Sociology | Books » A szociálpszichológiáról

1 A SZOCIÁLPSZICHOLÓGIÁRÓL A SZEMÉLYPERCEPCIÓ A minket körülvevő világ észlelése mindenekelőtt alapvető élettani, érzékszervi és idegrendszeri mechanizmusokhoz kötődik. Ezeknek a vizsgálata az általános, illetve a kísérleti pszichológia témakörébe tartozik; a tudományterület egyik legfontosabb kutatási mezőjét alkotja. Az észlelés folyamatába és eredményébe azonban majdnem mindig belejátszik, sokszor meghatározó módon is, az észlelő ember pszichikus állapota, személyisége és általában véve egy sor olyan hatótényező, amely közvetlenül a társas együttlét, a társadalmi együttélés tényéből, az emberi kapcsolatok erőteréből fakad. Ezt fejezi ki a szociális észlelés fogalma. Az észlelő ember vágyai, szándékai, indítékai, félelmei előítéletei stb. mintegy „szűrő- és átalakító berendezésként” működnek a külvilág ingereinek a feldolgozásában; a szociális észlelésnek ezeket a jelenségeit

és törvényszerűségeit a társadalomlélektan vizsgálja. A szociális észlelés alapjelenségei köznapi tapasztalatainkból jól ismertek. 1 A szociális észlelés igen tág és gazdag jelenségvilágának van egy kiemelt esete, ez pedig az, amikor észlelésünk tárgya a másik ember. Más emberekkel való mindennapi interakcióinkban gyakran vesszük számba velünk kapcsolatos szándékaikat és indítékaikat. Megállapítjuk, hogy egy ember szeret-e bennünket vagy sem, és vele szembeni reakcióinkat az érzéseire vonatkozó ítéletünk szabja meg. Olyan szituációban, amikor egy másik ember befolyásolni próbál bennünket viselkedésünk fő motivációja, hogy kipuhatoljuk szándékait, őszinteségét. A társas interakcióba való sikeres bekapcsolódás érdekében először képesnek kell lennünk arra, hogy helyesen észleljük az embereket, akikkel dolgunk van. Egyéni létezésünk egyik legfőbb feltétele, követelménye, hogy képet tudjunk alkotni –

méghozzá többé-kevésbé pontos, árnyalt és hiteles képet – a velünk kapcsolatba lépő emberek viselkedéséről, szándékairól, érzelmeiről, gondolatairól és egészében véve személyiségéről. Láthatjuk tehát, hogy mások észlelése egyike a legfontosabb, ám ugyanakkor vélhetően a legbonyolultabb feladatoknak, amelyekkel a hétköznapi életben találkozunk. 1 Ezek egyfajta rendszerezését adja meg Hankiss Ágnes (1987). Olyan elemeket emel ki, mint kivetítés, észlelési elhárítás. Továbbá a személyészlelés támpontjai közül kiemelt jentőséget tulajdonít az első benyomásnak Ebben 1 2 Hogyan tudjuk megmondani, vajon tényleg barátságos-e valaki, vagy egyszerűen csak hízeleg; arrogáns vagy pusztán büszke; becsületes vagy álnok; felelőtlen vagy vállalkozó szellemű. Hiszen szinte minden, amit az emberek mondanak vagy tesznek, egyszerre többféleképpen is értelmezhető. Vagyis a személypercepció elsősorban azokat a

folyamatokat jelenti, amelyek keretében kialakulnak a másokkal kapcsolatos benyomásaink, nézeteink vagy érzéseink. Mindennapi életünkben a másokról való benyomásaink és ítéleteink rendkívül változatos szituációkban keletkeznek. Ezek a szituációk miben is különböznek egymástól? Egyrészt abban, hogy mennyi információ áll az észlelő rendelkezésére a másik személyre vonatkozó ítélet megalkotásához; továbbá milyen jellegű az interakció az észlelő és a másik személy között; illetve milyen mértékben áll fenn megszilárdult viszony az észlelő és a másik személy között. Tekintsük át a fenti helyzeteket! Az egyik végletet az jelenti, amikor először találkozunk a másik személlyel. Amikor ugyanis érintkezésbe lépünk egy másik személlyel, igen kevés információnk van róla, interakciónk korlátozott és semmiféle szilárd viszony nincs. Csak futó benyomásunk van a külsejéről, csak néhány konvencionális mondatot

hallunk tőle, és mégis határozott képet tudunk alkotni személyiségéről. Az informáltságnak, az interakciónak és a viszony meghatározottságának foka szempontjából a másik végletet az az eset jelenti, amikor a másik személyről alkotott képünk sokéves ismeretségen alapszik, mint egy barátunk vagy rokonunk esetében. A két véglet között számtalan „átmeneti elem” lelhető fel. Ebből is következik, hogy a másik személy észlelése, sokféle módon lehetséges. Ezek egy lehetséges rendszerezését adja SECORDBACKMAN (1972) Szerintük négy módozat különíthető el: 1. Külső megjelenés alapján alkotunk benyomást 2. Centrális vonásokat részesítünk előnyben a másik személy észlelésekor 3. Összetartozó vonások összessége alapján szervezzük a benyomást 4. Össze nem tartozó tulajdonságok felsorolásával alkotunk képet a másik emberről kitüntetett szerepet szán a külső megjelenésnek, a stílusjegyeknek, a szerep- és

nemzetiségi sztereotípiáknak, valamint az aktuális viselkedésnek. 2 3 Ha centrális vonások alapján alakítjuk ki a benyomást, akkor pl. egy uralkodó vonás adja az észleleti kép alapját. Konkrétan tekintsünk erre egy irodalmi példát! Theophrasztosz így jellemzi a „zsémbes” embert: „A zsémbelés az, ha valaki állandóan panaszkodik sorsára. A Zsémbes ilyenfajta ember. Egy barátja valamilyen csemegét küld neki, és így szól a küldönchöz: „Úgy látszik, a gazdád sajnálja tőlem a levesét és a borát, ezért nem hív meg.” Kedvese csókokkal halmozza el: „Nagyon meglepne, ha szívből viselkednél így.” Haragszik Zeuszra, nem azért, mert esik, hanem mert túl későn esik. Ha olcsón sikerül rabszolgát vennie, mert hízelgett az eladónak, ezt gondolja magában: „Túl olcsó ez, nem lehet jó”. Közlik vele a boldog hírt, hogy fia született: Hozzá kellene tenned – mondja rá -, hogy most megfeleződött a vagyonom, és

igazat mondanál”. Barátai összefognak, és p énzt kölcsönöznek neki kamatmentesen „Örvendezzél” – mondja egyikük. „Még örvendezzek is? – feleli – Amikor vissza kell mindegyikőtöknek és még hálásnak is kell lennem az üzletért!”2 Ha összetartozó vonások összessége alapján szervezzük a b enyomást a m ásik személyről, akkor valamilyen tipológiához nyúlunk. Besoroljuk az egyént egy olyan „csoportba”, amelyről az a tudásunk alakult ki, hogy bizonyos tulajdonságok együtt járnak. Vagyis implicite következtetünk az illető személy egyéb tulajdonságára. Nem nehéz észrevenni, hogy ebben az esetben is elegendő csekély számú tényszerű információ az észlelt személyről, hisz korábbi tapasztalataink alapján képesek vagyunk azokat kellő számúval és tartalmúval kiegészíteni. Ha össze nem tartozó tulajdonságok felsorolásával alkotunk képet a másik emberről, akkor lényegében ismert tulajdonságai,

jellemzői alapján készítünk egy „listát”. Ennek összeállításakor a személyiség más-más dimenziói jelennek meg, azonban gondosan ügyelünk arra, hogy belső ellentmondás ne legyen a valós, vagy valósnak vélt jellemzők között, vagyis nem tévesztjük szem elől a jellemzők belső konzisztenciáját. Mások észlelését tekinthetjük úgy is, mint bármely interakció első, döntő fontosságú szakaszát. Tárgyában és feltételeiben szociális percepció A másik ember a kitüntetett észleleti tárgy (Az újszülött is előnyben részesíti az észlelt emberi arcot.) Először is észlelnünk és értelmeznünk kell embertársainkat, mielőtt értelmes kapcsolatba lépnénk velük. Ugyanakkor 3 4 állandóan szemmel is kell tartani társainkat. Végezetül, minden találkozás a másik ember személyével kapcsolatos benyomások, várakozások és előrejelzések kialakulásával jár együtt. Mások észlelése tehát végig fontos szerepet

játszik a társas interakciók kezdeményezésében, fenntartásában és befejezésében. Ezt igazolandó tekintsük át a következő ábrát! Az ábra a személypercepció folyamatát mutatja be. Fizikai külső Személyiségjellemzők és egyéb tények feltételezése Az ingerekkel kapcsolatos előzetes érzések és Aktuális érzelmek iránta ismeretek Az expresszív egyéb és modoros viselkedés Az észlelt személy cselekedeteinek nyereségveszteség értéke Okság, szándék, Implicit személyiség- igazolhatóság észlelése elmélet és sztereotípiák Verbális viselkedés Önmagáról alkotott kép Az inger nyújtotta Az észlelő változói Benyomás az észlelt információ 2 Az irodalmi példát Secord-Backman (1972) közli. személy ről 4 5 1. Ábra A személyiségről alkotott képet kialakító tényezők 3 A bal oldali oszlop az inger nyújtotta információ különböző formáit mutatja. Vagyis mindazokat az információkat,

amelyeket közvetlenül észlelni tudunk. A középső oszlop azokat a tényezőket sorolja fel, amelyek az észlelőnek az információra bekövetkező reakcióját befolyásolják. Mint pl előző tapasztalat, az észlelt személy viselkedéseinek következményei, az információnak a személy bizonyos kategóriáival való asszociálódása, és az észlelőnek saját magáról alkotott elképzelése. Láthatjuk tehát, hogy az észlelő valamiképp „értékeli” a látottakat, halottakat, s egyéni jellemzőinek következtében ezeket valamilyen módon „rendezi”. A jobb oldali oszlop a kialakuló benyomás elemeit sorolja fel: az észlelő bizonyos vonásokat tulajdonít az észlelt személynek, kialakul benne a rokonszenv vagy az ellenszenv, a t isztelet stb., végül pedig azt is megfogalmazza, hogy mindezeket a benyomásokat valamilyen helyzeti tényezőnek, vagy az észlelt személy tulajdonságainak tulajdonítja-e. Mások észlelése egyike a legfontosabb,

ugyanakkor a legbonyolultabb feladatoknak, amelyekkel a hétköznapi életben találkozhatunk. Kérdés ezek után: vajon különbözik-e a t árs észlelése ( a s zociális észlelés) a fizikai észleléstől? A fizikai világ tárgyinak észlelése főképpen a közvetlenül megfigyelhető „felszíni” tulajdonságokra (mint szín, alak, súly, íz, anyagi minőség, stb.) irányul. A tárgyészlelés során egy-egy jelhez rendszerint meghatározott számú jelentés kapcsolódik. Pl ha melegem van, ezt az érzést a következő okok valamelyikére vissza tudom vezetni: emelkedett a külső hőmérséklet, túlságosan befűtöttek, túl melegen öltöztem, esetleg lázas vagyok. A szociális megismerés ezen túlmutat Hisz a társas jelrendszerben egy-egy jelhez végtelen számú jelentés is kapcsolódhat. Gondoljuk meg, mi mindent fejezhet ki egy emberi mosoly: szeretetet, örömet, meglepődést, izgalmat, éppen úgy, mint gúnyt, rejtőzködést, zavarodottságot,

sértődést; és mindennek a hátterében megannyi motiváció húzódhat meg. Láthatjuk tehát, hogy az emberek észlelése javarészt olyan tulajdonságokat érint, amelyek közvetlenül nem észlelhetők, vagyis következtetni kell rájuk. Ilyen „következtetett tartalom” például az intelligencia, 3 Az ábrát eredetileg közli Secord – Backman (1972), 61.oldal 5 6 az attitűd, a jellemtulajdonságok – tehát ún. belső minőségek Ez egyben azt is jelenti, hogy a szociális világ „tárgyainak” megismerése sokkal bonyolultabb, mint a fizikai világ észlelése, s ezzel együtt sokkal több hibalehetőséget is rejt magában. A következtetésből származó hibákat, nehezebb észrevenni. Ez voltaképp nem okozna gondot, ha képesek volnánk arra, hogy könnyedén kijavítsuk ítéleteinket, ha azok hibásnak bizonyulnak. Különösen nehéz a korrekció, ha az emberekről alkotott ítéleteink hibásak. A korrekció egyik akadály, hogy a szociális

észlelés, szemben a fizikai észleléssel, igen nagy mértékben alapul rejtett minőségekre történő következtetéseken; a másik akadálya, pedig, hogy társaink észlelésekor nem bizonyulunk objektív megfigyelőnek. Elfogultságunk abból ered, hogy már előzetesen rendelkezünk érzelmekkel, attitűdökkel és motivációkkal, amelyek már kezdettől fogva befolyásolják ítéleteinket, a benyomás szerveződését. A saját magunk és az észlelt másik személy között felfedezett hasonlóságok és különbségek az elfogultságok fontos forrásai lehetnek. Hajlunk arra, hogy a hozzánk hasonló embereknek jó tulajdonságokat, míg a tőlünk különbözőknek rossz tulajdonságokat tulajdonítsunk, vagy lássunk meg bennük. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk, hogy sokszor éppen abban vagyunk érdekeltek, hogy bizonyos információkat torzítva észleljünk. Gondoljunk csak a szerelem csalóka érzelmi állapotára! Mégis, ha sikerrel akarunk járni

interakcióinkban, képesnek kell lennünk a másik ember viselkedésének helyes értelmezésére, megértésére és előrelátására. 6 7 A SZEMÉLYÉSZLELÉS ALAPVETŐ DETERMINÁNSAI, A TÁRS „JELENTÉSÉRE” HATÓ TÉNYEZŐK. 1. A TÁGABB ÉS SZŰKEBB SZOCIÁLIS-KULTURÁLIS KÖRNYEZET Ezen belül:  A megítélés alapját képező szerep és normarendszer  A csoportra jellemző struktúra, státuszrendszer,  A társ viselkedésének, tulajdonságainak leírására szolgáló nyelv (értelmezési és értékelési implikációival, szociális sztereotípiáival) 2. AZ ÉSZLELŐ SZEMÉLYISÉGTULAJDONSÁGAI  Intellektuális fejlettsége és emocionális jellemzői: kulturális, nyelvi eszközeinek egyéni minősége és mozgósíthatóságának lehetősége, rugalmassága. Ezen belül  A megfogalmazott jellemzések pszichológiai mélysége, vagy felszínessége, illetve differenciáltsága;  A jellemzés szempontrendszerének plaszticitása vagy

merevsége;  Az ítéletek mértékletessége illetve árnyaltsága;  Mennyire tud elszakadni a kategorizáláson alapuló sztereotípiáktól;  Mennyire befolyásolják az érzelmi viszonyulást leegyszerűsítő hatások (halo-effektus);  Hogyan viseli el a többoldalú megismerésből származó értékelésbeli disszonanciát;  Emberismerete, empátiája.  Hangulata A hangulat hatása a személyészlelési ítéletekre A személyészlelés pontosságát az észlelő pillanatnyi állapota is befolyásolja (aktuális személyiségállapot). Egy jó hangulatban levő személy sokkal inkább hajlik arra, hogy pozitív, kívánatos jellemzőket tulajdonítson társainak, mint egy olyan személy, aki rossz hangulatban van. (Kétértelmű arckifejezések megítélése) SCHIFFENBAUER (1974) kísérletileg igazolta, hogy a pozitív érzelmi állapotban lévő 7 8 emberek a kétértelmű arckifejezéseket sokkal pozitívabban ítélték meg, mint a rossz hangulatban

levők. Más kísérleti feltételek között, de CLARK (1984) is hasonló eredményeket kapott. Amilyen mértékben többértelmű és bonyolultabb a személyészlelés, olyan mértékben lehetnek a h angulatfüggő elfogultságok az emberek megítélésében még komolyabbak. A személyészlelés pontossága függ az észlelő tulajdonságaitól, adott pillanatban fennálló hangulatától, az észlelt személytől és helyzettől. Saját magunk és mások megítélésében sokkal óvatosabbnak kell lennünk, mint általában vagyunk.  A percipiáló önmagáról alkotott véleménye, self-fogalma  Szociális státusza, szerepe;  Az énkép stabilizáló mechanizmusai (A percipiáló tendenciaszerűen azokat a tulajdonságokat látja legértékesebbeknek és legfontosabbaknak, amelyekkel ő maga is rendelkezik, illetve amelyeket feltételezése szerint a társak benne látnak.)  Az énkép és önértékelés disszonanciái torzítják a társ felfogását. Csak az a

személy engedheti meg magának, hogy pozitívan viszonyuljon az ő értékeitől eltérő értékekkel rendelkező személyekhez, aki biztos saját értékorientációjában. (A saját értékrend iránytű mások szabad értékelésére)  Az adott társsal való viszony kognitív és motivációs jellemzői  A társsal közös attitűdök vonzalomra, az ellentétes attitűdök érzelmi elutasításra hajlamosítanak (az interperszonális viszony kognitív egyensúly elmélete – Heider – Stouthland) /Lásd későbbi fejezetben /;  Kiemelt jelentősége van a percipiáló személyre irányuló attitűdnek (Tagiuri és mtsai-1958), melyet gyakran a társra irányuló saját attitűd viszonzásának látnak. A percipiáló vonzalma eltúlzó megállapításokra hajlamosít A személypercepció problémája nem redukálható a pontosságra. Bárhol, bármikor jöjjön létre az emberek közötti érintkezés, eleven emberi testek kerülnek egymás mellé azonos

térben és időben. Az ily módon egymás közelségébe került 8 9 emberek számára csak akkor válik lehetővé a személypercepció, ha arra kontextus lehetőséget ad. Vagyis kontextualitás a személyészlelés egy fontos problémaköre A téma kapcsán Csepeli (1997) az alábbiakat emeli ki. „ A kulturális kontextus kanonikusan megszabja az egyáltalán észlelhető személyi mintákat. A kollektivista kultúrákban a személyek észlelése az általuk betöltött szerep észlelésével egyenlő. Ezzel szemben az individualizmusnak teret engedő kultúrák egyfelől a magánélet interperszonális színtereit is beengedik a kanonizált érintkezési keretek közé, másfelől a kánon mindegyik kontextuális szinten megengedi, sőt elvárja az individuális stílust a szerepek teljesítése során. A személyészlelést lehetővé tevő előfeltevések a nyugati kultúrában két készletből táplálkoznak. Az egyik készlet a társadalmi-kollektív

meghatározásokat tartalmazza, a másik az individualitás észlelését teszi lehetővé.” 4 A szerző állításainak igazolására BOURDIEU (1978) kutatási eredményeit veszi alapul. A személypercepció a társról alkotott benyomás, az egész személyiségről kialakított kép, az egész személyiséghez való viszonyulás. A személypercepció több mint egymásra irányuló kölcsönös észlelés, mert tartalmazza az ér zéki és a g ondolati megismerés összes szintjét; a percipiált személyre irányuló érzelmi viszonyulást; valamint a vele kapcsolatos viselkedési szándékot. E tartalmakat a t ársról nyert benyomásban mindig egységben éljük át. A benyomás a teljesség felé tendál még akkor is, ha a percipiáló kevés adattal rendelkezik. Amit tudunk és amit érzünk, egy tartós beállítódást alakít ki bennünk arra vonatkozóan, hogy a későbbi megismerés során mit vegyünk észre a másik személyiségéből, azt milyennek értékeljük,

milyen viselkedési reakciókra legyünk készek. A megszerveződött benyomás vagy kép irányt szab a társ későbbi megismerésének, értékelésének. Irányt szab az őrá irányuló későbbi viselkedésünknek, bánásmódunknak A hétköznapi emberismeretnek sok, tapasztalat során szerzett, tanult eleme van, amely automatikusan működik, (jelentős gyakorlatot, jártasságot kíván). Ha tudatosítjuk a törvényszerűségeit, emberismeretünk biztosabb, reálisabb lesz. 4 A kontextualitásra vonatkozó további gondolatokat lásd Csepeli (1997) 9 10 A SZEMÉLYÉSZLELÉS JELLEMZŐI BURKOLT (IMPLIKÁLT) SZEMÉLYISÉGELMÉLETEK A személyészlelést befolyásoló legfontosabb tényezők közé tartozik. Az emberekről felhalmozott tudásunk eredményeképpen valamennyien rendelkezünk „burkolt személyiségelmélettel”, amit úgy határozhatunk meg, mint felhalmozott hipotéziseink és elvárásaink összegét arról, hogyan szerveződnek az emberi

tulajdonságok és jellemvonások. (Az észlelő tudása és korábbi tapasztalata néha fontosabb szerepet játszik, mint az észlelt ember tényleges tulajdonságai.) Lényegében előfeltevési rendszer bizonyos tulajdonságok együttes előfordulásáról: Valószínű-e, hogy egy intelligens ember egyszersmind nagyvonalú is? Udvariasabb-e általában az alázatosabb ember? Aki szorgalmas, az; Aki lassú, az; Aki csúf az; Aki a virágot szereti; Aki hazudik, az A kérdésekre adott válaszok, a mondatok befejezései burkolt személyiségelméletünket tükrözi, vagyis, hogy milyen sajátos feltevéseink vannak adott tulajdonságok együttjárásáról, tulajdonságok kapcsolatáról. (Pl. a diákok burkolt személyiségelméletére jellemző, hogy két fő dimenzió mentén különböztetik meg az embereket: intellektuális szempontból, jó vagy rossz; társas szempontból jó vagy rossz.) Egy táborban azt kérték egy gyerekcsoport tagjaitól, hogy a saját szavaikkal

jellemezzék minden társukat. Ha az ilyen ítéletek valóban a l eírt gyerekek tulajdonságait tükrözik, azt várhatjuk, hogy a sok különböző megfigyelő ugyanazt a gyereket hasonló módon fogja jellemezni. A tapasztalat szerint a legtöbb gyerek ugyanazzal a n éhány jellemvonással írt le szinte mindenkit; továbbá a különböző gyerekek között kevés egyezés volt egy és ugyanazon célszemélynek a j ellemzésében. Azokat a k orábban kidolgozott elképzeléseket használták társaik megítélésében, amelyek arra vonatkoztak, hogy melyek a „fontos” tulajdonságok, vagyis burkolt személyiségelméletükre támaszkodtak. (A felnőttek is hajlanak erre) A tapasztalatszerveződés folyamatának feltárására George Kelly (1955) teszteljárást alkalmazott. Szerep-repertoár tesztjében az a vizsgálati személyek feladata, hogy írják le, miben hasonlít egymásra két, általuk jól ismert személy, (pl. az anyjuk és az apjuk) és azt is, hogy ők miben

különböznek egy harmadik személytől (pl. a 10 11 nővérüktől, a bátyjuktól, stb.) Kelly szerint tapasztalatainkat úgy rendszerezzük, hogy ún. megismerési „konstruktumokat” hozunk létre, s ezeken keresztül észleljük a világot A konstruktumok nagyon szegényesek (csupán néhány jegyet tartalmaznak), s amikor kifejlesztjük a konstruktumok rendszerét, arra törekszünk, hogy megerősítsük, és az új tapasztalatokat a korábban létrehozott konstruktummintába beépítsük. Végeredményben a konstruktumok szilárd képződményként funkcionálnak. Amikor pedig az új tapasztalatot/információt igyekszünk ebbe beilleszteni, lényegében hasonlóan járunk el, minta formális gondolkodás sémáinak kialakításakor. Vagyis az új tapasztalatot a régihez igazítjuk, vagyis asszimiláljuk. Amikor meglehetősen vázlatos információ alapján teljes és befejezett benyomást kell kialakítanunk; általában „burkolt” személyiségelméletre

hagyatkozunk annak eldöntéséhez, hogy mely tulajdonságok fontosak, és hogy egy személy kevés megfigyelhető tulajdonsága mennyire valószínűen kapcsolódik össze egyéb, nem megfigyelhető jellemzőkkel. Ha azt látjuk, hogy valaki udvarias, feltételezhetjük, hogy az ilyen ember nem csak udvarias, hanem egyszersmind kedves, melegszívű, elbűvölő, népszerű. Még akkor is, ha ezen tulajdonságokról abszolút semmilyen közvetlen tudásunk sincs. A társról nyert benyomás mindig a t eljesség felé tendál, egységes képbe szerveződik, ún. tulajdonságminták, vagy Kelly szavaival élve konstruktumok alakulnak ki. Ezekben egyetemlegesen van jelen az extroverzió, a s zeretetreméltóság, a lelkiismeretesség és az érzelmi stabilitás. 11 12 KATEGORIZÁCIÓ ÉS SZTEREOTÍPIÁK Burkolt tudásunk az emberekről nem korlátozódik a tulajdonságok együttjárására vonatkozó feltevésekre. Az információ másik forrása az a tudás, amelyet az

utunkba kerülő emberek „típusaira” nézve birtokolunk. „Tulajdonságminták” helyett néha tipológiákat használunk a t ársak osztályozására. Azáltal, hogy az embereket típusokba soroljuk, képesek vagyunk az emberekről felhalmozott ismereteinket rendszerezni, és a személyészlelés feladatát nagymértékben leegyszerűsíteni. Az ilyen tipológiák/kategóriák lehetővé teszik, hogy mindenki számára ismert „típus” tulajdonságaival egy lényegében ismeretlen egyént is jellemezni tudjunk. Az észlelő számára lehetetlen, hogy az észlelt személy valamennyi tulajdonságára, vonására reagáljon, ezért folyamodik osztályozási rendszerhez. Vagyis a rendelkezésre álló információk alapján az egyént besoroljuk egy bizonyos személyiség tulajdonságokhoz kapcsolódó kategóriába. Az egy csoportba tartozó vagy sorolható embereket hajlamosak vagyunk információ hiányában, pusztán a csoportba tartozás miatt közös vonásokkal

felruházni (pl. falusiak, fiatalok, nők) Ugyanakkor, pl KOGAN és SHELTON (1960) kísérletileg igazolta, hogy az észlelők különböző életkorú és foglalkozású személyeknek merőben más jellemvonásokat tulajdonítottak – csupán a besorolás alapján. Ahhoz, hogy gyors és viszonylag pontos benyomást tudjunk kialakítani egy újonnan megismert személyről, a legjobb stratégia tehát általában az, ha megpróbáljuk eldönteni, melyik sajátos csoporthoz, kategóriához tartozik az illető. Forgács (1983) gyűjtötte csoportba az egyetemi hallgatók által leggyakrabban említett diáktípusokat. Ezekből néhány példa: Radikálisok: Hanyag megjelenés, gyakran protestálnak, overallt vagy indián ruhát viselnek, a könyvtár előtt röpcédulákat osztogatnak, jelvényeket viselnek, tüntetéseket szerveznek, szókimondóak, zajosak, általában balosak, kommunában élnek, agresszívek. Szorgos diákok: Hajtósak, sápadtak, makacs ábrázatuk van,

lelkiismeretesek, rendezetten öltözöttek, tanévben és tanítási szünetben is kitartóan dolgoznak, sokat vannak könyvtárban, dolgozataikat „beadják”, hozzáolvasnak a tananyaghoz, mindent behoznak az órákra, soha nem mulasztanak el előadást, jó jegyeket kapnak, nincs sok társas életük. 12 13 Lusta fajankók: Hanyagok, rendetlenek, csak azért vannak itt, hogy elüssék az időt, unatkoznak, egykedvűek, füvön szeretnek napozni, minimális munkát végeznek, elmulasztják az előadásokat, buknak, fogalmuk sincs, miért járnak egyetemre, gondtalanok, élősködők. Kollégisták: Egészséges falusi kinézet, tiszta ápolt, emiatt kicsit szégyenlik magukat, az egyetem trikóját hordják, gyakran berúgnak, kellemesen töltik az idejüket, kollégáikhoz járnak ebédelni, a szünidőt vidéken töltik, a kollégiumból választják barátaikat. Mérnökök: Gyakran vannak egymás között, soviniszták, kockás inget és n adrágot viselnek, rövid

hajúak, szemüvegesek, sörivók, otthon élnek szüleikkel, szociálisan ügyetlenek, arrogánsak, kevés érzékük van a kultúrához, zsebszámológépet hordanak, faragatlanok, futball iránt érdeklődnek, gyakran járnak kocsmába, kártyáznak. Entellektüelek: Becsületes; introvertált, tudományos típus; régimódi ruhákban járnak; sok könyvet hordoznak; korán kezdik a munkát; hasonszőrűekkel gyakran homályos témákról vitatkoznak; elmerülnek a munkában; ismerik az irodalmat és a kultúrát; színházba és operába járnak; szemüvegesek, öltözetük tiszta. Mindennapos tapasztalatunk, hogy szükségszerű a környező világot ismerős kategóriákba egyszerűsíteni és szervezni. Az emberek ismert típusokba besorolása nem szükségszerűen jelenti, hogy az észlelő előítéletes vagy szándékosan elfogult. Elképzeléseink azonban egy csoport tipikus jellemzőiről önmagukban is torzítottak lehetnek. Ezek a jellemzők nem szükségszerűen

érvényesek egy csoport valamennyi egyénére, akkor sem, ha viszonylag pontosak. A társadalom eszközül választ bizonyos tulajdonságokat a személyek különböző kategóriáinak azonosításához, és figyelmen kívül hagy más tulajdonságokat. A kiválasztott tulajdonságok lehetnek testiek: életkor, nemi jelleg vagy faji vonatkozások; jelezhetik a valamely csoporthoz, szervezethez vagy társadalomhoz tartozást (szakma, egyház, nemzet, stb.); vagy éppenséggel alapulhatnak bizonyos megkülönböztető viselkedési rendszereken. Vagyis a kategóriák azonosításához sztereotípiákat használ Más szavakkal: a sztereotípia a kategoriális reakció sajátos formája; elég, ha valaki egy bizonyos kategóriához tartozik, és az ítélkező máris feltételezi róla a kategóriára jellemző összes tulajdonságot. A leggyakoribb és legjobban meggyökeresedett sztereotípiák az etnikai, faji és nemzeti jellemzőkkel vannak összefüggésben. A kategorizálás

jelentős torzítások forrása is lehet. Ha már egyszer besoroltunk egy személyt egy adott kategóriába, gyakran hajlunk arra, hogy kiválogassuk azokat az 13 14 információkat, amelyek megerősítik osztályozásunkat, és figyelmen kívül hagyjuk az olyan információkat, amelyek ellentmondanak annak. A valamilyen formában egy csoportba tartozó személyek osztályáról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valamennyien rendelkeznek ún. közös személyiségtulajdonságokkal. Pl egy bizonyos életkoron túli férjezetlen nőket hajlamosak vagyunk besorolni a „vénlány” kategóriájába, és azt hisszük, hogy valamennyien affektálnak, magányosak és van egy kedvenc állatuk, amit állandóan dédelgetnek. KATZ, BRALY (1933) illetve GILBERT (1951) kísérletileg igazolták, hogy mindazok, akik osztják a sztereotípiákat, nagymértékben egyetértenek egymással abban, hogy melyek a sztereotipizált személyek kategóriájának meghatározó jellemzői, s

hogy e személyek milyen tulajdonságokkal rendelkeznek. Az egyetértés arra mutat, hogy a személyek valamely osztályának észlelését társadalmi erők alakítják, terelik meghatározott irányba. Sztereotípiákkal akkor van dolgunk, ha az ítélkezők feltűnően egyetértenek a személyek valamely kategóriájának tulajdonított jellemvonások tekintetében. Mi több, a mindennapi életben gyakori az a szituáció, hogy más személyekre elsősorban csoport-hovatartozásuk terminusaiban reagálunk, nem pedig egyedi személyekre. Sztereotípiák, ha a típusokat jól látható etnikai vagy faji jellegzetességek határozzák meg, és az emberek között széles körben ismertek. Ezek a sztereotípiák gyakran járnak együtt az előítélet erős érzelmeivel. Már nagyon korai gyermekkorban elsajátítjuk az elfogult sztereotípiákat a családban, s ezeket nehéz megváltoztatni, hisz az emberi viselkedés gazdag változatosságában csaknem mindig lehetséges

bizonyítékot találni, ami megerősíti a sztereotípiákat, ha ezt nagyon akarjuk. Előítélet: ellenséges vagy negatív attitűd valakivel vagy valamilyen csoporttal szemben, amely téves vagy nem teljes információkból származó általánosításokon alapul. Az előítéletek eleve kijelölik az egyes csoportok tagjaival kapcsolatosan táplált érzések irányát, de ha meg is akarjuk magunknak vagy másoknak fogalmazni, hogy miért kerüljük az adott csoportot, óhatatlanul sztereotípiákhoz folyamodunk. Mint azt Csepeli (1990) kiemeli, az előítélet lényegében egy megszerkesztett „kép”. Ez abból adódik, hogy „az egyes csoportokra állítólagosan jellemző tulajdonságok sosem állnak magukban, hanem egymást támogató, egymást kiegészítő, értéktartalom tekintetében ellentmondásmentes láncolatot képeznek, s többnyire magyarázó érvényük nem csak 14 15 magára a csoportra, hanem minden vele kapcsolatban álló jelenségre, tárgyra,

személyre, tettre kiterjed. Ezáltal a sztereotípiák jóvoltából egységesen szervezett világkép keletkezik, melynek középpontjában a saját csoport jónak, szépnek, igazságosnak, hasznosnak stb. tekintett értékei állnak, mellyel szögesen ellentétes értékek kisugárzásában jelenik meg a másik világ, a GONOSZ birodalmaként elképzelt idegen, akinek külseje, személyisége, szokásai, céljai, eszközei, tettei, sőt társaságának tagjai csakis romlottak lehetnek.” 5 A szerző állítását számos, a hétköznapi életben is előforduló jelenséggel is igazolja. Különös súlyt helyez a hallomás útján rögzülő sztereotípiák szívósságára. Megállapítja, hogy azért ellenállóak a köznapi tapasztalatikkal szemben, mert elvetésükkel a hitünkön esne csorba. Kiemeli továbbá, hogy „a különböző csoportok állítólagos tulajdonságairól táplált nézetek negatív érték-irányú szerveződése lehetőséget kínál a

bűnbakképzésre, az áldozat hibáztatására, és vádaskodás formájában igazoljuk az egyenlőtlenséget és megalázó kiszolgáltatottságot, melyre egyébként nem nyílna módunk, hacsak nem ismernénk el magunkról, hogy egyenlőtlen helyzetek haszonélvezői, mások hátrányos megkülönböztetésének kedvezményezettjei vagyunk.” „Az ideologikus eszközök segítségével önáltató módon elleplezett ártás a személyek és a csoportok közötti konfliktus egyáltalán nem új mintája. Az antik hagyomány jól ismert példázata a farkasról és a bárányról klasszikus módon tartalmazza e konfliktus valamennyi elemét: a mohó agresszort, a sztereotipikusan megfogalmazott képmutató vádaskodást, s a tehetetlen áldozatot.” 6 „Gyötörve szomjtól, ugyanegy érhez érkezett A farkas és a bárány; fenn a farkas állt, Lentebb a bárány. Ekkor az éhező csikasz Belé akarva kötni, így szólítja meg: „miért kavartad fel a vizet, hisz láthatod,

hogy inni kívánok!” A gyapjas félve, így felelt: „Hogy is tehetném, kérlek, amit panaszolsz, uram? A tőled jött patakvizet kortyolgatom.” Az igazság visszaverte, másként kezdi most: 5 Lásd Csepeli (1990), 28. oldal 15 16 „Féléve most te rágalmaztál engemet!” „Féléve még nem is élek” – szólt a kis bari. „Hát Herkulesre! Apád szólt akkor ellenem!” És megragadta és széttépte nagy mohón. E mese azokra vág, akik légből kapott Okokkal elnyomják az ártatlan szegényt.” 7 Azon csoport jellemzőinek az azonosítása, amelyhez egy-egy ember tartozik, jelentős segítség lehet a személyészlelésben. Szükségünk van ilyen leegyszerűsített képekre az emberek csoportjairól, és használjuk is ezeket a képeket, hogy segítségünkre legyenek környezetünk osztályozásában, kategorizálásában. Ugyanakkor számolnunk kell azzal is, hogy a sztereotipizálás a pontatlanság egyik forrása. 6 7 Csepeli Im.: 34 oldal Phaedrusz:

A farkas és a bárány (Weöres Sándor fordítása) citálja Csepeli Im.: 34 oldal 16 17 A BENYOMÁS KIALAKÍTÁSA: KÖZPONTI ÉS PERIFÉRIÁLIS TULAJDONSÁGOK Hogyan tudunk egységes, kerek benyomást kialakítani egy emberről, amikor az információk általában töredékesek és külön-külön részletekben kapjuk őket? Solomon ASCH (1946) kísérletileg igazolta a benyomás-szerveződést. Két tényezőt vizsgált meg, pontosabban a centrális és a perifériális tulajdonságok hatását a benyomásra. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a benyomás kialakításában „egy egészet megragadó” folyamatról van szó, továbbá feltételezte, hogy bizonyos tulajdonságok lényegesen jelentősebb szerepet játszanak a b enyomás kialakításában, mint mások. Hipotézisének igazolására olyan tulajdonságlistát állított össze, amely egyetlen ponton különbözött: A) intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias, óvatos; B)

intelligens, ügyes, szorgalmas, hideg, határozott, gyakorlatias, óvatos; Egy másik tulajdonságlistában a „melegszívű” és a „hideg” tulajdonságokat az „udvarias” és az „udvariatlan” jelzőkkel cserélte fel. Vizsgálatai alapján megállapította, hogy a tulajdonságok nem azonos súlyúak, bizonyos „központi vonások” aránytalanul nagy hatást gyakorolnak a benyomásra. A fenti listákból ilyen „központi vonásnak tűntek a „melegszívű” és a „hideg” tulajdonságok, míg az „udvarias” illetve az „udvariatlan periférikus hatásúnak bizonyultak. A központinak nevezett tulajdonságok megváltoztatták a célszemélyről alkotott képet. Amikor a „melegszívű” volt a jellemzés része, a célszemélyt gyakrabban ítélték nagyvonalúnak, bölcsnek, boldognak, szerencsés természetűnek, népszerűnek, szociábilisnak és humorosnak, mint a „hideg” feltételben. Ugyanakkor az „udvarias” és „udvariatlan”

tulajdonságok csekély hatást gyakoroltak a b enyomásra. Így ezeket ebben az összefüggésben perifériális tulajdonságoknak tekinthetjük. 8 Az észlelt tulajdonság vagy vonás jelentése nem állandó, függ a háttértől, a körülményektől és az észlelt személyről korábban szerzett információktól. HAMILTON és ZANNA (1974) kutatásaikkal azt erősítették meg, hogy sem a személyiségvonások „szeretetreméltósági értéke” sem a b enyomásszervezés racionalitása nem állja meg a helyét. Ugyanis a kontextus nagymértékben meghatározza egy adott tulajdonság „értékét”. A „büszke” tulajdonság lehet pozitív is és negatív is attól függően, hogy 8 Asch kutatási eredményeinek további sajátosságait közli Forgas (1989) 17 18 milyen személy kontextusában látjuk. Pozitív lehet egy független, magabiztos személy észlelésekor, negatív pedig egy szemtelen, agresszív személy kontextusában. 18 19 HOLDUDVAR-HATÁS

(HALO-EFFEKTUS) Az észlelőnek azt a hajlamát jelenti, hogy feltételezik, ha valaki valamilyen jó vagy rossz tulajdonsággal rendelkezik, az illető egyéb tulajdonságai is valószínűleg összhangban lesznek ezzel, vagyis jók vagy rosszak lesznek. Az emberek megítélésében elkövetett hiba a „halo” jelenség Valamilyen szembetűnő, egyéni tulajdonság fényudvarként elhomályosít minden egyéb tulajdonságot, ami aztán könnyen egyoldalú, elhamarkodott ítéletalkotáshoz vezethet. („Halo”: meteorológiai jelenség, világos, színes fényudvar a Nap vagy a Hold körül, a sugaraknak a fátyolfelhők jégkristályaiban történő fénytörése következtében.) A külső megjelenés A holdudvarhatás érdekes példája, amikor a külső megjelenés szolgál a belső személyes tulajdonságokra történő következtetésekhez. E jelenséget DION, BERSCHEID és WALSTER (1972) vizsgálták. Kutatási eredményeik szerint az előnyös külsejű embereket a

szemlélők pozitív tulajdonságokkal ruházták fel. Továbbá a rövid, ideiglenes megnyilvánulások, mint pl. a mosoly is hasonló holdudvarhatást kelt, mint az előnyös külső. Státusz-hatás A holdudvarhatás másik példáját WILSON (1968) igazolta egyetemi hallgatókkal folytatott kísérletével. A hallgatókat arról tájékoztatta, hogy a vendég, aki előadást fog tartani: professzor, docens, adjunktus, tanársegéd vagy egy másik egyetem hallgatója. Az előadás után a kísérleti személyeket arra kérte, hogy becsüljék meg az előadó testmagasságát. „Azok a diákok, akik úgy tudták, hogy a vendég professzor, a vendég magasságát 6 cm-rel magasabbnak becsülték, mint azok, akik úgy tudták, hogy az illető diák. Ebben az esetben az fordult elő, hogy a státusz dimenzióban megjelenő pozitív jellemző, a tudományos rang holdudvarába vonta azokat az ítéleteket, amelyek egy fizikai tulajdonságra, a magasságra vonatkoztak." 9 9 A

kísérletet és annak tapasztalatait Forgas (1989) ismerteti. 19 20 Elsőbbségi és újdonsági hatás A benyomás alakulásában az információ „súlyát” nagymértékben befolyásolja a sorrend. Erre vonatkozóan Asch végzett vizsgálatokat A vizsgálati személyeknek jellemezniük kellett az alábbi tulajdonságokkal rendelkező személyeket: A) intelligens, rugalmas, impulzív, kritikus, makacs, irigy B) irigy, makacs, kritikus, impulzív, rugalmas, intelligens Az A) tulajdonságokkal rendelkező személy általában tehetséges ember, akinek vannak hibái; a B) tulajdonságokkal rendelkező problematikus ember, súlyos hibákkal. Az első benyomás minden további benyomásnál fontosabb. A későbbi információra kevesebb figyelmet szentelünk. Az első megjelölés megszabja az irányt, és befolyásolja valamennyi további kifejezést. Amikor az ember hallja az első kifejezést, megszületik benne valamilyen tág, szétfolyó, de meghatározott irányba mutató

benyomás. Következésképp az elsőnek kapott információnak aránytalanul nagyobb hatása van az ítéletekre: ez az ún. elsőbbségi hatás Viszont ha a vizsgálati személyt figyelmeztetjük, hogy minden információra figyeljen, akkor az újdonsági hatás kisebb, vagy teljesen el is tűnik. Torzítás negatív irányban A negatív információknak általában aránytalanul nagyobb szerepe van a benyomások meghatározásában. A negatív első benyomások sokkal ellenállóbbak a változással szemben, mint a p ozitívak. A negatív cselekedetek nem felelnek meg a társadalmilag elfogadott normáknak, következésképp valószínű, hogy valódi és informatív egyéni jellemzőket tárnak fel. A pozitívan cselekvő olyan, amilyennek lenni kell, a negatívan cselekvő olyan, akit el kell ítélni. Ezért a negatív információt egy személyről gyakran kezeljük az „igazi” jellem megbízható jelzéseként. Elnéző torzítás A kulturális normák hatására

általában inkább pozitív, mint negatív tulajdonságokat tételezünk fel az emberekről. Nem ostoba dolog feltételezni, hogy a másik ember pozitív tulajdonságokkal rendelkezik, ha még nem vagyunk meggyőződve az ellenkezőjéről. A pozitív viselkedés elvárása gyakran nyer megerősítést a későbbi tapasztalatban, egyszerűen azért, mert saját viselkedésünk pozitív volt, erre aztán 20 21 pozitívan lehetett válaszolni. Ha azt várjuk, hogy barátságtalan, agresszív a másik, mi viselkedünk védekező, barátságtalan módon, kiváltva az elvárt viselkedést. (Pygmalion hatás.) 21 22 AZ ATTRIBÚCIÓELMÉLET (AZ EMBEREKKEL KAPCSOLATOS KÖVETKEZTETÉSEK) A személyészlelés legfontosabb állomása annak megállapítása, mi is az emberek viselkedésének oka. Viselkedéseinkre többféle és kézenfekvő magyarázattal tudunk szolgálni. Valakit barátságosnak tarthatunk azért, mert szeret bennünket, vagy mert kölcsön szeretne kérni

tőlünk valamit, vagy mert mindig mindenkivel ilyen, stb. Kérdés, melyik feltételezés állja meg a h elyét? A kérdés eldöntésére az attribúció kutatói keresték a választ. Lényegében az foglalkoztatta őket, hogy mi lehet a cselekvés oka, másrészt pedig, hogy a cselekvésnek tulajdonítható-e szándékosság; illetőleg egy külső szemlélő hogyan ítéli ezt meg, vagyis, hogyan és milyen körülmények között hozza meg a döntéseket. Az első kutatók között volt Heider (1958), aki megállapította, hogy a társas interakciókban való sikeres részvétel attól függ, hogy képesek vagyunk-e szociális környezetünket megérteni és ellenőrizni. Szerinte ezt a faladatot úgy oldjuk meg, hogy a viselkedéseknek okokat tulajdonítunk. Ezek lehetnek külső, környezeti okok, és az egyénben rejlő belső okok, ún. diszpozíciók A személyben rejlő okozó tényező két összetevőre bontható: az egyik a képesség, mellyel az emberek egy cselekvés

kivitelezésére rendelkeznek, a másik az erőfeszítés, amivel kivitelezik. Mint azt Heider feltételezte a külső és a belső okok képesek növelni, csökkenteni vagy kioltani egymás hatását, vagyis additív kapcsolat van közöttük. Míg a belső okok szorozzák egymást; vagyis ha valamelyikük hiányzik, az együttes hatás nulla lesz. „képesség erőfeszítés nélkül vagy erőfeszítés képesség nélkül nem vezet eredményre semmilyen akcióban.” 10 Kelly (1972) feltevése szerint a „másik” viselkedésének három különböző okot tételezünk fel: „belső”, vagyis a személyben rejlő okot; „külső” környezeti okot, és „pillanatnyi” (lehet belső ok is és külső ok is a lényeg az, hogy mulandó) okot. Szerinte amikor az élet különböző helyzeteiben meghatározzuk a másik ember viselkedésének feltételezhető okát, alapjában véve három különböző szempontot veszünk figyelembe: 10 Az attribúció ún. naiv elméletére

vonatkozólag FORGAS (1989) több kutató munkájára is hivatkozik HEIDER mellett kiemeli JONES és DAVIS (1965), JONES, DAVIS és GERGEN (1961), valamint JONES és Harris (1967) kutatási eredményeit. Összességében megállapítja, hogy egy másik személy valamely viselkedésének észlelésekor, ha nem találunk nyilvánvaló külső okot, csak akkor nyúlunk a belső ok kereséséhez. Az ilyen ún intuitív elvet meghaladó állásfoglalás KELLY (1967, 1971) háromdimenziós elmélete. Mint azt McARTHUR (1972) is megjegyzi, az ál landóság, a d isztinktivitás és a k onszenzus különböző attribúciós stratégiákhoz vezetnek. 22 23 „konszenzus” (a megfigyelt ember viselkedése, a viselkedési szabályok tekintetében, milyen mértékig azonos a megfigyelő saját viselkedésével); „konzisztencia” (a megfigyelt ember viselkedése milyen mértékig tekinthető tartósnak, ismétlődőnek, vagy ellenkezőleg, alkalomszerűnek az adott témakörben);,

„megkülönböztethetőség” (hasonló módon szokott-e viselkedni a megfigyelt ember más témakörökben, más vonatkozásokban is vagy sem). Megállapításai szerint, ha mind a konszenzus, mind a konzisztencia, mind a megkülönböztethetőség magas, külső okokat vagyunk hajlamosak feltételezni. Míg abban az esetben, ha alacsony a konszenzus és a megkülönböztethetőség, de magas a konzisztencia belső ok feltételezése a valószínűbb. 11 Az attribúciós torzításoknak számos válfaja ismeretes. Forgas (1989) alapján emelünk ki ezekből néhányat. TORZÍTÁS A BELSŐ ATTRIBÚCIÓ IRÁNYÁBA Elhanyagoljuk a kevésbé látható környezeti feltételeket, és a személyt meglehetősen abszolút módon tekintjük oknak. Az attribúciós ítéletek erős tendenciája, hogy belső okokat tulajdonítsunk olyan esetekben is, amelyekben a környezeti erők nyilvánvalóan döntő szerepet játszanak. A cselekvő viselkedése annyira betölti az észlelési

mezőt, hogy gyakran elhomályosítja a tényleges környezeti okokat. Pl: vajon miért késik valaki egy előadásról? Hanyag ember, akit nem érdekel a pontosság vagy gyalog jött, de nem tudta jól kiszámítani az időt, vagy vonattal jött, s az késett, vagy mindig késik, már máskor is késett. Mint láthatjuk, a belső okra való következtetést itt egy előzetes halo-jelenség váltja ki. A FELELŐSSÉG ATTRIBÚCIÓJA Lényeges kérdés annak megítélése, hogy adott esetben kit tartunk felelősnek egy adott viselkedésért illetve kit vagyunk hajlamosak felmenteni ugyanabban a viselkedési szituációban. 11 Kelly háromdimenziós modelljének egy értelmezése olvasható HANKISS Ágnes (1987) munkájában. A szerző példákkal is szemlélteti a modellt, s a téma kapcsán kitér NISBETT (1973) „szituáció függő” elméletének ismertetésére is. 23 24 Ha óvodások ítéletalkotására vagyunk kíváncsiak, s azt firtatjuk, ki követ el nagyobb hibát,

aki egy poharat szándékosan tör el, vagy aki hasra esik és véletlenül 8 poharat tör össze, a gyerek gondolkodás nélkül az utóbbi mellett dönt, vagyis a látható következmény alapján ítél, és nem számol a cselekvő belső tulajdonságaival, netán szándékával. PIAGET kutatásai azt igazolják, hogy a konkrét műveleti intelligencia szintjén álló gyermek az ítéletalkotásban már a szándékot is tekintetbe veszi. Úgy véljük, a felnőtt mindig meg tudja ítélni, hogy a látott viselkedés milyen oknak tudható be. A tapasztalatok azonban nem ezt igazolják Tekintsük az alábbi hétköznapi élethelyzetet! Adott egy bakter, akinek az a dolga, hogy leengedje a sorompót, mielőtt a vonat az állomásra ér. Tegyük fel, hogy egy alkalommal a bakter nem engedi le a sorompót és a mozdony egy birkanyáj közé hajt, és néhány birka elpusztul. Hogyan reagálunk a hírre? Vajon hogyan ítéljük meg a bakter viselkedését, annak milyen okokat vagyunk

hajlamosak tulajdonítani? Hacsak nem vagyunk birkatenyésztők, többnyire inkább környezeti okokat tulajdonítunk a bakter viselkedésének, és a belső okok között legfeljebb a figyelmetlenséget említjük meg. Védelmére kelünk, többnyire olyan szituációkat sorolva (pl. a birkapásztor jobban is figyelhetett volna stb), amelyekkel az észlelt másikat nem terheli egyértelmű felelősség. Tegyük fel, hogy a bakter nem engedi le a sorompót, és a vonat ütközik egy gyerekeket szállító autóbusszal. Több gyerek megsérül, de szerencsére senki sem hal meg. Akkor a hír hallatán szinte felkapjuk a fejünket, s a bakter viselkedésének belső okokat tulajdonítunk. Megkérdőjelezzük a megbízhatóságát, a felelősségtudatát, s inkább olyan tulajdonságokat tulajdonítunk neki, ami erkölcsi gyengeséget mutat. Tehát ugyanazért a viselkedésért – „nem engedi le a sorompót” – egyik esetben hajlamosak vagyunk felmenteni, a másik esetben pedig

felelősnek tartani a másik személyt. Utóbb lényegében a belső attribúció irányába torzítunk WALSTER (1966) kutatási eredményei is alátámasztják a fenti gondolatvezetést. Egy személyt tehát felelősebbnek tartottunk egy előre nem látható balesetért, ha az okozott kár súlyos volt. SHAVER (1970), SIGALL és OSTROVE (1975) más-más feltételek között azt találták, hogy azokat az embereket, akik hasonlítanak hozzánk, ugyanazért a cselekedetért kevésbé tartjuk felelősnek, mint azokat az embereket, akik különböznek tőlünk. Továbbá akik vonzó, jó külsejűek, akik mosolygósak, stb 24 25 CSELEKVŐ – MEGFIGYELŐ TORZÍTÁS Mint fentebb láttuk, a társ viselkedését – különösen, ha súlyos következménnyel jár – hajlamosabbak vagyunk diszpozíciós okokra visszavezetni. Kérdés, vajon saját viselkedésünk megítélésében fellép-e valamiféle torzítás. Erre vonatkozólag JONES és NISBETT (1971) kísérleteit vehetjük

alapul. Tapasztalataik szerint a vizsgált fiú egyetemisták a t árs viselkedését (pl. miért szereti a barátnőjét?) főleg belső okokkal magyarázták (pl. mert bizonytalan), ugyanakkor a saját viselkedésüket döntően helyzeti okokra vezették vissza (pl. mert szép a barátnőm) Ugyanezt a „gondolkodásmódot” találta WEST, GUNN és CHERNICKY (1975) egy ún. „betörés-kísérlet”-ben Hajlunk arra, hogy egy megfigyelt társunk viselkedését inkább belső, mint külső okoknak tulajdonítsuk, saját viselkedésünket külső, helyzeti tényezőknek tulajdonítsuk. Mi azért teszünk meg dolgokat, mert a helyzet megköveteli, azonban mások azért cselekszenek úgy, mert úgy akarják. Az emberek kevésbé szélsőséges helyzetben is hajlanak arra, hogy saját viselkedésüket inkább helyzeti tényezőkre vezessék vissza. Pl ha elkésünk valahonnan, többnyire nem azt mondjuk, hogy elnézést de én egy alapvetően megbízhatatlan ember vagyok, hanem

valamilyen külső okot nevezünk meg, pl. késett a busz Ha a társra kell várni, akkor az ő késését viszont hajlamosak vagyunk belső okoknak tulajdonítani, pl. lusta, felelőtlen, kiszámíthatatlan, nemtörődöm, stb. Az ilyen attribúciós torzítások különösen fontosak lehetnek olyan interakciós helyzetekben, ahol a felek aszimmetrikus szerepviszonylatban állnak egymással, vagyis a partnerek közötti erőviszonyok nem egyenlők. Ilyen pl a tanár-diák viszony Erre vonatkozólag BURWITZ és PANCIERA (1975) szolgáltattak kísérleti bizonyítékokat. 12 A SIKER ÉS A KUDARC ATTRIBÚCIÓJA Az attribúció kutatás gyakori témája a siker és a kudarc. A tevékenység vagy a viselkedés sikerének és kudarcának okát szinte minden helyzetben keressük. WEINER (1976) szerint az attribúció okaként a helyzet, a szerencse, az erőfeszítés és a készség jöhet számításba. A teljesítménnyel kapcsolatos köznapi attribúciók erősen függenek a nemtől, a

jövedelemtől és a megítélők politikai érzelmeitől, valamint a célszemély etnikai hovatartozásától. .12 A kísérlet feltételeit és tapasztalatait ismerteti Forgas (1989), 107 oldal 25 26 Nézzük például, hogy milyen hatása van a c élszemély nemének a s iker és a kudarc attribúciójára. Nőknek általában kevésbé ismerik el a szakmai sikert, mint a férfiaknak, és inkább hibáztatják őket, ha kudarcot vallanak. FEATER és SIMON (1975) azt találták, hogy ha egy nő sikeresen végzett el egy feladatot, azt inkább a szerencsének és a feladat könnyűségének tulajdonították, szemben a férfi esetével. Megfordítva: a képességek hiányát gyakrabban tartják a nők, semmint a férfiak kudarcáért felelős tényezőnek. Az is figyelemre méltó, hogy egy foglalkozás státusza és presztízse közvetlen kapcsolatban van az adott foglalkozásban dolgozó férfiak arányával. Ennek az lehet az oka, hogy a magas presztízsű foglalkozásokban

erősebb diszkrimináció nyilvánul meg a nőkkel szemben. De az is lehetséges, hogy a nők magas koncentrációja csökkenti a képesség attribúcióját, s ezáltal csökken a foglalkozás presztízse is. Gyakran élünk önkiszolgáló, énvédő torzításokkal, amelyek segítenek, ha pozitív és ellentmondásmentes énképet akarunk fenntartani. Saját sikereinket felvállaljuk, belső okoknak tulajdonítjuk, de ugyancsak belső okot tulajdonítunk a társnak is, amikor az kudarcot vall. Viszont helyzeti magyarázatot adunk saját kudarcainkra és mások sikereire. A tanárok gyakran tulajdonítják önmaguknak diákjaik jó teljesítményét, a teljesítmény javulásának hiányáért viszont a diákokat okolják. Ezt a jelenséget nevezik válogatós attribúciónak. ÉNATTRIBÚCIÓK ALAPVETŐ ATTRIBÚCIÓS HIBA AZ ÖNÉSZLELÉSBEN A címbéli hibát jól szemlélteti az a kísérlet, amelyben két-két férfit vagy nőt arra kértek, hogy vegyenek részt egy általános

ismereteket feltételező kérdezz-felelek játékban. A „kérdezőt”, a „felelőt” és a „megfigyelőt” véletlenszerűen választották ki A „kérdezőnek össze kellett állítania 10 nehéz kérdést, amelyet ő maga meg tudott válaszolni. Ha a „felelő” nem tudta a választ, akkor a „kérdező” megmondta A játék befejezése után mind a résztvevőket (kérdező, felelő), mind a megfigyelőket arra kérték, hogy egy „átlagos” diákhoz képest osztályozzák a „kérdező” és a „felelő” általános tudásszintjét. ROSS, AMABILE és STEINMETZ (1977) a fenti kísérletben azt találták, hogy a „kérdezők” mind önmaguk, mind a „felelő” általános tudását átlagosnak ítélték. A 26 27 „felelők” az átlagos diáknál jóval okosabbnak osztályozták a „kérdezőt”, és butábbnak magukat, nem vették figyelembe, hogy a „kérdező” kihagyta azokat a kérdéseket, amelyekre nem tudta a választ. Itt tehát egy

erős diszpozíciós torzítással állunk szemben. A „megfigyelők” – bár tudták, hogy véletlenszerűen választották ki a játékos szerepeket, s tudták, hogy a „kérdező” csak olyat kérdezhet, amire ő tudja a választ – a „kérdezők” tudásszintjét mégis magasabbra értékelték. A fenti kísérlet alapján nem nehéz belátni, hogy egy hétköznapi élethelyzetben az mutatkozik értelmesebbnek, aki kiválasztja a beszélgetés témáját, aki többet beszél, aki többször közbeszól. Ha mind önmagunk, mind mások szemében értelmesnek akarunk mutatkozni, meg kell tanulnunk hogyan szervezzük a helyzeteket úgy, hogy min választhassuk meg a beszélgetési témát. Inkább „kérdezők”, mint „felelők” legyünk BEM ÖNÉSZLELÉSI ELMÉLETE BEMet (1972) eredetileg az foglalkoztatta, honnan ismerik az emberek saját attitűdjeiket. Önészlelési magyarázata azon a feltevésen alapul, hogy az egyének egyrészt úgy ismerik meg saját

attitűdjeiket, érzelmeiket és belső állapotaikat, hogy következtetnek rájuk saját viselkedésük megfigyeléséből és/vagy azoknak a körülményeknek a megfigyeléséből, amelyekben az adott viselkedés megjelenik. Vagyis azokra a folyamatokra támaszkodnak, mint amikor mások viselkedésének megítélésére vállalkoznak. Bem álláspontját látszik igazolni WICKLUND és FREY (1981), valamint TAYLOR (1975) kísérlete is. ÖNKÁROSÍTÓ STRATÉGIÁK Lényeges különbség van az énre és a társra vonatkozó attribúciók között. Ezt láthattuk a kérdezz-felelek játék kapcsán is. Ennek oka abban rejlik, hogy önmagunkról alkotott képünk ne csorbuljon meg, következésképp a kényszer, hogy saját magunkról negatív következtetéseket vonjunk le, sokkal fenyegetőbb és kellemetlenebb lehet, mint ítéletet alkotni másokról. Vagyis, hogy ne kelljen magunkat valamiért kárhoztatni, elhárító stratégiákat alkalmazunk. JONES és BERGLAS (1978) szerint

olyan helyzetekben, amikor a személynek jó oka van feltételezni várható cselekvése sikertelenségét, gyakran ún. mesterséges 27 28 hátrányokat teremt magának. Azért nyúl ehhez a m egoldáshoz, mert így a sikertelenséget/kudarcot külső okoknak tudja tulajdonítani, vagyis az énkép sértetlen marad. KOLDITZ és ARKIN (1982) azt figyelte meg, hogy az önkárosító stratégiákat gyakrabban alkalmazzuk, ha figyelnek bennünket. Az énattribúciók elmélete szerint az emberek olyan helyzetekben szeretnek részt venni és olyan helyzeteket szeretnek teremteni, amelyben a negatív énattribúciók szükségessége minimális. TANULT TEHETETLENSÉG Természetese nem vagyunk mindig képesek a viselkedést úgy strukturálni, hogy a negatív énattribúciókat el tudjuk kerülni. Ha véletlenszerű helyzetben találjuk magunkat, nem tudjuk elkerülni. Erre vonatkozóan SELIGMAN (1975) folytatott vizsgálatokat. Azt találta, hogy ha az embereket hosszabb ideig

ellenőrizhetetlen kellemetlen események veszik körül, lemondanak arról, hogy megbirkózzanak a helyzettel. Másképp fogalmazva:” ha egy ember viselkedésének eredménye független a viselkedésétől, akkor megtanulja, hogy az eredmény független a viselkedéstől”. Vagyis, ha az embereket hosszú időn keresztül általuk ellenőrizhetetlen befolyások érik, passzivitásba süllyednek és felhagynak azzal, hogy saját sorsukat megkíséreljék befolyásolni. Ez az állapot a tanult tehetetlenség Pl az éhínségtől, természeti katasztrófától sújtott emberek passzivitással és beletörődéssel reagálnak. A hétköznapi életben is számos példa igazolja a j elenség létét. Mint pl aki sok kudarcot él át egy területen (mondjuk munkanélkülivé válik) passzívvá, klinikai értelemben depresszióssá válhat. PSZICHOLÓGIAI ELLENÁLLÁS Ha elveszítjük ellenőrzésünket viselkedésünk eredményei fölött, az első reakció általában nem a t anult

tehetetlenség, hanem a m otiváció megnövekedése, hogy az elveszített kontrollt és szabadságot visszanyerjük. BREHM (1972) a pszichológiai ellenállás fogalmával írta le azt a jelenséget, azt a motivációs állapotot, amely akkor lép fel, amikor fenyegetve érezzük cselekvési szabadságunkat. Ugyanis a szabadságfok csökkenését feszültségként (frusztrációként) éljük át, és arra vagyunk beállítódva, hogy a feszültséget mielőbb csökkentsük. Ez a motivációs késztetésünk számos formában 28 29 ölthet testet. Pl a korlátozás alá tartozó tárgyak felértékelődnek (tiltott kiadványok iránti érdeklődés), ha erős nyomás nehezedik ránk, az ellenkező álláspontra helyezkedünk, stb. 29 30 AZ ATTITŰD FOGALMA, ÉS TÖRTÉNETI VÁLTOZÁSAI Az attitűdfogalom az egyik legnélkülözhetetlenebb fogalma a szociálpszichológiának. Népszerűsége több okkal is magyarázható Részben, mert nem sajátította ki egyetlen

pszichológiai irányzat sem, másrészt pedig, mert kiutat nyújt az öröklés és környezet állandó vitájából. Továbbá újabban a pszichológia célja a viselkedés tanulmányozása, és az attitűdök ezen elképzelés szerint a viselkedést befolyásolják. Következésképp az attitűdök a viselkedés előrejelzőiként szolgálnak Illetve az attitűdök megváltoztatása értelmes kiindulópontnak látszik a viselkedés megváltoztatásához, s nem csupán a szociálpszichológiai kutatásban, hanem a mindenapi életben is, amint az alábbi példák mutatják. 1. A politikusok abból a célból, hogy (újra) megválasszák őket, illetve, hogy programjaikat megvalósítsák, megpróbálnak önmagukra és politikai programjaikra vonatkozó pozitív attitűdöket és véleményeket kialakítani a szavazókban. 2. Alaposan kigondolt reklámokat juttatnak el a potenciális fogyasztókhoz, hogy meggyőzzék őket az új csokoládé, a mosópor vagy a személygépkocsi

előnyiről, s így a potenciális fogyasztókból tényleges fogyasztók legyenek. 3. Bizonyos csoportokkal (pl vendégmunkásokkal) szemben táplált negatív szociális attitűdök (előítéletek) a viselkedésben is diszkriminációhoz vezethetnek (pl. bizonyos társadalmi csoportok munkahelyre történő felvételének visszautasítása). 13 Mint az a fenti példákból is kitűnik az attitűd fogalma alapvető szerepet játszik a viselkedés szociálpszichológiai modelljében. Érthető tehát, hogy szinte mindenessé vált mind a pszichológusok, mind a szociológusok számára. Maga az attitűd szó latin eredetű. Az „aptus”-ból származik, több jelentése van Jelenti egyrészt az alkalmasságot, a megfelelőséget, másrészt pedig az akcióra való készültség szubjektív vagy mentális állapotát. Az attitűdjelenséget először az általános lélektan rögzítette a XX. század elején Ach kutatásai alapján megállapította, hogy képzetáramlást nem

csupán az asszociációk újratermelődése uralja, hanem egyfajta beállítódás is. ACH és WATT (1905) kísérletei a 13 További példák, s hozzájuk kapcsolódó bevezető, illetve magyarázó szöveg található Hewstone –Strobe – Codol – Stephenson 1995: Szociálpszichológia című munkájában. 30 31 beállítódás-vizsgálatok mintájává váltak. Ugyanis ingersorozatokat mutattak be az egyéneknek, és alkalmanként meghatározott választ vártak. Mérték a v álasz megjelenésének idejét (reakcióidő), és rögzítették a felkészülési időt. Megállapították, hogy a felkészülési időben a kísérleti utasításnak megfelelő „determináló tendencia” működik. Ugyanezt erősítették meg WUNDT (1909), BREITWEISER (1911) kísérletei is Ez a determináló tendencia leginkább abban nyilvánult meg, hogy a kísérleti személyek reakcióideje lerövidült, ha tudták, milyen ingerre kell majd reagálniuk. Vagyis a viselkedés nem

magyarázható csupán a közvetlenül ható ingerekkel. Az attitűd fogalmi tartalmának megközelítéséhez fontos szempontot adott HILGARD és HUMPHREY (1938), továbbá HILGARD, CAMPBELL és SEARS (1938) vizsgálatának eredménye. >Kitűnt ugyanis, hogy ha a kísérleti személyek nem ismerik a vizsgálatban alkalmazott ingerek sorrendjét, viszonylatait, akkor az attitűd a várható ingerre irányul, és döntően szenzoros jellegű elővételezés, alakját ölti. Amikor pedig az inger bejósolható, a válaszra irányuló attitűd alakul ki, melyet motoros folyamatok képviselnek.< (Hunyadi, 1979) Herbert SPENCER volt az egyik legrégebbi pszichológus, aki használta a kifejezést. Az ő értelmezésében az attitűd mentális reprezentációként fogható föl. Ezen értelmezésben pl. LANGE az érzékelési folyamatot jórészt az ingerre való beállítódás következményének tekintette. Később, amikor teret hódított a viselkedés tanulmányozása,

népszerűvé vált a motoros attitűd fogalma. Jelentésének kettőssége a „mentális attitűd”, illetve „motoros attitűd” fogalmi használatában vált általánossá. Újabban nem szokás mentálisnak vagy motorosnak minősíteni egy attitűdöt, ám az minden jelző ellenére megtartja mindkét eredeti jelentését úgy is mint mentális hajlam és úgy is motoros beállítódás. THOMAS és ZNANIECKI (1918) szerint az attitűdök egyéni mentális folyamatok, amelyek meghatározzák a s zemélyek aktuális és potenciális reakcióit a s zociális világban. Mivel az attitűd mindig valamilyen tárgy felé irányul, úgy határozható meg, mint „az egyének valamilyen értékre irányuló lelkiállapota”. Az értékek általában szociális természetűek, vagyis szocializált embereknél a közfigyelem tárgyai. Nyilván minden szociális értéknek számos attitűd felel meg, viszont egyetlen attitűd több lehetséges attitűdtárgyra is irányulhat. Valójában

a sok ember számára közös attitűdök létrehoznak 31 32 új szociális értékeket, de ezen attitűdök maguk előzőleg létező szociális értékektől függnek. PARK (1924) szerint az attitűdnek négy kritériuma van: 1. Meghatározott irányultsága van a tárgyak (vagy értékek) világában, és ebből a szempontból különbözik az egyszerű és a feltételes reflextől; 2. nem lehet teljesen automatikus és rutinos magatartás, hanem valamilyen erősséget még akkor is kell mutatnia, amikor latens; 3. változó intenzitású, néha uralkodik, néha viszont hatástalan; 4. a tapasztalatban gyökerezik, és ezért nem egyszerű szociális ösztön. Ha az attitűdöt, mint a készenlét jellemzőjét tekintjük, nézzük meg, mit is állítanak erről a különböző pszichológiai nézőpontok! „Az attitűd figyelemre vagy valamilyen meghatározott akcióra való készenlét” (BALDWIN, 1901.) „Az attitűdön az egyéni tudat olyan folyamatát értjük,

amely a szociális értékeknek megfelelő valódi vagy lehetséges egyéni aktivitását meghatározza; olyan aktivitás, amely valamilyen formában összekötő kapocs közöttünk”(THOMAS és ZNANIECKI, 1918.) „Az attitűd érzések, vágyak, félelmek, meggyőződések, előítéletek vagy más tendenciák összessége, amelyek különböző tapasztalatok hatására cselekvésre való beállítódást vagy készenlétet idéznek elő a személyben”(CHAVE, 1928). „Az attitűdváltozás meghatározott fiziológiai nyomás, amelyet az idegrendszer más részeiben keletkező folyamatok egy szenzoros területre gyakorolnak”(KÖHLER,1929.) „Az attitűdöket úgy tekinthetjük, mint tanult tendenciákat a t árggyal szembeni viselkedésre”(KRUGER és PECKLES, 1931.) „Az attitűdök a szó szoros értelmében mentális tartások, a magatartás irányítói, amelyekhez minden új élményt viszonyítunk, mielőtt reagálnánk rá”(MORGAN, 1943.) „Az attitűdök arra

szolgáló prediszpozíciók, hogy bizonyos ingerosztályokra bizonyos válaszosztályokkal történjen reagálás.”(ROSENBERG és HOVLAND, 1960) A fenti meghatározásokból kitűnnek az elméleti alapfeltevésbeli különbségek, ám mindegyikben megjelenik, hogy az attitűd tapasztalat révén szerveződik, továbbá, hogy 32 33 reakció valamely tárgy irányában, hogy valamiféle készenléti állapot és ebben megjelennek, érzelmek, ismeretek és viselkedési tendenciák. Úgy véljük, a fentiek figyelembe vételével megadhatjuk Allport attitűd fogalmát. „Az attitűd tapasztalat révén szerveződött mentális és idegi készenléti állapot, amely dinamikus vagy irányító hatást gyakorol az egyén reagálására mindazon tárgyak és helyzetek irányában, amelyekre az attitűd vonatkozik”(G. ALLPORT, 1935) Ezen meghatározás szerint az attitűdnek négy elkülöníthető aspektusa van: (1) mentális vagy idegi állapot, (2) válaszkészség, (3)

tapasztalatok által megszervezett, (4) dinamikus vagy irányító hatást gyakorol a viselkedésre. 14 Az attitűd átfogó fogalmához képest a „szociális attitűd” körülhatároltabb. Ezen attitűdfogalom értelmezése sem egységes, hisz nagymértékben függ a s zakmai előfeltevésektől, vagyis hogy ki milyen mértékben hangsúlyozza az attitűdöknek a megismerésben játszott szerepét, illetve azt a funkciót, amelyet az attitűdök a viselkedés, a cselekvés irányításában játszanak. Valamennyi megközelítésben közös, hogy attitűd alatt értékelő beállítódásról, értékelő viszonyulásról beszélnek. Ez alapján HUNYADI (1976) meghatározását tekintjük a továbbiakban mértékadónak. >>A szociális attitűd rejtett hajlandóság. Nem maga a nyílt viselkedés, hanem annak élményháttere Értékelő viszonyulás, értékelő beállítódás, amely szervezi, szabályozza, a szociális valóság jelenségeinek megismerését, a rájuk

irányuló viselkedést, mintegy irányt szab azoknak. A szociális attitűdök tanult prediszpozíciók (hajlamosságok) az egyéni élettörténet termékei, a társadalmi környezet közvetítésével alakulnak ki. A társadalom szempontjából nézve az fejeződik ki bennük, hogy a közvetített értékrendszer miképp hatol be, és hogyan tükröződik az egyén érzelmeinek és gondolatainak világában. Az egyén felől nézve pedig azt mutatják meg, hogy érzelem és gondolat egymást átszőve, együttesen hogyan szabályozzák az ember magatartását, a valósághoz való viszonyát.<< 14 Az attitűdök természetére vonatkozó bővebb magyarázatot William J. McGuire: „Az attitűdök természete és az attitűdváltozás” című tanulmányában olvashatunk. A tanulmány Antal László fordításában „Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései” című tanulmánykötetben található. Szerkesztette: Halász László, Hunyadi György, Marton L.

Magda Bp 1979 Akadémiai Kiadó 33 34 ATTITŰDÖK ÉS TÁRGYAIK Az attitűdöket Csepeli György tárgyuk szerint két csoportba osztja. 15 Az egyiket az empirikusan kiismerhetetlen, a másikat az empirikusan kiismerhető csoportba osztja. Az olyan tárgyakra vonatkozó attitűdök, melyek értékekkel terhesek, elfogadásuk vagy elvetésük világnézet vagy hit dolga empirikusan kiismerhetetlenek. Ugyanakkor az olyan „tárgyak”, mint a pénz, a hírnév, az idegenek vagy egy tudományos elmélet értéket képviselnek, s az attitűd ez esetben az empirikusan kiismerhető tárgyakra való beállítódást fejezi ki. Bár vallja, hogy az egyén életében e csoportosításnak nincs jelentősége, a kérdés feltevését mégis indokoltnak tartja. Álláspontja szerint ugyanis a kutatásokban azonban indokolt a különbségtétel. Hisz ha az empirikusan ellenőrizhető tárgyakra vonatkozó nézetekben nem a tényismeret, hanem ún. „attitűdálarc” mögé bújtatott

vélekedések, sejtések uralkodnak, i lletve ha az empirikusan kiismerhetetlen t árgyra vonatkozó attitűd „ténymaszkban” jelenik meg, zavar forrása lehet. Példaként mutat be egy jellegzetes, empirikusan nem ellenőrizhető jelenségre vonatkozó attitűdtárgyat, a nudizmust. A Magyarország című lap 1981-es évfolyamában található olvasói leveleket mutat be: „Lapjuk 1981/22-es számában jelent meg a >>Meztelenül, vagy sem?<< című cikk, amelyhez szeretnék hozzászólni. A szobrász hibátlannak alkotta a milói Vénuszt, Michelangelo a D ávidot, ezek szépsége éppen meztelenségükben van. Ma v iszont a fiatalok olykor gátlástalanul igyekeznek hibátlan testi felépítettségüket láthatóvá tenni. Nem ritkaság a meztelen felsőtesttel sétáló nő a nyugati strandokon. Ez azonban nem nudizmus, hanem erotika ami egymás közt természetes, egy egész strand közönsége előtt enyhén szólva ízléstelen.” „ A nudizmust még akkor is

szemérmetlenségnek tartom, ha ezért maradinak bélyegeznek azok, akik ugyan egyetértenek a m eztelenkedéssel, de maguk véletlenül sem vállalkoznának rá nyilvánosan. Különösen káros szerintem az o tthoni meztelenkedés. A szülők ilyen magatartásukkal ahelyett, hogy hozzájárulnának gyerekeik helyes neveléséhez, inkább gátlástalanságot fejlesztenek ki bennük. Nudista 15 Az attitűdök tárgyainak természetéről bővebben Csepeli (1986; 1997) műveiben is olvashatunk. 34 35 nem lehet akárki, bármilyen >>demokratikus << színezetű maga a nudista mozgalom” „FKK Urlaub Katalog című kiadványban fél ezernél több, ízléses fényképfelvétel mutatja be Európa 27 helységében azt az 56, nem éppen olcsó hotelt, amelynek önálló nudista strandja van. A képeken bevásárló, sportoló, pihenő és szórakozó embereket, családokat látunk, akik májustól októberig vehetik igénybe ezeknek a sz állodáknak a

szolgáltatásait.” Az alábbiakban a szerző összegzéseit olvashatjuk: „Hogy a nudizmus jó-e vagy rossz, távolról sem ténykérdés. A személy legkülönbözőbb (szexuális, önértékelési, vallási) beállítódásainak függvényében alakuló, jellegzetesen értékelő megállapítások tárgya lehet. A ténykérdésekre visszavezethető attitűdtárgyak esetében nem annyira az ismeretek hiányáról, hanem azok sajátos válogatásáról, súlyozásáról, a látásmód torzításáról van szó.” A szerző, mint írja azért választott ilyen „ártatlan” példát, mert ezen keresztül is látszik, hogy a „politikailag, ideológiailag konstruált" >>fajsúlyosabb<< attitűdtárgyak (nemzet, szabadság, Isten, párt, stb.) esetén is hasonló szerkezetű és pszichológiai működésű lelki állapotokról beszélhetünk. 35 36 AZ ATTITŰD SZERKEZETE Az attitűd komponensekre történő bontásában jeleskedő megközelítések

több nagy csoportra oszthatók. Az egyik álláspont képviselői, mint PETTY és CACIOPPO (1981) azt az attitűd-elképzelést javasolják, miszerint az attitűd egyetlen összetevőjének annak értékelő jellegét kell hangsúlyozni. Hisz > az attitűd kifejezés úgy használandó, mint valamely személyre, tárgyra vagy problémára vonatkozó általános és időben hosszantartó pozitív vagy negatív érzelem <; a másik kategória képviselői az eszköz és az értékek dimenziója mentén tárgyalja az attitűdök szerkezetét, míg megint mások, az ismeret – érzés – cselekvés hármasságára helyezik a hangsúlyt. Az „egytényezős” álláspont képviselői (lásd PETTY, COCIOPPO, 1981) különbséget tesznek az attitűd fogalma és a hiedelem fogalma, másfelől a viselkedéses szándék és a nyílt viselkedés között. A hiedelem kifejezést az attitűd tárgyára vonatkozó véleményekre tartják fenn, vagy, más szóval, azokra az információkra,

ismeretekre vagy gondolatokra, melyekkel valaki az attitűdtárggyal kapcsolatban rendelkezik. (Pl „Károly azt gondolja, hogy régi kocsija még megbízható.”) Az attitűdök tehát azokat az érzelmeket jelentik, melyek az attitűdtárgyhoz kapcsolódnak, vagyis annak pozitív vagy negatív értékelései. (Pl „Károly szereti régi kocsiját”) Végül a viselkedési szándékok egy bizonyos típusú, az attitűdtárgy szempontjából releváns cselekvésre vonatkozó predikciót írnak le, azaz egy megadott attitűdtárgy iránti meghatározott viselkedésre való készenlétet. (Pl „Károly úgy döntött, hogy megtartja régi autóját, nem vásárol újat.”) Ez a v iselkedési készenlét nem jár szükségképpen azzal, hogy a v iselkedés ténylegesen megtörténik. (A modell további tanulmányozását az attitűdök és a viselkedés közti kapcsolat tárgyalásakor fejtjük ki bővebben. A másodikként említett megközelítés a tárggyal szembeni attitűdöt

úgy definiálja, mint a tárgy észlelt instrumentalitásának együttesét a személy céljai szempontjából, s annak alapján méri, hogy a személy hogyan értékeli a célokat. Ennek vizsgálatára arra kérték a cél személyeket, hogy bíráljanak el minden egyes értéket aszerint, hogy bizonyos „értékek” milyen „kielégülést” okoznak a számukra. Majd arra kérték, annak alapján értékeljék az attitűdtárgyat, vajon az megkönnyíti vagy 36 37 akadályozza-e azt, hogy az illető elérje az egyes értéket. Az összesített eszköz – cél pontszám szoros összefüggésben volt az attitűdtárgyra irányuló kedvező, illetve kedvezőtlen beállítottság függetlenül kapott pontszámával. Ezenkívül kimutatták, hogy az attitűdöt meg lehet változtatni oly módon, hogy kísérleti úton megváltoztatják az észlelt instrumentalitást vagy az észlelt cél valenciáját. Tapasztalatok szerint az instrumentalitás megváltoztatásával jobb

eredmények érhetők el. Az eszköz–cél elemzésből az a vita bontakozott ki, hogy a benyomásképződés additív vagy átlagoló eljárással mérhető-e leginkább. Mindannyian egyet értenek abban, hogy valakinek egy ingerszemélyre irányuló attitűdje (vagy értékelése) összetett csoportosítása azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket az illető a kérdéses személynek tulajdonít, s ezt algebrailag azzal lehet mérni, hogy milyen erősek az illető negatív vagy pozitív érzései ezekkel e tulajdonságokkal szemben. A vita alapját voltaképpen az képezi, hogy ez a csoportosítás összegző vagy átlagoló eljárással modellálható-e. Az átlagoló felfogás hívei pl OSGOOD (1957) úgy vélik, azt, hogy valakinek mennyire kedvező egy személlyel szembeni attitűdje, a szóban forgó személynek tulajdonított vonások valenciájának az átlaga dönti el. Az additív felfogás teoretikusai, mint pl. FISHBEIN (1964) azt állítják, hogy az attitűd kedvező

voltát a személynek tulajdonított vonások valenciájának az összege adja. Mindkét álláspont mellett és ellen is lehet bizonyítékokat találni. Az additív modell mellett szól az a felismerés, hogy a halmaz terjedelme fontos, s ha a személynek olyan kiegészítő vonásokat tulajdonítunk, amelyek valenciája megegyezik a korábban neki tulajdonított vonások valenciájával, ez növeli az ingerszemély tiszta értékelését. Az átlagoló modell mellett szolgáltat bizonyítékot az a f elismerés, hogy ha mérsékelten kedvező vonásokat tulajdonítunk egy személynek, akinek korábban igen kedvező vonásokat tulajdonítottunk, akkor ez nem növeli az attitűd általános kedvezőségét, sőt még enyhén csökkentheti is. Az attitűd szerkezetének kutatásában a következő jelentős álláspontot azok képviselik, akik az attitűd hármas szerkezetét hangsúlyozzák. ROSENBERG és HOVLAND (1960) szerint a benyomások szerveződésében van egy ismereti

(kognitív) összetevő, egy érzelmi (affektív) összetevő, valamint egy cselekvési vagy viselkedési (konatív) 37 38 összetevő. Ezek az összetevők végső soron válaszosztályok, melyek kísérleti helyzetben a függő változóknak felelnek meg. Mérhető független változók Közbülső változók Mérhető függő változók Szimpatikus idegrendszeri válaszok Érzelmek Érzelmek szóbeli megnyilatkozásai Ingerek (egyének, helyzetek, szociális problémák, szociális Perceptuális válaszok Attitűdök Kogníció csoportok és más Hiedelmek szóbeli megnyilatkozásai „attitűdtárgyak”) Nyílt cselekedetek Viselkedés Viselkedés szóbeli megnyilatkozásai 2. Ábra Az attitűd három komponenst feltételező elgondolása Rosenberg és Hovland, 1960 nyomán 16 Ebben a kísérleti lélektani aspektusú modellben az attitűdöt egy olyan hipotetikus konstrukciónak tekintik, mely a viselkedést megelőző megfigyelhető inger és az azt követő

viselkedés követi. Az attitűdök kognitív összetevője arra vonatkozik, hogy az egyén miképp ítéli meg az attitűdtárgyat, milyen ismeretei vannak róla. Ezek az ismeretek nem merítik ki a 16 Az ábrát, illetve annak egyfajta magyarázatát Hewstone –Strobe – Codol – Stephenson: Szociálpszichológia című könyve közli a 164.oldalon 38 39 tárgy egészére vonatkozó ismeretrendszert, ám az egyén ezt érvényes és objektív tudásként éli meg. Az attitűd affektív összetevője (amelyet érzelmi vagy emocionális összetevőnek hívnak) a személynek az attitűdtárgyra irányuló kedvező vagy kedvezőtlen érzéseit takarja. Éppen azért, mert az attitűdtárgyra vonatkozó ismereteink értékekhez kapcsolódnak, magukban hordozzák az ezen értékekhez fűződő érzelmi viszonyulásainkat is. Következésképp olyan minősítéseket tartalmaznak, mint jó – rossz, szép – csúnya, helyeslés – helytelenítés. Ily módon ezek az

affektív elemek adják a tárgyra irányuló viselkedés motivációját. A klasszikus skálázó eljárások közül a GUTTMAN - skála (lásd később) az affektív komponenst méri. A konatív (cselekvési vagy viselkedési) komponens a személy attitűdtárgyra vonatkozó durva viselkedési tendenciával kapcsolatos. E komponens klasszikus indexe a BOGARDUS-féle szociális távolságskála (lásd később). E komponens vizsgálatakor azt tudjuk meg, hogy mit mond a személy arra vonatkozóan, miként viselkedne a tárgy jelenlétében, s nem azt, hogy ténylegesen hogyan viselkedne. Az attitűdkutatás (FESTINGER, 1964) rámutatott, hogy egy személy verbális beszámolója az attitűdjéről igen gyenge korrelációt mutat az attitűdtárggyal kapcsolatos valóságos viselkedésével. Fölvetődik a kérdés, vajon milyen szoros a kapcsolat az attitűd előbb megnevezett komponensei között. Ha a három komponens vizsgálatában kapott eredmények különböznek, akkor meg kell

állapítani, hogy közülük egyesek vagy egyesek kombinációi nem szolgálnak-e az attitűd legérvényesebb indexeként az adott szituációban. Ehhez mindhárom attitűdkomponenst külön kell megvizsgálni, az eredményeket számszerűsíteni kell, és meg kell határozni a köztük lévő korrelációt. Az eredmények azt mutatják, hogy a három összetevő között erős korreláció van. Az attitűdök mindig valamilyen társadalom által létrehozott, társadalmilag konstruált dologra (eszmére, tárgyra, személyre, folyamatra, eseményre) vonatkoznak. Tehát az attitűd társadalmilag meghatározott, de mindig egyénileg kivitelezett, társas összefüggésben érvényesül, csoportfolyamatokban születik és hat. 39 40 AZ ATTITŰDSZERVEZŐDÉS ELMÉLETEI FUNKCIONÁLIS ATTITŰDELMÉLETEK Az emberek tudni látszanak azt, hogy mit szeretnek, s főleg azt, hogy mit nem szeretnek, még olyan tárgyak vonatkozásában is, amelyről igen keveset tudnak, vagy amelyeknek

nincs semmilyen szerepük a hétköznapi életükben. Ebből is következik, hogy az attitűdök nemcsak számos funkciót látnak el, hanem hogy az attitűd megváltozására szolgáló megfelelő módszerek azoktól a funkcióktól függenek, amelyeket ezek az attitűdök töltenek be. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy hányféle funkciót töltenek be az attitűdök (KATZ,1960; SMITH, BRUNER és WHITE,1956; HEREK, 1986), de minden szerző elfogadja, hogy a legjelentősebb attitűdfunkciók az alábbiak: alkalmazkodás, ismeret, énvédelem, értékkifejezés/önmegvalósítás. 1. Katz első funkcióként a társadalmi környezethez való alkalmazkodást jelöli meg Ez a funkció teszi lehetővé, hogy az egyént eligazítsa abban, hogy egy társadalmi csoport részének, tagjának érezhesse magát. Valamely attitűdöt az emberek azért vállalnak, mert barátaik, családtagjaik, ismerőseik is így teszik. Az egyén tehát a hozzá hasonlóak attitűdjét

vállalja. Pl ADORNO és munkatársai (1950) által leírt „hagyományos antiszemiták” nem azért viseltettek ellenséges attitűdökkel a zsidókkal szemben, mintha bármi kifogásuk lett volna ellenük személy szerint, hanem azért, mert ez az attitűd megkönnyítette elfogadásukat antiszemita szociális környezetükben. KELMAN (1958) szerint a személy azért fogadja el az attitűdöt, hogy kielégítő szerepviszonyt segítsen megtartani valamely jelentős, tekintélyes alakkal vagy egy lenézett másikkal. Ha az egyén szeretne egy csoportba bekerülni, illetve a csoportban való bennmaradás a célja, akkor a csoportban uralkodó attitűdöket el kell fogadnia, míg ezeknek az attitűdöknek az elutasítása, az alkalmazkodás megtagadása a csoportból való kikerülését idézi elő. Következésképp a rendszeres pozitív megerősítés pozitív attitűdök forrása, míg a rendszeres negatív megerősítés negatív attitűdöket eredményez. 40 41 2. Azok az

attitűdök, amelyek abban segítenek, hogy értelmet adjunk a világnak, hogy be tudjuk fogadni a mindennapi élet sokféle információit, ismereti funkciót látnak el. Ezek az attitűdök lényegében sémák, amelyek lehetővé teszik, hogy a sokféle információt hatékonyan szervezzük meg és dolgozzuk fel, anélkül, hogy a részletekre is figyelnünk kellene. Az attitűdök ezen funkciója az, hogy egyszerűsített és gyakorlati útmutatással szolgáljanak a speciális tárgyakra irányuló megfelelő viselkedésről. Az életben, csakúgy mint a tudományban, a nyers tények túlságosan gazdagok ahhoz, hogysem meg tudnánk azokat teljes egészében ragadni. A hétköznapi tényeket igyekszünk kényelmes kategóriákba csoportosítani, és igyekszünk hasznos általánosításokat megfogalmazni a kategóriák összefüggéseiről. Azáltal, hogy egyszerűsítéssel és a cselekvés tekintetében viszonylag egyértelmű következtetésekkel szolgálnak a bonyolult

társadalmi viszonyokkal szemben. Az attitűdök a hozzáértés szükséges érzését adják nekünk ahhoz, hogy megbirkózzunk a jelenlegi és a jövőbeli tapasztalatokkal. Mint azt WHITE (1956) találóan megjegyezte: >> Ami az elmélet egy empirikus tudós számára, az az attitűd az ember számára a szociális életben. << Az ismeretfunkció nem cél, hanem eszköz az egyén számára céljai elérése érdekében. E funkció révén az egyén szabályozottnak, értelmesnek és helyénvalónak tudja be viselkedését. Ez nem feltétlenül tényekre alapozott tudás, de mégis alkalmas arra, hogy az egyént ne kínozza a m egmagyarázhatatlanság, a kétely, a rejtélyesség feszítő élménye. Kutatások sokasága igazolja, hogy az emberek attitűdjeik birtokában határozott véleményeket képesek hangoztatni még akkor is, ha valóságos, tényeken alapuló ismeretük hiányos. (HALÁSZ,1980; BÉKÉS,1988) 3. Azok az attitűdök, amelyek a szorongástól és az

önértékelésünket fenyegető veszélyektől védenek, énvédő funkciót szolgálnak. A már meglevő attitűd védelmében a személy átértelmezheti a megerősítéseket: a szenvedést jutalomként, a jutalmat megaláztatásként élve át. Ez az átértelmezés onnan eredhet, hogy a személy számára centrálisként átélt attitűd feladása önértékelésének leszállítását jelentené, következésképpen a v ilágban való elhelyezkedésének megingását eredményezné. Egyik esetben az egyén énje, önmaga iránt táplált pozitív attitűdje védelmében a 41 42 világgal kapcsolatos attitűdjeit önkényesen formálja, s mint torztó szemüveget alkalmazza: nem azt látja a világban, ami van, hanem azt , amit szeretne látni. Más esetben az önvédelem a kivetítés, az eltolás, a racionalizáció működéseit foglalja magába: ilyenkor mások elítélése vagy feldicsőítése árán zárja el az egyén számára nemkívánatos információk útját.

Például az egyén projekcióval elfojtja elfogadhatatlan impulzusait, majd ellenséges attitűdöt fejez ki azokkal szemben, akiknél ugyanezeket az impulzusokat észleli. Lényegében ez nem csak személyközi kapcsolatokban alakul így, hanem társadalmi szinten is. Ugyanis a bűnbakképzés, a csoportok elleni negatív attitűdök énvédő funkciójának eredményeként indul el. 4. Az értékeinket kifejező és énképünket tükröző attitűdök értékkifejező funkciót látnak el. Mint azt Atkinson egyik munkájában olvashatjuk: „Valaki pozitív attitűdöket táplálhat a homoszexuálisok iránt azért, mert mélyen hisz a sokszínűség, a személyes szabadság és a t olerancia értékeiben; másnak azért lehetnek negatív attitűdjei ugyanezzel kapcsolatban, mert erősen magáénak érzi azt a vallásos meggyőződést, amely kárhoztatja a homoszexualitást.” 17 Az attitűdök másik kifejező funkciója az önerősítés. Az egyén azonosságot teremt

önmaga számára, ha állást foglal a problémákkal kapcsolatban. Ily módon az attitűdök az önmegvalósítás eszközei lesznek. Vagyis a személy önnön viselkedésének az általánosítására vagy igazolására vesz fel attitűdöket. Az értékkifejező funkció kapcsán Csepeli azt emeli ki, hogy minél relevánsabb egy attitűd, ez a funkció annál nyilvánvalóbban jelentkezik. Vagyis az egyének a társadalomban az értékeket követik s azok hitvallóiként „önmagukat horgonyozzák le a társas mezőben. 17 A homoszexualitással kapcsolatos beállítódásról bővebben olvashatunk Atkinson: Pszichológia, Osiris Kiadó, Bp. 1999 42 43 KONZISZTENCIA-ELMÉLETEK Az egyensúly, a kongruitás és a disszonancia fogalmának közös eleme az elképzelés, hogy a gondolatok, a hiedelmek, az attitűdök és a viselkedés általában értelmes és ésszerű módon szerveződnek. Pl üvegházakban élő emberek nem hajigálnak köveket. E tekintetben a konzisztencia

fogalma az emberi racionalitást feltételezi és egyben azt is hangsúlyozza. Ennek értelmében a viselkedés és az attitűdök nemcsak az objektív megfigyelő szemében konzisztensek, hanem az egyének magukat is igyekeznek konzisztensnek látni. Ugyanakkor ha azt tekintjük, hogy az emberek hogyan biztosítják viselkedésük és attitűdjeik konzisztenciáját számos esetben figyelhetjük meg a racionalitás hiányát. Hisz például egy erős dohányos nemigen hajlandó figyelembe venni azt az orvosi intelmet, hogy a dohányzás károsítja az egészségét, és tüdőrákot okozhat. Vagyis, míg a konzisztencia fogalma a racionalitást ismeri fel, addig a konzisztencia biztosításában alkalmazott eszközök pedig az irracionalitást leplezik le. A racionalizáció egyszerre feltételezi a r acionalitást és az i rracionalitást, hisz az ember igyekszik megérteni és igazolni, értelmessé tenni a fájdalmas élményeket, mindeközben pedig irracionális módszereket

alkalmaz. NEWCOMB SZIMMETRIA-ELMÉLETE Az attitűd konzisztenciájának tanulmányozásában némileg eltérő kutatási irányokat figyelhetünk meg. NEWCOMB (1953) bevezette a „ szimmetriára irányuló törekvés” fogalmát. Az elemzést kiterjeszti az egyénről az egész kommunikatív helyzetre, és megállapítja, hogy általában véve akik szeretik egymást, azok arra törekszenek, hogy minél több közös attitűdjük legyen. CARTWRIGHT és HARARY arra törekedtek, hogy matematikai alakban fejezzék ki az egyensúly és a szimmetria fogalmát. ROSENBERG MEGISMERÉSI INDEX-ELMÉLETE ROSENBERG az érzelmi és a megismerési elemek összefüggéseiből indul ki. Feltételezi, hogy az attitűdök szerveződésében az érzelmek együtt változnak az ismeretekkel; konkrétabban: az érzelem az attitűd úgynevezett megismerési indexének függvénye. A megismerési index: az egyén vélelme arról, hogy az adott attitűdtárgy milyen mértékig segíti elő az egyéni

értéktörekvések megvalósulását. (Ez jelenti 43 44 egyfelől a pozitív értékek elérését és a negatív értékek elfojtását, kiküszöbölését.) Ez az elméleti feltevés sajátos elképzelést foglal magában az attitűdök változtathatóságáról is: azt jelenti, hogy az attitűdök elsősorban nem az ismeretek, információk, hanem sokkal inkább az érzelmek, az érzelmi viszonyulások oldaláról változtathatók meg. Például: az, hogy valaki hallgat-e komolyzenét, attól függ, hogy az úgynevezett komolyzene nyújtotta hallási élmény milyen mértékig segíti elő az illető ember más jellegű személyes értékeinek a megvalósulását. Ha mondjuk valaki elutasítja a komolyzenét, és ezt az attitűdjét meg akarjuk változtatni, - akkor a fentiek értelmében – teljesen hiába való volna az elutasító attitűdöt megismerési oldalról támadni: vagyis kulturális propagandát folytatni. Az attitűd megváltoztatásának eredményesebb útja

az, ha sikerül megtalálnunk az érzelmek átfordításának a m ódját; vagyis azt a m ódot, ahogyan valaki egyszer csak „ráérez” a komolyzene hallgatásának örömére. 18 HEIDER EGYENSÚLY-ELMÉLETE A konzisztencia legkorábbi formalizálását Heidernek köszönhetjük. Ő azt kutatta, hogy az egyén hogyan fogja fel kognitív szinten olyan emberek közötti viszonyokat, amelyekben valamilyen személytelen entitás is közrejátszik. Heidert az érdekelte, hogy milyen konzisztenciák vannak jelen abban, ahogyan az emberek más emberekhez és a környezethez való viszonyukat látják. Az elemzést két személyre korlátozza – P-re és O-ra, amikor is P az elemzés tárgya, O pedig egy másik személy -, valamint egy személytelen entitásra, amely lehet fizikai tárgy, gondolat, esemény, stb., és jele X. Heider azt kutatta, hogyan szerveződnek meg P kognitív struktúrájában P, O és X egymáshoz fűződő viszonyai, és felfedezhetők-e ezek a viszonyok

átélésének módjában visszatérő rendszeres tendenciák. A viszonyok két típusát különböztette meg: a rokonszenvet és az egységet (birtoklás, okság, hasonlóság stb.) Azt feltételezte, hogy a személyek P, O és X egymáshoz fűződő viszonyait reprezentáló kognitív struktúra vagy „kiegyensúlyozott”, vagy „kiegyensúlyozatlan”. Lényeges gondolata volt a következő:>> Három entitás esetében kiegyensúlyozott állapot akkor áll fenn, ha mind a három viszonylat minden tekintetben pozitív, vagy ha kettő negatív és egy pozitív. << Így kiegyensúlyozott állapotról beszélünk például akkor, ha P szereti O-t, P szereti X-et 18 Rosenberg érvelésére vonatkozó további példákat találhatunk Hankiss Ágnes: Kötéltánc című munkájában. 44 45 és O szereti X-et; vagy ha P szereti O-t, P nem szereti X-et és O nem szereti X-et. (Lásd a 3. ábrát) P O P X O P X O P X O X P O P X O P X O P X O X

kiegyensúlyozott állapotok kiegyensúlyozatlan állapotok 3. Ábra Példák a kiegyensúlyozott és a kiegyensúlyozatlan szituációkra HEIDERnek az egyensúlyról adott definíciója szerint. Az összefüggő vonalak a pozitív, a szaggatott vonalak a negatív viszonyokat jelölik. Heider szerint a viszony vagy pozitív, vagy negatív; a rokonszenv fokai nem reprezentálhatók. Az egyensúlyelmélet alapfeltevése az, hogy a k iegyensúlyozatlan állapot feszültséget kelt, és az egyensúly helyreállítására irányuló erőket gerjeszt. FESTINGER KOGNITÍV DISSZONANCIA-ELMÉLETE FESTINGER az attitűd és a viselkedés belső összhangjának a kérdéséből indult ki. A kognitív disszonancia lényegében véve feszültségállapot, amely mindannyiszor fellép, valahányszor az egyénnek két, egymással pszichológiailag összeegyeztethetetlen tudattartalma (gondolata, attitűdje, nézete, véleménye) van. Disszonánsnak tekint egy attitűdöt akkor, ha az attitűd

megismerési összetevőjében két vagy több megismerési 45 46 elem ellentmondásba kerül egymással, vagyis, ha egyikből a másik ellentéte következik. Normális, kiegyensúlyozott -konszonáns – állapotnak tekinthető az, ha a viselkedés megfelel az attitűd megismerési összetevőjének. Mivel a kognitív disszonancia előfordulása kellemetlen, az emberek arra motiváltak, hogy csökkentsék a disszonanciát. Hogyan csökkentjük a kognitív disszonanciát? Vagy úgy, hogy az egyik vagy mindkét tudattartalmat módosítjuk olyképpen, hogy egymással inkább összeegyeztethetővé, konszonánsabbá tesszük őket; vagy úgy, hogy olyan új tudattartalmakat illesztünk be, amelyek az eredeti tudattartalmak közötti szakadékot áthidalják. Nézzünk egy példát! Tegyük fel, hogy valaki dohányzik, és egyszer elolvassa az egészségügyi hatóságok jelentését arról, hogy a d ohányzás hogyan függ össze a tüdőrákkal és más légzőszervi

megbetegedésekkel. Disszonanciát fog átélni Az a tudattartalom, hogy cigarettázik, összeegyeztethetetlen azzal a tudattartalommal, hogy a dohányzás rákot okoz. Ilyen helyzetben a disszonancia csökkentésének legradikálisabb módja az, hogy abbahagyja a cigarettázást. Az a tudattartalom, hogy a dohányzás rákot okoz, azzal már összeegyeztethető, hogy ő nem dohányzik. De nagyon sok embernek nehéz leszoknia. Képzeljük el, hogy valaki megpróbált leszokni, de nem sikerült Ő hogyan csökkentse a d isszonanciát? Bizonyára azzal a m ásik tudattartalommal fog kezdeni, mely szerint a dohányzás rákot okoz. Megpróbálja kétségbe vonni a dohányzás és a rák összefüggéséről szóló bizonyítékokat. Például elhiteti magával azt, hogy a kísérleti bizonyítékok nem meggyőzőek. Hivatkozhat továbbá intelligens emberekre, például orvosokra, akik ugyancsak dohányoznak és így elhiteti magával, hogy ha ők is így tesznek, akkor nem is lehet olyan

veszélyes, mint azt mások állítják. Azt is megteheti, áttér filteres cigarettára, és így azzal áltatja magát, hogy a füstszűrő nem engedi át a rákkeltő anyagokat. Végül, hogy viselkedésének abszurd jellegét a nyilvánvaló veszélyessége ellenére csökkentse, új, a d ohányzással jobban összeegyeztethető tudattartalmakat is beilleszthet. Így például nagyobb értéket tulajdoníthat a dohányzásnak, mondván ez igen élvezetes tevékenység, és nélkülözhetetlen lelki egyensúlya megteremtéséhez. „Lehet, hogy rövidebb ideig fogok élni, de ezt a rövidebb életet jobban fogom élvezni.” Azt is megpróbálhatja, hogy erényt kovácsol a dohányzásból, kialakít egy romantikus, fenegyerekeskedő képet önmagáról, 46 47 és így csúfot űz a dohányzás miatt ráleselkedő veszélyekből. Minden ilyen viselkedés csökkenti a disszonanciát, mivel csökkenti abszurd mivoltát. Az egyén úgy igazolja viselkedését, hogy

kognitív módon kisebbíti a veszélyt, vagy pedig eltúlozza a cselekvésnek tulajdonított fontosságot. Végeredményben az egyénnek sikerül vagy egy attitűdöt beépíteni önmagába vagy egy meglevőt megváltoztatni. Ha egy személynek nincs egy attitűdtárgyra vonatkozó pozitív attitűdje, akkor a reá vonatkozó „fenyegető” közléseket feltétel nélkül elfogadja. Vagyis az emberek arra törekednek, hogy igazak legyenek ismereteik, és az értékek, valamint a vélekedések akkor interiorizálódnak, ha helyesnek tűnnek. Az igazságra való törekvés az, ami az embereket arra motiválja, hogy gondosan figyelemmel kísérjék amit mások csinálnak, és kövessék a hozzáértő, megbízható kommunikátorok tanácsait. Ez a racionális viselkedés. Gyakorta tapasztaljuk azonban, hogy vannak olyan erők, amelyek e racionális viselkedés ellen hatnak. A kognitív disszonancia elmélete az embereket nem racionális, hanem racionalizáló lényekként mutatja be.

Az elmélet alapfeltételezése szerint az emberek nem annyira arra vannak motiválva, hogy igazuk legyen – sokkal inkább arra, hogy azt higgyék, hogy igazuk van. Előfordul, hogy a kétféle motiváció – hogy igazuk legyen, és hogy azt higgyék igazuk van – egy irányba hat. (Lásd a dohányzás abbahagyása) Néha azonban a disszonancia csökkentésének szükséglete (vagyis annak szükséglete, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy igazunk van) rosszul alkalmazkodó és ebből következően irracionális viselkedést eredményez. Például, akik megpróbáltak leszokni a dohányzásról de valamilyen ok miatt ez nem sikerült nekik, idővel sokkal jobban lebecsülik a dohányzás veszélyeit, mint azok, akik meg sem próbáltak leszokni. Ennek a látszólagos paradoxonnak a kulcsa abban van, hogy milyen mértékben kötelezte el magát valaki egy bizonyos cselekvés mellett. Minél jobban elkötelezi magát egy cselekvés, egy elv, egy eszme, egy vélekedés

mellett, annál inkább ragaszkodik hozzá, és annál jobban ellenáll mindannak, ami tetteit és nézeteit kétségbe vonja. Vagyis az egyén nem akarja elhinni, hogy abszurd dolgot művel. Ha egy ember el van kötelezve egy attitűd mellett, az attitűdtárgyra vonatkozó új információk disszonanciát keltenek benne. E disszonancia csökkentésének kiváló módja a bizonyítékok eltorzítása vagy elutasítása. Minél jobban el vagyunk kötelezve egy attitűd mellett, annál inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy minden ellenérvet elutasítsunk. 47 48 A disszonancia mint a döntés következménye Egy döntést követően az emberek majdnem mindig disszonanciát élnek át – különösképp a nehéz, vagy sok időt, erőfeszítést, pénzt igénylő döntés után. Festinger feltevése szerint minden választás esetében a n em választott alternatíva is tartalmaz pozitív, és a v álasztott alternatíva is negatív elemeket. Így az ember minden választásában

megtalálhatók disszonáns mozzanatok; s ezért minden választást a disszonancia mérséklésének meghatározott technikái követnek. Ennek igazolására Jack BREHM (1965) kísérletileg vizsgálta, hogyan megy végbe ez az önmegnyugtatás. Egy piackutató szerepét magára öltve BREHM háziasszonyoknak nyolc különféle háztartási cikket mutatott (kenyérpirítót, elektromos kávéfőzőt, grillsütőt, stb.) és mindegyiküket megkérte arra, hogy rangsorolja ezeket a t árgyakat aszerint, hogy melyik mennyire vonzó a számukra. Jutalmul mindegyik háziasszonynak azt mondta, hogy a háztartási eszközök valamelyikét ajándékként megtarthatja. Az ajándékot mindenki két olyan tárgy közül választhatja ki, amelyet előzőleg vonzónak rangsorolt. Miután az illető egyet kiválasztott, becsomagolták és odaadták neki. Néhány perccel később azután megkérték, hogy újra rangsorolja a tárgyakat. Az derült ki, hogy miután megkapta a kiválasztott tárgyat,

a választott eszköz vonzerejét mindenki valamivel magasabbra értékelte, ezzel szemben leszállította annak a tárgynak az értékét, amelyet választhatott volna, de mégsem döntött mellette. A döntéshozatal tehát disszonanciát okoz A választott cikk bármilyen negatívumaira vonatkozó tudattartalom disszonáns azzal, hogy éppen ezt választotta az ember, a n em választott tárgy pozitívumaira vonatkozó tudattartalom pedig disszonáns azzal, hogy nem ezt választotta. A disszonancia csökkentése érdekében az emberek igyekeznek kognitív módon eltüntetni az alternatívákat. Vagyis a döntés meghozatala után a kiválasztott tárgy pozitív tulajdonságait felnagyítják, a negatív tulajdonságait pedig lekicsinylik; és fordítva, a nem választott tárgy negatív tulajdonságait kiemelik, pozitív tulajdonságait pedig bagatellizálják. Ezt az alapjelenséget más kutatók is széles körben megvizsgálták, és tovább elemezték. (EHRLICH, GUTTMAN,

SCHÖNBACH, MILLS,1957; FESTINGER, MACCOBY,1964) 19 19 A döntés következtében fellépő disszonanciákról, illetve magáról a döntés következményéről továbbiakat olvashatunk Aronson (1978): A társas lény című munkájában. A szerző külön kiemeli azokat a 20. századi történelmi példákat, melyek sajnálatosan jól demonstrálják a kognitív disszonancia fentebb leírt szabályszerűségeit. Górcső alá veszi ezen kívül a „visszavonhatatlanság jelentőségét” – kiemelve, hogy valaki döntés után elkezdi-e megmásítani és átértékelni a dolgokat, nagymértékben attól függ, hogy 48 49 Az elégtelen igazolás Az attitűdváltozás mint disszonanciacsökkentés egyik eszköze nem korlátozódik csupán a döntés utáni szituációra. Számtalan más szituációban is előfordul mindannyiszor, amikor valaki olyasmit mond, amit maga sem hisz el, vagy olyasmit tesz, ami ostobaság vagy erkölcsileg kifogásolható. Társas élethelyzeteinkben

például megdicsérjük valaki ruháját, vagy frizuráját, pedig az szerintünk förtelmes. Ilyenkor disszonanciát élünk át, hisz a közölt tartalom nem illik össze szavahihetőségünkkel. Ezt a disszonanciát könnyedén úgy oldjuk fel, hogy beiktatunk egy újabb tudattartalmat – miszerint nem illik megbántani másokat. Ez hatékony módja a disszonancia csökkentésének, mivel teljes mértékben igazolja lépéseinket. Ezt az igazolást a szituáció határozza meg, következésképp külső igazolásnak nevezzük. Ha nem találunk elégséges külső igazolást viselkedésünkre, akkor megkíséreljük, hogy belülről igazoljuk azt, oly módon, hogy megváltoztatjuk attitűdünket. A disszonanciacsökkentés e fajtájának igazolására Festinger és Carlsmith arra kért egyetemi hallgatókat, hogy egy sor nagyon unalmas és többször ismétlődő feladatot végezzenek el – gombolyagokat tekerjenek, csavarokat forgassanak el, stb. A kísérletvezető

ezután arra ösztönözte őket, hogy valótlanságot állítsanak a feladatról. Történetesen arra bírták rá őket, hogy mondják azt a kísérletben várakozóknak, hogy nagyon érdekes és élvezetes volt a feladat, amely most rájuk is vár. A diákok egy része 20 dollárt kapott a hazugságért, másik részük pedig csak 1 dol lárt. A kísérlet végén a kísérletvezető megkérdezte a „hazug” kísérleti személyeket, hogy milyen benyomásaik vannak arról a feladatról, amelyet korábban kellett végezniük. Az eredmények egyértelműek voltak. Akik előzőleg 20 dollárt kaptak a hazugságért, azok most unalmasnak értékelték azt. Ami nem meglepő, a feladat tényleg unalmas volt Akik mindössze 1 dollárt kaptak, azok valóban úgy értékelték a feladatot, mint ami élvezetes tevékenység volt. Más szavakkal, azok, akik megfelelő mennyiségű külső igazolást kaptak a hazugsághoz, azok hazudtak, de nem hitték el. Amit mondtak Ezzel szemben, akik

úgy hazudtak, hogy nem állt a rendelkezésükre komoly lehetőség a külső igazolásra, kezdték elhinni, hogy amit mondanak, tulajdonképpen igaz volt. A Festinger – Carlsmith kísérletben minden kísérleti személy belement abba, hogy hazudjon – még a döntés visszavonhatatlan-e. A továbbiakban az „erkölcstelen viselkedés melletti döntést” tanulmányozza. Megállapítja, hogy ugyanaz a mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy ragaszkodjunk 49 50 azok is, akik csak 1 dollárt kaptak. Bizonyos értelemben tehát egy dollár elegendő volt arra, hogy hazugságra késztesse a k ísérleti személyeket, de mint kiderült, ahhoz már nem volt elég, hogy ne jöjjenek zavarba. Hogy könnyítsenek zavarodottságukon, csökkenteniük kellett azt a disszonanciát, amely abból származott, hogy képesek voltak ilyen csekély összegért hazudni. Ebből következett az a pótlólagos megerősítés, hogy elhitették magukkal, tulajdonképpen nem is hazudtak olyan

nagyon, mert az először oly unalmasnak tűnő feladat voltaképpen, ha máshonnan nézzük, nem is –volt olyan érdektelen. Összegezve: a disszonanciaelmélet szerint kezdjük elhinni saját hazugságainkat – de csak akkor, ha nincs elegendő külső igazolás arra, hogy eredeti attitűdjeinkkel ellenkező kijelentéseket tettünk. Általánosítva: ha valaki egy olyan kijelentést tesz, melyet nehéz kívülről igazolni, megpróbál belső igazolásokat keresni oly módon, hogy attitűdjeit hozzáigazítja a kijelentéshez. Disszonancia és énkép. Festinger eredeti elméletének módosítása ARONSON (1968) munkájában olvasható. Szerinte a disszonancia azokban a szituációkban a legerősebb, amikor az egyén énképe veszélyeztetve van. Vagyis a döntő tényező itt inkább az, hogy „félrevezettem az embereket: az a tudattartalom, amely szerint >> valami olyasmit mondtam, amit magam sem hiszek el, és ennek káros következményei lehetnek másokra nézve

<< n em illik össze énképemmel, vagyis disszonáns azzal a t udattartalommal, amely úgy hangzik, hogy >> én egy rendes, értelmes, szavahihető ember vagyok <<.” Ez a megfogalmazás azon az előfeltevésen alapszik, amely szerint általában azt hisszük magunkról, hogy rendes emberek vagyunk, s nem vezetünk félre senkit, és különösképpen nem, ha ez súlyos következménnyel járhat számára. Arra törekszünk, hogy ezt a pozitív, ellentmondásmentes énképet fenntartsuk magunkról. 20 Mint azt Aronson megjegyzi:” az emberek racionális, alkalmazkodó viselkedésre éppúgy képesek, mint disszonanciacsökkentőre. Ha valaki minden idejét azzal tölti, hogy énjét védelmezze, akkor sohasem fog fejlődni. Fejlődésünk érdekében tanulnunk egy attitűdhöz, arra is rábírhat, hogy megváltoztassunk egy attitűdünket. Minden attól függ, hogy adott körülmények között melyik magatartás szolgálja jobban a disszonancia csökkentését. 20

Aronsonnak a disszonancia és énkép témában kifejtett gondolatait az általa írt „A társas lény” című művének 128-130. oldalain találhatjuk Ugyan e műben fejti gondolatait az önigazolás pedagógiai helyzetekben való alkalmazásáról. Külön figyelmet szentel az elégtelen jutalom, illetve a korlátozott büntetés témáinak. 50 51 kell tévedéseinkből. De ha mindenáron disszonanciát csökkentünk, akkor sohasem fogjuk bevallani tévedéseinket. Éppen ellenkezőleg, takargatni fogjuk őket, sőt erényt kovácsolunk belőlük.” A fejlődéshez belátásra van szükség , ehhez pedig a következőképp juthatunk el. „1. Megértjük saját védekezéseinket és disszonanciacsökkentő tendenciáinkat 2. Felismerjük, hogy ha valamilyen ostoba vagy erkölcsileg kifogásolható tettet követtünk el, az még nem jelenti azt, hogy végérvényesen ostoba és erkölcstelen emberek vagyunk. 3.Elegendő énerőt fejlesztünk ki magunkban ahhoz, hogy

toleráljuk saját tévedéseinket. 4. Kifejlesztjük ama képességünket, hogy észrevegyük, milyen hasznos a tévedések bevallása.” 21 21 Aronson: Im.: 153o 51 52 AZ ATTITŰDÖK MÉRÉSE Az attitűdök empirikus tanulmányozásában gyors fejlődést eredményezett az adatgyűjtő és a statisztikai módszerek iránti felfokozott érdeklődés. Annak meghatározására, hogy mennyire közös egy attitűd, számos eljárás született. Nyilvánvaló, hogy az attitűd elvont fogalma közvetlenül nem mérhető. Az attitűd mérésének legtöbb módszere azon a feltevésen alapszik, hogy az attitűdök mérhetők a személyeknek az attitűdtárgyról alkotott véleményével vagy hiedelmével (pl. Thurstone, 1931; Likert, 1932). Más módszerek közvetlenebbül próbálják meg felbecsülni az attitűd értékelő jelentőségét. Csaknem minden módszer az attitűdök egydimenziós elgondolásán alapul. Elkülöníthetők továbbá az attitűd mérésének közvetett és

közvetlen módszerei. Közvetlen mérésnél a személyektől közvetlenül kérdezik meg attitűdjeit, illetve véleményét, azaz a személyeknek valamiféle önleírásokat kell adniuk (lásd később: önregisztrálás). Az indirekt technikákkal az attitűdöt úgy próbálják megmérni, hogy az attitűddel rendelkező személy ne legyen tudatában az attitűd mérésének. Az utóbbi technikáknak az az előnye, hogy azt nem veszélyeztetik a társas kívánatosság vagy az énbemutatás motívumai. Az attitűdök mérésére több lehetséges technika is számításba jöhet: az önregisztrálás, egy külső elbíráló által készített regisztrálás, az attitűdskálák, a projektív technikák, a fiziológiai mérések, a viselkedés megfigyelése és a kísérleti technikák. I. REGISZTRÁCIÓS TECHNIKÁK 1.1 Az önregisztrálás Miben fogható meg ezen eljárás technikája? Az önregisztrálás azt jelenti, hogy a vizsgálati személyt felkérik, maga állapítsa

meg véleményének intenzitását. Itt két főbb eljárást szoktak alkalmazni. A gyakoribb és kevésbé igényes az, amikor megkérik a vizsgálati személyt, hogy válasszon attitűdjének minősítései között. Így például közölnek vele egy megfogalmazott véleményt, és megkérdezik, hogy teljesen egyetért-e azzal, mérsékelten helyesli-e, semleges-e (sem nem helyesli, sem nem helyteleníti), 52 53 mérsékelten helyteleníti-e, teljesen helyteleníti-e. A kapott mérték megközelítő jellegű és határozatlan. A másik eljárás látszólag pontosabb. Megkérik a vizsgálati személyt, jelölje meg bizonyos véleménnyel kapcsolatos pozícióját úgy, hogy elhelyezi magát egy szélsőséges pozíciótól egy másik végletig haladó, fokokra beosztott egyenesen. Így például megkérik, hogy tegyen keresztet az alábbi egyenesen oda, ahol az ő politikai pozíciója található: Szélső baloldal Centrum Szélső jobboldal 10 8 6 4 2 0 2 4 6 8

10 Az önregisztrálás alkalmazásának korlátai. Az önregisztrálás fő hibája szubjektivitása. Minden mérés feltételez egy valamennyi mérendő objektumra nézve azonos mércét. Itt a mérce nem létezik Két azonos intenzitású véleménnyel rendelkező vizsgálati személy teljes jóhiszeműséggel eltérő fokokra helyezheti magát, mert más a felfogásuk a vélemény lehetséges fokozatiról. Ugyanakkor közrejátszanak mindazok a zavaró tényezők, amelyek bármely más kérdőív esetén is megzavarhatják az eredményeket. Ilyenek például, hogy a vizsgálati személyek nem őszinték; arra motiváltak, hogy olyan válaszokat adjanak, amiket a kérdezők vélhetően hallani szeretnének; a megkérdezettek arra törekednek, hogy előnyösebb színben tüntessék fel magukat. Az önregisztrálás technikája tehát csak más eljárásokkal együtt, ill. azok kiegészítéseként jöhet számításba 1.2 A külső elbíráló általi regisztrálás Ez nem egyéb,

mint a vizsgákon és versenyeken produkált írásbelik és szóbelik osztályozási rendszerének transzponálása. Az elbíráló különböző megnyilvánulások alapján megállapítja a vélemény vagy az attitűd intenzitását. Az eljárás, ugyanúgy, mint a vizsgákon és versenyeken, az elbíráló személyes ítéletének függvénye. 53 54 II. AZ ATTITŰDSKÁLÁK Az attitűdskálák célja objektív mérési rendszer kialakítása. Itt a vizsgálati személy vagy az elbíráló megítélését az előre megszerkesztett mérőeszköz váltja fel, amelynek segítségével minden egyes vizsgálati személy attitűdjének intenzitása megállapítható. Az általános technika úgy fest, hogy a vizsgálati személyekkel fokok szerint rendezett kijelentés-sorozatot közölnek, és megkérdezik tőlük, melyeket helyeslik, melyeket helytelenítik. A válaszok kombinációja automatikusan determinálja a vizsgálati személy véleményének intenzitását. Az

attitűdskálák tulajdonképpen a tesztek egyik változatát jelentik. Segítségükkel ugyanazt a mérési pontosságot igyekeznek biztosítani, mint amelyekkel az alkalmassági és tudástesztek rendelkeznek. A skálák szerkesztői két problémával szembesülnek: az egyik a „zéruspont”, a másik a távközök egyenlősége. Nem teljesen nyilvánvaló, hogy legyen-e zéruspontja egy attitűdskálának, avagy sem. Bár tudjuk, hogy az attitűdnek előjele van: valami mellett, vagy valami ellen foglal állást az ember, vagyis egy elmélet zéruspont jobb illetve bal oldalán helyezhetők el az előjelezett állítások, mégsem egyértelmű, mit is értünk a „zéruspont” fogalmán. Hisz jelentheti azt is, hogy az egyén semleges álláspontra helyezkedik, vagyis a skálán szereplő valamennyi állítással szemben közömbös, de jelentheti azt is, hogy a kijelentések egy részével szemben kedvező, más részével szemben pedig kedvezőtlen álláspontot foglal

el. A skálától függ, hogy a fentiek közül melyik a valószínűbb Az attitűd skála szerkesztői minden speciális esetben tisztázzák ezt a nem csak elméleti jellegű kérdést. AZ ATTITŰDSKÁLÁK FAJTÁI 2.1 A RANGSOROLÁSI SKÁLÁK Ebben az esetben nem a priori skálát (lásd később) szerkesztenek. A vizsgálati személyeket arra szólítják fel, hogy saját preferenciájuknak megfelelően rendezzenek el bizonyos tételeket. Ilyenek lehetnek p éldául: a n emzetiségre, az etnikumra, a foglalkozásra stb. vonatkozó tételek Ezen rangsorolás eredményeként, minden vizsgálati személy kap egy pontszámot a szóban forgó tételekkel kapcsolatos 54 55 attitűdjének jellemzésére. Gyakorlatilag ez a besorolás kétféle lehet: közvetlen besorolás, és a páronkénti összehasonlítás útján történő közvetett besorolás. 2.11 A KÖZVETLEN BESOROLÁS MÓDSZERE A vizsgálati személyt felkérik, hogy preferenciái szerint rendezze sorba egy választás

jelöltjeit, politikai pártjait, stb. Ily módon megismerhetjük a vizsgálati személynek minden egyes elemmel kapcsolatos egészen részletes attitűdjét, és ebből objektíve leszűrhetjük a saját attitűdjét. Ezt a módszert akkor célszerű alkalmazni, ha valamely attitűdtárggyal (esemény, jelenség, személy) kapcsolatos véleményre vagyunk kíváncsiak, ám a vizsgálati személy figyelmét nem kívánjuk erre külön felhívni. 2.12 A PÁROS ÖSSZEHASONLÍTÁS MÓDSZERE A módszert Thurstone dolgozta ki. Az eljárás során az attitűdtárgyakat jelölő kijelentéseket listába foglalják. Ezek után felszólítják a vizsgálati személyt, hogy minden egyes attitűdtárgyat hasonlítson össze minden másik attitűdtárggyal.; és döntse el, hogy melyiket preferálja. Így a v égleges preferencia automatikusan kialakul, mert minden elem minden elemmel összehasonlítódik, így a rangsorban megkapja a maga relatív helyét. Végső soron az eredmény a listában

szereplő attitűdtárgyak rangsora lesz A módszer egyik alkalmazhatósági területét mutatja be Csepeli (1997,229.p) „Ha például különböző jogsértésekkel kapcsolatos attitűdöket akarunk felmérni, a következő listát kínálhatjuk fel páros összehasonlításra: 1. Meg nem engedett magzatelhajtás 2. Szélhámosság 3. Megrontás 4. Testi sértés 5. Gyújtogatás 6. Valutakiajánlás 7. Zsarolás 8. Pénzhamisítás 9. Sikkasztás 10. Képhamisítás 55 56 11. Gyermekrablás 12. Rágalmazás 13. Lopás 14. Hamis tanúzás 15. Nemi erőszak 16. Orgazdaság 17. Csavargás 18. Gyilkosság 19. Gondatlanságból elkövetett emberölés” A módszer előnye az, hogy a válasz, a rangsor sokkal pontosabb, mint a közvetlen besorolás módszerénél; hátránya viszont, hogy a tételek száma aránylag nagy s ezáltal az eljárás hosszadalmas. A módszer lehetővé teszi azt is, hogy összehasonlítsák a tételek egymáshoz viszonyított távolságait. A páros

összehasonlítások során nyert preferenciaszázalékot tekinthetjük egyben a társadalmi távolság mértékének . 2.2 AZ A PRIORI SKÁLA Az ún. a priori skála alapjában véve olyan skála, melyet inkább logikai, mint tapasztalati meggondolások alapján terveztek meg. Széles körben használatos gazdaságos módszer. Az a priori skálának különböző formái vannak, de abban mindegyik megegyezik, hogy önkényes a pontozása. Lehetséges, hogy a szerző feltesz egy sor kérdést, melyek mindegyikére 5 alternatív válasz lehetséges, és a v izsgálati személynek egyet kell közülük választania. Ezeket az alternatív válaszokat a szerző úgy fogja föl, hogy azok egy kontínuumban helyezkednek el, és a legkedvezőbbtől a legkedvezőtlenebbig egyforma távolságban követik egymást. A szerző minden egyes itemnek 1-es, 2-es, 3-as, 4-es, 5-ös értéket ad annak megfelelően, hogy milyen jelentőséget tulajdonít neki. A tételek olyan viszonyban vannak

egymással, hogy az egyén, aki kedvezően válaszol a 2. tételre, kedvezően válaszol az 1 tételre is S aki kedvezően válaszol a 3. tételre, az kedvezően válaszol az 1 és a 2 tételre is Ily módon mindazon egyéneknek, akik egy adott tételt kedvezően válaszolnak meg, magasabb 56 57 pontszámokat kell kapniuk az összskálán, mint azoknak az egyéneknek, akik a kérdéses tételt kedvezőtlenül válaszolták meg. Az egyén pontszámát úgy állapítják meg, hogy megszámolják, hány tételt válaszolt meg kedvezően. Ennek megfelelően helyezik el a kedvező-kedvezőtlen attitűd skáláján, amit e tételek egymás közti összefüggése tesz lehetővé. Egy másik változat megengedi, hogy a személy preferenciájának megfelelően rangsorolja az összes választási lehetőséget; e rangsorokat azután úgy kezelik, mintha a skála egyenlő intervallumai volnának. Ilyen a priori skála a Bogardus által tervezett eljárás. A BOGARDUS skála empirikus

szerkesztésű. Egyszerűsége folytán alkalmazása praktikusnak bizonyult. Maga a skála a társadalmi distancia (társadalmi távolság) mérésére készült. Ebben a vizsgálatban azt kérdezik meg a vizsgált személytől, hogy milyen mértékű intimitást hagyna szívesen jóvá maga és más etnikumok tagjai között. Az intimitási fokok és „skálaértékeik” a vizsgálat egyik formájában a következők: 22• Elfogadnám 1 – közeli rokonnak házasság révén 2 – mint személyes pajtást a klubomban 3 – utcámban, mint szomszédot 4 – alkalmazottnak hazámban, saját foglalkozásomban 5 – mint hazám polgárát 6 – csak, mint hazám látogatóit 7 – kizárnám hazámból A vizsgálati személy azt az utasítást kapja, hogy minden egyes fajra vagy nemzetiségre, mint egészre gondoljon, anélkül, hogy törődne azokkal az egyénekkel, akiket személy szerint megismert / me gismerhetett, akár pozitív, akár negatív eredménnyel. Minden egyes fajt,

vagy nemzetiséget illetően külön kell válaszolni. Ilyen módon a s zociális távolság skálát igen hatékonyan alkalmazták annak összehasonlítására, hogy milyenek az egyes csoportok attitűdjei a különböző nemzetiségekkel szemben. 22 Ismerteti: Cseh-Szombathy – Ferge: A szociológiai felvétel módszerei: 235.p ill Halász – Hunyadi – Marton: Az attitűd pszichológiai kutatásának kérdései: 52.p; 142-143p 57 58 Ám a skála gyengesége azonnal nyilvánvalóvá válik, ha realizáljuk, hogy az egyes intimitási fokok közötti távolság nem szükségszerűen összehasonlítható. A Bogardus skálából kiindulva DODD is szerkesztett egy ötfokú skálát. Ezt nemzeti, vallási, társadalmi csoportokkal kapcsolatos attitűdök mérésére fejlesztette ki. „1. Szívesen házasodnék valamelyikükkel 1. Szívesen meghívnám valamelyiküket ebédre 2. Inkább csak úgy vagyok velük, akiket az ember látásból ismer, és találkozás esetén néhány

szót vált velük. 3. Semmi kedvem sincs ezekkel az emberekkel találkozni 4. Azt szeretném, ha kiirtanák mindezeket az alakokat 23• A Bogardus skála mintájára a Crespi is készített skálát. Ő a „társadalmi elutasítás hőmérője” néven szerkesztette meg mérőeszközét. Azt kívánta mérni, hogy milyen a fegyverviselést elvből megtagadók attitűdje. Röviden idézünk belőle: „ 1. Semmi okom rá, hogy a fegyverviselést elvből megtagadóval másképpen bánjak, mint bárki mással; nem ellenzem azt sem, ha a családom tagjává válnék házasság révén; 2. Egy fegyverviselést elvből megtagadót legfeljebb barátommá fogadnék; 3. Egy fegyverviselést megtagadóval kizárólag alkalmi kapcsolatot tartanék fenn; 4. Nem óhajtom, hogy bármi dolgom legyen a fegyverviselést elvből megtagadókkal; 5. Szerintem a fegyverviselést elvből megtagadókat börtönbe kell csukni; 6. Szerintem a fegyverviselést elvből megtagadókat agyon kell lőni, mint

az árulókat.” 2.3 THURSTONE SKÁLA Az attitűd mérésének történetében a pszichofizikai módszerek THURSTONE általi alkalmazása volt a legjelentősebb esemény. A pszichofizikai módszerek alkalmazásához 23 Ismerteti: Cseh-Szombathy – Ferge : Im.234p 58 59 először is az szükséges, hogy az attitűdöt úgy fogjuk föl, mint egy tárgy vagy érték iránti vagy elleni „affektivitás mértékét”. Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, lehetőségünk nyílik annak tanulmányozására, hogy egy populáció egyes személyei milyen mértékben kedvelnek vagy ítélnek el bizonyos tárgyakat vagy értékeket. A Thurstone skála a vizsgálati személynek jóváhagyásra bemutatott kijelentések sorozata. A személy csak azt mondja meg, hogy egyetért-e a kijelentésekkel vagy sem A kijelentéseket úgy rendezik, hogy a mérendő véleménnyel kapcsolatos legkedvezőbb attitűdöt mutatja az első kijelentéssel való egyetértés, a legkedvezőtlenebb attitűdöt

mutatja az utolsóval való egyetértés, a középső kijelentéssel való egyetértés pedig közönyt vagy semlegességet mutat. (Zéruspont probléma) A különböző kijelentések közötti távközök elvileg egyenlők; ezért nevezik ezt az eljárást a „látszólag egyenlő távközök módszerének” is. A THURSTONE SKÁLA SZERKESZTÉSE. 1. A mérendő attitűdváltozó meghatározása 2. A rá vonatkozó vélemények bő választékát gyűjtjük össze újságokból, könyvekből vagy egyénektől. 3. Az item sorozat elkészítése Kártyákon több 100 i lyen tipikus véleményt állítunk össze. Ez lényegében egy item sorozat Ezeknek a megállapításoknak rövidnek, egyértelműeknek és az attitűdtárgy szempontjából relevánsnak kell lenniük. Reprezentálniuk kell az egész attitűd kontínuumot, azaz a szélsőségesen pozitívtól a szélsőségesen negatívig tartalmazniuk kell az attitűdökre jellemző nézeteket. 4. A megállapítások értékelése

200-300 szakértőt (a későbbiekben vizsgálandó populáció szempontjából reprezentatív személyt) felkérnek, hogy az egyes itemeket értékeljék egy 11 fokú skálán. Ez a skála azt jelzi, hogy egy bizonyos item (ahol 1 reprezentálja azt, hogy annyira kedvezőtlen, amennyire csak lehetséges, a 11 pedig annyira kedvező, amennyire csak lehetséges) az attitűdtárgy vonatkozásában milyen mértékben kedvező (vagy kedvezőtlen). Az értékelést végző személyeket arra kérik, hogy minden véleményt egyenlő intervallumok alapján soroljanak be, azaz vegyék figyelembe, hogy a 11 kategória közti távolságok az egymást követő kategóriák során mindig ugyanakkorák. 59 60 5. A skálaérték kiszámítása Kiszámítjuk minden egyes megállapítás (item) skálaértékét úgy, hogy kiszámoljuk a szakértők által adott skálaértékek átlagát vagy mediánját 6. Itemkiválasztás Azokat a k ijelentéseket (15-30) tartjuk meg, amelyeknek kicsi a

szórása, és nagyjából egyenlő távolságra vannak egymástól. Szelektáljuk azokat a kijelentéseket is, amelyek megfogalmazása nem elég világos vagy nem elég egyértelmű. Mindegyik kapott intervallumnak kb egyenlő reprezentációt adunk 7. A skála így rögzített kijelentéseit összekeverjük, és véletlenszerű sorrendben közöljük a vizsgálati személlyel. Vagyis a végső skálában random módon jelennek meg az egymástól eltérő skálaértékű itemek. 8. A skála használatakor a vizsgálati személy megjelöl minden olyan állítást, amellyel egyetért. Pontértéke az összes általa elfogadott állítás átlagos skálaértékével egyenlő. CSEPELI és munkatársai tanulmányi célra pszichiáterek számára szerkesztettek egy nudizmussal kapcsolatos Thurstone skálát. Példaként ezt mutatjuk be:  „A nudizmus elfajulás, melynek révén az emberek törvényes segédlettel élhetik ki állati ösztöneiket.  A nudizmus számomra undorító és

visszataszító.  A nudizmus veszélyes, mert fellazítja a maradék erkölcsi normákat is.  A nudizmus ízléstelen, hiszen annyi a csúnya testű öregember.  A kiskorúakat semmi estre sem szabad nudista strandra beengedni.  A nudizmus csak az erkölcsileg érett emberek számára nem káros.  Végül is állampolgári jog kellene legyen annak eldöntése, hogy akarok-e, vagy sem nudista strandra járni.  Meztelenül fürödni, napozni nagyon kellemes és egészséges mindenkinek.  A nudizmus a legmagasabb rendű testkultúra jele.  Boldogtalan az, akinek fürdőruhában kell napoznia és fürödnie.” (Csepeli,1997: Szociálpszichológia, 229.p) A Thurstone skála kritériumainak megfelelően szerkesztett skálát DROBA a háborúkkal kapcsolatos attitűdök feltárására. Belőle idézünk részletet:  „Egy ország sohasem tarthatja elég fontosnak nemzeti becsületét, és a háború a n emzeti becsület biztosításának egyetlen eszköze. 60

61  Ha egyszer megtörtént a hadüzenet, az embernek kötelessége bevonulni és harcolni.  A háború csak akkor jogos, ha célja a gyenge nemzetek védelme.  A háború és a béke egyaránt nélkülözhetetlen a haladáshoz  A legtöbb, amit remélhetünk, a háború részleges kiküszöbölése.  A háború az emberélet és az emberi jogok megvetését hozza magával, és ezért a bűnözés elterjedésével jár.  Minden nemzetnek azonnal le kellene szerelnie.” Ugyanezt a f ajta skálát használta McCRONE, aki azt vizsgálta, hogy milyen az attitűd Dél-Afrikában a bennszülöttekkel szemben. Attitűdskálájának tételeiből mutatunk be egy rövid részletet:  Az a véleményem, az őslakosság csak arra jó, hogy elvégezze a fehér társadalom „piszkos” munkáját.  Az a gondolat, hogy érintkezésbe kerüljek az őslakosság fekete vagy sötét bőrével, rémületet, undort kelt bennem.  Nem hiszem, hogy a bennszülöttekre rá

lehetne ruházni egy olyan posztot, amely bizalmat és felelősséget igényel.  Véleményem szerint az őslakosság olyan gyerekes és felelőtlen, hogy nem várható el tőle, hogy tudja, mi felel meg legjobban az érdekeinek.  Véleményem szerint ennek az országnak a fehér közössége valóban hálával tartozik a misszionáriusoknak azért a módért, ahogyan megpróbálták felemelni az őslakosságot.  Úgy tűnik számomra, hogy a fehér ember, amikor olyan korlátozásokat vezetett be, amilyen a „Fajok megkülönböztetése”, valójában az őslakosságot gazdaságilag akarja kizsákmányolni.  Szívesebben látnám azt, hogy a f ehér emberek elvesztik a p ozíciójukat ebben az országban, semmint, hogy megtartsák azt, az őslakosságot sújtó igazságtalanságokkal együtt.∗• Napjainkban ritkán alkalmaznak Thurstone típusú skálát. Ennek okát Hewstone az alábbiakban emeli ki: • A McCrone által szerkesztett attitűdskála

részletét a Halász – Hunyadi – Marton: Im.:134 p olvashatjuk. Itt nyomon követhetjük az egyes kijelentésekhez kapcsolódó tételszámokat, a skálaértékeket, a skála egy rövid értékelését, valamint a Thurstone skálával kapcsolatos kritikai észrevételeket. 61 62 1. Kétségbe vonható, hogy a Thurstone skála valóban intervallum skála, hisz az a feltételezés, hogy az előzetes értékelést végző személyek képesek a kategóriákat úgy észlelni, hogy azok egymástól egyenlő távolságra legyenek, nem ellenőrizhető. 2. Továbbá az emberek nem képesek az attitűdtárgyra vonatkozó megállapítások kedvezőségének objektív, azaz saját véleményüktől független értékelésére. 3. S végezetül, a Thurstone skála elkészítése időigényes és drága 2.4 ÖSSZEGZŐ SKÁLÁK Az összegző skála, hasonlóan a Thurstone által szerkesztett differenciális skálához, egy sor tételből áll, amelyekkel kapcsolatban a vizsgálati

személyek reakcióját mérik. Azonban nem az a cél , hogy olyan tételeket találjanak, amelyek egyenletesen oszlanak el a kedvező-kedvezőtlen skálán. Sőt, csak olyan tételeket használnak, amelyek határozottan kedvezőeknek vagy határozottan kedvezőtlennek látszanak az attitűdtárggyal szemben, és nem semlegesek vagy kismértékben kedvezőek, illetve kedvezőtlenek. Ahelyett, hogy a válaszadó csak azokat a megállapításokat jelölné meg, amelyekkel egyetért, kifejezi az eg yetértését vagy egyet nem értését valamennyi témával kapcsolatban. Minden válasz kap egy numerikus értéket, amely annak kedvező vagy kedvezőtlen voltát mutatja; a kedvező válaszokat gyakran plusszal, a kedvezőtleneket mínusszal jelölik. Az egyén összértékét úgy kapják meg, hogy algebrailag összegzik az egyes tételekre adott válaszait. Az összesítést úgy interpretáljuk, hogy ez fejezi ki az egyén pozícióját az attitűdtárggyal szembeni kedvező-kedvezőtlen

attitűd skáláján. 2.41 LIKERT SKÁLA Az összegző skálának az a típusa, amit leggyakrabban használnak a társadalmi attitűd vizsgálatára a LIKERT (1932) által kifejlesztett mintát követi; s úgy emlegetik, mint Likert típusú skálát. A Likert skálát a következőképp konstruálják: 62 63 1. Miként a Thurstone skálánál, a Likert skála konstrukciójának első lépése is nagyszámú (körülbelül 100), a mérendő attitűdtárgy szempontjából releváns item összegyűjtéséből áll. Ezeknek az itemeknek a kérdéses attitűdtárgy vonatkozásában egyértelmű pozitív vagy negatív hiedelmeket vagy érzéseket kell kifejezniük. Azt a döntést, hogy egy adott item az attitűdtárgy vonatkozásában pozitív vagy negatív, esetleg semleges attitűdöt tükröz, s következésképp kiküszöbölendő, a kutató hozza meg. A Likert skála tehát megkonstruálható a Thurstone skálák megkonstruálásához elengedhetetlenül szükséges és

nagyszámú megítélő segítsége nélkül. 2. A következő lépésben a későbbiekben mérendő populációra nézve reprezentatív és nagyméretű minta tagjait arra kérik, hogy minden tételre az egyetértés vagy egyet nem értés különböző fokozatainak egységeiben válaszoljanak. Például: (1) nagymértékben helyesli, (2) helyesli, (3) határozatlan, (4) helyteleníti, (5) nagymértékben helyteleníti. 3. A harmadik lépésben a s zemélyek által az egyes itemekre adott pontszámok összesítésével kiszámítanak egy előzetes attitűdpontszámot. Annak érdekében, hogy minden egyes item csak egy kérdéses attitűdöt mérje, elvégeznek egy item-analízist. Ez azt jelenti, hogy minden egyes itemre nézve kiszámítják, hogy az miként korrelál az itemekből adódó összpontszámmal. Minthogy csak azok az itemek tekinthetők a mögöttes attitűd szempontjából jelzésértékűeknek, melyek ezzel az attitűdpontszámmal magas korrelációban állnak,

minden olyan itemet, amely már nem teljesíti ezt a belső követelményt, kihagynak a végső skálából. Ez a végső skála már teljesíti Likert belső konzisztenciára vonatkozó követelményét. Most bemutatjuk egy Likert típusú skála utasítását és néhány tételét. Ezt a s kálát Murphy és Likert dolgozta ki 1938-ban, és „Internacionalizmus skálának” nevezik. „Utasítás: Az alábbiakban olyan mondatokat sorolunk fel, amelyek azt mondják meg, hogy mit kellene és mit nem kellene tenni. Ha Ön nagymértékben egyetért a megállapítással, akkor húzza alá a „nagymértékben helyesli” szavakat, és így tovább, tekintetbe véve a többi attitűdöt (helyesli, határozatlan, helyteleníti, nagymértékben helyteleníti). 18. A tartós béke érdekében arra kellene törekednünk, hogy bírói úton döntsük el más nemzetekkel minden olyan nézetkülönbséget, amelyet nem tudunk a diplomácia révén rendezni. 63 64 Nagymértékben Helyesli

Határozatlan Helyteleníti Nagymértékben helyesli (5) helyteleníti (4) (3) (2) (1) 19. Az olyan személynek, aki szereti az embertársait, vissza kell utasítania, hogy bármiféle háborúban részt vegyen függetlenül attól, hogy ez milyen komoly következményekkel jár az országra nézve. Nagymértékben Helyesli Határozatlan Helyteleníti Nagymértékben helyesli helyteleníti (5) (4) (3) (2) (1) 22. Az országunkkal szemben kell lojalitásra törekednünk, mielőtt tekintetbe vennénk a világ testvériségét. Nagymértékben Helyesli Határozatlan Helyteleníti helyesli (5) Nagymértékben helyteleníti (4) (3) (2) (1) A skálahelyzet alatti számok nincsenek feltüntetve azon a kérdőíven, amit a válaszadó kap. Itt azért adtuk meg azokat, hogy érzékeltessük az értékelés rendszerét.” A Likert típusú skálát, széles körben használták az erkölcsre és a négerekkel, a nemzetköziséggel stb. szembeni attitűdök

vizsgálatában A Likert skálának vitathatatlan előnyei vannak a Thurstone skálával szemben. Először is szerkesztése sokkal egyszerűbb, másodszor lehetővé teszi olyan tételek használatát, amelyek nincsenek nyilvánvaló viszonyban a tanulmányozott attitűddel, harmadszor a tétel az egyetértés, illetve egyet nem értés több fokozatának a k ifejezését teszi lehetővé, és negyedszer a megengedett válaszok pontosabb információt nyújtanak az egyén véleményéről. Ugyanakkor a Likert skálának hátrányai is vannak. Egyrészt, mert nem elégíti ki az egyenlő intervallumok skálájának követelményét, másrészt, mert a közepes attitűdpontszámok nem eligazítóak. Hisz ezek következhetnek abból is, hogy a válaszadó mindenre közepes pontszámot ad, illetve az inkonzisztens válaszmintákból is eredhet. 24 24 Likert skála itemre további példák olvashatók Hewstone: Im. 170 oldalán 64 65 2.42 GUTTMAN ELJÁRÁS Mind a Likert

típusú, mind a Thurstone típusú attitűd skálákkal kapcsolatban felmerül az az aggály, hogy azok az attitűdnek csak egy tartományát mérik, annak csak egy-egy aspektusára vonatkoznak. Ugyanis ha olyan tételeket vegyítenek, amelyek a tárgy különböző aspektusaira vonatkoznak, lehetetlen tisztázni, mit is mért a skála. Ennek a problémának a kiküszöbölésére Guttman új technikát fejlesztett ki, melyet skálaanalízisnek vagy skalogram módszernek neveztek el. A „skalogram” kifejezésnek két jelentése van: jelzi a Guttman skálán levő összes kijelentések táblázatát és az ezekre egy bizonyos népesség által adott válaszokat, valamint azt az apparátust, amelynek segítségével ezeket a válaszokat sorba rendezik a skála szerint. Magát a skálát általában „hierarchikusnak” mondják. E technika egyik fő célja annak megállapítása, vajon a tanulmányozott attitűd valóban csak egyetlen dimenziót foglal-e magába. Ennek megfelelően

Guttman abból indult ki, hogy olyan skálát kell szerkeszteni, amely szigorúan hierarchizált kijelentésekből áll; s egy bizonyos szinten lévő kijelentés elfogadása maga után vonja az alacsonyabb szinten levő kijelentések elfogadását. Például: 1 Van oklevele? 2 Végzett egyetemet? 3. Érettségizett? 4 Járt középiskolába? 5 Járt iskolába? A fenti kérdések hierarchizáltak, hisz pl. a 3 ké rdés „igen” válasza maga után vonja mind 4 mind az 5. kérdés „igen” válaszát A Guttman skála technikája abból áll, hogy összegyűjti a vizsgálni kívánt véleménnyel vagy attitűddel kapcsolatban a fenti módon hierarchizált kijelentéseket. Így reálisan meg lehet mérni az attitűdöket, hisz pontos mértéket rendel minden egyes vizsgálati személyhez. A skalogram célja tehát a szokásosnál szigorúbb hierarchia A gyakorlatban általában akkor tekintik érvényesnek a hierarchikus skálát, ha reprodukálhatósági együtthatója legalább 90

%. A reprodukálhatóság azt mutatja, hogy a vizsgálati személyek milyen pontossággal követik a skála sorrendjét; egyben megfelel annak a p ontossági foknak is, amellyel a vizsgálati személy összes válaszait reprodukálni tudjuk a skálán elfoglalt rangja alapján. A reprodukálhatósági együtthatót a következő képlettel számítjuk ki: R =1− E Q•S 65 66 ahol E az összes hibák száma, Q a s kalogram kérdéseinek száma, S a v izsgálati személyek száma. A hierarchikus skála megszerkesztése: Először is a kiválasztott személyek egy csoportjának felteszünk egy sor kérdést, amelyek a vizsgált attitűddel kapcsolatosak, és mindegyik vizsgálati személy igennel vagy nemmel válaszol. Azokat a tételeket, amelyek nem egyértelműek vagy nem szigorúan a tárgyhoz tartozóak, továbbá amelyek semlegesek vagy túlságosan szélsőségesek, az ellenőrzés során eltávolítják. Másodszor tabuláljuk a kérdéscsoportra kapott összes választ,

és a fokozatos megközelítés módszerével kipróbáljuk, hogy hierarchikus rendbe lehet-e sorolni a k érdéseket és a v álaszokat, azaz olyan rendbe, hogy kevesebb mint 10%-nyi szabálytalan esettel e gy paralelogrammát reprodukáljanak. 25• Lényegében úgy járunk el, mint a Thurstone módszernél, vagyis meghatározzák, hogy milyen mértékben értenek egyet a bírálók minden egyes tétel elhelyezésében. A megmaradt tételek mindegyikéhez skálaértéket rendelnek, annak a mediánhelyzetnek megfelelően, amelyben a bírák elhelyezték. Ezeket a tételeket azután egy Likert típusú skálává alakítják át, lehetővé téve, hogy minden tétel megválaszolásában az egyetértés illetve az egyet nem értés öt vagy 6 fokozatát lehessen kifejezni. Ezt a s kálát nagyszámú vizsgálati személynek mutatják be, s válaszaikat elemzik annak meghatározása érdekében, hogy mely tételek adnak világosabb különbséget az összskálán a magas és az

alacsony pontszámok között. Ezután a különböző tételek eredményéül kapott „megkülönböztetési koefficiens”-eit szembeállítják skálaértékükkel. A tételek teljes listájából a végső skálába felvenni szándékozott tételeket kétszeresen szelektálják. A kiválasztott tételek azok lesznek, amelyek a legmagasabb megkülönböztetési koefficienssel rendelkeznek a skálaintervallumokban. Az eredményül kapott tételcsoport tagjait skálaértékük sorrendjében helyezik el. Ezután a tételsort két egyenlő formájú kérdőívre osztják oly 25 A skálában előforduló kijelentésekről, a kijelentések rangsorolásáról, a paralelogramma szerű elrendezésről bővebben Cseh-Szombathy - Ferge: Im.: 241-243 oldalain olvashatunk 66 67 módon, hogy minden páratlan számú tételt az egyik formához sorolnak, a páros számúakat pedig a másikhoz. 26• 2.5 A SZEMANTIKUS DIFFERENCIÁL OSGOOD-SKÁLA Az összegző skálák

ellenpontjaként jelent meg az Osgood-skála, mely többdimenziós mérési eljárásnak tekinthető. Alapját képezi egyrészt a páros összehasonlítás módszere, másrészt a Likert skála. Osgood felfigyelt arra, hogy a hétköznapi életben a szavak jelentése nem csak a jelölő és összefüggésekre utaló funkció alapján helyezhető el, hanem az erősség és az aktivitás dimenzióiban is. Itt a konnotív (összefüggésekre utaló) dimenziónak van kitüntetett szerepe, hisz tükrözi a hétköznapi gondolkodás eredendően értékelő jellegét; s az értékösszefüggések révén történő valóságrendezés funkciót látja el. Fentiekből következik, hogy a szemantikus differenciál az attitűdtárgyakat jelölő szavakkal kapcsolatos értékelések, értékítéletek feltárására alkalmas módszer. A vizsgálati személy számára megjelöljük, hogy milyen attitűdtárggyal kapcsolatosan vagyunk kíváncsiak a véleményére (nudizmus, cigányság, iskolai

légkör), majd ezt követően pozitív és negatív értéktartalmakat jelölő melléknév párokat kínálunk a számára. Ezután a vizsgálati személynek az a feladata, hogy a tulajdonságpárok között elhelyezett 7 vagy 5 fokozatú ítéletek sorozatával fejezze ki az attitűdtárgyra vonatkozó benyomását. Ez a s kála lényegében az érzelmi viszonyulást ragadja meg, amihez csatlakozik az adott attitűdtárggyal kapcsolatos vélekedés, illetőleg viselkedési szándék. Így ez a mérési eljárás technikai lehetőséget teremt arra, hogy a többdimenziós, ún. szemantikus térben több attitűdtárggyal kapcsolatos benyomásokat egyidejűleg tapasztalatilag kezelni tudjuk. Példaként lássuk az alábbi Osgood-féle skálát. „Minél jellemzőbbnek találod az alábbi tulajdonságokat a cigányokra, annál közelebb tegyél hozzájuk egy keresztet. Ügyelj arra, hogy minden tulajdonságpár közé tegyél jelet, de a soronkénti hat fokozat közül mindig csak az

egyiket használd fel. A cigányok szerintem általában: A Guttman eljárással kapcsolatos további észrevételeket olvashatunk Halász – Hunyadi - Marton: Im.: 146-147. oldalain 67 68  magányosak :-:-:-:-:-:-: társasak  műveletlenek :-:-:-:-:-:-: műveltek  engedelmesek :-:-:-:-:-:-: engedetlenek  közönyösek :-:-:-:-:-:-: érdeklődők  barátságosak :-:-:-:-:-:-: ellenségesek  hiúk :-:-:-:-:-:-: szerények  gazdagok :-:-:-:-:-:-: szegények  buták :-:-:-:-:-:-: okosak -:-:-:-:-:-: érzéketlenek  harciasak :-:-:-:-:-:-: békések  csendesek :-:-:-:-:-:-: hangosak  követelődzők :-:-:-:-:-:-: lemondók  rendesek :-:-:-:-:-:-: rendetlenek  bosszúállók :-:-:-:-:-:-: megbocsátók  erősek :-:-:-:-:-:-: gyengék  hamisak :-:-:-:-:-:-: igazak  vonzók :-:-:-:-:-:-: taszítók”  érzékenyek : Az idézett vizsgálati anyagot Halász László (1974)

szerkesztette. A szemantikus differenciál módszere nem csak az olyan csoportokkal kapcsolatos attitűd feltárására alkalmasak, amelyeknek nem vagyunk a tagjai, hanem olyanokra is, amelyekben élünk, ahol a napi tevékenységünk zajlik. Erre olvashatunk példát Falus Iván 1996-ban megjelent munkájában. Innen idézünk: „Milyen az Ön iskolájának a légköre? Az alábbiakban olyan tulajdonságpárokat olvashat, amelyek egy iskola légkörét is jellemezhetik. Önnek a felsorolt tulajdonságpárok segítségével kell jellemeznie az iskolája légkörét. Mint látható, a tulajdonságpárok közül az egyik jót, a másik rosszabbat – tehát a két végletet – jelöli. Önnek azonban lehetősége van az ötfokozatú skála segítségével az átmeneteket is jelölni. Fontos! Minden tulajdonságpárt jelöljön! Egy tulajdonságpárhoz csak egy jel tehető! 1. Nemtörődöm xxxxx gondos 68 69 2. feszült xxxxx oldott 3. fékező xxxxx ösztönző 4.

megértő xxxxx értetlen 5. következetes xxxxx következetlen 6. igénytelen xxxxx igényes 7. szigorú xxxxx elnéző 8. kulturált xxxxx kulturálatlan 9. egymásra figyelő xxxxx közömbös 10. derűs xxxxx lehangolt 11. anyagias xxxxx nem anyagias 12. őszinte xxxxx képmutató 13. reális xxxxx túlértékelő 14. rendezetlen xxxxx rendezett 15. lelkes xxxxx nehezen mozduló A feldolgozás során a független változók függvényében vizsgálhatjuk az adatokat. Így átlagolhatjuk a skálaértékeket, kiszámíthatjuk a szórását, stb. Az Osgood-féle skála esetén is találkozunk az ún. zéruspont problémával Hisz a skála középső elemei, középértékei véleményhiányt, óvatosságot, határozatlanságot, közömbösséget, semlegességet egyaránt képviselhetnek. Ez alapján a s kála használata, a felvett adatok megbízhatósága, és információértéke nagyban függ az adatok skálaeloszlásától. A projektív

technikák az attitűdök közvetett vizsgálatára szerveződtek. Bár érvényességük jobb, mint a skáláké, megbízhatóságuk kisebb. Ezen technika keretében modelljellemzéseket kérünk a vizsgálati személyektől; azt a feladatot adjuk nekik, hogy döntsék el, melyik etnikai csoportra vagy nemzetiségre illik rá jobban a jellemzés. Különösen a gyerekek körében alkalmazható a rajzoltatás, a m esebefejezés vagy a szituációértelmezés. Kísérleti technikákat akkor célszerű alkalmazni, ha előre megadott feltételek függvényében kialakított, többszöri vizsgálatot kívánunk lefolytatni. Jól alkalmazható többek között az a módszer, amikor a kísérleti személyeknek költői alkotások szövegeit mutatjuk be. Először arra kérjük, értékeljék, mint hazájuk egy alkotójának művét, utána pedig arra, hogy ugyanezt tegye meg, mint más nemzethez tartozóét. A változók függvényében megállapíthatjuk a p referenciákat, s az adott

vélekedést el tudjuk 69 70 helyezni az egyetértés – egyet nem értés dimenzióiban. A saját nemzettel való preferencia és a más nemzettel való elutasítás együttjárása figyelhető meg. Bármilyen eljárást választunk is az attitűdök vizsgálatára, „világos elképzelésekkel kell rendelkeznünk a szóban forgó attitűdtárgy történeti-társadalmi funkciójáról és a rá vonatkozó társadalmi tudás alakzatiról, szerkezetéről.” Láthatjuk tehát, hogy az elméleti kutatás nélkülözhetetlen fázisa az attitűdvizsgálatnak, s elengedhetetlen feltétel az is, hogy világos hipotézisekkel rendelkezzünk a várható eredmények tekintetében. Az attitűdvizsgálati eljárásokkal szemben megfogalmazott kritikai észrevételek ellenére megállapíthatjuk, hogy ezek mindegyike hozzájárult a társadalmi tudat viszonyainak megismeréséhez, s ily módon társadalmi igényt elégítettek/elégítenek ki. 70