Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Hajduk Dóra - A tömegkommunikáció, a propaganda és a meggyőzés

" A tömegkommunikáció, a propaganda és a meggyőzés" - bevezetés, a könyv részei, tartalma, a kommunikáció fogalma, összetevői, leírása - fejezet tartalma, leírása - elemzése(akár már az előző részben is apránként) - konklúzió, egyéni meglátások, - befejezés Elliot Aronson A társas lény című munkája a szociálpszichológia iránt érdeklődő laikusok számára is élvezetes, érdekes olvasmány, és szakmailag is kiérdemli az e területtel foglalkozók elismerését. Tágabb értelemben véve a könyv szinte összes fejezete a kommunikációval foglalkozik, hiszen a társas lény minden megnyilvánulása, önkifejezése, érintkezése a "másikkal" egyfajta párbeszéd, véleménycsere, az illető megismerésére, megismerni vágyására, megértésére, vagy meggyőzésére irányuló cselekvés. Ahhoz, hogy egy csoport elismert, vagy egyszerűen csak befogadott tagjai lehessünk, vagy segíthessünk egy embertársunkon; ahhoz,

hogy meggyőzzük a másikat érvelésünk helyességéről vagy éppen manipuláljunk valakit egy döntés meghozatalakor; ahhoz, hogy akár önmagunknak is igazoljuk tetteink helyességét; ahhoz, hogy agressziónkat leküzdjük, vagy ellenkezőleg, cselekvéssel vezessük le, akár embertársunkon, akár magunkon; ahhoz, hogy valakivel szemben előítéletesen viselkedjünk, vagy kifejezzük az illető iránti szimpátiánkat, nos, mindehhez egyfajta kommunikatív képesség szükséges, olyan adottság, hogy ki tudjuk és ki is merjük fejezni magunkat, annak biztos tudatában, hogy amit kimondunk az teljes egészében tükrözi és lefedi gondolatainkat. A latin eredetű "kommunikáció" szó tehát életünknek igen meghatározó tényezőjévé vált. De mit is jelent valójában? Bakos 1 szerint tájékoztatást, hírközlést, közleményt, összeköttetést, közlekedést, érintkezést. "Magyarra" fordítva társalgást, beszélgetést jelöl, de azzal a

plusz értelemmel, hogy meghatározza a beszélgetők, vagy éppen a jeleket küldők (lásd reklám) kapcsolatát, egyfajta jellemzést is ad arról, hogy kik, milyen színvonalon, miről, miért, stb. kommunikálnak. Ebből következően a beszélgetéseknek rengeteg fajtáját ismerjük, rengeteg mű foglalkozik a társalgások mikéntjével, s ráadásul megszámlálhatatlanul sok dologról tudunk kommunikálni. Ebből a nagy "tortából" tehát egy kis szelet csupán az, amit Aronson témájául választott: a tömegkommunikáció, a propaganda és a meggyőzés, mégis egy igen jelentős összetevő, hiszen mindennap részesei vagyunk a reklámok kampánydömpingjének, akár a televízió, akár a rádió, akár más médiumok által, és nap mint nap találkozunk olyanokkal akiket mi, vagy akik minket meg akarnak győzni valamiről, valaminek a jogosultságáról, létéről, szükségességéről, és még sorolhatnánk mennyi mindenről. Az említett fejezet

elsősorban példákat, nyilatkozatokat mutat be, ezek egyike a BBC egykori igazgatójának azon kijelentése, mely szerint a "híradó elsőszámú feladata a szórakoztatás". Mivel egy árvíz, egy tömeggyilkosság sokkal érdekesebb mint például egy csecsemőotthon felavatása, esténként általában ezek adják a híradások gerincét. A televízió (és ugyanígy vezércikkeivel az újságok) ily módon hat világlátásunkra, esténként "elszomorodunk" és apatikusan jegyezzük meg:" lám, hova jut a világ", "mindenhol csak háború, borzalmak" Ez a napjainkban sajnos különös aktualitást nyert téma több kérdést is felvet Érdemes megvizsgálni például az amerikai sajtó reagálását a szeptemberi eseményekre. Köztudott, hogy a tragédia 1 Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai kiadó, Budapest, 1978 után két hétig nem sugároztak "show"-kat, szórakoztató műsorokat, de egy

ideig reklámokat sem. Természetesen az amerikai, illetve a magyar médiakultúra nem áll egy szinten, mégis, a híres magyar szórakoztató "hetes" is felhagyott epés megjegyzéseivel, gúnyolódásaival és egy komoly műsort produkált. De vajon az embereknek mennyiben volt erre szükségük? Nyilvánvalóan igényeljük azt, hogy reális tájékoztatást kapjunk arról, mi is történik a világban Azt is elvárjuk, hogy megfelelő kommentárok ezeket a minket is érintő eseményeket elemezzék, de ahogy ( és az események után kicsit kemény hangúnak is tűnve) páran megjegyezték: az élet megy tovább. Mint magánembereknek, nekünk az amerikai terrortámadás után is megmaradtak a filléres problémáink, a drága kenyerünk, és az iskolából ellógó gyerekeink, és bizony szeptember 13-án is kikacagtuk volna magunkból feszültségeinket egy jó vígjátékon, vagy mérgelődtünk volna Torgyán humoros magyarázkodásain. Érthető persze, hogy az

újkori televíziózásban ilyen esemény még nem fordult elő, még ( szerencsére, és ne is tegye többet) a CNN sem közvetítette élőben ezrek erőszakos halálát, meg kellett tehát tanulni kezelni a helyzetet, pillanatok alatt kellett megtalálni a helyes illetve a helytelen arányokat. De elkanyarodva az agyontárgyalt témától, elgondolkodtatóak az olyan hírek is ( az egyik vezető kereskedelmi csatorna vezető híradójában elhangzott) miszerint "egy kisrepülőgép a Szikláshegységben lezuhant, az öt utas közül senki sem élte túl a balesetet" A kommentár alatt egy helikopterből a gép roncsait mutatják, majd közelebbről a roncsokat vizsgáló szakembereket. Vajon melyik amerikai, vagy akár európai csatorna mutatta be a Synergon-vezérkarának tragédiájáról készült képeket, vagy közölte volna a mi tragédiánknak hírét? Persze a probléma sok más kérdést is felvet, nem is hasonlíthatjuk össze "hírérték"

szempontjából Magyarországot és az Egyesült Államokat, de a BBC igazgatóját cáfolandó kijelenthetjük, hogy vannak olyan jóérzésű emberek, akiket igenis jobban érdekelne egy jótékonysági eseményről készült képsorozat, mit egy német autópályán történt tömegbalesetről, és talán másképp is látnánk a világot, ha este, lefekvés előtt jó hírekről értesülnénk, a szó legegyszerűbb értelmében, olyan dolgokról melyek valamiféle megnyugvással töltenek el bennünket. Aronson következő példája tipikusan a reklámok hatásáról szól. Vizsgálata szerint, ha bemegyünk egy boltba, az emberek többsége (leszámítva az "olcsóság" tényezőt, hiszen sokan ez alapján döntenek) azt a mosóport választja, amelyiknek a nevét a legtöbbször halotta, függetlenül attól, hogy jól tudjuk, azonos árkategórián belül minden mosószer egyforma hatékonyságú. Az a fogás pedig ismét más területre vezetne el minket, mely

szerint a mosóporokra mindig a kellő, elégséges adagolásnál nagyobb mennyiség van feltüntetve optimálisként, (a gyártó szempontjából érthető okból:) használjunk csak belőle minél többet! A propaganda a szerző szerint megjelenik az iskolai oktatásban is. Szerinte a történelemkönyvek nem írnak sem a zsidóság, sem a feketebőrű lakosság hatalmas történelmi szerepéről, a matematikapéldák "kamatszámításai", "almaelosztásai" pedig a kapitalista légkör önmegerősítései. Vizsgálatok bizonyították, hogy egyáltalán nem mindegy, ki, kinek és mit mond. Vannak előítéleteink, az előzetes ismeretünk, érdekeink, de fontos a másik ember iránti bizalom, valamint a kompetencia kérdése is. Ha például valaki szimpatikus vagy már ismerős valahonnan, akkor számunkra semleges témában is meggyőző tud lenni. Mégis fontos az is, hogy a hír, az érv az érzelmeinkre is hasson, bizonyított, hogy minél brutálisabb,

minél inkább információból és félelemkeltésből áll, annál hatásosabb akár ha reklámról beszélünk az eladás, akár ha híradásról, a pánikkeltés szempontjából. A hallgatóságot tovább vizsgálva megállapítható az is, hogy természetesen számít az intelligencia is. Ha egy bizonyos témában tartunk előadást, jó, ha figyelembe vesszük, hogy minél intelligensebb a hallgatóság annál inkább érdemes úgy érvelni, hogy elmondjuk álláspontunkat, és felsoroljuk a különböző ellenérveket is. Ez elsőre furcsán hangzik, de a magyarázat világos: az intelligens hallgató biztosan megtalálná mondandónk cáfolatát, ellenben ha azokat mi magunk soroljuk fel, és természetesen e cáfolatok ellenérveit is, feltehetően nem érez kü- lönösebb késztetést arra, hogy újabb hibákat keressen gondolatmenetünkben ( persze hacsak nincs óriási tévedés, félreértés, stb. gondolatainkban) Ha előadásunkat nem túl intelligens, vagy

egyértelműen velünk egyetértő hallgatóságnak tartjuk, érdemes csak a saját érveinket elmondani, hiszen a mellettünk állóknak önmaguk érdekében sem "tanácsos" ellenérveket keresni, a nem túl kvalifikált hallgatóság pedig kapott egy kész gondolatmenetet, amelyet elfogad, nem lévén "képes" semmilyen cáfolatra, akár értelmi, akár kényelmi szempontok okán. A politikai propaganda sűrűn használt eszköze a vitafórum, a különböző nagygyűlések. Fontos annak a megállapítása, hogy mily módon tudunk a leginkább hatni hallgatóságunkra Ha egy többszereplős véleménynyilvánításban legelsőként szólalunk fel? Vagy ha legutolsóként? Aronson vizsgálatai szerint ha a két beszéd között rövid idő telik el, majd ezután jóval később kell döntenünk, véleményt alkotnunk a felszólalásokról, tanácsosabb elsőnek lenni, mivel azt frissen, jobban befogadtuk, míg a második hozzászólás

"megemésztésére", a rövid idő miatt nincs energiánk, nem tudunk annyira koncentrálni rá. Ha azonban a két beszéd közt hosszú, míg a választás előtt rövid idő telik el, érdemesebb másodikként felszólalni, hiszen a friss élményre jobban emlékezünk. Ám a felszólalókkal nem mindig kell kötelezően egyetértenünk. ha valami olyat hallunk, amiről eltérő a véleményünk, akkor kialakul bennünk egyfajta rosszérzés, amit négyféleképpen oldhatunk fel: a) elfogadjuk az ellentétes véleményt, b) lealacsonyító megjegyzést teszünk az ilyen véleményt hirdetőre, c) megpróbáljuk megváltoztatni az ő véleményét, d) ha más is egyetért velünk, együtt protestálunk. Ha televíziót nézünk, újságot olvasunk, vagy politikusok nyilatkozatát hallgatjuk, általában az első, vagy a második magatartási forma gyakorlására van lehetőségünk. Így ilyen esetekben fontossá válik az, hogy aki beszél hozzánk mennyire kompetens,

mennyire hiteles. Ha például Kokó beszélne nekünk a bokszról, még a legnagyobb blődségeket is képesek lennénk elhinni, míg ugyanebben a témában szomszédunk legalapvetőbb érveiben is kételkednénk Ugyanennyire nehéz a meggyőzése az olyan embernek, akinek magas az önértékelése, míg az önmagáról kevesebbet tartó ember könnyen eltéríthető eredeti gondolatától. Aronson ismerteti a védőoltás-effektust is. Ennek lényege, hogy egy előzetes, kiserejű "támadás" nézeteinkkel szemben, egy kisebb vita védettséget alakít ki bennünk egy komolyabb meggyőzési kísérlettel szemben. Motiváltak leszünk ugyanis arra, hogy megvédjük álláspontunk, és egyfajta gyakorlatra is szert teszünk a védekezésben Ugyanez a módszer azonban a televíziózásban nem használható, mivel amint a néző úgy látja, hogy elbizonytalanítják, lehetősége van kilépni a frusztrált helyzetből: egyszerűen elkapcsol. Persze a televízió szuggesztív

hatása miatt ez az elkapcsolás nem minden esetben olyan egyszerű. Bizonyított, hogy anno, amikor egy adott területre eljutott a televízió, ott nőtt a lopások száma. A reklámok egy olyan életszínvonalat mutatnak, mely csak a közép-és felsőosztályok számára elérhető, de mivel a csábítás ugyanolyan erős egy alsóosztálybeli számára is, ő a maga módján igyekszik megszerezni mindazt, amire a televízió felszólította. Összegzésképpen elmondható, hogy Aronson egy meglehetősen pesszimista képet fest befolyásolhatóságunkról, életünkről, arról, hogy ha hagyjuk magunkat, milyen hatások érhetnek minket, és ezek mennyire változtathatják meg életünket. Az említettek csak kiemelt példák, szociológusok, pszichológusok száz meg száz esetet említhetnének, melyek bizonyítják, milyen sebezhetőek is vagyunk, ha kialakulófélben lévő véleményünkről, vagy akár "szilárd" meggyőződésünkről legyen is szó