Szociológia | Devianciaszociológia » Deviancia és társadalom, öngyilkosság

Deviancia és társadalom Öngyilkosság Történetiség: A természettel szimbiózisban, egységben létező ember a történelem során sokáig nem is ismerte az öngyilkosság fogalmát, jelenségét. A régészeti leletek, sziklarajzok nagyfokú realizmusról árulkodnak, a léten túli életről való gondolkodásnak nincsen nyoma. Ahogyan bonyolódott a munkamegosztás, egyre több készsége, tudása, tapasztalata halmozódott fel az embereknek, magasabb szintre emelkedett a gondolkodás és a nyelvhasználat, úgy jelenik meg tárgyiasult formákban is a túlvilági élet kérdéseivel való foglalkozás. Ahogyan differenciálódott a társadalom, egyre több közösség jelent meg olykor ellentétes érdekekkel, kiépültek a közösségeken, társadalmon belül a hierarchiák, amelyek nyomán megjelent az emberi agresszió. Az öngyilkosság, önpusztítás a közösségszabályozás egyik eszközévé vált. Az, hogy milyen módon, formában pusztították el magukat az

emberek, az koronként változó volt. Előfordult, hogy kényszerítették az egyént előre meghatározott metódus szerint, hogy pusztítsa el önmagát. Kivételt képeznek az ősi folyami civilizációk (Mezopotámia, India, Egyiptom), amelyekben nem ismerték ezt a jelenséget. Ennek oka az volt, hogy itt nem fejlődött ki az autonóm személyiség, amely egyéni döntések meghozatalára képes. Ókorban (görög-római) források szerint nagyon sok öngyilkosságot követtek el. Az ókorban élő gondolkodók, filozófusok többsége a társadalom szükséges elemének gondolta az öngyilkosságot, akik elutasították, azok is úgy gondolták, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor indokolt önként a halált választani. Az öngyilkosságot racionális cselekedetként fogták fel: oka vagy a boldogság, tisztesség, bölcsesség növelése vagy a szenvedés elkerülése. Az egyszerű emberek körében nem volt megengedett az öngyilkosság, a bölcsek privilégiuma volt. Pl:

öngyilkos lett Szókratész, Hannibál, Néró, Seneca is Az öngyilkossági tetteket a barbárok lejegyezték. Nagyon erősek voltak a kollektív normák, az egyén cselekedetei teljesen a közösségi rendnek voltak alárendelve, gyakorlatilag a közösségi rendhez való igazodás miatt lettek ekkoriban, mintegy közösségi elvárásnak megfelelve öngyilkosok az emberek. Idézet Durkheimtől dán harcosok példája. A kereszténység korai szakaszában dicsőítették a római hagyományoknak megfelelően a mártírhalált. Amikor méltatlan bánásmód, leigázás fenyegette a bölcseket, vezéreket, akkor, hogy becsületük, méltóságuk megmaradjon, inkább önként a halálba menekültek. Később a keresztény eszmékért áldozták fel magukat önként, sokszor tömegesen, csoportosan követték el az öngyilkosságot. Amikor megerősödött a keresztény egyház, akkor kemény intézkedéseket hozott az öngyilkosság terjedésének megállításában. Innentől kezdve

súlyos bűnnek tekintették az öngyilkosságot és kiközösítették –vicces a halottat?- aki öngyilkosságot követett el. Az öngyilkosságot az árulásnál is nagyobb bűnnek tartották. Középkorban a feltétlen hitet, az Isten akaratának való engedelmességet hirdették, erkölcsi tisztaságot. Mégis léteztek öngyilkossági hullámok pl: XV sz Itália Középkorban gyökeredzik a japán civilizáció öngyilkossági hagyománya. A halált ünnepnek, az élet utolsó ajándékának tekintették, amelyet bölcsen, tiszta tudattal, csendben kell bevégezni. 1 A reneszánsz kori ember igyekezett a sötét középkor kötöttségeitől szabadulni. Így felvetődött a szép, értelmes halál gondolata körükben. A reneszánsz gondolkodók egyrészt visszanyúltak az antik hagyományokhoz és azt tartották, hogy a választás szabadsága megadatott az embernek, így abban az esetben, ha az élet már értelmetlen és a bölcs mérlegelés után jobbnak látja az

egyén a halált, akkor megengedett az öngyilkosság. Másrészt a keresztény hit felől közelítettek. Úgy gondolták, hogy bár az öngyilkosság egyfelől bűn a vallás szerint, másfelől Isten jóságos és ez egy általa teremtett menekülési út és Isten úgyis megbocsátja. Ezzel szembehelyezkedtek a vallási dogmákkal és azokkal a törvényekkel, amelyek igyekeztek az erősödő öngyilkossági hullámokat visszaszorítani. Angliában a XVIII. század első két évtizedében több hullám is pusztított Aki elkövette az öngyilkosságot és befejezett öngyilkosság lett, annak a testét meggyalázták, elkobozták a vagyonát a családtól. Ha nem sikerült az öngyilkosság, de megpróbálta, akkor börtönbe zárták. Francia büntetőkódex is elítéli az öngyilkosságot elkövető, természet ellen vétő egyéneket, rendelkezik meggyalázásukról és vagyonuk elkobzásáról. A francia forradalom, a felvilágosodás a középkori keresztény dogmák végét

is jelentette. Az ipari forradalom, a bontakozó szabad versenyes kapitalizmus kapcsán beinduló modernizáció heves társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat hozott, amelyben a közösséget formáló, összetartó hitbéli dogmák már nem érvényesültek, új normák még nem adtak kapaszkodót az egyéneknek, így a XVIII-XIX. század Európájában nagyon elterjedt problémamegoldási módként jelent meg az öngyilkosság. Társadalmi problémaként jelenik meg a jelenség, tudományos írások jelennek meg, kutatások indulnak e tárgykörrel kapcsolatosan. Kant és Hegel elfogadhatatlannak tartotta az öngyilkosságot. Schopenhauer úgy fogalmazott, hogy az állattal szembeni előjoga az embernek, hogy önként véget tud vetni az életének. Nietsche megírta Zarathrustrájában, hogy : „halj meg idejében!” Goethe nem lett öngyilkos, de Az ifjú Werther szerelme és halála c. munkájában a főhős öngyilkos lett. Ez a mű a korabeli Németországban

óriási öngyilkossági hullámot váltott ki XX. században az individuum, az önállósodás került előtérbe a közösségekkel szemben Az önérvényesülés előtérbe kerülésével, a közösségek megrendülésével fokozódott az elmagányosodása az egyéneknek, ami miatt sokszor a halálba menekültek. A merev elítélés, büntetés helyett azonban a megítéléskor a szeretet és a megbocsátás kapott helyet. A közgondolkodás úgy vélekedik az öngyilkosságról, hogy az az egyén szabad döntése. Ez gyakorlatilag a felelősség hárítása. Az, ha egy társadalomban a probléma megoldásának ezt az eszközét választja az egyén, az képet nyújt a társadalom kultúrájának elemeiről, életértelmezési stratégiáiról is. Öngyilkosság fogalma: Sokáig nem volt kifejezetten egy kifejezés az önpusztításra. A rómaiak körülírták a jelenséget: „saját halálát idézi elő”, „saját kezétől hal meg”. A magyar Történeti Etimológiai

Szótár 1809-ben jegyzi az öngyilkosság szó eredetét. De emellett léteztek más kifejezések, mint önölő, magagyilkos, önkezével vet véget életének 2 Durkheim definíciója: „öngyilkosságnak nevezünk minden olyan halálesetet, amelyet közvetlenül vagy közvetve magának az áldozatnak valamilyen pozitív vagy negatív aktusa idézett elő, ha tudta, hogy aktusa szükségképpen erre az eredményre vezet.” Kizárja a halál akarásának tudatosságát, mert azt a hátra maradók már úgysem tudják meg soha, hogy valójában meg akart halni vagy csak figyelmet szeretett volna önmagára irányítani. Kifejtette azt is, hogy azért nincs az állatoknál öngyilkosság, mert a jövőbe látás, előretervezés képességével és a „halál” tudatával csak az ember rendelkezik. A passzív és a közvetett szavakat pedig azért használja, mert dilemmaként merül fel napjainkig is, hogy öngyilkosságnak nevezhető –e az a haláleset, amikor az egyén

akarata szerint hal meg, de nem önkezével vet véget életének. Pl.: Jézus halálát is sok bibliamagyarázó öngyilkosságnak értelmezi, mert önként halt meg mindenkiért, illetve az orvosával nem együttműködő halálos beteg esetében is felmerülhet ez a kérdés. Az ilyen típusú öngyilkosságot manapság „larvált” öngyilkosságnak nevezik. Sokan elnyújtott öngyilkosságként definiálják az alkoholizmust, drogfogyasztást Idézetek a Czuczor-Fogarasi szótárból. Az öngyilkossággal foglalkozó integrált tudomány a szuicidológia. Szuicidológia megfogalmazásában: Öngyilkosságot követ el az, aki életének saját maga vet véget. Kritériumai: 1. A meghalás tudatos szándéka 2. Egy- az élet kioltására alkalmas- módszer képzete 3. E módszer cselekvéssémájának megvalósulása Öngyilkosság befejezettnek tekinthető, ha halállal végződik a módszer és a cselekvésséma végrehajtása. Öngyilkossági kísérlet az a cselekedet,

amelynek során az egyén a meghalás szándékával károsítja szervezetét, de életben marad. Sikertelenség több okból bekövetkezhet: - nem elég erős a szándék, - nem jó a módszer - nem jól hajtja végre (leszakad a kötél) - megakadályozzák a végrehajtást külső tényezők. (valaki rátalál) A tényleges szándék és annak az erőssége sokszor rejtve marad. Ha nincs ráutaló bizonyíték: búcsúlevél, akkor sokszor csak találgatnak a hozzátartozók. Vannak bizonyos halálesetek, amikor nem egyértelmű, hogy öngyilkosság vagy baleset történt (háztartási gép megrázta, gyógyszermérgezést kap, közúti baleset – neki vezeti a kamionnak az autót tudatosan vagy sem). Van olyan felfogás, ami a sikeres és sikertelen öngyilkosságot egyaránt összetartozónak véli. Más elmélet szerint a kísérletet csak öngyilkossági gesztusnak „paraszuicidum”-nak nevezi.(Buda Béla, 1997) 3 Pszichológiai elmélet szerint az öngyilkosság

harmadlagos tünete az ideg- vagy elmebetegségnek. Ha az öngyilkosság csak demonstratív jellegű, akkor a háttérben figyelemfelkeltés, „jobban akarok élni” drámai segélykiáltás vagy érzelmi zsarolás áll. (Popper, 1999) Gyermekeknél ez gyakori. Durkheim szerint a fenyegetést és a nem sikeres öngyilkosságot is hasonló módon kell értelmezni, mert ha sikeres, ha sikertelen az öngyilkosság, a motiváció mögött ugyanazok a társadalmi előzmények bújnak meg. Öngyilkosság és deviancia Az öngyilkosság devianciaként való értelmezése egy sajátos felfogás eredménye. Ha az öngyilkosságot úgy fogjuk fel, mint az emberi szabadság legszélsőségesebb megnyilvánulási formája, akkor nem deviancia. Ha a kultúrában elfogadott ez a problémamegoldási mód. Sok olyan elfogadó, támogató attitűd van, amely elfogadja ezt stratégiaként, akkor nem normasértő viselkedés, hanem konform, normakövető magatartás, ilyenkor sem deviancia. Tudományos

alapon definiálva devianciaként értelmezhető. Mögötte társadalmi mozzanatokat, előzményeket, a közösség szerepét és felelősségét kell vizsgálni. A társadalmi működés zavarainak kérdése merül fel. Magyarországon nagyon magas az arányszám, emiatt is devianciaként kell említeni és nagyon nagy összefüggések, korrelációk mutathatók ki más deviancia típusokkal kapcsolatosan. Statisztika Hivatalos statisztikai adatok csak a XIX. századtól állnak rendelkezésre OMM idejében a Magyar Királyi Statisztikai Évkönyvben már precízen vezették az öngyilkosságok számát, típusát. A rendelkezésre álló statisztikai adatok elemzésekor azonban számolni kell pontatlanságokkal, hiszen országonként eltérő, hogy mit tekintenek öngyilkosságnak, van ahol álcázzák a statisztikában és a természetes halállal halt rovatban tüntetik fel az esetet a hozzátartozók miatt, életbiztosítás miatt, vallási okokból. Nehezen bizonyítható, nem

biztosak abban, hogy valóban öngyilkosság volt. Nem tekintik sok helyen a búcsúlevelet sem egzakt bizonyítéknak. Nincs nemzetközileg egységes szempontrendszer. Vannak országok, ahol politikai okokból nem közöltek adatokat (Románia, SzU) Az öngyilkosság felfogható minősítésként is. Egy halálok minősítése Kutatása: Sokáig morális, moralizáló szemléletmóddal közelítették. Majd Durkheim társadalmi tényként kezdte kezelni az esetet. Amikor az ókorban moralizálva közelítettek, akkor az öngyilkosságot dicső tettként minősítették, kereszténységben a dogmákból kiindulva pedig bűn volt. 4 Másik szemléletmód, hogy elmebetegségnek tekintik. Mert nem tűnik racionális dolognak. Nem lesz minden elmebeteg öngyilkos, nem létezik a monománia, az elmebetegségnek az a fajtája, amikor abból áll az elmebetegség, hogy folyton öngyilkossági kísérletei vannak az egyénnek. Durkheim szerint az öngyilkosságot az elmebetegeknél a

hallucinációik, kényszerképzeteik váltják ki. Harmadik elképzelés, hogy azért válik valaki öngyilkossá, mert pillanatnyi elmezavarban szenved. Az ember hedonizmusa nem ad teret az önpusztításnak, ha mégis ez előfordul, az csak azért lehetséges, mert az elme időlegesen megzavarodott. Öngyilkosság, mint társadalmi tény. (Durkheim) Az egyéni prediszpozíció elmélete Azok a kutatások, amelyek az elmebetegségekhez nyúltak vissza, megállapították, hogy körükben több az öngyilkos. Sokszor bizarr módon követik el és hallucinációk vannak a háttérben. Kimutatták az összefüggést a depresszió és az öngyilkosság között. A depressziósok 5-15 %-a követ el öngyilkosságot, ez az arányszám az össznépességen belül jóval alacsonyabb. Még veszélyesebb a reményvesztettség, reménytelenség állapota. (Kézdi B 1986) Kimutatták az összefüggést az öngyilkosság és az alkoholizmus között is. Személyiségzavar esetén és

krízishelyzetben is nagy a veszély, hiszen ilyenkor nem tud az egyén racionálisan gondolkodni. Szociálpszichológiai megközelítés 1. preszuicidális szindróma Az öngyilkossághoz vezető lélektani út állomásait nevezik így. Fázisai, állomások: - dinamikus beszűkülés (érzelmi, kapcsolati devalvációk, értéktelenedések) - gátolt, saját maga ellen forduló agresszió (erős feszültség, indulatossá válik, indulatait nem tudja levezetni, mert magára haragszik, nem másra) - öngyilkossági fantáziák (megtervezi, átgondolja, látja a végkövetkezményt). 2. „segélykiáltás” (cry for help) Minden öngyilkosságra készülő egyén jelzi szándékát valahogyan a külvilág, a környezete felé. Segélykiáltásban a kettősség van jelen: nem akar meghalni, csak máshogyan szeretne élni, de nem látja a kiutat, azt, hogy hogyan lehetne másképp élni, ezért megoldás az önpusztítás. A társadalmat, kultúrát minősíti, hogy hogyan tudjuk

dekódolni a jeleket, hogyan reagál rá a társadalmi környezet. 3. öngyilkossági krízis 5 Ez az öngyilkosságot közvetlenül megelőző állapot. Ilyenkor a feszültség, az indulat a tetőfokára hág, szerepkonfliktusok kiéleződnek, nem tud megfelelni önmagának. Jellemző lehet a nagyfokú elbizonytalanodás miatt a befolyásolhatóság. Ez jó, ha valaki veszi a jeleket, mert van remény a cselekedettől való eltérítésre. Az okok azonban továbbra is fennállnak, így még nincs megmentve az egyén. Makroszintű elméletek: 1. társadalmi dezorganizáció elmélete (érték- normazavarok gátolják az integrációt) 2. chicagói iskola ( dezorganizált városnegyedekben csökkent az integráció, a kapcsolatok ziláltak) 3. státuszintegráció elmélete (státuszokhoz kapcsolódó szerepek közötti konfliktusok váltják ki) 4. integráció és normatív szabályozás elmélete (ha valakinek korlátozzák a szabadságát, frusztrálják, akkor könnyen válhat

gyilkosság, mert szabadulni akar, ha ez a korlát az egyénen belül van, akkor önmaga ellen fordul, az agressziója önmaga ellen irányul. Buda, 1974.) Makrokulturális elmélet: Az emberek magatartása kulturális beágyazott dolog. Ahol elfogadó, támogató normák élnek az öngyilkossággal kapcsolatban, ott gyakori az öngyilkosság. (Andorka, 1995) 6