Míg Babits Mihály a költészetét tekintve homo moralis, addig Kosztolányi homo esteticus: iste-ne a szépség, az esztétikum. A közélettől, politikától elzárkózik, neki az eredetiség a megfogalmazás a fontos. Hiányzik belőle a küldetéstudat. A pályakezdés időszakában a személyes én világa fogalmazó-dik meg verseiben, formagazdagság jellemzi, szintúgy, mint Babitsot. Kései költészetében a közélet a világ felé fordul, formagazdagsága leegyszerűsödik, klasszicizálódik.
Legutolsó verse a Szeptemberi áhítat, gyermeki ámulattal hirdeti az élet gyönyörűségét. A köl-temény születésekor már túl volt egy súlyos műtéten, újra bizakodni kezdett, s egy új, utolsó nagy sze-relem éltette. A költő a megsemmisülés előtt szeretne „még újra lenni” és hinni az „élet örök kincsé-ben”. A költemény második része az újra felfedezett világ minden parányi részletének áhítattal és naiv ámulattal való megcsodálása. A halálból visszatérő, újraszülető lélek boldog rajongással kiált fel: „Jaj, minden oly szép, még a csúnya is, a fájdalom, a koldusgúnya is”. A halál szemszögéből nézve széppé varázsolódik a csúnya, a fájdalom, a szegénység is, hiszen mindez az élet tartozéka, s a létezés a nem-léttel szemben csakis boldogítóan gyönyörű lehet. Az életben való gyönyörködés varázsolja csodás meseországgá az egész világot, ahol minden titokzatos szépséggel telik meg.
A költemény lírai hőse kapkodó sietséggel fedezi fel, s mutatja meg a hétköznap legmindenna-pibb tárgyait, amelyek most soha nem látott szépséggé változnak: pl. egy kis templom; a műhelyében dolgozó varga; a zuhogó eső. Az élet örök kincséhez jutott el a halál küszöbén a lélek, megvalósult, amiért a vers kezdő soraiban fohászkodott. Ezzel a hittel lázad az elmúlás, a rohanó idő ellen a záró sorokban.
A költő a szeptemberi naphoz fohászkodik; ez a nap az élet forrása, menedéket jelent a hideg-gel, a halállal szemben. Fiatalságára, életrevalóságára hivatkozik, lelkendezve mutatja föl a szeptem-ber érett gyümölcseit. Majd nyitja a képet, s egy csodás országban találjuk magunkat. Az idill a tova-tűnt gyerekkort idézi fel benne; aztán váratlanul össze nem tartozó dolgokat sorakoztat egymás mellé, seregszemlét tart a világ mozzanatai felett, s a halálra készülő ember örök kérdését teszi fel: „Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?”. A vers végén az élet teljes diadalát hirdeti: „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, / cél nélkül, éjen és homályon át.”
Kapcsolódó olvasnivalók
Az 1956-os forradalom története I.
Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be november 10-én.
Kapcsolódó doksik
- Kosztolányi István - Pályázatírás / 2001, 13 oldal
- Krajcsovics Péter - Kosztolányi Dezső (1885-1936) / 2018, 3 oldal
- Kosztolányi Dezső élete, Boldog, szomorú dal, Halotti beszéd, Hajnali részegség, Édes Anna című műveinek elemzése / 2006, 9 oldal
- Kosztolányi Dezső - Édes Anna / 2010, 2 oldal
- Kosztolányi Dezső, Halotti beszéd című művének elemzése / 2006, 1 oldal
Középiskolai anyagok
Három élet, három halál, három ábrázolásmód
Gogol: A köpönyeg (1842), Tolsztoj: Ivan Iljics halála (1886) és Csehov: A csinovnyik halála (1883) című mű azonos korban és helyen játszódik: a 19. század bürokratikus Oroszországában. A főszereplők foglalkozása is azonos: mindhárman hivatalnokok.
Nyikolaj Vasziljevics Gogol az írók közül elsőnek látta be, mennyire paradox a történelmi Oroszország élete. A kezdő...
Kosztolányi Dezső - A kulcs
Kosztolányi Dezső vidéki, értelmiségi családból érkezett Budapestre. A Nyugat nagy költőnemzedékéhez tartozott. Értő olvasó egy Kosztolányi versről, vagy prózai bekezdésről akkor is felismeri, hogy ki írta, ha még nem olvasta. Kosztolányi írása tudatosan megszerkesztett alkotás, minden egyes mondatnak fontos szerepe van. Nem valódi történetről van szó. A történetet elbeszélő író...
Édes Anna (elemzés)
A regényt a Nyugat közölte 1926. július 1-jétől folytatásokban, miután Kosztolányi Dezső a szerkesztőknek, Osvát Ernőnek és Gellért Oszkárnak egy napon reggeltől estig tartó felolvasás után bemutatta, méghozzá - mint Gellért Oszkár írja visszaemlékezéseiben - „harsányan és elfúlva, olykor-olykor a zokogással küzdve", ki-kifutva a szobából, hogy lecsillapodjék, a hallgatók...
