fokozás, halmozás (szívem, lelkem, szerelmem) s a vallásos himnuszokból, imákból kölcsönzött üdvözlés még magasabb szintre emeli a verset, s az utolsó metafora újabb világi értékkel egészíti ki az eddigieket: 2 „Szerelmedben meggyúlt szívem csak tégedet óhajt lelkem, Én szívem, lelkem, szerelmem, idvez légy én fejedelmem!” A záró strófa (6.) a lovagi szerelmi lírából jól ismert helyzetet rögzít: a szerelmes lovag és az úrnő között végtelen a távolság; Júlia is csak fölényesen hidegen mosolyog az előtte hódoló szerelmesen: „Júliámra hogy találék, örömömben így köszönék, Térdet fejet neki hajték, kin ő csak elmosolyodék.” Tehát a kegyetlen, megközelíthetetlen Júlia képével zárul a vers. Verselés: kétütemű, 8 – as

Balassi 1590–91-ben Lengyelországban írta a Célia-verseket, amelyek szerelmi költészetének csodálatos utójátékát alkotják. A nevet Angerianustól kölcsönözte, akinek kódexében Coeliaként szerepel. Ezekből a versekből hiányoznak a nagy indulatok, szerelmi háborgások. Ehhez a szerelemhez már nem kapcsolódott annyi lángolás és gyötrelem, mint a Júlia-szerelemhez. A versek terjedelme is csökken, többségük Balassi-strófából áll. Ezekben a késői versekben a költői ötvösmunka, a kifinomult műgond, a játékos könnyedség, az érzéki hatásokra való törekvés az uralkodó. A mesterkéltség határát súroló formai tökély a késő reneszánsz formai törekvésekkel párhuzamos jelenség. Kiben az kesergő Célárul ír Ez az egyik legszebb Célia-vers, egy háromstrófás kis műremek. Valamely rokonát sirató Célia megjelenítő ábrázolását Balassi már az önálló képek kifejezőerejére és szépségére bízza. A hasonlatok

mennyiségileg is a versszöveg nagyobb részét teszik ki: egy-egy strófa kétharmadát foglalják el, s a költő nem kommentálja őket, nem fűz hozzájuk megjegyzést. A letisztult, leegyszerűsített verskompozícióban a szimmetria reneszánsz törvényszerűsége érvényesül: az első és a harmadik versszak részletesen kibontott hasonlatai főként Célia keserű fájdalmát érzékeltetik, a közbezárt második strófa hasonlata viszont bánatában, könnyei záporában még vonzóbbá váló asszony harmatos szépségében való költői gyönyörködést fejezi ki. A harmadik versszak szerkezete az előző kettőhöz képest megváltozik: Célia megrendülését is több (három) hasonlat fejezi ki úgy, hogy körbeölelik a hasonlítottat. A verset záró kép (a tavasz harmatja) visszautal a második strófára, s így a költemény végső kicsengésében nem a szeretett nő kétségbeesésére, sokkal inkább a sírásban felfrissülő, megújuló szépségre esik

a hangsúly. A vers lírai tartalma csupán ennyi: ámuló csodálkozás a szeretett és szerelmes asszonyon, akit egy kivételes állapot, a bánatos zokogás új oldalról világít meg, s még szebbé varázsol. II. Balassi Bálint vitézi és bujdosó versei Egy katonaének (A végek dícsérete) - 1589-ben a jó hírnevét elvesztegetett, mindenéből kifosztott Balassi Lengyelországba bujdosott. S a távozni készülő költőt egyszerre megrohanja a múltat megszépítő emlékek sora. A haza eddig hiányzott költői szótárából, a szülőhaza csak most szépül „édes hazává”, „jó Magyarországgá”, most, mikor már hazátlanná vált. Megható búcsúversben mond istenhozzádot hazájának, katonamúltjának, barátainak, „szerelmes ellenségének”, Júliának. A vers fő mondanivalója: a nemzeti felszabadító 3 küzdelmek, a törökellenes harcok idején a legmagasabb rendű erkölcsi eszményt, a helytállás és hősiesség példaképeit a

végvári vitézek testesítik meg. A vers felépítésében a mellé- és fölérendeltség, a harmónia és a szimmetria reneszánsz rendje, törvényszerűsége érvényesül, s uralkodó szerkesztési elve a hármas szám. A vers egy „hárompillérű kompozíció”, s ez a három pillér az első, az ötödik és kilencedik strófa. Az első versszak lelkes kérdése önmagában rejti a választ is: a végvári életformánál nincs szebb dolog a világon. A felkiáltásszerű szónoki kérdés elsősorban a természet harmonikus, egyetemes szépségével érvel a végek élete mellett, felsorakoztatva mindazt, amit a kikelet értékként az embernek nyújtani tud. A következő szerkezeti egység (2-4 versszak) az első strófa ujjongó állítását igazolja, részletezi. Mozgalmas képek sorozatában jeleníti meg a végvári vitézek életének mozzanatait: a harci kedvet, a portyára készülést, az ellenség elé vonulást, az éjszakai ütközetet, párviadalokat, majd a

csata elmúltával a letáborozást és elnyugvást. Nem titkolja a vitézi élet férfias keménységét és veszélyességét, sőt azt sugallják ezek a képek, hogy éppen ezekkel együtt, ezekért is szép a végek élete. A mindennapoknak az a nehéz, próbára tevő kockázata szépen beleilleszkedik a nagy természet harmonikus rendjébe. Ezt a mozzanatot fejleszti tovább, emeli magasabb szintre a második pillér, az ötödik versszak. Az első szakaszban a költemény címzettjeihez, a vitézekhez fordult közvetlenül a költő, közvetett címzettjeit, az olvasókat pedig a második szakaszban érzelmi érvekkel akarta meggyőzni a végvári élet szépségeiről. Az ötödik versszakban a részleteket elhagyva, azok fölé emelkedve, a katonaéletet a kor legmagasabb eszményének rangjára emeli. Balassi tudatos szerkesztőművészetére vall, hogy szerkezetileg a vers középpontjába emeli ezt a strófát, melyben az ellenséget kereső, a halál kockázatát is

vállaló vitézek erkölcsi nagyságát hirdeti. Emberség és vitézség – 16 századi magyar humanista világnézetnek ezek az erkölcsi értékei. „Az jó hírért névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak, Midőn mint jó sólymok mezőn széllel járnak, vagdalkoznak, futtatnak.” A következő nagyobb szerkezeti egység újra három szakaszból áll (6-8). Ismét mozgalmas képek peregnek előttünk a katonaéletből: a színhely, az események és a szereplők is hasonlóak az előzőekkel, de már más szinten térnek vissza, s átszínezi őket egy magasztosabb célért az élet egyéb szépségeiről való lemondásnak gyászosabb hangulata. A harmadik pillér, a kilencedik strófa elragadott felkiáltással zengi a megvalósult hírnevet, az örök dicsőséget. Ez a nagyerejű érzelmi kitörés egyszerre válasz is a két, hangulatilag eltérő képsorozatra. Az utolsó sorban

már a búcsúzó költő fájdalmas rezignációval – őszi hasonlattal – kíván áldást és hadi szerencsét a végek katonáinak: „Ó végbelieknek, ifjú vitézeknek dicséretes serege! Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon mindeneknél jó neve, Mint sok fát gyümölccsel sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!” A mű szerkezete: 2 – 4. 6 – 8. 1. 9. 5. 4 Forma: Balassi – strófa: a 19 szótagos felbontható 6 – 6 – 7 szótagos, kétütemű sorokra, rímképlete: aab – ccb – ddb Szerkesztési elv: hármas tagolás, szimmetria: 5. versszak, a vers tengelyében a fő mondanivaló áll. (harmónia) III. Isteni dicséretek Istenes énekeket Balassi költői pályájának szinte valamennyi szakaszában írt, de a legszebb, legmegragadóbb költemények életének válságos éveiben születtek. Több irodalomtudós szerint Balassi vallásos költészetében alkotta a legeredetibbet, s művészileg ezek a legértékesebb alkotásai. A vallásos

tematika a legszemélyesebb mondanivaló kerete lett számára: elsírja élete kisiklását, szíve nagy keserveit, őszintén megvallja vétkeit, bűnei megbocsátásáért esedezik, szinte perlekedik, alkudozik Istennel a kegyelemért, egyéni megváltásért. Így lesz ez a vallásos líra a reneszánsz költészet szerves része. Ez az Istennel folytatott szüntelen s szenvedélyes dialógus s ennek bensőséges légköre minden bizonnyal az ószövetségi próféták szövegének és a zsoltárok sajátos hangnemének hatására került Balassi vallásos lírájába. Kiben bűne bocsánatáért könyörgett A versfők összeolvasása a saját nevét adja: BALASSI BÁLINTHÉ. Megkülönböztetett, kitüntetett helyen található ez az alkotás a gyűjteményben: az ifjúkor költeményeit zárja le. A vers tehát nem csupán az első ciklust zárja le, hanem egy életszakaszt is, fiatalságának korszakát. Harmincéves ekkor, házasodni készül, nagy reményekkel egy új

életperiódus előtt áll, tisztázni és tisztára mosni szeretné korábbi életét, ezért tör fel belőle az őszinte bűnbánat, a gyónás megrendítő éneke. A harmincharmadik vers 15 versszakból álló kompozíció. Három eltérő, de egymással össze is függő érzelmi-hangulati lelkiállapot követi egymást a költeményben. Az első szerkezeti egységben (1-5) a bűnbocsánatért esdő sóhaj után a kétségek közt hányódó meghasonlottság, a lelki válság, az ostorozó önvád állapota nyilatkozik meg. Szánalmas és szégyenkező gyónásban sorolja fel ifjúságának bűneit, hitetlenségét, s keserűen vallja be, hogy nincs semmi érdeme, amivel az Istent engesztelhetné. Léte tele van tétova bizonytalansággal, rettegéssel, kétellyel. Gyötri bűnösségének tudata, a lélek valóban szánalmas helyzetben vergődik. Kegyetlen önvizsgálat és megdöbbentő vallomás ez Bűneire nem talál semmi mentséget. A költő önmagát teszi felelősség

elhibázott, méltatlan életéért: nem is mer az Úristen elé járulni. Talán a gyónás őszintesége, mély bűnbánata adja végül is kételyei, félelmei ellenére az erőt és bizalmat, hogy reménykedve mégis Isten szánalmáért könyörögjön (6-10). Felcsukló imájában megköveti az urat. A vers utolsó harmadában (11-15) a bizakodás már bizonyossággá erősödik. Kétkedések nélkül, háborgásain túljutva és lecsillapodva érvel a megbocsátás szükségessége mellett. Eddig egyes szám második személyben szólt az Istenhez a jajongó panasz és a bocsánatkérés most az isteni irgalom reményében megnyugodva önmagához fordul, s saját lelkét szólítja meg (13). Az Istenbe vetett bizalom immár megingathatatlan, s ez a bizonyosság múlt időben szólal meg, hiszen Isten már megbocsátott. A záró strófa összefoglalja még egyszer a versen végigvonuló lelkiállapotokat: a lelki válságot és a keserűséget, a bűnbánó őszinteséget és az

Úr kegyelmében való megnyugvást, 5 lelki megbékélést. A lélek zaklatottsága, vihara elült, elcsendesedett: a költő bűneitől megtisztulva mehet egy jobb életszakasz reményében házassága elé. Adj már csendességet A hányatott sorsú költő Lengyelországban 1594-ben írhatta talán legszebb istenes énekét. Hiába kereste az evilági harmóniát sem egyéni életében, sem a korban. A földi boldogság lehetőségében végképp csalódott ember most már csak a belső békét, a lélek csendjét igyekszik elnyerni. E méltán híres istenes énekben a legtökéletesebb formaművészet birtokában sóhajt az utolsó felmentés és az engesztelő halál után. Belső ellentétektől feszülő, izgatott menetű alkotás ez: csupa kérlelő könyörgés, perlekedés, vita és szenvedélyes érvelés. Ezt a belső hullámzást jelzi a különböző mondatformák állandó váltakozása. Új strófaszerkezet jelenik meg, a belső zaklatottságot tükröző,

megrövidített Balassiversszak. Ha a belső rímeket figyelembe vesszük, hatsoros strófákat kapunk A kétütemű hatos sorok közé iktatódik egy-egy megtört, külön rímmel kiemelt, egyetlen ütemből álló fél sor. Ezek a félben maradt sorok (3, 6) az erőteljes sormetszet utáni szünettel minduntalan megtörik a páros rímű hatosok nyugodtabb verszenéjét, s megrendültséget, érzelmi feszültséget visznek a versbe. A nyolc strófából álló költemény három szerkezeti egységre tagolódik: 1-2 versszak: könyörgés, 3-6: érvelés, indoklás, 7-8: könyörgés. Ha az áhított harmóniát a földi életben nem találhatta meg már az ember, a költő megteremtette a szépség és szellem külön harmóniáját, rendjét a művészet világában. Ez a gyönyörű, leheletfinomságú költemény a maga tökéletes formakultúrájával is tiltakozás a külvilág értelmetlenségével, felborult rendjével szemben. Balassi a Célia versekben és az utolsó istenes

énekekben már elhagyta a nótajelzést, függetlenítette magát a dallamhoz igazodás kényszerétől: megteremtette a magyar költészetben az „énekvers” után az ún. „szóverset”. Ezek a költemények a dallamtól függetlenül önmagukban is helytálló, olvasva is gyönyörködtető alkotások, a nyelvi ritmus tökéletessége feleslegessé teszi az énekkíséretet. 6 Janus Pannonius Rövid életrajzi vázlat: Petőfiig az egyetlen magyar költő, akit ismert és elismert Európa. Neve költői név, a humanisták szokásainak megfelelően felvett latin név (Magyarországi János). 1434 augusztus 20-án született, feltételezések szerint a délvidéki Csezmicén. Anyai nagybátyja Vitéz János nagyváradi püspök 1447-től 1458-ig Itáliában neveltette. Csaknem nyolc évig Guarino da Verona híres ferrarai humanista iskolájában tanult. 15-16 eves korában már érett költő, hírnevet is szerzett magának Itáliában. Négy évig Padovában egyházjogot

tanult, doktori címet szerzett. Itáliában írta az un római epigrammákat, írói becsvágyát kipróbálta nagyobb terjedelmű dicsőítő költeményekben is. (panegirikusz) 1458 nyarán visszatért Magyarországra. Janus Pannonius latinul írta verseit A XV századi Magyarországon még nem alakult ki teljesen a városi polgárság, a reneszánsz kultúra, a humanista világnézet. Mátyás udvara még nem tükrözte a reneszánsz udvarok fényességet (majd csak a 70-es években válik azzá), és Buda szellemi szegénysége akadályozta Janus Pannonius költői kibontakozását. A reneszánsz műveltségnek egy szűk kör (tudós főpapok) volt csak a birtokában. Társtalannak érezte magát, visszavágyott a műveltebb Itáliába a régi barátokhoz, a pezsgő ferrarai élet után vágyakozva. Ekkor írta Galeotto Marziónak, mintegy mentegetőzésként gyöngébb versei miatt A narn-i Galeottohoz című versét. 1465-ben egyszer még visszajut Italiába a pápához

követként, de egy politikai hiba miatt kegyvesztett lett, közéleti pályája megtorpant. Belső válságakor (mellőzik, beteg) írt versei emelték igazán magasra. A Mátyás elleni összeesküvésben való részvétele miatt menekülni kényszerült, Horvátországban, Zágráb mellett halt meg 1472. március 27-én Az elégiaköltő: személyes élményeinek, a humanista költő érzés- és gondolatvilágának megszólaltatója. Janus Pannonius alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember, testi és lelki problémái, a családi összetartozás érzése: az édesanyja iránti szeretet. A családnál szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember által átlelkesített természet és a humanista értelmiség legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a művészet és főképp a költészet kultusza vannak jelen műveiben. Búcsú Váradtól (1451?) Ferrarából vakációra tért haza, s Nagyváradon

töltötte szabadságát. Valódi élmény, valódi érzelem áll mögötte. Ez összetett érzés: maradna is (búcsúzik az emlékektől), de szívesen utazna is (refrénjében sürget, elképzelt táj). A jelen, a jövő és a múlt idő síkjai folytonosan keresztezik egymást. A vers egész felépítését a különböző motívumok ás értékek szembenállása határozza meg. 1–3. versszak: a Nagyvárad környéki táj rajza, 4–6. versszak: a marasztaló értékek (források, könyvtár, szent királyok szobra) felsorolása, bemutatás, 7. versszak: segítségkérés (Szent László) Az érzelmi feszültség íve: a múlt (Várad) visszasírása és a jövő reménysége (refrén). Ez a búcsúvers a humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi, rávilágít arra, hogy mitől fáj a legjobban elszakadnia. 7 Egy dunántúli mandulafáról (1466) Epigrammaformába sűrített elégia. A tél idején virágzó mandulafa a költő metafórája („a korán

jött ember”) Korán nyílott ki, virágai a télben nem maradnak életben. Külső és belső valóságélmény (a látott valóság természeti képe: a télben virágzó mandulafa + a mögéje sűrített metafórikus tartalom, jelképiség) kiegészül az antikvitás mítológiai példázatával (az átváltoztatott mandulafa, Phyllis királylány) = a humanista költészet „szentháromsága”: valóság, jelképek, mitológia - a humanista költészet felbonthatatlan egysége. Saját lelkéhez (1466 tavasza) Kétségbeesett, kiábrándulást tükröző elégia. Testi szenvedése már olyan fokú, hogy a halált kívánja, saját lelkét szólítja meg, büszke rá, szellemi felsőbbségére, kiemelkedő tehetségére, mert a lelke nem ivott sokat a feledés folyójából, így vissza tud emlékezni múltjára (1-14. sor): a csillagok sok értékes emberi tulajdonsággal ruházták fel A földi lét, a jelen tűrhetetlen állapot, gátat szab tehetsége kibontakozásának a

testi gyengesége (15-32.sor), ezért a jövő felé fordul - újplatonista elképzelés szerint a lélek a halál után visszaszáll a csillagokhoz, hogy később mindent elfeledve ismételten leszálljon a földre, egy magasabb fokú élőlény testébe. A költő azonban arra kéri lelkét, hogy ne akarjon mindent elfelejteni és újra emberré lenni, mert a földön az embernek a sorsa a legboldogtalanabb: „durva sziklákból születtek az emberi testek”. Mars istenhez békességért Elkeseredett antihimnusz (a háború istenéhez békességért) Szembefordul minden háborúval, mert az életeket pusztít, a humanista költő számára pedig a legfőbb érték az élet, a béke. 1–7. sor: Mars isten félelmetes hatalmát dicsőíti ima jellegű sorokban 8–14. sor: gyűlölettel utasítja el a háború istenének emberellenes tevékenységét (halmozott megszólítások, halmozásos fokozás segítségével, minden verssor két metaforát tartalmaz). 15. sor: az utolsó sor

a vers csattanója: csöndes könyörgés békességért, a népe iránti aggodalommal, feltűnő hangulatváltással (nincs utalás a török elleni háborúkra, pedig azt ítélete el versében): „Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!” Mikor a táborban megbetegedett Személyes hangvételű elégia. A verset ellentét indítja: a humanista költő és a katona közti ellentét. (egy hadjárat alkalmával a táborban valóban megbetegedett, ez ihlette a verset) Feleleveníti a boldog aranykort, amikor még ismeretlen volt a szenvedés. Váltogatja az ábrázolásmódot: hol a betegségek hiányát, hol a békés nyugalmat írja le. Különböző érzelmek hullámoznak: önvád és idilli életforma, önirónia és bánat (bűnének következménye a betegség). A testi gyötrelem részletes leírása áll a mű középpontjában, életéért könyörög búcsúzássá válik a költemény Siratja a költőt, aki nem akarja, hogy létével együtt a neve is feledésbe

merüljön - hírnevének elhalványulását siratja. A reneszánsz költői öntudat: legfőbb érdeme, hogy meghonosította a Duna táján a humanista költészetet