Gazdasági Ismeretek | Humánerőforrás-menedzsment » Jáka József - A rendszerváltás után hova tűnt 1.000.000 munkavállaló?

Jáka József Nyíregyházi Főiskola Levelező II D A rendszerváltás után hova tűnt 1.000000 munkavállaló? Olyan világban élünk, ahol a termelés, a foglalkoztatás és a jövedelem közötti kapcsolat mind lazábbá válik, az egyre csökkenő létszámú aktív dolgozó népesség forrásainak mind számottevőbb részét kénytelen arra fordítani, hogy eltartsa azokat, akik még, illetve már nem dolgoznak, valamint azokat is, akik soha nem, vagy csak ‘ideig-óráig’ fognak dolgozni. Robert Castelt idézve: “A munkanélküliség nem a munkaviszony szövetében támadt ‘szakadás’, melyet be lehetne foltozni. Kezd világossá válni, hogy az alkalmaztatás biztonságvesztése és a munkanélküliség a modernizáció jelenlegi dinamikájának szerves része. Mindkettő szükségszerű következménye a foglalkoztatás új strukturálódási módjainak; árnyoldala az ipari szerkezetváltásoknak és a versenyképességért vívott küzdelemnek - s ez az

árnyék bizony nagyon sokak életére rávetül.” (R Castel, 1998:364) Változások a munkaerőpiacon és a jövedelmi viszonyokban A munkaerőpiac trendjei A rendszerváltás előtt, amikor munka kötelező volt a munkanélkülieket a Btk. alapján közveszélyes munkakerüléssel büntették akkor a foglalkoztatottak 5.2 millió fő volt, a spontán privatizáció hatására ez a létszám 5 millió fő alá csökkent. A vizsgált időszak amelyről a statisztikai adatok ismertek az 1990-2000-ig terjedő tíz év. A népesség száma összességében 283 ezerrel csökkent miközben a munkavállalási korúaké 160 ezerrel gyarapodott. Ebben egyfelől demográfiai folyamatok játszottak szerepet, másfelől a nyugdíjkorhatár fokozatos növekedése (2009-ben egységesen a 62. életév lesz). Az ismert gazdasági folyamatok következtében 1997-ig a foglalkoztatottak létszáma drasztikusan csökkent. Ez a folyamat főként 1990 és 1993 között következett be, ebben az

időszakban mintegy 1 millió 200 ezer munkavállaló vesztette el munkahelyét. 1997-től a létszámveszteség folyamata megállt, sőt foglalkoztatottságbővülés regisztrálható (11 ábra) Esetünkben a fő kérdés, hogy a nem-foglalkoztatottak köre honnan rekrutálódott, mivel az e csoportba tartozók többsége elvesztett munkajövedelmét a jóléti rendszerekből pótolja vissza. Szociológiai értelemben a munkahely-vesztés és a tartós munkanélküli lét lényegesebb dimenziói között előkelő helyen állnak a demográfiai (nem, kor), valamint az iskolázottsági okok. A KSH Munkaerő-felmérés adatai alapján megállapítható, hogy a nők foglalkoztatottsági helyzete kevésbé romlott, mint a férfiaké, illetve jellemző a fiatalok (24 éven aluliak) nagyfokú inaktivitása (nem-tanuló, eltartott, illetve munkanélküli), és az idősebb korosztály munkaerőpiacról való (végleges) kiszorulása. Az iskolázottság tekintetében pedig fordított

korreláció figyelhető meg minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál kisebb esélye van arra, hogy munkanélkülivé váljon. Az iskolázottsági szint kitüntetett szerepét más kutatási adatok is igazolják (vö. Tóth I Gy – Sik E 1996, 1997, 1998, valamint Szivós P – Tóth I Gy. 1999, 2000) Az adatok alapján egyértelmű, hogy a társadalmi pozíciót és ezzel 1 együtt az életminőséget meghatározó dimenziók, valamint az iskolázottsági mutató abban az értelemben konzisztensek egymással, hogy ahol alacsony az iskolázottsági szint, ott általában alacsony jövedelmi helyzettel, kedvezőtlen települési adottságokkal, rossz munkaerőpiaci státusszal, nagycsaláddal találkozunk. Ennek megfelelően az esetek többségében az iskolai végzettség egy sor, a társadalmi és munkaerőpiaci helyzet szempontjából jelentős változó értékét is ‘magában hordozza’, amihez nyugodtan hozzátehetjük, hogy a vagyon koncentrálódása

vonatkozásában is első helyen áll az iskolai végzettség és a foglalkozási pozíció. A foglalkoztatottak létszámának alakulása 0 Foglalkoztatottakb) Nem-foglalkoztatottak 9,3 7,6 199 4 459 8,7 135 2,9 199 370 236 7 8,0 1,2 199 372 250 9 8,9 2,9 199 379 236 00 77,0 74,5 20 38 23 Ebből: Regisztrált munkanélküliek Gyesen, gyeden lévők 24,2 1 7 Gyet-ben részesülők Tanulók Nyugdíjasok Egyéb inaktívak Nem-foglalkoztatottak aránya, munkavállalási korú népesség=100 6 3 9 244, 6 632, 254, 5 1 477, 247, 1 0 404, 244, 4,5 3,3 - 24,1 48,1 55,9 ,8 531, 615, 674, 687, 9 263, 7 281, 5 22,8 437, 398, 38,9 8 2 5 504, 549, 40,7 1 4 4 535, 436, 38,6 9,7 8,6 4,6 ,3 40 24 53 69 56 40 38 a)1997. Január 1-től a nők esetében a munkavállalási kor felső határa 54 évről 55 évre, 1999. elejétől pedig 56 évre emelkedett A férfi népességből 1997-ig a 15-59 évesek számítottak munkavállalási korúnak, 1998.

évtől pedig a 60 életévüket betöltöttek. Forrás: A nemzetgazdaság munkaerőmérlege 2000. január 1, KSH, 2000 Táblázatból lehet követni, hogyan változott azoknak a státusza, megélhetési lehetőségei, akik kikerültek a foglalkoztatottak közül. A ‘nem-foglalkoztatottak’ két 2 nagy csoportját a munkavállalási korú inaktívak (szülői ellátást kapók, tanulók, nyugdíjasok, háztartásbeliek), és a gazdaságilag aktívak közé tartozó munkanélküliek teszik ki. Az első csoportnak nagyrészt nincsenek, vagy meglehetősen lazák a munkaerőpiaci kapcsolatai, a másodiknak viszont - a munkaerőpiacon jelenlévő, munkára képes és munkára kész emberek a tagjai. Az 1991 és 2000 közötti időszakban a nem-foglalkoztatottak számaránya majdnem 16 százalékponttal, több mint 1 millió fővel nőtt. A negatív csúcs 1997-ben volt, ekkor a munkavállalási korú népesség munkaerő-kapacitásának kihasználatlansága 41 százalékra

növekedett. Azóta ez az arány csökkent, 2000-re 38 százalékra esett vissza – Az 1993-as és az 1994-es év kivételével, minden évben a tanulók létszáma a legjelentősebb: az időszak elején negyede, majd harmada az összes nemfoglalkoztatottnak. Ennek indokai éppúgy visszavezethetők a demográfiai ‘boom’-ra, mint az oktatási rendszer szerkezetének változására (a középszintű oktatás expanziójára, a felsőoktatásba kerülő tanulók számának emelkedésére). – 1993-ban és 1994-ben a regisztrált munkanélküliek száma volt a legnagyobb, 2000-re viszont közel annyian voltak, mint ‘egyéb inaktívak’, azaz számuk az elmúlt hat évben gyorsabban, majd egyre lassabban mérséklődött, miközben az ‘egyéb inaktívak’ létszámának erőteljes növekedése még néhány évig folytatódott, csak 1997ben állt meg, és kezdett csökkenni. Az utóbbiak között, valószínűleg találunk olyanokat, akik hozzájutnak valamilyen szociális

ellátáshoz és olyanokat is, akiknek nincs saját jövedelmük. – A gyesen-gyeden lévők létszáma összességében enyhén növekedett, miközben az élveszületések száma folyamatosan csökkent. Egyre több nő választotta a ‘főállású anya’ státuszt (a gyermeknevelési támogatást), így szüneteltetve munkaerőpiaci ‘tagságát’. – A munkavállalási korban történő nyugdíjazások száma jelentősen és az egész időszakot jellemezve növekedett, létszámuk több mint kétszeresére emelkedett. A nyugdíjazottak számának változása mögött bizonyára meghúzódik a lakosság rossz egészségi állapota is, de e trendet a munkaerőpiaci viszonyok átalakulása is jelentősen befolyásolta. A nem-foglalkoztatottak összetételének változása szempontjából fordulópontot jelentett az 1993. év Addig a munkahelyüket elvesztő emberek többsége munkanélküli lett, azaz a munkavállalási korúak nagyrészt még a munkaerőpiacon maradtak,

csökkent az inaktívak aránya. 1994 és 1997 között ez a tendencia megfordult, a munkanélküliek aránya visszaesett, a szülői ellátást kapók (gyesen, gyeden lévők, gyet-ben részesülők), a tanulók és a nyugdíjasok százalékos megoszlása stabilizálódott, míg emelkedett az ‘egyéb inaktívaknak’ a nem-foglalkoztatottakon belüli részesedése, elérte az 1990-es szintet. (Miközben az egész sokaság, a nem foglalkoztatottak létszáma a korábbinak másfél-kétszeresére nőtt.) 1997 után a szülői ellátások részaránya lényegében nem módosult. Változott viszont a nyugdíjasoknak és az ’egyéb inaktívaknak’ az alapsokaságon belüli részesedése. Előbbinél növekedést, utóbbi esetben csökkenést regisztrálhatunk 3 Összességében megállapítható, hogy 1993-ig a munkahelyüket elvesztő emberek számottevő része bent maradt a munkaerőpiacon. Ezután a helyzet változott, hiszen 1999-ig mind a munkanélküliek, mind a

foglalkoztatottak száma zsugorodott, ami azt jelentette, hogy a munka nélkül lévők döntő hányada elhagyta a munkaerőpiacot. Az adatokból úgy tűnik, hogy ez a kilépés tartós, sok esetben végleges, mivel a szülői ellátások mellett inkább az idő előtti nyugdíjazás, illetve a háztartásba való visszatérés volt a jellemző. Forrás: Internet A fentiekből látszik, hogy a munkanélküli nincs teljesen megfogalmazva, mivel Magyarországon munkanélküliség a KSH 2004. január 9-i adata alapján 56% Ki a munkanélküli? A munkanélküliség, mint tömeges társadalmi jelenség csak a kapitalizmus uralkodó termelési formává válása óta létezik a világon. A munkanélküliség ugyanis a munkaerőnek a bérmunkás voltával függ össze. A munkanélküli olyan bérmunkás, aki szándéka ellenére nem dolgozhat, és ezért nem juthat munkabérhez. Hogy valaki bérmunkás, az azt jelenti, hogy megélhetésének alapvető forrása az a jövedelem, amit

munkabérként élvez. Ha nem jut munkához, akkor csak csekély lehetősége van arra, hogy a munkabér hiányából fakadó veszteségét valamilyen más munkavégzés révén, a megtakarításainak felhasználásával vagy fogyasztási szintjének csökkentésével ellensúlyozni tudja. A bérmunkás arra rendezkedett be, hogy munkát vállalva jövedelemhez jusson, és ennek elköltésével megvegye mindazokat a fogyasztási cikkeket, amelyekre szüksége van. Ha nem képes munkát vállalni, akkor csak nagyon rövid ideig tudja saját erejéből fenntartani magát, hiszen a létfenntartás egyéb (nem bérmunkán alapuló) formáival már minden kapcsolata megszűnt. A bérmunkás nem rendelkezik saját tulajdonú földdel, ingatlan bérbeadásából szerzett jövedelemmel vagy más alternatív jövedelemforrással. A bérmunkásnak alapvetően a munkabéréből kell megélnie. A bérmunkás nemcsak anyagilag van veszélyeztetve, amikor munkanélküli, hanem életének minden

oldalú alapzata (életmódja, emberi kapcsolatai, önképe stb.) inog meg, ha a számára egyedül lehetséges társadalmi önreprodukálás lehetetlenül. A munka elveszítése nemcsak szélsőséges gazdasági nyomorral fenyegeti, hanem életének normális, megszokott folyását is megszakítja, egész identitását felbomlással fenyegeti. A statisztikai definíció szerint azok számítanak munkanélkülinek, akiknek (a) nincs munkájuk, (b) aktívan keresnek munkát, és (c) munkába is tudnának állni. Ez a 4 hármas kritérium az egyén munkanélkülinek minősítését láthatólag nem köti semmilyen intézményes vagy jogi feltételhez, kizárólag az egyén helyzetét és munkakereséssel összefüggő magatartását veszi alapul. Az (a) kritérium szerint a foglalkoztatottság és a munkanélküliség egymást kölcsönösen kizáró állapotok. A munkakeresés (b) kritériuma szerint csak olyan személy minősülhet munkanélkülinek, aki meghatározott időszakon

belül konkrét lépéseket tesz azért, hogy munkát találjon. A munkanélkülinek minősítés (c) pontban említett harmadik kritériuma szerint csak olyanok tekinthetők munkanélkülinek, akik, ha felajánlanának nekik állást, haladéktalanul vagy rövid időn belül munkába tudnának állni. Ez az úgynevezett készenléti vagy „rendelkezésre állási” kritérium. A munkanélküliekről való gondoskodás és gondolkodás történetéből Röviden arról, hogy hogyan jutott el a munkanélküliség problémája a mai fénykoráig, milyen formákat öltött a munkanélküliség a XX. Század előtt, és hogyan reagáltak rá az egyes társadalmak és kormányok. A kapitalizmus előtt a bérmunka és a munkanélküliség csak marginális jelentőségűek voltak. Bár nem volt modern értelemben vett munkanélküliségi-kérdés, mégis törődni kellett azokkal, akik nem dolgoztak. Voltak például koldusok és egyéb szegények is – méghozzá szép számban. A

középkori keresztény felfogás szerint a szegények az Úr gyermekei, ezért alamizsnát nyújtottak részükre. A késő középkorban „munkaházakat” hoztak létre, amelyekben a szegények munkához, jövedelemhez juthattak. A XVII És a XVIII században – a kapitalizmus megerősödésével – NyugatEurópában kezdett megváltozni a munkával, illetve a munkátlansággal kapcsolatos társadalmi attitűd. A munkátlansághoz fűződő középkori morális elítélést (a dologtalanság bűn) kezdte felváltani egy olyan meggyőződés, hogy a munkátlanság gazdasági veszteséget okoz az egyénnek és a társadalomnak. A koldusokat és dologtalanokat antiszociálisnak bélyegezték, nemcsak azért, mert természetellenesnek tartották azt, ha valaki nem akar serénykedés révén saját anyagi helyzetén javítani, hanem azért is, mert úgy vélték, hogy aki nem dolgozik, az másokon élősködik. Akik nem termelnek, azok nem növelik a nemzet gazdagságát, ha koldulnak

vagy rabolnak, csökkentik azt. A XVII Századtól fokozatosan megpróbálták államilag munkára szorítani a munkátlanokat, vagy ha ez nem ment, akkor megpróbáltak valahogy megszabadulni tőlük. Az államok és a magánszemélyek sorra alapították az újabb 5 munkaházakat, annak a meggyőződésnek a nyomán, hogy nem elég az embereket munkára szorítani, hanem a munkafeltételeket is biztosítani kell számukra. A XVIII. században az ipari forradalom után a bérmunkás lét válik a munkavégzők alapvető létformájává, a munkanélküliség tömeges és gyakori tünetévé válik annak, hogy a tőkés piacgazdaság eluralja a gazdaság és a társadalom legfontosabb régióit. Ebben az időben jelennek meg az első átfogó szisztematikus közgazdasági elméletek. Adam Smith klasszikus közgazdasági elemzései arra a következtetésre jutnak, hogy a gazdaság egészsége szempontjából a legfontosabb a szabadon, minden külső beavatkozástól érintetlenül

működő piaci mechanizmus létezése. A piac spontán folyamatai – láthatatlan kézként – elrendezik az egyéni gazdasági döntéseket, és olyan harmóniát hoznak létre, amelyben az egyének és a gazdaság egésze egyaránt előnyökhöz jut. Sem Smith, sem pedig Ricardo, Malthus és a többi klasszikus közgazdász elmélete nem hagyott helyet annak a lehetőségnek, hogy a nagyarányú munkanélküliség kialakulhasson. A piac szerintük automatikusan tisztul; ha létre is jöhet munkanélküliség a kereslet és a kínálat egymást formálása révén, a felkínált munkahelyek és a keresett munkahelyek száma és szerkezete is összhangba kerül a piaci mechanizmusok által, és így nagyarányú és tartós munkanélküliség nem lehetséges. Azt állították, hogy nincs szükség a gazdaság előrehaladásához több emberre, az egyének hibás döntéséből következik, és nem a társadalom egészének jellegéből adódik a munkanélküliség. A klasszikus

felfogásban nem kell az államnak törekedni a munkanélküliség csökkentésére, az egyének előbb-utóbb belátják, hogy el kell vállalják a piacon felkínált munkaalkalmakat. Ahogy a kapitalizálódás haladt előre, a régi és az új rend közötti feszítő erők egyre növekedtek. A feudális gazdaság kezdett lassan kapitalistává alakulni, megjelentek a gazdasági válságok, ezekkel együtt a modern szektorban dolgozók tömegei veszítették el állásukat. A visszafelé tekintő romantikus antikapitalizmus egyik jellegzetes képviselője volt a svájci Simon de Sismondi, sürgeti az állam gazdasági beavatkozását, ami „szükséges azért, nehogy emberek feláldoztassanak egy gazdaság haladásának, amelyből nekik nem lesz semmi hasznuk”. Sismondi szerint az egyéni érdek helyébe a testületi érdeket kellene állítani. A tőkéseket is céhekhez hasonló testületekbe kívánta szervezni, a testületeknek lett volna a feladata, hogy a

munkaképtelenekről és a munkanélküliekről gondoskodjanak. 6 Ugyanakkor Marx szerint a munkás a „tőke tartozéka”. A munkavégző vérmunkás, a munkanélküli, pedig a munkalehetőségét elvesztő bérmunkás, aki így megélhetés nélkül maradt. Marx a tőkés gazdaság szükségszerű kellékének tekintette a munkanélküliség létezését. A szisztéma nem létezhet a munkanélküliek „tartalék serege” nélkül. Tehát a „a munkásnépesség az önmaga által termelt tőkefelhalmozással együtt növekvő terjedelemben termeli azokat az eszközöket, amelyek őt, magát viszonylag létszámfelettivé teszik. A tőkés termelési mód sajátságos népesedési törvénye ez, ”. Marx következtetései azonban a korszak közgondolkodásának főáramán kívül estek. A XIX Század közgazdászai vagy csak mint szegényproblémát fogták fel a munkanélküliséget, és nem a gazdaság szerves velejárójaként tekintették, vagy – mint a klasszikus

közgazdák – gazdaságilag nem tartották lehetségesnek a nagyarányú és tartós munkanélküliség létezését egy szabad piaci rendszerben, ha pedig mégis azt tapasztalták, hogy egyes helyeken és időszakokban a munkanélküliség tartósan és nagy arányban létezik, akkor ezt épp a nem eléggé szabad piacnak, a hibás állami vagy egyéb piaczavaró beavatkozásnak tudták be. A neoklasszikus felfogás és a keynesi fordulat A század első harmadának közgazdasági gondolkodását, az úgynevezett neoklasszikus elméletet az határozta meg, hogy a legtöbben fenntartás nélkül hittek a piac öntisztuló képességében, úgy gondolták, hogy a munkahelyek iránti kereslet a bérmunkások részéről – kisebb-nagyobb átmeneti illeszkedési nehézségeken át ugyan, de – találkozik a bérmunkások iránti kereslettel. Ha a munkaerőpiacon a kereslet és a kínálat a piaci mechanizmusok révén illeszkedik egymáshoz, akkor természetesen nem jöhet létre

tartós és nagy tömegű munkanélküliség a gazdaságban. Ezen uralkodó elmélet szerint is fennáll annak lehetősége, hogy átmenetileg a munkaerő piaci kereslet és kínálat nem esik egybe, ez azonban olyan jelenség, amely a piac automatikus tisztulási folyamatában felszámolódik. A neoklasszikus elmélet nemcsak a munkaerőpiac, hanem általában az egész gazdaság kapcsán is azt állította, hogy a leghatékonyabb fejlődési mechanizmus a tiszta piaci mechanizmus, amelyben ugyan rövidtávon állandóan feszültségek vannak (a kereslet és a kínálat soha nem fedi pontosan egymást), hosszú távon azonban – mintegy a „láthatatlan kéz” segítségével – minden elrendeződik. Az elmélet gazdaságpolitikai következménye az volt, hogy az állam igyekezett a lehető legteljesebb mértékben kivonulni a gazdasági életből, és 7 aktivitását a szabad verseny, a zavartalan piac keretfeltételeinek biztosítására összpontosította. A

valóság aztán az 1929–33-as világgazdasági válság képében olyan kendőzetlen brutalitással húzta keresztül a neoklasszikus elmélet harmonikus tételeit, hogy feltétlenül új közgazdasági paradigmát kellett kimunkálni, ahelyett hogy a meglévő modellekbe próbálták volna belegyömöszölni a valóságot. Az új idők új elméletét John Maynard Keynes 1936-os „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete” című könyve fogalmazta meg átfogó igénnyel. Keynes véleménye szerint egyáltalán nincs garancia arra, hogy a spontán piaci folyamatok révén, a munkaerőpiacon a kereslet és a kínálat egybeessen. Nem biztos, hogy az állást keresőket a gazdaságban foglalkoztatni akarják vagy tudják a vállalkozók, nagyon is lehetséges – és ezt a napi tapasztalat igazolja –, hogy kényszerű munkanélküliség alakul ki. A neoklasszikusok ábrázolásában a munkabérek csökkenése (a munkaerő túlkínálata, azaz

munkanélküliség esetén) egy idő után olyan olcsóvá teszi a vállalkozóknak a munkaerő foglalkoztatását, hogy automatikusan egyre több embert fognak alkalmazni, és így a kereslet – kínálat egyensúlytalanság a piacon az ármechanizmuson keresztül állandóan megszűnik, az árak és a piac a teljes foglalkoztatás irányába tereli a folyamatokat. Keynes bebizonyította, hogy a munkaadók alapvetően nem a szerint foglalkoztatnak több vagy kevesebb embert, hogy milyen alacsonyak vagy magasak a munkabérek, kisebbek vagy nagyobbak a bérköltségek, hanem alapvetően az befolyásolja a vállalkozók viselkedését, hogy mennyire látják garantáltnak a foglalkoztatottak számának bővítésével, a beruházások növelésével – általában a termelés fokozásával – emelkedő termékeik értékesítését. Vagyis a tőkés csak akkor kezdi el a foglalkoztatottak számát és az így felmerülő költségeket kalkulálni, ha egy ennél sokkal alapvetőbb

döntést már meghozott: érdemes-e a termelést növelni, lesz-e a megtermelt termékeknek kereslete a piacon. Keynes szerint a munkanélküliség nemcsak átmeneti és szűk körre kiterjedő formában valósulhat meg a gazdaságban (mint a strukturális és a frikcionális munkanélküliség a neoklasszikusok ábrázolásában), hanem tartós és tömegeket magával sodró nagy munkanélküliség keletkezhet, sőt Keynes szerint szükségszerűen keletkezik is a spontán tőkés piacgazdaságban. Keynesnek ugyanakkor nincs kétsége afelől, hogy a mély gazdasági válság és a hatalmas arányú munkanélküliség a teljesen magára hagyott piacon nem örökké tartó állapot. Hosszú távon végül is a piaci erők képesek arra, hogy 8 korrekciós hatásukat érvényesíteni tudják, és a gazdaság lassan kimozdul a válságból, elkezdődik az állótőkék megújítása, nő a kereslet, nő a termelés és emelkedik a foglalkoztatási szint. Ez azonban csak nagyon

lassan, nagyon mély és elnyúló válságperiódus nyomán, hosszú távon következhet be. Ez a hosszú táv azonban elviselhetetlen terheket ró az egyes emberre, a gazdaság egészére, a társadalomra és a politikai rendszerre. Ezekért a szenvedésekért senkit nem fog kárpótolni a hosszú távon beálló fellendülés. Keynes gazdaságpolitikai végkövetkeztetése az, hogy „életbevágóan fontos, hogy bizonyos mértékben központilag ellenőrizzenek olyan folyamatokat, amelyeket ma általában egyéni kezdeményezés irányít”. A keynesi elképzelések szükségessé és lehetségessé teszik az állami beavatkozást a munkaerőpiacon, hogy a munkanélküliség szintjét alacsonyan lehessen tartani. A munkanélküliség azonban Keynes szerint sem küszöbölhető ki teljesen a fejlődőben lévő gazdaságokból. Mindig vannak olyanok, „akik nem tudnak elég gyorsan alkalmazkodni a munkaerő-kereslet szerkezeti változásaihoz, ezért elvesztik munkájukat, illetve

munka nélkül vannak”. Munkanélküliség jön létre, „ha téves előrelátás vagy közvetlen keresetváltozás folytán nincs egyensúly a specializált erőforrások viszonylagos mennyiségei között, ha az előre nem látott változásokhoz való alkalmazkodás késedelemmel jár, ha az egyik munkahelyről a másikra való átálláshoz bizonyos idő szükséges; s ezért nem statikus társadalomban a munkaerő egy része mindig munkahely közötti munkanélküliség állapotában van”. A harmincas évek közepétől kezdve a gyakorlati gazdaságpolitikusok elkezdték a Keynes által használt gyógyszerekkel kezelni a beteg gazdaságot, és a II. világháború után az összes fejlett ország gazdaságpolitikáját a keynesi elvek alapozták meg. A század ötvenes és hatvanas éveiben Keynes gondolatai mindenki által szentként tisztelt közgazdasági alapigazságoknak számítottak. Magyarországi speciális válasz a munkanélküliségre Magyarországon a

munkanélküliségre az a válasz született a munkanélküliek részéről, hogy rokkantsági nyugdíjba menekültek. Hazánkban a foglalkoztatási ráta 15-64 évesek körében 56.3% A foglalkoztatottak száma 3844000fő a munkanélküliségi ráta 64% Az országos foglalkoztatási adatok alapján az 55-59. éves nők 283%-a a férfiak 528%a dolgozik (Forrás: HVG 20030208 101-ik oldal) 9 Rendszerváltáskor a foglalkoztatottak száma 5.200000 fő a 2002 évi 3844000 fővel szemben és a munkanélküliség 6.4% A rendszerváltáskor 100 foglalkoztatottra 97fő eltartott jutott ez a 2002-es évre 164 főre emelkedett. A fenti számok különbsége 1.356000 fő magasabb munkanélküliségi rátát indokolna, de hova lett ez létszám? A munkámmal kapcsolatban a munkanélküliséggel leginkább érintett Hajdú-Bihar Megye Romániával határos településein (Ártánd, Bedő, Berekböszörmény, Bojt, Csökmő, Komádi, Körösszakál, Körösszegapáti, Magyarhomorog,

Mezőpeterd, Mezősas, Nagykereki, Told, Váncsod, ezek a települések 2000-5000 fő llekszámúak) azt tapasztaltam, hogy a lakosság döntő többsége rokkant. A fenti települések közül van olyan például Mezősas, ahol csak annak van munkája akit az önkormányzat foglalkoztat. Ezeken a településeken koncentráltan jelentkezik ez a probléma, ezért nyíltan lehet az emberekkel beszélni róla, mivel olyan tömegesen fordul elő, hogy a megélhetésükhöz ez az egyedüli megoldás. Míg egy jobb elhelyezkedési lehetőséggel rendelkező területen az emberek szégyellik, hogy nem tudnak elhelyezkedni és olyan érzésük van ,hogy feleslegesek a társadalom számára. Kialakulásának okai ebben a térségben: Termőterületek hiánya, jövedelmezőségének korlátai: Rendszerváltáskor a termelőszövetkezetek megszűntek, földjeik kárpótlásba kerültek. A kárpótlás alkalmával az idősek élhettek a vásárlás lehetőségével mivel ők voltak a

kárpótlásijegy tulajdonosai. Az aktív korúak jelentős része e lehetőséggel nem rendelkezett, ezáltal földhöz jutni sem tudott. A földterületek igenjelentős részét a Hortobágyi Nemzeti Park vásárolta fel, mivel ezen a területen él Európában egyedül a túzok. Így a külterületi földek védelem alá kerültek, Így meghatározásra került, hogy mit és milyen technológiával lehet termelni. A környezetkímélő technológia bevezetése az amúgy is alacsony jövedelmezőségű mezőgazdaságot ellehetetlenítette. Közlekedési hátrány: Az itt lakók olyan alacsony jövedelemmel rendelkeznek, hogy személygépkocsit fenntartani nem tudnak. A tömegközlekedés, pedig az alacsony utaslétszám miatt délelőtt 9-kor indul egy körjárat Berettyóújfalui célállomással, visszafelé 17-kor indul ellentétes irányból. Mivel ez a közlekedés nem igazodik a megszokott munkarendhez ezért az emberek ha találnának esetleg munkát a közlekedési

nehézségek miatt nem tudják elvállalni. A diákok részére a tovább tanulás is korlátozott mivel csak ott tudnak tanulni ahol kollégiumot is találnak. 10 Telekommunikációs hátrány: A Nemzeti Park engedélyének hiánya miatt a telefon hálózatott a hagyományos formában nem lehetett bevezetni, ezért a Matáv „úgynevezett mikrohullámú hálózatot épített ki” ezen rendszer alkalmatlan az internetezésre, de még a faxolásra is. (Forrás: Hajdú-Bihari Napló 2003.0404) Így ezen a területen bedolgozói, vagy bérmunkás foglalkoztatás sem alakult ki, a távmunka-lehetőségéről nem is beszélve amely a közlekedési hátrányt ellensúlyozhatná. Az idősebb korúak átképzése továbbképzése nem működik nem jutnak információhoz lehetőségeikről, vagy akadályozva vannak (például NEPTUN legközelebb Debrecenben hozzáférhető amely 35-70 km távolságra van) A településről való elköltözés: Az akadályozza meg, hogy a megélhetési

lehetőségek szűkössége miatt az ingatlanok forgalomképtelenek. Az ingatlanaikért azt az összeget sem kapnák meg sok esetben amennyi bankkölcsönt felvettek a megépítésére. Hátráltató tényező az is, hogy ahová elköltöznének ingatlant vásárolni nem tudnának, albérletbe költöznének és az átképzés idején már teljesen eladósodnának. A munkavállalásukból származó jövedelmük a 45 év feletti korosztálynál már nem biztosítaná új lakásuk megteremtését, amiben eltölthetnék nyugdíjas éveiket. Ez a lehetőség csak a fővárosban lehetséges de ott is korlátozottan Megoldást csak az állami beavatkozás jelentene, ez az állam érdeke is lenne, mivel az ellátásuk az államra hárul, s ezáltal az adókat, járulékokat folyamatosan emelni kényszerül, ezáltal a foglakoztatási költségek egyre emelkednek és ezáltal a versenyképességük romlik. Lehetőségek: Infrastruktúra kiépítése még abban az esetben is, ha nem

gazdaságos mivel a hiánya sokkal nagyobb veszteséget okoz. Állami lakásalap létrehozása, az állam vásárolja fel az elköltözni hajlandók lakásait olyan áron, hogy az ingatlan tulajdonosnak még legyen esélye arra hogy hitelfelvétel segítségével új otthont tudjon teremteni magának és családjának. A fenti ingatlanokat pedig felajánlhatná azok számára akik városba laknak önkormányzati lakásban de a rezsi költségeket sem tudják fizetni de hajlandóak vidékre költözni. 11 Állami támogatás azok részére akik 45 év felettieket foglalkoztatnak, vagy munkahelyet teremtenek az ilyen, vagy hasonló területeken (például: Borsod, Nyírség) a támogatás mértékének, akkorának kell lennie, hogy működjön. A fent felsoroltak csak lehetőségek ezek kimunkálása alapos elemzéseket, kutatásokat igényel mivel jelenleg nincs pontos adat arról, ki az igazi rokkant és ki aki „munkanélkülisége folytán mentálisan rokkant” és ha lenne

munkája egyből meggyógyulna. Meg kell állítani azt a folyamatot, amely a lakosság egyre kisebb hányadának kell eltartania az egész országot, és egyre nagyobb terheket kell vállalnia. Egyre nagyobb adóteher például az adók burkolt emelése ( az adósávok évek óta változatlanok jelenleg az átlagjövedelem a legfelső 40% adósávba esik, növekvő árak növekvő ÁFA terhet jelentenek. A növekvő adóterhek csökkenő megtakarítást tesznek lehetővé, csökken a beruházásra fordítható összeg, emelkedik vagy, stagnál a hitelkamat csökken az új munkalehetőség, többen lesznek rokkantak, az ellátásukhoz emelni kell az adókat és a kör bezárul. A megtakarításokat mutatja a HVG 2003.0315 számának 122-ik oldalon levő táblázat, hogy a lakosság 73% nincs befektetése, sem megtakarítása. Friss teletexes információ 2002.-ben 190000 fő kérte a rokkantságának megállapítását ( a foglalkoztatottak 5%), és az 50%-a megkapta. A fenti

problémára az EU országaiban sem találunk megfelelő válaszokat ott is hasonló problémákkal küszködnek. Ráadásul még olyan problémák is nehezítik, mint (a korábbi gazdasági fellendülés időszakában külföldi vendégmunkások alkalmazásával oldották meg a munkaerőhiányt) a volt vendégmunkások és leszármazottaik nem vagy csak nehezen kapnak munkát, és ez etnikai problémát okoz (nacionalista, populista vezetők igen népszerűek (Le Pen , Jörg Haider. az elhunyt Pim Fortüné) Németországban a lakosság 12%-a iszlám vallású, Franciaországban jelentős vita alakult ki az iskolai vallási jelképek (iszlám vallás tiltja a lányok és nők számára a fedetlen fejet) közösségben) használata miatt. 12 NYUGDÍJPROBLÉMÁK AZ EURÓPAI UNIÓBAN „ Franciaországot nem az utcáról kormányozzák”- figyelmeztettet Jean-Pierre Raffarin kormányfő, amikor több mint egymillió francia vonult utcára a hat szakszervezeti szövetség

közös felhívására, hogy tiltakozzék a tervezett nyugdíjreform ellen. A konfliktus a jobboldali kormányzat eddigi legnagyobb próbatétele: ismét sztrájk volt, és újabb megmozdulásokat hirdettek, bár azon már csak négy szakszervezet vesz részt, kettő(a CFDT és a CGC) ugyanis időközben kiegyezett a kormánnyal. A francia reformelképzelés – amelyet Francois Fillon szociális ügyi miniszter ismertetett – lényege, hogy a mintegy 5millió közalkalmazottnak ezután tovább kell dolgoznia, és közben magasabb járulékokat kell fizetnie ugyanazért a nyugdíjért. Jelenleg a közszféra dolgozói 37,5év, a magánszférában dolgozók 40év járulékfizetés után jogosultak a teljes nyugdíjra, de a törvénytervezet értelmében 2008-tól egységesen 40év lenne a megkövetelt szolgálati idő, s ez 2012-től 41, 2020tól pedig már 42 esztendőre emelkedne. Annak, aki nem szerez ennyi szolgálati időt a nyugdíjkorhatár eléréséig,60 éves koráig,

alacsonyabb összegű nyugdíj jár. Igaz, ezt kiegészítheti bárki a magánnyugdíj-pénztáraknál felhalmozott díjbefizetéssel vagy egyéb megtakarítással, és szabadon vállalhat munkát nyugdíjas korában is. A megkívánt szolgálati idő meghosszabbításának indoka – kormányzati érvelés szerint – a várható élettartam növekedése 3 évvel, amit kétharmad-egyharmad arányban lehet megosztani az aktív és inaktív évek között a szakértők szerint. A reform nem szándékozik emelni az öregségi nyugdíj EU-ban alacsonynak számító hatvan éves korhatárát, de ösztönzi, hogy mindenki tovább dolgozzék: a 40 évi szolgálati idő elteltével minden további ledolgozott év után 3%-al nő a nyugdíj összege, aki viszont 40 évnél kevesebb ideig fizetett járulékot, minden hiányzó éve után ( ágazatonként eltérő százalékban ) kisebb nyugdíjra számíthat. Mindebből mintegy évi 6 milliárd euró megtakarítást várnak. Ugyanakkor a

demográfiai előrejelzések szerint 2020-ra legalább 15 milliárd euró többletre lenne szükség. Fillon, amikor a tv-ben arról kérdezték, honnan veszi majd a kormányzat a hiányzó 9-10 milliárdot, bevallotta, nem tud másra számítani, mint hogy 2006-tól csökken a munkanélküliség, és nő a foglalkoztatottság, többen fizetnek majd járulékot, és kevesebben igényelnek munkanélküli- ellátást. A francia rendszer úgynevezett kirovó-felosztó, azaz a beszedett járulékokból fizetik a folyó nyugdíjakat. A nyugdíjak 13 összes költsége a nemzeti össztermék (GDP ) 12%-át is meghaladja, ez az egyik legmagasabb arány az EU-ban ( az élen Ausztria áll 14,5%-al), és a nyugdíjasok száma a másfél évtizeddel ezelőtti 12millióról 20 millióra nőtt. Ketyeg a nyugdíjbomba az EU más országaiban is: Ausztriában, Németországban, Olaszországben egyaránt évek óta halogatják a nyugdíjreformot, mivel a szakszervezetek mindenütt keményen

ellenállnak. Olaszországban Roberto Maloni munka- és szociális ügyi miniszter elképzeléseit, amelyek között a leglényegesebb a nyugdíjkorhatár felemelése, május elején a három nagy szakszervezet (CGIL, CISL, UIL ) egységesen elutasította, és helyettük ellenjavaslatokat tett le az asztalra. Pedig tagadhatatlan a lépéskényszer: a demográfiai adatok szerint 2050-re Olaszország lesz a „legöregebb„ Európában, a lakosság 60%-át teszik majd ki 65 év fölöttiek. 1995-ben az akkori baloldali kormány már keresztül vitt egy részleges nyugdíjreformot. Lényege, hogy a nyugdíjak megállapításánál nem a szolgálati időt és az átlag jövedelmet veszik figyelembe, hanem a ténylegesen befizetett járadékok összegét, továbbá attól kezdve 35 évi járulékfizetés után válhat valaki nyugdíjjogosulttá. Korábban 20 év sőt egyes szakmákban kevesebb is – elég volt, így ma az ötvenes éveik derekán járó, életerős nyugdíjasoktól

hemzseg az ország, akik természetesen dolgoznak, mellék-, másod- és részfoglalkoztatottságokban, sőt olykor teljes munkaidőben. A tavaly elfogadott adótörvény már adóterhekkel sújtja a munkát vállaló nyugdíjasokat. A Berlusconi-kormány egy másik intézkedésével – egy, a társadalom biztosítására vonatkozó kormányrendelettel – a munkáltatók által kötelezően fizetendő nyugdíj előtti végkielégítések fedezetét átirányította az amúgy pangó magánnyugdíjpénztárakba, hogy ezzel is ösztönözze az alkalmazottakat a kiegészítő nyugdíjakat képző megtakarításra. A németek is egyre korábban akarnak nyugdíjba menni. Így aztán bár a törvényes korhatár65 év, ténylegesen 62 év az átlagéletkor, amikor nyugdíjba vonulnak. Igaz ennek ára van: míg 45 év szolgálati idővel a korábbi átlagkereset 70%-ával lehet nyugdíjba menni, a korkedvezménnyel távozóktól minden le nem dolgozott évért átlagban 3.6

százalékot vonnak le Nekik azonban a jelek szerint így is megéri. Nem így a nyugdíjpénztárnak: a hamarabb nyugdíjba vonulót nemcsak hosszabb ideig kell fizetni, de hiányzik a kasszából ledolgozatlan éveinek járuléka is. A nyugdíj kassza feltöltésére az elmúlt években számos ötlettel álltak elő az egymást váltó német kormányok: volt általánosforgalmiadó-emelés, bevezették az 14 üzemanyagokat terhelő ökoadót és persze megemelték magát a nyugdíjjárulékot is. Ennek összege ma a bruttó fizetés 19,5 százaléka ami fele-fele arányban oszlik meg a munkáltató és a dolgozó között, de szakértők szerint rövidesen át fogja lépni a 20%-os határt is. Ebből a helyzetből vélte megtalálni a kiutat az a bizottság, amelyet Gerhard Schröder kancellár kért fel, s amely Bert Rürup közgaszdászprofesszor vezetésével arra „Kolumbusz tojása” megoldásra jutott, hogy fel kell emelni a nyugdíjkorhatárt. Ez

elképzeléseik szerint 2011-től fokozatosan minden évben egy hónappal növekedne, s így 2035-től már csak 67 évesen fordíthatnának hátat az irodának vagy a gyárnak a német dolgozók. Máskülönben a nyugdíjjárulék akár 24,5%-ra is növekedhet – riogatta Rürup a munkaadókat és a munkavállalókat. Ha viszont így lesz az is megijeszthet mindenkit: a gazdaság stagnálása idején ugyanis a nyugdíjazás lett az egyik legfontosabb munkahelyteremtő eszköz, és a korhatár megemelésével tovább csökkennének a 4,5 millió állástalan esélyei. Minden bizonnyal ez utóbbi szempont is vezette azt a munkabizottságot, amely indítványozta a korhatár felemelésére vonatkozó törvényjavaslatot csak a kormányzati ciklus vége felé, 2006-ban terjesszék elő és egyelőre érjék be annyival, hogy a korkedvezményes nyugdíjazások száma csökkenjen. Az EU-ban egyébként nincs egységes nyugdíjrendszer, de a fizetendő járulékok – Dánia kivételével

mindenütt elég magasak. Nagy-Britanniában kettős rendszer működik: az alapnyugdíjhoz 44 év (nőknél 39) járulékfizetés szükséges és ehhez – szakmák szerint választhatóan – kiegészítő nyugdíj szerezhető magánpénztárak útján. Hollandiában alanyi jogon havi 825 eurós alapnyugdíj jár minden 65 év fölötti állampolgárnak, a fedezet 17,9%-os járulék, amit csak a dolgozók fizetnek a munkáltatók nem: az összeg kiegészíthető a magánnyugdíjpénztárak változatos kínálatával. Ezek szolgáltatásai a szakértők szerint Hollandiában a legfejlettebbek egész Európában. Svédországban a törvényes minimális nyugdíjat minden 65 év fölötti szintén alanyi jogon kapja, a magasabb és jövedelemarányos nyugdíj járulékfizetés és pénztártagság függvénye: a munkáltatók nem fizetnek nyugdíjjárulékot. Írországban a kötelező járulékfizetés fejében minden alkalmazott heti 106 eurós nyugdíjátalányt kap, ez

kiegészíthető biztosítás és pénztárak útján, de járnak bizonyos természetbeli juttatások villanyszámla-hozzájárulás. is: utazási Luxemburgban a kedvezmény, nyugdíjplafon tévé-előfizetés, a minimálbér ötszöröse, ugyanakkor negyvenévi járulékfizetés után a minimális nyugdíjösszeg 1190 euró. 15 Egységesítésről szó sem lehet, ám az egységes pénzpiac érdekében - tíz évig tartó vita után – elfogadták Brüsszelben a vállalati kiegészítő nyugdíjalapok egységes szabályozását. Az új irányelv, amit két év alatt kell mindenütt belső jogszabállyá változtatni, azt biztosítja, hogy az alapkezelők 2005-től egységes nyugdíjcsomagot kínáljanak a vállalati alkalmazottaknak, bármelyik tagállamban dolgozzanak is. Így a magánnyugdíj is „hordozhatóvá” válik az unióban. „Az európai népesség elöregedését tekintve fontos döntés született” – hangsúlyozta FRits Bolkenstein a belső piacért

felelős EU- főbiztos. Nyugdíjszakértők szerint azonban az EU-irányelv aligha oldja meg a két alapvető problémát: a nyugdíjrendszerek növekvő deficitjét, illetve az időskorúak arányának növekedését az összlakosságon belül. HVG 2003. május 24 LÉPÉSKÉNYSZER Brüsszeli nyomásra Franciaország már jövőre kénytelen nekilátni az államháztartás rendbetételének, hogy 2005-re a hiány ne haladja meg az Európai Unió stabilitási paktumában rögzített határt. A nadrágszíj-megszoítás miatt népszerűségét rohamosan vesztő Raffarin kormányfő kitart a fájdalmas reformok folytatása mellett. Látványos infrastruktuális beruházásokkal kíván lendületet adna az európai növekedésnek Párizs és Berkin – jelentette be Jacqes Chirac francia elnök és Gerhard Schröder német kancellár. A gazdasági gondokkal küszködő két ország közös kormányülésekor nyilvánosságra hozott tervezet tíz olyan projekttel

egészítené ki a Giulio Tremonti olasz pénzügyminiszter által előterjesztett – elsősorban a transzeurópai közlekedés fejlesztését célzó – hosszú távú közberuházási programot, mint például a francia TGV és a német ICE expresszvonat-hálózatok összekapcsolása, a Galileo műholdas navigációs rendszer kiépítése, a digitális televíziózás vagy a széles sávú internet hozzáférést biztosító mobiltechnológiák meghonosítása. Noha pár hónapja még Párizsban és Berlinben is kétkedéssel fogadták az EU-elnökséget e fél évben ellátó Olaszország javaslatát – amelyben egy Hans Eichel német pénzügyminiszternek tulajdonított megjegyzés szerint „túl sok a beton és túl sok az adósság”-, a recessziótól való félelmében kitörési pontokat kereső francia és német kormány most maga is 16 hasonló ötletekkel rukkolt elő. A különbség csak az, mutatott rá a párizsi La Liberation napilap, hogy „egy kicsivel

több szürkeállományt és csúcstechnológiát” tettek hozzá mint az olaszok. Mégis fanyalogva számolt be a párizsi sajtó a francia-német növekedési kezdeményezésről, amely mögött nem volt nehéz felfedezni azt a szándékot, hogy valamiképpen feledtessék a magas költségvetési deficit miatt Brüsszelből rájuk zúduló kritikát. Az utóbbi időben különösen rájárt a rúd a franciákra, akikre 2002 ősz óta egyre erősödő, ám sokáig hiábavalónak látszó nyomást gyakorolt az 1997-es, úgynevezett stabilitási és növekedési paktum felett őrködő Európai bizottság és az eurózóna többi országa, hogy végre kezdjék meg az államháztartás rendbetételét. Annak hiánya ugyanis 2001 óta meghaladja a hazai össztermék (GDP) 3 százalékában meghatározott felső határt, s 2003-ban várhatóan a 4%-ot is megközelíti. Az EU pénzügyminiszteri tanácsénak 2003. szeptember 12-ei ülésen Francis Mer, a pénzügyi tárca vezetője

jelezte: Franciaország már 2005-ben is képes lesz a stabilitási paktum eme fontos előírásainak tiszteletben tartására. A Madridban vendégeskedő Chirac nem kis meglepetésére megüzente, Franciaország „minden tőle telhetőt megtesz”, hogy a lehető leghamarabb teljesítse a stabilitási paktum követelményeit. A Le Monde szerint ugyanis addigra értették megpárizsi kormánykörökben, Brüsszel hajthatatlan, s ha Párizs nem ad egyértelmű garanciákat arra, hogy hajlandó felülvizsgálni fiskélis politikáját, az EB a pénzügyi szankcióig is elmegy. Annál is inkább, mivel a takarékosságban élenjáró kisebb EU tagállamok – így Ausztria, Finnország, Belgium és Hollandia – alig leplezett ellenszenvvel figyelik a Raffarin-kormány manővereit, hogy újabb és újabb haladékot csikarjon ki a francia államháztartás egyensúlyba hozására. Párizs végül meghátrált. Franciaország és az EU másik „rossz” tanulója, Németország

vezetője közös nyilatkozatban erősítette meg, hogy kormányaik ellenőrzés alatt tartják a költségvetési hiányt, és végrehajtják az ehhez szükséges szerkezeti reformokat. Ugyanakkor Chirac és Schröder egyetértett abban, hogy a gazdasági növekedést fiskális eszközökkel is ösztönözni kell, mert fennállhatnak azok a „kivételes körülmények”, amelyek esetén is eurózóna egy-egy országa a stabilitási paktum szerint is büntetlenül áthágja a 3%-os deficitkorlátot. Mi több Chirac és Schröder a német-franci-brit találkozón Tony Blair személyében is támogatóra lelt, aminek értékéből az sem vonható le, hogy Nagy-Britannia nem része az euróövezetnek. Az EU gazdaságának mintegy 60%-át adó három ország Chirac szerinteltökélt a tekintetben, hogy vitát kell nyitni a stabilitási paktum „alkalmazásának feltételeiről”. 17 Mindez persze sovány vigasz Raffarin számára akinek minden jel szerint sietve kellett

kiigazítania a kormány elé kerülő 2004. évi költségvetési törvényjavaslatot, hogy tartani tudja igéretét, miszerint folytatni kívánja a reformokat. Másfelől Raffarinnek Brüsszel számára is meggyőző „útitervet” kell kidolgoznia, miként Romano Prodi az EB elnöke a párizsi Les Echos üzleti lapban publikált interjúban a minap fogalmazott:” világos kötelezettségekkel”. A francia kormánynak persze koránt sincs egyszerű dolga, hiszen az utóbbi hetekben agymást követően láttak napvilágot a kedvezőtlen makrogazdasági adatok. A 2003 évi GDP növekedés valószínűleg a fél százalékot sem éri el a költségvetésben előirányzott 2,5százalékkal szemben, a munkanélküliség pedig a 10százalékos lélektani határt súrolja. Igaz a különböző hivatalos és nem hivatalos prognózisok szerint 2004-ben a GDP 1,5-2 százalékkal bővülhet, ám még így sem lesz könnyű fél százalékkal megkurtítani a deficitet, miként Párizs

kilátásba helyezte. Nem kis politikai kockázatot vállal Raffarin, amikor a tavaly meghirdetett, évi 3 százalékos jövedelemadó-csökkentéssel párhuzamosan másfajta adók emelését jelenti be. Az egyik legfájdalmasabb intézkedés, 2,5 eurócenttel nő a franciaországi gépjárműpark mintegy 40százaléka által használt dízelolaj adója, igaz a fuvarozókat és a taxisokat kompenzálják. Az ily módon nyert pótlólagos bevétellel a kormány a francia államvasutak (SNCF) infrastruktúráját kezelő, súlyosan eladósodott társaságot akarja megsegíteni. A legnagyobb véráldozatot mégis a társadalombiztosításon (tb) tátongó lyukak betömése követeli. A francia állami számvevőszék által közzé tett jelentése, amely szerint a tb történelmi nagyságú, 10 milliárd euró körüli hiánnyal zárja a 2003-as évet. A számvevők ráadásul úgy vélik, kevéssé valószínű, hogy 2006-ig sikerül kiegyensúlyozni a rendszert. Mindenesetre párizsi

lapértesülések szerint a Raffarinkabinetnek jövőre a tb-hiány szinten tartásához is 4 milliárd eurót kell előteremtenie A francia média meg is szellőztette, hogy több mint 20 százalékkal nőhet a kórháziápolásidíj-átalány s az is fölröppent, hogy az orvosságokra dobozonként 50 eurócentes adót vetnének ki – ám ezt Raffarin cáfolta. Egyelőre nem vonta vissza Raffarin az egyik fizetett ünnepnap eltörlésére vonatkozó javaslatát, de hangsúlyozta, a végső döntést széles körű egyeztetésnek kell megelőznie. Ugyanerre hivatkozva halasztotta 2004 őszére a francia kormány a tb átfogó átalakításának parlamenti elfogadtatását, jóllehet 2003 májusban Raffarin még fittyet hányt a nyugdíjreform elleni milliós megmozdulásokra, és következetesen keresztülvitte akaratát. Az óvatosabb tempó fő magyarázata, hogy a januárban még több mint 60 18 százalékos támogatottsággal rendelkező miniszterelnök népszerűsége

mára alaposan megcsappant: három közvélemény-kutatás egymás után közzétett eredményei arról tanúskodnak, hogy csak a megkérdezettek 37-39 százaléka elégedett Raffarin ténykedésével. Egyebek mellett az is visszaütött a kormányfő „tetszési indexére”, hogy miközben az egészségügyi hatóságok tehetetlenek voltak az augusztus eleji hőhullám okozta tömeges halálesetekkel szemben, a drámai napokban Raffarin eltűnt a nyilvánosság elől. Igaz, ugyanezt tett Chirac is, ám neki a választók több mint fele még mindig bizalmat szavaz. HVG 2003,szeptember 27, „ A FORMÁLI SZABÉLYOK ÁTVÉTELE ÉDESKEVÉS” A fejlett piacgazdasági modellek nem hozzák meg automatikusan a fellendülést az átalakuló gazdaságokban – Így summázza életműve fő tapasztalatát a Nobel-díjas Douglass C. North (83 éves) amerikai közgaszdász, aki szerint a zsarnoki rendszerek olykor jobb gazdasági eredményt produkálnak, mint demokráciák, de csak rövid

távon képesek erre. HVG: Pedig az elméletileg igaz lehet, hogy recessziós időkben az alacsony kamat – és adószint segítheti a gazdaság élénkülését. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed tartósan egy százalékon tartja az alapkamatot, és ehhez elvileg jól jönne az adócsökkentés. Amire, ha nem is a Bush által megálmodott mértékben, de 350 milliárd dollár erejéig a szenátus és a képviselőház is áldását adta. Az, hogy a csomag ennyire összement, nem az önök fellépésének tulajdonítható? D.N: Nem valószínű, bár jó lenne ezt hinni De a legtöbb politikus egyáltalán nem ért a gazdasághoz. Azt egyébként én sem vitatom, hogy a kettő együtt általában ösztönzi a gazdaságot, csak nem mindegy, kinek az adója csökken. A Bush-féle terv a bajba jutott embereknek még rövid távon sem jelent segítséget. A jegybanki kamat pedig olyan alacsony, hogy további mérséklésének semmi hatása nem lenne. HVG : 2002. májusban

Lengyelországban egyik előadásában önkritikusan azt mondta, hogy sok időt töltött a világban való kóborlással, „Istent játszva”, azaz tanácsokat osztogatva. Ennyire reménytelen volna a tanácsadás? 19 D.N: Istent csak alázatosan lehet játszani A legtöbb közgazdász, magamat is beleértve nem nagyon tudja, tanácsaival valójában nem árt-e többet, mint amennyit használ. De mit tegyünk? Az elmélet nagyon szegényes válaszokat kínál arra a kérésére, milyen hatásuk van a gazdasági változásoknak a növekedésre. Igyekszem tanulni, és egyre jobban végzem a munkámat. Haladok HVG: Latin-Amerikában, majd Közép-Európában tett tanulmányi-tanácsadói kirándulásain milyen tapasztalatokat szűrt le? Többször is azt nyilatkozta, hogy nem lehet sikeres a szabadpiaci intézmények, közgazdasági modellek átültetése olyan országok gyakorlatába, amelyeknek mások a tradíciói. D.N: Nem szabad azt hinnünk, hogy ugyanazok a gazdasági

játékszabályok automatikusan azonos hatással lesznek a gazdasági növekedésre. Tapasztalatom szerint három tényező együttes hatását kell mérlegelni: a piaci játékszabályokét az informális viselkedési szabályokét és normákét, valamint a kikényszerítését, a végrehajtásét. A formális szabályok átvétele édeskevés, azok az intézmények, amelyek másutt segítették a gazdasági növekedést nem lehetnek sikeresek, ha az informális szabályok változatlanok. Erre épp Latin-Amerika a legjobb példa Amikor az egyes országok 19. században függetlenek lettek az amerikai alkotmányt vették át De ettől még nem működnek úgy ezek a gazdaságok, mint az amerikai. Van rá saját példám is: 1991-ben Domingo Cavallo argentin gazdasági miniszter a tanácsomra az amerikai dollárhoz kötötte a pesót a hiperinfláció megfékezésére. Az új árfolyamrendszer stabilitást és növekedést hozott elég sokáig jól működött. De egyetlen szabály

megváltoztatása nem hozhat tartós sikert, ha a többi gazdasági intézmény jellemzői a régiek maradtak. Az önállópolitikát folytató tartományok és más érdekcsoportok aláásták a gazdaságpolitikát – aminek hatalmas csődtömeg lett a következménye. Venezuelának a világ egyik leggazdagabb országának kellene lennie, de gazdasági intézményei hátráltatják a növekedést, évről évre szegényebbek. HVG: Ha jól tudom ön általában azzal lát munkához, hogy egy állandó kérdés készlettel igyekszik megtudni az adott ország gazdaságának fő jellemzőit. Ha nem titkosak melyek ezek a kérdések? D.N: Arra vagyok kíváncsi, mennyire költségesek az üzleti tranzakciók Ilyeneket szoktam kérdezni: mennyi ideig tart, míg egy gépgyártó alkatrészekhez jut, vagy egy farmer növelni tudja a gabonatermelését? Mennyi ideig kell várni a telefon beszerelésére? Milyen gyorsan lehet vállalkozói engedélyhez jutni, hány hatósághoz kell elmenni

érte? Amikor megkapom a válaszokat, kapiskálom hogyan működik a 20 piac, mekkora költségei vannak a cserének. Oroszországban megkérdeztem az egyik bankártól, hogyanversenyeznek a pénzpiacon, és ő erre válaszolta nagyon egyszerűen – lelövik a versenytársakat. Ez is egy módja a gazdasági versenynek, ha nem is éppen az ideális. A verseny módszerei egyáltalán nem közömbösek A rivális lelövése nem azonos az árral ás a minőséggel folytatott versennyel. HVG: Arra a következtetésre jutott, hogy a parancsuralmi, önkényuralmi rendszerek olykor sokkal jobb gazdasági teljesítményre képesek, mint a demokráciák, de csak rövidtávon. Miért nem képesek erre tartósan? D.N :Erre több példa van Szingapúré, Dél-Koreáé vagy Tajvané Az önkényuralmi rendszerek kormányai ugyanis nem törődnek más érdekcsoportok szándékaival, csak a gazdasági fejlődésre koncentrálnak. De ha valakit nem érdekel a fejlődés, vagy egyszerűen nem tudja

mit is cselekszik, mint a Szovjetunióban vagy a többi afrikai országban történt, a siker csak rövid távú lehet. Meghal az első számú vezető, kiütköznek a pénzügyi zavarok, kimerülnek a kizsákmányolás, lopás lehetőségei és vége. HVG: A Nobel-díj átvétele alkalmából tartott előadásában azt mondta, hogy a sikeres nyugati piacgazdaságok formális szabályainak átültetése kelet-európában vagy a harmadik világban nem elégséges feltétele a jó gazdasági teljesítménynek, és a privatizáció nem csodaszer. De lehet-e jó teljesítményt nyújtania piacgazdasági törvények bevezetése és privatizáció nélkül? D.N: Valószínűleg nem Azt fenntartom, hogy önmagában a privatizáció nem csodaszer, mert az állami monopóliumból például magánmonopólium lesz, az nem hatékonyabb. Verseny nélkül a magánosítás kevés A szabályokat egyik napról a másikra meg lehet változtatni, a társadalom informális normarendszere azonban csak

fokozatosan alakul át. A forradalmi változások sohasem annyira forradalmiak, mint támogatóik hiszik, ezrét a gazdasági eredményük sem lesz olyan, mint amilyet feltételeznek. Megoldási lehetőségek a tendencia visszafordítására Az aktív dolgozók létszámát nem az önkormányzatok által finanszírozott közmunkákkal kellene megoldani, hanem a központi költségvetésből mivel a bevételek és kiadások is arra vannak befolyással. 21 A közmunkát központilag lehetne tervezni régiónként olyan programok összeállításával, amely:- az ott élők életminőségét jelentősen javítja (utak, járdák, csatornaépítés) - az idegenforgalmat jelentősen növeli (köztisztaság, műemlék felújítás, tájrendezés) -közbiztonságot javítja (a rendőri jelenlét a közterületeken jelentősen csökkenti a bűncselekmények számát) Az ilyen munkákba résztvevőknek a kor technikai színvonalán korszerű gépekkel hatékonyan kellene dolgozniuk, hogy

a piactól ne maradjanak el, és bármikor áttérhessenek a verseny szférába ( jelenleg az önkormányzatok forrás híján, és hogy minél több ember munkát adjanak korszerűtlenül nem hatékonyan ásóval, kaszával dolgoztatják őket amely részükre is megalázó, mivel mindenki tudja már ránézés alapján, hogy ő egy munkanélküli szociálisan foglalkoztatott) Olyan programokat kell összeállítani és finanszírozni, amely az ország és ott lakó adófizetők számára is hasznos, és nem fordulhat elő olyan eset, hogy aki ”rokkant” és támogatásra szorul az a jóléti rendszereken keresztül támogatást kap, összességében havonta több jövedelemhez jut mint aki minimálbért is elfogadva dolgozik. Akkor lehetne csökkenteni a 700000 fős rokkantak számát, és nem kellene azon gondolkozni, hogy a 62 éves nyugdíjkorhatárt emelni kellene a nyugdíjak finanszírozhatósága miatt. Az öngondoskodás hatékonyabb támogatását, hogy a

munkaképesség csökkenésével vagy a munkahely elvesztésével a megélhetése is veszélybe kerül. A jelenlegi munkavállalók, akik a megtakarításaikat korábban befektették nagyon sok esetben különböző bank, és brókerbotrányok közepette elveszítették nehéz rávenni újabb befektetésekre. A magán nyugdíjpénztárak pedig olyan alacsony hozamot biztosítanak, hogy nem éri meg ( Pl.2002-ben 500000Ft megtakarításra 24.000-Ft hozamot biztosított amelyből levontak 19000-Ft kezelési költséget, így a tőke növekedés 1 év alatt 1% volt miközben az infláció 6% volt.) Az ideális az lenne, ha a dolgozó saját megtakarításaiból olyan befektetési lehetőségek közül választhatna amely az inflációt meghaladó jövedelemhez juthatna melynek kezdeményezője az bérlakásépítés, kollégiumépítés, autópálya). 22 állam és ezáltal garantált (pl.: Gazdasági kutatások finanszírozása, amely pontosan felméri Magyarország

komparatív előnyeit és ezekhez, ismeretekhez a gazdálkodókat hozzájuttatja és beruházásaikat támogatja. Az oktatás kiszélesítése a felnőtt képzésben, az átképzés a másoddiploma tandíjának az adóból történő teljes leírása, jelenleg munkaügyi központok szerveznek ingyenes képzéseket, amely a munkanélkülieknek és piacnak sem mindig felel meg. ( 2003ban több mint 10000 diplomás nem kapott munkát) A jelenlegi csökkenő gyerekszám miatt sok iskola bezár, és ezáltal tapasztalt tanárok elvesztik állásaikat, amennyiben másoddiplomát akarnak szerezni az összes költségét nekik kell állni, holott a legnagyobb haszonélvezője az állam lesz ha ő munkaerőpiacon marad és adózik. A roma kérdés megoldása TÍZ ELVESZTETT ÉV Tragikus képet fest a romák munkaerő-piaci helyzetéről a Kemény István vezette legfrissebb felmérés: mindössze a családok 8 százalékában kereső minden felnőtt, s a keleti országrészben átlagosan havi

3000 forint munkajövedelem jut 1-1 családra. A 15 évesnél idősebb cigány népességnek a 21%-a , ezzel szemben a teljes lakosság hasonló korú népességének fele foglalkoztatott – derül ki 2003 első negyedévében folytatott vizsgálatból, amelyet 5400 fős reprezentatív mintán végeztek el. A cigány lakosság körében ez az arány egy százalékponttal rosszabb, mint 1993-ban ami azt mutatja, hogy hiába készült el egy átfogó és részletes jelentés a romák helyzetéről tíz évvel ezelőtt, azt nem követte olyan kormányzati program amely segíteni tudott volna rajtuk. A férfiak foglalkoztatottabbak mint a nők – derül ki a kutatás során Janky Béla szociológus által készített munkaerő-piaci összefoglalóból – a roma férfiak 28%-ának van munkája, ám a felmérés azt is kimutatta, hogy heti 40 órás bejelentett állással csak 16%-uk rendelkezik, a többieknek csak idényjellegű, részidős vagy be nem jelentett munka jutott. A nők

közül a 15 évesnél idősebbek 16%-a dolgozik, ám alig több mint 8%-nak van „rendes” állása. Az alulfoglalkoztatottság alapvető okai az iskolázatlanság, valamint az, hogy a romák nagy többsége az amúgy is hátrányosabb helyzetű falvakban, illetve megyékben él. A szocializmus idején az iskolázatlan tömegeket felszívta az építőipar, a bányászat vagy a kohászat, ám ezek az iparágak 1990 23 után jelentősen leépültek, s elbocsátották a jellemzően segédmunkásként dolgozó romákat. Nekik alig van esélyük visszatalálnia munkarőpiacra, ezzel szemben a legalább érettségivel rendelkező férfiaknak például több mint a fele rendelkezik valamilyen munkával. Jelenleg a 15-19-éves cigány lakosság 60százaléka még tanuló, ez azonban nem jelenti azt, hogy érettségit adó képzésben vesznek részt, mivel nagyon sok közülük az általános iskolát is túlkorosan végző. A nem tanulók nagy része viszont eltartott, ebben a

korosztályban a férfiak 9, a nők 3százalékában van munkája. Ők főleg – 70 százalékban – segédmunkásként tudnak elhelyezkedni. Alapvetően befolyásolja a munkához jutást a lakóhely is: míg a falvakban lakó roma férfiak egyötödének van csak munkája. Budapesten kétharmaduk dolgozik. A térségi különbségek a foglalkoztatottak között egyértelművé tették, hogy szinte kilátástalan helyzetben vannak a keleti és az északi régiókban élő romák. A keleti megyékben a férfiak mindössze 15 százalékának, az északiban pedig kevesebb mint 20%-ának van valamilyen munkája. Ami meglepő, hogy az általában jobb álláslehetőséget kínáló Nyugat-Dunántúlon arányaiban kevesebb férfi cigánynak van munkája, mint például az alföldi vagy dél-dunántúli megyékben. A nők elhelyezkedési statisztikája még rosszabb képet mutat, a keleti régióban kevesebb mint 7 százalékuknak volt keresete. Az ő foglalkoztatottságukat alapvetően

befolyásolja a szülések magas száma: a 15-19 éves korosztálynak egytizede szül gyermeket, s a 20-24 éves nők fele már gyesen illetve gyeden van. Bár a foglalkoztatási adatok között a felmérés során azt nem sikerült „bemérni” milyen diszkrimináció érheti ezen a területen a romákat, az egyértelműen kimutatható volt, hogy a szegregált környezetben élő cigányok nehezebben találnak munkát. Azoknak a férfiaknak ugyanis akik csak romák által lakott környéken élnek, mindössze egyötödének van valamiféle állása, míg azok közül akik csak nem cigány szomszédsággal rendelkeznek kétötödüknek munkája is van. A felmérés idején az egy főre jutó havi jövedelem a cigány háztartásokban nettó 20900 forint volt, ami kevesebb mint a 2002, decemberi becsült lakossági átlag fele. A cigányok jövedelmének azonban csak a kisebbik része származik munkából, a nagyobbik (átlag 12100 forint) nyugdíjból, gyermektámogatásból és

különböző segélyekből jön össze. A cigány családok 56 százalékában senkinek nincs munkából származó személyes bevétele, ezekben a családokban az egy főre jutó átlagjövedelem mindössze14900 forint ami gyakorlatilag teljesen a segélyekből, támogatásokból tevődik össze. „A cigány háztartásoknak ez az 56 százaléka a lakosság alsó jövedelmi tizedéhez 24 tartozik, a szó legszorosabb értelmében szegény, és még táplálkozni sem tud kielégítően” állapította meg a felmérés tapasztalatait összegezve Janky Béla. Mindössze a cigány családok 8 százalékában rendelkezik minden felnőtt keresettel, s ez meg is látszik a jövedelemszerkezete: 40000forintos egy főre eső havi jövedelmük – ami egyébként megegyezik a teljes népesség 2001-es KSH szerinti átlagával – nagy része a munkából származik, a havi 6500 forintos nem munkából származó jövedelem pedig kevesebb, mint a fele azoknak a családokénak ahol nincs

munkával rendelkező felnőtt. A falvakban élő romák egy főre eső átlagos jövedelme nem érte el a felmérés idején a13000 forintot, s ennek kevesebb mint fele volt munkából szerzett bevétel. A három keleti megyében a cigány háztartások 73%-ában nincs egy kereső sem, ám a jövedelmekben például nincs ekkora különbség. Ennek az az oka, hogy a szegényebb térségekben nagyobb a támogatások, segélyek aránya s ez részben kompenzálja az eltéréseket. Míg a három keleti megyében az egy főre jutó havi munkajövedelem alig több mint 3000 forint, a dél-dunántúli térségben ennek közel a háromszorosa, ugyanakkor az egy főre jutó összjövedelemben alig van 3000 forintnyi különbség a dél-dunántúliak javára. Budapest a jövedelmek tekintetében is külön világ: mindössze a háztartások 17%-ában nincs egyáltalán felnőtt kereső, míg egyharmadukban mindenkinek jut munka, s ezért a fővárosban hat és félszer nagyobb az egy főre

jutó havi munkajövedelem, mint a falvakban. Becsült lélekszámok A Magyarországon élő romák száma 570000 körül van, pontosabban 520000 és 650000 ezer között mozoghat – derült ki a Kemény István által vezetett felmérésekből. A becslés szerint az elmúlt 32 évben, az első 1971 kutatás óta megkétszereződött a cigány lakosság aránya a teljes népességen belül. Ez a tendencia továbbra is folytatódik: 2002ben született gyermekeknek ugyanis már 15 százaléka volt roma Ugyanakkor a kutatók szerint a termékenység egyértelmű csökkenése figyelhető meg a cigányoknál is, de közülük 1000 házas nőre még mindig 284 élve született gyermek jut, míg a nem cigányoknál 188. A gyermekek aránya a roma népességen belül kétszer akkora, mint a teljes népességben, a cigány népesség 37%-a 15 éven aluli. A romák átlagéletkora viszont sokkal alacsonyabb: a teljes népességben a 60 év felettiek aránya 20%, míg a cigányoknak kevesebb

mint 4%-a éri meg,. A három északi megyében (Nógrád, Heves, 25 Borsod-Abaúj-Zemplén) roma lakosság aránya túllépett a 30%-on – derült ki a kutatásból, míg a keleti megyékben megközelíti í 20%-ot. Az utóbbi azt is jelenti, hogy számbeli növekedésük ellenére arányuk csökkent ezekben a megyékben – vélhetően nyugatabbra költözködésük miatt – hiszen 1971-ben az ott élők 25%-át tették ki. HVG 2003. november 29, Tartalomjegyzék: oldal A rendszerváltás után hova tűnt 1.000000 munkavállaló 1. Változások a munkaerőpiacon és a jövedelmi viszonyokban 1. Ki a munkanélküli? 4. A munkanélküliekről való gondoskodás és gondolkodás történetéből 5. A neoklasszikus felfogás és a keynesi fordulat 7. Magyarországi speciális válasz a munkanélküliségre 9. NYUGDÍJPROBLÉMÁK AZ EURÓPAI UNIÓBAN 12. LÉPÉSKÉNYSZER 16. „ A FORMÁLI SZABÁLYOK ÁTVÉTELE ÉDESKEVÉS” 19. TÍZ ELVESZTETT ÉV 23.

Források: Internet KSH kiadványok HVG Főiskolai jegyzetek 20 év vállalkozói tapasztalat 2 év munkanélküliség 10 év munkaviszony az államigazgatásban 26