Történelem | Felsőoktatás » Nemzeti kapcsoIatok, Balkán

Bevezetés A 20. századot szokás a háború évszázadának is nevezni Minden idők legpusztítóbb és legnagyobb kiterjedésű háborúi erre az évszázadra estek. Egy szállóigévé vált kijelentés szerint a század első háborúja a Balkánon robbant ki, és az utolsót is ott fogják megvívni. Gyakorlatilag azonban a Balkán-félsziget az írott történelem során állandóan hadban állt, birtoklásáért általában egyszerre többen is küzdöttek. Az évszázadok során mit sem változott a Balkán-félsziget stratégiai fontossága, nagyhatalmi érdekek ütközőzónája ma is. Ennek legfőbb oka földrajzi elhelyezkedésében valamint vegyes etnikai összetételében keresendő. Már az ókorban is azért próbálták meghódítani a félszigetet, mert erre haladnak azok a kereskedelmi utak, amelyek összekötik Európát a Közel-Kelettel, a tengerszorosok közelsége, birtoklása pedig már a Római Birodalom idején is létfontosságú volt. A terület

birtoklásáért folytatott harcokban a legkitartóbbak a görögök, bolgárok, albánok, szerbek, horvátok, montenegróiak, macedónok és szlovének voltak. Államaik ma is megtalálhatóak, határaik azonban a különböző nagyhatalmi törekvések, érdekek szerint alakultak. A határvonalak kialakításába a 19-20 században a Balkán népeinek volt a legkevesebb beleszólása. Előfordult az is, hogy egy teljes népcsoport létezését nem ismerték el, és sokáig ennek megfelelően kezelték őket. Etnikailag tiszta országot egyetlen mai állam sem mondhat magáénak a Balkánon, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedben több nép kísérletet tett ennek megteremtésére, és bizonyos fokú homogenizáció végbe is ment, de számottevően csak Horvátországban változott meg a demográfiai összetétel. A délszláv-háború legmegdöbbentőbb eseményei egyértelműen bizonyítják, Bosznia és Szarajevó tragédiája tökéletesen kifejezi ezt a törekvést. A

Balkáni helyzet (1990-1998) 1986 több szempontból is jelentős esztendő, fordulópont volt a Balkán történetében. Ebben az évben lett a Szerb Kommunista Szövetség elnöke Szlobodan Milošević, hatalmát emlékezetes Kosovo Polje-i beszédével legitimálva. Ezzel a beszéddel indította útjára a föderáció felbomlásához vezető szerb neonacionalista törekvéseket. Milošević „reformjai” felborították az államjogi egyensúlyt a föderációban, anélkül, hogy kölcsönösen elfogadható és működő rendszert állított volna a helyére. Valójában a széthullást alapozta meg, az egység megtartása helyett. Az elszakadást a szlovének kezdték, először óvatos reformokkal, majd a köztársasági alkotmány módosításával. 1 Ez a lépés mélységesen felháborította a szerb vezetést, és az erőszak alkalmazásának kivételével minden eszközt megragadva igyekeztek rávenni a szlovén kommunistákat, hogy felejtsék el az

alkotmánymódosítást. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) Központi Bizottsága rendkívüli ülésen foglalkozott a problémával: a szavazás végül a szlovén küldöttség vereségével zárult, és határozat született arról, hogy a tagállam parlamentje halassza el a szavazást a módosításról. A szlovén parlament 1989 szeptember 27-én mégis elsöprő többséggel elfogadta a tervezett alkotmánymódosításokat, szuverén nemzetállammá nyilvánította magát és többpárti választásokat írtak ki. Horvátország is forrongott, de a horvátok sokkal nehezebb helyzetben voltak II. világháborús múltjuk, a fasiszta usztasa állam rémtettei miatt. A horvát nacionalizmus legenyhébb megnyilvánulása láttán Jugoszláviában máris fasizmust kiáltottak. A horvát kommunisták nemzeti mozgalmát a hetvenes években kíméletlenül elfojtotta a szövetségi hatalom, és azóta is szoros ellenőrzés alatt tartotta a köztársaságot a rendőrség, a

hadsereg és az állambiztonsági hivatal is. Horvátország 1989 végén döntöttek a többpárti választások kiírásáról. A jugoszláv szövetségi kormány, a JKSZ és a hadsereg minden lehetséges eszközzel, a nyílt fenyegetésektől sem visszariadva igyekeztek elriasztani az embereket a választásoktól, mind Szlovéniában, mind Horvátországban. 2 A horvát választásokat végül Franjo Tuđman és a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) nyerte meg, és május 30-án Tuđmant hivatalosan beiktatták az ország első demokratikusan megválasztott elnökének tisztébe. Szlovéniában a Milan Kučan vezette reformkommunisták nyerték az első demokratikus választásokat. Eleinte mindkét köztársaság a szövetségi állam konföderációvá alakítása mellett állt ki, és el is készítettek egy tervezetet erre vonatkozóan, azonban a szövetségi államelnökség 1990 októberében ezt elvetette. Végül a két északi köztársaság bejelentette kiválását

Jugoszláviából 1991. június 26-án Szlovénia elszakadását megkönnyítette, hogy a Szerbiában is megjelent a nagyszerb eszme nyílt hangoztatása és ekkor már a szerb politikusok számára is nyilvánvaló volt, hogy nem képesek megakadályozni a köztársaság kiválását. Egyébként a szerb vezetés ekkor már Horvátországra és Boszniára koncentrált: az ott élő jelentős szerb kisebbségre hivatkozva területi igényekkel lépett fel: Nagy-Szerbia megteremtése volt a cél. 1 2 A szlovén alkotmánymódosítás határozatait összefoglalva lásd: L. Silbert-A Little A szövetségi ellenintézkedésekről és a hadsereg szerepéről lásd: L. Silber-A Little Szlovénia rövid, mintegy két hónapig tartó függetlenségi háborúja a Jugoszláv Nemzeti Hadsereg és a szlovének között zajlott, és nem nagyszerb területszerző akció volt.3 A radikális irányzat ki tudta várni, míg a nemzetközi közvélemény melléjük áll. 1992. január 15-től

megindult Szlovénia nemzetközi elismerése: gyorsan és viszonylag kis veszteségek árán maga mögött hagyta Jugoszláviát. Horvátország már nem volt ilyen szerencsés és Bosznia sem. 1991 május 19-én Horvátországban is megtartották a függetlenségi népszavazást, majd június 26-án bejelentették a köztársaság kiválását Jugoszláviából. A horvát nemzetgyűlés határozata után radikalizálódott az országon belüli szerb kisebbség is, és december 19-én kikiáltották a Krajinai Szerb Köztársaságot. A háború elkerülésére csak akkor lett volna esélyük a horvátoknak, ha lemondanak a függetlenségről, vagy elfogadják a szerb elképzeléseket a határok meghúzásáról. Az ún. Šešelj-vonal elfogadása esetén a horvát állam a Verőce-Károlyváros-Karlobag vonaltól nyugatra feküdt volna. A horvát nacionalisták, élükön Tuđman elnökkel természetesen visszautasították a szerb elképzeléseket, így a nyílt háború elérte a

horvát területeket is. A támadóerők gerincét a Jugoszáv Néphadsereg (JNH) képezte, amely eleinte csak támogatta, fegyverekkel és hadianyagokkal látta el a szerb kisebbséget.Ekkorra a JNH keretein belül is végbement a politikai irányváltás Jugoszláviában a hadsereg mindig is kitüntetett helyzetben volt, ugyanakkor szinte teljes elszigeteltségben éltek, alig volt kapcsolatuk azzal a néppel, amelyet védelmeztek. Fanatikusan védelmezték a titói jugoszláv eszmét és az ország egységét. A kilencvenes évek elején a hadsereg is drasztikus változáson ment keresztül: az addig is meglévő szerb túlsúly a tisztikarban a nyomasztóan nagy lett, majd 1991-ben, amikor tartalékosokkal töltötték fel a JNH-t, ez a törzsállományra is átterjedt. A JNH 1992-ben tulajdonképpen három részre esett szét a tábornokcserék nyomán: kisjugoszláv, krajinai és boszniai csapattestekre, de mindhárom alapvetően szerb hadsereggé alakult át. A miloševići

ideológia új, egyértelmű politikai programhoz juttatta a hadsereget, nekiláttak megvédeni azon népeket és területeket, akik és amelyek kinyilvánították, hogy szeretnének Jugoszlávián belül maradni. A horvátországi szerbek pedig ideális hivatkozási alap voltak. A JNH célja ezután az volt, hogy elcsatolja a szerbnek mondott területeket Horvátországtól. A szerblakta területek rendőrsége és területvédelmi egységei is csatlakoztak a szövetségi hadsereghez és a Szerbiából beáramló önkéntes szabadcsapatokhoz. Utóbbiak jelentős katonai segítséget nem jelentettek, mivel képzetlenek, szervezetlenek és fegyelmezetlenek voltak. A szabadcsapatok fő tevékenységi köre a fosztogatásban és az etnikai tisztogatásban merült ki, bár ez utóbbi főleg Boszniában öltött látványos és elborzasztó méreteket. A horvát-szerb háború kisebb-nagyobb megszakításokkal és változó intenzitással 1995-ig tartott. 199192-ben a csaknem fegyvertelen

és rosszul fölszerelt horvátok elvesztették területük egyharmadát: Dalmáciát, Nyugat-Szlavóniát és a Krajinát. A horvátok össznépi ellenállása nem várt gondokat okozott a JNH-nak, amelyik egyébként erőinek csupán egyharmadát tudta bevetni. Az emberhiánnyal, a jól kiépített parancsnoki lánc szétesésével küzdő hadsereg kénytelen volt jelentős erőket állomásoztatni Koszovóban és Boszniában. Éppen ezért képtelen volt egyszerűen lerohanni Horvátországot, ehelyett a JNH ostromgyűrűbe zárt több nagyvárost és nehéztüzérséggel lőtte például Vukovárt, Eszéket, és Dubrovnikot, 4 hónapokon keresztül, így próbálva kimeríteni a védőket. Ez a taktika azonban nem hozta meg a várt eredményeket, sőt, azzal a következménnyel járt, hogy olyan muníciót adott a horvátoknak nemzetközi elismertetésükhöz, nevezetesen, a morális fölényben lévő áldozat szerepét, amely a nyugati közvéleményt is megváltoztatta, és a

szerbek ellen hangolta. 1991. szeptember 7-én kezdődött Hágában Lord Carrington vezetésével az a konferencia, amely kitűzött célja szerint a lehetetlenre vállalkozott: a válság politikai rendezésére és arra, hogy Jugoszlávia népei számára elfogadható alternatívát dolgozzon ki a jövőről. A később Carrington-tervként 5 ismertté vált elképzelés alapvetően jó volt, csak elkésett, emellett a tárgyalások idején már küszöbön állt a boszniai háború kirobbanása is. Carrington visszaemlékezése szerint, amikor először beszélt a két elnökkel, világossá vált számára, hogy azok kölcsönösen kielégítő megoldást keresnek, amelyet egymás között akarnak kialakítani. „Boszniát akarták felosztani.” A rendezési tervet az október 18-i ülésen öt köztársaság elfogadta és végül Szerbia ellenállása miatt bukott el a tervezet. Milošević nem fogadhatta el a tervezetet, mert az, és különösen a kisebbségvédelmi rész

Jugoszlávia teljes területére kiterjedt, tehát a horvátországi szerbekre vonatkozó autonómia elvileg Koszovóra is vonatkozott. Az eseményeket tovább bonyolította az ENSZ belépése a közvetítésbe. Belgrádnak ekkor már érdekében állt békefenntartókat hívni az országba. A szerbek nem teljesen alaptalanul arra számítottak, hogy a jelenlegi frontvonalak közé vonulnának be a kéksisakosok. Az ENSZ fegyverembargót hirdetett egész Jugoszlávia területére – ez biztosította a szerb katonai fölényt, és később Boszniában elképzelhetetlen A szlovén háború előzményeit, eseményeit bővebben lásd Juhász: és L. Silber-A Little Vukovár és Dubrovnik ostromáról részletesen lásd L. Silber-A Little 5 A Carrington-terv részleteit lásd Silber-Little 3 4 szenvedéseket okozott. 1991 szeptember 8-án függetlenségi népszavazást tartottak Macedóniában, majd november 20-án kihirdették a függetlenséget. A macedón példát október 15-én

követte Bosznia is Mindkét ország döntéséhez a végső lökést a horvátországi események adták meg. A német diplomácia a szerb részvételt a tárgyalásokon egyszerű időhúzásként értékelte katonai céljai eléréséig, ezért a németek minden erejükkel azon voltak, hogy előmozdítsák Horvátország és Szlovénia függetlenségének nemzetközi elismerését. Az Európai Közösség meghívására végül négy köztársaság: Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és Macedónia valamint Koszovó nyújtotta be igényét függetlenségének elismerésére, Koszovó, Bosznia és Macedónia kivételével 6 mindet el is ismerték. 1992. január 3-án a szarajevói tűzszünettel elcsendesedett a háború, de valamelyik fél mindig megsértette a tűzszüneti megállapodásokat. Március és július során 14 ezer ENSZ katona vonult be Horvátországba, egészen 1995-ig befagyasztva a frontot, és egyfajta se háború, se béke állapotot teremtve. 7 A

horvátok 1991 óta intenzíven fegyverkeztek, és 1995-ben már elég erősek voltak ahhoz, hogy a megszállt területeket visszafoglalják. Augusztus 4-én általános támadást indítottak a Krajina ellen, elfoglalták Knint, és bejelentették a Krajinai Szerb köztársaság felszámolását. Az egyetlen szerb kézen maradt krajinai zóna (Baranya és Kelet-Szlavónia) sorsáról 1995. november 12-én Daytonban aláírt egyezmény határozott 8 Végül 1998. január 15-én kerültek ismét horvát ellenőrzés alá, ezúttal vérontás nélkül Bosznia tragédiája azzal kezdődött, hogy a szerbek és a horvátok egyaránt igényt tartottak a bosnyák területekre. A háború kezdetén a bosnyák vezetők igyekeztek elhatárolódnia szerb-horvát ellenségeskedéstől, semlegesnek nyilvánítva magukat. Sokáig nem tarthattak ki álláspontjuk mellett, egyrészt, mert a szerb kisebbség népszavazást tartott arról, hogy Jugoszláviában akar maradni, másrészt a JNH

hadiiparának nagy része Boszniába volt telepítve, és érthető módon nem akarták kiengedni az ellenőrzésük alól. Az ország nemzetközi elismerése után sűrűsödtek a fegyveres összecsapások, rövid idő alatt megszerveződtek a „nemzeti” hadseregek. A leggyorsabban a boszniai szerbeké épült ki a JNH helyi katonáiból és műszaki felszereléséből, a VRS élére Ratko Mladić tábornokot nevezték ki, aki később a Srebrenica-i mészárlás miatt vált hírhedtté. A boszniai horvátok részben szintén a helyi milíciákból szerveződtek hadsereggé, részben pedig a Horvátországból átszivárgó 10-15 ezer önkéntes katonából. A hivatalos kormányerő, az AbiH viszonylag későn alakult meg,főleg muzulmánok alkották és nem is számíthatott olyan segítségre, mint a később vele szembenálló két sereg. 1992 áprilisában robbant ki, és egészen 1995 novemberéig tartott, a daytoni megállapodás zárta le a boszniai háborút. 9 1992

április 27-én Belgrádban Szerbia és Montenegró részvételével kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot (JSZK), amely hivatalosan igyekezett ugyan elhatárolódni a boszniai harcoktól, de továbbra is támogatta az ottani szerbeket,főleg anyagiakkal.A JNH-t hivatalosan kivonták az országból, de az államközi határ továbbra is átjárható maradt, ezért végül az ENSZ BT 1992. május 29-én gazdasági szankciókat rendelt el a JSZK ellen – meglepően kevés hatékonysággal. Milošević a háború finanszírozására ugyanis az inflációs alapot használta, majd fedezet nélküli pénzt adott ki. Az infláció havi 313 millió százalékos volt, ami teljesen tönkretette a gazdaságot és a lakosság nagy részét: Kis-Jugoszláviában csak a háborús nyerészkedők, a fosztogatók, és Milošević klientúrája gazdagodhatott meg. Az ENSZ 22 ezerre emelte az UNPROFOR létszámát, a főhadiszállásukat Szarajevóban, a régió legveszélyesebb, és

leginkább veszélyeztetett városában rendezték be. Hat muzulmán várost védetté, biztonsági övezetté 10 nyilvánítottak, a szembenálló felek azonban a legkevésbé sem tartották ezt tiszteletben. Különösen jellemző volt a boszniai szerb hadseregre, hogy rendre megszegte a tűzszüneti egyezményeket. A békefenntartók gyakorlatilag egyetlen védett város lakóit sem tudták megvédelmezni, a gyakorlatnak megfelelően igyekeztek semlegesnek maradni, a béke kikényszerítésére sem mandátummal, sem megfelelő erővel nem rendelkeztek. Ami Boszniában történt egyértelműen bebizonyította, hogy az ENSZ alkalmatlan arra a feladatra, amit el kellene látnia: a nagyhatalmi vetélkedés megakadályoz minden olyan beavatkozást, ami az egyszerű embereken, az áldozatokon segíthetne. Bosznia felosztása katonailag 1992 őszén gyakorlatilag befejeződött, bár a harcok változó intenzitással tovább folytak egészen 1995-ig. A szerbek a köztársaság 65, a

horvátok mintegy 20 százalékát ellenőrizték A bosnyákoknak alig 10-15 százaléknyi terület, és néhány elzárt, ostrom alatt lévő enklávé maradt. A frontok megmerevedtek, a háború városi blokádokra és kis létszámú egységek partizánharcára korlátozódott. Az etnikai tisztogatások többnyire a megszerzett területek homogenizációját, és a multinacionális együttélés lehetőségébe vetett hit elpusztítását célozták. A föderációban mindig is Bosznia volt az a köztársaság, amelyben az etnikumközi integráció a legjobban előrehaladt, annyira azonban nem, hogy a nacionalizmus előretörését megakadályozhatták volna. 6 Macedónia elismerését Görögország vétózta meg. Az UNPROFOR feladatairól, tevékenységéről lásd Juhász A daytoni szerződésről bővebben lásd Juhász 9 A boszniai háború eseményeiről, a nemzetközi közvetítési kísérletekről és az ENSZ boszniai "tevékenységéről" bővebben lásd

Silber-Little 10 A hat biztonsági övezet Szarajevó, Tuzla, Bihać, Goražde, Srebrenica, Žepa körül voltak. 7 8 1992. július 5-én a Hercegboszniai Horvát Közösség kikiáltásával kirobbant a horvát-muzulmán háború is, amely tovább nehezítette a válság rendezését. Ez a lépés Horvátországot is megosztotta11 A horvátmuzulmán háború 1994-ben zárult le 12 A két szembenálló fél elhatározta egy bosnyák-horvát föderáció létrehozását, majd fokozatosan helyreállt a szerbellenes katonai együttműködés is. Ez 1995 nyarán vált igazán erőteljessé. Ekkorra már a nemzetközi körülmények is megfelelőek voltak az aktív beavatkozáshoz: Szerbia, miután már nem állt érdekében, megvont minden támogatást a krajinai és boszniai szerbektől, sőt, Milošević úgy lépett föl, mint a stabilitás megteremtője a térségben, aki mélyen elítéli a két szerb miniállam cselekedeteit és kompromisszum képtelenségét a béketárgyalások

során.13 1995 november 21-én pedig megkötötték a daytoni megállapodást, amely bizonytalan időre befagyasztotta Bosznia helyzetének végleges rendezését. Bár Macedónia sorsa a görög ellenállás miatt sokáig bizonytalan volt. A függetlenség kihirdetése után 1992 áprilisáig harcok nélkül kivonult a JNH, Belgrádnak nem fűződött különösebb érdeke a köztársaság megtartásához. Emellett a konfliktus átterjedésének megelőzése céljából az ENSZ BT még abban az évben egy kis létszámú UNPREDEP egységet telepített az országba. Macedónia nemzetközi elismerése a görög tiltakozások miatt csak 1993-ban történt meg. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság megalakulásakor 1992-ben a koszovói albánok kijelentették, hogy nem akarnak egy szerb többségű és irányítású Jugoszláviában maradni. A koszovói parlament albán képviselőinek 1990. július 2-i határozata alapján 14a régi Jugoszlávia felbomlásától kezdve „a

független Koszovó szerb megszállásáról” beszéltek. Függetlenségük kinyilvánítása után Belgrád feloszlatta a tartományi testületeket, ezért az albánok nekiláttak kiépíteni saját infrastruktúrájukat. Miloševićnek ekkorra már sikerült a koszovói problémát szerb belüggyé nyilvánítani, mind szövetségi, mind nemzetközi szinten. Bár Ramiz Alia, Albánia első demokratikusan megválasztott elnöke már 1989-ben, az ENSZ közgyűlésén figyelmeztette a Nyugatot, hogy a jugoszláviai albánok helyzete komoly konfliktusokhoz vezethet, csak a délszláv háborúk irányították Koszovóra a világ politikai közvéleményének figyelmét. Alia beszédében megrázó szavakkal ecsetelte a koszovói albánok helyzetét. 1991. szeptember 24-én Koszovóban az illegális parlament kinyilvánította a tartomány teljes függetlenségét, megalakult a Koszovói Demokratikus Szövetség (LDK). Az új államot egyedül Albánia ismerte el, de komoly segítséget

nem tudott nyújtani Koszovó népének. Az LDK hivatalos képviseletet nyitott Albániában, melynek vezetője Ali Aliu már a kezdet kezdetén kifejtette, „a koszovóiak elvárják, hogy Tirana az egész albán nemzet ügyeként kezelje és propagálja a koszovói albánok ügyét, hatékony oktatási, egészségügyi és más segítségben részesítse koszovói honfitársait. Védelmet kért ama 100 ezer koszovói fiatal számára, akik megtagadták a fegyveres szolgálatot a jugoszláv hadseregben.”15 A koszovóiak az albániai pártok közül leginkább Sali Berisha Albán Demokrata Pártjában bíztak, ezért jelentős összegekkel támogatták, Berisha pedig lelkesen támogatta ügyüket. A nemzetközi közösség figyelmét előbb az 1989-es kelet-európai rendszerváltások, a Szovjetunió felbomlása, majd a délszláv háborúk vonták el a térség problémáiról, és szerb belügyként kezelték az albánkérdést. A koszovói függetlenségi törekvéseket csak

erősítette Szlovénia és Horvátország nemzetközi elismerése, és igyekeztek követni a szlovén és horvát modellt. 1991 október 21-én a koszovói parlament megválasztotta hattagú, Bujar Bukoshi vezette kormányát 16. A szerbek természetesen nem ismerték el sem a népszavazás eredményét, sem az új albán kormányt. A koszovói politikusok igyekeztek békés úton elérni céljaikat, végül Brüsszel foszlatta szét önállósági reményeiket: az Európai Bizottság visszautasította elismerési kérvényüket. Az elutasítás egyértelművé tette, hogy az albánok függetlenségi igénye nem szerepel a nemzetközi politika napirendjén, egyúttal kiszolgáltatta Koszovót a szerb nacionalistáknak. A Jugoszláviára kiszabott nemzetközi szankciók tovább nehezítették a tartomány helyzetét, és végképp elszigetelték Koszovót. A szankciók részeként számos olyan nemzetközi szervezetből zárták ki Szerbiát, amelyek támogatására, beavatkozására a

koszovói albánoknak nagy szüksége lett volna. Az ENSZ, az UNESCO, a WHO, az EBEÉ egymás után zárta ki, vagy függesztette fel Belgrád tagságát, megkönnyítve ezzel a szerb politikusok dolgát. Az 1992. május 24-i első elnök- és parlamenti választásokon az Ibrahim Rugova vezette LDK elsöprő győzelmet aratott, mellette ellenzéki erőként feltűnt az Adem Demaçi vezette radikális Parlamenti Párt. Ismét Bukoshi alakított kormányt, melynek közvetlen politikai céljaként saját állama hosszabb távú fennmaradása és átmeneti megoldás kidolgozása szerepelt a végleges rendezésig. A gyors egyesülés Albániával Tirana számára is súlyos gazdasági és társadalmi gondokat okozott volna, mivel 80 év különélés után nagyon nehezen lettek volna összeegyeztethetőek az eltérő tradíciók, létkörülmények és gondolkodásmódok. A koszovóiak ugyan 11 A horvátországi elképzeléseket Bosznia státusáról, felosztásáról, a hivatalos horvát

politika változásait lásd Juhász A horvát-muzulmán háború eseményeit részletesen lásd Juhász és Silber-Little 13 1992-1994 között négy rendezési terv született. Ezeket részletesen lásd Juhász: 14 Ekkor jelentették be a koszovói albánok, hogy a független Koszovói Köztársaság Jugoszlávia hetedik tagköztársasága. 15 Idézve Réti 16 A kormány tagjai: Bujar Bukoshi miniszterelnök és külügyminiszter, Xhafer Shatri tájékoztatási miniszter, Muhamed Bicaj oktatási miniszter, Isa Mustafa pénzügyminiszter, Halid Muharremi igazságügy miniszter, Adim Limani egészségügyi miniszter. Egyedül Limani élt és dolgozott Koszovóban 12 fenntartottak helyeket a tartományban élő szerbek részére is az új kormányban, azonban a szerbek ugyanúgy bojkottálták a választásokat és az együttműködést, mint később az albánok a szerbiai és szövetségi választásokat. Ez utóbbi lépéssel és a kompromisszumok elutasításával az albánok

maguk is hozzájárultak Milošević hatalmának fenntartásához. 1989-1993 között Belgrádba központosítottak minden lényeges döntési jogkört, válaszul az albánok kivonultak a hivatalos állami és társadalmi szférákból. A „Koszovói Köztársaság” intézményeit az albán szürkegazdaság, és a nyugati albán diaszpóra hazautalásaiból tartották fenn. 1993-ra a tartomány teljesen elkülönült Szerbiától, ekkorra kiépült az albánok önellátásra berendezkedett gazdasága is. 1992-ben az EBEÉ megfigyelő missziót küldött Koszovóba, a Vajdaságba és a Szandzsákba, ettől azonban nem változott Milošević Koszovó-politikája, sőt, 1993-ban életbe lépett az új szerb nyelvtörvény, emellett folytatódott az albán nyelvű tömegtájékoztatási eszközök korlátozása is. Az EBEÉ misszió időközben 40 fős csoportját Belgrád még ebben az évben kiutasította az országból, így az albánok magukra maradtak. A megfigyelők távozása

után egyfajta patthelyzet alakult ki az albánok és a szerb kormányzat között, amely egészen a kilencvenes évek második feléig tartott.17 A szerb kormány gyakorlatilag tudomásul vette a párhuzamos albán állam létezését, és szigorú rendőri ellenőrzés alatt tartotta a tartományt. Az évtized első fele viszonylag békésen telt, a szerb rendőrség ugyan folyamatosan zaklatta a függetlenségpárti értelmiséget, de a kormány elsősorban a horvátországi és boszniai háborúkkal volt elfoglalva, és nem akart többfrontos háborút. Emellett a nemzetközi közösség is többször figyelmeztette Belgrádot, kerülje el, hogy a délszláv konfliktus erre a területre is átterjedjen. Milošević antibürokratikus forradalma elhárította a tartomány elszakadásának közvetlen veszélyét, a „Koszovói Köztársaságnak” pedig ekkor még nem volt hadserege. Az UÇK (Ushtria Çlirimtare e Kosovés) amely egyes források szerint 1993-ban – más nézetek

szerint 1995-ben – alakult meg, még jelentéktelen volt. Az albánoknak is szükségük volt egy kis időre, hogy összeszedjék magukat, és ezt biztosította számukra a passzív ellenállás. A nemzetközi közösség is érdekelt volt a Koszovóban kialakult viszonylagos nyugalom fenntartásában, mert minden figyelmét és erejét lekötötte a boszniai háború egyre zűrzavarosabb problémájának megoldása. A nemzetközi közvélemény egyre élénkebb figyelme és növekvő felháborodása mellett különösen kínos volt, hogy sem az ENSZ, sem az Európai Közösség nem tudta megfékezni a vérengzést, így nem hiányzott még egy háború a Balkánon. Másrészt a nemzetközi közösség egész Jugoszláviára vonatkozó rendezési tervei a határok sérthetetlenségének elvéből indultak ki, szemben a népek, nemzetek önrendelkezési jogával. Tehát már csak elvből sem fogadhatták el a koszovói albánok függetlenségi törekvéseit. „Koszovó esetleges

elismerése esetén ugyanis a horvátországi és a bosznia-hercegovinai szeparatista miniállamok, sőt a macedóniai albánok is hasonló követelésekkel állhattak volna elő, ami óhatatlanul a háború kiszélesedését vonta volna maga után.” 18 Jóllehet a nemzetközi közösség nem támogatta a tartomány függetlenné válását, a nemzetközi szervezetek – az ENSZ közgyűlés, az Európa Tanács, az EBRD, az EFTA, az Európa Parlament, az EBEÉ, az UNESCO, az OECD, az IMF, a Világbank, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, a WHO, és a GATT – illetve jó néhány emberi és kisebbségi jogi szervezet elítélte határozataiban és dokumentumaiban a belgrádi vezetést a Koszovóban folytatott politikája miatt. 19 Rendszeresen követelték az 1993-ban kiutasított nemzetközi megfigyelő csoportok visszatérésének engedélyezését Koszovóba, a Vajdaságba és a Szandzsákba. Az albánok pedig kivárásra rendezkedtek be: azt remélték, hogy a boszniai

háború végén valószínűleg bekövetkező határváltozások precedenst teremthetnek majd Koszovó függetlenedéséhez is. Az 1995-ben aláírt daytoni, és az azt véglegesítő párizsi békeszerződést többen az 1999-es eseményekhez vezető út egyik legfontosabb állomásának tekintik. A legnagyobb csalódást kiváltó tényező az volt a koszovói albánok számára, hogy a békeszerződében még csak meg sem említik a koszovói kérdést.20 Ez radikalizálta a fiatalabb generációkat, akik úgy látták, a boszniai háború tanulsága az volt, hogy a szerbek és a horvátok a fegyverek erejével érték el céljaik nagy részét. A sors iróniája, hogy az az ember lett a boszniai béketeremtés egyik kulcsembere, aki jelentős szerepet játszott a háború kitörésében. 1995 után évekig Milošević volt a Nyugat támasza, s ez óhatatlanul is mérséklően hatott a koszovói helyzet nemzetközi megítélésére, nemkülönben az 1996-ban megkötött

Milošević-Rugova egyezmény, amely Koszovó oktatására vonatkozott – bár a gyakorlatban soha nem valósult meg. Albániában 1992-ben Sali Berisha és pártja nyerte a választásokat, de csalódniuk kellett azoknak, akik hatékony és jelentős segítséget vártak tőle. Albánia, mint Európa egyik legszegényebb állama külföldi segélyekre szorult, és a donor országok értésre adták, ha segélyt akar, felejtse el az albán-jugoszláv határ erőszakos megváltozatását. Ettől függetlenül a Berisha-korszakban jelentősen kiszélesedtek a politikai kapcsolatok Koszovó és Albánia között, de világossá váltak Albánia támogatásának korlátai is. 1996-ban A koszovói albánok életkörülményeiről, elnyomásáról a kilencvenes évek elején lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki. Idézve Juhász József - Magyar István, Tálas Péter - Valki László: Koszovó, Egy válság anatómiája. 1996-97 folyamán egyre gyakoribbá váltak az elítélő nyilatkozatok.

Az EU vezető szervei 1996-ban nyolc, 1997-ben tizenhárom alkalommal tették szóvá a koszovói helyzetet. Forrás: The EU and the Kosovo Crisis The European Commission, Brüsszel, 1999 20 Ennek okairól lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki 17 18 19 Tirana változtatott Koszovó-politikáján, egyre közelebb került a radikális irányzathoz, amelyet politikailag Adem Demaçi, katonailag az UÇK, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg képviselt. 1996-tól a szervezetet titokban támogatta az albán kormány: politikai és logisztikai támogatást nyújtott. A gerillamozgalom kiképzőtáborokat és raktárakat tarthatott fenn a határ albániai oldalán, pénzt és eszközöket kapott propaganda tevékenységéhez, és az albán határőrök szemet hunytak a csempészek áthaladása felett. 1997-ben Albánia egy pilótajátéknak köszönhetően összeomlott: gazdaságilag, társadalmilag egyaránt. A feldühödött lakosság megrohamozta és kifosztotta a laktanyákat, a

fegyverraktárakat, a rendőrőrsöket. 21A teljes államigazgatás összeomlott, és polgárháborús állapotok alakultak ki A nehézfegyverek többségét később összegyűjtötték, de a könnyű és kézifegyverek jelentős része (nem hivatalos becslések szerint 400 ezer darab) ingyen vagy némi készpénz ellenében Koszovóba került; a jugoszláv-albán határ gyakorlatilag őrizetlenül állt. Berisha bukása után sem változott jelentősen a helyzet a jugoszláv-albán határszakaszon Albániának jelentős szerepe volt abban, hogy az USA nem tekintette terrorista szervezetnek az UÇK-t. A daytoni megállapodás után a csalódott albánok, főleg a fiatal generációk nyíltan megkérdőjelezték Rugova passzív ellenállási politikáját. Számukra a passzív ellenállás sikertelenséget és eredménytelenséget jelentett. 22 Az elégedetlenséget kihasználva egyre nagyobb támogatottságra tett szert az UÇK Maga a szervezet a koszovói albánok körében is csak

1996-ban adott hírt magáról, és 1997-ben lépett először a nyilvánosság elé (a BBC világhíradójának eljuttatott nyilatkozattal), és rögtön magára is vállalt néhány merényletet és gyilkosságot, amelyet szerb rendőrök és határőrök ellen követtek el. Addig csupán a szerb belügyi jelentésekben és a koszovói albánok elleni politikai perekben szerepelt a mozgalom neve, míg az LDK vehemensen tagadta, hogy létezik a szervezet. Annyi bizonyos, hogy 1993-1998 között nem volt egységes, radikális politikai sejtek, alvilági elemek, klánok és fegyveres falusi önvédelmi csoportok laza hálózata alkotta, egy néhány száz fős kemény mag mellett. Anyagi bázisát a diaszpóra adományai mellett – lapértesülések szerint – valószínűleg a fegyver és drogkereskedés adta/adja. Sokan csatlakoztak a szervezethez az egykor a jugoszláv hadseregben, vagy a délszláv háborúkban harcolt önkéntesek közül is, ami növelte az UÇK

hadrafoghatóságát, hatékonyságát, de még mindig nem volt elég ütőképes ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljon a szerb belügyi erőkkel. Megszaporodtak viszont a tiltakozó akciók, tüntetések és a két nagy albán párt, az LDK, és a Demaçi vezette radikális Koszovói Parlamenti Párt közötti viták is. Az UÇK felemelkedéséhez vezető út – Albánia összeomlása mellett – fontos mozzanata volt, hogy 1997 októberében a Crna Gorai köztársasági elnökválasztáson megbukott a miloševićista Momir Bulatović, és a reformista Milo Đukanovic ülhetett az elnöki székbe. 23 Fél évvel később Đukanovic hívei kerültek többségbe a parlamenti választásokon is. Montenegró új elnöke nem volt Milošević feltétlen híve, aki óvatosan távolodni kezdett a Belgrád által diktált politikai irányvonaltól. A szerb-montenegrói vitákkal felbomlott a jugoszláv hatalom egysége. Szerbiában közben lejárt Milošević elnöki mandátuma, az alkotmány

értelmében pedig nem választhatták újra. Logikus lépésként következett, hogy elfoglalja a JSZK elnöki székét (1997 július 23-án tette le a hivatali esküt). Ez elvben kisebb hatalommal járt, mivel azonban az erőszakszervezeteknél kiváló kapcsolatai voltak, az újonnan megválasztott szerb köztársasági elnök, Milan Milutinović (1997.december 7-én választották meg) pedig az ő embere volt, a háttérből ugyan, de ő irányította az eseményeket. Gondot csak az új montenegrói elnök, Đukanovic okozott. 1997. december 28-án az UÇK sajtóközleményben jelentette be, hogy folyatja a Szerbiához tartozó tartomány felszabadítása érdekében korábban megkezdett harcát. Azt is nyilvánvalóvá tették, hogy végső céljuk az Albániával való egyesülés. Rugova népszerűsége megőrzése érdekében fokozott igyekezettel kereste a tárgyalásos rendezés lehetőségét a makacsul elutasító belgrádi vezetéssel. A tiltakozó tüntetések és a

fegyveres akciók azonban tovább folytak. Válaszul a koszovói szerbek is tüntetést rendeztek Pristinában 1998 január 12-én, a szervezők pedig küldöttséget menesztettek Miloševićhez, azzal a kéréssel, hogy a szerb vezetés fékezze meg az albán terroristákat. Kérésük nem maradt válasz nélkül, fokozódott a szerb rendőri aktivitás a tartományban: január 22-én Srbica közelében megtámadtak egy házat. A támadás jelzésértékű volt, Srbica környékét ugyanis ekkor már jó ideje albán fegyveresek ellenőrizték, és a szerb rendőrök be sem mertek lépni a "Szabad Koszovó" területére. Február 6-án Rugova ismét felszólította Belgrádot, hogy kezdjenek tárgyalásokat az albánok képviselőivel, kérte a nagyhatalmak beavatkozását is, emellett a figyelmeztetett a szerb rendőri túlkapások szaporodására is. Az albán külügyminisztérium megerősítette Rugova állításait, hozzátéve, hogy egész Szerbiában tartalékosokat

hívtak be, a hadsereg pedig egyre nyíltabban támogatja a koszovói rendőröket. A szerbek folytatták akcióikat Srbica térségében. A több mint 80 halálos áldozatot követelő Drenica környéki tűzharc után az UÇK bejelentette, hogy megbosszulja az albán áldozatokat. A Bujku című albán hetilapban március 4-én közzétett felhívásában felszólította a katonaköteles korú koszovói albánokat, hogy 21 Lásd Kosovo's Long Hot Summer: Briefing on Military, Humanatarian and Political Developments in Kosovo A fiatalok radikalizmusának okairól lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki 23 1998. január 15-én tette le a hivatali esküt Cetinjében 22 csatlakozzanak a szervezethez. Ez a nyilatkozat gyakorlatilag nyílt hadüzenet volt Szerbiának, és a szerbek ennek megfelelően készültek a válaszlépésekre. 1998 márciusában a különleges rendőri alakulatok ellenőrizték a tartomány legjelentősebb részeit, harckocsikat és tüzérséget bevetve az

albánok ellen, ami még jobban kiélezte az ellentéteket, tovább mélyítette a válságot. Koszovó kérdése először 1997 végén jelent meg a Bosznia pacifikálásáért felelős Összekötő Csoport (Contact Group, CG) állásfoglalásában. 24 Ettől kezdve a koszovói rendezés legfőbb döntéshozó szervévé vált: a külügyminiszteri szinten ülésező csoport tevékenysége a rambouillet-i konferenciáig az öt legfontosabb NATO tagállam és Oroszország Koszovó-politikájának összeegyeztetésére terjedt ki anélkül, hogy jogilag érvényes határozatokat hoztak volna. Ezt a feladatot néhány alkalommal a G8 csoport vette át, az EU külügyminisztereinek tanácsa a válság befejeződéséig nem játszott lényeges szerepet. 25 Már a CG első nyilatkozatában nyilvánvalóvá tette, hogy "nem támogatja [a tartomány] függetlenségét, de nem támogatják a status quo fenntartását sem." 26 A nemzetközi közösség ismét a határok

sérthetetlenségének elvét alkalmazta, ez a gondolat végigkísérte a rendezési kísérleteket, és csak a szerbek tárgyalási pozícióit erősítette, akik az albánokat végig következetesen terroristáknak titulálták. 1998 elején a washingtoni állásfoglalásában az Összekötő Csoport megismételte előző nyilatkozatát, hozzátéve, hogy az albánok jogain kívül a koszovói szerbek és más nemzetiségek jogait is garantálni kell. Lényegében egyaránt elítélte a szembenálló feleket. Az Összekötő Csoport hiába figyelmeztette a szembenálló feleket, akkora már mindkét oldalon felerősödtek a radikális hangok. A szerbek elutasítottak minden engedményt az albánok felé, belügyként kezelték a problémát és elzárkóztak minden nemzetközi közvetítési kísérlet elől. 1998 márciusáig az európai országok és az Egyesült Államok is szerb belügynek tekintették a koszovói válságot, olyan emberi jogi és kisebbségi problémának, amit

a JSZK keretein belül rendezni lehet. A brit kormány volt az első, amely terrorszervezetnek nyilvánította a Koszovói Felszabadítási Hadsereget, egyben kijelentve, hogy ami Koszovóban történik, az nem tekinthető jugoszláv belügynek. Március 5-én a NATO Észak-atlanti Tanácsa (NAC) is – az EBESZ-hez hasonlóan – közleményben szólította fel az érintett feleket az azonnali, feltételek nélküli tárgyalások megkezdésére. 27 Macedónia már február elején bejelentette, hogy egy koszovói konfliktus kirobbanása esetén befogadja az albán menekülteket, egyúttal megerősítette határainak védelmét, és fokozott harckészültséget elrendelve különleges alakulatokat vezényeltek a térségbe. Az UÇK felhívása nem volt eredménytelen, számos koszovói falu népe megkezdte a felkészülést a rendőrökkel való szembeszállásra, a gerillamozgalom számos szimpatizánsa fegyvert fogott, a megerősített határvédelem ellenére folyamatosan érkeztek

a tartományba az albán fegyveres önkéntesek. Jelentősen megnőtt a határsértések, lövöldözések, és a becsempészett fegyverek mennyisége. Az utcai megmozdulások tovább folytatódtak, a koszovói albánok közül egyre többen ábrándultak ki Rugova politikájából, és egyre többen támogatták az UÇK-t. A szerb belügyi alakulatok meglehetős következetességgel verték szét a békés tüntetéseket. 1998. március 9-én az Összekötő Csoport londoni találkozója után a résztvevők nyilatkozatban szólították fel Milošević elnököt, hogy tíz napon belül vonja ki Koszovóból a szerb belbiztonsági erőket, elítélték a pristinai tüntetések leverését. Megoldási javaslataik között szerepeltek az alábbi lépések: "a BT újítsa fel a Jugoszláviával szemben 1992-ben bevezetett, majd felfüggesztett teljes fegyverembargót, ideértve Koszovó területét is; harmadik országok ne adjanak beutazási vízumot azoknak a magas rangú szerb

politikusoknak és katonáknak, akik szerepet játszottak a koszovói elnyomó intézkedések végrehajtásában; Milošević szüntesse be az erőszak alkalmazását Koszovóban, és tíz napon belül vonja vissza valamennyi különleges rendőri alakulatát; Kötelezze el magát a koszovói albánokkal való párbeszéd folytatására; Erősítsék Macedónia stabilitását, egyebek között az UNPREDEP szerepének növelésével; A hágai törvényszék főügyésze kezdjen hozzá a koszovói háborús bűntettek felderítéséhez." 28 A megadott határidő (március 18.) utolsó napján maga Milošević elnök jelentette be, hogy ő a maga részéről politikai megoldásra törekszik Koszovóban, azonban az elnöki nyilatkozat ellenére sem állították le a rendőrök utánpótlásának a tartományba vezénylését, és az újabb falvak körülzárását Drenica térségében. A jugoszláv hadsereg fokozta harckészültségi szintjét az albán-jugoszláv határon, március

24-én a tartomány nyugati részén újabb falvakat vont ellenőrzése alá a rendőrség. Az Európai Unió még aznap bejelentette, hogy tagállamai fegyverembargót és exporthitelmoratóriumot vezetnek be a JSZK-val szemben és megtagadják a beutazási vízumkérelmét minden olyan magas rangú szerb politikusnak és katonának, aki szerepet játszott a koszovói elnyomó intézkedések Az Összekötő Csoport tagjai: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország és Oroszország Az EU reagálásokat, nyilatkozatokat lásd www.europeeuint/comm Idézi Juhász-Magyar-Tálas-Valki 27 A nemzetközi közösség reagálásairól bővebben Juhász-Magyar-Tálas-Valki 28 Idézve Juhász-Magyar-Tálas-Valki 24 25 26 végrehajtásában. Az Összekötő Csoport következő, bonni tanácskozásán (1998 március 25) már megmutatkoztak a későbbi ellentétek első jelei, a résztvevőknek eltérő elképzeléseik voltak a válság kezeléséről, és

még abban sem tudtak megegyezni, hogy milyen szankciókkal sújtsák a szerb vezetést. Az ENSZ BT első fontos határozatát Koszovóval kapcsolatban 1998. március 31-én hozta Az 1160 számú, kötelező érvényű határozat 29 szövege "egyszerűen az Összekötő Csoport állásfoglalásaiban foglaltakat öntötte jogi formába, ami ezúttal is pontosan jelezte azt, hogy valójában milyen keretek között is születnek a biztonsági tanácsi határozatok." 30 A határozat – az ENSZ gyakorlatnak megfelelően – elmarasztalta mindkét szembenálló felet, hozzátéve, hogy amennyiben a felek nem jutnak előbbre a békés megoldás terén, a BT további intézkedéseket vesz fontolóra. Mivel az EU-n kívül egyetlen nemzetközi szervezet sem helyezett kilátásba szankciókat, ezzel Belgrád számára időt hagytak, a szerb vezetés pedig helyesen mérte fel, hogy a konfliktus intenzitása még nem érte el azt a határt, amely kikényszeríthette volna a hatékony

nemzetközi fellépést. A jugoszláv kormány bízott abban, hogy rövid idő alatt fel tudja számolni az UÇK radikális csoportjait. A tartományban március végére a katonailag veszélyeztetett területeken a hadsereg 31 vette át az irányítást, a rendőri erőkre pedig az utak biztosítását bízták. A VJ (Jugoszláv Hadsereg) térségbe rendelt alakulataiból zászlóalj erejű harccsoportokat hoztak létre, és a haderő felét a jugoszláv-albán határra vezényelték, hogy a határőr-zászlóaljakkal együttműködve elzárják az albánokat az anyaországból érkező fegyver- és emberutánpótlástól. A fennmaradó négy zászlóalj a tartomány belső részében biztosítási és vadász feladatokat látott el. Eközben az UÇK szervezettsége fokozatosan javult, és 2-3 ezer állandóan bevethető fegyveressel rendelkezett. Egyre több településre terjesztette ki a befolyását, és taktikát váltva a hadsereg utánpótlását biztosító konvojokat

támadta, fegyveresei megjelentek a városokban is, és április közepétől Pristinában és környékén is hajtottak végre támadásokat. Emellett igyekeztek minél több fegyvert és lőszert felhalmozni bázisain, és intenzíven folytatta újoncai kiképzését albániai kiképzőtáboraiban. Az albán politikai élet sem volt túl békés 1998 tavaszán: a mérsékelt, és a Nyugat által is a koszovói albánok vezetőjeként elismert Rugova befolyása még saját pártján belül is csökkenni kezdett, az LDK vezetőségében mindinkább a radikálisabb politikusok kerültek előtérbe. A március 22-i választásokat az UÇK és Demaçi pártja is bojkottálta és az albán képviselők a radikálisok nyomásának engedve nem mentek el az április 7-én Pristinában összehívott kétoldalú rendezési tárgyalásokra sem. A háború kirobbanásának veszélyét nemzetközi téren is érzékelték. Az Összekötő Csoport római ülése (1998.április 29-én) után kiadott

nyilatkozatában a fegyveres összecsapások folytatódásáért Belgrád elsődleges felelősségét állapította meg. Határozatában közlte, hogy a befagyasztják Jugoszlávia külföldi bankszámláit A résztvevők szükségesnek tartották Jugoszláviában az EBESZ képviselet újbóli megnyitását, egyébként hangsúlyozták, hogy a csoport "nem keres a felek számára megoldást, és még kevésbé akar ilyet Belgrádra és a koszovói albán vezetésre kényszeríteni". 32 A NATO Észak-atlanti Tanácsa a fentiekhez annyit tett hozzá, hogy figyelmezette a Jugoszláviával szomszédos országokat, "ne engedjék, hogy területüket erőszak szervezésére használják fel". 33 A NATO azonban ekkor már nem elégedett meg a figyelmeztetéssel, a szervezet vezetése május 6-án előzetes katonai tanácsot kért Koszovóval kapcsolatban, tehát már felvetődött a katonai beavatkozás kérdése. Három nappal később Robin Cook brit külügyminiszter

jelentette be, hogy a G8 londoni tanácskozása jóváhagyta az Összekötő Csoport javaslatainak végrehajtását, s ezzel teljessé vált a nemzetközi közösség által kidolgozott Belgrád-ellenes intézkedéscsomag. Egyedül Oroszország nem támogatta a nyugati kezdeményezéseket. Washington is növelte diplomáciai erőfeszítéseit: Richard Holbrooke és Robert Gelbard különmegbízottaknak végül sikerült május 14-én tárgyalóasztalhoz ültetnie a szerbeket és az albánokat, de az álláspontok nem közeledtek egymáshoz a tárgyalások második fordulója után sem. Az albánok következetesen szövetségi, míg a szerbek szerb belügyként kívántak tárgyalni a konfliktusról. A Milošević-Rugova találkozó után a nemzetközi várakozásokkal ellentétben nem csökkent a szerb-albán összecsapások hevessége és gyakorisága, sőt, a szerb vezetés úgy próbálta rábírni az albánokat rendezési javaslatainak elfogadására, hogy rendőrei napokig nem

engedték be a tartományba az élelmiszerszállító teherautókat. A tárgyalások megosztották a nyugati véleményeket a válság rendezésének módjáról. Az EU külügyminiszterei erősen hittek a tárgyalásos rendezés sikerében. Ezzel szemben a NAC külügyminiszteri szintű tanácskozásának résztvevői erre nem láttak esélyt, de a konfliktusban való szerepvállalás mértékét illetően szintén megosztottak voltak. 34 A NATO luxemburgi nyilatkozata tartalmazott még egy fontos momentumot: első ízben helyezett kilátásba kifejezett fegyveres erőszakot arra az esetre, ha Milošević nem hajlandó eleget tenni a Nyugat követeléseinek. A BT határozat főbb pontjait lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki Idézve Juhász-Magyar-Tálas-Valki 31 Koszovóban 1998 tavaszán a belügyi és rendőri alakulatok mellett az 52. pristinai hadtest, a 63nisi ejtőernyős dandár és a belgrádi 72 különleges rendeltetésű dandár csapatai vettek részt a hadműveletekben,

tüzérséget, páncélozott harcjárműveket és helikoptereket bevetve a többnyire kézi- és könnyűfegyverekkel rendelkező albán gerillák ellen 32 Idézi Juhász-Magyar-Tálas-Valki Forrás: Contact Group Statement. Róma, 1998 április 29 33 Idézi uő 34 Bővebben lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki 29 30 A nemzetközi közösség egyetlen szervezete sem rendelkezett határozott elképzelésekkel a koszovói válság megoldására, a szerb vezetés pedig figyelemreméltó ügyességgel használta ki az ebből fakadó tehetetlenséget. 35 Tovább növelték a tartományban állomásozó haderő létszámát 36 és május végén átfogó támadást indítottak Peć, Decani, Djakovica és Glodjane térségében az UÇK gerillái ellen, és kíméletlen módszerekkel tisztították meg a területet. Az akció után közel 12 ezer koszovói albán menekült Albániába, 4-6 ezer Montenegróba, és további 40 ezer ember a tartományon belül keresett menedéket. A menekülő

albánok tömegei a térség stabilitását veszélyeztették, a válság kiszélesedésének lehetőségével fenyegettek. A szerb beavatkozás után fokozott hévvel folytatódtak a tömegmegmozdulások, a tüntetők nyíltan a NATO közbelépését követelték. A "Koszovói Köztársaság" emigráns kormánya egyszeri hadiadót vetett ki az UÇK harcának támogatására. Az EU június 6-i nyilatkozatában ismét a tárgyalások folytatására szólított fel, követelte a tartományban dúló erőszak leállítását, a menekültek hazatérésének lehetővé tételét, emellett elrendelte a korábban elnapolt beruházási tilalom gyors életbe léptetését Jugoszláviával szemben. A június 11-i NAC találkozón a tagállamok védelmi miniszterei figyelmeztetéssel egybekötött erődemonstrációról határoztak. Ennek érdekében a miniszterek úgy döntöttek, hogy Albániában és Macedóniában békepartnerségi gyakorlatokat tartanak, amelynek időpontja

üzenetértékű volt Belgrád számára. 37 A miniszterek utasították a NATO katonai hatóságait, hogy készítse el a fegyveres beavatkozásra vonatkozó konkrét haditerveket. Milošević június 16-án Moszkvába látogatott és minden addiginál látványosabb ígéreteket tett. Emellett sikerült elérnie, hogy az európai politika alakításából mindjobban kiszoruló Oroszország újult erővel vesse bele magát a koszovói válság rendezésébe – a fokozottabb orosz szerepvállalás csökkentette Belgrád számára a katonai beavatkozás veszélyét. A nemzetközi közösség soraiban ismét előtérbe kerültek a párbeszéd szükségességét hirdető vélemények. Koszovóban pedig mindkét fél egyetértett abban, hogy a többször is megígért tárgyalásokra az elérhető legjobb katonai és politikai pozíciókat foglalják el – természetesen egymás rovására. Így a szerbek és az albánok saját erővel kölcsönösen megnyerhetetlen háborúba

bonyolódtak egymással. Az albán gerillák úgy értékelték a helyzetet, hogy a külső katonai beavatkozás az ő tevékenységüket támogatná, és egy esetleges konfliktus a NATO és Jugoszlávia között olyan helyzetet teremthet, amelyben Koszovó sorsa rövid időn belül megoldódik. Emellett megnövelte a szervezet önbizalmát az is, hogy a legtöbb koszovói albán politikus rokonszenvezett a gondolattal, hogy a szervezet képviselőit bevonják a tartomány jövőjét meghatározó politikai tárgyalásokba is. Hallgatólagosan még a mérsékelt albán vezetők is úgy gondolták, hogy a kialakult szituációban politikai követeléseiket könnyebben el tudják fogadtatni Belgráddal, ha az UÇK komolyabb katonai sikereket ér el. A szerb vezetés mindössze időt szeretett volna nyerni, s ezt el is érte az orosz diplomácia mozgósításával. Mivel nem akarták durván provokálni a Nyugatot, kissé visszafogták koszovói tevékenységüket, sőt, Belgrád még

külföldi megfigyelőcsoportok alakítását is engedélyezte a tartományban. 38 Ugyanakkor a tartomány határai mentén egyre aktívabbá vált a VJ, folytatódtak az UÇK visszaszorításának előkészületei. Június végére az albánok taktikát váltottak, úgy gondolták eljött a nagyobb támadások ideje: fontosabb ipari létesítmények ellen, és a városokban. Néhány napra elfoglalták a belecevaci lignitbányát, majd e gyors és erőteljes ellentámadás után visszavonultak. Július elején mintegy ezer könnyűfegyverzetű gerilla megpróbálta elfoglalni Peć városát, de a szerbek viszonylag kevés erőfeszítéssel visszaverték a támadást. A nyár folyamán az UÇK legnagyobb veszteségeit a határőrökkel vívott tűzharc során szenvedte el, amikor a frissen kiképzett gerillák és önkéntesek megpróbáltak beszivárogni a tartományba Albánia vagy Macedónia felől. A szervezet nyár eleji sikerei hatására a Nemzeti Mozgalom Koszovó

Felszabadításáért (LNCK) nevű emigráns szervezet megkereste a gerillákat azzal az elképzeléssel, hogy tevékenységüket terjesszék ki Macedóniára is. 39 Így a válság nemzetközivé vált volna, s ezzel a lépéssel kikényszeríthették volna a nyugati beavatkozást. A szomszéd országra végül nem terjedt át a konfliktus, mert az UÇK szeptemberben leállította a macedóniai akciókat. Júliusban szinte minden nemzetközi szervezet egyenlő mértékben ítélte el a helyzet elmérgesedéséért a szerbeket és az albánokat. Éppen ezért újabb szankciókat ebben az időszakban nem vezettek be Jugoszlávia ellen. Július végén a jugoszláv vezetés a határozott ellentámadás mellett határozott. Addigra már az UÇK ellenőrizte a tartomány majd 40 százalékát, és bevonult Orahovacba is. Július 25-én a VJ hét zászlóalja összehangolt támadást indított Koszovó nyugati részén. A hadsereg tüzérségi támogatása mellett a belügyi és a

félkatonai alakulatok végezték a tisztogatást, és néhány nap alatt felszabadították a Pristina-Peć útvonalat. Milošević 1998 tavaszi taktikai lépéseiről bővebben lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki Május végén mintegy 10 ezer katona és 20 ezer szerb rendőr tartózkodott Koszovóban. 37 A békepartnerségi hadgyakorlatról bővebben lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki 38 A Koszovói Diplomata Megfigyelő Misszió tevékenységéről, felépítéséről bővebben lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki: 39 A koszovói albán pártok már a délszláv háborúk idején is igyekeztek stratégiai szövetséget kötni a más köztársaságokban élő albán pártokkal. Az erre irányuló törekvéseket, és okait lásd Juhász-Magyar-Tálas-Valki 35 36 Felhasznált irodalom Kötetek:  Juhász József, Magyar István, Tálas Péter, Valki László: Koszovó, Egy válság anatómiája. Osiris Kiadó, Budapest, 2000.  Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. Aula

Kiadó, Budapest, 1999  Réti György: Albánia sorsfordulói. Aula Kiadó, Budapest, 2000  Silber, Laura; Little, Adam: Jugoszlávia halála. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996 Internet:  CIA World Factbook 2001. wwwciagov/cia/publications/factbook/indexhtml  The EU and the Kosovo Crisis. The European Commission, Brüsszel, 1999  Kosovo's Long Hot Summer: Briefing on Military, Humanatarian and Political Developments in Kosovo. ICG Report, 1998 szeptember 2  A perfect failure: NATO’s war against Yugoslavia. www.foreignaffairsorg/19990901facomment1000/michael-mandelbaum/a-perfect-failure-nato-swar-against-yugoslaviahtml  www.europeeuint/comm www.natoint/kosovo/all-frcehtm