Vallás | Keresztény » A szentháromságtan dogmatörténete

5. A SZENTHÁROMSÁGTAN DOGMATÖRTÉNETE 5.1 A DOGMA FEJLŐDÉSÉNEK JELLEGZETESSÉGEI Hogyan lett az eredeti újszövetségi kinyilatkoztatásból az egyházi hit és a keresztény teológia? Erre ad választ a dogmatörténet. A szentháromságtan dogmatörténete kapcsán olyan egyedülálló teológiai reflexióról és értelmezési folyamatról van szó, amelynek során előfordultak tévutak is, melyek a megelőző definíciók elmélyítésére, gazdagítására ösztönöztek. Két tényező működött közre hatékonyan a kinyilatkoztatás eseményének kibontakoztatásában és értelmezésében: az egyik az emberi szellem dinamikája, a másik a bibliai és egyházi gondolkodás találkozása a nem-keresztény, főképpen antik-görög metafizikus gondolkodással, először főképpen a közép- és újplatonizmussal, később pedig az arisztotelészi bölcselettel. A Szentírás sok kérdést nyitva hagyott és Istenről nem teljesen kibontakozott fogalmisággal szól,

legtöbbször képi nyelven, a mindennapi átlagos nyelvhasználat szintjén. De ugyanakkor sok kérdést is felvetett A legnagyobb feladat az volt, hogy a kinyilatkoztatás tartalmiságát át kellett fordítani változtatás, hozzáadás és kisebbítés nélkül a görög gondolkodás fogalmiságába, és úgy átformálni az antik metafizikát, hogy az alkalmas kifejező eszköz legyen. Minél éleselméjűbben fejezték ki a misztériumot, annál finomabb lett a fogalmi háló. Külön feladatot jelentett az ószövetségi monoteizmus fenntartása és átformálása (konfrontációban a pogány politeizmussal és a zsidó monoteizmussal). A Szentháromság titkának kifejtésében alapvető jelentőségű az, ahogyan a kinyilatkoztatást élő hagyományként megéli és továbbadja az Egyház. Az Egyház ténylegesen megvalósította és megvalósítja mind a mai napig liturgiájában, hitéletében a Szentháromság titkát. Az Atyának, a Fiúnak és Szentléleknek élő és

hívő tapasztalata az üdvösség forrása és elevenen tartója. Fontos szem előtt tartanunk a szótériológia és a szentháromságtan összefüggését is, azaz, hogy az apostolok utáni Egyház is állandóan hangsúlyozza az Isten és a mi Krisztusban való üdvösségünk (ld. pl Róm 8,11; Jn 17,3) szoros egységét Az első keresztény nemzedék a Fiú személyéből kiindulva reflektál az Atyára, kettejük viszonyára, majd a Fiú mibenlétére. Eközben világossá válik, hogy nem csak Krisztus halálába kell megkeresztelkednünk, hanem az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében: a Szentháromság a legteljesebben a kereszt eseményében nyilvánult ki; a Fiú öröktől fogva az Atyának adta magát, és ez öröktől fogva a Szentlélekben lehetséges: ennek felismerése indította a keresztényeket három személy megvallására és a nevükben való megkeresztelkedésre. Az apostoli hagyomány háromféleképpen fejezte ki azt, hogy Isten Krisztuson keresztül a

Szentlélekben aktívan jelen van: először az apokaliptikus szellemi környezetben mozogva, az Úr feltámadásába vetett hitet összekapcsolta az Emberfia visszatérésének várásával, és az üdvtörténetet úgy fogta fel, mint mennyei valóságok kinyilatkoztatását. Aztán visszagondolt Jézus szavaira, melyben az Atyával való egységéről van szó, és ezeket a Húsvét fényében újragondolta. Végül pedig Jézus misztériumát az Ószövetségből kiindulva magyarázta, amint azt a judaizmus és Jézus saját maga értette. Az apostoli hagyomány hite nem ezekből a tényezőkből ered, hanem ezeken keresztül fejezte ki magát. Az első keresztény közösség húsvéti tapasztalata folytatódott a keresztségben, az eukarisztiában, a vértanúságban. Ezek a közösségek is kifejezték a hitüket, új formákat is keresve, és kölcsönözve a hellenisztikus környezetből. Ld a keresztségi hitet Mt 28,19 és a Didakhé 7-ben. 5.2 A NIKAIAI ZSINAT ELŐTTI

IDŐSZAK ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI 325, az első egyetemes zsinat fordulópont a dogma története szempontjából, de általában véve is, mély változást hozott az Egyház életének minden aspektusában (egyház és birodalom összefonódása). Korábban a keresztények üldözött kisebbség, akiket nem érdekelt még az egész világ üdvössége. Elit mentalitás és a vértanúság lelkisége jellemezte őket. Közelebb voltak a zsidósághoz is, bár 135 körül a szakítás már teljes lesz velük Ez a szakítás nagyobb nyitást eredményez a görög-római kultúrkör befolyása felé, kezdenek eltűnni a zsidóságra jellemző jegyek, pl. az apokaliptikus utalások Változik a Szentírás magyarázatának módszere is. Az első század végétől úgy tekintenek vissza az apostoli korra, mint az autentikus forrásra, így lehet megkülönböztetni a keresztény ókortól. 5.21 A Krisztusról szóló prédikáció jellegzetességei Nicea előtt A 90 és 150 közötti

korszak, a közvetlenül az apostolok után következő kor alapvető témája: „Isten megalapította uralmát Krisztusban, a Lélek ereje által, az emberek üdvösségére.” Ez a tanítás először nem teológiai traktátusokban jelenik meg, hanem buzdító jellegű (parainétikus) apostoli iratokban. Az apologéták, illetve az antignosztikus polémia szerzői (150-220) az apostoli hitet globális üdvtörténet keretében értelmezték újra, amely magába foglalja a Krisztus előtt élteket és az anyagi világot. A következő fázis Órigenész lesz, aki a regula fidei alapján a világ új magyarázatát dolgozza ki. A Krisztusról szóló tanítás mély átgondolása oda vezetett, hogy elmélyítették a Krisztusról, mint Logoszról szóló tant: egyrészt az Atyához fűződő kapcsolatát, másrészt az ember Jézushoz fűződőt. A preegzisztencia hangsúlyozása, illetve a test feltámadásáé, kikerülhetetlenné tette az egyetlen Krisztusra vonatkozó kérdést,

aki igaz Isten és igaz ember. Még élénkebben jelentkezett az a probléma, hogy hogyan lehet a Fiút és az Atyát megkülönböztetni a bibliai monoteizmus fenntartásával. I. A kulturális környezet A kulturális környezet megváltozásával magyarázhatjuk azt, hogy az Egyház fokozatosan elhagyja a világ apokaliptikus szemléletét. Ebben a nézetben a jelen korszakot-aiónt szembeállítják az eljövendő korszakkal. A jelenlegit a bűn uralja és el fog múlni, míg az eljövendő teljesen Isten uralma alatt fog állni, ez kezdődött el Jézus feltámadásával, és beteljesedik az Emberfia megjelenésével. Nem sokkal később bekövetkezett a feltámadás és a parúzia közti idő meghosszabbítása, ami az Egyház ideje lett. Tudatukban mindazonáltal megmaradt az Isten működéséről szóló üdvtörténeti elképzelés, aki a Fiún keresztül aláveti magának az egész teremtést. Ennek a változásnak az oka a kereszténység és a zsidóság távolodása volt,

másrészt pedig, hogy a keresztények fokozatosan felhagytak a korai parúzia várásával. (ld Montanosz esete) A kereszténység egyre szorosabb kapcsolatba került a hellenizmus világával, melyet szintén dualizmus jellemzett: az igazi, érthető világ láthatatlan, vele szemben áll az érzékelhető világ, amely az érthetőnek a visszfénye. Az ember üdvössége a testi világtól való megszabadulásban van, és az igazi hazába való visszatérésben. (reductio omnium ad unum) Jézus Krisztus szerepe ebben a felemelkedésben a közvetítőé, aki mindenkit a sokféleségből az egységre hív. Eltűnik itt Isten szerepe a történelemben Az üdvösségről szóló felfogás is sokkal morálisabb és individuálisabb lesz. Az egyes embernek kell törekedni az erényre, ebben Krisztus, a Logosz a mester és a példa. Ez a változás a hangsúlyok megváltozását hozta a tanításban, de helytelen lenne teljesen szembeállítani a két felfogást. A hellenisztikus

világfelfogás hatása az is, hogy Istent és a világot mint léthierarchiát fogták fel: a dolgok olyan létezők/lényegek, amelyek az egyetlen igaz/jó/egyből származnak fokozatonként. Így magyarázták Isten és a Logosz közötti kapcsolatot (ez magyarázza majd a szubordinációs tendenciát). A legfőbb létező a görög gondolkodás szerint változhatatlan és láthatatlan. A Logosz ezért látható, és van eredete Végül meg kell jegyeznünk, hogy ez a fejlődés nem jelentett dekadenciát, nem is száz százalékos, és nem is történt előzetes ellenőrzés nélkül. Voltak előnyei és hátrányai mindkét szisztémának. Az apokaliptikusban az a hátrány, hogy politikailag lehet értelmezni, vagy csak Izraelre érteni. Előnye, hogy Istent a könyörület mozgatja A hellenisztikus vízió veszélye, hogy Krisztus megváltó halálának jelentőségét elhomályosítja az örök Logosz közvetítése, de alkalmat nyújtott a már a Szentírásban meglévő

univerzalisztikus tendenciák kibontására, mert megmagyarázta, mi köze van az egész emberiségnek (a múltat is beleértve) a Logoszhoz. 5.3 AZ APOSTOLI KOR Az apostoli kor utáni egyház a liturgiában és a buzdító célú irodalomban vitte tovább az apostoli hagyományt, igehirdetést. Ezek természetesen még nem a szisztematikus reflexió jelei, ezért érdemesebb műfajonként vizsgálni. Több formában létezik: narratio (=elbeszélés; Isten nagy tetteinek felidézése); – epiklézis (invokáció) – doxológia (magasztalás) 5.31 A narratio Nem szisztematikus reflexióval találkozunk a buzdító jellegű írásokban (levelek, közösség életét szabályozó iratok stb.), hanem néhány továbbgondoló mozzanattal, melyek felszólítanak a megtérésre, bizalomra, vagy megerősítenek. A Kelemen-levél beszél arról, hogy Isten Jézus Krisztus által üdvözít minket (1Kel 59 sq, Ef 19,1-3), rajta keresztül nyílt utunk Istenhez. A három személyt említik:

1Kel 42,1-3 az Egyház alapításáról; háromságos formula: 1Kel 46,6. 5.32 A doxológia A doxológia vagy eulógia a hívő válasza Isten nagy tetteire. 1Kel 58,2: trinitárius kontextusú doxológia. Fontos a Didakhé 9 és 10 (Kül 9,4) A doxológia (és az epiklézis) a zsidó liturgikus gyakorlatból származnak. Az eukarisztikus nézet legvilágosabb kifejezője Jusztinosz, aki világossá teszi, hogy a liturgia vezetője a mindenek Teremtőjének szóló dicséretet Jézus Krisztus és a Szentlélek által ajánlja fel (Apol I,65 és 67). A későbbiekben is élő marad, hogy az eukarisztikus ima doxológia. Ide tartozik a Triszhágion is (ld Iz 6,3), amely a zsidó liturgiában a reggeli ima része volt. A római keresztények is így használták az első század végén (1Kel 34,6) Ireneusznál és Órigenésznél már szentháromságos jellege van. A Triszhágionban először a két szeráfot azonosítják Krisztussal és a Lélekkel. (Órigenész is) Később pedig ők

is kapják az imádást. A liturgiában világos, hogy az Atyának szól a hálaadás a Fiú által kapott üdvösségért, és hogy a Szentlélek von be minket a kommunióba. (Jusztinosz, Hyppolitus) Már Tertullianus szerint, a Sanctus a Szentháromságnak szól 5.33 Az epiklézis Az epiklézis Isten hívását jelenti ebben a kontextusban. Ezért fontos, hogy aki segítségül hívja Istent, az ismerje a nevét, ezáltal lesz az Isten jelenlévő, és így kérik segítségét. (A zsidókereszténységben a név azt jelenti, amit a görögöknek az uszia) Ez mutatja, hogy ez az imaforma is a zsidóságtól származik. De a keresztények ahelyett, hogy Istent hívnák segítségül pusztán, az Atyához fordulnak a Fiún és a Lelken keresztül, vagy a Fiúhoz és a Lélekhez fordulnak. (1Kel 60,4; 1Kel 64) A legfontosabb epiklézis a keresztelési liturgiában található (Mt 28, 19 ill. Didakhé 7,1). Jézus szavait idézi Jusztinosz (Apol I61,3), Iréneusz, és Tertullianus Az

Atya, a Fiú és a Szentlélek megidézése azt szolgálja, hogy jelen legyenek a keresztségnél; a megkereszteltek üdvössége csak tőlük jöhet; egyben azt is jelzi, hogy a megkereszteltek alávetik magukat a három személynek. A Traditio Apostolicából kiderül, hogy a keresztség dialógikus formában történt; az első század vége után szoros kapcsolat van a keresztség végzése és az Atyában, Fiúban, Szentlélekben való hit között. A Trad Apból (4, 10,6-8, 18-26, 21, 52) kiderül az is, hogy a többi szertartásnál is háromságos formula van. Az eukarisztia ünneplésében is megtalálható egy darabig ez, Jusztinosznál nem csak doxológia található, hanem a Logosz lehívása (Apol I, 66) Hasonlóan ír Ireneusz is: amint a megtestesülésben az Ige testet vesz magára, úgy az eukarisztiában a kenyér és bor a Logosz lehívása által Krisztus teste és vére lesznek. A keresztségnél alkalmazott invokációt még nem használják teológiai

reflexióra, csak később, a 2. századtól A Mt 28,19 használata azt eredményezte, hogy fixálódott az Atya, Fiú, Szentlélek megnevezés, másrészt egyre világosabb lett, hogy a szentháromságos hit a keresztények megkülönböztető jegye. 5.34 A keresztségi hitvallás (symbolon) kezdetei A 2. század végétől követelmény a katekumenek részére a Szentháromság ismerete, akinek a nevében meg lesznek keresztelve. Ezért igény mutatkozott arra, hogy összefoglalják számukra három artikulusban a háromban való hitet. Hosszabb formában ez a regula fidei-ben történik meg, rövidebb formában a hitvallásokban. Ezt a kifejtést indokolta a hit védelmének igénye is. Ugyanakkor ott van a vágy, hogy az Istent dicsőítsék a hit megvallása által, amikor Istent az üdvösség művéért dicsőítik. Összekapcsolódik így a hit megvallása és Isten dicsőítése. Ennek ünnepélyes kifejeződése a Te Deum A keresztségi hitvallás mind formájában, mind

tartalmában fejlődésen megy keresztül. A legrégibb formula az etióp tisztviselő megkeresztelkedésénél található (ApCsel 8,2640). Ld továbbá DH 10 (Hippolytustól) Úgy tűnik, a keresztségi liturgiában a szentháromságos hitvallás kérdő formában létezett; a kijelentő módú változat a keresztségi katekézishez kapcsolódott, és majd az eretnekségekkel szembesülve fejlődik ki, azaz a hit tanítása mellett funkciója a hit megvédése is lesz. Az Egyház első ünnepélyes dogmatikai definíciói úgy készülnek, mint egy-egy hozzáadás a hitvalláshoz. (Nicea, Konstantinápoly) 5.4 AZ ISTENRŐL SZÓLÓ TEOLÓGIAI REFLEXIÓ KEZDETEI 5.41 Az apologéták – a Logosz-teológia A 2. század közepétől új szituációban találja magát az Egyház, amelynek elválása a zsidóságtól 135 körülre végleges lett. Egyre nagyobb szükség lett a hit racionalitásának bemutatására a fenyegetések közepette, melyet a kereszténység sikeres terjedése

okozott. Intenzívebbé vált a hellenisztikus kultúrával való találkozás. Az apologétáknak válaszolniuk kellett a következő kérdésekre: meg kellett mutatniuk, hogy a keresztények nem ateisták, nem emberevők, nem vérfertőzők; illetve meg kellett magyarázniuk, hogyan lehet egyetemes igényű egy vallás, amely csak 150 éve létezik; hogyan lehet magyarázni a Messiás szenvedését, aki egyben Isten, illetve bizonyítani, hogy létezik Gondviselés akkor, amikor minden rosszat a kortársak a démonoknak tulajdonítottak, és a keresztényeket pedig üldözés érte. Felmerül már az Atya és a Fiú viszonyának a kérdése is, de a Szentlélek még nem. Ez új szituáció az Egyház számára: az apologéták a görög filozófiai gondolkodásban nevelkedtek, és a kor filozófiai eszközeit használták fel. Ez azt jelenti, hogy közös alapot keresnek, az egyik ilyen lesz a teremtetlen istenség fogalma. Másrészt elképzelhető volt a pogányok számára is

egy olyan Isten, aki szava által kormányozza a mindenséget. Az apologéták válasza röviden a következő: a Szentírás szerint van üdvösségtörténet, amely magába foglalja az egész teremtést, és melyben a Logosz, aki által Isten mindent teremtett, kinyilatkoztatja Istent minden embernek. E mindenki számára elérhető kinyilatkoztatás által a Logosz legyőzte a sötétséget, és a világot visszavitte a fénybe. Már megtestesülésekor megszerzett dicsősége teljesen a parúziában, a második eljövetelben fog kinyilvánulni. Ez tehát egy lényegében üdvtörténeti teológia, de jelen van benne a filozófiai elmélyítés is, amennyiben a Logosz üdvözítő kinyilatkoztatását úgy írja le, mint a másod-(látható)Isten művét, és az ő Atyával való viszonyát mint lelki születést írja le. Hiányzik azonban itt még a Lélek szerepének kibontása. A Logosz, aki mindig és mindenkihez szólt A kereszténység a görög filozófiával és a

pogánysággal folytatott diskurzusában úgy mutatkozott be, mint az igazi vallás, vera religio, vagy mint az igazi filozófia. Ez ellenkezéssel találkozott, hiszen hogyan lett igazi vallás egy teljesen új vallás? Mit gondoljunk akkor azokról az emberekről, akik Krisztus előtt éltek? (Apol I,46; Diognétosz 9) Miért jött az egyetlen Üdvözítő ilyen későn? A válasz erre a kérdésre már megtalálható valamiképp Zsid 1,1-3-ban: Isten mindig beszélt az emberekhez, először a próféták által, aztán a Fiú által. Amint a világot a Fiú által teremtette, és mindig is létben tartja, úgy megszabadította az embereket minden bűntől Krisztus által. A bűnbeesés után a Logosz elkezdi pedagógiai tevékenységét az ószövetségi kinyilatkoztatással, amely fokozatosan felkészíti az embert a megtestesülés újdonságának elfogadására. Az idők végén pedig ő maga megtestesül, halálával meg feltámadásával győzelmet arat a halálon, és

kiváltja az embert a sátán fogságából. Ez a Logosz tehát logosz szpermatikosz, az Ige úgy van jelen, mint aki elveti azokat a tanításokat, melyeket a filozófusok befogadnak. Apol II, 10: „Amit a pogányok tökéletlenül birtokolnak, azt a keresztények tökéletesen birtokolják, amikor megvallják, hogy a Logosz testben jött el.” Jusztinosz tehát az Izrael népére vonatkozó üdvtörténeti megfontolásokat itt kiterjeszti minden népre, másrészt Krisztust azonosította a Logosszal, mint aki a teremtés közvetítője. Ez utóbbi azonosítás azért is fontos, mert itt van egy olyan üdvtörténetnek az eredete, amely minden emberre kiterjed. Ez a szemlélet elősegíti a Logosz preegzisztenciájának állítását, hiszen ha Isten mindent általa teremtett, akkor neki léteznie kellett a teremtmények előtt. Mivel ő a megértés elve, ezért tisztázni lehet, hogyan beszélt mindig is az Ige: ő az, aki Mózesben, Szókratészben és a többi igazakban stb.

beszélt (ld Zsidó levél), bár teljesen csak a keresztényeknek nyilvánult ki. Ehhez ld Jusztinosz Apol I, 46 – mindenki részesedhetett benne, az is, aki korábban élt, ha a Logosszal megegyezésben éltek. A Logosz az apologéták számára Isten beszéde, a kinyilatkoztatás elve, mester és törvényhozó. (A későbbi apologéták, Tatianosz és Atenagorász a Logoszt inkább a teremtéssel hozzák összefüggésbe). Péld 8,22 alapján beszél Jusztinosz arról, hogy a Fiú a teremtés előtt már Logosz, Istennél volt, és Istentől született, mert Isten mindent rajta keresztül teremtett. A Logosz preegzisztenciájának bemutatása így segített magyarázni azt, hogy hogyan szólt mindig is a Logosz az emberekhez. (Apol II,6) Az Üdvözítő győzelme a világ erői felett Az apologéták szótériológiája szerint, az Üdvözítő győzött a gonosz világ hatalmai felett. A Logosz tehát Isten ereje is, aki azért jött, hogy elűzze a világ sötétségét

Krisztus győzelme a démonok fölött (akik a bukott angyalok és akik bálványimádásba viszik az embereket) győzelem a halál felett is. Ez a szótériológia bebizonyítja azt is a Szentírás alapján, hogy Jézus szenvedését az Írás megjövendölte. (Pl Dial 98-111 – a 22 zsoltár messiási magyarázata) A Logosz-teológia filozófiai elmélyítése A Logosz-teológia azonban nemcsak szótériológia: magában foglalja azt a gondolatot is, hogy a kinyilatkoztató Logosz isteni lény, de nem azonos a Teremtővel. Inkább egy látható, eredettel rendelkező Isten. Hogy az Atya és a Fiú különbözőségét megerősítse, Jusztinosz szentírási példákra alapoz: Ter 1,26; Péld 8,22; Zsolt 109,1, Zsolt 44,7-14. Ez a megkülönböztetés azonban nem jelent megosztást az Istenben. Isten megjelenéseit az Ószövetségben Jusztinosz Krisztusnak tulajdonítja, mint aki az Úr angyala. De felhasználja a középplatonizmus filozófiáját is, miszerint a láthatatlan és

változhatatlan Istent meg kell különböztetni a másod-istentől, aki látható, változó, és közvetít Isten és a világ között. Péld 8,22 alapján az Atya és a Fiú közötti különbség alapját nemzésnek írja le Jusztinosz. A görög szellemi környezet azonban, amely számára evidencia volt az Isten változatlansága, megkívánta, hogy ezt teljesen szellemi természetű nemzésként írják le. Ebben az értelemben beszél Jusztinosz olyan nemzésről, amely úgy történik, mint ahogyan az akarat származik az értelemből: (Dial 128,4). És hogy ez Erő, melyet a prófétai szó Istennek is mond [] nemcsak fogalmilag különbözik, mint a Naptól a fény, hanem számszerűleg más, az előzőekben ezt a tant is röviden megvizsgáltuk, azt mondván, hogy ez az Atyától született Erő, az ő akaratából és Erejéből született, de nem leválásképpen, mintha megosztódott volna az Atya lényege (uszia), mint amilyenek az összes többi megosztott és

feldarabolt dolgok, melyek nem ugyanazok, mielőtt még feldarabolták volna. És példaként vettük a tűzről meggyújtott másik tüzet, látjuk, hogy egyik sem csökkenti a másikat, melyről sokat lehet meggyújtani, hanem ugyanaz marad. Teophilosz, eggyel előbbre lépve, beszél logosz profórikoszról, külső szóról, (kimondott szó) a Fiú így jön ki a belső szóból, a logosz endiathétosztól. (Isten gondolata a Logosz, amely öröktől fogva benne van.) (Athenagorász Suppl 10) A Logosz öröktől fogva létezik Isten szívében: ez a logosz endiathétosz. Aztán a teremtéshez kötve, az Atya nemzi őt, mint személyes bölcsességét, aki képes beszélni, hogy elvégezhesse a világ teremtését. De ez a teológia nem jelenti a megtestesülés elhanyagolását sem. Jusztinosz írja, hogy a megtestesülés az üdvtörténet csúcsa. Az apologéták még nem szentelnek különösebb figyelmet a Szentléleknek, de ezért még nem kell őket kétistenhittel vádolni.

Jusztinosz beszél a Lélekről, akit Jézus megkapott, és akit a keresztényeknek ad (Dial 39, 49, 87). A liturgikus utalások is világosak a szentháromságos hitet illetően: Apol I, 61-67. Beszélnek a Lélekről, mint aki új életre vezet. 5.42 A Logosz-teológia értékelése Az apologéták tehát komoly kísérletet tesznek arra, hogy az isteni egységet és háromságot egyszerre elgondolják. Fontos reflexiójuk a semmiből való teremtésre (creatio ex nihilo), és Isten transzcendenciájára. Minden előny mellett, a szentháromságtan terét leszűkíti, amikor a Logoszt szinte teljesen a teremtéshez köti. Félreérthető az, hogy a Logosz nemzése a teremtéshez kötődik Így a kereszt, illetve a húsvéti dimenzió is nagyrészt eltűnik. Ezt kozmológiai redukciónak nevezhetjük. Leszűkíti a megváltást is Krisztus győzelmére a démonok felett (mivel a világot mindenféle létezőkkel népesíti be). Másrészt félreérthető az, hogy a Logosz az Atya

akaratának kivitelezője: ezt lehet úgy érteni, hogy a Logosz léte függ az Atya akaratától. Itt még nem merül fel a Logosz örök születésének kérdése. Megértési horizontjukat befolyásolta, hogy nem használták még komolyan Pál és János írásait. 5.5 A TEOLÓGIA A 2 SZÁZAD VÉGÉN ÉS A HARMADIK SZÁZADBAN 5.51 Szent Iréneusz Lyoni Szent Iréneusszal új típusú teológiai diskurzus jelenik meg, amely válaszol a gnózis kihívására, amely alapvetően szótériológiai jellegű. („Kik voltunk? Mivé lettünk? Hol voltunk és hová vettettünk ki? Mi felé megyünk és mitől fogunk megszabadulni? Mi a születés és mi az újjászületés? Erről van szó a gnózisban, amelyet a keresztség tesz teljessé.”) Válaszának lényege, hogy az üdvtörténet a szeretetnek a Fiúban való kinyilatkoztatása és a Lélek közvetítése alapján, a láthatatlan Isten ismeretére, Isten látására vezeti az embert. Azaz, az üdvösségnek valóban van

gnózis-jellege, amelyben az ember Istent láthatja. Az üdvösség szentháromságos ökonómiája Ireneusznál A gnosztikus veszély miatt, Ireneusz nem beszél Isten misztériumáról, elveti az emberi szó analógiájának alkalmazását az Igére és megrója a gnosztikusokat, akik úgy beszélnek a Fiú születéséről, mintha ott lettek volna személyesen. Ireneusz szerint minderről a Szentírás nem ad felvilágosítást. Ezért ő inkább az ökonómia kutatására koncentrál, azaz Isten tervére az emberrel kapcsolatban és annak a megvalósítására, különböző szakaszaira (ez az ökonómia többesszámban). Isten terve az, hogy az embereket Isten gyermekévé tegye a Fiú által. Az ökonómia célja az, hogy eljuthassunk az Atya látására A megtestesülés ebben az értelemben azt jelenti, hogy Isten látható lesz Krisztusban. Az ökonómia a teremtéssel kezdődik és folytatódik Isten minden művén keresztül. Így az ember tökéletesedése a teremtéssel

kezdődik és központja az Igében van, aki emberré lesz. A Fiú az Atya felé vezet nemcsak azzal, amit tesz, hanem azzal is, ami ő maga. Hogy az embereknek az Atya látását adhassa, neki is Istennek kell lennie és teremtetlennek. Azaz, Ireneusznál az örök Szentháromság állítása az ökonómiára való reflexió konklúziója. Ireneusz tisztázza a gnosztikusokkal szemben, hogy kicsoda a teremtő Isten (a teremtő Demiurgosz fölé ugyanis a gnosztikusok még eónokkal teli plérómát is elképzeltek, amelyek az első Istenből áradtak ki.): Ő minden dolgok teremtője, az egyetlen Atya, aki mindennek létet ad. Ez azt jelenti, hogy Ireneusz visszautasít egy olyan Istent, aki kívül van a történelmen, és azt az Istent választja, aki jelen van a történelemben, sőt történelme van az Ige által. Ireneusz nagysága abban van, hogy felismeri Istent a Teremtőben, és azonosította az Atyával: Isten az örök Fiú atyja, és az embereké is. A teremtés mellett az

üdvösség terve a másik „hely”, ami a Szentháromságra való reflexiót lehetővé teszi. A Lélek az, aki láthatóvá teszi az Igét, és az Ige emel minket az Atyához. A Fiúnak és a Léleknek ezt a közvetítését nevezi Iréneusz el az Atya két karjának, azaz hogy az Atya két karja az üdvtörténetben a Fiú és a Lélek. Ez két dolgot jelent: kifejezi az Atya állandó tevékeny tevékenységét, aki az embert megteremti és tökéletességre vezeti a Fiú és a Lélek által; az Atya a Fiú és a Lélek által formálja az embert a maga képmására. A „két kéz” képe azt is jelenti, hogy a teremtés és az üdvösség a Szentháromság művei, az Atya nem egyedül cselekszik. Ireneusz mindebben az apostoli hagyományra és a regula fidei-re alapoz (újdonság) és azt mondja, hogy a hit mindenki számára elérhető. A következőképpen mutatja be a regula fidei három cikkelyét, a három személyt: „Ez a hit szabálya. Isten, a teremtetlen Atya,

egyetlen Isten, mindennek a teremtője: ez a mi hitünk első cikkelye. A második cikkely ez: Isten Igéje, Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki megjelent a prófétáknak próféciájuk alakja szerint és az Atya rendelkezéseinek alakja szerint, aki által minden teremtetett. Ő az, aki az idők beteljesedésekor, hogy beteljesítsen mindent, emberré lett az emberek között [] És a harmadik cikkely ez: a Szentlélek, akinek az erejében a próféták prófétáltak. És ezért újjászületésünkben a keresztség ezen a három cikkelyen keresztül folyik.” A hitszabály három cikkelye a Szentháromság három személyére vonatkozik, amelyek kapcsolatban vannak a megkeresztelendőhöz intézett három kérdéssel és a három bemerítéssel. A három személyt megkülönbözteti, de nem választja szét Így a keresztségben össze van foglalva az egész üdvösségtörténet. Előfordul nála a trinitas kifejezés is, de még nem a mai értelemben, hanem triász

(hármasság) értelemben. 5.52 Az ún monarchiánus vita Mint láttuk, a 2. század második felében, a gnosztikus polémia keretében több apologéta jelentősen előrevitte a krisztológiai reflexiót. Az ún Logosz-teológia ki akarta kerülni a gnosztikus nézeteket, ti. hogy a teremtés és a megváltás Istene különböző Az Atya és a Fiú közti különbségnek a hangsúlyozása (Hyppolitus is pl., amikor Noétosz ellen ír, hangsúlyozza két személy meglétét az istenségben, bár említi marginálisan a Szentlelket is), azonban sokak számára veszélyeztette az egyetlen Istenbe vetett hitet, erre reakció a monarchianizmus. Ha a kereszténység el akarta kerülni a többistenhit vádját, illetve amikor egyes keresztények úgy látták, hogy a Logosz-teológia veszélyezteti az egyistenhitet, két út állt előtte: vagy tagadnia kellett, hogy Krisztus Isten, vagy tagadnia kellett, hogy ő egy másik, az Atyától különböző Isten. Az első megoldás az

adopcionizmus (=visszatérés az alulról induló krisztológiához): Krisztus ember volt, aki úgy lett Istenné, hogy az Isten adoptálta őt. A második a modalizmus: egyetlen Isten van csak, aki különböző alakokban, módokon mutatkozik meg nekünk. Mind a kettőt monarchianizmusnak nevezik (moné arché: egyetlen elv/eredet), adopcionista illetve modalista monarchianizmusnak; monarchianizmusnak abban az értelemben, hogy mind a kettő a monoteizmust akarja megvédeni, úgy hogy csak egyetlen elvet ismer el. I. Adopcionista (dinamikus) monarchianizmus Ireneusz szerint az ebioniták azt vallják, hogy Krisztus csak ember, Mária és József fia. Theodotosz, a cserzővarga Rómában 190 k. azt hirdette, hogy Jézus egyszerű ember volt, (HE 5, 28, 6) keresztségekor száll csak rá a Lélek, vagyis Krisztus. Tanítványai azt hirdették, hogy mindig ez volt a hivatalos tanítás Rómában, csak Zefirinus pápa alatt változtatták meg. Viktor pápa elítélte őt (HE 5,28,6)

Szamoszatai Pál ellen ugyanez volt a vád (Jézusban Isten bölcsessége csak lakást vett), egy zsinat őt elítélte 268-ban Antióchiában. II. Modalista monarchianizmus Eléggé elterjedt, valószínűleg azért is, mert beépítette magába a kereszténységnek azt a két meggyőződését, hogy az Isten egy, és hogy Jézus Krisztus Isten. Lényege, hogy nem tesz megkülönböztetést Istenben Noétosz az első modalista (180 k., Szmirna), akiről tudomásunk van, Hyppolitus értesít róla. Ő hangsúlyozta az Atya és a Fiú egységét, és ennek következményeképpen azt állította, hogy az Atya testesült meg és halt meg a kereszten (=patripasszionizmus). Atya, Fiú és Szentlélek Isten arcai, illetve különböző módok, amelyeken keresztül Isten kapcsolatba lép a világgal. Különösen is hivatkozik az Újszövetség 3 versére: Jn 10,30; 14,9-10. Mindezt Noétosz a hagyományos hit védelmében teszi, nem akart külön szektát alapítani. „Azt mondja, hogy

maga Krisztus az Atya, és hogy az Atya született, szenvedett és halt meg” – írja róla Hyppolitus. Kevéssel később Rómában Praxeas szembehelyezkedik Montanosszal, és felújítja Noétosz nézeteit. Őróla nem tudunk túl sok konkrétumot Tertullianus ellene írt művéből tudjuk (Adversus Praxean, 1,5), hogy „a sátánnak két ügyéről is gondoskodott Rómában: elűzte a próféciát és bevezette az eretnekséget, elüldözte Paraklétoszt és keresztre feszítette az Atyát.” Tertullianus Carthagóban küzdött ellene, ahol – mint írja – a monarchia nevében az egyszerű emberek megrettennek, ha az oikonomiát hallják. Praxeas annyiban módosította Noétosz nézeteit, hogy őszerinte az ember Jézus nem azonos az Isten Lélekkel-Krisztussal, aki viszont azonos az Atyával; a Lélek-Atya szállt le a Test-Fiúba, aki Máriától született. Így az Atya együtt szenvedett a Fiúval Itt látszik, mennyire hasonló ez a vélemény az adopcionizmushoz.

Krisztus tehát őszerinte csak egy ember A legfontosabb személy, aki a modalizmust képviselte, Sabellius volt, aki Líbiából érkezett Rómába, ahol Callixtus pápa 220 körül elítélte. Semmilyen dokumentum nem maradt ránk tőle. Valószínűleg ő mérsékelt patripasszionizmust vallott Nehéz pontosan tudni, hogy hogyan, mert nézeteiről csak ellenfeleitől értesülünk. Epiphaniosz azt írja, hogy Sabellius az egyetlen istenségnek három cselekvési módot tulajdonított; az egyetlen Isten három arccal mutatkozik meg nekünk. Azaz, nincs megfelelés aközött, amilyen Isten és amilyenként nekünk megnyilatkozik. A nikaiai zsinat után, Sabellius neve lesz a vonatkoztatási pont, amikor a személyek közti különbség veszélyben volt. Mindazonáltal a monarchia szó hitelesen keresztény marad, ortodox értelemben használja Jusztinosz, Tertullianus stb. Ezekben az esetekben a monarchia az Atya misztériumát jelenti, aki egyetlen kezdete és eredete a Fiúnak és a

Szentléleknek. A consubstantialis (egylényegű) kifejezés pedig gyanús lesz amiatt, hogy szabellianizmust gyanítottak mögötte. Szubordinacionizmusnak (sub-ordinare: alárendelni) hívják a nikaiai zsinat előtti atyák azon teológiai tendenciáját, amely a Fiút az Atyánál alsóbbrendűnek tartja. Okai egyrészt, hogy ezek az írók az Atya és a Fiú viszonyáról az üdvtörténet keretében (oikonomia) gondolkodtak, a világhoz való viszonyukban. Platóni hatás is felfedezhető: a képmás alsóbbrendű, mint a modell. Anakronizmus viszont ennek kapcsán eretnekségről beszélni, hiszen a Nikaia előtti atyák szerepe nélkülözhetetlen a nikaiai zsinat dogmájának kifejlődéséhez, másrészt nem lehet őket megítélni egy későbbi korszak kritériumai szerint. 5.53 Tertullianus (160-225) és az üdvösségtörténet antimonarchiánus koncepciója Legfontosabb szentháromságtani műve az Adversus Praxean, ez az első spekulatív szentháromságtani mű a

teológiatörténetben, melyben polemizál a triteizmussal és a modalizmussal egyaránt. I. A monarchia Először meg kell magyaráznia Praxeas követőivel szemben, hogy nem politeista: a monarchia, azaz az egyetlen uralom gondolata nem zárja ki a Háromságot (Adv P 3,2). Aztán bemutatja, hogy az, hogy az Atyának Fia van, nem kisebbíti a hatalmát. (Adv P 4,1) A Fiú az Atya szubsztanciájából van. Nem másik Isten, aki rivális lenne Párhuzamokhoz is folyamodik annak bizonyítására, hogy a számszerűség Istenben nem szünteti meg az egységet: ld. Adv P 8,5: Isten úgy hozza létre az Igét, mint a gyökér a törzset, a forrás a folyót, a nap a sugarat. Hasonló képeket használtak az apologéták és Ireneusz. Itt azonban a montanistáktól jönnek, akik így a Lélek önálló voltát akarták hangsúlyozni. Tertullianus így megmagyarázza, hogy a személyek különbözősége az egységükhöz kötődik. Mindig együtt említi a két személy egységét és

különbözőségét (coniuncti, cohaerentes) Ezekből a képekből kiderül, hogy a Fiú, mint a sugár a napban, folyó a forrásban, mindig is létezett az Atyában, de csak az üdvtörténetben lesz látható, azaz magyarázzák a kapcsolatot aközött, ami elrejtett és ami kinyilvánult. II. Oikonomia és diszpozíció Tertullianus szinonimaként használja a dispositio/dispensatio szavakat és az oikonomiát. (ez utóbbi kifejezést a montanistáktól vette át) Azt akarja bebizonyítani a latin kifejezések használatával, hogy az oikonomia feltárja az egyetlen isteni szubsztancián belüli dispositiót, és ez a dispositio háromságos. (Adv P 2,1) Ez Tertullianus sajátossága (Adv P 9,1-3). A dispositio arra a tervre vonatkozik, amely által folyamatok, cselekedetek, személyek bizonyos módon rendeződnek. De a dispositio-nak van jelentése az immanens Szentháromság számára is: alkalmazható a kifejezés egy immanens folyamatra is, azaz egy szubsztancia

kibontakozására. Adv P 2,4: elmagyarázza, hogy az egyből származik a három: nem állagban három, hanem sorrendben (gradus), nem lényegben, hanem jellegben (species), nem hatalomban, hanem megjelenésben (forma). Így az egész Háromság az Atyától származik Amíg a Fiú és a Lélek rejtve van, nincsenek gradus-ok, és csak az egyetlen Istenről beszélünk. De amikor megjelenik a Fiú és a Lélek, akkor ők „számot hoznak létre”, és az Atya az első gradus. A gradus egy sorozat tárgyaira vonatkozik Ez az oikonomikus beszédmód persze nem lesz már aktuális, amikor az immanens háromság kerül a reflexió központjába, és nem az ad extra megnyilvánulások. A species a láthatóra vonatkozik, amely által megjelenik: a forrás és a folyó ugyanannak a vízfolyamnak a megnyilvánulásai. Tertullianus vallja az Ige öröktől való voltát, de csak az Atyától való kijövetelétől mondja őt Fiúnak. (így lesz Logosz proforikosz) Azaz, két mozzanatot

különböztet meg a Fiú eredésében: amikor az Ige mint Bölcsesség jön létre az Atyában, hogy a megvalósítandó művet gondolja, és a nemzés aktusát, amikor az Ige kibocsátódik, hogy elvégezze a teremtés művét. A bölcsesség tehát már ott volt az Atyában a teremtés előtt Beszél Tertullianus a Fiúnak az Atyától való születéséről, mint Bölcsesség: Adv P 5,4. Néhány helyen úgy beszél Tertullianus, mint majd később Áriusz. Pl hogy a bölcsesség nem örök, mert eredete van. A Szentlélek származásáról nem beszél, de kiterjeszti szisztematikusan a Lélekre azt, amit a Fiúról mond. Adv P 12,3: a Lélek a Fiúban van a Háromságon belül Tehát az Atyától meg lehet különböztetni. Amikor Krisztus a mennybe megy, akkor lehet megkülönböztetni a Fiútól. Az, hogy Tertullianus teológiájában megfelelés van az oikonomia és az immanens Szentháromság közt, félreértésekhez is vezetett. Így pl Adolf von Harnack azt állítja, hogy

az apologéták, és köztük Tertullianus a zsidó monoteizmust hellenizált triteizmussá formálták át, amelynek az oikonomia használata az ékes bizonyítéka. Azaz, kezdetben a szubsztancia egy, de különbözővé válik a Fiú és a Lélek megjelenésével. Az eredeti egység így üdvtörténeti háromsággá lesz. De a Fiú és a Lélek csak időbeli megnyilvánulások, mert az idők végén minden visszatér az eredeti egységbe. Ez tehát ismét modalizmus lenne (Azaz, Harnack szerint az immanens Szentháromságról szóló tanítás az eredeti kérügma meghamisítása.) Ennek ellene vethetjük, hogy Tertullianusnál már a teremtés kezdetén létezik a Fiú, és az oikonomia csak kinyilvánítja Isten belsejét. Tertullianusnál valóban lassan jelenik meg a Fiú örök születésének gondolata, de van erre célzás, ld. Adv P 5,2 Tertullianus, az elsőként latinul író teológus az, aki a latinból a teológia nyelvét megalkotta. 900 új szót talált ki! Ő

használja elsőként a trinitas kifejezést (Adv Prax 11,4; 12,1), a trinitas háromját meg lehet számolni (numerum sine divisione patiuntur Adv Prax 2,4). Ez azonban nem jelent separatiót: ők egyetlen dolog, unum (tres non sunt unus, sed unum – a három nem egy valaki, hanem egy valami). Ő az, aki a Nyugatot megajándékozta az ortodox formula – una substantia, tres personae – kifejezéseivel. Adv P 12,7: „a három összetartozóban egy lényeget tartok, unam substantiam in tribus cohaerentibus.” A szentháromságtan kapcsán vezeti be a persona kifejezést, amely így a nyugati kultúra része lesz. Persona kifejezés eredete: Persephoné, Phersu etruszk kifejezés (maszk) 2 pun háború idején már szerepet is jelent, illetve individuumot. Így Senecánál is A görög proszópon szó fordítása, amely a Szentírásban gyakran Isten arcát jelöli, latinul pedig a persona jelöli a személyt megjelenésében. Tertullianus azért akarja bevezetni, hogy védje az

ökonómiát a modalistáktól: azt jelöli vele, ami különböző az Istenben. A persona nála értelmes természetű, különböző egyént jelent, amelynek eltérő sajátosságai vannak; nemcsak külső megjelenést jelöl, hanem valódi létezőt. A persona kifejezéssel olyan fogalmat hozott létre, amely kapcsolatot volt képes teremteni a krisztológiával is. Gyakran és elsőként használja a substantia kifejezést is: ezzel (sztoikusoktól kölcsönözve) egy dolog alapját jelöli, amely a különféle tulajdonságok alatt létezik. Beszél az unitas substantiae-ról is. Istent corpusnak nevezi (sztoikus materializmus), a corpus az, ami létezik: Quis enim negabit Deum corpus esse, etsi Deus spiritus est? (Ki tagadhatná, hogy az Isten corpus, még akkor is, ha szellem? Adv Prax 7,8) Ami nem corpus, az az akkori közgondolkodás szerint egyáltalán nincs is. Az általa használt szubsztancia kifejezés még nem a szó végső értelmét jelenti, mivel azt állítja, hogy

az Atya a tota subtsantia, a Fiú és aztán a Lélek ebből részesedik. Még nem Nicea értelmében veszi tehát Így azt állítja Tertullianus, hogy van a personarum distinctio és egyúttal a coniunctio is, az unitas substantiae alapján. A persona tehát valami egyénit jelent, individuálisat, de a subtantián belül. Ubique teneo unam substantiam in tribus cohaerentibus Adv Prax 12,7; 18,2 Ő az első, aki Istenben beszél első, második és harmadik személyről. Az Atya a prima persona. Ettől kezdve persona és substantia a latinok számára kifejezik Istenben az egység és háromság paradoxonát. 5.54 Órigenész Az ókori egyház első komoly „dogmatikus” műve a Peri archón (De principiis). Órigenész azért fontos számunkra, mert állítja Isten anyagtalanságát, és a Fiú örök, szellemi születését. A gnosztikus anyagi emanáció-tannal szemben állítja, hogy Isten tiszta anyagtalanság: az emanációk nem anyagiak, nem osztják meg Isten lényegét. Ő

mondja ki először, hogy lehetetlen elképzelni az Atyát anélkül, hogy a Bölcsességet szülné (I, 2,2 - 52). A Bölcsesség nem úgy születik, hogy kijön Istenből a teremtéskor, hanem öröktől fogva születik, és egyszerűen azonos a Fiúval. Az, hogy a létét mástól kapja, nem jelenti azt, hogy az időben kezdett el létezni, azaz időbeli kezdete volt. (IV, 4,1 – II. köt 136) Az Atya nem létezhet a Fiú nélkül, aki az Atya igazsága és bölcsessége; nem lehet, hogy volt olyan idő, amikor nem létezett az élet, a szó, a bölcsesség – mondja. Ez fontos meggondolás lesz az ariánusok ellen. Továbbá, a Fiú születése örök A Fiú szellemi születését úgy magyarázza, hogy az úgy történik, mint ahogy az akarat születik az értelemből. (I,2,6) Az Atya öröktől fogva akarja a Fiút és megismerteti vele akaratát; a Fiú öröktől fogva ragaszkodik az Atya akaratához és azt szemléli. (Ez hasonló a plótinoszi gondolathoz, ti. hogy a

nousz nem lesz hüposztázis, csak amikor az egy felé fordul és azt szemléli. Órigenésznál azonban a Fiú továbbadja azoknak, akik nem természetes fiak, hanem kegyelemből azok.) „Ha az Üdvözítőt az Atya szünet nélkül szüli, ugyanúgy, ha birtoklod az örökbefogadás lelkét, minden tettednél, minden gondolatodnál Isten szül téged is megszakítás nélkül az Üdvözítőben. Így szülve, Isten fia leszel, aki Krisztus Jézusban szünet nélkül születik” Azaz, az ember így lehet egyre jobban Isten fiává. Ő is küzd az eretnek monarchianizmus és modalizmus ellen. Órigenész meg akarja mutatni, hogy az Atya és a Fiú miben kettő, és miben egyek; a megkülönböztetést a képmás-modell viszony alapján magyarázza. Ehhez átveszi az újplatonikus gondolatot arról, hogy aki születik, az alacsonyabb rendű a szülőnél és hasonlít rá. Az Úr az Isten Jóságának képe, de nem az önmagában-jóság. (ld Jézus mondatát ennek bizonyítására:

„Miért hívsz engem jónak? Csak Isten a jó.”) A kép alacsonyabb rendű, mint a modell, aki befogad, kisebb, mint aki ad. (PA I,2,13 - 68) Ez a modell-képmás paradigma, ti hogy a Fiú és az Atya különböznek, jónak tűnik a modalizmus visszautasítására. Ez szubordinacionista gondolkodás, de Órigenész mindig a teremtmények viszonylatában beszél a Fiúról. Órigenész az első, aki részletesebben értekezik a Szentlélekről. A Lélek csatlakozik a Háromság első két személyéhez, de eredetének kérdése nyitva marad: natus vagy innatus.(született vagy születetlen) Istenségének bizonyítéka Órigenész szerint a keresztelési formula, ahol az Atyával és a Fiúval együtt szerepel. Jn 1,3 alapján („minden általa lett”) azt mondja, hogy ez vonatkozik a Lélekre is, de ő felsőbbrendű minden másnál, ami a Logosz által lett. A Lelket nem nevezhetjük Fiúnak, mert egyedül a Logosz természet szerinti Fiú, a Léleknek a Fiú közvetítésére

van szüksége, hogy létezzen. Ezt saját hasznukra fordítják majd az ariánusok. Órigenész beszél Triászról, sőt három hüposztázisról is. Ekkor még uszia, hüposztázis és hüpokeimenon jelentései szinte egyformák. Egyszerűen azt jelzik, ami konkrét valóság, a gondolatival szemben. Az Atya és a Fiú egysége nem tiszta még teljesen, egy ízben morális egységet állít pusztán, de máskor kifejti, hogy ketten egy Istent alkotnak. Órigenésztől kezdve a görög gondolkodás a pluralitásból indul el, a személyektől önmagukban, szemben a latinnal, melyet Tertullianus alapozott meg, aki a hármat az Atyától, az alap-szubsztanciától mutatja be. Így a latin teológia inkább az egységből fog kiindulni. Problematikus lesz, hogy a görög hüposztázis kifejezést latinban a substantia-val adják vissza, ami szintén azt jelenti, „ami alatta van”. De Órigenésznél ez azt jelöli, ami Istenben három, míg Tertullianusnál azt, ami egy