Filozófia | Tanulmányok, esszék » Pallag Sándor - Vissza az ész birodalmába

Pallag Sándor 1963. 01 26 Műszaki informatikai szak Távoktatás tagozat Filozófia Vissza az ész birodalmába VISSZA AZ ÉSZ BIRODALMÁBA Alig pár hónappal az új évezred beköszönte előtt a figyelmes újságolvasó egy jelentéktelen, ám a Föld lakói számára mégiscsak fontos hírre lehetett figyelmes: a Természetvédelmi Világalap (WWF) nyilvánosságra hozott és a Földről szóló jelentéséből kiderült, hogy bolygónk lakói jóval többet fogyasztanak, mint amennyit a rendelkezésére álló természeti erőforrások megengednek. Példának okáért az emberiség „lábnyoma" aggodalmas mértékben megnőtt, értve ezalatt azt, hogy a Föld 12,6 milliárd hektárnyi biológiailag aktív felületének a termésén 5,7 milliárd ember osztozik, azaz minden Földlakóra 2,2 hektárnyi erőforrás jut. Ezzel szemben az átlagos ökológiai lábnyom 2,85 hektár, tehát az emberiség többet fogyaszt, mint amennyi erőforrás a rendelkezésére áll. A

természet ki van zsákmányolva. A hírek között naponta tűnik fel egy-egy jelentés a bolygó fölötti ózonlyukról, a tengerekbe, édesvizekbe, szárazföldekbe öntött hulladékokról. Az emberiség a tudomány eszközével kizsigereli lakóhelyét, egyszerűen irracionálisan birtokolja a természetet. Más értelemben is az irracionalitás korát éljük. A Föld mérete ugyan változatlan, ám az emberek mégis közelebb kerültek egymáshoz részben a tömegkommunikáció, részben a legújabb kori népvándorlások által, eltűnőben vannak a határok; a kultúrák, életmódok átölelik egymást, a világ egyharmada hirtelen, pár év alatt került ki az ideológiai mundérból, s ízleli, de még föl nem fogja a szabadságot mint lehetőséget. Ami az ember mint egyed sorsát illeti, el lehet gondolkodni mondjuk a géntudomány fejlődésén. Semmi túlzás nincs abban, ha azt állítjuk, hogy ma legalább annyira gyors és mélybevágó hatások érik az embereket

és a társadalmakat, mint a középkor utolsó éveinek Európájában, amikor a felfedezések, a technika és a többi tudomány találmányai, az ébredező társadalmi, vallási mozgalmak szinte ingerelték a szellemet, mindenesetre gondolkodásra, újragondolkodásra késztették. Az emberiség nagy kalandja volt a középkorból átlépni az új korba, az élet és annak nagy kérdéseit új alapokra helyezni, s szembesíteni a valósággal. Ami volt, már nem működött, ami pedig még alig született meg, nem válhatott egyből rendszerré, legfeljebb tendenciákat lehetett felfedezni. A kor nagy gondolkodói sötétben tapogatóztak, akárha ma élnének, mindenestre a szó legszorosabb értelmében igyekeztek racionálisan megközelíteni a valóságot, s megalapozni egy új kor hajnalát. Még nem lehetett tudni, hogy mi a fontos és mi nem az, lényeges és lényegtelen keveredett a fejükben, mégis, a filozófia, bár nem a legerősebb korszakai közé soroljuk ezt a

reneszánsztól induló, s Descartes koráig tartó rövid intervallumot, hatalmasat alkotott éppen a racionalitás, a gondolkodás újraértelmezésével. Ha pedig a természethez való nagy visszatérést, a tudományos 1 alapokra helyezett gondolkodást vagy csak a társadalmi mozgásokat, a vallásban bekövetkezett változásokat vesszük, a kor igen fontos tanulságul szolgálhat a ma emberének is. A RENESZÁNSZ A reneszánsz, ami franciául újjászületést jelent, a mai ember szemében elsősorban művészeti és kulturális súlya miatt nagy ívű, örök korszaknak számít, a valóságban azonban meglehetősen rövid, tünékeny volt a virágzása, akárcsak a görög poliszoké. Mondhatni átmeneti szakasz, amelyben éppen úgy felbukkannak a középkor hagyományai, mint az új kor felfedezései, ekképpen csakugyan átmenetet képez a középkor és az újkor között. Filozófiája még nem markáns, nincs nagy, átfogó rendszere, inkább útkeresésről van

szó, újra felfedezni a világot, s a megismerés új lehetőségeit kutatni. Mindezt a középkor végétől megjelenő nagy ívű változások is rákényszerítik a gondolkodókra. A világ szinte egycsapásra megváltozik: a hajózási technikának köszönhetően Kolumbus, Vasco de Gama, Magellán révén új világokat fedez fel Európa, ami részben azzal jár, hogy hatalmas, mobilizálandó tőke érkezik a kontinensre, átértékelődik a kereskedelem, a pénzgazdaság, de még a haditechnika is, ami véget vet például a lovagi rendeknek, gondoljunk Cervantes Don Quijotéjére, aki szinte tragikomikus színben tűnik fel az újkor olvasója előtt. A polgári társadalmak szabad kifejlődése új kereteket kíván, hiszen a XV. század legvége, de főleg a XVI század az eredeti tőkefelhalmozás korszaka. A felfedezések nyomán az európai ember nem várt új ismeretekhez is jut, a felfedezett területeken új emberekkel, kultúrákkal találkozik. Mindez még a civil

hétköznapokon is tetten érhető, amennyiben például a társadalom gazdagabb rétegeiben a felfedezett területekről érkező eladdig ismeretlen növényeknek, fűszereknek köszönhetően átíródnak a gasztronómia fejezetei. A kommunikáció valóságos robbanással jár, Gutenberg már az ezernégyszázas évek közepén feltalálja a könyvnyomtatást, immáron semmi nem állíthatja meg az ismeretek, az új szellemiség terjedését. Európa ilyen értelemben összezsugorodik, persze nem ennyire gyors tempóban, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy új kérdésekre van szükség az élet céljának, értelmének megfejtéséhez új válaszokkal. Az élet minden területén kitapintható, hogy vége a társadalmak zárt rendjének, az egyház építette hierarchiáknak, áttörés lesz egy dinamikus, nyitott társdalom irányába. A kor meghatározó szellemi mozgalma a humanizmus, amely egyszerűen porrá zúzza a hagyományos skolasztika megmerevedett vázát. Petrarca és

Bocaccio neve fémjelzi ezt az áramlatot, melynek lényege, hogy a gondolkodás középpontjában az ember áll, s az emberi szellemhez leginkább közelálló témák, mint a természet, a történelem és a nyelv. Jelszava a „studia humanitatis", azaz „az emberiségért való fáradozás", ami viszont antik gyökérzetű, akkor viszont mondani se kell, hogy ez visszatérés a görög gondolkodókhoz. Akik filozófusként örök 2 természetkutatók voltak, közvetlenül és magától értetődően szemlélték a természetet, a természet ab ovo minden gondolatukban benne élt, így meg sem fordul a fejükben, hogy a természetet mint olyat mondjuk definiálni kellene, pláne felfedezni. „Tapasztalat és természetismeret egy és ugyanaz" Törvényszerű, hogy a korszellem az antik világfelfogásból merít: a középkor során a gondolkodást a kanonizált vallás határolta be, a világ minden törvényszerűsége és a tapasztalás a Szentírásban már

eleve benne foglaltatott, a világ e tanokból levezethető, megfigyelésre, a tapasztalatok rendszerezésére semmi szükség, egyszerűen nincs értelme. Zárt rendszer a szellemnek, leginkább a spekulációkra való. Az olasz filozófiára elsősorban Platón és Plótinisz van hatással, és jellemző, hogy amikor Platón tanait egy Plethon nevű görög tudós elviszi olasz földre, akkor ez arra ösztönzi Medicit, hogy a Platonikus Akadémiát 1459-ben újraalapítsa Firenzében. Az arisztotelianizmus viszont Páduában éli reneszánszát. Mint ahogyan nem véletlen az sem, hogy Raffaello a híres római freskóján az ezerötszázas évek elején az athéni iskola nagyjait örökítette meg Platónnal és Arisztotelésszel az élen. A quattrocento és a cinquecento képzőművészetében először csak szolidan, szinte véletlenszerűen, majd egyre nagyobb bátorsággal, sőt, deklaráltan jelenik meg a természet, ami nemcsak arra a szándékra utal, hogy a reneszánsz a

maga képére és hasonlatosságára képzelte el az ókort, hanem jelzi is, hogy a világ folyása nem lehet más, mint a világ újragondolása, a spekulatív gondolkodást fel kell, hogy váltsa a „ratio et experimenta", azaz az értelem és a tapasztalat összekapcsolása. ARCCAL A TUDOMÁNY FELÉ Mindez persze nyilván nem a festészetben vagy a zenében jelenik meg a legpregnánsabban, hanem a tudományokban. Kétségkívül a reneszánsz kor legsikeresebb teljesítményei közé tartozik a teljesen új természettudományi alapelvek kidolgozása, teljesen új tudományfogalommal és ami a legfontosabb, új módszertannal. Kopernikusz, vagy ahogyan eredetileg hívták, Kopernik (1473-1543) csillagászati tanai például a reveláció erejével hatottak, ami teljesen érthető: az addig elfogadott geocentrikus világkép helyébe egy teljesen új rendszert állított, azt bizonyította be, hogy a világmindenségben nem a Föld áll a középpontban, hanem a Nap. Ebben a

heliocentrikus megközelítésben ráadásul a Föld nem is lapos, sőt, nem is stabil, hanem gömbölyű, forog és kering. Ez az állítás nemcsak azért lényegbevágó, mert átértékeli az ember helyét, amennyiben immáron nem az ő szempontjai szerint vannak berendezve a dolgok a világban, sőt, felveti a kérdést, hogy Isten miért éppen a Földre küldte Jézust, hiszen küldhette volna máshová is, tehát a vallási dogmák már ettől a kérdéstől is felborulnak, hanem hogy mi lesz az ember hétköznapi tapasztalataival. Hiszen in concreto azt látni, hogy a Föld lapos, és hogyan is foroghatna, keringhetne, amikor nem esünk le róla. Kopernikusz tana tehát cáfolja a közvetlen érzékelés abszolút igazságát. Nem azt állítja, hogy a közvetlen tapasztalásnak, az 3 érzékelésnek nincsen megismerő funkciója, hiszen például a folyópartról nézve egy csónak csakugyan a szemünk előtt halad el. Viszont, ha mi ülünk be a csónakba, akkor a

folyópart kezd el mozogni, minden attól függ, hogy hol állunk, hol vagyunk az adott rendszerben. Mindez a relativitás elvének beemelése a tudományba, ami ismeretelméleti nóvum ebben a korszakban. Kopernikusz tételeiből az is kiviláglik, hogy a tudós ember mást tapasztal mint az egyszeri földi halandó, egyszerűen azért, mert nem csupán megfigyeli a sok zavaró körülmény között a tényeket, hanem ezektől el is tud vonatkoztatni, sőt, ennek érdekében kísérletezik. Beavatkozik a természeti folyamatba, de csak azért, hogy tisztán megfoghassa lényegét. Belép tehát a képbe a kísérlet mint olyan, amit aztán Galileo Galilei alapoz meg jóval Kopernikusz után, az ezerhatszázas évek elején. Galilei teljes mértékben igazolja Kopernikusz igazát: nem érzékelni, hogy a Föld forog a Nap körül, viszont a fizika törvénye ezt diktálja. Tehát akkor ennek bizonyítására fizikai érveket kell felhozni. Az most mellékes, s nem ide tartozik, hogy

Galilei az inkvizíció nyomására kénytelen volt nyilvánosan megtagadni heliocentrikus világképét, ámbár érdekes, hogy Kopernikusz "megúszta" a számonkérést, sőt, az ő könyvét, a „De revolutionibus orbium coelestium" (Az égi pályák körforgásáról) című, a ptolemaoszi világépet felborító művét csak majd száz év múltán, 1616-ban tiltják be, de hát ez nyilván egyházpolitikai okokkal magyarázható, illetve azzal, hogy Kopernikusz túlságosan is megelőzte korát, még nem látták benne annyira a veszélyt. Galileinek az volt a véleménye, hogy a világ meg van írva, ott van a természeti törvények könyvében, csak ismerni kell hozzá a nyelvet. „ A filozófiát abban a könyvben írták meg, amely kinyitva fekszik szemünk előtt (a világegyetemre gondolok), de amelyet nem lehet megérteni, ha az ember nem tanulja meg a nyelvét, és nem ismeri meg azokat a betűket, amelyekkel írták. A matematika nyelvén fogalmazták

meg, és betűi a háromszögek, körök és más mértani alakzatok – ezek nélkül emberileg lehetetlen akár egy árva szót is megérteni belőle; nélkülük hasztalan bolyong körbe az ember egy sötét labirintusban." Galilei szerint a valóság lényege: számviszony. Csak az ismerheti meg a valóságot, aki tudja a matematikát, ismeri ábécéjét, jeleit, és törvényekbe képes foglalni. (Mellesleg már Kepler, Galilei kortársa is kiemelt jelentőséget tulajdonított a matematikának, ő már egyesíti a matematikai és dinamikai leírásokat). Eléggé ijesztő ezt mai fejjel olvasni, de tegyük fel, hogy a kor kíváncsiságtól felfűtött embere kiváló matematikus és rajong a tantárgyért. Akkor neki semmi más feladata nincs, mint hogy a vizsgált dolgot, jelenséget elemeire bontsa, azaz elemezzen, ezekből hipotézist állítson fel, majd ezeket kísérletekkel tegye próbára. Nem csupán fizikai kísérletről van szó, de gondolatkísérletről is,

amelyekből aztán deduktív levonjuk a megfelelő konzekvenciát, azaz felállítjuk az adott törvényt. A természettörvényeket 4 Az újkori tudomány tehát a mennyiségileg mérhetőre és a törvényszerűségek által leírhatóra összpontosít, a lényeg mint olyan helyett a funkcióra koncentrál, ez pedig szöges ellentéte, sőt, végső felszámolása a középkor skolasztikai dogmáinak. Felvetődik persze a kérdés, hogy a skolasztika halála, s az új természetfilozófia szakítás-e egyúttal az istenhittel is. Erről szó sincs, a történelemben vagy a filozófiában az iskolák nem van -nincs, fekete-fehér alapon váltják egymást. A reneszánsz természetfilozófia előfutára, bizonyos Cusanus (1401-1464) egyszerűen oldotta meg a helyzetet: a természetet azonosította Istennel, „a világ: Isten teste". Ez tipikus panteizmus, amelyhez hozzátartozik az a közgondolkodásban ma is teret kapó nézet, miszerint van makrovilág és van mikrovilág,

ezek egymás tükörképei, ellentétei, ám ezek egységben vannak egymással. Az Istennel azonosított világ az ellentétek egysége (cincidentia oppoditorum), s ezáltal harmonikus. Ugyancsak a panteista felfogásig jutott el az 1548ban született és a Cusanusénál „valamivel" tragikusabb életutat bejárt Giordano Bruno (előbbi bíborosként szép csendben élt, Brunot viszont máglyára küldték), aki nem volt hajlandó tanait visszavonni. Ő Kopernikusz nyomán azt állította, hogy a világ végtelen és anyagi jellegű, „Natura est Deus in rebus" (A természet a dolgokban rejlő Isten), s ez a világlélek a belső életereje folytán állandóan változásban van, eképp a világ is állandóan változik. ÚJ TÁRSADALOMFILOZÓFIA Egy kort természetesen csak a maga teljességében és összefüggésrendszerében lehet megérteni. Miközben a természettudomány fejlődik, a filozófusok gondolkodnak, az élet megy a maga útján, a társadalom, a politika

változik. Ám éppen a társadalomfilozófia jelzi, hogy csakugyan új kor köszönt be, érdekes módon két olyan markáns képviselője is van, aki mostanában, a kétezredik év beköszöntével előtérbe került: Niccolo Machiavelli (1469-1527) és Thomas Morus (1478-1535). Előbbi könyvei, különösen , A fejedelem’, újra közkedvelt olvasmány, Morus pedig éppen idén ősszel lett II. János Pál jóvoltából a politikusok védőszentje Machiavelli a kapitalista világtétel előfutára, amennyiben – bár soha így le nem írta – neki tulajdonítják a mondást, hogy a cél szentesíti az eszközt. Fő művében (Il principe) végeredményben azt állítja és bizonyítja, hogy a történelmet nem az ember, illetve jó vagy rossz szándéka irányítja, hanem a dolgokban már eleve rejtező erő, ami persze, s nyilván ezért is aktuális ma, a politikai filozófia új irányzata is egyúttal. Gondolatában az az új, hogy szakít azzal az antik felfogással, amely

szerint a politikai és az etika összetartozó fogalmak, ezeket éppenséggel kettéválasztja, nem az etikai eszményekre épülő állam a fontos, hanem annak az elemzése, ami valóságos. Machiavelli realista: „Nagy a távolság valós és elképzelt életmódunk, valóságos és feltételezett tetteink között; aki az utóbbiak alapján okoskodik, inkább saját romlásának okozója, mintsem sikeres előmenetelének. Mert úgy szokott történni, hogy az olyan embernek, aki mindenkihez jó akar lenni, gonoszok okozzák a vesztét". Vagy: „Az uralkodónak szükség esetén készen kell lennie akár rossz 5 cselekedetre is. A hatalom megtartása érdekében nem hasznos dolog jónak lenni, jónak tűnni viszont, a nép megbecsülésének megszerzéséért, igen." Thomas Morus, illetve More (Mórusz Tamás), aki politikus volt, Machiavelli elveit vallotta magáénak, csak épp arra vigyázott, nehogy a gyakorlatba is átültesse. Utópia című művében egy

sehol sem volt és soha ki sem alakulható társadalmat ír le, melyben reneszánsz humanizmusa kiviláglik, ám mindenképpen machiavellizmusra vall, hogy az általa elképzelt, erkölcsös és harmóniában élő társadalom tagjait atyai szigorral készteti a rendre, a helyes viselkedésre. Morus és Machiavelli különbözősége inkább abban nyilvánul meg, hogy előbbi gyakorlatias, kevéssé ábrándozó lélek, Mórus pedig inkább „északias", szemlélődő. Hasonlít a kor másik nagy gondolkodójához, Rotterdami Erasmushoz, akinek szkeptikus világlátása egyfajta menekülés. Gondolataival tulajdonképpen előkészíti a reformációt, csak épp annak hétköznapjaiban nem kíván részt venni. Mindez csak azért fontos, mert nyilvánvaló, hogy az egyház is magán viseli a kor lenyomatát. Az egyházban mindig is voltak reformtörekvések, az egyház története az eretnekségek története is, ám csak a XV. századra értek meg a robbanásszerű változás

feltételei A romlottság, a züllés, a teljesen elvilágiasodott papi élet már olyan praktikákban is megnyilvánult, hogy pénzért már nemcsak egyházi méltóságot, de például Isten bűnbocsánatát is meg lehetett vásárolni. Kikerülhetetlenné vált a kérdés, törvényszerű-e, hogy Isten és ember között az egyház közvetítsen a hagyományos formákkal és módszerekkel. Martin Luther (1483-1546), majd Jean Calvin (1509-1564), Huldreich Zwingli (1484-1531) tevékenységének köszönhetően Európa szellemi-vallási élete, ebből fakadóan politikai hétköznapjai, sőt, a gazdasági-társadalmi struktúra is mélyreható változásokon megy át. A KÉTELKEDÉS KORSZAKA Európa embere kételkedik. Egy ma újra divatba jövő esszéista, a zseniális Michel de Montaigne (1533-1592) szlogenje már egyenesen egy kérdés: Que sais-je? (Mit tudom én?). A legkiteljesedettebb szkepticizmus az övé, semmi sem úgy van, ahogy mi azt hisszük, mert a világ annyira

sokszínű, szétforgácsolt, hogy képtelenség bármi változatlant, örökkévalót felfogni a tudatunknak, a világ az eszünkkel, az eszünk pedig velünk járatja a bolondját. „Végső soron semmiféle maradandó nincs, sem a mi lényegünkben, sem a dolgok lényegében. Mi is, ítéletünk is és minden halandó dolog szakadatlanul folyik és hullámzik." Ez, ha úgy vesszük, annyit is tesz, hogy az az út, amit a filozófia maga is bejárt, tulajdonképpen anarchia. Ez eléggé ijesztő, rezignáltan az is kiolvasható belőle, hogy tulajdonképpen a természet legfélresikerültebb alkotása az emberi agy. Csakhogy a szkepticizmus mögött egy hihetetlen vágy él a független gondolkodás iránt A filozófia túlbonyolítja a dolgokat, „ magyarázatokat magyaráz", holott itt áll előttünk a Természet, „ ahogyan lábat adott a járásra, bölcsességével a lépéseinket is irányítja; ez ugyan nem olyan leleményes, magabíró és fellengzős

bölcsesség, mint a filozófusoké, de alkalmatosan könnyű 6 és üdvös, és igen jól véghezviszi, amit az övék hirdet, már ha valaki olyan szerencsés, hogy egyszerűen és rendet tartva tudja foglalkoztatni az eszét, vagyis természetesen." „ Minden ember magában hordja az emberi természet általános formáját" – íme a vezérelv, amiből az következik, hogy az ember tapasztalata a lehető legjobb megismerési forrás. Újabb pofon a skolasztikának, Természet van, létezik, s ez a Természet az élet egyetlen vezérlője és mércéje. SIR FRANCIS BACON E korszak filozófiájának lett aztán az összefoglalója, mondhatni a reneszánsz bölcselet betetőzője Francis Bacon (1561-1626). Rendkívül széles látókörű, művelt ember, igazi reneszánsz tehetséggel megáldva, jellemző, hogy évszázadokon át élt a világ a gyanúperrel, hogy William Shakespeare műveit tulajdonképpen ő szerezte. Bacon különben politikus volt, Tudor Erzsébet

udvarának szolgálatában állott, a szó igazi értelmében politizált, hogy mást ne mondjunk, elárulta Erzsébet királynővel szemben pártfogóját, Essex grófot. Lytton Strachey Erzsébet és Essex című történelmi munkájából kiderül politikusi jelleme, kegyvesztett is lett később parlamenti körökben, sőt, még a vérpad is lehetséges alternatívaként jelent meg előtte, a bukásából azonban kétségkívül a filozófiatörténet húzta a legnagyobb hasznot. Bacon, mintegy pótcselekvésként óriási filozófiai mű írásába kezdett, ez lett volna a tudományok gyökeres megújulásáról szóló „Instauratio magna scientarium", amely azonban soha nem készült el. Kiadták viszont ennek egyik, 1620-ra elkészült részét, a Novum Organumot, az új Organumot, amely újraírja Arisztotelész korabeli, hasonló című művét, azzal az eltökélt szándékkal, hogy új alapokra helyezi a tudományos módszertant. Baconnak ugyanis szent

meggyőződése, hogy a tudomány célja a természet fölötti uralom, mégpedig azért, hogy ezt az uralmat a társadalom hasznára fordítsuk. A tudás tehát hatalom: „emberi tudás és hatalom ugyanaz." „Mert egyedül a mesterségek és tudományok adnak hatalmat az ember kezébe a valóság fölött." Bacon kissé barokkos lendülettel az összes tudományt szisztematikusan meg akarja reformálni, illetve több ez reformnál, hiszen új alapokat követel. Kiindulópontja az, hogy a tudomány fejlődését nem szabad esetlegessé tenni, a törvényszerűségek felismerése nem múlhat például egy-egy tudós egyéni képességeitől, a tudomány fejlődése nem lehet véletlenszerű. Bacon idejében ez nagyon is időszerű kinyilatkoztatás volt, hiszen az újkor igen nagy teret nyitott az egyéniségek tiszteletének, sokszor a vérmérséklet vagy a habitus döntötte el, hogy a tudós mondjuk a racionalizmus vagy az empirizmus oldalára áll. „Tény, hogy

például a franciák és a matematikusok a filozófiában szívesen hajlottak a racionális konstrukciók felé, míg az angolok és a természet megfigyelői szerették az indukcióhoz és a tapasztalathoz való ragaszkodást. "Nem mintha a két oldal között kardinális különbségek volnának. Csak míg a racionalizmus az ész és a valóság megfelelésének alapján tiszta észfogalmak konstrukcióival mondja meg a valóság rendjét és lényegét, az empirista szerint a valóság csak az érzéki tapasztalat tudomásul vételével és azok fogalmi feldolgozásával ismerhető 7 meg. Az empiristától sem idegen a racionalitás, csak éppen kiindulásként ragaszkodik az érzékletek adatainak figyelembe vételéhez. Bacon, aki szerint a tudománynak az emberi képesség tagozódását kell követnie, tehát a történelemnek az emberi memória, a költészetnek az emberi fantázia, a filozófiának pedig az emberi értelem, a ráció felel meg, hogy aztán a

legmagasabb tudás a „prima philosophiában", az első filozófiában szintetizálódjék, mindenekelőtt föltette a kérdést, hogy nem torzképet kap-e az ember, ha megfigyel valamit. Legelébb is azért, mert az emberben előítéletek munkálnak, vagy ahogyan ő nevezte őket, idolumok, ködképek. Ezektől meg kell szabadulni, különben teljesen hamis képet kapunk a valóságról. Az idolumoknak négy fajtáját különbözteti meg, s ezek a ködképek mindannyiunkban benne vannak. Ilyen az idola tribus, azaz a törzs ködképei Az ember érzékszervei és az értelme csak emberi mérték szerint képes a valóságot felfogni, az érzékszervek ráadásul csalókák, mindez hozzátartozik az emberi faj természetéhez, akárcsak a tekintély túlzott tisztelete vagy embervoltunk illúziói. Az idola specus a barlang ködképeit jelenti Ez a képességeinket takarja, sőt a szokásokat, a neveltetést, a benyomásainkat, minden emberi elfogultságunkat, ebbe a barlangba

vagyunk bezárva. Az ember faj specifikus alkotása a nyelv, amit beszélünk. Ám ez vissza is üt, amennyiben a szavak, mondatok hamis értelmezése is torzképet ad a világról, a szavak általánosak, s a dolgok elé kerülnek, szavakról meg nevekről vitázunk megismerés helyett. Bacon mindezt igen találóan idoli forinak, a piac ködképeinek nevezi Végül pedig – kortárs géniusza szerint is – színház az egész világ, torzít az idola theatri is, amennyiben dogmatikus filozófiák hatása alá kerülünk, ezeket és fogalmaikat kritikátlanul átvesszük, pedig ezek „kizárólag színpadra való elmélet-költemények". Gondoljunk arra, hogy Bacon idejében, a XVI. század vége felé mennyi hiedelem, babona terjengett a tanult, akkoriban műveltnek nevezett körökben is, Ráth-Végh Istvánnak az emberi butaságról szóló könyve, még ha kuriózumokról számol is be, sokatmondó. És hát még élt a hit, hogy mégis a Nap forog a Föld körül,

évszázadokon át termelték be a dogmát az emberi agyba, hogy a természet nem tűri az ürességet, ezért minden területet kitölt, miképp a szószékről hetente hangoztak el olyan tudományos megállapítások, miszerint Isten határtalan bölcsességét bizonyítja, hogy szép városunkat folyóval szelte ketté. Bacon azonban a ködképeket, a butaságot nem eleve elrendelt tényezőknek tekintette, hanem társadalmi terméknek, amely felszámolható. Mindamellett toleráns volt A világ kibővült: eladdig nem ismert kultúrák, technikai módszerek, szokások lepték meg Európát, ha másoktól nem, de angol hajósoktól Bacon mindenképp tudott ezekről, ám az újdonságokból azt a következtetést vonta le, hogy a szokások, rítusok, babonák már egészen primitív fokon is más-más közösségekben nem ugyanazt jelentik. A világ sokszínűsége 8 Bacon módszerét empirikusnak nevezzük, azaz a tapasztalatból indult ki. Igen ám, csakhogy mit nevezünk

tapasztalatnak? Megtehetjük azt, hogy önmagunkból indulunk ki, ő a pók példájával élt, amely önnön mivoltából szövi a hálóját, ez nem jó módszer, nem megyünk vele semmire. De megtehetjük azt is, hogy mint a hangya összegyűjtjük a morzsákat, felhalmozzuk a tapasztalatokat, ám roppant empirizmusunkkal sem jutunk közelebb a megismeréshez. Bacon a méhekre szavaz. Miként a méh is gyűjt, a valóságból vett anyagot dolgozza fel, sőt, rendszerezi, majd ha kell, újra összeveti a valósággal, a tudománynak is az az egyedül üdvözítő módszere, ha a tapasztalatból indul ki, azt elméletileg rendszerbe önti, s ugyanoda tér vissza, a valóságba. Az egyesből indulva az általános felé: ez az indukció módszere. Ez az út két részből áll: a kísérletből, melynek során a jellemző tényeket nagymértékben összegyűjtjük, összehasonlítjuk, megrostáljuk. Ez gyakorlatilag a természet magyarázata (interpretatio naturae). A tulajdonképpeni

indukció az, amikor a tapasztalat tényeiből megállapítjuk a törvényt. Erre Bacon részletes utasításokat is ad (tabula praesentiae, abestiae, graduum). Legfontosabb az úgynevezett experimentum crucus, amely arra kényszerít minket, hogy az adott esetben lehetséges alternatív tételek között válasszunk. Az indukció még akkor is az egyetlen járható út, ha elhamarkodottan ítélünk vagy tévedünk. Azt minden ember tudja, hogy a hattyú általában fehér. Mármost előfordulhat, hogy fekete hattyúval is találkozunk. Akkor tehát nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a hattyúk fehérek? A klasszikus indukció szerint nem. Olyan a tudományban nincs, hogy a kivétel erősíti a szabályt Jellemző, hogy Magyarországon ez axiómának számít, holott az eredeti latin mondás, „az expectio probat regulam" valójában azt jelenti, hogy a kivétel próbára teszi a szabályt, csak rosszul fordították le. A megfigyelés és az abból direkt módon

levont következtetés közé be kell kerülnie a kísérletnek, ismerős módszer Galileitől. Hogy mégis igaz a tétel, hogy a hattyúk fehérek, az annak tudható be Baconnál, hogy nála a természettudomány számára, ha az esetek túlnyomó többségében felfedezhető valami közös tulajdonság, jelleg, akkor annak már általános (még ha részlegest is) érvényt lehet adni. A hattyúk fehérek, még akkor is, ha van köztük fekete is Az indukció Bacon szerint sohasem a véletlenből indul ki, az esetleges tapasztalatokból, hanem tervszerűen, célzott kísérletekkel és rendezett érzékeléssel, például táblázatokkal dolgozik. Voltaképpen Bacon filozófiájában csak ennyi az új, mert módszerének egy-egy elemét más is magáénak vallotta, ám az ő művéig soha még senki ilyen alapossággal és részletességgel ki nem dolgozta, s egységbe nem öntötte. Az már nem Bacon hibája, hanem a történelem fintoráé, hogy a tudomány szerepéről vallott

nézetei ma már mosolyt, igaz, fanyar mosolyt varázsolnak az ember arcára. A nagy tudós Nova Atlantis (Új Atlantis) címmel közzétett utópiájában egy olyan társadalmat ír le, amelyet tudósok irányítanak, megszűnik minden elnyomás és igazságtalanság. A képzelőereje Jules Vernét idézi, hiszen Új Atlantiszban van már tengeralattjáró, repülőgép, kiépülnek az egészségügyi intézményrendszerek, a piac telítve van fogyasztási cikkek tömegével, 9 ez a világ a tudomány és a technika diadalának világa, de mintha nem is társadalom volna az emberek halmaza. Bacon ugyanis a társadalmi igazságosságról, egyenlőségről egy szót sem ír, egészen messzi van ilyen téren Thomas Morus Utópiájától, a problémák a tudománynak köszönhetően maguktól megoldódnak, de hát ne ítéljük el Bacont a naivitásáért, nála éppen csak véget ér a reneszánsz, hogy elkezdődjék az újkor, benne új filozófiákkal. A mai kor legalább annyira

próbára teszi az ember, sőt, a tudományos műhelyek gondolkodását. A civilizáció immáron saját maga ellen fordul, a társadalmakat legalább annyi irányból közelítik a változások, az ember próbál eligazodni a világban, de szinte készen kapja kérdéseire a válaszokat. Higgyen nekik vagy ne higgyen? A mai kor embere teli van társadalmi előítéletekkel, nehezen adaptálja, hogy a világ egymásba ér, hogy leomlottak a falak, lerövidültek a távolságok, a műszakitechnikai civilizáció legújabb produktumait szinte föl se tudja fogni, legfeljebb használni, új fogalmakkal kell megbirkóznia, röpke pár év alatt bebetonozottnak hitt eszmék, ideológiák és hatalmi rendszerek dőltek össze, a világ elöl pedig nem lehet elbújni. Soha még ennyire szükség nem volt a reneszánsz óta a racionális gondolkodásra, mint manapság, Francis Bacon és elődjeinek tiszta vonalvezetésű gondolkodása akár minta is lehetne. Ez a világ és benne minden ember

nagyon okos és racionális, sőt, túlságosan is, ennek ellenére vagy éppen ezért többszörösen igazak Baconék követőjének, René Descartes-nak, a voltaképpeni első igazi, újkori gondolkodónak a szavai még soha ennyire nem voltak aktuálisak: „nincsen semmi, ami igazságosabban van elosztva az emberek között, mint a józan ész; mert mindenki azt hiszi, jutott neki belőle; többet, mint amennyi van, még azok sem igen szoktak maguknak kívánni, kiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni. 10 FELHASZNÁLT IRODALOM: Dr. Szigeti András: Filozófia (jegyzet), LSI Oktatóközpont Budapest 1999 Narszkij: A nyugat-európai filozófia a XVII. században, Gondolat Kiadó, 1980 Lendvai L. Ferenc–Nyiri J Kristóf: A filozófia rövid története, Kossuth Kiadó, 1974 Halasy-Nagy József: Bevezetés a filozófiába, Pantheon Irodalmi Intézet, 1942 Bruno, Giordano: A végtelenről, a világegyetemekről és a világokról, Kriterion, 1990 Montaigne: A

tapasztalásról, Európa Kiadó, 1983 Bacon, Francis: Novum Organum I. és Új Atlantis, Művelt Nép, 1954 Howard Selsam: Mi a filozófia? Kossuth Kiadó, 1964 Bacon, Francis: Esszék, Helikon Kiadó, 1968 Filozófiai Kislexikon, Kossuth Kiadó, 1970 Strachey, Lytton: Erzsébet és Essex, Szépirodalmi Kiadó, 1976 Machiavelli Művei, Európa Kiadó, 1978 Hermann István: Az értelemig és tovább, Kozmosz Könyvek, 1982 Gailleo Galilei: Párbeszédek, Kriterion Kiadó, 1983 Montaigne, Kriterion Kiadó, 1983 Reneszánsz etikai antológia, Gondolat Kiadó, 1984 Morus Tamás: Utópia, Európa Könyvkiadó, 1989 Descartes, René: Értekezés a módszerről, Kossuth Kiadó, 1991 Filozófia, Springer Hungarica Kiadó, 1993 11