Történelem | Felsőoktatás » Egyetemes történelem (1789-1914) tételek, 2007

Alapadatok

Év, oldalszám:2007, 64 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:318

Feltöltve:2009. május 20.

Méret:539 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!


Tartalmi kivonat

Egyetemes történelem (1789-1914) tételek - 2007 1. Franciaország társadalmi és politikai berendezkedése 1789 előtt. A forradalom 1793-ig A 7 éves háborúban francia vereség születik (1763, Nagy-Britannia születése). A kontinensen megszűnik a francia kezdeményezés. Az ancien régime válságban XVI. Lajos (1774-1792): neveltetésében kevés pozitívum; nagyon vonzza a vadászat; lakatosmesterség is érdekli; szereti a katonákat; vallásos; ragaszkodik a katolicizmushoz; ragaszkodik a királyi előjogokhoz; felesége Marie Antoinette (Madame Deficit), „visszahúzza a mocsárba”, kihívó a viselkedése. A gazdaság rossz helyzetben: - Nincsenek bevételei az államnak - A parasztok nem nagyon tudnak fizetni, mivel sokfelé kell adózniuk. - Túl nagy a hadsereg, sok pénzt visz el (részvétel a Függetlenségi háborúban); Arisztokraták (pl. La Fayette) kerülnek ki Amerikába, hazahozzák onnan a gondolkodásmódot, a francia társadalom körében

népszerűek. Megindul a szellemi bomlás: felvilágosodás, a francia társadalom elkezd mozogni. 1786-89 között rettenetes időjárás volt, 1788-89 fordulójára alig volt használható gabona az országban. XVI. Lajos megpróbál pénzt szerezni: a pénzügyminiszterek váltogatásával próbálja megoldani a helyzetet (Callone, Briene, Necker), a svájci Necker adóztatást javasol. Összehívják az Előkelők Gyűlését (12 fő, a legelőkelőbb nemesekből), adózni nem akarnak. Parlamentek (törvényhatóságok) összehívása: a nemesi előjogokat védelmezik és az adózás ellen határoznak. A francia nemesség kisebbik hányada van az adóztatás ellen. A francia nemesség három csoportja: Többség (80%): „valamit csinálni kéne”, fontolva haladva (angol minta), átalakulás alkotmányos monarchiává. Kb. 10%-nak a 16-17 századi lengyel nemesi köztársaság a minta, rendi monarchiát akarnak Kb. 10%-uk a porosz felvilágosult abszolutizmust tartja jónak,

„perverz variáció”, a nemeseket kirekesztik a hatalomból (voltaireiánusok). 1786-89: „A nemesség forradalma”: egyre többen látják, hogy változtatni kéne, még a királyt is helyén hagynák. XVI. Lajos otthonülő, mackós típus volt, nem szerette Párizst (bűnös városnak tartották a Bourbonok a Fronde óta), mindössze háromszor hagyta el Versaillest: 1. Koronázás: ragaszkodott az eredeti szöveghez, elfelejtette megkérdezni a népet, hogy elfogadják-e királynak. 2. Ellátogat a tengerparti kikötőbe (Le Havre): terve, hogy egyszer majd elfoglalja Angliát, terepszemlét tart. 3. Amikor megpróbál megszökni A nemesség elkezd szervezkedni annak ellenére, hogy az uralkodó még nem akarja a rendi gyűlést. A nemesek vezetője Mirabeau (több férjet szarvaz fel, párbajokban vesz részt, a Bastille-ban raboskodik) Vizille-ben szervez egy gyűlést (1788), ahol a forradalom nagy motorosai is megjelennek: Siéyes: „a forradalom vakondja” az

egészet túléli. Talleyrand: alacsony, púpos, sánta; ő is túléli a forradalmat. 1831-es halálakor megjelent újságcikkben ez áll: „Talleyrand meghalt, mit akarhat ezzel?”. A vizille-i gyűlés tartományi gyűlés volt, ennek ellenére a rendek elkülönülve ültek (vegyültek), a döntésekre fejenként szavaztak (csak pitiáner ügyekben döntöttek). Forradalom: latin eredetű szó, revolvare. A 16. században a csillagászok alkalmazták először, ha egy törvényszerű mozgást akartak leírni A 16. század második felétől az asztrológia kezdi használni valamilyen váratlan negatív fordulatra. A politikában az angolok használják először a „Dicsőséges forradalom” esetében A hatalmat birtoklók köre kicserélődik, új intézményeket hoznak létre, a tulajdonviszonyok megváltoznak. Mindig van puccsjellege 1788 decemberében elindul a hír, hogy lesz rendi gyűlés, amit 1789. május 5-ére Versailles-ba össze is hívnak: Pénzt kell szerezni.

Több ezer panaszlevél készül (mindegyik tiszteli az uralkodót), a legfőbb követelések: közteherviselés, jobbágyi függés eltörlése, törvény előtti egyenlőség; Kiemelkedik Siéyes abbé pamfletje („Mi a harmadik rend?”): a francia társadalmat 3 részre osztja (parasztokról nem beszél), a polgároknak minden jogot meg kell adni, mert ők cipelik a hátukon Franciaországot. A nemesség parazita, valamilyen formában ki kell iktatni őket (az egyházról nem szól). Elindul a vándorlás („francia vándor”), egyre többen mennek át a harmadik rendbe. A „gyűlés forradalma” (június 17-ig): puhatolódzó tárgyalások elindulása a király felé, aki elfogadja a közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget, de a rendi kiváltságokat megtartaná és az uralkodó jogain sem változtatna. A gyűlés nagyobbik része nem fogadja el a király álláspontját. Június 17-én festetni kezdik a termet, a festőket kidobálják, esküt tesznek

(Labdaházi eskü), hogy addig nem oszlik fel a gyűlés, amíg alkotmányt nem hoznak létre. Az „alkotmányozó gyűlés”: június 17-től a városokban az utcára került át a hangsúly: június elejére kiürültek a városokban az élelmiszerraktárak, feszült a helyzet Párizsban: az alkotmányozó gyűlést sem tartják határozottnak, egyre többen érzik úgy, hogy valamit tenni kell (vérnek kell folynia). Kifosztják az élelmiszerraktárakat A király kb 10 ezer katonát von össze Párizs körül (Párizs lakossága ekkor 0,5-1 millió); július 13-án a nők kezdeményeznek felvonulást, július 14. reggelére fegyverraktárakat rabolnak ki (a Bastille-ban több ezer politikai foglyot tartottak fogva, ekkor csak 7 ember volt a börtönben, olyanok, akiket a saját családjuk szeretni megvédeni a tömegtől: Mirabeau, Voltaire, továbbá köztörvényesek (pl. de Sade márki, akit júl.14-én már elszállítottak a Bastille-ból, elmegyógyintézetbe) A Bastille a

gyűlölet szimbóluma, le kell rombolni. A Bastille védői: Svájci zsoldosok. A parancsnok mindenáron meg akarja védeni Invalidusok (leszerelt katonák), ők alulmotiváltak (fél éve nincs zsebpénz), a parancsnok személyisége a döntő. A védők a támadáskor inkább rabnak öltöztek, a parancsnokot meglincselték. A Bastille-t teljesen széthordták. Július 14-e sokak szerint a forradalom kezdete, nagy hősök születtek: La Fayette: a Nemzetőrség parancsnoka lett, a Bastille kulcsát elküldte Washingtonnak. Bailly: Párizs polgármestere lesz. Vidéken is megindul valami. A „vidék forradalma”: Normandiában a földesuraknak nekimennek a parasztok. A földet birtoklók félnek ebben az időszakban. Augusztus 4-én (a „csodák éjszakája”) Mirabeau és Talleyrand lemondtak a nemesi előjogaikról, Franciaországban ekkor szűntek meg a nemesi előjogok. Asszonyok menete: az elsők késsel a szájukban menetelnek. A Nemzetőrség inkább az uralkodót

védelmezte. A királyi családot bevitték Párizsba (a Tüilériák kertjébe) Minden lépését figyelik a királynak. Az egyház szerepét fokozatosan csökkentik: elkezdődik a szekularizáció, a szakadás politika és egyház között. A politikusok az egyház létét is megkérdőjelezik Az abszolutizmus megszűnt Franciaországban, a nemesi előjogok megszűntek. Sokan külföldre menekültek, az emigrációnak két központja volt: Koblenz: A mérsékeltebb irányzat, vezetője Provance grófja (a későbbi XVIII. Lajos) Turin: reakciós irányzat, az 1789 előtti állapotokhoz térnének vissza, vezetőjük Artois grófja (a későbbi X. Károly) Az egyház pozíciója gyengül: törvények a szekularizáció elkezdésére, még nem tiltották be a katolicizmust. A forradalom vezérkara alakul: Barnavé, Duport, La Fayette, Bailly (valamennyien ott voltak Vizille-ben) – 1791-ig meghatározóak, ők kommunikáltak az uralkodóval is. Az 1790-es év eseményei

Kultuszteremtés kezdődik: Új ünnepek születnek: július 14-e a francia zászló ünnepe. Kultuszhelyek Párizsban: Mars-mező, Bastille és környéke, Tüilériák kertje. Tovább gyengül az egyház pozíciója: 1790. június: csak az „egyházra vonatkozó alkotmány” (Egyház világi alkotmánya), feszült a viszony a végrehajtó hatalommal. Minden papnak fel kell rá esküdnie, aki nem teszi meg az elmenekül, gályarab lesz, vagy Francia Guyanába mehet nyaralni. Siéyes és Talleyrand felesküdnek, utóbbi püspök lesz. A papokat az állam nevezi ki és fizeti (meg sem kérdezi a pápát). Kötelezővé teszik a házasságot (ha nem hajlandó a pap házasodni, legalább két gyermeket örökbe kell fogadnia). Az egyház nem támogatja a törvényt, kiürülnek a kegyhelyek, megkezdődik a fosztogatásuk. A forradalom személyeivel próbálják helyettesíteni a kultuszokat, de a 26 millió lakosból kb. 20 millió paraszt, akiknek a jó része a nagy váltást nem

tudja megemészteni, jelentős részük elpártol a forradalomtól. A külföld távolságtartóan figyeli az eseményeket. Burke (a konzervativizmus szellemi atyja): „Töprengések a francia forradalomról”, 1790 (nevezik a „konzervativizmus Bibliájának” is): megpróbálja felvázolni, hogy mi fog történni. A forradalmat veszélyesnek tartja a királyságra és Lajosra is. Az „egyenlőséget” tartja a legveszélyesebbnek. A forradalom nem fog megállni Franciaország határainál: be fogja borítani a világot (már Indiában is kultusza volt a forradalomnak). A többi ország kivár: II. Katalin távolinak tartja Franciaországot, még egyszer fel akarja osztani Lengyelországot Ausztria és Poroszország szintén kivár: levélváltások a francia királyi családdal. Szimpatizánsai is vannak a forradalomnak, akik jeladásnak vélik a történteket: német területek, USA (Jefferson és Franklin térítő szerepe), Írország (úgy érzik eljött az ő idejük).

1790-91 fordulóján Franciaország még nem tud határozni: összeomlás szélén az ország, nem működik a végrehajtó hatalom. Végrehajtó hatalom: A király. Az ideiglenes kormányzat Alkotmányozó Nemzetgyűlés: végre is hajt, törvényt is hoz Községtanácsok (hihetetlenül radikálisak): az utca emberei választják, a Párizsi Községtanács (Danton is tagja), „legtöbb tagja késsel a szájában kel”. Sokszor egymás intézkedéseit keresztbe utasítják. Klubok mozgalma: Jakobinus Klub: Kifejezetten elit klub: „csak azok kerülhetnek be, akik számítanak valamit a halpiacon”. A tagoknak legalább három ajánlójuk van. Magas tagsági díj Beavatási szertartás, több nehéz elemmel: meggyőző beszédet kell tartani a tagság előtt, ha nem tapsolják meg, nem veszik be. Szűk körű, csak később lesz országos hálózata. Van egy ifjú tagozata 14-18 évesekből Cordelliers Klub: Csak Párizsban működik. Radikálisak Boldog-boldogtalan bejuthat

Tag pl Danton, Marat, Saint-Just. Csak a köztársaságot tudják államformaként elképzelni Beavatáskor állati vért kellett inniuk. Feuillant Klub: Konzervatívak. Csak a királyságot tudják elképzelni Sok arisztokrata tagja van Meghatározó vezetőjük La Fayette. A sajtó ekkoriban már nagyon erős. Az 1791-es év eseményei: Az uralkodó viselkedése kimozdítja a holtpontról Franciaországot. Júniusban megszökik, de visszahozzák, már senki sem bízik a királyban. Hogyan lehetne aláíratni vele az alkotmányt? Jól jön a szökés, tárgyalás indul az uralkodó és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés között. Kompromisszum: Ha Lajos aláírja az alkotmányt, elhitetik a néppel, hogy nem szökött meg, hanem elrabolták. Néhány hét múlva aláírja „Forró nyár”: Július 14. után nagy tüntetést szerveznek a Mars-mezőre 2 szervezőt megölnek, és a király ügynökeire gyanakszanak, elszabadul a pokol Párizsban. La Fayette lövet a Nemzetőrséggel:

„Mars-mezei vérengzés”. Megbomlik az egység: a vezető réteg elszakad a tömegektől. Hősként ünneplik Dantont, Desmoulienst (La Fayette márkinak a lovát már senki sem akarja megcsókolni). Októberben összeül a Nemzetgyűlés (már nem alkotmányozó, konventnek is nevezik, 745 képviselő), egy teljesen új összeállítás: A képviselők 3/5-e az alsóházban: „mocsár”: nagyon ingatag csapat, általában az erősek mellé állnak (bizonytalanok), királypártiak is vannak köztük. A képviselők 1/5-e: girondista: ragaszkodnak a magántulajdon szentségéhez. Nem tudják elképzelni az alkotmány felfüggesztését. Emberbarátok Kitűnő szónokok, de nem találják a hangot az egyszerű emberekkel. Az utcával nincs jó kapcsolatuk Egyfajta távolságtartás is jellemzi őket. A női egyenjogúságot elfogadják: nők által vezetett klubokban találkoznak, azok vezetői (pl. Madame Rolland) hatással vannak rájuk A képviselők 1/5-e: hegypárti: (a

későbbi jakobinusok, ők ülnek legfelül). „Kezdetben mindig van náluk 10kg paradicsom.” Egységesek: elegánsan öltöznek, nem ragaszkodnak makacsul a törvényességhez, rendkívüli intézkedéseket akarnak, mert rendkívüli helyzet van. Szükség van a szabadság zsarnokságára. Van olyan helyzet amiben összevonhatók a hatalmi ágak El is hiszik, amit mondanak. Egyszerűen fogalmaznak, kristálytiszta a nyelvezetük, mindenki megérti őket Alkalmazkodnak az adott miliőhöz. Mindig van megoldás a következő problémára Bibó István szerint hivatásos forradalmárok, fő feladatuk, hogy forradalmat csináljanak. 1791-ben még a girondiak határozottabbak, háborút akarnak. Az angolok hallgatnak, Európa többi országa már készül a bekeményítésre: 1791. január 27-én Drezda mellett „2 capuccino között” a Habsburg és a Hohenzollern uralkodó kiadja a pilnitzi nyilatkozatot: ha valami történik a királlyal, megtámadják Franciaországot (persze

ezt csak fenyegetésnek szánták). A Nemzetgyűlésben vita folyik a háborúról: Lajos mellette van, reméli, hogy Franciaország nem nyer, és visszaállhat az abszolutizmus. A girondiak mindenképpen akarják a háborút, mert az levezethetné a férfiakban a felgyülemlett feszültséget, konjunktúrát teremthetne, dicsőséget hozna, természetes határokat akarnak, és a forradalmat exportálni kell. Persze mindez a francia hegemónia visszaállítását jelentené A jakobinusok szerint kell a háború, de nem most. Szerintük jók a fegyverek, de nincs hadsereg, nincs tiszti kar, és az állomány alulmotivált. Az 1792-es év eseményei: Április 20-án a franciák hadat üzennek mindenkinek (kivéve az oroszokat, „nem merül fel, hogy a Prut legyen a határ”): Az angolok leszarják. Az európaiak még mindig kivárnak, a franciáknak pedig még nincs hadseregük, de annál merészebbek. II. Lipót helyére I Ferenc esik, aki vérmesebb természet és szeretne

háborúzni Ízibe 200 ezres haderőt verbuválnak és támadnak Belgium felől. 1792 júniusa és júliusa között született meg az igazi francia nacionalizmus (nemzetközpontú gondolkodásmódot értünk jelen esetben alatta), kiadják a „Veszélyben a haza!” jelszót, sokkoló hatás alatt a francia nép. Hirtelen felindulásból a franciák kiállítanak 250-300 ezres haderőt A franciák az uralkodót vádolják a hadsereg gyengeségével, 1792. augusztus 10, a Tüilériák ostroma. Kiürítik a kastélyt, kiírják, hogy „Szoba kiadó!”, a királyt és a családját a Temple-be zárják (tovább romlik a közhangulat, szétválasztják a királyi párt). Az angolok csak akkor akarnak beavatkozni, ha meghal a király. Ősszel borzasztó hangulat van Párizsban: Bizonyos politikai körök azt sugallják, hogy az ellenség köztük van, ki kell iktatni, a népi terror eszközéhez nyúlnak (Danton, Marat). „Szeptemberi mészárlások” (szept. 2-9): A párizsi nép

beözönlik a börtönökbe, kivégzik a bűnösnek vélt rabokat, megzavarodik a forradalom tisztasága, sokan megrettennek. A Nemzetőrség mindeközben a táborában pókerezik 20-25 ezer embert ölnek meg pár nap leforgása alatt. A jakobinusok a végrehajtó hatalom erejét akarják visszaállítani. A király pere 1792 őszén zajlik: Nem bíróság, hanem a Konvent előtt folyik. A királynak ügyvédjei vannak, de a bíró maga a Konvent. Párizs folyamatosan zaklatja a Konventet, fegyveres kordonnal veszik körül, mindeközben az alkotmány királyra vonatkozó pontjai még érvényben vannak, ergo nem lehetne elítélni. Valami más módot kell találni. A mocsár hangulatát a jakobinusok befolyásolják, a mocsár tagjai a girondiakat lerángatják a szószékről. A per menete egyértelműen a jakobinusok kezében van Saint-Just másfél órás szünetmentes beszédében kifejti, hogy az alkotmányt el kell felejteni, és nem lehet büntetlenül uralkodni: a Társadalmi

Szerződésre és a Capetingok fiktív szerződésére hivatkozik, amit a király megszegett. Vagyis: a királyt ki kell emelni az alkotmány hatálya alól, „a törvényesség és a rend érdekében fel kell függesszük fel a törvényességet és a rendet”. Meggyőzi a mocsarat, hogy az uralkodót el kell ítélni. A girondiak utolsó lehetőségként népszavazásra akarják bocsátani a király sorsát, a mocsár meginog, aztán Couthon (fiatal korában színész volt) kijelenti, hogy a Konvent maga a nép, ami felhatalmazza a népfelség elvével. Szavazás: mindenki egy emelvényen egyenként szavaz: nem túl nagy arányban a király halálára szavaznak (külső nyomásként kb. 40 ezer ember fegyverekkel, ágyúkkal csúnyán nézett) Az 1793-as év eseményei Kivégzik a királyt (január 21), ami megváltoztatja a forradalom menetét. Anglia felszisszen: Úgy érzi, hogy borul az egyensúly Európában. Büntetlenül nem lehet uralkodót kivégezni Veszélyben

látják a németalföldi térséget, ahol érdekeltségeik vannak. Nem szeretnék, ha Franciaország haverkodna Írországgal. Az angolok kezdetben csak pénzzel segítik a franciaellenes koalíciót (nagyon sok pénzzel). A kivégzéskor a girondiak elvesztik bázisukat, és a közvélemény szimpátiáját is, mivel tehetetlennek ítélik őket. Sorra kezdődnek a felkelések az országban (3 millió ember vesz részt bennük). „Huhogók felkelése” (Vendée-i parasztfelkelés): 1799-ig húzódott el. A vezetők zömében nemesek voltak A „korabeli Morse jeleket” használják 1793. február végén kezdődik a felkelés, melynek szikrája Lajos fejének a lecsapása volt A felkelés okai: A nemzeti hadsereg szervezésekor erőszakkal is gyűjtöttek embereket, akik nem értették, hogy miért kell külföldön védeniük Franciaországot. A parasztoknak kellett ellátni a hadsereget is. Az uralkodóréteget illető előjogok közül néhányat nem töröltek el. Még éltek

a feudalizmus maradványai: a parasztok nem tudták birtokba venni a nekik járó földeket, az adóterhek még mindig magasak voltak. A parasztokat zavarta király leölése (hagyományos királytisztelet). A vallás, a szentségek ügye: a francia parasztember hívő, hozzászokott a katolicizmushoz, egyik napról a másikra nem tud áttérni más vallásra. A felkelés keresztényi jelleget kap A felkelés mindkét részről rendkívül brutális. Tovább nehezíti a girondiak helyzetét, hogy nem tudják működtetni a végrehajtó hatalmat, ezért testületeket hoznak létre a problémák kezelésére: Közjóléti Bizottság: végrehajtó hatalom. Közbiztonsági Bizottság: a rendvédelmi szerveket irányítja. Forradalmi törvényszékek: gyors döntések. Komisszárok intézménye: politikai biztosok, a központ emberei, akiket általában vidékre küldenek rendet tenni (hadsereg vezetése stb.) 2. A Jakobinus diktatúra és a terror. A girondiak látják, hogy nem igazán

működik a végrehajtó hatalom, érzik, hogy gyengül a pozíciójuk a Konventben. Májusra megérik a hangulat, hogy a girondiaknak menni kell: 15 ágyúval veszik körbe a Konvent épületét, elkezdődik a tárgyalás, hogy meg kellene vonni a bizalmat a girondiaktól, ami 1793. június 2-án meg is történik: a Konvent a jakobinusokat bízza meg kormányalakítással (törvényesen visszahívják a girondi képviselőket). A jakobinusok konkrét csomaggal rendelkeznek: Megnyerik a háborút; helyrerázzák a gazdaságot; „segítenek a szegényeknek”: ármaximalizálás, spekulánsok felszámolása, korrupció megszüntetése; a tulajdonhoz nem nyúlnak; felszámolják a felkeléseket. Az aktuális problémákat oldják meg Júliustól működtek a testületek (pl. komisszárok: Fouchet), elkezdődik a rendcsinálás, újra Diktatúra: A Konvent nem működik, a döntések jórészét a Közjóléti Bizottság (elnök: Robespierre) hozza. Megpróbálják magukhoz ragadni

a végrehajtó hatalom egészét Nyáron: Földosztás a parasztoknak. Törvényben garantálják a tulajdon szentségét Szigorú törvények a spekuláció (fekete kereskedelem) ellen. Ármaximálás A felkeléseket egy picit már sikerült kordában tartani. Támadják Robespierre-t: Balról a „veszettek”, vezetőjük H’Ebert: a tulajdont szét kell osztani, fokozni kell az erőszakot (foglalkozni kell a terror gondolatával, intézményesíteni kell azt). Jobbról a „túlzó” jakobinusok, fiktív vezető, Danton: békét kell kötni a külföldiekkel. Robespierre 1793 őszén válaszol: napirendre tűzik a terrort (a Konventben felállt Robespierre: „Beszéljünk a terrorról!”). 1793. szeptember 24: „gyanúsakról szóló” törvény: gyanúsak az arisztokraták, a papok, az emigránsok, akiknek nincs munkahelye, vagy nem tudják igazolni a személyazonosságukat, és a lakhelyüket sem. A terror elkezdődik (téli időszak), de még nem tobzódik Télen már

Dantont is veszélyesnek ítélik (elvileg pedig barátok Robespierre-rel). 1793-94 fordulóján többször találkoznak, Robespierre maga mellé akarja állítani Dantont. Végül gazdasági ügyeket hoznak fel Danton ellen. Az 1794-es év eseményei: Március végén elkezdődik Danton pere: Hosszú, mert Danton zseniális szónok („ordít mint a sakál”), sok embert maga mellé állít, ezért zárt tárgyalást rendelnek el, majd áprilisban kivégzik. Robespierre elvileg leszámolt az ellenfeleivel. Robespierre viszonya az egyházzal: Ateista kultuszteremtés indul el a diktatúra idején. Különböző szertartások Franciaország-szerte: az egyik főpap Marat (a Notre-Dame-ot is felhasználják e célra, amit később Napóleon is megtesz). Nem népszerű a kultuszteremtés. Valami mással akarják helyettesíteni a kultuszokat, a Konventben megszavazzák Isten létezését, a deizmust próbálják népszerűsíteni. Megteremtik a „Legfőbb Lény” kultuszát, aminek a

fő látványtervezője egy bizonyos Dávid, aki egy központi rendezvényt szervez, ahol bemutatják a „Legfőbb Lény” kultuszát, és úgy néz, ki, mintha Robespierre lenne a legfőbb lény (1794. május) Franciaország helyzete májusban: A gazdaság működik. A felkeléseket úgy ahogy kordában tartják A francia hadsereg ellenséges területre lépett (katonai győzelmek). Úgy tűnik a rendszer működik (noha a vallási ígéretek nem váltak valóra). A terrornak 1793 júliusa és 1794 júniusa között 1800, míg 1794 június közepétől július végéig 20-30 vagy 50 ezer áldozata volt. Június vége: „Prayarall-törvények” A forradalmi törvényszékek csak kétféle ítéletet hozhatnak: halál vagy felmentés. Megvonják a vádlottól az ügyvédet. Ha az eljárás során a vádlott elismeri, hogy bűnös, ki kell végezni (ritkán mentenek fel valakit). Zárt tárgyalások A terror annak ellenére fokozódik, hogy a rendszer elvileg teljesíti a

kötelességeit. 1794 júniusában mozgolódás támadt a Konventben: Fouchet minden képviselőt személyesen próbál a jakobinusok ellen fordítani (feketelistát visz magával). A Konvent 90%-a megvonja a bizalmat a jakobinusoktól és vád alá helyeztetik őket (Robespierre ellen két merényletet próbálnak). Másnap (július 27) az összes jakobinus vezetőt kivégzik. A diktatúra összeomlik 3. A Thermidori és a Direktóriumi rendszer Franciaországban. Az első császárság (17941814) Eljön a „mocsárlakók” időszaka. 1794. július – 1797: a Direktórium időszaka: Újranyitnak a szalonok. Az emberek merészebb ruhákat hordanak Madame Talien szalonjainak jelmondata: „Élvezz és vétkezz!”. Az emberek nem hordanak fehérneműt Sok rabot kiengednek Az egyház továbbra sem működik. 1795 augusztus vége, a Direktórium alkotmánya (a „mocsár” találja ki, Kleithenész reformjaihoz nyúlnak vissza): Ötszázak Tanácsa: minden 25. életévét betöltött

francia bekerülhetett, illetve szavazhatott a képviselőkre, ha legalább 20 éves. Vének Tanácsa: minden 30. életévét betöltött francia tagja lehetett, de legalább 40 éves kellett, hogy legyen, aki szavazott rájuk. Kétharmados törvény: az Ötszázak és a Vének Tanácsának 2/3-a az előző Konventből kellett, hogy kikerüljön (hatalomátmentés). Direktórium: 5 tagú végrehajtó hatalom, közülük 1 volt igazi frontember: Barras (a „nagy intrikus”). Direktórium: Helyzete függ a háború eredményétől (bizonyos szempontból előnyös, ha eredményes a háború). Viszonylag erős végrehajtó hatalom, de nem stabil a rendszer. Az államforma kérdését nem rendezik. Szűk társadalmi bázis, folyamatos puccskísérletek Reakciósok: „Öreg” jakobinusok: viszonylag nagy tömegbázis (3 nagy puccskísérlet). Elő-kommunisták: vezetőjük Babeuf (kb. 50 fős csoport, átlagéletkor 60 év) A földeket állami tulajdonba akarják venni, meg akarják

szüntetni a magántulajdont. Royalisták: rengeteg önjelölt király (van tömegbázisuk). XVII Lajos: éppen börtönben van, ráadásul 1797-ben meghal. A későbbi XVIII Lajos: alkotmányos monarchiát is el tudna fogadni A későbbi X. Károly: az 1789 előtti állapothoz akar visszatérni, az abszolutista királyi hatalmat akarja visszaállítani. 1795 őszén a legnagyobb felkelésük: a Direktórium Napóleont bízza meg a rendcsinálással, aki ágyúval lövet egy 30 ezres tömegbe. A többi felkelés operettszerű Rendfenntartó erő: A hadseregtől kér segítséget a Direktórium. Napóleon egyre népszerűbb lesz (tartanak tőle, hogy túl nagy befolyásra tesz szert). Még 2 olyan tábornok, akinek vannak politikai ambíciói: Hoche marsall, Picheglieu. A Direktórium rendszere kiszolgáltatott, és korrupciós ügyek is vannak (meghamisítják a 98/99es választásokat). Napóleon támadja a rendszert, mert korrupt, gyenge és nem úgy viselkedik, ahogy elvárják.

A Direktórium eredményei: Új, viszonylag működőképes adórendszer kialakítása. Egyetemalapítások Gimnáziumalapítások Prefektus-rendszer kiépítése (Napóleon fejezi be): minden polgármester mellé prefektust jelölnek ki, ezzel oldják meg a központosított önkormányzati rendszert. Gaudin: tehetséges gazdasági szakember, később a Nemzeti Bankot is ő alapítja. Napóleon 1798-ban már mozgolódik a politikai elit: ismét feltűnik Siéyes, aki államcsínyt kezd szervezni. A törvényesség látszatát keltve egy új szűk csoportot akarnak hatalomra juttatni, aminek a végrehajtásával Napóleont bízzák meg (úgy gondolják, hogy „mozgatható” lesz majd). Siéyes konzulátust akar: 3 vezetőt szeretne, akik ellenőrizhetnék egymást is. Két súlytalan ember akar beválasztani: Napóleont és Ducast. 1798 nov. 9: Napóleon komoly hadsereggel érkezik Párizsba. Megszavaztatják a hatalomátvétel (a Vének Tanácsának és az Ötszázak Tanácsának

beleegyezése kell, utóbbiban épp Napóleon testvére, Lucien elnökölt; így tehát képviselőket hajigálnak ki, majd megszavazzák, hogy most államcsíny lesz). 1799-re megalakul a konzulátus, majd a következő 3 évben Napóleon fokozatosan kiszorítja 2 társát. 1801 végére Napóleon egyedül volt hatalmon. Tekintélyelvű rendszer: A hatalmi ágak szétválnak, de igazából a végrehajtó hatalom dönt. Négykamarás parlament: funkciójuk előkészítés és tanácsadás, de tényleges döntéseket nem hozhatnak: Tribunátus, Törvényhozó Gyűlés, Államtanács, Szenátus (Napóleonhoz közel álló fickók ülnek benne) Végrehajtó hatalom: kormány, miniszterek. 1801 végére egyszemélyes konzulátus lesz. 1800/01-re a kontinensen Napóleon kezdeményezővé válik, ám a tengereken nem igazán bír Angliával (1801-től I. Sándor a cár, aki kezdetben tiszteli Napóleont, de amikor ez megváltozik már nem egyértelmű Napóleon hegemóniája a kontinensen

sem). 1800-ban megalakul a Francia Nemzeti Bank (Gaudin), megszervezik a pénzügyi életet. 1801, Konkordátum: Napóleon úgy dönt, hogy megegyezik VII. Pius pápával (a franciák úgy hiszik, hogy Napóleon adta vissza a vallást). A franciák többségének vallása a katolikus lesz. Az egyházi iskolák ismét megnyílnak. Azonban Napóleonnak ellenjegyeznie kell a püspökök kinevezését, a papok állami fizetést kapnak és a francia seregek körbeveszik Rómát. Mégis, Napóleon ezzel a lépésével megszerezte a legnagyobb társadalmi bázist, a parasztok rétegét. 1804, Code Napóleon: Napóleon személyesen vesz részt a szövegezésben. Kimondja a tulajdon szentségét, a tulajdonnal rendelkező franciák megnyugszanak, ezzel biztonságot ad nekik is. Lehetőség nyílik a polgári házasságra, ill. válásra is (a nők számára azonban nehezebbé válik a válás, mely tükrözi Napóleon szemléletét). Az emberi és polgári szabadságjogok bizonyos részeit

átveszik. Napóleon dinasztiát akar alapítani, ezért császárrá koronáztatja magát (1804): VII. Piust meghívják, de Napóleon saját magát koronázza meg A Notre-Dame-ot teljesen átrendezik erre az alkalomra: Napóleon arcképeit, csatáinak képeit rakják ki. A pápát kényszeríti a koronázás elfogadására. Napóleonnal azonban a koronázás után sem lehet megegyezni: hódítania kell, ha sikeres akar lenni, és nincs káderpolitikája (igazi utódja sem lesz). 1805, Austerlitz: a rendszer csúcspontja, gazdasági szempontból stabil ország, toborozni sem kell, maguktól jönnek az emberek. 1806, Jéna: Poroszország megsemmisítése (Oroszország meggyőzi Napóleont, hogy ne tüntessék el teljesen a föld színéről Poroszországot). Kontinentális zárlat meghirdetése: célja Anglia elszigetelése a kontinenstől. Nem tudják kivitelezni, ugyanis nincs az angol flottához hasonló Európában (az angolok gyarmatosításra használják ki az időt).

Oroszország nem tartja be a zárlatot Napóleon is kénytelen felfüggeszteni: teára, kávéra szükség volt. 1807-8: Friedland (1807), élelmezési nehézségek, esnek az árak a tőzsdén. Lyonban tüntetések Már erőszakkal kell toborozni. Napóleon elfoglalja Spanyolországot, de nem tudja megtartani (a spanyolok partizánkodnak). 1809, Wagram. Létrejön a vérségi kapcsolat Napóleon és a Habsburgok között: Mária Lujzát veszi feleségül. Az 1810-es évek elejére a fő veszélyt már Oroszországban látja Európa (hosszútávon inkább Napóleont akarják). Napóleon 650 ezres sereget tud összerakni Oroszország ellen (ennek töredéke marad meg). 1813, lipcsei csata, újabb hadsereg, de kudarc. 1814 márciusára a rendszer bukásra ítéltetett. 1814. április 6: Napóleon lemond (a Szenátus győzi meg) Hatalmi vákuum keletkezik (Talleyrand és Fouche a hatalom közelében), a mérsékelt XVIII. Lajos érkezik a helyére (Franciaország fél X. Károlytól, mivel

egy újabb forradalomtól tartanak) Napóleont nem száműzik, hanem pihenést javasolnak, megkapja Elba szigetét, ez még nem száműzetés. 1815 márciusának elején Napóleon megunja Elbát, „Dicsőséges 100 nap”. A tiszti kar egésze mellé áll, a hadszíntéren akarják eldönteni a helyzet sorsát. A király elmenekül. 1815. június, Waterloo Nem jön össze Napóleonnál már szó sincs pihenésről Szt Ilona szigetére száműzik, ami 3 hetes hajóút, ha nincs vihar. 4. Az 1815-ös Bécsi Kongresszus és az európai egyensúly kérdései. 1814 május 30-án az első párizsi béke megkötésekor titkos cikkelyben határoztak a bécsi kongresszus összehívásáról. Eredetileg a találkozót csupán 40 naposra, tehát formálisra tervezték, a tárgyalások azonban elhúzódtak 1815 nyaráig (a záróokmányt 1815 június 9-én írták alá). A kongresszus 1814 szeptember végén – október elején ült össze, óriási külsőségek közepette. A találkozón a

nagyhatalmak mellett Európa szinte valamennyi nemzete képviseltette magát. A döntéseket természetesen a 4 „nagy” hozta: Anglia, Oroszország, Ausztria, Poroszország. Angliát Lord Castlereagh, Oroszországot maga I. Sándor cár, Ausztriát a tehetséges politikus Metternich, Poroszországot pedig Hardenberg és Humboldt képviselték. Nem lehetett kihagyni a tárgyalásokból a legyőzöttnek tekintett Franciaországot sem. Talleyrand érdemének tekinthető, hogy a tárgyalásokon Franciaország is részt vehetett. Talleyrand fogalmazta meg a kongresszus egyik vezérelvét is: a legitimizmust (a törvényes öröklés joga). A legitimizmus mellett a másik fő elv a restauráció (a dinasztiák helyreállítása) és az európai erőegyensúly voltak. A nagyhatalmak egyetértését a lengyel kérdés törte meg: mind az oroszok, mind Ausztria, mind a poroszok igényt formáltak Lengyelországra. I Sándor a poroszokat Szászországgal kárpótolta volna, Ausztriát

pedig Galíciáért kisebb német fejedelemségekkel elégítette volna ki. Angliának cseppet sem volt ínyére az effajta béketerv, mivel az orosz érdekek Franciaország erősítését vonták volna maguk után. Anglia viszont körül bástyázott Franciaországot, Európa közepén pedig Habsburg vezetésű erős Német Birodalmat képzelt el. Anglia felvetette még a független Lengyelország gondolatát is, igaz, maga sem gondolta komolyan. Megpróbált szövetségre lépni az osztrákokkal és a poroszokkal Oroszországgal szemben, de a cár erélyes tiltakozására a poroszok rögtön visszakoztak. Talleyrand kivárta, míg a helyzet tarthatatlanná válik, és akkor felajánlotta szövetségét Angliának és Ausztriának. A dokumentum: Bécsi Titkos Szerződés (1815 jan 3) A megrendült egyetértést Napóleon visszatérése állította helyre a nagyhatalmak között. Március végére létrehozták a Hetedik Koalíciót Napóleon ellen. Közben a Bécsi Kongresszus is

vége felé közeledett. Oroszország mérsékelte követeléseit A június 9-én aláírt Acte Finale 121 cikkelye rendezte a területi viszonyokat. Oroszország megkapta Lengyelország nagy részét Varsóval. A lengyelek látszólagos függetlenséget kaptak, alkotmánnyal. Az oroszok megtarthatták Finnországot is Poroszország a Varsói Hercegség nyugati felét, Szászország egy részét, Pomerániai területeket kaptak, de elvesztették Nürnberget, Passaut, Regensburgot, Hannover pedig önálló királyság lett. Porosz terület lett Vesztfália és a Rajna-vidék is. Ausztria a lengyel területek közül Galíciát és Ladomériát kapta Krakkó köztársaság lett. Az újabb Napóleon-elleni háború Ausztriát és Poroszországot arra késztette, hogy a német fejedelemségekkel kompromisszumos megoldást kössenek: a katonaállításért cserébe a fejedelemségek viszonylagos önállóságot élveztek a létrehozott Német Szövetségen belül. A szövetség

irányítása Ausztria és Poroszország kezében volt. (A szövetségnek 32 – 1838-ig Hannoverrel együtt 39 tagja volt.) Ausztria újra vezető szerephez jutott Itáliában: megkapta Lombardiát és Velencét Trieszttel, és Dalmáciát. Ausztria visszakapta Salzburgot, Tirolt, Vorarlberget is Helyreállították a Pápai államot is. A francia határok mentén stabil ütközőállamokat hoztak létre: Hollandia és Belgium egyesítésével létrejött a Németalföldi Királyság. Keleten Poroszország, a független Svájc, délen pedig a Piemontból és Genovából létrehozott Szárd Királyság állta a francia hódítás útját. Az Acte Finale-t a 4 nagyhatalom mellett ratifikálta: Franciaország, Portugália, Svédország, majd a többi küldött, végül két évvel később Spanyolország. A szerződés Törökország kivételével egész Európára érvényes volt. A Kongresszuson lefektették a nemzetközi diplomácia szabályait is, melyek kisebb változásokkal a mai

napig érvényesek. Napóleon legyőzése után megkötötték a 2. párizsi békét, mely Franciaország számára területi veszteséget – Saarbrückent, Saarheiset, Savoyet – és hadisarcot jelentett. Európán kívül elveszítette Santa Luciát és Tobogot (Nagy-Britannia), és San Domingot (Spanyolország). Le kellett rombolnia indiai erődítményeit is. 1815. szept 26-án Oroszország, Poroszország és Ausztria a béke feletti őrködés céljából megalakította a Szent Szövetséget. A pápán és a szultánon kívül valamennyi európai uralkodó aláírta. A négy győztes hatalom november 20-án lépett szövetségre egymással (Négyes szövetség), ez a szövetség azonban nem volt hosszú életű. A bécsi rendezések megerősítették Európa központi szerepét, és legnagyobb eredménye, hogy a békét – kisebb megszakításokkal – az I. Világháború kitöréséig – a dinasztiák fennmaradásáig – sikerült fenntartania. 5. Az ipari forradalom

jellegzetességei, társadalmi és politikai következményei. Az ipari forradalom a 18-19. század fordulóján Angliából indult ki Az ipari forradalom következményeként népes városok jöttek létre (urbanizáció), melyek élelmiszerszükségletét a növekvő mezőgazdasági termelésnek kellett biztosítani. Ennek feltételeit a mezőgazdasági forradalom teremtette meg (a 18. század elejétől) A népesség növekedésére, a háborúk felhajtották a gabonaárakat, így egyre több területet vontak be a művelésbe. A bekerítések és az ugar kiiktatása lehetővé tette a korszerű termelési módokat. Ugyanakkor a bekerítéssel sokan elvesztették földjeiket vagy az eddig használt legelőket. Ezek a tömegek a gyárakban találtak maguknak munkát, vagy a bekerített földeken folytatták tevékenységüket (az új földek feltörése és a kapásnövények sok munkaerőt kívántak). Megjelentek a kapásnövények és a takarmánynövények. Ez utóbbi az

istállózó állattartást tette lehetővé (ez trágyázás szempontjából is jó volt). Az eszközök is fejlődtek: vaseke, kasza, vetőgép elterjedése Az ipari forradalom során a manufaktúrákat és háziipart a gyárak, üzemekben folyó termelés (gépek segítségével) váltotta fel. A folyamat a 18 század 2 felétől a 19 század közepéig tartott Az ipari forradalom a textiliparból bontakozott ki (a növekvő lakosság ruhaigénye miatt). 1765ben jelentkezett James Hargreave Fonó Jenny-jével, amivel felgyorsította a fonalkészítés folyamatát. A gépet Arkwright (vízierő) és Croupton (gőz) fejlesztette tovább Edmund Cartwright már szövőszéket fejlesztett ki (1785). Az új találmányok lassan terjedtek el James Watt gőzgépének megjelenése (1782) lehetővé tette a gyors fejlődést, de nagy mennyiségű szenet és vasércet igényelt. Ez a szállítás fejlődésére volt hatással A legkézenfekvőbb a vízi szállítás volt, így Anglia folyóin

csatornaépítések kezdődtek. A csatornák forgalmát csak a vasút terjedése állította meg. A csatornák mellett utakat és hidakat is építettek. John McAdam újítása meggyorsította az utakon elérhető sebességet és forgalmat. A makadám utak magántőkéből épültek, így azokat csak útvám ellenében lehetett használni. Ahol nem volt más útvonal, a lakosság tiltakozását fejezte ki a vám ellen. A korszerű utak új hidakat is igényeltek. Az első öntöttvas-szerkezetű hidat John Silkinson építette meg (1779). Watt gőzgépének tökéletesítése – a dugattyú mozgásának forgómozgássá alakítása – tette lehetővé először az önjáró-gőzgép, majd ebből kiindulva a Stephenson gőzmozdonyának megépítését (1814). Az első hosszabb vasútvonal 1823-ban épült, majd ezt sorra követte a többi Bár nagy tőkeigénye volt, a vasútépítés – és használat – jelentős tömegek munkaerejét kötötte le. Sorra alakultak a vasútépítő

részvénytársaságok, miközben a csatornaépítés és útépítés visszaesett. 1807-ben Fulton gőzhajót tervezett, 1814-ben megépült az első gőzhajtású hadihajó is. A politikában is változások zajlottak. III György (1760-1820) 1783-ban az ifjabb William Pittet nevezte ki miniszterelnökké. Pitt beváltotta a hozzá fűzött reményeket: adóreformot vezetett be (jövedelemadó, magasabb luxusadó), kereskedelmi szerződést kötött Franciaországgal, ami megnyitotta Anglia fejlődő ipara előtt az európai piacot. A francia forradalom vegyes fogadtatást kapott Angliában. Az alkotmányos reformokat sokan helyeselték, de akadtak ellenzői is a forradalomnak (Burke), és voltak lázító hangú éltetői is (Paine). A kormány a szociálisan rossz helyzetű lakosság fellázadásától tartva Paine munkáit betiltotta, bevezették az idegenek ellenőrzéséről szóló törvényt, és felfüggesztették a Habeas Corpus Act-t (így bírói ítélet nélkül is

fogva tarthatták a gyanúsakat). 1793-tól Anglia hadba lépett a franciák ellen. A szociális lázongástól, az ír és skót megmozdulásoktól tartván betiltották az 50 főnél nagyobb gyűléseket (csak engedéllyel), majd 1799-1800-ban minden titkos és titkos esküt követelő szervezkedést és a munkások szervezeteit (bér és munkaidő). Írországban az elnyomottság 1798-ban felkeléshez vezetett. Az ígéret ellenére a franciák nem támogatták a felkelést. A felkelést az angolok könnyen visszavertek Pitt a katolikus emancipációval kívánta leszerelni az írek lázadásait. Első lépésként az ír parlamentet beolvasztotta az angolba (Act of Union, 1800), hogy kiiktassa az angol-ír urak ellenállását. Mivel azonban a király nem volt hajlandó beleegyezni a törvénybe, Pitt lemondott (1801). 1802-ben Anglia békét kötött Franciaországgal Amiens-ben. Elismerték Napóleon kontinentális hatalmát. Angliának ki kellett ürítenie az elfoglalt indiai

kikötőket, Egyiptomot és Máltát A békét az angol ellenzék kritizálta. Anglia végül úgy döntött, Máltát nem adja át Napóleon megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, megtiltotta az angol áruk behozatalát, és megkezdte a felkészülést egy angol hadjáratra. Angliában így 1804-ben újra Pitt lett a miniszterelnök. Bár Napóleon a szárazföldön sikereket ért el, 1806-ban Trafalgárnál Nelson admirális tönkreverte a francia flottát. Így Napóleon angliai tervei szertefoszlottak. Válaszul meghirdette a kontinentális zárlatot Anglia a francia kikötőket vette blokád alá, és elkobozták a dán hajókat. A portugál flotta is az angol hajóhadhoz csatlakozott. Napóleon Portugália lerohanása mellett döntött Szövetséget kötött Spanyolországgal Portugália felosztásáról, de kihasználva a spanyol udvar családi vitáit, védőőrizetbe vette a királyi családot és öccsét ültette a trónra (1808). A lépés népi ellenálláshoz

vezetett, amit Napóleon nem tudott legyűrni. Wellington herceg Lisszabonnál védelmi vonalat épített ki, ahonnan támadni tudta a franciákat. 1812-ben, amikor Napóleon jelentős seregeket vont el az orosz hadjárathoz, Wellington bevonult Madridba, majd San Sebastian bevétele után francia földön támadott tovább. Bordeaux elfoglalásával a Félszigeti Háború véget ért (1814). Az orosz hadjáratba csak az orosz-porosz szövetség (1813) után volt hajlandó Anglia is beleavatkozni (cserébe Hannover visszaállítását követelte, de nélküle nem tárgyalhattak Napóleonnal). Az angol-porosz, majd angol-orosz szövetséget Reichenbach-ban kötötték A koalícióhoz csatlakozott Svédország, majd Ausztria is. ez a koalíció győzte le végül Napóleont A száznapos visszatérés után a waterlooi győző, Wellington lett a francia határerődöket megszálló seregek vezére. A háború alatt folyamatosan nőttek az adóterhek és fokozódott az infláció is. A

háború után a vasipar megrendelései jelentősen csökkentek, a vas ára lezuhant. A munkanélküliséget a katonák leszerelése is fokozta. Az államadósságot a lakosság csak igen nehezen tudta pótolni, pedig a lehetséges adókat megemelték. 1815-ös gabonatörvény: a gabona behozatalát szigorította, de ezzel feltornázta a belföldi árakat. A dráguló élelmiszerárak zavargást váltottak ki több helyen is. A munkanélküliségért sokan a gépesítést okolták, így szaporodtak a géprombolók is (a súlyos büntetés ellenére). A zavargások lassan politikai színezetet öltöttek, a megmozdulásokon reformokat követeltek. 1818-ban átmenetileg fellendült a gazdaság, de 1819-től újra felcsaptak az érzelmek. A kormány elfogadta a „Hat törvény”-t, mely korlátozta a gyülekezeti és sajtószabadságot, az olcsó népújságokat bélyegadóval terhelték. Az intézkedések a Cato Street-i összeesküvést eredményezték: meg akarták rohanni és

lekaszabolni a kormánytagokat, hogy ideiglenes kormányt hozzanak létre és kikiáltsák a köztársaságot. Az összeesküvést azonban elárulták, a vezetőket kivégezték. Az 1820 utáni gazdasági fellendülés csökkentette a zavargásokat. 1824-ben visszavonták a szervezkedést tiltó törvényt, így létrejöhettek a Trade Unionok. 1823ban börtönreformot hajtottak végre 1825-26-ban pedig módosították a BTK-t, eltörölve a kisebb súlyú bűntettekre kimondható halálbüntetést. 1828-30 között egyesítették London rendőrségét (Metropolitan Police Act), melynek központja a Scotland Yard lett. Újra napirendre került a katolikus emancipáció. IV György (1820-30) nem ellenezte a javaslatot, így az írek is betölthettek köztisztséget és képviseltethették magukat a parlamentben. Az 1830-as francia események – a Bourbon-restauráció megdöntése – az utolsó angol parasztlázadáshoz vezetett. A felkelők gépeket romboltak és gabonaföldeket

égettek fel A mozgalmat a katonaság verte le, a résztvevőket súlyosan megbüntették. 1830-ban meghalt IV. György, a trónra IV Vilmos (1830-37) lépett A toryk nyerték a választásokat, de Wellington kormányának helyzetét a katolikus emancipáció miatti belső ellenzék is nehezítette. Végül lemondott, s Wilmos a whig Grey-re bízta a kormányalakítást Grey előterjesztette a választási reformról szóló javaslatát, de a toryk nem fogadták lelkesen az ipari városoknak is képviseletet nyújtó javaslatokat. Grey lemondott, de tanácsára, IV Vilmos általános választásokat írt ki. A választásokat a whigek fölényesen nyerték Az újra benyújtott javaslat így is csak nehezen került elfogadásra. Képviseletet kaptak az ipari városok, a vidék, és nőtt a választásra jogosultak száma is. Ezzel nőtt az alsóház súlya, csökkent viszont a Lordok házának a jelentősége. A társadalom legfontosabb átalakulását az erős középosztály

megjelenése jelentette. Kialakult sajátos életvitelük. A nők helyzete csak lassan javult A 70-es évektől kezdve rendelkezhettek vagyonnal, jövedelemmel, munkával. 1891-től 5-12 éves korig kötelező lett az oktatás 6. Poroszország és a Német Szövetség. Poroszország a 18. század második felében folyamatosan terjeszkedett Lengyelország felosztásai (1772, 1793, 1795) során jelentős területeket szerzett meg kelet felé. Fekvésénél fogva a terjeszkedő külpolitika jellemezte. Ehhez nagy létszámú és jól felszerelt hadseregre volt szükség. A porosz hadsereg létszáma II Frigyes (1740-86) alatt 80000 főről 195.000-re nőtt Fenntartása az állami bevételek jelentős részét felemésztette Az államélet irányításához képzett apparátusra volt szükség. Az állam merkantilista gazdaságpolitikát folytatott, melynek célja az adó és katonaképes alattvalók számának növelése volt. Ezt a célt szolgálta a minél nagyobb terület

mezőgazdasági művelés alá vonása és a szabad parasztok betelepítése is. a lakosság a 190 század elejére elérte a 10.000000 főt A lakosság zöme a mezőgazdaságból élt Kelet-Poroszországban a feudális nagybirtok volt jellemző, de igen sok terület volt szabad parasztok kezén is. Az állam parasztvédelmi politikát folytatott, mivel a parasztság adója az állami bevételek jelentős részét tette ki, és a parasztság alkotta a katonaság zömét is. Nőtt a kisebb földdel rendelkező kisparasztság létszáma, akik kézműves tevékenységgel egészítették ki jövedelmüket. A középső és nyugati területeken kisebb volt a nagybirtok aránya. Míg a keleti parasztok zöme bérelte a földjét, itt sokuknak saját tulajdonában volt, vagy csak adót kellett fizetniük érte. Sok volt a tehetősebb paraszt is, akik a háborús konjunktúra révén tovább tudták növelni befolyásukat. A nemesség – bár már nem számítottak egyedüli földbirtokosnak

– vezető pozíciója megmaradt. A magas katonai tisztségeket továbbra is ők tölthették be. Tiltották a renden kívüli házasságot (kivéve nagypolgárokkal). Az államapparátusban a vezető szerep mindinkább a polgárság kezébe került (de a legfontosabb tisztségeket továbbra is nemesek töltötték be). Kialakult egy olyan ipari polgárság is, mely felemelkedését az államnak köszönhette, így annak odaadó híve volt. Kritizálták viszont a gazdaságpolitikát a szabad vállalkozók, akik gazdasági-politikai függetlenségre törekedtek. A változás igénye a 18-19. század fordulójára Poroszországot is áthatotta Sorra alakultak (francia mintára) az egyletek, társaságok, szalonok, hazafias körök, melyekben a művészet, filozófia, politika, tudományok aktuális kérdéseit vitatták meg a résztvevők (pl. Rahel Levin szalonja vagy a Hamburgi Hazafias Társaság). Támogatták a kézműves iskolák felállítását és a tanároknak indított

szemináriumokat. Önsegélyező népi takarékpénztárakat állítottak fel (Caspar Voght). A támogatottak köre meglehetősen szűk volt. A francia forradalom német területeken túl nagy hatást nem váltott ki. Megalakult a jakobinus klub: néhány költő kezdetben lelkesedett a forradalomért (pl. Kieland, Schiller), de a forradalom radikalizálódása miatt többen közülük csalódtak. 1789 eszméi azonban már befészkelték magukat a német gondolkodásba. Napóleon a német kérdést a terület újrarendezésével kívánta megoldani. Radikálisan csökkenteni kívánta a fejedelemségek számát. Az újrarendezést az is indokolta, hogy 1797-ben a Campoformioi, majd 1801-ben a Luneville-i békével az osztrák császár végleg lemondott a Rajna bal parti területeiről Napóleon javára, s így az érintett fejedelmeknek kártalanítást kellett fizetni. A kártalanítással foglalkozó bizottság az egyházi fejedelemségek tartományúri bekebelezésével oldotta meg

a problémát. A legjobban Poroszország járt, de ekkor kezdődött meg Baden, Bajorország, Württenberg felemelkedése is. A dél-német és középső területeken fekvő államok fokozatosan Franciaország felé fordultak, majd 1806 júliusában aláírták a Rajnai szövetség létrehozását. Ebben kinyilvánították elszakadásukat a Birodalomtól és a Császártól és Napóleon protektorátusa alá helyezték magukat. A Rajnai szövetséghez 1806-8 között további államok is csatlakoztak. A szövetség 1813-ban szűnt meg, amikor a tagállamok a felszabadító háborúkban a porosz-orosz és osztrák szövetséghez csatlakoztak. Poroszország még 1795-ben a bázeli különbékével semleges lett. Politikája ennek megtartására és hegemóniájának megőrzésére irányult. Napóleon 1805-ben hozzájárult Hannover porosz annektálásához (Schönbrunni szerződés), de 1806-ban felajánlotta Nagy-Britanniának Hannover visszaadását. Poroszország sértett

helyzetében háborút kezdeményezett, de 1806 októberében Jéna, majd Auerstedt mellett is vereséget szenvedett. Poroszország szövetséget kötött Oroszországgal, de Friedlandnál is Napóleon győzött (1807, június). Napóleon Tilsitben (júl7-9) a poroszokkal, majd az oroszokkal is békét kötött Poroszország elveszítette területei egy részét (Elbától keletre lévő területek, lengyel területek, Cottbus), hadisarcot róttak ki rá, és megszállták a maradék területeket. A poroszoknak csatlakozniuk kellett a Nagy-Britannia elleni kontinentális zárlathoz is. A Franciaországhoz csatolt, vagy francia befolyás alatt lévő fejedelemségek átvették a francia közigazgatást és a polgári törvénykövet (Code N.) is Poroszország (és Ausztria is) a napóleoni befolyást és a vereségeket felülről jövő reformokkal igyekeztek ellensúlyozni. Poroszországban a vezető pozícióba kerülő Karl von Stein foglalta össze a reformok szükségességét a

„Nassaui emlékiratban”. 1807-ben rendelettel szüntette meg a jobbágyságot. Ahol azonban a jobbágy nem tudta kifizetni a megváltást, szabadsága csak formális maradt: a nagybirtokosok igyekeztek a parasztokat teljesen függésbe vonni (úriszéki ítélkezési joguk 1848-ig megmaradt). Megszüntették a rendek társadalmi csoportjaira vonatkozó előírásokat, így a nemesség is vállalhatott pl. iparos munkát, a parasztság és polgárság pedig vásárolhatott nemesi birtokokat Az eddigi felelősség nélküli kormányt, 5 minisztérium váltotta fel, élükön a kancellárral. 1808ba kidolgozták a városi önkormányzati rendszert (önállóság adó-, költségvetés-, iskola-, egészségügy terén, közlekedés ér helyi rendőrség ügyeiben). Scharittorst és Gueisenau tábornokok irányításával katonai reformot is végrehajtottak. Bevezették az általános hadkötelességet, a tiszti pályát a nem nemesek előtt is megnyitották. Stein reformjait utódja

Hardenberg folytatta. Lehetővé tette az iparűzés szabadságát, és bevezette az iparűzési adót. Szekularizálta az evangélikus és katolikus egyházi birtokokat A nemzeti képviselet előkészítésére összehívta az előkelők gyűlését (1812-15), döntően nemesi befolyás, de a polgárság és parasztság képviselői is ott voltak. Az oktatásügyet a kultuszminiszter Humboldt államosította. Létrejött a Berlini Egyetem Az oktatás reformja a nemzeti nevelést készítette elő. A lakosság körében ellenállás bontakozott ki a francia megszállás és a diplomáciai alávetettség miatt. A haza és nemzet eszméje mindinkább erősödött A nacionalizmus Fichte filozófiájában már a német nép felsőbbrendűségének emlegetéséig is eljutott. A nemzeti mozgalom társulásokban, klubokban, hazafias szövetségekben is testet öltött, amelyek szabadságharcot szorgalmaztak, de tettlegességre csak ritkán került sor. A felszabadító háborúk Napóleon

orosz hadjáratának kudarca után indultak meg. A francia sereg porosz parancsnoka, Wartenberg tábornok a tanroggeni konvencióval átállt az oroszok oldalára. A konvenciót hosszas vonakodás után III. Frigyes Vilmos (1797-1840) is ratifikálta Poroszország szövetséget kötött az oroszokkal. A koalícióhoz Ausztria, és a Rajnai szövetség államai is csatlakoztak. Blüchner tábornok vezetésével a lipcsei népes csatájában arattak győzelmet Napóleon felett (1813 októberében). 1814 tavaszán elfoglalták Párizst, Napóleont pedig Elba szigetére száműzték. Az 1814-15-ös Bécsi Kongresszust Napóleon visszatérése zavarta meg, de Wellington és Blüchner a waterlooi csatában ismét győzelmet arattak. A Kongresszuson Európa területi újrarendezése volt a cél. Franciaországot ütközőállamokkal vették körül, az orosz terjeszkedés megakadályozására pedig létrehozták a Német Szövetséget, amely 1806-ban feloszlatott Német-Római birodalom

helyét vette át. A szövetségnek Hannoverrel együtt 19 tagállama volt. A szövetségnek nem volt közös államfője, nagy végrehajtó szervei. Az egyedüli szerv a Frankfurt am Mainban ülésező Szövetségi Gyűlés volt (osztrák vezetéssel). Az 1820-as záródokumentum szerint a szövetség jelentősége a közös védelmi politikában ragadható meg. A tagállamok belső önállóságát engedélyezték (kivéve néhány kérdésben, amelyekben a szövetségnek beavatkozási joga volt), megengedték az alkotmányokat is. Az egységes német állam tehát nem jött létre. Tiltakozásul az egyetemi ifjúság Burschenschaftokat hozott létre (Tisztesség, Szabadság, Haza jelszókkal). 1817-ben már tüntetést is szerveztek Wartburgban. 1818-ban Jénában a szövetségek alkotmánya az egységes német diákság mellett foglalt állást. A hatóságok közbelépésére a mozgalmat kigúnyoló Kotrebue (újságíró) meggyilkolása adott alkalmat. A Metternich által

összehívott Karlsbudi Konferencia (1819) betiltotta a Burschenschaftokat, az egyetemeket pedig szigorúan ellenőrizték. A kiadványokat cenzúrázták Az egységmozgalom az 1830-as párizsi júliusi forradalom után lángolt fel újra. 1832-ben a Hambachi gyűlésen már szabad és egységes Németországról beszéltek. Az 1833-as frankfurti diákpuccs után azonban ismét leszerelték a mozgalmakat. Börtönbe zárták Fritz Reuter költőt, és elbocsátottak 7 göttingeni tanárt (Grimm fivérek). A reformokat követelő mozgalmak a 40-es években gyorsultak fel. A nemzeti érzéseket a Junges Deutchland és annak betiltása 1835 után a Vormarzliteratur politikai költészete közvetítette. A 48-as forradalmi hullám Poroszországot is elérte. Frankfurti Nemzetgyűlés 1849-ben IV Frigyes Vilmost német császárra választotta, aki még 1848 decemberében alkotmányt adott ki, de később módosította azt. A német császári koronát visszautasította A nemzeti kísérlet

így újra kudarcot vallott. 1815 szept. 26: Szent Szövetség (Németország nem szerepel benne) Június 5: német királyok, hercegek, városok megbízottjai aláírják a Német szövetség alapító dokumentumát. Szövetségi gyűlés: Metternich: Frankfurt am Main. 1815: Általános Német Diákszervezet (Jahn, Arndt). 1818. Jéna, 14 egyesületi képviselő elfogadja a diákszövetség alkotmányát 1819. Karlsbadi konferencia (Ausztria, Poroszország, 8 német állam) 1832: Hambach radikál-liberális gyűlés (Wirth, Siebenpfeiffer) 1833 Frankfurti diákpuccs. 1848: népfelkelés, frankfurti előparlament (Poroszország, Bajorország, Württenberg, Baden, Hessen, Nassan, Frankfurt). 7. Az USA fejlődésének irányai és sajátosságai a polgárháború befejezéséig. 1776. függetlenségi nyilatkozat (13 állam laza konföderációja) 1781. Konföderációs cikkelyek: 1 alkotmánynak tekintik, 1 kamarás kongresszus intéz mindent 1783. Versailles-i béke: pénzügyi

gondok, munkanélküliség, külpolitikai fenyegetettség 1787. Alkotmányos konvenció összehívása: Philadelphia: 3 hatalmi ág elválasztása 2 kamarás törvényhozás (szenátus, képviselőház). Elnök: államszövetség feje, hadsereg főparancsnoka, külügyek irányítója. A szenátussal közösen nevezi ki a tisztviselőket Mandátumok: elnök 4 év, szenátor 6 év, képviselő 2 év. Legfelsőbb bíróság: bírói hatalom, 1 főbíró és 5 társbíró 2/3-os és ¾-es törvények. 1789. George Washington elnök Alelnök John Adams (1789-1797) Minisztériumok: külügy (T Jefferson), hadügy (H. Knot), pénzügy (A Hamilton) Legfelsőbb bíróság: 3 kerületi bíróság, körzeti bíróságok, állami bíróságok. James Madison: Bill of Rights 1791. vámhatárok és államadósság rendezése 1790 Hamilton javaslatára Bank létrehozása. 1793 Philadelphia állami pénzverde. 1791 adó az égetett szeszekre (1794 whisky lázadás). 1793 Washington semlegességi

nyilatkozata (angol-francia háború kapcsán): Jefferson lemond, de a tengeri kereskedelem nő. 1794 Jay főbíró leszereli az USA-hoz tartozó erődöket. 1795 San Lorenzo: Spanyolok elismerik az USA határait. 1792 Csatlakozik Kentucky és Tennessee. 1797-1801 J. Adams elnök, alelnök T Jefferson Romlanak a francia kapcsolatok, küldöttek Párizsba. 1801-1809 T. Jefferson elnök Ellenzéki párt győzelme Agrárérdekek a tőkésekkel szemben Vallási türelem. Békés Eu-i kapcsolatokat akar, kereskedelmet Napóleon visszaszerzi Louisana Ny-i részét. Követek Párizsba New Orleans és Ny-Florida megvételéről 1803 Napóleon 60 millió frankért eladja egész Louisana-t. 1804 angol-francia ellentétek. 1807 embargó törvény: tiltja az amerikai kereskedők idegen hatalmakkal való kereskedelmét. Serkenti az angol kereskedelmet és virágzik a csempészet. 1809 Európai kereskedelem újra felvétele. 1809-1817 J. Madison elnök 1810 kereskedelmi törvények módosítása: ha

Anglia és Franciaország visszavonja tiltó intézkedéseit az USA ellen, a másik féllel megszüntetik a kereskedelmi kapcsolatot. Napóleon eléri az angolok elleni embargót Anglia blokád alá veszi New York kikötőjét. Madison nem akar háborút, de a Kongresszus nacionalista tagjai igen, hadüzenet megszavazása. 1814. Anglia elfoglalja Washingtont A kormány Virginiába menekül Baltimore-t nem tudják bevenni. 1812-14-ig második függetlenségi háború Genti béke: status quo Ipar fejlődése, csatornaépítés. 1818 Louisana É-i határát kijelölik. 1819 a spanyolok lemondanak Florida többi részéről is. 1817-25. Monroe elnök 1823-től visszaültetik a spanyol trónra az uralkodót, félni kell a volt francia gyarmatok revíziójától. Monroe-elv: amerikai kontinens nem lehet európai gyarmatosítás tárgya, cserébe az USA nem avatkozik be az európai politikába. 1825-29 J. Adams elnök 1828 vámtörvény: magas vám az ipari termékekre és nyersanyagokra Az

unió 24 tagállammal rendelkezik. 1829-37 A. Jackson elnök Self-Made-Man ideája Hivatali rotáció: hivatalnoki gárdát saját embereire cseréli. Indiánok áttelepítése a Mississippin túlra 1826 Indián ügyek hivatala. 1832: bankháború: az állami bevételeket kivette az 1. állami bankból és a 23 állam bankjába tette be. Alkotmányellenes eljárásokat az államok vétózhatnak (érvénytelenítési eljárás) A vámhatárok sértik a déli államokat. Elnöki vétók. Calhon: alelnök elbocsátása. Indul a választásokon, de veszít 1837-41 Martin von Burens az elnök (Jackson jelöltje). 1841-45 Tyler az elnök (Jackson ellenes). USA növeli területeit: létrejön Missouri, Louisana, Illinois, Texas. Mexikói háború után (Hidalgoi béke) Új-Mexikó, Kalifornia. Délen még rabszolgaság, gyapot és dohánytermelés. Egyensúly fenntartása: Déli állam felvételekor kell északi is. Missouri kompromisszum: 1820, Missouri Északi határától tiltott a

rabszolgaság. 1830-tól rabszolgaellenes mozgalmak. 1831 Virginia, Nat Turney felkelése. 1848 Kalifornia szabad államként kéri felvételét. 1845-49 J. Pott az elnök 1849-50 Taylor az elnök, Fillmore alelnök. 1850-53 Fillmore elnök. 1850 rabszolgakereskedelem megtiltása. 1853-57 Pierce elnök. 1854 Kansast két részre akarják osztani, háború Kansasban a rabszolgatartók és a nem között. Kansas dönthet hogy akar belépni. 1857-61 J. Buchanan elnök Szabad államként felveszik Kansast. 1861-65 Lincoln elnök. Dél kiválással fenyeget. Először D-Karolina lép ki, majd további 6 állam Montgomeryben létrehozzák a Konföderált Állam Szövetséget. Elnök J Davis, székhely Richmond. Lincoln blokádot von a D-i partok köré. A harcok Fort Sumternél kezdődnek, Északiak veresége Bull Dunn-nál. 1863. Déli sikerek A Kongresszus eltörli a rabszolgaságot Lee tábornok, Gettysburgnél súlyos vereség. É: Grant, Sherman tábornok Richmond bevétele Atlanta

elfoglalása 1865 ápr. 9 Appatomox, Lee leteszi a fegyvert Ápr. 14 Lincoln megölése 1865-69 Johnson az elnök. (Lincoln alelnöke volt) Amnesztiát hirdetnek, végleg eltörlik a rabszolgákat, Dél visszatér az Unióba. 1869-77 Grant az elnök. Négereknek is szavazati jog 8. Az 1848-49 évi európai forradalmak azonos és eltérő vonásai. Az ipari forradalom hatásaként a társadalomban is változások mennek végbe: kialakult a munkás réteg, és nem volt többé szükség a jobbágygazdaságra. A változások alapvető problémákat vetettek felszínre, minden társadalmi réteg elégedetlen volt. Mindezek elindítottak egész Európában egy reformnemzedéket. Megjelent a nép, nemzet fogalma, részben a napóleoni terjeszkedésre adott válaszul. A nyelvi és kulturális egység mellett a 40-es évektől politikai és területi egységre is törekedtek, legfőbb céllá az önálló nemzetállam elérése vált. Ezek a nacionalista célkitűzések a fennálló viszonyok

gyökeres megváltoztatását jelentették volna. A nemzeti különállást már a 20-30-as évek mozgalmai – Carbonari, Burschenschaft – is felvetették, de a 40-es években erősödtek fel ezek a törekvések. Franciaországban a nemzeti mozgalom célja a természetes határok kialakítása volt. Más nemzetek mozgalmait azonban némi féltékenységgel figyelték: a német egység potenciális erős ellenséget teremtett volna Keleten, a Habsburg birodalom felbomlása Oroszország pozícióit erősítette volna, az olasz állam pedig vetélytársat teremtett volna a Földközi-térségben. Anglia a nemzeti mozgalmakat tekintve az ír mozgalom visszaszorítására törekedett. Az európai mozgalmakat semlegességgel, de az egyensúly fenntartása miatt elítélően nézte. A soknemzetiségű Habsburg birodalom – mivel többszörösen is érintett volt – elutasító magatartást vett fel a nacionalista törekvésekkel szemben. Poroszországnak viszont érdekében állt a

német nemzeti mozgalom támogatása, hiszen gazdasági befolyása révén egy létrejövő nemzetállamban számíthatott a vezető szerepre, de nem hagyhatták ki a számításból azt sem, hogy az egység megvalósulása felbomlasztaná a Habsburg Monarchiát – ez pedig kérdésessé tette vezető pozíciójukat. Oroszországnak mindenképpen érdeke volt a Közép-Európai status quo fenntartása: a német egység őt is veszélyeztette volna, a Monarchia szétesése a lengyel egység gondolatát támaszthatta volna fel. Ugyanakkor a Monarchia felbomlása utat nyitott volna a tengerszorosok és Konstantinápoly felé. Az érdekkettősség szinte minden állam politikájában benne volt, és csak a körülményektől függött, mi érvényesül. Az egyes nemzetek mozgalmainak közössége abban állt, hogy valamilyen formában a fennálló status quon akartak változtatni, de hogy milyen formában az egyes mozgalmak szubjektív törekvéseinek volt a függvénye. Az olasz mozgalom

határozott célja a Monarchiából való kilépés, az egységes olasz állam létrehozása volt. Nem szorultak a többi mozgalom támogatására sem A cseh, lengyel, magyar nacionalizmus sok tekintetben azonosságokat mutatott. Önálló államot csak a lengyelek akartak létrehozni, de az ő törekvéseik inkább nemesi ellenállásnak tekinthető. A csehek gazdaságilag erősen kötődtek a Monarchiához, ezért annak kereteit nem kívánták szétfeszíteni, belső önállóságra törekedtek. A magyar mozgalom célja is a történelmi Magyarország jogainak és belső önállóságának helyreállítása volt. Önálló Magyarországot a reformkorban még Kossuth sem tartott életképesnek. Mindhárom mozgalom saját, akkor területénél nagyobb terület feletti önállóságot akart elérni. Különösen igaz ez a magyar mozgalom céljaira A leginkább kedvező helyzetben a német törekvések voltak. A nagy létszámú németség célja az egység volt, de annak létrejötte

hódító szándékokat is magában hordozhatott, kedvező fekvéséből adódóan. Az össznémet törekvések csak a század közepére öltöttek határozott formát (magukban foglalták nem német, cseh és lengyel területek bevonását is). Mivel a fennálló viszonyokat védelmező abszolutista, feudális rendszerektől önként nem lehetett az irányzatok megvalósulását várni, a mozgalmaknak erőszakhoz kellett nyúlniuk. Közös volt tehát az a cél, hogy a dinasztiák és az abszolutizmus ellen lépnek fel. A nemzeti mozgalmak hatóereje a polgári átalakulás igénye volt. A feszültség először Itáliában tört ki, és innen terjedt tovább egész Európára. A nyomás megingatta a dinasztiákat, és mindegyik engedményekre kényszerült. A forradalmak egysége csak a kezdetekre volt érvényes. A februári forradalom Párizsban lökést adott ugyan a többi mozgalomnak, de utána befelé fordult. Az olasz forradalom elszigetelődött, újjászervezni nem tudta

magát, a külső segítség csak angol diplomáciai támogatást jelentett, így a forradalmat Radetzky gyorsan fel tudta számolni. Német területeken a Frankfurti Nemzetgyűlés 1848 májusában ült össze. A külföldi megfigyelők ugyan eltúlozták a pángermán, hódító állam alakulásáról szóló tudósításokat, de abban igazuk volt, hogy Németország, ha megalakul, nagyhatalom lesz. A hírek aggodalommal töltötték el a nagyhatalmakat. A német forradalom azonban szétszórt területen kellett hogy érvényesüljön, aminek megfelelően az érdekek is sokfelé húztak, és nem voltak központi városok sem, amelyekből kiindulva az egész területen meg lehetett volna valósítani a célokat. Külső fenyegetettség sem fogta össze a résztvevőket, így végül a mozgalom 1849 márciusára kifulladt. A legnagyobb teljesítményt a magyar forradalom érte el. Célja a birodalmon belüli önállóság kivívása volt, amit vér nélkül, az első lépésre

sikerült elérni. A szerveződő új magyar államiság azonban szembetalálta magát a nemzetiségekkel, melyek nem kértek a magyar hegemóniából. A nemzeti mozgalmakat a Dinasztia is fűtötte A törvényesnek indult forradalom fegyveres erejét az itt állomásozó osztrák seregek, a jobbágyfelszabadítás után a forradalom mellé állt falu és a létrehozott honvédség alkotta. Magyarország célja még mindig a birodalmon belüli autonómia volt, de a nemzetiségekkel szemben nem volt hajlandó lemondani a szupremációról. A függetlenségi nyilatkozat a Habsburg fél törvénysértésének és az addigra kibontakozó harcoknak a következménye volt. A létrejött független állam fennmaradását és kiépülését azonban a nagyhatalmak nem támogatták, így Oroszország beavatkozhatott Ausztria oldalán. A magyar szabadságharc elbukott A nemzeti mozgalmak lényegében nem tudták megváltoztatni az európai status quot. A dinasztiák forradalmakkal való

szembenállása nem tette lehetővé az átalakulást. 9. Franciaország története a második császárságtól 1914-ig. Napóleon kényszerszabadsága után XVIII. Lajos visszakocogott: mindent megbocsát az alattvalóknak, „Legyen béke már!”. Elfogadják, 1824-ig marad hatalmon Gyorsan csináltak egy új alkotmányt: Alkotmányos monarchia (szűkítik a szavazójogot, biztosítják a tulajdon szentségét, elválasztják a hatalmi ágakat, ami azonban felfüggeszthető. 1821-ben több sikertelen kísérlet a Bourbonok ellen, abszolutizmust vezetnek be (önkényes eszközöket vetnek be). X. Károly („a szent őrült”, 1824-1830) Reimsben koronáztatja magát, ugyanolyan külsőségek között, mint 1789 előtt volt szokás. Szűkíti a szavazójogot. Program az egyház számára: „Mindenkiből ki kell űzni az ördögöt!”, „Mindenkinek naponta kétszer kell templomba mennie!”. Inkvizíciós bíróság felállítása 1829-30 fordulóján felmerül a

röghöz-kötés visszahozása, valamint a robot újbóli bevezetése, ami aláássa a rendszer népszerűségét. 1829 Polignac kivégzése, akinek első intézkedése, hogy 5 ezerre szűkíti a szavazók számát (csak 200-an kerülhettek be a törvényhozásba). Kivégzésének az oka, hogy a rendszer tetszelegni akart. Az állam gyarmatokat akar szerezni: szemet vetnek Algériára: 80 ezer fős expedíciós hadsereg jelenik meg Észak-Afrikában (1830), komoly és véres háború (az algériai sejk vérdíjat tűz ki X. Károlyra); alig 8000 francia katona marad életben, ennek ellenére az 1830-as években sikerül elfoglalni Algériát. 1831 francia idegenlégió megszervezése. 1830. júius: újabb szűkítés a szavazójogon (100 ember szavazhat 120 főre), gyülekezési és a sajtószabadság jogainak a korlátozása. 1830. július 27-29 Előkerülnek a pajszerek, bontják az utcaköveket, gyanús Klasszikus utcai harcok (csak Párizsban 800 halott). Győz a forradalom

(„Dicsőséges forradalom”). Sokak szerint a következő kipróbálásra szánt államforma Franciaországban a köztársaság. Lajos Fülöp (1830-48), orleansi ág, „polgárkirály”, pocakos, jókedvű úriember. Vissza akarja állítani a törvényességet. Ami jó volt a forradalomban azt meg akarja tartani. A pulpituson ott vannak a nagy öregek: La Fayette, Siéyes, Talleyrand. Végül Franciaországban alkotmányos monarchiát vezetnek be (1830-48), aminek az első 10 éve jó: Vagyonbiztonság, gazdaság szabadsága. Két tehetséges miniszter: Thiers miniszterelnök, léggömbbel utazgat az országban, egyébként történész; Guizot: kultuszminiszter, de nem lesz népszerű. A kormányzat a nacionalizmus erősítését tűzi zászlajára: Nemzetközpontú történelemtanítás: a tananyagban 90-10% az arány a francia történelem javára. Lehetőséget kell adni mindenkinek, hogy tanuljon. Rengeteg sajtótermék, az újságoknak iszonyú hatalmuk lesz. De gondok is

vannak: Lajos Fülöp nem vesz részt a közéletben, sőt, feltámasztja a Napóleon-kultuszt: Diadal-ív megépítése, 1840-ben hazahozzák Napóleon hamvait (az Invalidusok templomába viszik), emlékhelyek alapítása, makettek a nagy csatákról. 1831, 1834: Lyoni felkelések: a proletariátus első fellángolásai. A politikai életben négyféle irányzat figyelhető meg: 1. Köztársaságiak 2. Bonapartisták: jelentős társadalmi bázis (vidéki lakosság, később a proletariátus is) 3. Rendszerhívők (orleansisták): nem túl széles tömegbázis (vagyonos polgárok) 4. Bourbonisták: külföldről próbálják népszerűsíteni a nézeteiket, az 1789 előtti állapotokhoz akarnak visszatérni. Gazdaság: Vasútépítés, azon belül korrupció (a francia lakosság 1/3-a veszteségeket szerez). 1846-ban az utolsó nagy élelmezési probléma Európában (Angliát és Oroszországot nem sújtja): Franciaországban burgonyavész (az írek közül 1 millióan meghalnak),

raktárak feltörése, a közbiztonság siralmas. Kialakul egy olyan vízió az emberekben, hogy a kormányzat nem tudja őket megvédeni. Bankett-mozgalom: gasztronómiai élvezetek összekötése a politikával, amit egyelőre engedélyeznek, bár Lajos Fülöp-bábut is égetnek. Napirenden van főfogásként a rendszer megdöntése. Kell valami amitől a rendszer olyan gyűlöletessé válna, hogy az emberek maguktól az utcára mennek. 1848. január: óriási buli Párizsban, de a kormányzat úgy dönt, nem lehet megtartani Nincs buli, van barikád. 1848. február 22: újabb forradalom (igazából elszigetelt forradalom, már az elején még nem befelé forduló). Kikiáltják a köztársaságot (Lajos Fülöp pékruhában Angliába menekül) Kb 20-30 halott. Az ország nagyobb része alkalmazkodik Párizshoz, elfogadják, hogy rendszerváltás történt. Ideiglenes Kormány alakul: Vezetője: Dupont márki (84 éves), a cél, hogy ne lehessen belekötni. Frontember:

Lamartine (külügyminiszter). Az 1815-ös békék felülvizsgálatát akarja: „Imádjuk az íreket, lengyeleket, magyarokat, de a legjobban magunkat.” Európa megnyugszik. A kormány intézkedései: Február 22. a köztársaság kikiáltása Nemzeti műhelyek létrehozása: a proletárok harcosak (nincs munkahelyük), az állam munkahelyeket biztosít havonta x összeget fizetnek a munkahelynek. Nemzetőrség létrehozása. Július 14-ét nemzeti ünneppé avanzsálják. Új választások kiírása: alkotmányozó nemzetgyűlést kell létrehozni. Választójogi törvény: minden 25. életévét betöltött francia férfi elmehet szavazni Összeül az alkotmányozó nemzetgyűlés: (mérsékelt), a tulajdonnal rendelkező polgárok képviselői kerülnek bele, nem akarnak radikalizálódni. A kormányzat átalakul: mérsékelt emberek kerülnek bele, bezáratják a nemzeti műhelyeket (május), ami durván 100000 embert érint, akik „megmozdulnak”. A megmozdulások Párizsra

összpontosulnak, csak bizonyos kerületekben, de rendkívül véres felkelés. A kormányzat a tömegbe lövet (2000 halott, 15000 letartóztatott, többségük börtönszigetre kerültek). Cavignac-ot bízzák meg a rendcsinálással („mielőtt elindul, megiszik két konyakot”), népszerű lesz, mivel erős ember szerepét láttatja. A későbbi III. Napóleon: Német földön nevelkedett. 1836-ban és 1840-ben visszatérési kísérlettel próbálkozott (szappanoperaszerűek). 1836-ban Strasburgnál akart átjönni, 1840-ben Boulogne-nál szállt partra 50 ember, de csak öten jutottak a partra, a többiek nem tudtak úszni. Az öt partraszállást túlélő hős persze börtönbe került (köztük Napóleon is, 1845-ig). A börtönben írt: „A bonapartizmus lényege” „A szegénység felszámolása” „Franciaország jövője” Írásait kiadják, megismerik gondolatait, szökésekor már ismert figura lesz (sztár). Angliába menekül, majd 1848 februárjában, a

forradalom győzelme után tér vissza ismét (Cavignac színrelépésekor). Mindketten köztársaságot akarnak Pénzt és támogatókat szerez, kampányolni kezd, elindul a köztársasági elnöki tisztségért. Cavignac is indul, de Napóleon jobb szónok, gyarmatokat, munkahelyeket, szociális védőhálót igér. 1848. december 10: elnökválasztás: mintegy 8 millió szavazatból Napóleon 5,5, Cavignac 1,2 milliót, Lamartine 10 ezret kap. Napóleon köztársasági elnök 1851-ig csak azzal foglalkozik, hogy előkészítse saját egyszemélyi rendszerének a kiépítését. Be akarja bizonyítani, hogy erős végrehajtó hatalmú rendszerre van szükség. Átrendezi a hadsereget és a rendőrséget (hozza a saját embereit). 1851. november: államcsínytevés: „szétdobálja a Nemzetgyűlés tagjait” Megszavaztatja a 10 éves elnöki ciklusát, amit 1851. december 2-án (az austerlitzi csata évfordulóján) 7,9 millió emberből 6,8 millió meg is szavaz. 1852. december

2-ig a császárság visszaállítását igyekszik népszerűsíteni, amit az előzőhöz hasonló arányban meg is szavaznak. (törvényes, mert a francia nemzet támogatta) 1852. december 10-én III Napóleont császárrá koronázzák a franciák A császárság legjelentősebb időszaka az 50-es években volt. III Napóleon átépíttette Párizst A belső sikert a krími háborúban aratott győzelem és a párizsi kongresszus is fokozták. 1859-ben a francia-piemonti és osztrák háborúban nemcsak a győzelmet sikerült elérni, hanem területi növekedést is (Savoya, Nizza). 1859-től hanyatlás. A császárság liberális nyitásra kényszerül, első lépése a politikai bűnösök amnesztiája (1859). 1860-as dekrétum: császári beszédet meg lehet vitatni, és tárca nélküli minisztereket kell kinevezni. Nyitottak a sajtó felé: törvényhozási viták jelennek meg az újságokban. 1861-ben nyíltan bírálják a kiadásokat. A póthitelek felvételéhez parlamenti

jóváhagyás szükséges (szenátusi döntés), a képviselőknek ezzel beleszólásuk van a költségvetésbe. 1863-ban megnő az ellenzékre szavazók száma. Jogokat követelt a munkásság, és az ellenzékbe tartoztak a Bourbonisták, az orleanisták, a liberálisok és a konzervatívok is. 60-as évek külpolitikai kudarcai: Mexikói kaland bukása. A császár népszavazást írt ki, hogy helyesli-e a nép az 1860-as reformokat. A többség igennel szavazott 1870 francia-porosz háború (Sedan), 1871-ben Párizs kapitulál. Thiers államfő, frankfurti béke értelmében Elzász és Lotharingia Németországhoz került, plusz hadisarc. A kormány beszüntette a Nemzeti Gárda zsoldját. Montmarte-ban lázadás tört ki Párizsban kikiáltják a Kommünt. A Kommün a nemzeti védelmet vállalta és szociális intézkedéseket hozott (72 napos véres uralom). 1875-ben új alkotmány, széles jogkör a köztársasági elnöknek. 1880 nemzeti ünnep júl 14 nemzeti himnusz a

Marseilles. 1882 szabad és kötelező elemi oktatás. 1884 munkásszervezetek engedélyezése. 1894 Dreyfus per. 1891-93 Panama 10. Az olasz nemzetállam megteremtése, Olaszország története az első világháborúig. Itáliában az ókor óta nem volt olyan nemzetállam, amely egyesíteni tudta volna a félsziget lakosságát egyetlen, központosított nemzetállammá. A városok sajátos hagyományokkal rendelkeztek, ugyanakkor lenézték a vidéki lakosságot. Dél-Itáliában a parasztság nem a városoknak, hanem a földesuraknak volt kiszolgáltatva. A parasztság védelmezője egyedül a katolikus egyház volt. A reneszánsz fejlődés után Itália nem vált elmaradottá, hiszen az északi régió továbbra is jelentősen fejlődött. Az eltérések a társadalomban is megmutatkoztak A szűk elit magas szintű kultúráját éles szakadék választotta el a néptől, amely toszkánnak, lombardiainak, szicíliainak és nem olasznak tartotta magát. A Risorgimento korszakát

a napóleoni háborúk végétől számítjuk, ezen belül is 2 korszakot különböztetünk meg: 1815-31 és 1831-48. A bécsi kongresszus a nemzeti érdekeket figyelmen kívül hagyva határozott az európai államok sorsáról. Itáliában a Napóleon előtti állapotokat akarták visszaállítani, lehetőleg az osztrák befolyás növelésével. A létrehozott 8 állam közül csak a Nápolyi királyságban uralkodtak a spanyol Bourbonok, a többi Habsburg kézen volt. A kibontakozó olasz nemzeti mozgalom céljai a függetlenség és alkotmányosság voltak. A legfontosabb szervezet a Carboneria volt, amely a hazafiakat tömörítette. A mozgalom csak a titkos szervezkedést választotta, a Szent Szövetség hatalmi rendszere miatt. Az 1820-21-ben kibontakozott nápolyi és piemonti mozgalmakat Ausztria leverte és 1821-31 között megtorló politikát folytattak. Az 1830-as párizsi forradalom hatására újra felkelések robbantak ki, a polgárság és az ifjúság

vezetésével. A mozgalom ismét kudarcot vallott, de az ifjúság nem hagyta abba a nemzeti mozgalmat. A nemzeti törekvésekben új irányzatok is megjelentek. 1831-ben a radikális, köztársasági érzelmű Guiseppe Mazzini létrehozta az Ifjú Itália nevű szervezetet. A 40-es években a radikális és a mérsékeltebb irányzatok közül a mérsékeltek látszottak felülkerekedni. Vezetőjük Vincento Gioberti volt, aki a pápa vezetésével képzelte el az olasz egység megteremtését. Az alulról jövő egységmozgalmat hirdette, tehát nem a felülről erőszakolt, sem a külső segítséggel létrehozott nemzetállamot nem tekintette lehetséges megoldásnak. IX Pius pápa (1846-78) trónra lépésével reményei megvalósulni látszottak, de az illúziók már 1848-ban szertefoszlottak. A radikálisabb irányzatot Cesare Balbo és Cavour vezette. Balbo az egységet Szárd-Piemonti irányítással képzelte el és kifejtette, hogy az olasz egység megteremtésének

legfőbb gátja Ausztria. Egyedül a Szárd-Piemonti királyságot tartotta képesnek Ausztria legyőzésére. Az 1848-as forradalmi hullám januárban a szicíliai Palermóban kezdődött. II Ferdinánd februárban alkotmányt bocsátott ki A forradalom hírére Károly Albert kibocsátotta a Szárd-P.-i királyság oktrojált alkotmányát Velence március 22-én kiáltotta ki a köztársaságot és csatlakozott Piemonthoz, amely az olasz mozgalom élére állva hadat üzent Ausztriának. Az osztrákok custozza-i győzelme után Piemont kénytelen volt fegyverszünetet kérni. (aug8) 1848 őszén Rómában tört ki forradalom, a pápa menekülése Nápolyba szétoszlatta a hozzá fűzött reményeket. Róma után Firenze is köztársaság lett Piemont ismét háborút vállalt, de a novarai vereség után Károly Albert lemondott a trónról fia, II. Viktor Emánuel javára(184978) Viktor Emánuel kénytelen volt fegyverszünetet kérni Augusztus végére a mozgalmat elfojtották, az

egység megteremtése alulról tehát nem sikerült. A mozgalmakat elfojtották, a Szárd királyság azonban megmaradt, megtartotta alkotmányát és hadseregét is. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egységet csak felülről, egy nemzeti dinasztia révén lehet magvalósítani. Az 1852-ben kinevezett Cavour körül kis létszámú politikai elit kezdett kialakulni. Cavour modernizálta a közigazgatást és a gazdaságot is és 1859-ig töretlenül irányította az ország ügyeit. Végcélja az egységes Itália kialakítása volt, de tudta, hogy Piemont csak európai támogatással képes elérni célját. Az első kedvező alkalmat a krími- háború szolgáltatta Egyfelől III Napóleon jóindulatát igyekezett megnyerni, másrészt arra számított, hogy Ausztria Oroszország oldalán be fog lépni a háborúba. Az 1856-os párizsi békekonferencián az északi területeket akarta megszerezni, de ez nem sikerült, felkeltette viszont az érdeklődést az olasz ügy iránt. 1857-58

folyamán megkezdődtek az újabb háború előkészületei. Cavour szövetséget kötött III: Napóleonnal, majd kiprovokálta a hadüzenetet Ausztriától. Az osztrákok gyors győzelmet akartak, de az olaszok kitértek a harc elől, míg megérkeztek az osztrákok hátába a francia segédcsapatok. Toscana, Parma és Modena is csatlakozott 1859 júniusában Magentánál (jún4) majd Solferinónál (jún.24) az osztrákok döntő vereséget szenvedtek III Napóleon, látva az egységes Itália születését, Villafrancában békét kötött Ferenc Józseffel. (Zürichben írják alá) A béke alapján Ausztria megtarthatta Velencét, Lombardiát a franciáknak adta át. A középső államok nem csatlakozhattak Piemonthoz. A békét Viktor Emánuel is elfogadta, de Cavour lemondott. A középső államok azonban 1860-ban Emília néven csatlakoztak Piemonthoz, s Toscana csatlakozása után kikiáltották az Olasz királyságot 1860. márciusában Amíg a mérsékelt liberálisok (

Cavour is) az új állam elismertetését, addig a Mazzini tanításán felnőtt ifjú nemzedék az északi és déli területek egyesítését tartotta legfőbb feladatainak. A nép által választotta kormányzó nemzetgyűlést akartak létrehozni. A hazafiak élén Guiseppe Garibaldi állt, aki már 1848-49-ben is kitűnt kiváló képességeivel. 1859-ben csak gerillacsapatokat irányíthatott, nem harcolhatott hivatalosan. 1860 májusában 1089 önkéntessel ( Mille) Dél-Olaszország felszabadítására indult. Partra szálltak Marsalában és a hozzájuk csatlakozott szicíliaiakkal elfoglalták Palermót, győztek Milazzónál, majd bevonultak Nápolyba is. Cavour- hogy megakadályozza Róma felszabadítását és ezzel az osztrák-francia beavatkozást- a piemonti sereget Rómába irányította ( még mielőtt Garibaldi odaért volna). A piemonti sereg több terület elfoglalása után legyőzte a nápolyi sereget. II Viktor Emánuel ekkor személyesen találkozott

Garibaldival, hogy megköszönje tetteit. Garibaldi Caprerára vonult vissza Dél-Olaszország népszavazással csatlakozott az Olasz királysághoz, 1861-ben összeült az első parlament és Viktor Emánuelt Olaszország királyává választották. 1861 március 17 az olasz nemzetállam megalakulása. Cavour váratlan halála után a politikusok az ő elveit követve a nemzetközi körülményekhez akartak igazodni. Garibaldi és társai viszont nem akartak várni és Róma ellen indultak. Elfogták őket, de a király megkegyelmezett nekik 1866-ban a porosz-osztrák konfliktusban Olaszország a poroszok mellé állt és bár olasz fronton kikaptak az osztrákoktól, a königgratzi csata után Ausztria kénytelen volt átengedni Velencét az olaszoknak. Garibaldi 1867ben újabb sikertelen kísérletet tett Róma elfoglalására A királyi csapatok viszont 1870 szeptemberében bevonultak Rómába. A pápa kiengesztelésének érdekében elfogadták az ún garanciális törvényeket,

de a pápa az „Ubi nos” enciklikában visszautasította azt és megtiltotta minden hívőnek az állami életben való részvételt (non expedit). Ezzel a pápa kifejezte ellenérzését és visszautasította az együttműködést. Az egység megteremtésével a társadalmi és gazdasági különbségek nem szűntek meg. A déli területek továbbra is elmaradottak voltak, a lakosság 80%-a analfabéta volt, a parasztság önellátásra rendezkedett be. Az északi régióban viszont modern, tőkés gazdálkodás folyt, fejlett volt a kézműipar és a városiasodás. A közös nemzeti öntudat kialakításában nagy szerepe volt Verdi operáinak. A gazdasági, politikai egység megteremtése Cavour utódaira várt Többségük földbirtokos családból származott, szigorú erkölcsöket képviseltek, támogatták a tudományokat, de nem képviselték a szélesebb a szélesebb tömegek érzéseit ( alacsony adó, kevés változás). Nem szélesítették a választójogot sem-

műveltségi és adócenzus maradt érvényben- a lakosság 2%-a volt választó. A vezetés az állam centralizált irányítására törekedett A megyéket az állam megbízottjai, a prefektusok irányították- a helyi önkormányzatok bevezetését későbbre halasztották. Utak, vonatok épültek, kiépült az ingyenes népoktatás rendszere Az új intézményeket csak a megnövelt adókból lehetett fenntartani. A déli területeken sok helyütt rendkívüli állapotot hirdettek a banditizmus miatt- ekkor jött létre a szicíliai maffia is. A banditizmust- az új államrendszer ellenes küzdelmet- csak 1870-re sikerült felszámolni. Továbbra is megoldatlan kérdés volt Róma ügye: az állam és Vatikán kérdése. Az általános elégedetlenség a líra leértékelése után egyre nőtt. 1876-ban a Történelmi Jobboldal lemondásra kényszerült Ellenzéke az ún. Történelmi Baloldal került hatalomra Képviselőik főleg déliek voltak és a déli kliens rendszer(

egy-egy déli arisztokrata körüli csoportok) érdekeit képviselték. Tagjaik főleg polgárok voltak, akik kölcsönös előnyök érdekében vállalták a képviselőséget. Néha a napolyi és calabriai camorrát és a maffiát is felhasználták. A Tört Baloldal 1896-ig kormányzott, 1887-ig Depretis, utána Crispi vezetésével. Depretis vezette be a transzformizmust, vagyis azt, hogy legfontosabb a parlamenti többség biztosítása és ennek érdekében akár az ellenzékieket is meg kell nyerni, bármilyen áron. Egyre jobban terjedt a korrupció A Baloldal a demokráciát hirdette Crispi célja a monarchia és a demokrácia- az állam és az állampolgár közti szakadék felszámolása volt. Életbe léptették a közoktatási törvényt 1877-ben és új választójogi törvényt vezettek be. Ez csökkentette az életkori és vagyoni cenzust, maradt a műveltségi A Baloldal kormányzása alatt gyarapodott a gazdaság és nőtt a lakosság is. Nagy építkezések,

infrastrukturális beruházások folytak. Létrejöttek az első munkásszervezetek, két szocialista párt is alakult és létrejöttek a szakszervezetek. A dolgozók védelmére a katolikusok is egyesületeket hoztak létre. A déli területek problémája továbbra is gondot jelentett Családok tömegei vágtak neki a tengerentúlnak. Depretis halála után a személyében is korrupt Crispi vette át az irányítást Céljai eléréséhez a sajtót is felhasználta, saját lapja a La Riforma volt. Eltörölte a halálbüntetést, újraszabályozta a hitel- és bankéletet. 1893-ban több felkelés is kirobbant ( carrarai szénbányászok és szicíliai kénbányászok) a szociális elégedetlenség miatt. Crispi szabad kezet kapott az elfojtásukra. A külpolitikában terjeszkedő külpolitikát folytatott Kelet-Afrikában Eritrea néven egyesítette az elfoglalt területeket. 1894-ben elfoglalták Szomália egy részét, de Abesszínia elfoglalása nem sikerült. Ebbe bukott bele

Cipri Utóda, a jobboldali Rudini márki is kénytelen volt erőszakot alkalmazni a felkelések ellen. Pelloux miniszterelnöki kinevezése sem hozott sikert, és közben egy anarchista megölte a királyt. A trónra lépő III Viktor Emánuel mérsékelt politikát folytatott. Miniszterelnökké nevezte ki Giovanni Giolittit (1901-13), aki a korszak legjobb politikusának számított. Tárgyalásokat folytatott az egyházzal, XIII Leóval és X Piussal, minek eredményeképpen az egyház visszavonta a Non expedit- bullát, vagyis engedték a katolikusok politizálását. Az 1905-ben megalakult Katolikus Néppárt támogatta Giolittit A Giolitti- korszak alatt nem voltak korrupciós ügyek. Gyarmatosítással nem próbálkozott, de 1911ben Líbiát diplomáciai úton megszerzi Az 1908-as szicíliai földrengés után utazásokat tett délre is és rádöbbent a déliek politizálási szándékára. 1911-re véghezvitte a műveltségi cenzus eltörlését. A külpolitikára a 10-es

években a viták jellemzőek, hogy ki felé közeledjen Olaszország. Az 1913-as választásokon Giolitti titkos paktumot köt a katolikusokkal, de a választás előtt kiderül a dolog, Gilottinek így mennie kell a politikából. A háborúba az Antant oldalán léptek be, 1915. április 4-én Londonban szerződést írnak alá 11. Porosz-osztrák vetélkedés és a német nemzetállam megteremtése. 1848 után a német egység megvalósulásának lehetősége egy időre elveszett. A restauráció azonban maradéktalanul nem állíthatta helyre a forradalom előtti állapotokat (kivéve Ausztriát): az alkotmányt szinte mindenhol megtartották és a jobbágyfelszabadítás is érvényben maradt. A feudális kötöttségek eltörlése a gazdaság modernizációját eredményezte. Felgyorsult a gazdasági fejlődés. Az ipari forradalom lehetőségeit főleg Poroszország aknázta ki A kereskedelem és a pénzügyi helyzete lehetővé tette, hogy vezető szerepet vívjon ki magának

a német államokban. A legfontosabb központokkal vasúthálózat kötötte össze A széttagoltságot a gazdasági összeolvadás egyre jobban enyhítette. Felerősödött a nemzeti védelem igénye is (francia fenyegetés), ami egyre jobban egységbe kovácsolta a nemzeteket. 48-cal ellentétben már a kis fejedelemségek uralkodói sem tiltakozhattak, az ő létüket is fenyegette a széttagoltság fennmaradása. A politikai élet Poroszországban élénkült meg a legjobban. 1858-ban liberálisok kerültek többségbe a Landtagban, és a IV. Frigyes Vilmos helyett kormányzó Vilmos herceg új korszakot hirdetett. A liberálisok által fontosnak tartott nemzeti és szociális kérdések helyett azonban a hadsereg-reform került középpontba. Roon hadügyminiszter az újonclétszám emelését kérte, amit az OGY nem fogadott el. Az együttműködés Vilmos (1861-71) és a Landtag képviselői között megbomlott. Vilmos 1862-ben Bismarckot nevezte ki kancellárrá, aki az OGY

ellenére is megvalósította a hadsereg reformját. Ennek révén Poroszország Európa legütőképesebb hadseregének birtokosa lett. Bevezették az általános hadkötelességet, a technikában pedig a legkorszerűbb fegyvereket alkalmazták. A hadsereg bevetésére egyelőre vártak Poroszország az 1863-as lengyel felkeléskor nem csatlakozott a Lengyelország függetlenségét követelő angol-francia jegyzékhez, hanem Oroszország mellé állt, és engedélyezte az orosz hadműveleteket a lengyelek ellen akár porosz területen is. Ez a politika időlegesen elszigetelte Poroszországot. A Monarchiának így alkalma nyílt a kezdeményezésre az egység ügyében. Ausztria eddigre szakított az abszolutizmussal, alkotmányos centralizmust vezette be. Bécsben a nagynémet egységnek voltak leginkább hívei Bismarck új hadserege először a Schleswig-Holsteini konfliktusban mutatkozhatott be 1863-ban. A két fejedelemséggel perszonálunióban álló dán uralkodóház

férfiágon kihalt, s a német fejedelmek nem ismerték el a nőági öröklést, amit pedig az 1852-es Londoni jegyzőkönyv is szavatolt (Poroszország is aláírta). Bismarck egészen addig mérsékletre intette a fejedelmeket, amíg a trónra lépő IX. Keresztély fel nem rúgta a jegyzőkönyvet a két – amúgy a Német Szövetséghez tartozó – állam annektálásával. 1864-ben Bismarck (és Ausztria) ultimátumot intézett Dániához, s mivel Dánia külső segítségben bízott, kitört a háború. A nemzetközi segítség elmaradt: Oroszország semlegességet vállalt, Franciaország nem mert nyíltan Német Szövetségi ügybe bonyolódni, Anglia visszalépett. IX. Keresztély a 1864 okt-ben a bécsi béke értelmében Ausztria és Poroszország javára lemondott Schleswig, Holstein és Lauenberg birtokáról. Ausztria végső soron azért lépett be a háborúba, hogy Poroszország ne tetszeleghessen a német ügy védelmezőjeként, a siker mégis többnyire Bismarck

érdeme volt. Bécs sorra ajánlatokat tett közös vámterület és szövetség létrehozására, de az ajánlatokat Berlin sorra visszautasította, mivel Berlin Ausztria nélkül kívánta megvalósítani Németországot. Bismarck ezért 1862 óta tudatosan az Ausztria elleni háborúra készült. Bismarck egyesítési terveit Anglia és Oroszország is támogatták, mert így ellensúlyozni vélték Franciaországot. Bismarck a két hercegség annektálására biztatta a koronatanácsot, de végül mégis a háború elhalasztása mellett döntött. A Gasteini szerződésben aláírta Holstein osztrák fennhatóság alá vonását. Bismarck ezért III. Napóleonnal tárgyal, aki nem állított akadályt a porosz-olasz szövetség elé, sőt segítette annak létrejöttét Ausztriával szemben. Olaszország kötelezte magát hadüzenetre porosz-osztrák háború esetén (1866). Franciaország már semlegességet vállalt, és azt, hogy erre Itáliát is ráveszi, akinek cserébe

Velencét ígérték Bécsben, Franciaországnak pedig Rajna-menti területeket. Bismarcknak sietnie kellett a háború megindításával, mert az olasz garancia csak 3 hónapra szólt. Az általános választójog elutasításának ürügyén Poroszország Ausztria kizárását kezdeményezte az unióból. Ausztria Poroszország elleni segítséget kért a Bundestagtól Bismarck bejelentette a szövetség felbomlását, beállt a hadiállapot. A német államok többsége Ausztria mellé állt, Olaszország rögtön csatát vesztett, így Poroszország helyzete kilátástalannak tűnt. A német államok is őt vádolták a „testvérharcért” 1866-ban azonban váratlan fordulatként Königratz és Sadova között a porosz sereg megsemmisítő vereséget mért az osztrákokra. Bismarck ezután mindkét fél kezdeti felháborodását kivívta azzal, hogy a háború befejezését és Ausztria kiválását a Bundból követelte. I Vilmost lemondással, Ferenc Józsefet nemzeti

mozgalmak felélesztésével zsarolta meg. Nikolsburgban így Bismarck elképzelései szerint született béke 1866-ban Velence Olaszországé lett, a közvetíteni próbáló Franciaország viszont hoppon maradt. A Német Szövetséget a végleges prágai béke oszlatta fel. 1867-ben az általános választójog alapján összeülő alkotmányozó nemzetgyűlés a Majnától északra fekvő területeken létrehozta az Észak-német Szövetséget, melynek kül- és hadügyeit az elnök, a porosz király kezébe adta. A német viszonyok átrendeződése után Ausztria kénytelen volt kiegyezni Magyarországgal. A Monarchia súlypontja így a Kárpát-medence irányába tolódott el. Az észak-német államalakulat növekvő veszélyt jelentett Franciaország számára is. Berlinben nyilvánvaló lett, hogy a német egység csak Franciaország visszaszorítása után jöhet létre. III. Napóleon szövetségi rendszer építésébe kezdett Bismarck ellen Itáliát nem sikerült

megnyernie, Ausztriával viszont tárgyalások kezdődtek, de a francia offenzív tervek miatt szövetség nem jött létre. Bismarck is nekilátott szövetségi rendszere létrehozásának. Együttműködési ajánlatát Ausztria visszautasította, de a porosz-orosz kapcsolat létrejött. A francia háború a Hohenzollerek spanyol trónra ültetése miatt érlelődött meg. Franciaország a kétoldali Hohenzollern veszélyt nem tudta megemészteni. 1870-ben háborút hirdetett Mivel I Vilmos megígérte unokaöccse visszaléptetését, a franciák úgy vélték, Németország fél a háborútól, s most már ki akarták erőszakolni a háborút. Bismarck végül a nyilvánosság előtt kényszeríttette ki a végső lépést az emsi távirattal. Franciaország háborút indított. Újra megpróbálkozott a szövetségesek megnyerésével, kevés sikerrel. Poroszországnak a háború lokalizálódása állt érdekében, ezért igyekezett a Monarchiát visszatartani a hadba lépéstől.

A porosz-orosz megállapodás értelmében a cár is ezt várta Bécstől (különben támadást indít). Angliának sem állt érdekében a háború kiterjedése, így semleges maradt. Franciaország így egyedül kényszerült harcolni. A gyorsabban mozgósítható, jobb tűzerejű és nagyobb porosz sereg sorra győzelmet aratott, és Sedannál (1870) döntő győzelmet ért el. III Napóleon fogságba került, Párizst elfoglalták és 1871. jan 18-án Versailles-ban kikiáltották a Német Császárságot. 12. A török kérdés és az európai nagyhatalmak (a krími háború, a berlini kongresszus, Egyiptom). Törökország a 18-19. század fordulójára elveszítette nagyhatalmi státusát: a központi hatalom meggyengült, a gazdaság stagnált, a vezetés erkölcsi morálja romlott. Az első reformtörekvések III. Szelim (1789-1807) alatt jelentkeztek, s ezek célja a keleti értékek és a nyugati gazdasági, katonai fejlődés egyesítése volt. Új típusú vezetési

rendszert, hadsereg- és adóreformot akartak elérni. A reformkísérleteket azonban a belső ellenállás (janicsárok lázadása), és a napóleoni háborúk (Egyiptom) állították meg. Egyiptomot előbb megszállták a franciák, majd rövid időre az angolok, végül Mohamed Ali albán csapatai a szultán névleges fennhatósága alatt elszakították a birodalomtól. 1806-7-ben az oroszok Moldvát és Havasalföldet szállták meg, a britek a Dardanellákat hódították meg. A kilátástalan helyzetben egy janicsárlázadás megfosztotta Szelimet a trónjától, majd megölték. A trónra lépő reformellenes IV Musztafa sem uralkodhatott sokáig 1808-ban fivérét, II. Mahmudot ültették trónra (1808-39) Óvatos reformok révén felszámolta a janicsársereget, általános hadkötelezettséget vezetett be, és időlegesen helyreállította a rendet a Balkánon. Az orosz-török háborúkat lezáró 1811-es bukaresti békével azonban jelentős területeket veszített

Oroszország javára, és az 1821-ben kitört görög felkelést sem tudta leverni. Az európai nagyhatalmak addig a Török Birodalom egységének fenntartására törekedtek, a görög kérdésben azonban megváltozott az álláspontjuk. Az angol-francia-orosz szerződés Görögország függetlenségét célozta meg. Miután a navarino-i ütközetben megsemmisült a szultáni flotta, nem maradt akadálya a görög függetlenség kimondásának (1829). A vereséghez hozzájárultak a 20-as évek janicsárlázadásai, és az 1828-29-es újabb orosz-török háború is. Törökország a drinápolyi békével elveszítette a Kaukázust és a Fekete-tenger északi partvidékét (1829). Megromlott a viszony Egyiptommal is, Mohamed Ali fegyverrel is Törökország ellen fordult. A rossz bel- és külpolitikai helyzetben a vezető reformerek a továbblépést hirdették. A hosszas kidolgozás után megalkotott Halti Serif (1839) nevű kézirat a tanzimatnak nevezett reformkor egyik terméke

Törökországban. Garantálta az élethez és tulajdonhoz való jogokat, új adórendszert ígért, egyenjogúsította a különböző vallásúakat. A Porta azonban a világkereskedelembe nem volt hajlandó (alárendelten) bekapcsolódni. A reformok után így stagnálás következett, különösen, hogy meghalt II. Mahmud A reformokat így nem sikerült megvalósítani. Törökország nemzetközi helyzete rosszabbodott Fokozta ezt Egyiptom teljes elszakadása – sőt, riválisként való jelentkezése (Mohamed Ali elfoglalta Szudánt, Szíriát, és Isztambul ellen fordult. A szultán csak európai hatalmak segítségével menthette meg trónját). A nagyhatalmak viszonyában változás állt be Törökországot illetően. Oroszország Törökország felosztását követelte, még 1844-ben, de a megvalósítást a forradalmak elodázták. A forradalmak leverése után Oroszország megismételte ajánlatát. Angliáé lett volna Egyiptom és Kréta, Oroszországé Konstantinápoly,

a Balkán pedig orosz-protektorátus lett volna. Anglia nemet mondott, Miklós cár háborút indított. Miután ajánlatát, hogy ismerje el az orosz-protektorátust, a szultán visszautasította, Oroszország megszállta Moldvát és Havasalföldet. Angliában a diplomácia Törökország mellé állt, csatlakozott Franciaország is. Rávették a szultán a hadüzenetre, és angol-francia hajókkal bevonultak a Boszporuszra (1853). A nyugati hatalmak kötelezettséget vállaltak Törökország megvédésére. Oroszország így egy háromtagú koalícióval találta szembe magát. A cár porosz és osztrák szövetségről szőtt reményei nem váltak valóra Ausztria fegyveres semlegességet vállalt, és diplomáciailag Anglia felé kötelezte el magát. Miklós végül kénytelen volt kiüríteni a dunai fejedelemségeket, ahová a szövetségesek egyetértésével Ausztria vonult be. 1853 oroszok Szinopei győzelme (Anglia még nem szövetséges, Oroszország elszigetelődött, a

hadműveletek a Kaukázusra korlátozódtak. 1854-ben Bécsben a szövetség tagjai 4 pontos követelésüket adták át az orosz-nagykövetnek (Dunai Fejedelemségek nemzetközi felügyelete, a törökországi keresztények kollektív védelme, dunai hajózás közös védelme, és a tengerszorosok birtoklásának revíziója), de azokat visszautasították. Ausztriára fokozott nyomás nehezedett, végül 1854-ben a szövetségesek oldalán beszállt a háborúba, kilátásba helyezte az oroszok elleni mozgósítást (de azt a Német Szövetség ellenállása miatt végül nem tette meg). A szövetségeseket végül Piemont mentette meg: 15.000 katonával beléptek a háborúba, és visszaszorították az oroszokat Szevasztopolba. Piemont ígéretet kapott az olasz kérdés felvetésére. Közben I. Miklós öngyilkos lett, II Sándor pedig hajlandó volt gyorsan befejezni a háborút Szevasztopol eleste után hajlandó volt elfogadni a 4 pontot (1856). A békét a párizsi

kongresszuson írták alá (1856). Helyreállt a háború előtti status quo, csak Besszarábia déli része került Moldvához. A bécsi 4 pontot elfogadták, a Fekete-tenger és a partvidéke semleges lett, a tengerszorosokat lezárták a hadihajók elől. A krími háború után Törökországban folytatódott a Tanzimát. Az egyenlőséget lépésenként igyekeztek megvalósítani, de sokszor a helyi vezetők sem tartották be a reformtörvényeket. 1864-ben a vilajetek élén álló válik hatalmát csökkentették. Létrejöttek török nyelvű közép- és felsőfokú iskolák. Újabb bonyadalmat jelentett 1875-ben a keleti válság. Hercegovinában felkelés tört ki, amihez Bosznia, Montenegró, és Szerbia is csatlakozott. Montenegró sikeresen ellenállt a törököknek, de Szerbia csak orosz ultimátum révén menekülhetett meg. A felkelések hatására a nagyhatalmak reformokat sürgettek (Andrássy-jegyzék), de reformokat akartak az Ifjú Törökök („újoszmánok”)

is. Több palotaforradalom után végül II Abdul Hamid alkotmányt bocsátott ki, és összeült az első parlament is. Az újabb orosz háború miatt a szultán visszatért az abszolutizmushoz. A háború utáni békét San Stefanoban írták alá (1878), de a tervezett bolgár határok (Trákia, Makedónia is Bulgáriához kerülne) felháborodást váltottak ki a szomszéd államokban és a nagyhatalmak körében is. A békét ezért a Berlini Kongresszus (1878) felülvizsgálta Montenegró, Szerbia, Románia független lett, Besszarábia visszakerült az oroszokhoz, a Bolgár Fejedelemség területét csökkentették, Makedónia és Trákia török kézen maradt. A Monarchia jogot szerzett Bosznia-Hercegovina megszállására, időbeli kitétel nélkül. A nagyhatalmak érdekei és Törökország gyengülése Egyiptom kapcsán is kiderült. A Szuezicsatornát működtető társaság csődje után angol-francia irányítás alá kerültet az egyiptomi pénzügyek, a katonatisztek

lázadását Anglia verte le. Ezzel Egyiptom és a csatorna angol irányítás alá került, de a területet nem annektálták, hogy a franciákat ne ingereljék fel. A két hatalom végül 1904-ben kötött szerződést, melyben elismerték Franciaország jogait Marokkóra, Angliáért Egyiptomra. Az egyezséget Németország megjelenése borította fel némileg (1905, 1911), amikor kétszer is megkísérelte német gyarmati függésbe vonni Marokkót. 13. A Balkán-félszigeten a korszak elején még a teljes oszmán-befolyás volt érvényben. A korszak végére ez egyrészt a török birodalom belső gyengülésének, másrészt a függetlenségi mozgalmaknak, harmadrészt a nagyhatalmak politikájának („keleti kérdés”) köszönhetően megváltozott. Először az 1768-74 közötti orosz-török háborút követő Kücsük-Kajmaradzsi béke csatolta el a krími kánságot a törököktől, melyet Oroszország 1783-ban be is kebelezett. 1787-ben az osztrákokkal és oroszokkal

vívott kétfrontos háborúban az osztrákokkal sikerült a háború előtti státus quo alapján békét kötni, de Oroszország 1792-ben őjabb területeket szerzett a Dnyeszter alsó folyásáig. Egyidejűleg a szultáni fennhatóság a peremvidékeken (Irak, Irán, Egyiptom) meggyengült, de bizonytalanná vált az európai területeken is. Vidin központtal létrejött egy ellenállási góc, mely központja lett a szultán hatalma elleni szembeszegülésnek. Észak-albán területeken a Busati család hatalma nőtt meg oly mértékben, hogy fegyveres közbelépés helyett inkább pasai rangra emelték, majd mivel továbbra sem engedelmeskedett, megmérgezték. Fia azonban folytatta az ellenállást, fegyverrel is visszaverte a Porta támadásait, de 1796-ban elesett. Öccse már kedvezőbb politikát folytatott a Porta felé Befolyása csak 1830-ra szűnt meg. Albánia déli és északi részén Ali szervezte meg hatalmát. Őt is pasává emelték A Porta gyengülését

kihasználva terjeszkedett is. A 20-as évekre bukott el A Portán erősödtek a reformtörekvések, melyeknek III. Szelim szultán utat is engedett, de óvatosan járt el. A pénzügyeket új adókkal, birtokelkobzással akarta rendbe tenni, majd a hadsereg reformját tervezte. Európai mintájú önkéntesei a janicsárok érdekeit sértették, akikre viszont a franciák elleni háborúban, a szerb felkelés során, majd az oroszok elleni háborúban volt szüksége. Így felhagyott a reformokkal, de már későn: a janicsárok megölték. Utóda, IV Musztafa csak egy évig ült a trónon. Őt II Mahmud követte Ő is felismerte a reformok szükségességét, de egyelőre a birodalmat kellett megmentenie a széthullástól. Az orosz háború lezárásával az oroszok Napóleon várható támadása miatt befejezték, de hozzájuk került Besszarábia, az 1812-es bukaresti békében. A szerb ellenállás már az osztrák háború kapcsán érlelődött, amikor szerbek is harcoltak az

osztrák csapatokban, de végső lökést a felkelésre a janicsárok kegyetlen fellépése adott (1804). Megválasztották vezetőjüknek Petrovics Györgyöt (Karadjordje), és a Szelim által megerősített helyi privilégiumok (önkormányzat) visszaadását követelték. A központi hatalom eleget téve a kérésnek, kivonták a janicsárokat. A felkelés vezetői viszont nem érték be ennyivel Felajánlották Bécsnek az osztrák protektorátust a segítségért, de Ausztria semlegességet vállalt. A cárnak a Napóleon elleni közös orosz-török érdekek miatt nem volt lehetősége elfogadni a Szerbia feletti fennhatóságot. A Porta kifogasolta, hogy a szerbek külső hatalmakhoz fordulnak, ezért nagyobb csapatokat küldött Belgrádba, ezeket a szerbek visszaverték. A felkelés célja immár az autonómia kivívása lett – a birodalom keretein belül. A Porta nagyobb seregei ellen az eddig egyénenként védekező vajdák összefogtak, és 1806 nyarán két nagy

győzelmet is arattak. 1807-re a szerbek már a teljes önállóságot, függetlenséget követeltek. Ebben szerepe volt a kiújult orosz-török harcoknak is. a szerbek tehát az orosz politikába vetették a bizalmukat Az orosz-török fegyverszünet azonban kedvezőtlen helyzetet hozott. Szerbián belül tisztázatlan volt a vezetés kérdése is. A vajdák egyenlőnek tartották magukat Karadjordjéval, aki viszont saját hatalmának erősítésére törekedett – először a szkupstinában (döntéshozó fórum), majd a létrejött Kormányzótanácsban. Karadjordje pozíciója egyre erősödött, s 1808-ban fővezérré választották. Amikor az orosz-török háború folytatódott (1809), orosz csapatok érkeztek Szerbiába is. A szerbek háborúja azonban már hanyatlóban volt. Karadjordjét a helyzet megmentése céljából örökletes vezérré kiáltották ki. A katonai monarchia azonban nem válthatta be a terveket. Oroszország 1812-ben békét kötött a szultánnal és

kivonta csapatait Szerbiából. A visszatérő törökök kegyetlen bosszút álltak a felkelőkön. Az önkény ellen 1815-ben újabb felkelés tört ki Milos Obrenovic vezetésével. A kezdeti sikerek után a diplomáciai utat választotta. Elérte, hogy új pasa kerüljön Belgrádba, aki közvetve gyakorolja a hatalmát Az adószedés a kenézek kezébe került, és létrejött egy szerb kancellária is. elérte a felkelők amnesztiáját is. Milos közben leszámolt saját ellenfeleivel is: megölette a visszatérő Karadjordjét, és elérte örökletes fejedelemmé választását. A szerb önállóságot végül csak az újabb török-orosz háború hozta meg 1830-ban (drinápolyi béke). A görög nemzetállamot az ortodox egyház is ápolta. A felszabadulás gondolata a Görögországon kívül élő görögöket is foglalkoztatta. Egy részük lassan, a kultúra terjesztésével, más részük radikális úton, forradalommal kívánta elérni célját. 1814-ben

Odesszában létrejött a Baráti Társaság (Filiki Etaira), mely a forradalmi szárny szervezete volt. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy a mozgalmat a cár is támogatja, ezért orosz szolgálatban álló görögöket akartak megnyerni céljaiknak (Alexandrosz Yprilanti). A felkelést 1820-ban kezdték szervezni. Görögország mind földrajzilag, mind társadalmilag tagolt volt. A fanarióták (pénzarisztokrácia), a nagypolgárság és a földbirtokosok számára nem volt elviselhetetlen a török függés, ők ugyanúgy gazdagodhattak. A felkelés előkészítésében, így a kleftiszek (betyárok) és a szegényebbek vettek részt. Az Etairán belül vita folyt arról is, hogy önerőből vagy cári segítséggel kezdjék-e meg a harcot. A radikálisok nyomására a Peloponésszoszon kívánták megkezdeni a felkelést Yprilanti vezetésével. Moldvába betörve törökellenes felkelést hirdetett, de csak kevesen csatlakoztak hozzá. Havasalföldön Vladimitescu

(kisbojár) vezetésével robbant ki felkelés, de a cár mindkét felkelést elítélte. Yprilanti összefogás helyett megölette Vladimitescut, majd a török vereség után Magyarországra menekült (Munkácson volt rab). Az Eataira újabb kísérlete már tényleg a Peloponésszoszról Maliból indult, Kolokotronisz kleftisz-parancsnok irányításával. A felkelés gyorsan szélesedett, amit elősegített, hogy a Porta főerői máshol voltak lekötve. A Peloponésszoszt sikerült elfoglalni, a szigetek pedig biztosították az utánpótlást. II. Mahmud végül az egyiptomi pasa, Mehmed Ali segítségét kérte A kettős támadásban a görög szabadságharc hanyatlóban volt. A helyzetet csak rontotta a görögök közötti széthúzás (kleftiszek, arisztokraták), ami 1822-re két, egymást el nem ismerő kormány működéséhez vezetett, majd 1823-tól a szabadságharc mellett polgárháború is kitört. A szembenálló felek 1827-ben a 3. nemzetgyűlésen új, demokratikus

alkotmány dolgoztak ki, de a gyakorlatban az államfőnek választott Kapodisztriasz teljhatalma érvényesült. A háborút a török-egyiptomi seregek ellen a nagyhatalmak fellépése döntötte el. A kezdeti merev, elutasító álláspontot először Anglia változtatta meg, pénzzel is segítve a harcokat. Az orosz álláspont Miklós trónra lépésével változott meg. Anglia és Oroszország megállapodtak a közös diplomáciai fellépésben a görög függetlenségért. 1827-ben Franciaország is csatlakozott. A szultán a nemzetközi nyomásra és az újabb török-orosz háború miatt 1829-ben Drinápolyban békére kényszerült, amelyben Oroszország újabb területeket szerzett, Görögország független lett, és Szerbia önállóságát is elismerték. 1830-ban Görögországban független királyság megteremtését javasolták a nagyhatalmak. A kormányzót közben merényletben megölték. A görög trón végül a bajor király kisebbik fia, Ottó kezére került.

A szultáni birodalom felaprózódása tovább folytatódott. II Mahmud felszínes reformjai után átfogó reformokkal lépett trónra Abdul Medzsid (1839-61). Ünnepélyes szultáni kézirata (Hatti Serif) biztosította az alattvalók egyenjogúságát, az élet és tulajdon biztonságát. A kéziratot a tanzimátnak nevezett reformkor szellemi atyja, Musztafa Resid pasa szerkesztette. A török reformkor első szakaszában – a Krími háborúig – Resid elveit a konzervatív erők nyomására csak nehezen lehetett megvalósítani. Residet is többször menesztették A tanzimát 2. szakasza a krími háború után a Hatti Hümajnu kézirattal vette kezdetét Ez az irat a korábbi ígéreteket erősítette meg, de továbbra is csak elvi szinten. Az egyenlőséget lépésenként igyekeztek megvalósítani, de sokszor a helyi vezetők nem tartották be a törvényeket. 1864-ben a vilajet-törvény csökkentette a vilajetek élén álló válik hatalmát, szétválasztva a

katonai, pénzügyi, igazgatási funkciókat. A létrejövő tanácsadó testületekben keresztények is részt vettek Az első ilyen vilajet a Dunai vilajet. Moldvában és Havasalföldön a török befolyás csak részleges volt, a vezető elit görög-bizánci jellegű volt. A drinápolyi béke után az orosz befolyás érvényesült A két fejedelemség viszonyait az orosz közreműködéssel létrejött szervezeti szabályozások deklarálták (1831). Bár mindkét fejedelemség külön szabályzatot kapott, a létrejövő intézmények azonos jellegűek voltak. A szemléletváltozás s a román nemzetiség hangoztatása rövid időn belül bekövetkezett. 1848-ban politikai szabadságjogokat követelő mozgalmak törtek ki, kevés eredménnyel. A kér fejedelemség egyesítésének gondolata a párizsi kongresszuson merült fel. Névleg 1858-ban egyesült a két ország, majd 1859-ben perszonálunió lépett életbe Alexandrin Cuza uralkodásával. Cuza egyesítette a

kormányokat és a parlamenteket is (reálunió 1861). Az agrárkérdést a parasztság önmegváltásával oldotta meg (1864). 1866-ban lemondatták, helyére a porosz Hohenzollern-Sigmaringen Károlyt ültették. Mind a szerb, mind a görög függetlenség befejezetlen maradt. Szerbiában az 1839-es alkotmány a fejedelem és az államtanács közt osztotta meg a hatalmat. Görögországra a nagyhatalmak rákényszeríttették a királyságot. A kezdetben autokrata kormányzást 1844-ben alkotmányos királyság váltotta fel. A változatlan idegen uralom mindkét országban megérlelte a nemzeti terjeszkedés gondolatát 1844-re. Görögország a történelmileg vagy fajilag görög területek egyesítését szorgalmazta A szerb Obremovic Mihály fejedelem szövetségkötésről folytatott tárgyalásokat Görögországgal (de Görögország túlzott területi igényei miatt csak elvi megállapodás jött létre). 1860-ban egy délszláv megegyezés is létrejött, egy esetleges

bolgár, horvát, szerb államalakulat létrehozásáról. Az európai nemzeti mozgalmak hatására Belgrád szorosabb balkáni összefogást szorgalmazott, a felszabadítás céljára (Első Balkáni Szövetség). 1866-ban egy független, horvátokkal közösen alakított állam gondolata merült fel. Ennek magját Szerbia és Görögország megállapodásának kellett volna képeznie. A megállapodás 1867-ben jött létre. Területi kérdésekben csak minimális programot alkottak Montenegrót (és Hercegovinát) is sikerült bevonni a tervekbe. Románia csupán semlegességet ígért. A terveknek végül Mihály fejedelem meggyilkolása vetett véget (1868), és ezzel 1912-ig újabb összefogás nem jött létre. Viszonylag későn bontakozott ki a bolgár nemzeti mozgalom. A területre az elgörögösödés volt jellemző, amit a görög papok tudatosan vittek véghez. A bolgár nyelvű oktatás csak 1835 után kezdett terjedni. A nemzeti mozgalom fontos támaszai voltak a

külföldi bolgár kolóniák. Sikernek számított a bolgár nemzeti jellegű egyház létrehozása (exarchátus) 1870-ben. A felszabadulás szerb-bolgár, román-bolgár, de akár török-bolgár közös állam lehetőségével együtt merült fel, a 40-es években. A többség viszont az önállóságot akarta elérni (Rakovszki Levszki). Levszki elkezdte a forradalom megszervezését, de kivégezték. A bukaresti titkos forradalmi bizottság szervezőket („apostolok”) küldött az országba, és 1876-ban kirobbant a fegyveres harc. Általános felkelés helyett csak kis területeket érintett, hamar leverték. Felkeltette viszont a nagyhatalmak figyelmét, így 1886-ra létrejött az egységes Bulgária. 1875-re Hercegovinában felkelés tört ki, mely a keleti válság elindítója lett. A felkelést Bosznia, Montenegró és Szerbia is támogatta. Szerbia és Montenegró 1876-ban hadba lépett Törökország ellen. Montenegró ellenállt, de Szerbiát csak az orosz

segítség tudta megmenteni. A felkelések hatására a nagyhatalmak reformokat sürgettek, de reformokat akartak az „ifjútörökök” is. Több palotaforradalom után II Abdul Hamid alkotmányt adott ki Törökországnak és összeült az első parlament. A szultán azonban az újabb orosz háború miatt visszatért az abszolutizmushoz. A békét 1878-ban San Stefanóban írták alá A tervezett bolgár határok felháborodást váltottak ki a szomszéd országokban. A békét ezért a nagyhatalmak a Berlini Kongresszuson felülvizsgálták. Montenegró, Románia, Szerbia teljesen független lett, Besszarábia visszakerült Oroszországhoz, a Bolgár fejedelemség területét csökkentették, Makedónia és Trákia török kézen maradt. A Monarchia jogot szerzett Bosznia-Hercegovina megszállására. A berlini szerződés szintén elégedetlenséget keltett. Törökország a csonkítás miatt, Oroszország a diplomáciai megaláztatás miatt nehezteltek, a balkáni államok

kevesellték területeiket, Bulgária pedig sosem heverte ki a csalódást. Ennek ellenére a szerződés pontjai 1912-ig érvényben maradtak. 13. A balkáni népek története. A Balkán-félszigeten a korszak elején még a teljes oszmán-befolyás volt érvényben. A korszak végére ez egyrészt a török birodalom belső gyengülésének, másrészt a függetlenségi mozgalmaknak, harmadrészt a nagyhatalmak politikájának („keleti kérdés”) köszönhetően megváltozott. Először az 1768-74 közötti orosz-török háborút követő Kücsük-Kajmaradzsi béke csatolta el a krími kánságot a törököktől, melyet Oroszország 1783-ban be is kebelezett. 1787-ben az osztrákokkal és oroszokkal vívott kétfrontos háborúban az osztrákokkal sikerült a háború előtti státus quo alapján békét kötni, de Oroszország 1792-ben újabb területeket szerzett a Dnyeszter alsó folyásáig. Egyidejűleg a szultáni fennhatóság a peremvidékeken (Irak, Irán, Egyiptom)

meggyengült, de bizonytalanná vált az európai területeken is. Vidin központtal létrejött egy ellenállási góc, mely központja lett a szultán hatalma elleni szembeszegülésnek. Észak-albán területeken a Busati család hatalma nőtt meg oly mértékben, hogy fegyveres közbelépés helyett inkább pasai rangra emelték, majd mivel továbbra sem engedelmeskedett, megmérgezték. Fia azonban folytatta az ellenállást, fegyverrel is visszaverte a Porta támadásait, de 1796-ban elesett. Öccse már kedvezőbb politikát folytatott a Porta felé Befolyása csak 1830-ra szűnt meg. Albánia déli és északi részén Ali szervezte meg hatalmát. Őt is pasává emelték A Porta gyengülését kihasználva terjeszkedett is. A 20-as évekre bukott el A Portán erősödtek a reformtörekvések, melyeknek III. Szelim szultán utat is engedett, de óvatosan járt el. A pénzügyeket új adókkal, birtokelkobzással akarta rendbe tenni, majd a hadsereg reformját tervezte. Európai

mintájú önkéntesei a janicsárok érdekeit sértették, akikre viszont a franciák elleni háborúban, a szerb felkelés során, majd az oroszok elleni háborúban volt szüksége. Így felhagyott a reformokkal, de már későn: a janicsárok megölték. Utóda, IV Musztafa csak egy évig ült a trónon. Őt II Mahmud követte Ő is felismerte a reformok szükségességét, de egyelőre a birodalmat kellett megmentenie a széthullástól. Az orosz háború lezárásával az oroszok Napóleon várható támadása miatt befejezték, de hozzájuk került Besszarábia, az 1812-es bukaresti békében. A szerb ellenállás már az osztrák háború kapcsán érlelődött, amikor szerbek is harcoltak az osztrák csapatokban, de végső lökést a felkelésre a janicsárok kegyetlen fellépése adott (1804). Megválasztották vezetőjüknek Petrovics Györgyöt (Karadjordje), és a Szelim által megerősített helyi privilégiumok (önkormányzat) visszaadását követelték. A

központi hatalom eleget téve a kérésnek, kivonták a janicsárokat. A felkelés vezetői viszont nem érték be ennyivel Felajánlották Bécsnek az osztrák protektorátust a segítségért, de Ausztria semlegességet vállalt. A cárnak a Napóleon elleni közös orosz-török érdekek miatt nem volt lehetősége elfogadni a Szerbia feletti fennhatóságot. A Porta kifogasolta, hogy a szerbek külső hatalmakhoz fordulnak, ezért nagyobb csapatokat küldött Belgrádba, ezeket a szerbek visszaverték. A felkelés célja immár az autonómia kivívása lett – a birodalom keretein belül. A Porta nagyobb seregei ellen az eddig egyénenként védekező vajdák összefogtak, és 1806 nyarán két nagy győzelmet is arattak. 1807-re a szerbek már a teljes önállóságot, függetlenséget követeltek. Ebben szerepe volt a kiújult orosz-török harcoknak is. a szerbek tehát az orosz politikába vetették a bizalmukat Az orosz-török fegyverszünet azonban kedvezőtlen helyzetet

hozott. Szerbián belül tisztázatlan volt a vezetés kérdése is. A vajdák egyenlőnek tartották magukat Karadjordjéval, aki viszont saját hatalmának erősítésére törekedett – először a szkupstinában (döntéshozó fórum), majd a létrejött Kormányzótanácsban. Karadjordje pozíciója egyre erősödött, s 1808-ban fővezérré választották. Amikor az orosz-török háború folytatódott (1809), orosz csapatok érkeztek Szerbiába is. A szerbek háborúja azonban már hanyatlóban volt. Karadjordjét a helyzet megmentése céljából örökletes vezérré kiáltották ki. A katonai monarchia azonban nem válthatta be a terveket. Oroszország 1812-ben békét kötött a szultánnal és kivonta csapatait Szerbiából. A visszatérő törökök kegyetlen bosszút álltak a felkelőkön. Az önkény ellen 1815-ben újabb felkelés tört ki Milos Obrenovic vezetésével. A kezdeti sikerek után a diplomáciai utat választotta. Elérte, hogy új pasa kerüljön

Belgrádba, aki közvetve gyakorolja a hatalmát Az adószedés a kenézek kezébe került, és létrejött egy szerb kancellária is. elérte a felkelők amnesztiáját is. Milos közben leszámolt saját ellenfeleivel is: megölette a visszatérő Karadjordjét, és elérte örökletes fejedelemmé választását. A szerb önállóságot végül csak az újabb török-orosz háború hozta meg 1830-ban (drinápolyi béke). A görög nemzetállamot az ortodox egyház is ápolta. A felszabadulás gondolata a Görögországon kívül élő görögöket is foglalkoztatta. Egy részük lassan, a kultúra terjesztésével, más részük radikális úton, forradalommal kívánta elérni célját. 1814-ben Odesszában létrejött a Baráti Társaság (Filiki Etaira), mely a forradalmi szárny szervezete volt. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy a mozgalmat a cár is támogatja, ezért orosz szolgálatban álló görögöket akartak megnyerni céljaiknak (Alexandrosz Yprilanti). A

felkelést 1820-ban kezdték szervezni. Görögország mind földrajzilag, mind társadalmilag tagolt volt. A fanarióták (pénzarisztokrácia), a nagypolgárság és a földbirtokosok számára nem volt elviselhetetlen a török függés, ők ugyanúgy gazdagodhattak. A felkelés előkészítésében, így a kleftiszek (betyárok) és a szegényebbek vettek részt. Az Etairán belül vita folyt arról is, hogy önerőből vagy cári segítséggel kezdjék-e meg a harcot. A radikálisok nyomására a Peloponésszoszon kívánták megkezdeni a felkelést Yprilanti vezetésével. Moldvába betörve törökellenes felkelést hirdetett, de csak kevesen csatlakoztak hozzá. Havasalföldön Vladimitescu (kisbojár) vezetésével robbant ki felkelés, de a cár mindkét felkelést elítélte. Yprilanti összefogás helyett megölette Vladimitescut, majd a török vereség után Magyarországra menekült (Munkácson volt rab). Az Eataira újabb kísérlete már tényleg a

Peloponésszoszról Maliból indult, Kolokotronisz kleftisz-parancsnok irányításával. A felkelés gyorsan szélesedett, amit elősegített, hogy a Porta főerői máshol voltak lekötve. A Peloponésszoszt sikerült elfoglalni, a szigetek pedig biztosították az utánpótlást. II. Mahmud végül az egyiptomi pasa, Mehmed Ali segítségét kérte A kettős támadásban a görög szabadságharc hanyatlóban volt. A helyzetet csak rontotta a görögök közötti széthúzás (kleftiszek, arisztokraták), ami 1822-re két, egymást el nem ismerő kormány működéséhez vezetett, majd 1823-tól a szabadságharc mellett polgárháború is kitört. A szembenálló felek 1827-ben a 3. nemzetgyűlésen új, demokratikus alkotmány dolgoztak ki, de a gyakorlatban az államfőnek választott Kapodisztriasz teljhatalma érvényesült. A háborút a török-egyiptomi seregek ellen a nagyhatalmak fellépése döntötte el. A kezdeti merev, elutasító álláspontot először Anglia

változtatta meg, pénzzel is segítve a harcokat. Az orosz álláspont Miklós trónra lépésével változott meg. Anglia és Oroszország megállapodtak a közös diplomáciai fellépésben a görög függetlenségért. 1827-ben Franciaország is csatlakozott. A szultán a nemzetközi nyomásra és az újabb török-orosz háború miatt 1829-ben Drinápolyban békére kényszerült, amelyben Oroszország újabb területeket szerzett, Görögország független lett, és Szerbia önállóságát is elismerték. 1830-ban Görögországban független királyság megteremtését javasolták a nagyhatalmak. A kormányzót közben merényletben megölték. A görög trón végül a bajor király kisebbik fia, Ottó kezére került. A szultáni birodalom felaprózódása tovább folytatódott. II Mahmud felszínes reformjai után átfogó reformokkal lépett trónra Abdul Medzsid (1839-61). Ünnepélyes szultáni kézirata (Hatti Serif) biztosította az alattvalók egyenjogúságát, az

élet és tulajdon biztonságát. A kéziratot a tanzimátnak nevezett reformkor szellemi atyja, Musztafa Resid pasa szerkesztette. A török reformkor első szakaszában – a Krími háborúig – Resid elveit a konzervatív erők nyomására csak nehezen lehetett megvalósítani. Residet is többször menesztették A tanzimát 2. szakasza a krími háború után a Hatti Hümajnu kézirattal vette kezdetét Ez az irat a korábbi ígéreteket erősítette meg, de továbbra is csak elvi szinten. Az egyenlőséget lépésenként igyekeztek megvalósítani, de sokszor a helyi vezetők nem tartották be a törvényeket. 1864-ben a vilajet-törvény csökkentette a vilajetek élén álló válik hatalmát, szétválasztva a katonai, pénzügyi, igazgatási funkciókat. A létrejövő tanácsadó testületekben keresztények is részt vettek Az első ilyen vilajet a Dunai vilajet. Moldvában és Havasalföldön a török befolyás csak részleges volt, a vezető elit görög-bizánci

jellegű volt. A drinápolyi béke után az orosz befolyás érvényesült. A két fejedelemség viszonyait az orosz közreműködéssel létrejött szervezeti szabályozások deklarálták (1831). Bár mindkét fejedelemség külön szabályzatot kapott, a létrejövő intézmények azonos jellegűek voltak. A szemléletváltozás s a román nemzetiség hangoztatása rövid időn belül bekövetkezett. 1848-ban politikai szabadságjogokat követelő mozgalmak törtek ki, kevés eredménnyel. A két fejedelemség egyesítésének gondolata a párizsi kongresszuson merült fel. Névleg 1858-ban egyesült a két ország, majd 1859-ben perszonálunió lépett életbe Alexandrin Cuza uralkodásával. Cuza egyesítette a kormányokat és a parlamenteket is (reálunió 1861) Az agrárkérdést a parasztság önmegváltásával oldotta meg (1864). 1866-ban lemondatták, helyére a porosz Hohenzollern-Sigmaringen Károlyt ültették. Mind a szerb, mind a görög függetlenség befejezetlen

maradt. Szerbiában az 1839-es alkotmány a fejedelem és az államtanács közt osztotta meg a hatalmat. Görögországra a nagyhatalmak rákényszeríttették a királyságot. A kezdetben autokrata kormányzást 1844-ben alkotmányos királyság váltotta fel. A változatlan idegen uralom mindkét országban megérlelte a nemzeti terjeszkedés gondolatát 1844-re. Görögország a történelmileg vagy fajilag görög területek egyesítését szorgalmazta A szerb Obremovic Mihály fejedelem szövetségkötésről folytatott tárgyalásokat Görögországgal (de Görögország túlzott területi igényei miatt csak elvi megállapodás jött létre). 1860-ban egy délszláv megegyezés is létrejött, egy esetleges bolgár, horvát, szerb államalakulat létrehozásáról. Az európai nemzeti mozgalmak hatására Belgrád szorosabb balkáni összefogást szorgalmazott, a felszabadítás céljára (Első Balkáni Szövetség). 1866-ban egy független, horvátokkal közösen alakított

állam gondolata merült fel. Ennek magját Szerbia és Görögország megállapodásának kellett volna képeznie. A megállapodás 1867-ben jött létre. Területi kérdésekben csak minimális programot alkottak Montenegrót (és Hercegovinát) is sikerült bevonni a tervekbe. Románia csupán semlegességet ígért. A terveknek végül Mihály fejedelem meggyilkolása vetett véget (1868), és ezzel 1912-ig újabb összefogás nem jött létre. Viszonylag későn bontakozott ki a bolgár nemzeti mozgalom. A területre az elgörögösödés volt jellemző, amit a görög papok tudatosan vittek véghez. A bolgár nyelvű oktatás csak 1835 után kezdett terjedni. A nemzeti mozgalom fontos támaszai voltak a külföldi bolgár kolóniák. Sikernek számított a bolgár nemzeti jellegű egyház létrehozása (exarchátus) 1870-ben. A felszabadulás szerb-bolgár, román-bolgár, de akár török-bolgár közös állam lehetőségével együtt merült fel, a 40-es években. A többség

viszont az önállóságot akarta elérni (Rakovszki Levszki). Levszki elkezdte a forradalom megszervezését, de kivégezték. A bukaresti titkos forradalmi bizottság szervezőket („apostolok”) küldött az országba, és 1876-ban kirobbant a fegyveres harc. Általános felkelés helyett csak kis területeket érintett, hamar leverték. Felkeltette viszont a nagyhatalmak figyelmét, így 1886-ra létrejött az egységes Bulgária. 1875-re Hercegovinában felkelés tört ki, mely a keleti válság elindítója lett. A felkelést Bosznia, Montenegró és Szerbia is támogatta. Szerbia és Montenegró 1876-ban hadba lépett Törökország ellen. Montenegró ellenállt, de Szerbiát csak az orosz segítség tudta megmenteni. A felkelések hatására a nagyhatalmak reformokat sürgettek, de reformokat akartak az „ifjútörökök” is. Több palotaforradalom után II Abdul Hamid alkotmányt adott ki Törökországnak és összeült az első parlament. A szultán azonban az újabb

orosz háború miatt visszatért az abszolutizmushoz. A békét 1878-ban San Stefanóban írták alá A tervezett bolgár határok felháborodást váltottak ki a szomszéd országokban. A békét ezért a nagyhatalmak a Berlini Kongresszuson felülvizsgálták. Montenegró, Románia, Szerbia teljesen független lett, Besszarábia visszakerült Oroszországhoz, a Bolgár fejedelemség területét csökkentették, Makedónia és Trákia török kézen maradt. A Monarchia jogot szerzett Bosznia-Hercegovina megszállására. A berlini szerződés szintén elégedetlenséget keltett. Törökország a csonkítás miatt, Oroszország a diplomáciai megaláztatás miatt nehezteltek, a balkáni államok kevesellték területeiket, Bulgária pedig sosem heverte ki a csalódást. Ennek ellenére a szerződés pontjai 1912-ig érvényben maradtak. 14. Nagy-Britannia története 1832-1914. Tendenciák Angliában a korszakban: Alkotmányos monarchia kérdése: Mintaország. Kérdés, hogy

életképes-e, úgy tűnik igen. Fel sem merül a forradalom lehetősége. A proletárok kérdése: Ipari forradalom: új réteg (osztály) jelenik meg, kérdés, hogy mi lesz velük. Integrálódnak a rendszerbe és sosem lesznek igazán radikálisak, másképp érvényesítik az akaratukat. Gyarmatok kérdése: Piac, nyersanyag, olcsó munkaerő. A gyarmatok között nagy a különbség: Kenyát és Kanadát nem lehet összehasonlítani. Kérdés, hogy hogyan kezeljék őket, illetve terjeszkedjenek-e tovább. Terjeszkednek, de mindegyik gyarmatot másképp kezelik (pl.: India, a Brit Korona ékköve) Ideológiát találnak: az angolszász embertípusnak rendeltetése van a világon, el kell vinni a kultúrát. Ír kérdés: Nem tudják megoldani. A politikai élet 90%-a úgy gondolja, nincsenek írek: Anglia részének képzelik, szó sem lehet függetlenségről. Home Rule-mozgalom: Alkotmányt adnának Írországnak, „hamvába holt” kísérlet. 1846, ír burgonyavész: az

angolokat vádolják az esettel. Szabadverseny: Az államnak ki kell maradni a gazdaság viszonyaiból, ennek a következménye, hogy a válság idején sokan meginognak. Pártok ügye: Munkáspárt (Labour Party) Konzervatív párt (a század elején még a liberális párt volt erős, a 20-as évektől csak a „mérleg nyelve”) Ekkor lesznek a pártokból igazi pártok. Felső és Alsóház kérdése: Ki kit gyűr le? A Lordok Háza gyöngül, 1911-re formális testületté válik. Az alkotmányos monarchia felépítése: Hatalmi ágak szétválása: törvényhozó, igazságszolgáltató, végrehajtó hatalom. Az uralkodó testesíti meg a monarchia egységét (ennek ellenére Viktóriáig nincs igazi karizmatikus uralkodó): Komoly, vitás helyzetben közvetíthet. Fontos külpolitikai, gazdasági, katonai kérdésekben tanácskozni kell vele, javaslatokat tehet. Bármikor nem mehet a Törvényhozásba, tényleges hatalom nincs a kezében (viszont Viktóriának lesz némi

befolyása) Törvényhozás: Felsőház: Vétójog. Törvénykezdeményező jogkör Tagja lehet valaki: kinevezés útján, bizonyos előkelőségek, tisztség után (anglikán egyház feje, főbíró). Nem választják a képviselőket Alsóház: Választják a képviselőket. 3 nagy választójogi törvény (1832, a lakosság 20%-a; 1862, a lakosság 50%-a; 1884, majdnem mindenki megkapja), a férfilakosság zöme választó. Ellenőrzi a minisztereket. Dönt a háború kérdésében, valamint pénzügyi kérdésekben Az Alsó és Felsőház között egyensúly van, a fontos kérdésekben kompromisszum alakul ki. Végrehajtó hatalom (kormány): Eleinte a pénzügyminiszter vezette az üléseket, később a prime minister (miniszterelnök, 1789 körül már létezik ez a tisztség), aki jó viszonyban kell, hogy legyen az Alsó és Felsőházzal, valamint az uralkodóval. A választásokon győztes párt vezetőségét bízzák meg a kormányalakítással. 1789 hatása Angliára:

Elfelejtik, hogy királyt öltek, de nem örülnek neki. Zavarja őket az európai egyensúly megbomlása (a fényes elszigeteltség politikáját a század végéig tudták tartani, de ha borul a bili be kell avatkozni. Látják, hogy a francia nemzet megszületik, úgy gondolják, hogy hegemóniára törekszik. Felmerül a forradalom exportjának lehetősége, félnek, hogy a franciák és az írek egymásra találnak, félnek, hogy a szigetekre is átterjedhet a forradalom. Alapvetően konzervatív társadalom. A lakosság zöme értetlenül áll a francia forradalom eseményei előtt. Van néhány törvény, melyek megszüntetése zavargást okozhat: Habeas Corpus (óvadék intézménye), hosszabb időre fogva tarthatnak valakit. Gyülekezései szabadság korlátozása: 10 embernél több nem dughatja össze a fejét. Bizonyos sajtótermékek betiltása. 1793-ban egy jól menő londoni cipészmester (Hardy) alapít egy jakobinus társaságot, ezenkívül még egy hasonló

társaság alakul (van benne néhány ír kutya is), de ezeket betiltják és a vezetőket letartóztatják. 1793-ban beavatkoznak ez európai eseményekbe (a király kivégzését már ők sem tűrhették): egyelőre katonát nem küldenek, „csak” pénzt. Nincs szárazföldi haderő: alkotmányos monarchia kialakulóban, a kormányzatot ellenőrzik, mindenegyes emberélettel, amit külföldre küldenek, el kell számolni (ilyen sehol sincs Európában), és még áll a „fényes elszigeteltség” elmélete. Látják, hogy Franciaország hegemóniára törekszik, katonai erővel is be kell avatkozni, de nincsenek a szárazföldön területi követeléseik: háromszor akkora a flottájuk, mint az összes többi együtt a kontinensen. 1796 környékén Írországban megjelenik Wolftone, aki elkezd szervezni egy ír felkelést (fixaideája: „éljen a francia és az ír nép barátsága”, az íreknek minimális autonómiájuk van: vallási és földbirtoklási ügyek). 1799-ben

jelentős ír felkelés (de francia segítség nélkül, bár Napóleon egyiptomi hadjárata előtt azt terjesztette, hogy Írországba tart). A felkelést leverik: „aki mozog, arra lőni kell”. Megtiltják az Írország elnevezés használatát, megkezdik az angolosítást Korlátozzák a tulajdont: az angol tulajdont próbálják erősíteni. Protestáns tömegek áttelepítése, térítések. Írországot erőszakosan asszimilálják Angliához Ipari forradalom: Feltételek adottak: Az alkotmányos monarchia működött, és senki sem akarta megdönteni. Az emberek mentalitása kedvező: nem szokatlan, hogy a felsőbb rétegek is adóznak, befektetnek. Sok találmány (pénzt is adnak rá az emberek). Pénz is van (1694, Angol Nemzeti Bank alakulása, City kialakulása, bankhálózat, hitellehetőségek). Piac is van: a gyarmatok felvevőpiacok lesznek, és olcsó munkaerőt is biztosítanak. Nyersanyag is van elég (pl. szén a nehéziparhoz) Önellátó mezőgazdaság: sok

embernek nem lesz munkája vidéken, s a városba költöznek. Kialakulnak a nagyvárosok, új társadalmi réteg jelenik meg (proletáriátus): változást szeretnének az életkörülményeikben, szörnyű munkakörülmények (22 óra is lehet a munkaidő). Gépromboló mozgalom: az 1810-es évektől (a Greenpeace-nek is vannak hasonló elveik még): Ludd tábornok (lehet, hogy valós személy volt); Swing tábornok (fiktív személy). A munkásmozgalom ösztönös szakasza: később szakszervezetek alakulnak: a munkakörülményeket szeretnék javítani, sztrájkolnak, a munkanélküliekből a kormány sztrájktörőket szervez, az angol kormány rugalmas: 1819 gyári törvény: 12 éven aluliak nem dolgozhatnak. 1824-től a szakszervezetek legálisan működhetnek, a követeléseik: sztrájkjog, szociális jogok, kollektív szerződés. 1847-től a munkaidő maximum 10 órás (elvileg) Chartizmus: az 1830-as évektől jelentkező új politikai mozgalom (csúcspontja 1842/46-ban,

vezetői: O’Connor, Lovet, O’Donnel). Követeléseik: általános és titkos választójog (csak a férfiaknak); 2 évente választások; a képviselők viszonylag magas fizetést kapjanak; szociális követelések (dologházak megszüntetése, pénzért foglalkoztassák a munkanélkülieket; 10 órás munkaidő; üzemenként legyen egy valaki, aki a munkavédelemre figyel). Eleinte nem reagál a kormány, a chartisták vezetőinek állami pozíciókat kínálnak (O’Connor elfogadja), ez megosztja a mozgalmat, Lovet és O’Donnel új mozgalmat szervez. Sok olyan is van az aláírók között, akik már meghalt, Times-kampány a mozgalom ellen, a mozgalom elveszti a végén a tisztaságát. Később a kormány elfogadja a 10 órás munkaidőt, a dologházakat megszüntetik, a gyárakban megjelennek az inspektorok (felügyelők). A chartista mozgalom kifullad, a kormányzat sikeres (Munkáspárt csak az 1900 évek elején alakul Labour Party néven). 3 nagy választójogi

törvény volt a század során (1832, 1862, 1884). Az 1832-es választójogi törvény: A liberálisok készítették elő: vezetőjük Robert Peel (Bobbie-nak becézték; a posztos rendőröket ő vezette be Londonban, személyiségközpontú rendőrségek akart, javult a közbiztonság). BTK (gyengébbek kedvéért Büntető Törvénykönyv) egységesítése: számtalan régi törvény életben volt még, s eltörlik a halálbüntetést. Elvileg polgári anyakönyvvezetés, elvileg törvényesen lehet válni is. Lehetségessé válik a szabadversenyes kapitalizmus: Anglia lebontja a vámhatárokat (1846-ban minden vámot eltörölnek). Oktatás korszerűsítése. Előkészítik az új választójogi törvényt. Az 1832-ben megalkotott parlamenti reform további változásokat indított el. A whigek 1841ig, majd 1846-52 között voltak kormányon 1833-ban hajtották végre az első gyári törvényt. Tilos lett a gyerekmunka (9 év alatt), 13 alatt napi 9 óra lett a munkaidő,

18 év alatt megtiltották az éjjeli munkát. A törvényt hivatalos felügyelők tartatták be. A gyarmatokon eltörölték a rabszolgaságot (de a volt rabszolgák még 5-7 évig kötelesek voltak gazdáiknál maradni). William Melbourne miniszterelnöksége (1834-41) alatt megszületett a municipiális (helyhatósági) törvény, amely a nagyobb helységekben választott tanács és polgármester kezébe adta a közigazgatást és a rendfenntartást. Ezeket a jogokat az új ipari városok is igényelhették 1836-ban bevezették a polgári anyakönyvezést. 1837-ben újra módosították a büntetőtörvénykönyvet (csökkent a főbenjáró bűnök száma). 1837-ben Viktória (1837-1901) trónra lépésével megszűnt a Hannoverrel való Perszonálunió. 1837-ben megalkották a szegénytörvényt. 1839-ben még a gabonatörvény (1815) és a mozgó vámskála (1828) ellen Gabonavám-ellenes liga jött létre. Kezdeményezésüket (agitáció a képviselők ellen) segítette az

1845-46-os ír burgonyavész. 1841-től a tory Peel volt kormányon, és kezdeményezte a gabonatörvény eltörlését (1846-ban). Az elfogadott javaslat értelmében 1849-től a külföldi gabona után egységes nyilvántartási díjat kellett fizetni. A törvény elfogadtatása sikerült, de Peel megbukott Az 1834-es szegénytörvény az addigi munkanélküli támogatást akarta megszüntetni. Dologházakat hoztak létre, a juttatás csak a dolgozóknak járt. A törvény a munkások körében elégedetlenséget váltott ki. A létrejött szakszervezetek nyilvános politikai akciókat nem vállaltak így tevékenységük a munkafeltételek javítására irányult. Az 1844-ben létrehozott Rochdale-i szövetkezet, és az 1837-ben alakult Londoni Dolgozók Szövetsége viszont politikai programot dolgozott ki (általános férfi választójog, egyenlő választókörzetek, képviselők vagyoni cenzusának eltörlése, képviselők fizetése, titkos választás, évenkénti parlament).

A követelések gyorsan terjedtek, a mozgalom központja Birmingham lett, az itteni képviselő Thomas Attwood is csatlakozott hozzá. A 6 pontot parlamenti petícióvá fogalmazták át, ez volt a People’s Charter (A nép alkotmánylevele). Bár csaknem másfélmillió aláírás gyűlt össze, a parlament elvetette a petíciót. A Chartista Konvent egy része radikális fellépést sürgetett, de többüket letartóztatták, a kiszabadulásukra indított, rosszul felszerelt tömegbe a hatóságok belelövettek. A foglyok szabadulása után alakult meg a Nemzeti Chartista Szövetség (O’Connor), mely újabb aláírásgyűjtésbe kezdett. A 3,5 millió aláírás ellenére a parlament újra elvetette a követeléseket. A spontán sztrájkokat leverték, a legtöbb vezetőt letartóztatták A mozgalom visszahúzódott. A burgonyavész indította el a mozgalom 3. szakaszát Az újabb petíciót 1848-ban nyújtották át, de a karhatalom csak O’Connort engedte a parlamenthez, a

tömeget nem. A parlament ezt a beadványt is elutasította. A mozgalom (az aláírások egy részének hamissága miatt) nevetségessé vált, kifulladt. Közvetett hatása azonban a törvényeken is érezhető volt (1844: gyári törvény; bányatörvény). A napóleoni háborúkból Anglia mint győztes hatalom került ki, és végső soron az ezt lezáró Bécsi Kongresszuson is sikerült az angol érdekeket érvényesíteni. A Szent Szövetséghez viszont nem csatlakoztak, s a Négyes Szövetségből is hamar kiváltak. Felháborodást váltott ki, amikor Franciaország vissza akarta állítani az abszolutizmust Spanyolországban, mert ez a már függetlenedett spanyol gyarmatok sorsát befolyásolta volna. Az angol külügyminiszter elítélte a tervezett francia lépést (mivel a dél-amerikai piac fontos volt Angliának). Anglia Oroszország oldalán a görög függetlenségi háborúba is beavatkozott, és 1829-ben a drinápolyi békével deklarálták Görögország

függetlenségét. 1839-ben az egyiptomi Mohamed Ali Porta elleni támadásakor viszont az oroszokkal és Ausztriával vállvetve a Portát támogatták. 1831-ben a belga függetlenségi mozgalom idején is Anglia simította el a viszályokat. 1839-re Hollandia elismerte Belgium függetlenségét Bár Anglia kezdetben érdeklődéssel figyelte Lajos Fülöp trónra lépését, a viszony Belgium, majd Lajos Fülöp fiának spanyol házassága révén megromlott. 1848-ban a chartista mozgalom megújulása mellett az írek is felkelést szerveztek, de ezt leverték. Palmerson megpróbálta rávenni Ausztriát itáliai birtokai feladására, de ezt Radetzky győzelmei tárgytalanná tették. A Schleswig-Holsteini konfliktusba dán oldalon avatkoztak be, mivel nem kívánták az európai egyensúly felbomlását (a porosz győzelem ezt jelentette volna). Ugyanezért nem támogatták a magyar szabadságharcot: Magyarország függetlenedése meggyengítette volna az Oroszország

ellenpólusát képező Ausztriát. A belpolitikában a 32-es reform után csak a chartisták igényeltek újabb továbblépést. A whigek reformkísérleteit (1860, 1861, 1864) Palmerson miniszterelnök akadályozta meg. Palmerson halála (1865) után azonban a kormány állt elő reformmal, ezt azonban fenntartással fogadták – a kormány megbukott. Az új kisebbségben lévő kormány élére Stanley Derby került Pénzügyminisztere: Disraeli készítette elő az új reformjavaslatot, amit több módosítás után végül a parlament elfogadott. Az 1867-es „második reformtörvény” szavazati jogot adott a középosztálynak és a munkások egy részének. A megtartott választásokat viszont Disraeli elvesztette: Gladstone került kormányra (1868-74). A reform ennek ellenére nagy lépést jelentett. Ekkor alakultak ki a modern értelemben vett pártok is. A toryk Disraeli vezetésével a konzervatív pártban, a whigek és radikálisok a liberális pártban tömörültek.

Létrejött az angol kétpártrendszer Ennek következménye lett a parlamenti váltógazdaság. A váltógazdaság során jelentős politikai és szociális reformok valósultak meg. 1870-ben törvény rendelte a helyhatóságok alá az elemi iskolákat, 1880-tól a 10 éven aluliak képzése kötelező lett. 1870-től az állami hivatalokban kötelező lett a versenyvizsga. 1870-ben került sor a hadseregreformra is. A törvény az önkéntesekből álló hadseregben a 6 éves szolgálati időt vezette be (20 helyett). A király által kinevezett tisztikart a hadügyminiszter alá rendelték. Megtiltották a rangok vásárlását (érdem szerinti előmenetel), de csak a gyalogságban. Megtiltották a korbácsolást A szakszervezetek legális státust kaptak (1871). 1872-ben bevezették a titkos szavazást. Korlátozták a kocsmák és vendéglők nyitva tartását, ami elégedetlenséget szült. 1875-ben kötelezték a hatóságokat a zsúfolt városnegyedek felszámolására, az

élelmiszerek ellenőrzésére. Az egészségügyi törvény lehetőséget adott a nem megfelelő víz- és csatornaellátást biztosító háziurak, tulajdonosok büntetésére. 1876-ban India önálló politikai egységgé vált brit fennhatóság alatt. Viktóriát India császárnőjévé választották. 1884-ben született a 3. reformtörvény, amely a szavazati jogot a mezőgazdasági munkásokra is kiterjesztette. 1885-ben a választókerületeket azonos létszámúra alakították át 1891-ben bevezették a 9 órás munkanapot (1897-ben pedig az ipari balesetek esetén a kártérítést). A munkások szervezetei a Trade Unionok a század során egyre jobban kiépültek, saját bürokráciát tartottak fenn, és a kongresszusaik révén egymással is tartották a kapcsolatot. A sztrájkjog elleni lépések (1871) tiltakozásokhoz vezettek, de komolyabb eredmény nélkül. A munkásság körében a marxista nézetek nem terjedtek olyan gyorsan, mint a kontinensen, a marxista

szervezetek nem voltak jellemzőek. Önálló pártot a Független Munkáspárt jelentett, majd a Munkásképviseleti Bizottság, mely 1906ban vette fel a Munkáspárt nevet, és hamarosan a liberálisok helyére lépett a váltógazdaságban. Az ír kérdés továbbra is megoldatlan maradt, a katolikus emancipáció ellenére is. az Ifjú Írország nevű szervezet több felkelést is kirobbantott, ezeket azonban elfojtották. Céljuk a földért és önkormányzatért (Home Rule) való küzdelem volt. Gladstone 1869-ben keresztülvitte, hogy megszűnjön az anglikán vallás államegyház jellege Írországban, 1870-ben pedig megszületett az első ír földtörvény. A törvényt az angol birtokosok kijátszották, így 1879-ben megalakult a Földliga (Boycott vezetésével). Nem voltak hajlandók kizsákmányoló földbirtokossal együttműködni, neki dolgozni. A bojkott miatt Gladstone megalkotta a 2. ír földtörvényt (méltányos bérleti összeg, elüldözés tilalma), de a

mozgalom eddigre már országos volt. Erre elfogatták a Földliga tagjai és pártolóit A tiltakozások miatt egyezséget kötöttek Parnellel (a liga vezetője), hogy az lecsendesíti a lázadást, a kormány pedig támogatja a bérlőket (anyagilag is, az elmaradt bérlet kifizetésével). Parnell átszervezte a Földligát Nemzeti Liga néven. A fő céljuk a Home Rule elérése volt Gladstone támogatta a javaslatot, a parlament azonban nem, sőt, a liberális párt egy része Chamberlain vezetésével kivált a kormányból. Gladstone megbukott, csak 6 év múlva tudott újra kormányt alakítani. Újra elővette a Home Rule ügyét, de a Lordok háza nem támogatta Gladstone 1894-ben lemondott, Viktória Roseburyt nevezte ki a helyére. 1895-től 10 éven át újra a konzervatívok voltak kormányon. Az angol gyarmatbirodalom Amerika elvesztése után (1783) is nagy maradt. India mellett a fehér gyarmatok kiváltképp Kanada voltak jelentősek. Kanada viszonylagos belső

önállósággal rendelkezett. A James Cook által felfedezett Ausztráliát is fokozatosan népesítették be a bevándorlók. Ausztrália is rendelkezett önkormányzattal. További hódítások is indultak innen (Új-Guinea) ÚjZélandot is Ausztráliából kiindulva népesítették be Indiában 1857-58-ban tört ki a szipolyfelkelés, amelyet csak kegyetlen eszközök árán sikerült leverni. India birtoklásáért Anglia kétszer vívott háborút Afganisztánnal (visszavonulni kényszerült), egyszer Burmával (Burmát annektálták). 1839-ben a kínaiak lefoglalták egy angol hajó ópiumszállítmányát. Angliának hajói bevetésével sikerült elérnie a kínai kikötők megnyitását az angol kereskedelem előtt. A 60-as évektől Anglia tevékenyen részt vett Egyiptom modernizálásában, s 1875-ben a csatorna részvényeinek többségét is megszerezték. 1882-ben leverve Arabi ezredes lázadását, megszállták Egyiptomot. Az afrikai versengésbe piacai védelmében

volt kénytelen beszállni az ország A búrokkal vívott háború (1899) kezdeti nehézségek után az utolsó búr ellenálló egység megtörésével végződött (1902). 15 A császári Németország története. A francia-porosz háború (1870-71) porosz győzelme után 1871. jan 18-án kikiáltották a Német Császárságot, élén I. Vilmossal (1871-1888) és Bismarck kancellárral (1862-71-ig porosz, 1871-90-ig német). Az egységes Németország így végül Ausztria nélkül, porosz vezetéssel valósult meg. Németország a kezdetektől nagyhatalmi pozíciót kívánt kivívni magának. Gazdasága gyorsan növekedett, részben a fejlesztéseknek, részben a kész-technikák átvételének köszönhetően. A poroszok számbeli fölénye minden tekintetben túlreprezentáltságukat és egyfajta tekintélyelvű kormányzást vont maga után. A végrehajtó hatalom túlsúlya volt jellemző: a kancellárt a császár nevezte ki, és neki tartozott felelősséggel. A

parlament 2 kamarás volt: szövetségi gyűlés (Bundestag) és birodalmi gyűlés (Reichstag). Az új országban a nemzetiségek és a vallás okozták a fő gondot a kormánynak. Az első parlamenti választásokon a katolikus kötődésű Centrumpárt lett a 2. legnagyobb frakció Bismarck tartott a katolikus befolyás erősödésétől és a francia vagy osztrák befolyástól, ezért első intézkedése (1871) a Kultuszminisztérium katolikus osztályának feloszlatása volt. Ezzel kezdetét vette a kultúrharc (1871-78). Kiadták a szószékparagrafust, mely megtiltotta a lelkészeknek hogy államügyet érintő kérdésről prédikáljanak. Az 1872-es iskola-felügyelet törvény az egyházi iskolákat vonta állami felügyelet alá. 1872-ben betiltották a jezsuita rendet A papok képzését és alkalmazását állami felügyelet alá rendelték és „kultúrvizsgához” kötötték, az egyházi vagyonok vizsgálatát községi tanárokra bízták. 1875-ben csak a polgári

esküvőt ismerték el hivatalosnak A betegápolással foglalkozó rendeken kívül minden rendet betiltottak. A Kulturkampf tulajdonképpen IX. Pius csalhatatlansági dogmája ellen irányult, de nem érte el a kívánt hatást. A belpolitikában is megmérgezte a fejlődést Ezért IX Pius halála (1878) után Bismarck a megegyezést kereste XIII. Leóval, aki szintén hajlott a békülésre A Kulturkampf befejeződött, a legtöbb intézkedést visszavonták. Bismarckot aggasztották a létrejövő munkás és szociáldemokrata pártok (Általános Német Munkásegylet, Szocialista Munkáspárt). A császár elleni két merényletet (1878) a szociáldemokraták nyakába varrták. Megszülettek a „kivételes törvények”: betiltották a szociáldemokrata, szocialista, kommunista tömörüléséket, gyűléseket, lapokat. A törvényt 1890ig sikerült életben tartani A szociáldemokraták megsemmisítése nem sikerült: illegalitásban tevékenykedtek tovább. Bismarck a

munkásság rokonszenvét ugyanakkor szociális intézkedésekkel igyekezett megnyerni. Szabályozták a betegbiztosítást, létrehozták a betegsegélyező pénztárakat (1883), a balesetbiztosítást a munkaadóra terhelték (1884). 70 év felett bevezették a nyugdíjat (1889) A szociális engedmények mellett viszont a politizálást továbbra sem tették lehetővé. 1888-ban I. Vilmos halála után III Frigyes került a trónra, de hamar meghal, utóda II Vilmos lesz (1888-1918). Erős kezű, határozott politikát folytat, nem hajlandó eltűrni Bismarck túlsúlyát Bismarck végül 1890-ben lemondott. Ettől kezdve a császár dominál a politikában. Bismarck utóda Caprivi katonai pályafutás után lesz kancellár. Lemond a porosz kancellári címéről, csak Németország kancellárja lesz A porosz kancellárok ellene lesznek. Bevezet újabb szociális újításokat (8 órás munkanap, sztrájkjog, kollektív szerződés). Csökkenteni akarta a hadsereg létszámát, de

emelni az adókat és megengedné az orosz gabona behozatalát. A junkerek végül kezdeményezték a leváltását, a helyére az öreg, szenilis Hohenlohe-Schillingfürst-t tették. Ebben az időben jelenik meg a fajelmélet (1891) Pángermán Szövetség – Hugenberg – magalakulása: minden egykori germán területet egyesítenének. 1900-ban Bülow lesz a kancellár, de a császár legfőbb tanácsadója Bülow ellenfele (Tirpitz admirális). Tirpitz erős flottát, Bülow szárazföldi csapatokat akar Bülow volt az első kancellár, aki elkötelezte magát a pártok felé. A szociáldemokratákkal szemben a többi pár összefogását akarta elérni. Németesítő politikája (lengyel területre németek telepítése) nemtetszést váltott ki. A közhangulat folyamatosan romlott, miközben a háborús feszültség és várakozás egyre nőtt. A szarajevói merénylet után a szociáldemokraták megszavazták a háborús költségvetést, ezzel a háború mellett

kötelezték el magukat. A Császárság külpolitikáját is alapvetően Bismarck határozta meg. Legfontosabb célja Franciaország elszigetelése, az Oroszországgal való jó kapcsolat fenntartása, és az európai béke fenntartása volt. Ennek érdekében létrehozta a Három Császár Szövetségét (I Vilmos, II Sándor, I. Ferenc József 1873, 1881), és a Kettős (Németország – Monarchia, 1879), majd Olaszország bevonásával a Hármas Szövetséget (1882). A Három Császár Szövetsége összeomlott (1887), de Bismarck viszontbiztosításai szerződést kötött Oroszországgal (1887), mely szerint egy francia-német háborúban Oroszország semlegességet vállal, Németország pedig támogatja a tengerszorosok ügyében Oroszországot. Bismarck lemondása, majd halála után a rendszer ingataggá vált. 1898, 1900, 1902: flottafejlesztési tervek. Gyarmatosítás: megszerzik: Kamerun, Marshall-szigetek. 1887 Német Gyarmati Társaság. 16. Az USA nagyhatalommá

válása. A polgárháborút követően az USA ipara nagy fejlődésen ment keresztül. Ezt részben maga a polgárháború, részben a 40-es 50-es évek fejlődése (közlekedés, nyersanyag kitermelés) okozták. Óriási szerepe volt a vasúthálózat növekedésének és az első transzkontinentális vasútvonalnak (1869). Új nyersanyag volt a kőolaj Az első benzinmotoros gépkocsi 1892-ben jelent meg az USA-ban. Henry Ford T-modellje 1908-ra készült el Az elektromosság is döntő szerepet kapott. Az első távíró 1844-ben kezdte meg működését 1877-re az első távbeszélő is működésbe kezdett (Bell telefonja). Edison felügyeletével az első villanytelep 1881-ben épült meg. Az elektromosságot a közlekedésben (villanymozdony, villamos) is felhasználták. A váltóáram feltalálásával (Westinghouse) a nagyfeszültségű áram továbbítása vált lehetővé. A Niagaránál felépült egy generátorállomás is. A hétköznapi munkát is új eszközök

könnyítették meg: varrógép (Singer), írógép (Remington), vasúti hűtőkocsi, felvonó. Épültek az első felhőkarcolók is (Singer Building 47 emeletes volt) Felállították a Szabadalmi Hivatalt (1890), melynek a munkája ebben az időszakban megtízszereződött. A termelési verseny a kis cégek csődjéhez vezetett, a termelés kezdett koncentrálódni. A verseny kiiktatása először a közlekedésben (egységes vasúti tarifa) történt meg. Az iparban egy-egy termék előállítására létrejöttek az első trösztök (Standard Oil Co.: Rockefeller; US Steel Co: Morgan). Megnőtt a banktőke szerepe is ahol a kisrészvényesek voltak többségben, 15-20% elég volt a vezető szerephez. Így holdingok jöttek létre A monopóliumok ellen 1890-ben megalkották a trösztellenes törvényt, kevés sikerrel. A termelés növekedését segítette a lakosság – főleg a bevándorlás – növekedése. Fokozódott az urbanizáció, annak minden előnyével és

hátrányával. Megjelentek az első munkásszervezetek is (Országos Munkásszövetség, Munka lovagjai), melyek magasabb bérekért, rövidebb munkaidőért dolgoztak. Az eszmei áramlatok csak a 20 század elejére hatották át ezeket a szervezeteket. Nem voltak ritkák a sztrájkok sem (1877-es vasutassztrájk, 1892-es vas- és fémmunkások sztrájkja). A Nagy Síkság, a Mississippin túli préri benépesítésével az 1862-es telepes törvény kezdte meg. A telepesek száma mégis akkor nőtt meg, amikor kiépült a vasút Kansas és Missouri államokban is. A prérin való megtelepedés nehézségekkel is járt: nem volt fa vagy kő az építkezéshez, a hideg telek lehetetlenné tették az őszi vetést, és át kellett térni az istállózó állattartásra is. a gyors betakarítás igénye fokozta a gépesítést. Ehhez viszont kölcsön kellett, és a bankok kamatpolitikája, valamint az agrárolló (ipari cikk drágul, gabona ára esik) a farmerek eladósodásához

vezetett. A farmerek érdekvédelmi szervezetekbe (Grange, Farmerszövetség) tömörültek. A polgárháború utáni első komolyabb külpolitikai lépés 1867-ben Alaszka megvásárlása az oroszoktól. Sürgős feladat volt a polgárháborúban Anglia rombolói által okozott károk helyreállítása is. Egyes szenátorok a kártérítés fejében Kanada átadását követelték 1871-ben Washingtonban megkötött egyezmény alapján létrehozott nemzetközi bíróság 15 millió dollár kártérítést szavazott meg. A gőzhajózás terjedése miatt szerelő és üzemanyag-felvevő állomásokat kellett létesíteni a hosszabb hajóutak mentén. Az első ilyent a Midway-szigeteken hozták létre (az első csendesóceáni foglalás) 1875-ben, majd 1887-ben, az USA kereskedelmi szerződést kötött Hawaii uralkodójával, és ezt követően kiépítették Pearl Harbour kikötőjét is (1893) a fehér befolyást csökkenteni kiváltó új királynőt lemondásra kényszeríttették,

de Hawaii annektálódására csak 1898-ban került sor. Nagyhatalommá az 1898-as spanyol-amerikai háborúban vált. A háború ürügye Kuba birtoklása volt, mely stratégiailag fontos szerepet töltött be. A sziget lakossága felkeléseket szervezett a spanyol uralom ellen. A rendteremtés (Weyer tábornok, koncentrációs táborok létrehozása), az amerikai sajtón keresztül a közvéleményt is sokkolta (Pulitzer). Bár a spanyol kormány függetlenséget ajánlott fel Kubának, ez nem elégítette ki a felkelőket. Amerika beavatkozására a Maine cirkáló felrobbantása adott alkalmat, mellyel a spanyolokat vádolták. A megindult hadjáratban („ragyogó kis háború”) Kuba Keleti fele és Puerto Rico amerikai ellenőrzés alá került (1898). A békét Párizsban kötötték meg Az USA-hoz kerültek a Fülöp-szigetek is. az itteni felkelők elleni harcok csak 1901-re fejeződtek be Az USA 1899-ben meghirdette a nyitott kapuk elvét, vagyis részt kért a kínai

piacból. Kubával 1902-ben kötöttek szerződést. Kuba függetlenségének védelmébe beleszólási jogot nyert az USA, és létesíthettek Kubában flottabázist (Guantanamo). A beavatkozásról szóló részt 1934-ben visszavonták, de ez az amerikai befolyást nem érintette. 1898-ban Theodor Roosevelt fogalmazta meg a furkósbot-politikát: az amerikai érdekek sérülése esetén az USA joga és kötelessége megvédeni azokat. 17 A 19. század uralkodó eszméi Konzervativizmus Conservare: megőrizni, megtartani, fenntartani Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, 1790 („a konzervativizmus bibliája”), téziseket állít fel. A konzervatívok viszonya a felvilágosodáshoz: borzasztónak tartják, mivel az embert feljogosítja arra, hogy mindent megismerjen; az emberek többségét túlságosan racionálissá tette: kitörölte a tradíciókat az emberekből. A konzervatívok viszonya a forradalomhoz: egy országot egy élő organizmushoz hasonlítanak,

mely működését a forradalom veszélyezteti, veszélybe kerül működése az erőszakos beavatkozástól. A konzervativizmus jellemzői: A tulajdon szent és sérthetetlen. Mindenben hierarchiát lát: az alá és fölérendeltségi viszony a legfontosabb mindenhol (család, munkahely, ország), nélküle nem működik a rendszer. Állam és egyház összekapcsolása, az állam irányítja az egyházat (franciák szerint fordítva: ultramontánizmus: a pápának politikai hatalmat kell adni). Hatalmi ágak szétválasztása: a végrehajtó hatalom a legerősebb legyen. Nem kellene mindenkinek szavazati jogot adni: az emberek általában nem alkalmasak a politizálásra. Minden ország más: nem támogatják az összkonzervatív mozgalmat, fontosnak tartják a tradíciókat. Az alapvetően rossz: hierarchiában kell élni. A konzervativizmus megjelenési formái: Minden jó, ami régen volt: vissza kell térni az ősállapothoz (ultrakonzervativizmus): X. Károly vissza akart térni

az 1789 előtti állapotokhoz. A jelenlegit szeretnék mindenáron fenntartani: Metternich szerint minden reform szétesést idéz elő. Az a jó, ami most van, de lehet rajta változtatni (reformkonzervatívok): Benjamin Disraeli (gazdag zsidó család sarja, kirekesztik). Liberalizmus Eredeti jelentése: bőkezű, szabadelvű, rendes, biztonságos. Előzmények: Locke: a hatalom szétválasztásának elve. Montesquieu: a törvények szelleméről: az igazságszolgáltatást is el kell választani. Rousseau: a szabadsághoz való jog. Voltaire: állam és egyház szétválasztása. Alapvetően a felvilágosodás és a francia forradalom gyermeke. 1812, Riego nevezi magát először liberálisnak: kb. 20 fős csapattal puccsot szervez Spanyolországban: alkotmányos monarchiát akarnak. A felvilágosodást elfogadják, dicsőítik: megjelenik az egyén feltétlen jogának a tisztelete; korlátlan lehetőségeket ad az egyénnek, a világ megismerésének; valamiféle haladást jelent.

Viszonyuk a francia forradalomhoz: a revolúció helyett evolúciót szeretnének: elvetik a forradalmat, mert erőszakot szül. A liberalizmus jellemzői: Az egyén jogainak feltétlen elismerése. A törvényhozó hatalmat kell erősíteni mindenhol. Szélesítenék a választójogot (szerintük a politika nem „úri huncutság”), de a munkásmozgalommal nem szimpatizálnak. Az önkormányzat nagyon fontos számukra, a vidéki önkormányzatok jelentőségét próbálják erősíteni. Az államot és az egyházat szét kell választani: az adott vallást tartsák el a hívők. A szabad piaci versenyt örökérvényűnek tekintik, annak ellenére, hogy a század második felében egyre inkább be kellene avatkozni az államnak (szegényeket segíteni kellene). Pont ezért, a liberalizmus kezd háttérbe szorulni: Angliában az I. Világháború végéig eltűnik a liberális párt Az állam legfontosabb feladata, hogy az egyén szabadságát biztosítsa, ne avatkozzon bele az

életükbe. „az állam olyan, mint egy éjjeliőr” A szabadságmozgalmakat felkarolják: feketék emberjogi harcai, feminizmus. A liberalizmus képviselői: J. S Mill: „A szababadságrul”: a liberalizmus bibliája Az egyén jogainak kell érvényesülni a közösség érdekeivel szemben. Wilhelm Humboldt (oktatáspolitikus): leírja az állam feladatait (éjjeliőr); papírra veti a Panamacsatorna megépítésének lehetőségét. Benjamin Constanz: állam és egyház viszonya Ricardo, Smith: a „politikai gazdaságtan” c. könyv szerzői; a mű a szabadversenyes kapitalizmus bibliája. A liberális politikusoknak két fajtájuk van: 1. Mérsékelt szabadelvűek (főleg Anglia): kicsit közelebb állnak a konzervativizmushoz, életmódjukban konzervatívok, gondolkodásmódjukban liberálisok (pl. Gladstone, Deák Ferenc) 2. Polgári radikálisok: makacsul ragaszkodnak a klasszikus elvekhez, nem engednek Hajlanak a baloldallal való tárgyalásra, de a szövetségtől

elzárkóznak. (pl Clémenceau) Szocializmus: Socius: társ (a kifejezést Franciaországban használják először). A korszakban egyben kommunistát is jelentett (a 19. század végén vált ketté a két fogalom) Előzmények: Korai utópista szocialisták (Morus Tamás, Campanella, Harrington, Morell), akiknek jellemzői: Az ember alapvetően jó, csak a körülmények rosszak, meg kell változtatni a körülményeket. Pacifisták, mindenfajta erőszakot elutasítanak. A hatalmon lévők jók, el kell nekik mondani, mi a probléma, és ők önként kivonulnak a hatalomból. Az oktatásra, művelődésre sok gondot fordítanak. A férfi és a nő minden tekintetben egyenlők. A vallásra igazából nincs szükség, de nem igazán lehet betiltani sem. 19. századi utópista szocialisták: Owen: 4-5 üzemmel rendelkezett: óránként szünetet tartott, üzemorvost alkalmazott, lakást építtetett a munkásoknak, a gyerekeknek óvodákat, iskolát alapított. Sorban állnak nála a

munkások. Később Amerikába ment, és az amisok szektája (őskeresztények) mellett vásárolt földet. Teljes vagyonközösséget akart felépíteni. Egy kis csapattal próbálta megvalósítani, de nem tudták magukat teljesen elzárni a külvilágtól. Saint-Simon: nemesi származású. A társadalom különböző osztályokból áll (24 osztályt talál ki, amit később Marx kettőre csökkent). Fourier: szektavezér. Meghirdeti a falanszter-elméletet, amit a jóléti társadalom csúcsának tekint, boldogságot, teljes egyenlőséget ígér. A férfiak és a nők teljesen egyenlők, a nőkben jelentős tömegbázist nyer. Cabet: Ikaria, elképzelt világról ír. Marx és Engels: Marx teoretikus, Engels gyakorlatias. Jogászok Marx 20 nyelvet beszélt, de Engels jobban szónokolt. Kommunista kiáltvány: 1848. a világ szinte összes nyelvére lefordították „Világ proletárjai egyesüljetek”, Madagaszkártól Kanadáig ugyanazok a munkások érdekei. A

nacionalizmus nem tekintik fontosnak. Kik a legnagyobb veszély forrásai: Metternich, orosz cár, pápa. A történelem osztályharcok története: mindig két osztály áll egymással szemben. A burzsoázia valamikor jó volt, de most szemben áll a munkásokkal. Forradalmat kell csinálni, de ha nem csinálnak akkor is jönni fog. A forradalom erőszakot jelent (szemben állnak a konzervatívokkal és a liberálisokkal), ha megvan a hatalom, azonnal nem lehet demokráciát csinálni, átmeneti proletárdiktatúrára van szükség. A magántulajdon szentségét meg kell szüntetni, helyette állami tulajdon kell. „A vallás a nép ópiuma” (Lenin szerint az orosz nép vodkája), a vallást egy gondolatrendszerrel kell pótolni, mely racionális alapokra van helyezve. A nők és a férfiak egyenlők. A szocializmus megszünteti a prostitúciót is. 2 osztály: burzsoázia, proletariátus: a parasztság mintha nem is lenne (reakciósok). 2 dologról nem beszélnek: Hol és Mikor

lesz forradalom? 1848 után egyre szkeptikusabbak lettek: Nyugaton képzelték el a változást: úgy vélték a kapitalizmus kifutott, meg kell változtatni. A Kommunista Kiáltvány korának egyik legnagyobb hatású műve volt. 1867, Tőke: a legjobb elemzése a nyugat-európai civilizációnak. 1863, London: I. Internacionálé Fő cél: a tagszervezetek irányítása egy nagy vízfejként: rengeteg irányzat alakul ki. 18. Pápaság és politikai katolicizmus VII. Piustól XIII Leóig 1798-ban Rómában kikiáltották a köztársaságot, VI. Piust megfosztották a világi hatalmától, és fogságba vetették, ahol meghalt. A bíborosok – mivel Rómában erre nem volt lehetőség – Velencében gyűltek össze pápaválasztásra. A helyszínt és a költségeket az osztrákok biztosították Három hónap után Chiaramonti bíborost választották meg, VII. Pius néven (1800-1823) VII. Pius nem váltotta be az osztrák reményeket, ahelyett, hogy a koalíciót pártolta volna a

Napóleonnal való megegyezést kereste. Célja az Egyházi Állam helyreállítása és a francia egyház rendezése volt. Az állapotok rendezése Napóleonnak is érdeke volt A tárgyalások 1800ban kezdődtek, és a Konkordátumot írták alá (1801) A szerződéssel lehetőség nyílt a pápai állam helyreállítására, biztosította a katolicizmus elsőségét a gallikán egyházzal szemben (de megengedte a szabad vallásgyakorlatot); Napóleon kezébe adta a püspökök kinevezetésének jogát (akiket a pápa megerősít), és kötelezte az államot a Klérus költségeinek fedezésére. A be nem hódoló püspököket a pápa megfosztotta méltóságuktól. Végső soron a Francia Köztársaság elismerte a Pápaságot, de azt az állam szolgálatába állította. A Konkordátumot Napóleon egyoldalúan 27 cikkellyel egészítette ki, melyek a gallikán jogokat fogalmazták meg. VII. Pius az együttműködés jeleként részt vett Napóleon császári koronázásán is A

koronázási ceremónia a pápa megalázása volt (Napóleon kivette Pius kezéből a koronát és maga tette fejére), így Pius nem akarta Franciaországban berendezni székhelyét. Visszatért Rómába, és kinyilvánította semlegességét. Napóleon újra támadás alá vette az egyházi államot, majd 1809ben megszüntette azt Pius hiába kért, nem kapott segítséget Így csak annyit tehetett, hogy kiközösítette Napóleont. Az osztrákok veresége után Napóleon letartóztatta a pápát, felfüggesztette a Konkordátumot, és szétkergette a pápának ellentmondani nem akaró zsinatot. Orosz kudarca után Napóleon igyekezett új konkordátumot aláírni a pápával, aki először mindenbe beleegyezett, de miután értesült a császár valós helyzetéről visszavonta ajánlatát. Lipcse után térhetett vissza Rómába, és megkezdte az Egyházi Állam helyreállítását. A pápaság világi hatalmának helyreállítása a Bécsi Kongresszuson történt meg, de a

szekularizált birtokok visszaadásába a nagyhatalmak már nem mentek bele. 1815-ben létrehozott Szent Szövetséghez VII. Pius közvetlenül nem csatlakozott Az egyházi államban a restaurálás mellett figyelembe vették a területek eltérő fejlettségét is. A mérsékelt Consalvi viszont a külügyekkel volt elfoglalva, a belügyeket intéző Rivarda és Pacca bíborosok viszont az 1789 előtti állapotok maradéktalan helyreállítását akarták. Ez a kettősség és a 20-as évek carbonari mozgalmai aláaknázták a Pápai Államot. A mozgalom betiltása kevés eredménnyel járt. Pius nevében Consalvi konkordátumot kötött az európai államokkal: A BourbonFranciaországban hallgatólagosan a Napóleoni konkordátum maradt érvényben, Német területeken pedig az egyes államokkal külön-külön kellett megállapodni. A Habsburg birodalom a jozefinista hagyományokra támaszkodva elzárkózott a megegyezéstől. A pápaságon belül kitermelődtek a tradícionalizmus

(polgári forradalom tagadása) és az ultramontánizmus (a pápa világi hatalmának fősége) eszméi. A pápaság a Bécsi kongresszus Európájának változtathatatlanságának hitében élt. 1823-ban új pápa, XII. Leó (1823-29) Eltörölte Consalvi reformjait, abszolutista uralmat vezetett be. Politikai perek folytak a carbonarik ellen Az oktatást a jezsuitákra bízták, a cél a lojális egyházi elit kiképzése volt. 1824-ben megtiltották más iskolák működését Rómában a reakció elve lépett érvénybe. XII. Leót a beteg VIII Pius követte (1829-30), de helyette bíborosa, Albani kormányzott VIII Pius a püspökök feletti pápai autoritást hangsúlyozta. Elismerte a júliusi forradalom vívmányait Franciaországban, de a carbonarikat ő is elítélte. 1831-ben a konklávé XVI. Gergelyt (1831-46) emelte pápává Elutasította a polgári és nemzeti törekvéseket. Harcot folytatott az osztrák nemzeti mozgalom ellen Elhatalmasodott alatta a korrupció,

gyakori volt a kiátkozás. Még a pápai állam óvatos reformjait is elutasította Elítélte a vallásszabadságot és a különféle mozgalmakat. Közben a liberális katolikusok a katolicizmus és a liberális államok kibékítésére törekedtek. Először Belgiumban ismerték el a polgári jogokat, elválasztották az államot az egyháztól. Szószóló: Lamennais (XVI Gergely eretneknek mondta) Gergely szemben állt a Risorgimentával is. Egyedüli pozitív tevékenysége a missziók támogatása volt. Gergely utóda IX. Pius (1846-78) Bár mereven szembehelyezkedett a kor eszméivel, mégis ő lett a modern pápaság megteremtője. Megválasztása után mérsékelt liberális reformokba kezdett Amnesztiát hirdetett az Egyházi állam elítéltjeinek, enyhítette az egyházi cenzúrát, és önkormányzatot adott Rómának. A felállított Államtanácsban világiak is helyet kaptak, létrejött a polgárőrség is. A reformok hatására az osztrák katonai jelenlét

megerősödött és állandósult. Pius alkotmányt is adott és minisztériumot hozott létre. A 48-as forradalmak idején a Pápai Állam védelemre rendezkedett be, a piemonti-osztrák háborúban semlegesnek nyilvánította magát, ezért az olasz hazafiak a nemzet árulójának nevezték. A liberális minisztériumok helyére jobboldali kormányt nevezett ki, de ennek vezetőjét megölték. Rómát is elérte a forradalom, Piusnak menekülnie kellett. Kiátkozás terhe mellett tiltotta meg a katolikusoknak, hogy részt vegyenek a politikai életben. Pius a reakció felé fordult. A liberalizmusban már csak a forradalmat látta Francia segítséggel sikerült visszatérnie Rómába, és szigorú restaurációt valósított meg. Mindenkit, aki államát kritizálta egyházi ellenségnek kiáltott ki. Elérte az Ausztriával való egyezséget. Uralma alatt teljessé vált a pápai főhatalom a katolikus egyházon belül. Kialakult az egyházi centralizmus. A tudományosság és

materializmus terjedése ellen a Mária-kultuszt elevenítette fel. Az itáliai fejlődést nem tudta meggátolni, de folyamatosan elutasította Cavour eszméjét (szabad egyház a szabad államban), és kiátkozta az olasz állam létrehozóit. Kellemetlenül érintette, hogy a francia csapatok kivonultak Itáliából, elismerve az olasz függetlenséget. Pius kiadta a Quanta cura enciklikát (1864), deklarálva szembenállását a polgári világgal. 1868-ban Non expedit bullájában a katolikusok politikában való részvételét tiltotta meg. 1870-ben kiadta a Csalhatatlansági Dogmát. Ezzel a pápai abszolutizmus tetőpontjára ért Egyes államok (Ausztria, Poroszország) nem engedték kihirdetni a bullát. Ez vezetett a Monarchiában a placetum regium újbóli bevezetéséhez és a német kultúrharchoz. Miután a franciák Sedannál vereséget szenvedtek a poroszoktól, nem maradt, aki a pápa világi hatalmát biztosítsa. Olasz csapatok megszállták a pápai államot, és

népszavazás mondta ki az Olaszországhoz való csatlakozást. Pius fogolynak nyilvánítva magát a Vatikánba zárkózott Az olasz parlament a garanciális törvényekkel megfosztotta a pápát a világi hatalomtól, de elismerte az egyetemes egyház fejének, és biztosította személyes szuverenitását és sérthetetlenségét. A pápa visszautasította az ajánlatot, és az olasz államot sem ismerte el. Álláspontján haláláig kitartott. Utóda XIII. Leó (1878-1903), a 19 század legjelentősebb pápája lett Felismerte az oldás szükségességét, hogy az egyház kitörhessen elszigeteltségéből. Programja az egyház és a modern kultúra összebékítése volt. Ennek érdekében kapcsolatot létesített liberális kormányokkal, polgári államokkal. Módszerei közül a legfontosabb a kompromisszum volt Az egyházon belül tovább folyt a központosítás. A katolikus egyház filozófiájává emelte Aquino Szt. Tamás tanait Célja a hit és tudás összeegyeztetése

volt Ő rendezte be a Vatikáni Könyvtárat, a nép keresztény nevelésében eszközként kezelte a sajtót. Elsősorban politikus pápa volt, enciklikáiban az állam és az egyház viszonyát taglalta. Kimondta, hogy bármely államformát elismeri, ha az lehetővé teszi az egyház szabad működését. Franciaországot és Itáliát kivéve a katolikus politikai pártok önállóságát hirdette. Ideálisnak a Német Centrumpártot tekintette. Bizottságot hozott létre, hogy a szociális kérdéseket egyházi szempontból vizsgálják (Freiburgi Unio). A német szociálpolitikai törvényhozást szembeállította a keresztényszocializmussal 1891-ben adta ki a Rerum Novarum enciklikát, amelynek kiváltó oka a munkásmozgalom nemzetközivé válása volt. Ebben elismerte a munkásság jogát a szakszervezetek létrehozásához, tudomásul vette az osztályok létét és ellentétét, s ezek kibékítését a keresztényi szeretetre alapulva vélte megvalósítani. A szociális

kérdés megoldásában egyaránt illetékesnek tartotta az államot és az egyházat. Elismerte a munkások önsegélyezésének jogosságát és a sztrájkjogot A szocialista mozgalom erősödése miatt később visszakozott ettől a fajta politikától. Támogatta missziókat, álma az egyházak újraegyesítése volt. VII. Pius 1800-23 XII Leo 1823-29 VIII Pius 1829-30 XVI Gergely 1831-46 IX Pius 184678 XIII Leo 1878-1903 19. A hatalmi tömbök kialakulása és az első világháború előzményei. Az I. világháború előtti hatalmi tömbök kialakulása nem kis mértékben Bismarck külpolitikájának az eredménye volt. A francia-porosz háború porosz győzelmét követően létrejött az egységes német állam, Franciaország pedig területi veszteség (Elzász-Lotharingia) mellett hadisarcot is kellett, hogy fizessen, s a presztízsvesztesége is igen jelentős volt Bismarck – 1862 óta kancellár – tisztában volt azzal, hogy a franciák nem hagyják majd annyiban

a dolgot, a revans-szándék valóban felerősödött a franciákban. Bismarck ezt a külső fenyegetettséget a belső egység megteremtésére használta fel. Eltökélt szándékává vált a franciák elszigetelése, valamint az európai béke fenntartása. Legfőbb veszélynek egy Németország elleni szövetséget tartott, ezért mindent megtett, hogy Franciaországot elzárja a lehetséges szövetségeseitől (Oroszország, Monarchia). Amikor a franciák a vártnál hamarabb visszafizették a hadisarcot és helyreállították a hadsereg létszámát, Bismarck azonnal szövetségi rendszer kiépítésébe kezdett. Ennek érdekében 1872-ben találkozót szervezett I. Vilmos, II Sándor, és Ferenc József között A találkozónak írásos dokumentuma nem készült. Az orosz viszonyban szerencsés körülménynek számított Vilmos és Sándor rokonsága, valamint a poroszok semleges magatartása az 1863-as lengyel felkelés idején. A két uralkodó végül 1873ban kötött

katonai segítségnyújtási szövetséget Bismarck a Monarchia felé is kereste a szövetség útját, de az csak Benst külügyminiszter bukása után, Andrássy Gyula pozícióba jutásával vált lehetővé. Andrássy a háromoldalú katonai szövetségbe nem egyezett bele, de elfogadta a Három Császár Szövetségét (1873), melyben megállapodtak, hogy 3 ország érdekeinek ütközése esetén békésen egyezkednek, európai békét veszélyeztető háborúban egymással lépnek szövetségre és katonai beavatkozás esetén külön kötnek egymással megállapodást. A német-francia háború esélye (1875) felerősödött, de sikerült elhárítani. Az oroszok és Ausztria közötti ellentétet a Balkáni válság (1875) élezte ki: az oroszok azonnali beavatkozást sürgettek, Ausztria viszont török belső reformokat akart elérni. Végül Reichctadtban egyeztek meg: Oroszország nem támogatja a nagyszláv állam létrejöttét, Ausztria pedig semleges marad az

orosz-török háborúban (1877-78). Németország viszont igyekezett távol maradni a török háborútól, így egyre inkább a Monarchiával való kapcsolatokat kereste. Oroszországban erősödött a német-ellenesség és a franciabarát politika. Ausztria is Németország segítségével kívánta rendezni a keleti kérdést, így 1879-ben Gasteinben megkötötték a Kettős Szövetséget. Bismarck ettől függetlenül ragaszkodott az orosz szövetségeséhez (1881) felújították a Három Császár Szövetségét is. Felmerült Olaszország csatlakozása is a szövetségi rendszerhez. Az olaszok a franciákkal való ellentét (Tunisz birtoklása) miatt fordultak Berlin felé, és léptek be az így Hármas Szövetséggé bővült rendszerbe (1882). Ezzel rendeződött Bécs és Róma viszonya is 1883 Románia is belép 1887-re a Három Császár Szövetsége összeomlott (a Monarchia befolyása nőtt a Balkánon, amit az oroszok nem szerettek). Németország viszont titkos

viszontbiztosítási szerződést kötött az oroszokkal (1887), mely szerint francia-német háború esetén Oroszország semleges marad, Németország viszont támogatja az oroszokat a tengerszorosok megszerzésére. Bármennyire is ügyeskedett Bismarck, rendszere már nem volt sokáig tartható. A Balkán kapcsán kiéleződött az orosz-osztrák konfliktus, mindkét oldalról sokan követelték a háborút. Bismarck minden erejére szüksége volt, hogy a háborús veszélyt elhárítsa (1887-88) Bismarck lemondása után az új kancellár Caprivi nem újította meg az oroszokkal a viszontbiztosítási szerződést. Ezzel Oroszország nemcsak a Monarchiával és Angliával, hanem Németországgal is szembekerült. Így Oroszország fontolóra vette a francia-orosz szövetség gondolatát. A két állam 1892-ben katonai szövetséget írt alá A nemzetközi politikában a még el nem kelt gyarmatokért folyt a verseny. 1894-ig japán-kínai háborúnak igazi nyertesei a

nagyhatalmak voltak, akik a béke revíziója után nagy területeket szakítottak. 1900-ban boxer lázadás Kínában, elfojtják Afrikában főleg Anglia és a franciák kívántak terjeszkedni. Anglia a búr területekre is szemet vetett és az angol-búr háborúban (1899-1902) megszerezte Transvaalt és Oranjét. A franciáktól Studaut sikerült elvenni. A világpolitikai változások az európai hatalmak szövetségi viszonyait is átrendezték. Olaszország nem mondta fel ugyan a Hármas Szövetséget, de 1902-ben rendezte ellentéteit Franciaországgal és semlegességet vállalt a franciák elleni háborúban. Az angol-francia ellentétek is rendeződni látszottak. Entente Cordiale: 1904-ben megegyeztek Egyiptom angol illetve Marokkó francia birtoklásáról, de elhatárolták érdekszféráikat ÚjFoundlandon, Sziámban és Madagaszkáron is. Japán 1894 óta készülődött a visszavágásra és 1902 (angol-japán megegyezés) óta korszerű haditechnika is volt a

birtokában. 1904-ben Japán megtámadta az oroszokat Port Arthurnál és súlyos vereséget mért rájuk. Szárazföldön 1905-ben verték meg az oroszokat A háború közeledést hozott az osztrák-magyar és orosz viszonyokban. A Pétervárott aláírt szerződésben mindkét fél semlegességet vállalt a másik háborúit illetően. Kísérlet történt a német-orosz közeledésre is, de amikor a cár a szerződést előzetesen francia szövetségesének is meg akarta mutatni, Németország visszalépett. Németország ekkor már nagyhatalmi státuszát építgette, és részt kért magának a gyarmatokból is. Törökországtól engedélyt kapott a Berlin-Bagdad vasút felépítésére. 1905-ben Vilmos személyesen ment Tangírba (Marokkó), és kijelentette, hogy a szultánnal mint független uralkodóval kíván kapcsolatot tartani, és Marokkó ügyében kongresszus összehívását javasolta (Marokkó ekkor francia érdekterület). Bár Németország diplomáciai sikerként

könyvelhette el, hogy a franciák beleegyeztek a kongresszusba, és létrejött egy német-orosz megállapodás, ami azonban sosem lépett életbe, és a kongresszus német igények ellen döntött. Németország visszavonult, az angol-orosz, francia-orosz együttműködés pedig megszilárdult. Francia közvetítéssel Anglia és Oroszország is közeledett egymáshoz. Siettette a tárgyalást a gyorsan épülő Berlin-Bagdad vasút. 1907-ben Anglia és Oroszország szövetséget kötött A világháború előtti évekre már a feszült helyzet volt jellemző. 1908-ban a Monarchia bekebelezte Bosznia-Hercegovinát. Németország folytatta a fegyverkezést és a flottaépítést, minden angol közbenjárás ellenére. 1911-ben a Panther nevű hajóval megkísérelte elfoglalni Marokkót, de a II. Marokkói válság is Németország visszavonulásával zárult. Az első háború Olaszország és Törökország közt folyt, afrikai gyarmatokért. Tripolisz olasz kézre jutott (1911). Az

arab ellenállás miatt a rövid háború 1912-ig húzódott Olaszország csak úgy tudta elérni a célját, hogy Törökország ellen a Balkánon is háborúk törtek ki. Az orosz és osztrák viszony megromlott, és a Balkán felé való közömbösséget kihasználva a Balkán államok szövetségbe tömörültek (Balkán szövetség 1912), és harcot indítottak Törökország ellen. A győzelmek feletti öröm korai volt: Olaszország ugyan pártfogásába vette a szláv államokat, de a Monarchia határozottan lépett fel Szerbia tengerhez való kijutása ellen. Az 1912-ben összeült Konferencia nem tudta megállapítani az új határokat, mivel mindkét résztvevő túl nagy részt követelt magának. A vita 1913-ban újabb fegyveres konfliktussá fajult, de a Balkán államai már nem az elnyomó Törökország, hanem egymás ellen fordultak. A hegemóniára törekvő Bulgária Szerbiától vereséget szenvedett. A Balkáni viszály azonban már elindította azt a

folyamatot, mely az I Világháborúba torkollott. 20. Oroszország története a napóleoni háborúktól a krími vereségig. Tendenciák a XIX. században: hatalom gyakorlás módja: cári önkényuralom az államnak alá van rendelve az egyház az egyház közvetíti az emberek felé az alázatosságot a viselkedésben 1796. Katalin halála a korszakhatár minden cárnak meggyűlik a baja a reformokkal. (A legnagyobb reformer: II. Sándor, /1855-71/16 merénylet ellene) Oroszország terjeszkedik: határait tolja ki – mint egy amőba amit elfoglalt azt szervesen beépíti birodalmába mind gazdaságilag, mind politikailag azonnali orosz nemzetiség betelepítése az újonnan meghódított területekre /többen lesznek, mint a bennszülöttek, ld.: Baltikum / hasonló kegyetlenséggel gyarmatosít, mint Gb. Örményország + Grúzia: könnyen beadták a derekukat. Miért?- jobban félnek a Töröktől, mint az Oroszoktól. 1805-10 Megadják magukat Csecsenek: 1815-40 háború a Cse

– O között = 0 -l Samil a Csecsenek vezetője programot is ad, de Paszkievics legyőzi a gerilla háborúban. Belpolitika: a társadalom szerkezete hiánya a./ nem létezik: szabadparaszti réteg / 7o-8o% fél rabszolga parasztok / b./ nem létezik: polgárság katonatiszti réteg értelmiség próbál polgárság lenni c./ az ipar elavult, a gazdaság szegényes, viszont van 1milliós hadsereg 1796-1801. I Pál lett a Cár II Katalin fia nem szerette az anyját apját rehabilitáltatva, újra temetteti a minta Poroszország, sok mindent át akar venni a Poroszoktól a hadseregben D mintára új egyenruha, egyes egységeknél D vezérleti nyelv pravoszláv vallás helyett - protestantizmus Lengyel emigránsok hazahívása, és a Lengyel politikai foglyok szabadon engedése (Koszciuszkó Tádé és Poniatowsky Szaniszló/ Új külpolitika: szakít Gb-val barátkozik, Franciaországgal sok betegségben szenved, szereti az állatokat sok mindennel kísérletezik a./ tiltások: a

parasztot nem lehet elárverezni, napi „2” forradalom b/ Szuvorovot az egyetlen Napóleon, verőt száműzi O-ból. Kötelezővé teszi a szakállviselést Kegyetlenek, akiket nem szeretnek az Oroszok: Kutaiszov borbély. 1800. 01 Államcsíny készülődik I Pál ellen Szt. Pétervár rendőrkapitánya: Panyin szervezi meg az államcsínyt 3 fő gyilkolja meg I Pált 1801-25. I Sándor / Angyalarcú / kompromisszum készebb, mint I. Pál Egy tanító Laharpe /Ch/ két kiemelkedő barát: Szperanszkij és a Kazah Kocsubej 1801-12. Oroszország a reformok korát éli Adam Czartoryski Lengyel tanácsot adó meg honosítják a minisztériumi rendszer miniszterek, államtitkárok / 9 minisztérium: bel –kül –pénz –hadügy -stb/ Minisztertanács 1820-tól/ szabad vallásgyakorlat beengedik a külföldi hittérítőket, térítést engedélyez. A Ny-i területeken, baptisták, unitáriusok, templomépítés, protestáns +katolikus pénzjuttatás. iskolák alapítása / F

iskolák/ útlevéllel szabad utazások minden szót ki lehet mondani a cári birtokon javul a parasztok helyzete. pl: Baltikum, a földesúr, szerződést köt a parasztokkal a kötelezettségeket egységesítik nem lehet szét választani a családokat új testületek az uralkodó mellett a./ Szenátus – vitatkoznak az államtanács által kitalált dolgokról – helyettesíti a legfelsőbb bíróságot b./ Államtanács – az uralkodó legszűkebb testülete, előkészít, javaslatot tesz c./ Kormány – végrehajtó szerv miniszterek A Cár nevezi ki őket, és neki felelnek Napoleóni háborúk. 1812-13. Ellenreformok időszaka Miért? I. Sándor megijedt O-tól Túl gyorsan alakul át azért nyertek Napóleon ellen, mert az önkényuralom jól működött / Krisztus – Antikrisztus/ transzcendens gondolatok: Megmentette Európát! 1/ a Katolicizmustól Litván jósnő befolyása 2/ Napóleontól 3/ Oroszország legyen Európa csendőre Ellenreformok: Szperanszkij

átnyújtja a Dumára vonatkozó javaslatát. Szperenszkij száműzetve Szibériába, (Irkutszk1817-19-ig, utána Lengyelország kormányzója) • Egy zseniális talpnyaló kinevezése Sándor mellé: ARAKCSAJEV, • Arakcsajev kormány 1810-25-ig. Hangulatjavító reformjai: megtiltja a vodka, vödörben történő árusítását. Heti 2 üveg A reformok eltüntetése Aki hazatér nyugatról: átnevelni, irány Szibéria A filozófia hallgatása betiltva, nem lehet külföldre utazni. Szabadkőművesek Szentpétervár, Moszkva. 1820. Dekabrista mozgalom • • • Katonai telepek meghonosításának ötlete. Határ menti települések lakosságát kötelezik: l./ Katonáskodásra 2./ Földművelés – fiatal férfiakat telepítenek be 1824-25. Probléma a katonai telepek rendszerével 1825. nov I Sándor útra kel Szibéria felé I Sándor útközben meghal sárgalázban Fiai: Konsztantyin és Miklós (1825-55) Lengyelország helytartója 1821-ben lemond öccse javára.

Katonacár Katonás szemlélet Dekabristák: Déli -Északi Társaság • Központ = Szentpétervár. Mérsékeltek • cárizmus marad, de Alkotmányos Monarchia kell • 2 kamarás rendszer, jobbágy felszabadítás • vezetője: a költő RILEJEV+TURGENYEV+ PUSKIN 2. Déli -Társaság Radikálisok, Kijev • • • • • puccsal átvenni a hatalmat átmeneti diktatúra jobbágy felszabadítás új választójogi tv, új alkotmány vezetője: MURAVJOV APOSTOL 1825. dec 24-25-26 A dekabrista felkelés kitudódik, és I. Miklós beiktatási ceremóniáján nem történik felkelés. I Miklós tárgyalni kezdett a felkelőkkel Szentpétervár főterén, de a felkelők Megsebesítették I. M követét,= sortűz I M 5 halálos ítéletet hoz • • • adót csökkent megszünteti a korrupciót novellákat irat: Gogol - Revizor Szlavofil és Nyugatos mozgalom. Keleti kérdés. • 1774 Kücsük – Kajnardzsi béke óta O törekszik a Balkánra. A térség megosztott.

1820-30’. Megerősödött a Gr +Szerb térség, erősödik Havasalföld, Moldva, Bulgária. Tr –Sze +Gr engedélyezték az ortodoxvallást, ez lett a vesztük mivel az ortodoxia lett az ellenállás kiinduló pontja. Tr -Bosznia-Hercegovina = Muszlim. Átnevelték a térség lakosságát Gr-k nagyon komoly pozíciókat sikerült kivívniuk a Tr birodalmon belül. A Gr-k Komoly pozíciót vívtak ki Ny -Európában és O-ban is. Gazdasági megosztottság: A Tr birodalmon belül van egy terület, ami ki akarja magát szakítani. 1820. EAK-ban Mohamed Ali reformokat hajt végre 1833 I EAK vállság. 1833. Az Oroszok már csak 25 km-re vannak Konstantinápolytól A Tr-k az O-tól kérnek segítséget. O - Eak: 1-0 Az O-k diktálnak a békében. O-é lett a tengerszorosok ellenőrzése Ekkor ébredt Gb. Hunkiar Iszkaleszi béke O + Tr – Eak 1839 II EAK vállság. Ibrahim + Gb – F, O 1839. Londoni egyezmény: O lemond arról, hogy katonai hajóival áthaladjon a tengerszorosokon. I.

Miklós /1825-55/ • az önkényuralom nála csúcsosodik ki leginkább • iskolákat hoz létre • újra tiltja a parasztok eladását, a családok szétválasztását • békebírák / a központ emberei / utazása vidékre, bíráskodás a nép és a fdúr között • Kultuszminiszter: UVAROV, megalapítja, a szent háromság tanát 1./ Pravoszlávia:- a cári rend hierarchikus, egyház alárendelve az államnak, az egyszerű emberek megalázkodjanak a hatalom előtt Az egyháznak nincs autonómiája=1721 Szent Szinodus. 2./ Önkényuralom:- Oroszországnak az autokrácia a legjobb A Cártól függ minden A Cár jó: ha valami probléma van, nem a cár és nem a nép, hanem a kettő közé beékelődött csoportok miatt van! (1894-ig ez a tendencia. II Miklósnál ez már nem létezik, Őt nem szereti az O. nép) 3./ Népiesség:- az igazi Orosz néplélek vidéken van, a lelke a faluközösség, nem érdekes, hogy nincs szabadságuk. 1833. Az Orosz törvénykönyv kiadása

Ügyosztályok (63) létrehozása, mert a minisztériumok, nem működnek. 2. Ügyosztály:- a parasztság ügyeivel foglalkozik 3. Ügyosztály:- a későbbi politikai rendőrség, vezetője: BENKENDORF • jól működő szervezet, sok pénzzel, ügynökökkel, provokatőrökkel • 1870-ben átkeresztelik: OHRANA-ra = őrség, védelem. • KÁRKIN egy vezérkari tiszt, aki ért a gazdasághoz, és rendbe teszi azt. Általánosan elfogadják a Rubelt, a rubel stabil lesz. Gabona exportőrré válik O Oroszország terjeszkedik, de több 10 éves lemaradása van Eu-hoz képest, pl.: a Hadsereg és a gazdaság területén. Sikeres: Közép –Ázsia =Problémás: Afganisztán- pedig a legjobb Orosz hds. Távol –Kelet = van itt. Probléma: Európában: -Nyugaton – Lengyelország – tovább nem tud hódítani Északon: – SF -tovább nem tud hódítani. Marad: -Délen a Balkán –hipotézisek: a./ „Csak„ b./ pravoszlávok, /ortodoxok/ c./ szlávok, mániájuk a Törökök

kiűzése a Balkánról 1852. Első csapás: Moldva+ Havasalföld = Európa nem szól semmit Palmerston: „Nem akarok sok birkazabáló embert látni Európában!” Az Osztrák Monarchia is a Balkánon akar terjeszkedni. a./ A pravoszlávia terjeszkedésének megakadályozása b./ A monarchiának terjeszkednie kell A monarchia nemzetközi konferenciát sürget, Gb-t bevonva. (Urbán Aladár szövgy F. J és I M levelezése) F: III. Napóleon – visszaadni F nagyságát, ehhez konfliktusra van szükség Gb: Tr: Szinopé kikötőjében az Orosz flotta tönkre veri, így a Fekete-tenger is O.-é Gb +A +F = szövetség, de A csak akkor avatkozik be, ha O. nem vonul ki Moldvából és Havasalföldről Disraeli: „Csipkedjük meg a Medve talpát”. Krím félsziget 1853 Vlagyivosztok kikötőjét Kronstadt kikötője a SF -öbölben Gb támadás éri 21. A lengyel kérdés a 19. században A 18. század végén Lengyelországot a 3 nagyhatalom Oroszország, Poroszország és Ausztria

feldarabolták egymás között (1772, 1793, 1795). A napóleoni háborúk során a porosz-lengyel területeket Varsói Hercegség néven a Szász Királysághoz csatolták, így a Rajnai Szövetségnek is része lett. Kisebb lengyel területeket Oroszországhoz csatoltak (Tilsziti béke 1807). A lengyel területek feletti uralom a napóleoni háborúk végeztével a Bécsi Kongresszus egyik sarkalatos pontja lett. Mind az oroszok, mind Ausztria, mind a poroszok igényt formáltak a lengyel területekre. Sándor a poroszokat a lengyel területekért Szászországgal, Ausztriát Galíciáért cserébe kisebb német fejedelemségekkel akarta kárpótolni. Angliának ez a rendezés nem volt ínyére, mivel az orosz érdekek megvalósulása Franciaország erősödését is magával vonta volna. Felvetette a független Lengyelország gondolatát is, de maga sem gondolta komolyan. Megpróbált szövetségre lépni a poroszokkal és az osztrákokkal Oroszország ellen, de a porosz a cár

nyomására visszakoztak. Talleyrand ekkor felajánlotta szövetségét Angliának és Ausztriának (Bécsi Titkos Szerződés, 1815). A Kongresszuson végül Lengyelország nagy részét Varsóval Oroszország kapta meg. A lengyelek alkotmányt kaptak, és látszólagos függetlenséget élveztek. A Varsói Nagyhercegség nyugati fele Poroszországé lett. Ausztria Galíciát és Ladomériát kapta meg. Krakkó független köztársaság lett A lengyel területek feldarabolása a függetlenségi vágyat nem tudta elnyomni. Bár az oroszlengyel területek viszonylagos függetlenséget élveztek, igen erős volt az elszakadási vágy A francia júliusi forradalom után a vágyak határozott formát ötlöttek. A nemesség nem akart a törvényes keretek közül kilépni, ezért a cárhoz fordult az 1772 határok visszaállításáért. A határozott elutasítás után azonban csak a felkelés maradt. 1831 jan 21-én az OGY kihirdette Lengyelország függetlenségét (november óta már

felkelés zajlott). A kormány élére A Chartonisky került. A lengyelek ügyét egész Európa rokonszenvvel kísérte, de fegyveres segítségre senki sem volt hajlandó. Ausztria és Poroszország a birtokukban lévő lengyel területeket elzárták a felkelt területektől. A cári túlerő Osztrolenkánál legyűrte a felkelést 1831 szeptemberében Varsó kapitulál. A felkelést megtorlás követte: ezrek kerültek börtönbe, internálótáborokba. Az ország elveszítette jogainak javát. Feloszlatták a hadsereget és a seimet Orosz pénzrendszert vezettek be A politikai szervezkedést a Nagy Emigráció vette át. Chartonisky herceg az európai udvaroktól próbált támogatást szerezni. A szervezkedések a krakkói felkelés (1846) és 1848-49 kisebb lépéseinek kudarca után háttérbe szorultak. A lengyel fiatalság azonban ápolta a novemberi forradalom emlékét. A 30 évforduló alkalmából (1860) megmozdulásokra is sor került, mire a hatóságok betiltották a

szakmai társaságokat. A földalatti szervezkedést újoncozással akarták megakadályozni. Ez az intézkedés váltotta ki a titkos Nemzeti Bizottság (1862) lépését, hogy 1863. jan 22-én meghirdessék a felkelést Varsóban. A Nemzeti Bizottságot irányító vörösök mellett így a polgári-földesúri fehérek is kénytelenek voltak bekapcsolódni. Megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány A parasztság megnyerésére jobbágyfelszabadítást hirdettek, állami kárpótlással. A felkelésnek átfogó haditerve nem volt, a harcoló csoportok egymástól elszigetelve hadakoztak. Májusban a kormányban a fehérek kerültek többségbe. Bár a harcok átterjedtek litván és fehérorosz térségbe is, az orosz túlerő győzelme nem volt kétséges Így ismét a vörösök vették át a kormányt. A parasztok mozgósítását tervezték, de erre már nem maradt idő A cár, hogy magához kösse a parasztságot, többet ígért a kormánynál. A felkelés a túlerővel nem

tudott elbánni, megbukott. Öt vezetőt kivégeztek, több ezer résztvevőt száműztek, számos birtokostól elkobozták a vagyonát. Sokan emigráltak A birodalmon belüli önállóság maradékát is felszámolták, szélsőséges oroszosítás vette kezdetét. Az iskolákban orosz nyelvű lett az oktatás, majd a hivatalok és bíróságok nyelve is. nyilvános helyeken betiltották a lengyel beszédet. Vissza akarták szorítani a katolikus vallást is A politikai-nemzeti elnyomást a gazdasági fellendülés csak nehezen tudta ellensúlyozni. A lengyel önállósodási törekvések hosszú időre elvesztek. Az 1863-as felkelésben a nemzetközi diplomácia több segítőkészséget mutatott, mint 30 évvel korábban. III Napóleon nyíltan az autonómia mellé állt, jegyzéket intézett Pétervárra, és rábírta Angliát is a csatlakozásra. A cári politika autonómiát nem, csak amnesztiát ígért Az újabb jegyzéket viszont már határozottan elutasította. Anglia

nem akart háborút, Napóleon egyedül nem vállalta, így kongresszus összehívását javasolta, melyen a fennálló határok megváltoztatását célzó tervét a résztvevők elutasították. Németország (Poroszország) a cár mellé állt, szerződést kötöttek, hogy lengyel felkelők ellen a cár porosz területen is folytathat akciókat. Ez a lépés jelentősen hozzájárult a gyors orosz győzelemhez (1863). Századvégi politikai mozgalmak: Konzervatívok, szocialisták, nacionalisták. 22. Oroszország története II. Sándor reformjaitól az első világháborúig A krími háború utáni válsághangulatban a kormány végre változásokra szánta el magát. Elsősorban a parasztkérdés várt rendezésre. Sándor bizottságokat állított fel a tervek kidolgozására. Bár a rendi képviseletek hiányoztak, az enyhülő légkörben a liberális nemesség befolyást gyakorolhatott a tervekre. A liberális felfogás szerint a nemesség lemondhat a jobbágyok

birtoklásáról, de a föld egésze őket illeti, tehát a jobbágyoknak juttatott földért kárpótlás jár. Az 1859-re elkészült terv a kárpótlás mellett foglalt állást. Sándor a végrehajtás előtt kikérte a földesurak véleményét is. A nézetek megoszlottak A végső tervezet biztosította a nagybirtok fennmaradását és magas kártérítési összeget állapított meg. A rendelet 1861-ben született E szerint a jobbágyok személyükben szabadok voltak, a falvak önkormányzatot kaptak. Több falu alkotott egy körzetet, mely élén körzeti elöljáró állt Az önkormányzatokat viszont nemesek felügyelték. A földesurak kötelesek voltak földjeikből átengedni a parasztságnak, akik viszont megváltást kellett, hogy fizessenek érte. A parasztság végül kevesebb földet kapott, mint amennyin a felszabadítás előtt gazdálkodott. A kárpótlást mintegy 50 éven keresztül törlesztették a jobbágyok. A jobbágyfelszabadítással párhuzamosan polgári

reformokat is életbe léptettek. 1864-ben lépett életbe a törvény a népjóléti-gazdasági bizottságok megalakításáról (zemsztvók). Feladatuk volt az iskolák, kórházak létesítése, egészségügyi ellátás megszervezése. Megszervezésükkel a falvak élete sokat javult. A zemsztvókba 3 évente (rendi alapon) kellett beválasztani a tagokat. Az elképzeléseknek megfelelően a nemesek vezető szerepe érvényesült. Főleg a liberális nemesség fórumává vált Hasonló elvekkel hozták létre a városi önkormányzatokat (1870). Itt rendiség helyett vagyoni cenzus volt érvényben. Az önkormányzatok funkcióit szigorúan meghatározták, a szenátus felügyelte őket. A bírósági törvény (1864) kimondta a törvény előtti egyenlőséget, a bírók formálisan függetlenek voltak (jogi végzettséggel). Az egyetemek is autonómiát kaptak (1863). A tudományos művekre eltörölték a cenzúrát (a cár elleni 1866-os merényletig). A 60-as évek 2.

felére ismét a konzervatív felfogás volt jellemző Ennek ellenére a liberális Miljutyin tábornok véghezvitte a katonai reformot (1874), amely általános hadkötelezettséget és 6 évi szolgálatot írt elő. A reformok ellenére a társadalom rendi jellege fennmaradt. A nemesség jó részét a gazdasági átalakulás érzékenyen érintette, sokan a bürokrácia és a tisztikar tagjai lettek. A parasztság belső differenciálódása a földközösség fennmaradásával felgyorsult. A gazdasági fejlődést a feudális rendszer maradványai fékezték meg. A döntő ágazat a mezőgazdaság maradt, de a birtokstruktúra igen aránytalanul oszlott meg a parasztság kárára. A parasztság amúgy is kevés földjét az öröklés tovább aprózta, és mivel a felesleges agrárnépesség nem tudott máshol elhelyezkedni, a falu nyomora nőtt. A kártérítés törlesztése a tőkés gazdálkodásra való áttérést gátolta meg. Az egyes területek közötti különbségek is

nőttek. A központi feketeföldes területek voltak a legelmaradottabbak. A helyzeten az elvándorlás sem segített A korszerűsödés inkább a peremvidékekre (Baltikum, Ukrajna) volt jellemző, ami piacorientáltsággal is párosult. A fő kiviteli cikk a gabona volt A manufaktúrákat a gépesített gyáripar váltotta fel. A szénbányászat központja a Donyec-medence, az olajkitermelésé Baku és Groznij térsége lett. Ukrajnában nehézipari központ jött létre a vaskohászatra alapozva A gépipar viszont alig fejlődött. A feldolgozó iparágak túlsúlya volt jellemző (főleg textilipar, élelmiszeripar, cukoripar). A társadalom minden rétege elégedetlen volt a reformokkal, így megélénkült a politikai aktivitás. A konzervatívok fő törekvése az volt, hogy a reformok a politikai rendszert ne érintsék. A 60-as években megjelentek az alsóbb rendekből származó forradalmi demokraták. Első nagyobb szervezetük a Föld és Szabadság volt (1862), mely az

abszolutizmus felszámolását tűzte ki célul. A várt krízis viszont nem következett be, és a lengyel felkelés sem érte el a célját, a szervezet így feloszlatta magát. Ezt követően elszigetelt radikális társaságok, egyéni kezdeményezések (Karakoszov merénylete Sándor ellen) voltak csupán. Inkább az ideológiai viták voltak jellemzők. Uralkodó nézet a narodnyik felfogás volt Tagadták a kapitalizmus jelentőségét, az önkény ellen léptek fel, idealizálták az orosz falusi életet, szociális reformokat akartak. A narodnyikok között voltak Bakunyin hívei, akik népi forradalmat, és a blonquisták, akik elit puccsot akartak. A 70-es években több városban narodnyik körök alakultak, népszerű lett a „nép közé járás” (1874) – propaganda a parasztok lázítása. A parasztok viszont nem látták szívesen az agitátorokat, sokat feljelentettek. A kormány tömegpereket akart, de a bíróságok sokakat felmentettek, az eljárás pedig

közfelháborodást váltott ki. A válságnak utolsó lökést a sikeres törökellenes hadjárat és annak következménye: Bulgária függetlensége adták. A bolgár függetlenség és alkotmány otthon a demokratikus liberális értelmiség jelszavává vált az abszolutizmussal szemben. Megalakult a 2. Föld és Szabadság forradalmárok részvételével Erőszakos fellépéseikre a kormány is erőszakkal válaszolt: rendkívüli állapotot hirdettek ki több körzetben is. a forradalom narodnyikok akcióival egyidejűleg szélesebb körű mozgalmak is megélénkültek (paraszti zendülések, munkásmozgalmak, diáklázadások). A Föld és szabadság kettévált (FeketeÚjrafelosztás, falusiak csoportja, és a Népakarat, merényletek) 1879-től sorra megkísérelték meggyilkolni a cárt, de egyik kísérlet sem járt eredménnyel. Sándor létrehozta a Legfelső Végrehajtó Bizottságot a forradalmárok ellen és a megbízhatóak visszaszerzésére. A bizottságot végül

feloszlatták. Újra reformokat terveztek, melyeket a cár 1881-ben hagyott jóvá A reformok jóváhagyásának a napján a cár merénylet áldozata lett. Sándor meggyilkolása nem döntötte meg a rendszert. III Sándor (1881-94) a merényletet jogcímnek tekintette a reformok mellőzésére és a nyílt restaurációra. A parasztság hangulata miatt elrendelték a kötelező megváltást ott, ahol ez még nem történt meg, de mérsékelték az összegeket. Parasztbankot alakítottak a földvásárlás könnyítésére A forradalmi és liberális erők erőtlensége a reformoknak véget vetett. Rendeletet hoztak a megerősített és rendkívüli védelemről (1881), ami teret adott a gyanúsak kiiktatására, szigorították a cenzúrát (1882), felszámolták az egyetemi önkormányzatokat, visszavonták az 1864-es bírósági reformot. Újra előtérbe került a nemesség befolyása a parasztság felett Létrehozták a zemsztvó-ellenreformot (1890): a parasztok és a

polgárok kivonultak a testületekből. Hasonlóan jártak el a városi önkormányzatokban is Meghirdették az erőszakos oroszosítást. A zsidók ellen szervezett programokat is végrehajtottak A társadalmi begyepesedéssel egy időben a gazdaságban dúlt a szabadversenyes kapitalizmus. III. Sándor uralkodását II Miklósé (1894-1918) követte 23. A nagyhatalmak és a gyarmatosítás. A nagyhatalmak gyarmatosítása a 60-as években csökkent, de a 70-es évektől ismét felerősödtek a gyarmatosító törekvések. A nagyhatalmi rang velejárója lett a gyarmatosítás Kezdetben csak angol és francia versengés folyt, de a 70-es években Németország is részt kért magának a világból. A figyelem központjába először Tunisz és Egyiptom került 1880-ban az új francia miniszterelnök, Jules Ferry szakított az addigi, Rajna felé összpontosító politikával és hangot adott Franciaország gyarmati igényeinek. 1881-ben katonaság vette körül a tuniszi bej

palotáját, aki kénytelen volt elfogadni a francia protektorátust. Egyiptom a Szuezi-csatorna Rt. Csődje után pénzügyileg francia-angol befolyás alá került Amikor 1882-ben katonai lázadás tört ki az európaiak ellen, Anglia fegyverrel rakott rendet, de Egyiptomot nem annektálta, hogy megnyugtassa a franciákat. Egyiptom angol érdekeltségét csak 1904-ben rögzítik. Az afrikai kontinens belső területei irány a 80-as években éledt fel az érdeklődés. Főleg Anglia és Franciaország járt élen a gyarmatosításban. Anglia célja a Kairó-Fokváros vasútvonal kiépítése volt, ezért az útba eső területeket igyekeztek megszerezni. A holland területek közül az angol-búr háborúban (1899-1902) Trousidalt és Oranjét sikerült megszereznie. A Niger-medence és a kelet-afrikai partvidék is angol kézre került. A franciák elől Szudánt sikerült elfoglalni A franciák megszerezték viszont Nyugat-Afrika területeit és Madagaszkárt. Új hódítóként

jelentkezett Olaszország (Szomália) és Németország (Kamerun, Togo). A gyarmati érdekek Közép-Afrika birtoklása ügyén csaptak össze, és tisztázásukra 1885-ben kongresszust tartottak Berlinben (1884-85). Elismerték a független Kongót, a hajózás és kereskedelem a Kongó folyón és medencéjében szabad lett. Az új foglalásokat a többi hatalmakkal jegyzékben kellett tudatni. Délkelet-Ázsiában Anglia megszervezte Burmát, Franciaország pedig Indokínát, és Kínában Annaen feletti protektorátust. Oroszország is dél-kelet és Közép-Ázsia felé terjeszkedett. Afganisztán elfoglalásával ellentétbe keveredett Angliával, de a viszályt sikerült lecsendesíteni. A Távol-Keleten Kína, Korea és Mandzsúria felé terjeszkedett. A Távol-Kelet országai közül Japán kezdett hódításokba. A gyorsan fejlődő ország Kína rovására akart terjeszkedni, ami óhatatlanul a Kínával és az itt terjeszkedő európai hatalmakkal való

összeütközéshez vezetett. Az 1894-es japán-kínai háború igazi nyertesei azonban a nagyhatalmak voltak, akik a béke revíziója után nagy területeket hasítottak ki maguknak. A kínai piacból Amerika is részt kért magának, amikor meghirdette a nyitott kapuk elvét. Japán visszavágni készült, és az 1902-es angol-japán egyezmény után korszerű haditechnika birtokában tehette ezt. 1904-ben Port Arthurnál megtámadta az oroszokat, majd a tengeri győzelem után 1905-ben szárazföldön is megverték őket. Németország is nagyhatalmi státusát építgette. Törökországtól elnyerte a Berlin-Bagdad vasútvonal építésének jogát, amire Anglia és Oroszország heves tiltakozása volt a válasz. Berlin azonban megkezdte az építést. Németország a gyarmatosítandó területek listájára Afrikát, Ázsiát és Latin-Amerikát is felvette. Ennek a célnak az érdekében hadiflotta építésébe kezdett, és a tengereken is elsőséget követelt magának.

Bonyadalmat okozott a két marokkói válság (1905, 1911), amikor Németország kétszer is megpróbálta csatolni Marokkót (ami viszont francia érdekszféra volt). A nagyhatalmak határozott fellépésére azonban kénytelen volt visszavonulni. A Monarchia 1908-ban váltotta be jogát Bosznia-Hercegovina annektálására. Ausztriát Németország is támogatta, így az orosz-szerb tiltakozás hasztalan maradt. A kirobbanó balkáni háborúk már a világháború küszöbön létét jelentették