Gazdasági Ismeretek | Európai Unió » Szabó Ildikó - Az Európai Unió fejlődése, dinamikája

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási Szak Az Európai Unió fejlődése, dinamikája Készítette: Szabó Ildikó Levelező tagozat B csoport 2003/2004. tanév I félév Tartalomjegyzék 1. Bevezetés 2 2. Az Európai Gazdasági Közösség kezdete 3 3. A gazdasági fejlődés „aranykorszaka” 4 4. Az európai gazdaság válságban 5 5. Az 1990-es évek – a kritikus évtized 7 6. Az 1990-es évek dilemmái 9 7. A lisszaboni program és megvalósítása 11 8. A világgazdaság az iraki háború után 14 9. Recesszióban a német gazdaság 16 10. Európa gondban van !? 17 11. Kilátások a jövőre nézve 19 12. Befejezés 21 1 1. Bevezetés Az Európai Unió története 1957-ben indult útjára, amikor a Római Szerződések aláírásával 6 európai állam, Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, és Olaszország két integrációs szervezetet hozott létre: az Európai Atomenergia

Közösségét és az Európai Gazdasági Közösséget. 1965-ben a két szervezetnek és a már korábban megalapított Európai Szén- és Acélközösségnek a szerveit egyesítették, létrehozva az Európai Közösséget (EK). Az Egyesült Királyság, az Ír Köztársaság és Dánia a belépési nyilatkozat aláírása után 1973. január 1-jén lépett a Közösség tagjainak sorába Görögország 1981. január 1-jén lépett teljes jogú tagként az EK-ba Ezután 1986 január 1jén Portugália és Spanyolország következett, majd 1995-ben Finnország, Svédország és Ausztria. Az 1993-ban hatályba lépő Maastrichti Szerződés az Európai Unió nevet adta a szervezetnek, ezzel megjelölve a fejlődés távolabbi célját is. Az Európai Uniót azért hozták létre, hogy: - egy közös szervezetben összefogva az európai országokat, megelőzzék a háborús konfliktusok kialakulását, garantálják a békét és a biztonságot; - a nemzeti konfliktusok

megszüntetésével a tagállamok politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális kapcsolatai egyre szorosabbá váljanak; - a kis nemzeti piacokat egybenyitva kihasználhassák a nagy európai piac versenyelőnyeit; - biztosítsák a tagállamok folyamatos és kiegyensúlyozott gazdasági fejlődését; - az előző célokra alapozva pedig az Unió állampolgárainak minél magasabb életszínvonalat, szellemi és anyagi jólétet teremtsenek. Az EU tagjai a fejlett ipari országok közé sorolhatók, amelyek többsége korszerű ipari struktúrával, magasan fejlett pénzpiaccal, bank- és szolgáltató szektorral, korszerű és kontinentális méretekben összekapcsolódó infrastruktúrával, koncentrált transznacionális vállalati szektorral, valamint fejlett állami gazdaságszabályozási és jóléti rendszerekkel rendelkezik. A Tizenötök átlagában 1996-ban az 1 főre jutó GDP (vásárlóerő-paritáson) 21 447 dollár volt. Az Eu-átlagot (100 %) az 1 főre

eső nemzeti termék tekintetében a legfejlettebb Dánia mintegy 5 %-kal haladta meg, miközben Belgium, Ausztria, az NSZK, Hollandia, Franciaország, Olaszország és Svédország fejlettsége néhány százalékos eltérés mellett közel esett az átlagos szinthez. Nagy-Britannia, Írország és Finnország szintje mintegy 10-15 %-kal marad el az EU átlagtól. A legkevésbé fejlett Görögország és 2 Portugália egy főre eső GDP-je mintegy 60 %-a, Spanyolországé pedig közel 70 %-a volt az EU átlagnak. Ez azt jelenti, hogy az EU ún „mag-országai” között érdemi fejlettségi szintkülönbség nincsenek, s ebbe az 1995-ben csatlakozó Ausztria és a skandináv országok mellett beleérthető az elmúlt időszakban látványosan felzárkózó Írország is. Az 1980-as években sorra került kibővülésekkel a mediterrán medence irányába ugyan viszonylag jelentős fejlettségi különbségek keletkeztek, de az utóbbi évtizedekben ezek az országok is gyors

ütemben zárkóztak fel. A keleti irányú kibővülésekkel ezek a fejlettségi különbségek jelentősen növekedhetnek, bár a mediterrán országok és az újonnan belépők felső „klubja” közel ugyanabba a fejlettségi kategóriába sorolható. 2. Az Európai Gazdasági Közösség kezdete Általánosságban véve az EK tizenkét tagja nem alkot homogén csoportot. Ez azt jelenti, hogy fizikai jellegzetességei és gazdasági berendezkedésük különbözősége, amelyek különböző érdekeket és növekedési lehetőségeket határoznak meg, meglehetősen nehézzé teszi közös célkitűzések és a Közös Piacon belüli egységes politika kidolgozását. A Római Szerződések hatályba lépése után megalakultak a tervezett intézmények. 1958. elején az EGK-ban 10 %-os vámcsökkentésre került sor A közösségen belüli vámokat több lépcsőben mérsékelték, és egyidejűleg más kereskedelmi akadályokat is felszámoltak. Az agrártermékek

vámcsökkentését tagállami szintű hátráltató tényezők miatt lassabban hajtották végre. Az agrárpiaci rendtartások bevezetése során a külső vámot lefölözési rendszer váltotta fel, mely az alacsonyabb világpiaci árak esetén az importárakat megemeli, illetve „lefölözi”, az exportárakat pedig leszállítja. Az ipari termelés rohamosan növekedett, ugyanígy a Közösségen belüli és a harmadik országokkal folytatott kereskedelem. Megmaradt a piacok államhatárok szerinti megosztottsága, az eltérő szabványok, a piacra bejutást szabályozó akadályok, az árucikkek, szolgáltatások és termelési tényezők cseréjének korlátozása, a határátlépési előírások és a kormányok diszkriminatív beavatkozási gyakorlatának következtében nem sikerült 12 év alatt a közös piac megvalósítása. 3 Az EU fejlődése a makrogazdasági teljesítmények alapján négy, viszonylag jól elkülöníthető szakaszra osztható. A töréspontok

1958 után ennek megfelelően az 1970-es (1973), az 1980-as (1983), és az 1990-es (1991) évek elejére tehetők. 1999-től az euró indításával mindenképpen egy ötödik szakaszról kell beszélni. 3. A gazdasági fejlődés „aranykorszaka” Az 1970-es évek elejéig az EK-országok gazdaságára a viszonylag gyors és kiegyensúlyozott gazdasági növekedés volt a jellemző. A GDP (reálértékben) közel 5 %-os évi átlagos növekedése nagyjából megfelelt az OECD-országok átlagának, ugyan nem kelhetett versenyre Japán 10 % körüli növekedésével, de teljesítménye valamelyest jobb volt, mint az USA-é és a többi európai országé. Az EK-országokban az időszakos hullámzások és a regionális problémák ellenére az 1970-es évek elejéig gyakorlatilag a teljes foglalkoztatottság volt a jellemző. A foglalkoztatottság fokozatosan bővült, s az EK (a szabad munkaerő-áramlás) hozzájárult a regionális munkanélküliség (Dél-Olaszország)

visszafogásához. Az EK általános munkanélküliségi szintje fele volt az USA-énak (5 % körüli) és az EU-nál kedvezőbb teljesítményt csak néhány ország (Japán, Svájc) ért el. Az infláció tekintetében az EK valamelyest fölötte volt az OECD-országok átlagának, de a fokozatos gyorsulásban – főként az 1960-as évek második felétől – már nagy szerepe volt a nemzetközi tényezőknek (a nemzetközi pénzügyi rendszer zavarai). Az 1970-es évek elejéig a kedvező fejlődés fő tényezői a gyors műszaki korszerűsítés, a dinamikus beruházási tevékenység és magánfogyasztás, a gazdaság és a fogyasztás szerkezetének radikális átalakulása, valamint az állam aktív és viszonylag hatékony konjunktúrapolitikája voltak. A piaci integráció keretében viszonylag kedvezőbb volt a nemzetközi munkamegosztás előnyeinek kihasználása, s a közös piac pozitívan járult hozzá a tagországok makrogazdasági teljesítményéhez. Ezt az

időszakot azért nevezik „aranykornak”, mert az európai gazdaságra viszonylag gyors gazdasági növekedés (közel 5 %), gyakorlatilag teljes foglalkoztatottság, s alacsony infláció (a főbb országokban az 1960-as évek végéig 2-3%) volt a jellemző, s ehhez hozzá kell még venni a gyakorlatilag kiegyensúlyozott költségvetéseket is. 4 4. Az európai gazdaság válságban Az EK-országok gazdasági teljesítménymutatóiban 1973-at követően alapvető változások következtek be. Hasonlóan a többi fejlett országokhoz, az EK-országok gazdasági is szerkezeti válságba került, sőt a külső energiaforrásoktól, főként az olajtól való importfüggés miatt a kedvezőtlen külső hatások erőteljesebben érvényesültek. 1973-at követően a gazdasági növekedés lelassult, s a tagországok gazdasága a két olajár-robbanás miatt 1974-75-ben, majd 1980-83-ban recesszióba került. A beruházások és a termelékenység növekedésének üteme

csökkent és romlott a tagországok versenyképessége. Az 1974-75-ös recesszió az EK-ban késleltetetten jelentkezett, de 1975-ben a termelés már valamennyi EK-országban visszaesett, s különösen mély volt a válság az NSZK-ban és Olaszországban (4 %-os termeléscsökkenéssel). 1975 végétől megélénkülés következett be, a GDP évi növekedése 1979-ig 3 % körüli szinten stabilizálódott. Az 1980 és 1983 közötti recesszió a többi országhoz képest (főként az USA és Japán) az EKországokban valamelyest elhúzódott, de a növekedési trendek nagyjából megfeleltek a többi országban jellemző folyamatoknak. Az 1970-es évek második felétől mindinkább felszínre kerültek a növekedés hosszú távú lassulásának a tendenciái (megdrágult energiaforrások és infrastrukturális beruházások, a fogyasztói kereslet kifulladása a tartós javak piacának telítődése következtében, a szolgáltatások előtérbe kerülése a

gazdasági struktúrában, stb.), és nem sikerült a konjunkturális bizonytalanságot sem felszámolni. „ A magyarázatok másik része a belső szerkezeti változásokra és a jóléti állam növekedésével kapcsolatos merevségekre koncentrált. Az olcsó energia elvesztése mellett az európai vállalkozók a bérköltségek eszkalációjával kerültek szembe. Ennek oka részben a hazai, mind az importált munkaerőforrások fokozatos kimerülése volt, valamint a nagyobb jövedelemrészesedésért folyó politikai harc kiéleződése. Ez utóbbi kifejezte annak a politikai konszenzusnak a felbomlását, amin az 1950-es és 1960-as évek gazdasági csodája alapult. Az eredmény a bérek és fizetések arányának növekedése volt a profitok rovására, negatív hatásaival a beruházásokra. A bérek és a fizetések a termelékenység-növekedési rátáit meghaladó reálnövekedése volt az üzleti atmoszféra megromlásának egyik fontos tényezője NyugatEurópában. A

másik tényező a munkaerőpiac merevsége volt a munkahelyeket biztosító törvényeken és a jóléti állam növekedésén keresztül.” (Loukas Tsoukalis) 5 A gyorsabb növekedést így ebben az időszakban már egyik országban sem sikerült összeegyeztetni az infláció megfékezésével és a folyó fizetési mérlegek stabilitásával, ami óhatatlanul a növekedést visszafogó, restriktív (monetarista) gazdaságpolitikát tette szükségessé. Viszonylag kedvezőtlenebbül alakult az EK-országok inflációs teljesítménye, különösen néhány nagy tagországban. Az inflációs folyamatok már az 1960-as évek második felében felgyorsultak, s az olajárak robbanása következtében az infláció kétszámjegyűvé vált. Az infláció gyorsulásában szerepet játszott a korábbi állami gazdaságszabályozási rendszer ellehetetlenülése is. A jelentős antiinflációs intézkedéseknek a hatása így csak az 1980-as évek közepétől vált

érezhetővé. Az infláció csúcs éve az EK-ban 1974 volt, a 12 ország átlagában 15 %-os fogyasztói árnövekedéssel, s a 10 %-os szint alá csak 1983 után sikerült lemenni. (pl Portugáliában és Görögországban 23,5 %-kal, Olaszországban 21,4 %-kal, Franciaországban 15,1 %-kal tetőzött.) A munkanélküliség az EK-országokban az 1970-es évek elejétől fokozatosan emelkedett, s az 1973-as 2,6 %-ról 1985-re 10,7 %-ra nőtt. A munkanélküliség növekedése nem a foglalkoztatási viszonyok romlásának volt tulajdonítható elsősorban, hanem annak, hogy a gazdaság elvesztette korábbi dinamikáját, s az adott struktúrában már nem volt képes a munkaerőpiacra belépők viszonylag nagy számát felszívni. Az 1970-as évekre befejeződött a mezőgazdasági népesség iparba átáramlása, előtérbe kerültek a munkahely-megtakarító technikai fejlesztések, és a nemzetközi verseny az európai ipart és gazdaságot a munkaerővel való racionálisabb

gazdálkodásra kényszeríttette. Az inflációval szembeni harcban a bérek visszaszorítása érdekében a viszonylag magas munkanélküliség az ipar és az állam számára is kedvező volt. 1973 után viszonylag nagy arányokban bomlott az iparilag fejlett országok külkereskedelmi és fizetési mérlegének egyensúlya. 1974 és 1983 között néhány év kivételével az OECD és az EK országok fizetési mérlege deficitet mutatott. Az egyensúlyproblémák egyik fő oka az olajszámlák jelentős emelkedése volt, ami 1973-ról 1974-re az olajimport 4 %-os csökkenése ellenére 11,8 milliárd elszámolási egységről 31,5 milliárd elszámolási egységre emelkedett. A Közösség 1973-74-ben 14 %-os, 1979-81-ben pedig 7 %-os cserearány-veszteséget szenvedett. Az 1980-as évek elejétől bizonyos javulás következett be az EK-országok gazdasági teljesítményében, és 1984 és 1989 között a gazdaságok stabilizálódtak. Az EK ugyanakkor számos vonatkozásban

kedvezőtlenebbül fejlődött, mint egyéb versenytársai. 6 A folyamatban vállalati, nemzeti és közösségi szintű tényezők egyaránt szerepet játszottak. A vállalati szféra különösen az 1980-as évektől határozott alkalmazkodási erőfeszítéseket tett, a termelőbázisokat, valamint a termékstruktúrákat korszerűsítették, s a versenyképesség javítása érdekében jelentős szervezési és racionalizálási intézkedéseket tettek. Az 1980-as évektől az 1992-es egységes belső piac programjának meghirdetése kedvező hatással volt a Közösség fejlődésére. 1983 után az EK-ban viszonylag mérsékelt megélénkülés volt tapasztalható, a reálgazdasági növekedés 1983 és 1987 között egyik évben sem érte el a 3 %-ot, 1990-re már ismét 2,8 %-ra lassult. A legfigyelemreméltóbb fejlemény az 1983 utáni időszakban az EK-ban az inflációs folyamatok visszaszorítása volt. Az 1985 és 1991 közötti években sikerült az

inflációt 4,6 %-ra csökkenteni. Mindezzel szemben nem történt érdemleges javulás a foglalkoztatottsági viszonyokban. Az 1980-as évek közepi 10 % feletti munkanélküliség alá csak az 1988-89es fellendülés hatására sikerült valamelyest lemenni (1988-ban 9,7 %-ra, majd 1990-re 8,4 %-ra). Az EK-országok fizetési mérlegében 1983 után javulást sikerült elérni A tagországok túlnyomó többségében 1984 után a cserearányok is jelentősen javultak. A luxemburgi csúcson (1985. december) az Egységes Európai Okmány új időpontot, 1992 végét jelölte ki a piac egyesítésére. Az Okmány, amely a tagországok ratifikálása után 1987. július 1-jén lépett életbe, hat feladat egyidejű megvalósítását tűzte ki célul: 1. a belső határok nélküli nagypiac létrehozása, 2. a gyorsabb közlekedést eredményező gazdasági és társadalmi hasonulás, 3. közös tudományos és műszaki fejlesztés politika, 4. az Európai Monetáris Unió erősítése,

5. az európai szociális dimenzió megjelenése, 6. összehangolt cselekvés a környezetvédelem terén 5. Az 1990-es évek – a kritikus évtized Az 1990-es évek elején az európai gazdaság recesszióba került, amit 1990 és 1993 között a közép – és kelet-európai országok „átalakulási válsága” is súlyosbított. A 12-ek 7 növekedése 1991-re 1,5 %-ra, 1992-re 1,1 %-ra és 1993-ra mínusz 0,3 %-ra lassul. A recesszió mellett az infláció sekély mértékben tovább mérséklődik. A megélénkülés 1993-ban a vezető országok közül csak Nagy-Britanniában indult meg (1,8 %-kal), míg a tagországok többségében a GDP csökkent. 1994 után a német növekedés megélénkülésével kezdődött meg a recesszióból való kilábalás, de a növekedési ütemek továbbra is viszonylag alacsony szinten, mintegy évi 2,5 – 3 % körül stabilizálódtak. Az 1990-es évek folyamataiban nagy szerepük volt a kelet-európai változásoknak, s a helyzet

főként a német egyesülés vártnál nagyobb költségei súlyosbították. A viszonylag lassú növekedés mellett a foglalkoztatás 1991 után mindvégig valamelyest 10 % felett alakult. Látványos javulás következett be az infláció tekintetében, ami 1994 után 3 % alá csökkent, s az 1998-as 1, 7 %-os szintje mellett már inflációmentes fejlődésről beszélhetünk. Az 1998-as nemzetközi pénzügyi válság gyakorlatilag az EU gazdaságok makrogazdasági teljesítményére nem volt érdemleges hatással. A gazdasági növekedési ütemek bizonyos lassulása inkább belső tényezőkkel függött össze. A válságba került távol-keleti, latin-amerikai országok, valamint Oroszország az EU-nak marginális partnerei, és ezért érdemlegesen nem befolyásolták az EU gazdaságok helyzetét. 1970 és 1992 között az EU és az USA növekedése között alig volt eltérés, közben az USAban 5-ször több munkahely jött létre, míg az EU-ban viszonylag magas a

strukturális munkanélküliség. Az 1991 és 1994 közötti időszakban az EU-ban 4 millió munkahely szűnt meg, s a munkanélküliek száma elérte a 17 milliót. Az EU-országok gazdasági szerkezete nem alkalmazkodott megfelelően a globális kihívásokhoz. Az Unió versenyképessége viszonylagosan romlott az USA-hoz és Japánhoz képest. Csökkent részesedése az exportpiacon, lemaradt az új termékek fejlesztésében és a tudományos eredmények piacra vitelében. Az 1993. decemberi csúcstalálkozóra a Bizottság „Növekedés, versenyképesség és foglalkoztatottság” címen Fehér könyvet terjesztett elő, ami az ezredfordulóig kísérli meg felvázolni és meghatározni az Unió gazdasági fejlődését. A dokumentum szerint 2000-ig 15 millió új munkahely teremtése lenne szükség, amit 1995-től 3 %-os növekedés mellett évi 1 – 1,5 %-os nettó foglalkoztatás-bővüléssel lehetne mérni. A munkanélküliség szintjét 6 %-ra kívánják csökkenteni. A

beruházások arányát a GDP-ben ismét 23-24 %-ra kellene növelni a megtakarítások és a jövedelmezőség fokozása főként nagy infrastrukturális programok beindításával. A versenyképesség javítása érdekében kívánatos lenne a 8 reálbéreknek a termelékenységhez képest 1 százalékponttal lassúbb növekedése. A versenyképesség szempontjából nagy jelentőséget tulajdonítanak az ún. transzeurópai hálózatok és az információs gyorsforgalmi utak, valamint a kutatás és a technológiák fejlesztésének. Országok Legfejlettebbek Dánia NSZK Hollandia Franciaország Belgium Olaszország Egyesült Királyság Ausztria Svédország Finnország Fejletlenebbek Írország Spanyolország Portugália Görögország Tizenötök + (EU) Svájc Norvégia OECD Európa USA Japán Összes OECD 19611973 19741983 19841989 1990 1993 1995 1996 1997 1998 1,0 0,8 1,1 1,8 2,0 5,3 2,0 6,1 3,7 7,1 5,7 7,3 6,9 6,1 6,9 6,4 10,2 10,0 10,9 10,2 10,0 8,1 4,8 7,5

9,0 7,6 10,0 7,0 10,3 7,0 8,8 10,8 9,4 11,1 10,4 9,0 7,0 9,8 11,0 9,8 11,1 8,5 6,9 9,0 6,3 12,4 9,8 12,0 8,2 5,6 9,9 5,2 12,3 9,4 12,1 7,0 5,1 9,4 4,0 11,7 9,5 12,3 6,3 2,2 1,6 1,8 1,9 1,8 4,6 3,6 2,1 5,1 3,2 1,5 3,4 6,2 8,2 18,0 4,3 7,5 16,4 4,4 10,0 15,8 4,5 9,9 12,7 4,7 8,3 11,4 5,4 2,8 2,5 4,2 9,7 9,4 6,6 3,2 17,4 20,1 7,1 7,5 14,5 16,1 4,6 7,0 18,4 21,8 5,1 9,7 16,8 21,9 6,0 10,6 11,8 22,1 7,3 10,0 9,9 20,8 6,8 - 7,8 18,8 5,1 - 2,2 6,0 10,2 8,3 10,6 10,4 10,8 10,6 10,0 1,1 0,3 2,9 4,9 1,3 3,4 2,0 0,4 6,1 7,1 2,0 5,9 2,6 0,8 9,9 6,4 2,6 7,7 5,2 0,5 8,0 5,5 2,1 6,2 6,1 3,8 10,6 6,8 2,5 8,2 4,9 4,1 11,0 5,6 3,1 7,9 9,4 4,9 10,7 5,4 3,4 7,6 4,1 4,2 10,3 4,9 3,4 7,4 3,3 9,7 4,5 4,1 7,1 A munkanélküliségi ráták 1961 és 1998 között (a munkaerő %-ában) 6. Az 1990-es évek dilemmái A jelentős alkalmazkodási és modernizációs erőfeszítések ellenére a „műszaki rések” folyamatosan újratermelődtek, és a kontinens

strukturális válsága tartós 9 problémának tűnik. A szakadék egyes időszakokban csökkent vagy nőtt, de főként az újonnan feltörő országok versenye gondot okozott. A Világbank egy tanulmánya szerint 1968 és 1988 között a világ csúcstechnikai exportja 25 milliárd dollárról 512 milliárd dollárra nőtt, s aránya a világkereskedelemben 21 %-ról 28,6 %-ra emelkedett. A csúcstechnikai világ exporton belüli arányát Japán megduplázta, míg Korea, Mexikó, Malajzia, Kína és Brazília előretörése 0,8 %-ról 7,2 %-ra még látványosabb volt. Ezzel szemben az NSZK és az Egyesült Királyság részesedése 14,9 %ról, ill 9,5 %-ról 10,8 %-ra, ill 6,3 %-ra csökkent, míg Franciaország tartotta 6,6 %-os arányát. Bizonyos iparágakban Japán mögött viszont jelentős hátránya van Európának a termelékenység tekintetében. 1989-ben Japánban 17 óra, USA-ban 25 óra, NyugatEurópában 36 óra alatt készült el egy gépkocsi Esetenként a

versenyképességi és termelékenységi hátrányok a háttériparágakkal kapcsolatosak. Az 1990-es évektől új mozzanat az újonnan iparosodott országok felől jövő egyre élesebb verseny és világpiaci kihívás. Ezek alacsony bérszínvonallal és szociális kiadásokkal rendelkeznek, miközben technológiáikkal és termelékenységükkel versenyképesek és emellett agresszív marketingpolitikát folytatnak. Olyan általános reformara lenne szükség, amely növeli a rendszer hatékonyságát, mind a szűkössé váló pénzügyi források felhasználása tekintetében, mind pedig a jobb minőségű szolgáltatások nyújtása érdekében. Nemzetközi összefüggésben a jóléti államot olyan strukturális változásokkal kell megvédeni, melynek lényege az erőforrásoknak az újonnan iparosodott országok költségversenyének nehezen ellenálló szektorból a magas termelékenységű és tudásigényű szektorokba történő átcsoportosítása. 10

Országok Legfejlettebbek Dánia NSZK Hollandia Franciaország Belgium Olaszország Egyesült Királyság Ausztria Svédország Finnország Fejletlenebbek Írország Spanyolország Portugália Görögország Tizenötök + (EU) Svájc Norvégia OECD Európa USA Japán Összes OECD 19611973 19741983 19841989 19911993 1994 1995 1996 1997 1998 4,3 4,4 4,8 5,4 4,9 5,3 3,2 1,5 1,6 1,6 2,2 1,8 2,9 1,1 2,4 2,6 2,5 2,5 2,5 3,1 3,5 1,3 1,5 1,3 0,4 0,7 0,9 -0,7 4,8 2,5 2,3 2,2 2,2 2,4 3,8 3,2 3,0 3,2 3,2 2,7 3,0 2,7 2,4 1,4 2,8 1,3 1,4 0,7 2,1 3,5 2,5 3,1 2,3 2,4 1,4 3,3 3,3 3,1 3,6 3,1 3,0 2,5 2,1 4,8 4,6 5,2 2,3 1,5 2,7 2,2 2,7 3,5 1,5 -1,6 -4,2 2,7 2,2 3,9 2,8 2,5 4,8 1,0 1,1 3,3 1,9 2,1 4,6 2,8 2,9 4,0 4,4 7,2 6,9 7,7 3,8 1,7 2,5 2,5 3,1 3,8 3,3 2,3 3,6 0,7 0,6 0,7 6,0 2,2 1,1 0,4 5,6 2,8 3,0 1,1 8,4 2,2 3,0 2,2 8,6 3,3 3,5 3,3 8,1 3,5 3,7 3,5 4,8 1,9 2,95 0,7 2,6 2,9 1,6 2,6 3,0 4,3 4,7 4,5 3,85 9,7 5,0 0,5 3,9 2,0 2,3 3,8 2,2 2,7 3,9 2,9 4,3

4,5 3,8 0,4 2,6 1,2 1,4 1,9 1,4 2,1 5,1 2,4 4,1 0,6 2,9 1,7 4,8 3,0 3,2 1,3 2,7 0,7 5,3 1,7 2,7 3,5 2,7 2,6 2,3 - 2,5 2,9 2,3 A növekedési folyamatok alakulása 1960 és 1998 között (GDP évi %-os növekedése változatlan árakon) 7. A lisszaboni program és megvalósítása Különféle okok miatt az egész világgazdaság megroggyant, de míg az Egyesült Államok 2002-ben még mindig 2,4 százalékos növekedést ért el, Kanada pedig 3,3 százalékost, sőt Ausztrália 3,7 százalékost, az EU-ban 0,9 százalékos ütemet regisztráltak, és 2003-ban sem várnak gyorsabbat 1 százaléknál. Márpedig ez a tempó megkérdőjelezi, hogy az EU teljesíteni tudja azt a 3 évvel ezelőtt Lisszabonban, egy csúcstalálkozó alkalmával kitűzött hangzatos célját, miszerint „2010-re Európának a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb gazdaságává kell válnia". A mai Tizenötöknek 11 már csak azért is magasabb sebességfokozatba kellene

kapcsolniuk, mert a szegényebb új tagállamok csatlakozása a mezőny túlzott széthúzódásával, az elvileg egységes piac növekedési potenciáljának elherdálásával fenyeget. A 2000 márciusában elfogadott úgynevezett lisszaboni reformprogram szerteágazó - egyes bírálók szerint túlságosan is sokat markoló – intézkedéscsomagot állított össze, amelynek valamennyi tagországban való egyidejű teljesítése bontakoztatná ki a remélt, tartósan legalább 3 százalékos GDPnövekedési ütemet. A többtucatnyi, olykor számszerűen, máskor csak homályosan megfogalmazott fő- és alcélból, részhatáridőkből álló terv öt területen sorolt fel feladatokat: - az első az innováció fejlesztése - ezen belül elsősorban az internet-hozzáférés bővítése, valamint a tudományos kutatásra fordított kiadások növelése -; - a második a távközlési, a közlekedési, az energia-, valamint a pénzügyi szolgáltatási piac általános és teljes

liberalizálása; - a harmadik a kisvállalkozások iránt barátságosabb gazdasági környezet; - a negyedik az akkor 63 százalékos átlagos foglalkoztatottsági arány 70 százalékosra emelése, a nyugdíjrendszerek reformja, valamint az oktatásra, főleg a felnőttképzésre fordítandó kiadások emelése; - végül az ötödik a környezetvédelem erősítése, mindenekelőtt a szén-dioxidkibocsátásnak az EU által a kiotói egyezményben vállalt mérséklése. Az Európai Bizottság (EB) az egyik fő problémát a közösségi cselekvés lassúságában látja. Másfelől a program számos olyan célt is tartalmaz, ahol - közösségi hatáskör nem lévén uniós jogszabállyal valójában nem is lehet ösztökélni az előrelépést. Ezeken a területeken az egyes kormányok, nemzeti törvényhozások bátorságán, ambícióján - és egymás kölcsönös „noszogatásán" - múlik a változások tempója és mértéke. Már az is rontja az elvileg

egységes belső piac hatékonyságát, hogy a tagállamok egymástól eltérő sebességgel araszolnak a közös célok felé. Ennél is visszahúzóbb azonban, hogy az EU egészére rátelepszik a kontinens legnagyobb gazdaságának lomhasága: Németországban mindössze 0,2 százalékos volt a gazdasági növekedés, és 10 százalék fölötti a munkanélküliség. Ráadásul a lisszaboni célok időarányos teljesítésében Franciaország és Olaszország is a sereghajtók között van. A nagy európai gazdaságok közül csupán Nagy-Britannia szerepel a középmezőnyben, viszonylag jól teljesít Hollandia és Spanyolország is. A legfürgébbek, gyakran jóval a közösségi követelmények előtt járók szinte minden tekintetben az északi tagországok, de gazdasági súlyuk nem elég ahhoz, hogy az egész integrációt maguk után húzzák. 12 A lisszaboni tervből ez idáig - főként jogszabályi szinten, de a gyakorlatban is - a különféle piac-felszabadító

célokból valósult meg a legtöbb. Európában lényegében befejeződött a távközlési liberalizáció. Az eddigi piacnyitásnak köszönhetően az országokon belüli telefonhívások átlagos ára az utóbbi 5 év során a felére zuhant, de a helyi hívások még mindig háromszor olyan drágák Európában, mint az USA-ban állapította meg a 25 jelenlegi és leendő tagország teljesítményét elemző londoni Európai Tanulmányok Központja. A reformcsomagból kipipálható az energiaszolgáltatások 2007-ig befejezendő liberalizálásának pontos ütemterve is, de számos ország nem várja meg a részhatáridőket a végrehajtással. Március közepén lépett életbe a nemzetközi vasúti teherfuvarozás egy szegmensét liberalizáló uniós törvény, és megkezdődött a postaliberó is. 2005-tõl olcsóbbá és gyorsabbá válhat az európai légi közlekedés, mert a „légtérpiac" egységesül, az uniós „gépezet" pedig ontja a jogszabályokat,

amelyek maradéktalanul átjárhatóvá teszik majd a kontinensnyi piacot a pénzügyi szolgáltatók számára. A sikerek között könyvelhető el az egységes közösségi szabadalomról szóló - először 30 évvel ezelőtt felmerült - legfrissebb megállapodás is, amelynek révén az eddiginek a felébe kerül majd a szabadalmi oltalom megszerzése az EU-ban. Felemás azonban a mérleg egy sor más területen. Az internetbe bekapcsolt háztartások aránya az utóbbi két évben átlagosan 18 százalékról 43 százalékra nőtt, de míg Hollandiában, Svédországban és Dániában a háztartások kétharmadában van internet, Görögországban alig több mint 10 százalékban. Messze jár még az EU attól a céljától is, hogy az évtized végén a GDP 3 százalékát fordítsa kutatás-fejlesztésre: a jelenlegi arány 2 százalék alatti, míg az USA-ban 2,7 százalék. Ezer foglalkoztatottból Európában 5,4 jut a kutatói szektorra, az USA-ban 8. Az EU 6 millió

kisvállalkozása alkalmazza a munkaerő háromnegyedét, de sok helyütt mostoha körülmények között. A görög vállalkozóknak 1700 eurót kell fizetniük egy cégalapításért, míg a dánoknak egy centet sem. A lisszaboni program teljesítésében a leggyengébb eredmények mindeddig a munkahely-bővítési célok terén születtek. A foglalkoztatási ráta a Tizenötök átlagában mindössze 64 százalék, szemben a 74 százalékos amerikaival, és ma még csak Dánia, Hollandia, Svédország és Nagy-Britannia érte el a 2010-re kitűzött 70 százalékot. A munkaerő-piaci reformokban a jelenlegi tagállamok között Németország van leghátul. Daniel Gros, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központja kutatóintézet vezetője szerint az európai gazdasági növekedés lassúságát éppen a foglalkoztatási piac korlátai okozzák, csakhogy a vele szorosan összefüggő szociális rendszerek - a társadalombiztosítás, a nyugdíjak, az oktatás -

reformja terén az EU keveset tehet, mert 13 ezekben az ágazatokban az uniós jogrend teljes önállóságot garantál a kormányoknak. Az európai növekedés kizárólagos motorja a termelékenység emelkedése lehet - állítja Gros -, ám szerinte az információtechnológiai fejlődés kínálta szerkezeti váltást és annak termelékenységnövelő hatását csak a rugalmas munkaerő-piacú országok képesek kihasználni. Míg az EU kisebb tagállamai megtanultak együtt élni az erős nemzetközi versenyben való küzdelemmel - vélekedik a kutató -, a nagyok politikai közélete még nem fogta fel, hogy az integráció fokozatosan „egybenövő", egységes valutájú, liberalizált piaca ma már útját állja a kiválasztott társadalmi csoportok különérdekeit szolgáló versenykorlátozásnak. 8. A világgazdaság az iraki háború után Az iraki háború viszonylag gyors befejezése sötét felhőt űzhet el a világgazdaság egéről, ám ettől még

aligha remélhető a növekedés látványos gyorsulása. A legfejlettebb országok kifogyóban vannak a konjunktúra élénkítésére szolgáló monetáris és fiskális eszközökből, a többiek pedig tőlük várják a növekedési impulzusokat A Hetek nyilatkozata szerint az iraki háború gyors lefolyásával és az olajár esésével a világgazdaságra leselkedő veszélyek nagy része megszűnt, így a fogyasztói és üzleti bizalom visszatérésével a 2003. év második felére a konjunktúra is nekilendülhet Van azonban kockázat elhúzódó háború nélkül is. A szervezet szakértői 2002 szeptemberében még azt jósolták, hogy a világgazdaság a 2003-ban 3,7 százalékkal - ezen belül az USA 2,6, az Európai Unió 2,3, Japán pedig 1,1 százalékkal - gyarapodik. Most azonban a világgazdaság egésze számára csak 3,2 százalékot, az Egyesült Államoknak 2,2, az EU-nak 1,1, Japánnak pedig 0,8 százalékot valószínűsítenek. És még ez is csak akkor

érhető el - legalábbis Kenneth Rogoff, az IMF vezető közgazdásza szerint -, ha a növekedési kilátásokat nem árnyékolja be valamilyen újabb bizonytalansági tényező. A kilábalásban ismét az Egyesült Államokra hárulna a vezető szerep, amit azonban az amerikai gazdaság most nem biztos, hogy be tud tölteni. Az USA-ban már a háborús feszültség előtt is recesszió volt, a hazai össztermék (GDP) gyarapodása 2002. utolsó negyedévében 1,4 százalékra lassult. Azóta pedig a lakosság is felsorakozott a már korábban óvatossá vált cégek mögé. 14 Az USA globális gazdasági súlya miatt nemcsak a költségvetés deficitje, hanem a kereskedelmi, illetve a folyó fizetési mérleg hiánya, valamint a dollár ezek miatt túlzottan gyors gyengülése is feszültséget kelthet a világgazdaságban. Annál is inkább, mert míg Japán és az EU a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig kiegyenlítő szerepet játszott a nemzetközi

porondon, addig erre most egyikük sem képes. A japán gazdaság a tőzsde és az ingatlanpiac 1991-es összeomlása óta recesszióban van, de az egymást követő kormányok csak a reformok halogatásában jeleskedtek. A kereskedelmi bankok a nyolcvanas évekből származó kétes kinnlevőségeik és elértéktelenedett részvénytulajdonuk miatt a jegybank által csaknem nullára süllyesztett kamatszint ellenére is vonakodnak hitelezni, igaz, a vállalatokban sincs nagy hajlandóság a további eladósodásra, miközben a gazdaság teljesítményét a defláció rombolja. Nem sokkal jobb a helyzet az EU-ban sem, ahol recesszió ugyan sem az IMF, sem a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) előrejelzése szerint nem fenyeget, ám a növekedést nemhogy nem sikerül felpörgetni, de az Európai Bizottság (EB) nagyon, egyes államok esetében drámaian visszavett az idei növekedési kilátásokból. Az okok közül több országban a merev

munkaerő-piaci szerkezetet, a jóléti állam keretrendszerét említik első helyen, ez ugyanis a reformok halogatására ösztönzi a kormányokat - különösen Németországban és Franciaországban -, ami aztán a lehetőségeket jóval alulmúló növekedést, illetve rendkívül magas munkanélküliséget okoz. A liberalizációban, az egységes piacban, a konvergenciában már nincsenek további tartalékok; egyelőre nem látszik olyan húzóerő, ami lendíthet a közösségen. Ezt húzza alá az is, hogy az évek óta alacsony üzleti bizalmi index az utóbbi hónapokban tovább gyengült. Az EU legtöbb országa a költségvetési hiány leszorításának kényszerében vergődik, és - miután kihasználatlanul hagyta a kilencvenes évek konjunktúrája kínálta lehetőségeket - a lanyha növekedés mellett nehezen tud megfelelni a maastrichti kritériumoknak. Addig nincs is remény szakértők szerint az EU teljesítményének látványos javulására, amíg a

korábban az unió motorjának számító német gazdaság lábra nem kap. Csakhogy az EB napokban megjelentetett tavaszi gazdasági előrejelzése Németországban a korábban remélt 1,4 százalékos növekedés helyett mindössze 0,4-et tart reálisnak 2003-ban. Az erős euró továbbra is akadályozza a termelést ösztönző export felfutását, az adósságokkal és papírjaik tőzsdei értékvesztésével küszködő német vállalatok többsége egyelőre aligha kezd komolyabb beruházásokba. A másik nagy gazdaságban, a franciában is kifulladtak a növekedést korábban ösztönző állami intézkedések, amit jelez, hogy az EB 2-rõl 1,1 15 százalékra módosította az idei növekedési előrejelzést. A költségvetési hiány - akárcsak Németországban - 2003-ban tovább duzzad. Az EB szakértői egyébként még az EU-ban a leggyorsabban fejlődő ír gazdaság helyzetét is borúsabban látják, mint korábban: 4,2-rõl 3,3 százalékra finomították a

mutatót. 9. Recesszióban a német gazdaság Fél év óta csökken a GDP Németországban. A szakértők ugyan a kilábolásra utaló jeleket hangsúlyozzák, mégsem biztos, hogy az év második felében megfordul a negatív trend. A második negyedévben immár hivatalosan is recesszióba süllyedt a német gazdaság, miután a GDP 0,1 százalékkal csökkent. Az előző három hónap visszaesésével együtt ily módon már hat hónapos a gazdasági lassulás. Az első negyedévben egyébként 0,2 százalékkal esett vissza a bruttó hazai termék, vagyis bizonyos szempontból még pozitívnak is tekinthető a második negyedéves adat, hiszen április és június között felére csökkent a zsugorodás üteme. A német gazdaság gyakorlatilag egy éve folyamatosan stagnál, azután, hogy 2001 végén kijött egy enyhébb recesszióból. Gazdaságelemzők ugyanakkor arra mutatnak rá, hogy Németország kilábalni látszik a válságból, de legalábbis a „javulás útjára

lépett". Ezt nemcsak a visszaesés mértékének már idézett csökkenése mutatja, hanem a legújabb foglalkoztatási adatok is. A német gazdaság persze nincs kivételes helyzetben: az eurózóna más államai is gondokkal küzdenek a gazdasági növekedés terén. Olaszország például 2003 első felében szintén recesszióba süllyedt, Franciaországban várhatóan rendkívül gyenge lesz a GDP növekedése, miközben a munkanélküliség 10 százalék felé közelít. Mindennek ellenére az Európai Bizottság ragaszkodik ahhoz az előrejelzéséhez, mely szerint az év végén a gazdasági növekedés beindul, 2004-ben pedig tartóssá válik. Az EU brüsszeli bizottságának véleményét kissé gyengíti saját ténykedése: éppen nemrégiben fogta vissza jóslatait, és az eurózóna 2003-as növekedését illetően mindössze 0,7 százalékra számít. A növekedés azonban szakértők szerint csak akkor indulhat meg ténylegesen, ha az Európai Központi Bank

(EKB) tovább csökkenti a kamatokat. Ezt egyébként részben már meg is tette, hiszen jelenleg is csak 2,5 százalékos a kamatszint. Németországban a középtávú optimizmusra leginkább az adhat okot, hogy Gerhard Schröder kancellár rászánta magát azokra a reformokra, amelyek remélhetőleg erősítik a 16 gazdaságot. Így például bejelentette, hogy visszafogják a kormányzati költekezést, átrendezik az adórendszert, és deregulálják a munkaerőpiacot. Ezek a reformok azonban csak a jövő év közepétől éreztethetik hatásukat (közismert egyébként, hogy a kormányzati költekezés visszafogása az infrastrukturális fejlesztéseket hátráltathatja, illetve a beruházások visszaeséséhez vezethet). Mindenféleképpen biztató ugyanakkor, hogy Németország nagyobb kereskedelmi partnerei közül az amerikai piac élénkülésnek néz elébe. 10. Európa gondban van !? Franciaország és Németország együtt hozta létre az eurót, most együtt

ássák alá az eurózóna követelményeit. A csatlakozókkal szigorúak, magukra nézve nem érzik kötelezőnek az előírásokat. Németország és Franciaország, az Európai Unió két gazdaságilag legmeghatározóbb országa, úgy tűnik, nemcsak a jóban, de a rosszban is összetart. Németország vallott az Európai Bizottság előtt arról, hogy az idén ismét megszegi a Stabilitási és Növekedési Paktum előírásait, mert kormányzati költekezése súlyosan átlépi a kiszabott deficit előírást. A fejlemények pikantériája, hogy a paktumot 1997-ben éppen Németország verte át az európai döntéshozók megosztott táborán. Az eredeti német elképzelés a GDP mostani 3 százaléka helyett a költekezés határát 1 százalékban szabta volna meg, de a szigorú követelménynek a ciklikus kilengésekre érzékenyebb északi tagállamok hatékonyan ellenálltak. Németország tavaly 3,5 százalékos hiánnyal zárta a büdzsét, erre az évre pedig

rekordnagyságú 3,8 százalékra számít. Franciaország is bejelentette, hogy a 3,1 százalékos 2002-es költségvetési deficit után idén örül, ha a 4 százalékot tartani tudja. A két nagy egyikén sem látszik a megfeszített erőlködés, hogy elkerülje a ma még figyelmeztetésnek számító, jövőre viszont súlyos pénzügyi teherrel rájuk nehezedő bírságot. Eichel kijelentése, hogy 2004-re visszafogja a fiskális hiányt, merő szemfényvesztésnek látszik annak tudatában, hogy jövő évben a német adóbevételek 16 milliárd eurós megnyirbálására készül. Raffarin a maga részéről máig abban a meggyőződésben él, hogy a gazdasági visszaeséskor bölcs dolog szabadabbra engedni a költségvetési pórázt, és csak javuló 17 növekedés mellett kell ismét megszorítani, neki elsődleges célja az, hogy honfitársainak munkahelyeket teremtsen. Németország és Franciaország, ha jövőre ismétlődően elvéti a paktum szabta

deficitkeretet, a Bizottság akarata szerint súlyos pénzbírságra számíthat. Először csak kamatmenetes letétbe kell helyeznie hazai össztermékének nagyjából 0,2-0,5 százalékát, a rákövetkező évben viszont teljesen elveszíthetik az egyenként 4 és 3 milliárd euró nagyságú összeget. A paktum megreformálásáért jelenleg Franciaország és Németország az olaszok és az angolok támogatásával küzd. Az ellentábort inkább a kisebb tagállamok, Ausztria, Írország és Hollandia vezetik, amelyek költségvetésével minden rendben van. Az elnéző magatartást, amit a két nagyobbik tagállam vár el most tőlük, fordított helyzetben ők valószínűleg nem kapnák meg. A csatlakozó országok esetében ugyanez az ellenérzés merülhet fel. A paktum szabályait 1997-ben azért találták ki, hogy az Európai Unió tagállamainak költségevetési politikáját minimálisan koordinálja, és segítsen az euróból kemény valutát faragni. Az elmúlt fél

évben az európai valuta egy percre sem ingott meg Sőt, még erősíteni is képes volt pozícióját a versenytársnak tekintett dollárral szemben. A tények ismeretében, az európai döntéshozóknak legalább ilyenkor törekedniük kellene az összefogásra, hogy az elmúlt öt év fejleményeit értékelve fogjanak a gazdasági keretek újragondolásába. Egyáltalán nem pesszimista feltételezés, hogy ennek hiányában az európai gazdasági összefogás napjai meg vannak számlálva. 18 Az európai országok deficitje 11. Kilátások a jövőre nézve Az eurózóna 2004-es kilátásait illetően Pedro Solbes, az EB gazdaságpolitikai ügyekért felelős tagja a növekedéssel kapcsolatban 2,25 százalékot említett. Az eurózónán kívüli Nagy-Britanniában még bizakodóbbak: Gordon Brown pénzügyminiszter az idei 22,5 százalék után jövőre már 3-3,5 százalékos növekedést vár, amivel megelőznék a fejlett államok többségét. Kedvezőbb képet

vázolt fel Brüsszel a tagjelöltek esetében - az idén átlagosan 3,1 százalékos növekedést vár, a csatlakozás évében, 2004-ben pedig a tíz ország már akár 4 százalékos eredményt is elérhet. A legjobb teljesítményt a balti államoktól várják, utánuk Magyarország és Szlovákia következik. A Tízek körében 2002-ben felére (2,7 százalékosra) csökkent inflációs ütem Brüsszel szerint az idén is tartható, feltéve, hogy az év további részében csökkennek az átmenetileg megemelkedett olaj- és egyéb nyersanyagárak. 19 A világgazdaság felpörgetését sokan a Japánon kívüli Ázsiától várják. Kína valóban kitartóan jól teljesít, évek óta stabilan 7-8 százalékos gazdasági növekedést ér el, a hatalmas piacra áramlik a külföldi tőke. Csakhogy dollárban mérve a kínai gazdaság még ma is mindössze a kilencede az amerikainak - még vásárlóerő-paritáson is csak a fele -, így egyelőre korai Pekingtől a

világgazdaságot befolyásoló csodát várni. Ráadásul Kína és a délkelet-ázsiai régió motorja sem jár már a korábban megszokott magas fordulatszámon Ázsia esetében az IMF 6 százalékot jósol az idei évre -, igaz, még ezzel is messze lehagyja a többi térséget. Jóllehet Délkelet-Ázsia nagyrészt mentesült az iraki háború közvetlen hatásai alól, egyre több elemző véli úgy, hogy az a-típusos tüdőgyulladási járvány következményei - az egészségügyi pánikon túl - súlyos gazdasági károkat is okozhatnak a térségben. Ennek első konkrét jeleként értékelik, hogy a régióban hagyományosan sokat tárgyaló üzletemberek utazókedvének megcsappanása máris érezteti hatását az idegenforgalmi mutatókban, és a kereskedelmi megállapodások számának visszaesésében. Az sem túl biztató, hogy az IMF és a Világbank szakértői szerint fogytán a növekedést élénkítő fiskális és monetáris fegyvertár a világ fejlett

régióiban. Az Egyesült Államokban a kamatszint négy évtizedes mélyponton áll, Japánban gyakorlatilag nullán van, így a monetáris politikával nemigen lehet bűvészkedni, míg az eurózónában az Európai Központi Bank (ECB) az infláció feléledésétől tartva csak vonakodva csökkent kamatot. Hasonlóképp korlátozott a fiskális fegyverek hatékonysága: a költségvetési hiány az Egyesült Államokban éppúgy szűkíti a mozgásteret, mint Japánban vagy Németországban és Franciaországban. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás okozta bizalmatlanság és félelem, valamint az USA és a világ többi része közötti viszály a világgazdaság vérkeringését jelentő kereskedelemre is káros hatással lehet. A Morgan Stanley amerikai bankház becslése szerint a világkereskedelem bővülése máris 5 százalékra lassult a kilencvenes évek közepének 6,5-7 százalékáról. Az Európai Unió lisszaboni céljainak teljesítése akadozik. A tíz

kevésbé fejlett ország belépése – a hosszú távú kölcsönös előnyök mellett – az EU átlagos növekedési ütemét emelni fogja, de színvonalmutatóit erősen lehúzza. A csatlakozó országokban alacsonyabb foglalkoztatottsági színvonal mellett a munkahelyek kétharmadát a kis- és középvállalatok biztosítják. Ezeknek a megőrzéséhez a gyengébb versenyképesség gyors javítására van szükség. Az Európai Unió eddig kevés figyelmet fordított erre a problémára A hatékony segítség nyújtásához a jelölt országok kis- és középvállalatainak helyzetéről megbízhatóbb statisztikákra, felmérésekre és elemzésekre lenne szükség. A támogatást 20 nyújtó programokról, akciókról előzetes és utólagos hatáselemzések kellenének, nemzeti és közösségi szinten egyaránt. Az e téren való fejlődést – középpontba állítva a termelékenység és versenyképesség növelését – az integrált innováció-, vállalkozás-

és kis és középvállalati politika biztosíthatja. 1950 és 1990 között az egy lakosra jutó GDP az Európai Unióban az Egyesült Államokhoz viszonyítva 46-ról 71 százalékra emelkedett, de később e tendencia bizonytalanná vált, a különbség a versenyképességi mutatók és a foglalkoztatottság tekintetében nem csökken. Ezért időszerű, de merész elhatározás volt 2000 márciusában Lisszabonban a következő tíz évre elfogadott stratégiai cél kitűzése: „az Európai Unió legyen a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásbázisú, több és jobb munkahellyel és nagyobb szociális kohézióval, fenntartható növekedésre képes gazdasága”. 12. Befejezés Az EU bővítésétől nagy kisugárzású, jelentős eredményeket várnak politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt: a béke, a stabilitás és a jólét európai övezetének kiterjesztését, a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés erősítését, magasabb

életminőséget Európa polgárai számára, az Unió szerepének növelését a világ ügyeinek intézésében. Elfogadva a különböző EU-dokumentumok következtetéseit – hogy az EU és a csatlakozó országok számára a bővítés „nullaösszegű játék”, valamint hogy a bővítés hozamai meghaladják költségeit –, hozzá kell tenni ehhez az értékeléshez, hogy az időleges rövid távú negatív hatások számbavétele, kezelése és minimalizálása sem hanyagolható el. E törekvés mérlege az elemzés időhorizontjától, az egyes összetevők súlyozásától és nem utolsósorban attól függ, hogy mennyire képesek csökkenteni a rövid távú kedvezőtlen hatásokat. A jelölt országok (2004-ben csatlakozók: Ciprus, Csehország, Észtország, Lettország, Lengyelország, Magyarország, Litvánia, Málta, Szlovákia, Szlovénia) eredményes bekapcsolása a lisszaboni stratégiai célok megvalósításába nagy kihívást jelent mind a jelölt országok,

mind az Európai Unió számára: a közöttük lévő óriási különbség csökkentése, konvergenciájuk meggyorsítása a versenyképesség, a foglalkoztatás és a társadalmi kohézió tekintetében mindkét oldal számára elsődleges fontosságú. 21 Irodalomjegyzék Palánkai Tibor: Az európai integráció gazdaságtana (Aula Kiadó, 1999) T. Hitiris: Az Európai Unió gazdaságtana (Műszaki Könyvkiadó, Budapest) Az európai integráció – Tények és adatok (MTA Történettudományi Intézet, Budapest) Folyóiratok: HVG; Közgazdasági Szemle 22