Művészet | Művészettörténet » Romantika

Romantika A korszakolás és a meghatározás problémái A romantika nehezen definiálható; a kutatói megegyeznek abban, hogy a 18. század végétõl a 19. század utolsó harmadáig, végéig tart Együtt él a késõbarokk, a szentimentalista, a rokokó, a klasszicista, a biedermeier, a realista, a naturalista és a "modern" (a 19.század második felében jelentkezõ) irányzatokkal. Az irányzat "belsõ" szakaszolása: 1. Az elõromantika vagy preromantika: 1760-as évektõl a 18 század végéig, 19 század elsõ negyedéig. 2. A klasszicizmussal megbirkózó romantika szakasza: a 19 század elejétõl a 19 század elsõ harmadáig. (A romantikus szerzõk ekkor voltak legaktívabbak az elméletírás területén) 3. A realizmussal együtt élõ romantika szakasza: az 1830-as évektõl a század feléig, második harmadáig. (Érdekes, hogy szemben a korábbi idõszakkal, a realizmustól "nem féltek" annyira, sõt akadtak olyan romantikusok, akik

magukat realistáknak tartották {és olyan realisták, akik a romantikus eszköztárból is merítettek}). 4. Az ún "utó-romantika": a század végéig (jobbára Kelet-Európára jellemzõen) Ez az idõszak ismét sok elméleti munkát eredményezett, fõleg irodalomtörténeti értelemben. A romantika fogalmát a kortársak is, az utókor is megpróbálta értelmezni. Különbözõ meghatározásaik megegyeznek abban, hogy ez a korszak a szabadversenyes kapitalizmus kialakulása, virágzása és válsága, amely egybeesik a nemzetállamok és az alkotmányos demokráciák létrejöttével. Maga a név a francia roman (regény) és az angol romantic (regényes) szóból eredeztethetõ. A kortárs Victor Hugo Cromwell címû drámájának elõszavában így adja meg a jelentését: "A romantika irodalmi liberalizmus". Az 1960-as években E Fischer osztrák irodalomtörténész (Lukács Györgyre és a materialista esztétika Arisztotelészig visszanyúló

hagyományaira támaszkodva) így fogalmazta meg a romantika lényegét: "A keletkezõ kapitalista társadalom ellentmondásainak a kispolgári tudatban filozófiai és mûvészeti síkon tükrözõdõ vetülete." Volt idõszak, amelyben az irodalomtörténészek a romantikának azt a vonását erõsítették föl, hogy a középkor és a gótika felé fordul vissza. Máskor pedig az irányzatot, az alkotókat és a mûveket két csoportba sorolták: pozitív vagy aktív romantikának tartották azokat, amelyek a "haladó" ideológiák szolgálatába szegõdtek, negatív vagy passzív romantikának azokat, amelyek "retrográd", a "haladással szembeforduló" nézeteket szólaltattak meg. A romantika eszmei háttere A romantikusok gondolkodására az eklektikusság a legtalálóbb kifejezés. Legtöbbjüket megérintette a felvilágosodás valamilyen áramlata (lásd harmadikos tankönyv!), de soha nem tételesen. Mindenesetre hittek az eszmék,

a szavak erejében - talán jobban, mint a múlt század "filozófusai". A központi ideológia a liberalizmus (szabadelvûség, szabadság-elvûség) volt. Az eszmei irányzatot meglehetõsen nehéz értelmezni: jelentette a verseny, a vállalkozás szabadságát, a törvény elõtti egyenlõséget, korlátozott képviseleti demokráciát, a sajtó szabadságát, az ún. emberi szabadságjogok tiszteletben tartását (lásd még az USA, és Franciaország forradalmának történelme). Érdekes módon belefértek az angol közgazdaságtan elméletei is. (!Nota bene: a francia forradalom hármas jelszava: Szabadság, Egyenlõség, Testvériség nem igazán ezt a célt jelölte ki a polgári utópiájában.) Fõleg Kelet-Európában volt igen nagy hatású a nemzeti gondolat, a nacionalizmus. Elsõsorban a francia megszállás és befolyás ellensúlyozására alakult ki ez a sehol nem rendszerezett ideológia. A herderi kultúrnemzet-felfogás állt a középpontjában, s

már kialakulásakor volt egy olyan jellemzõje, amely a deformálódás lehetõségét hordozta magában: mindig valamilyen elnyomó nemzettel szembefordulva próbálta önmagát definiálni. Így természetesen adva volt a nemzeti büszkeség hirdetése, amely összekapcsolódhatott a nemzethalál-fenyegetés agressziójával. Nehéz a különbözõ népek nacionalizmusát kellõ kritikával vagy anélkül szemlélni. Úgy tûnik, Illyés Gyula kifejezése a legpontosabb: a nacionalizmus akkor jó és szükséges, amikor nemzeti érdeket véd; s akkor hibáztatható és rossz, ha nemzeti érdeket sért (akár másokét is). Sajnos, a kelet-európai népek történelmében az 1840-es évek óta a történelemfelfogás egyik meghatározó súlypontja a nacionalizmus, amely gyakran sovinizmusba és irredentizmusba fordul. Ennek egyik megjelenési formája a nemzetiségi kérdés: mit kezdjen az ún. államalkotó nemzet az állam (és az elképzelt állam) területén élõ más

nyelvû, más kultúrájú népcsoportokkal. Igen jelentõs a különféle ún. kispolgári és korai szocializmusok hatása A kapitalista változás következtében lesüllyedõ kispolgárság, a társadalomba beilleszkedni nem tudó és nem akaró értelmiség és a megkapaszkodni nem tudó parasztság korábbi jogainak visszaszerzését és/vagy leendõ biztosítását (kistulajdon, egyenlõ esélyek, az államhatalom humanitása) a szocialista nézetekben találta meg. Ezek a nézetek a vallásos mozgalomtól (Saint-Simon, Lamennais) a közgazdász és karitatív eszméken túl (Owen, Bentham, Proudhon, Louis Blanc) az anarchista nézetekig (Blanqui, Bakunyin), sõt a regényes utópiáig (Cabet, Fourrier) terjedtek. Egyszerre voltak republikánusok, radikálisok és plebejusok A romantikusok számára a legfõbb problémát az jelentette, hogy ellentétbe került a polgári társadalom utópiája (felvilágosodás) és a létezõ állapot (akár a feudális társadalom és

gazdaság, akár a kapitalista) gyakorlata. A mûvekben és elméleti munkákban tetten érhetõ újat akarás már nem csupán a létezõ valóság megjavítását kívánta elérni, hanem sok esetben a létezõ kapitalizmust igazoló eszméket kívánta megcáfolni és helyettesíteni. A romantika általános jellemzõi Esztétikai nézetei Esztétikai nézetei ellentmondásosak, ugyanis szemben áll a klasszicizmussal (lásd Lessing), fölrúgja a merev szabályokat, a zárt formákat; ezzel szemben a szerves formát hirdeti (mûfajok keveredése, ha ezt követeli a tartalom) és egyéniségkultusz. Újraértékeli az esztétikai értékkategóriákat és módosítja azoknak egymáshoz való viszonyát. De hasonlóan a klasszicizmushoz didaktikai jelentõséget tulajdonít a mûvészeteknek. Ugyanis azzal, hogy megszünteti a kultúra kettõsségét (elit- és tömegkultúra összemosása), és azzal, hogy a nemzeti, a történelmi múltat állítja elõtérbe ideológiai,

politikai célokat visz be az irodalomba, a mûvészetekbe (a romantika majd minden nép irodalmában szorosan kapcsolódik a népiességhez, és a nemzeti kultúrához). Különösen KeletEurópában fordul elõ, hogy a romantika "akadémizálódik" (az alkotót is, a befogadót is kötõ szabály- és normarendszerré válik). Irodalmi jellemzõk A szubjektivitás és a líraiság alapján szemben áll a klasszicizmussal, a nemzetté formált közönséghez való kapcsolódása miatt minden olyan irányzattal, amely valamilyen okból elzárkózott a tömegektõl. A líraiság a felfokozott közlési vágyban is megnyilatkozik A konvencionalitás elvetése, a fantázia korlátlan uralma, az új embereszmény szólal meg a romantikus mûvekben. A romantikus festõiség inkább vizionális: a részletek emberfölötti méretûvé nagyításával mozgatásával szuggesztív hatást ér el, életérzést akar kifejezni. A különbözõ, egymásból sarjadzó képzeletkörök

elágazásai nyelvbontó és nyelvteremtõ gesztusokkal járnak. Az új teremtésû szavak, az állandósuló összetételek, de még az alkalmi kapcsolatok is máig élnek a nyelvünkben. A romantikára jellemzõ az ellentétek halmozása, az ellentétes világmegragadás: ezzel is a teljes átélésre törekednek. Nagy szerepet kap az akusztikai hatás elérése is A retorikus szerkesztés az érzelmi befolyásolás egyik eszköze (pl. Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban bevezetése vagy Petõfi Sándor: Nemzeti dal). A romantikus körmondat a lelki folyamatok visszaadására is alkalmassá vált. A romantikus stílus hosszú uralma olyan életmûveket teremtett, amelyekben az általános jegyek nem csupán egyénítetté váltak, hanem ezek az életmûvek példaként az általánosítást is erõsítették. Bár a romantikus stílusirányzat nem tudott elszakadni a szemléletében rejtezõ ideologizáltságtól - ezért is vált túlhaladottá -, de a stílusirányzat

mûvei az egységes nemzeti nyelv klasszikus darabjaivá váltak, s mint ilyenek: mai nyelvünknek legrégebbi alapját alkotják