Történelem | Tanulmányok, esszék » Wass Albert emlékezete - tanulmányok

WASS ALBERT Emlékezete Tanulmányok Turcsány Péter Szellemi szennyesünk tisztítása Wass Albert halálának hatodik évfordulójára „Ha megismerni kívánunk egy személyt, vagy a személyek egy csoportját, akkor közelebbi és távolabbi környezetükkel is meg kell ismerkednünk, amelyben mind a hagyomány, mind a világnézet ereje befolyásoló, sőt olykor-olykor mindent eldöntő tényező.” (C. G Jung) 1lbj A rágalmak, amelyek körülveszik a 20. század magyarságának legkiválóbbjait is, már csak a jóindulatú tényfeltárással viszonozhatóak, a mocskos füstöt és a ködöt csak a jó szél és a napfény oszlathatja szét. Így és ezzel a vezérgondolattal ültem az asztalhoz, amikor Wass Albert-kutatásaim során a II. világháború szellemi életének felvázolásáig jutottam. Soha annyi rágalmat történetírók és hírlapi álhír-terjesztők nem hordtak össze történelmi korszakról, mint éppen

erről az időszakról. A szellemi hitelrontás máig tart Elkezdték a romániai magyarság politikai bértollnokai és a nyugati emigráció mindig napra kész balos mocsok-gyárosai, folytatták marxista-álcás katedra-keselyűk, s ma is szennyezik szellemi életünk tisztulni vágyó levegőjét a szoborgyalázók, az utólagos nyilaskeresztes-pártkönyv hamisítók és társaik. Szellemi szennyesünk tisztítása közéletünkre ma is ráfér. Éppúgy, mint a múlt század harmincas-negyvenes évek Erdélyében. A követhető példa feltárása is vezeti a mai író tollát, amikor annak a korszaknak a sajtóját kívánja feltárni, amelyről oly magasztosan és elismerően nyilatkozott egyik koronatanúja, Wass Albert: „Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendei voltak ezek: 1930 és 1944 év között.” Igazságkeresésünk tárgya egy nemzeti humanista szellemű napilap Kolozsvárott, az 1939-1944-es esztendők Ellenzéke, amely az író életében

jelentős szerepet játszott. Írásommal az Erdélyi Magyar Újságíró Szövetség elnökére, Zathureczky Gyulára is emlékezni kívánok, és baráti körére, az irodalmi vezetőnek felkért Tamási Áronra és más kiváló írókra, az újságírás napi robotosaira, a Horthy Miklós által kinevezett erdélyi kormánybiztosra, gróf Bethlen Bélára, az. Erdélyi 2 hadsereg parancsnokára, Dálnoki Veress Lajos vezérezredesre és elsősorban a 22 éves lelki iga alól felszabadult kincses főváros, Kolozsvár szellemi kiútkeresésére és fölemelő, háború alatti életpéldájára. Vajon miért kellett 60 évnek eltelnie, hogy beszéljünk végre 1944 magyarságának minden nációhoz méltó, emberséges és tragikus helytállásáról? Az Ellenzék, kolozsvári napilap: 1880-1944-ig. Bartha Miklós függetlenségpárti, ellenzéki politikus alapítja és főszerkesztője 1895-ig. 1920-25 között az erdélyi polgári liberalizmus lapja, szellemi irányítója Kuncz

Aladár. 1923 nyarától heti 4 oldalas irodalmi mellékletet jelentet meg, állandó zenei-művészeti rovatok színesítik Átmenetileg 1925-27 között az Országos Magyar Párt hivatalos irányvonalát vállalja, de 1927-től Bánffy (Kisbán) Miklós és csoportjának (Erdélyi Helikon) orgánuma lesz, irodalmi mellékletét Magyarországra költözéséig Áprily Lajos szerkeszti. Az Ellenzék „kisebbségi alapon áll, állásfoglalásai pártszempontból függetlenek.” (Erdélyi lexikon, 1928) Szemtimrei Jenő 32-35-ig, Wégh József 38-40-ig, Zathureczky Gyula 40-44-ig, majd Szász Béla 44-ben jegyzi főszerkesztőként. Az Ellenzék felelős kiadója 1939-től 1944 őszéig az ellenfelei által is közismerten humánus és demokrata szellemű Vita Sándor. A csöndes és progresszív nemzeti feléledés és nemzedéki együttműködés tanújele, hogy a román királyi diktatúra alatt, 1939. február 11-én, megalakult a Romániai Magyar Népközösség, melynek

elnöke Bánffy Miklós lett. A vezetőségben helyet kapott Kemény János, Kós Károly, Tamási Áron, Asztalos Sándor, Kéki Béla és Vita Sándor. A Magyar Népközösség a 2. bécsi döntés után megszűnt, de Dél-Erdélyben Kurkó Gyárfás vezetésével folytatta működését. Vita Sándor 2lbj 1939-ben éppen Bánffy Miklós javaslatára lett az Ellenzék felelős kiadója, a napilap célja a demokratikus népi és nemzeti erők egységes összefogása volt. Ezt a törekvést jelezte már az Ellenzék akkor is, amikor a Vásárhelyi Találkozó fiataljainak helyt adott, mikor „népi demokratikus” céljai miatt őket az Országos Magyar Párt fórumai megtámadták.3lbj Tamási Áron ugyanis a Vásárhelyi Találkozó megnyitó beszédében így fogalmazott: „Egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapokon álló népi demokrácia.” Később, 1939. október 15-én Nemzedéki Vallomás címen Erdély akkori idősebb

és fiatalabb íróit, nemzeti és baloldali írókat egyként szólította meg – éppen az Ellenzék hasábjain – a Tamási köré gyűlt nemzedék. „Ez a nemzedék korban és felfogásban odáig érkezett, hogy nemzedéki gondjai nemzeti gondokká nőttek és magasztosultak.”4lbj Voltak közöttük baloldali, népi demokrata nézeteket valló szerzők, pl. Asztalos István, Jancsó Elemér, Szemlér Ferenc Kovács György,5lbj és Demeter Béla, de a nemzeti humanista értékek írói is képviseltették itt magukat: Venczel József, Szabó T. Attila, Teleki Ádám és nem utolsósorban Kemény János személyében. E tömörülés legutolsó aláírója az akkor még csak 31 esztendős nagyreményű író, Wass Albert volt, akinek nemzeti, humánus és demokrata elkötelezettsége vitán fülül állt; ekkor már első regénye révén, az Erdélyi Helikon tagjaként, korábbi „helikoni”, majd nemzedéki összejövetelek résztvevőjeként, a Nemzedéki arcvonal

felhívásának egyik aláírójaként egyre népszerűbb írónak tartották nemcsak Erdélyben. Az Ellenzék lett az a legszélesebb olvasó réteghez eljutó fórum, éppen napilapként, amely át tudta venni a szellemi és szervezői stafétabotot Kós Károly nemzedékétől. Elmondhatjuk, hogy a lap és munkatársai legalább megkíséreltek felnőni a Márton Áron által kinyilvánított feladathoz: „Történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha.” (Templom és iskola, Hitel, 19393) 1940-től Zathureczky Gyula lett a napilap főszerkesztője (Öszény, 1907. július 5 – München, 1987. június 6) Jogász, író, újságíró, majd rádiós szerkesztő Személyében olyan ember került a lap élére, aki korrekt, tárgyilagos, humanista és nemzeti szellemű újságírást kedvelt és művelt. A Tisza István

Tudományegyetem jogi karán, Debrecenben végzett. Pályafutását fővárosi lapok munkatársaként kezdte és a 30-as évek közepétől az erdélyi fiatal írók fórumainak egyik támogatója, propagálója lett. Az 1939-ben megalakult Romániai Magyar Néptanács egyik alapítója, szervezője. Riportjait összesítve jelentette meg a korszakról ERDÉLY, amióta másképp hívják című, maradandó értékű művét, amelyet Püski Sándor Magyar élet kiadója második kiadott könyveként, mint nemzedéki kiállást értékelt. 1940 után az Erdélyi Magyar Újságíró Szövetség elnökévé választják Az Ellenzék főszerkesztőjeként nemcsak a Magyar Kormány berlini tudósítója, de gyakran foglalkoztatott újságírója is a budapesti lapoknak. A könyv az erdélyi magyarságnak – a már a 2. bécsi döntés előtt megindult – egységesülő lendületét mutatja be, az alábbi sorok éppen Wass Albert akkoriban játszódó regényének, a Csabának gondolataira

emlékeztetnek: „Falumunka, falumozgalom, falukutatás. Erdélyben megszületett az egyosztályú magyar nemzetA kisebbségi sors első évtizedében megszűnt a különbség úr és paraszt, diplomás és írástudatlan közöttAz erdélyi magyar társadalom spirituális forradalmának megindítói a fiatalok voltak könyveket raktak elém és folyóiratokat, a maguk írásait Szövetkezetek hálózata, magyar hitelélet, magyar tőke, szervezett gazdatársadalom, kulturális szervezettség, ütőképes politikai szövetség! ”6lbj Az Ellenzék irodalmi rovatát Vasárnapi szó címmel 1939 őszétől Tamási Áron, majd 1941 tavaszától Wass Albert szerkesztette. „Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már

évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom, hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem.”7lbj Wass Albert életének és írói kiteljesedésének gazdag időszakát hozták a 2. bécsi döntés utáni évek. 1940-ben neki ítélik, első könyvéért (!) a Baumgarten-díjat Gyermekei sorra születnek. Írásban és könyvei megjelentetésében példátlanul termékeny 1940-ben megjelenik második regénye, a Csaba, a Márton Áron által megálmodott nemzedék nemzetépítő hitét rajzolja fel először az erdélyi irodalom egére ez a könyv. Kádár Erzsébet lelkesen méltatja a Nyugatban, le meri írni a regényről a talán egy életre szóló bátorító

mondatot: „Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből.”8lbj Megírja a Jönnek-et, Erdély visszavételének lélegzetelállító hitelességű dokumentumát. Sikere nem lehetett kétséges 1941-ben megjelenik önéletrajzi novellafűzére, A titokzatos őzbak, amelyben nem csak saját család- és eszméléstörténete foglalkoztatja, hanem a Trianon előtti előérzetek és az utána bekövetkező lelki sokk társadalmi állapotrajza is. Írói sikere tartósnak bizonyul, könyvei kilenc-tízezer példányos utánnyomásban kelnek el a Révai Kiadó forgalmazásában. Magyarország megismerte Wass Albert írásművészetét. 1942-ben Klebelsberg-díjat kap. Ugyanez év tavaszán a Kemény Zsigmond Társaság íróival nagysikerű magyarországi előadókörúton vesz részt: Sátoraljaújhely, Budapest, Sopron és Debrecen értő közönsége ünnepli őket. Gyermekeinek s az utókornak örökbe hagyja a mezőségi tavak felejthetetlen mítoszvilágát a

Tavak könyve című mesesorozatban. A könyvet, micsoda megtiszteltetés, Hincz Gyula illusztrálja, ihletetten, kitűnően. Megjelentet még egy feszült, izzó, hiteles regényt a hunok letelepedéséről Erdélyben (Vérben és viharban, Nemzeti könyvtár, 1942). Majd ír egy címében is szimbolikus gyermekregényt, megírja a Maros-mente, a Havasok népének Nyilas Misijét: az Istenszéke alatt igazságáért kószáló, küzdő és igazságot is tevő árva gyermek, Mártonka történetét. Egyedül a világ ellen Úgy válik szimbólummá ez a mű, ahogy felismerjük: nem csak ez az árva fiú, hanem a kényszerekből háborúba sodródott magyarság volt egyedül már másodszor abban az embertelen világirtásban, világégésben. Egyedül a hűségben, a magyarságban „a szenvedés ösvényein”. Korábbi munkáinál még nehezebb írói feladatra vágyik: kettős történelmi családregényt ír, társadalomkritikai igénnyel. 1943-ra elkészül a Mire a fák megnőnek

és A kastély árnyékában című regény. E történetfolyamban 1949 sötét gyászától követi saját családja sorsát a Millennium látványos, de hamis ragyogásáig. Ismét tízezernél nagyobb példányszámok. Asztalomon éppen az egyik kötet kilencezredik példánya, megsárgult lapjaival. Siker és elismerések kísérik Wass Albert pályáját, de őt magát inkább a család, a hegyek és a szerkesztőség körében találjuk. Alkot és alkot Itt irodalmat, ott szabad légkört az irodalom kedvelői és olvasói számára. A Ellenzék irodalmi rovata folyamatosan kapcsolatot tartott a magyarországi népi- nemzeti írókkal, a Márciusi Front tagjaival, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, de a polgári írók közül Márai Sándorral, Zilahy Lajossal és az Erdélyből az anyaországba vándorolt Makkai Sándorral vagy Ravasz László püspökkel. 1942-től közli Entz Géza kiemelkedő művészettörténeti írásait. Több alkalommal az Ellenzék volt a

Kolozsvárott is megrendezésre kerülő Könyvnapok egyik legfőbb házigazdája, támogatója. A kulturális hírekben az akkori magyar sajtóhoz képest példa nélküli volt a teljes szellemi egység hangsúlyozása, nyitottak voltak a magyarságtól Trianonban elcsatolt területek írói felé, jöhettek azok balról vagy jobbról, lehettek zsidók vagy svábok, szlovákok. Különszámban ünnepelték a Délvidékről jött írókat, a Kassáról-Pozsonyból érkezőket, de lapszerkesztői és olvasói Illyés Gyulát, Kodály Zoltánt is értően és szeretettel tűzték zászlójukra. Szólnunk illik az Erdélyi helikon két világháború közötti és a világháború alatti szerepéről is, hiszen szellemisége döntően meghatározta az Ellenzék szerkesztőinek és íróinak nézeteit és gondolkozásmódját. Wass Albertet, noha baráti és rokoni szálak fűzték az Erdélyi helikon alapítóihoz, csak 1936-tól találjuk a meghívottak között. A Temető megindul

című verses kórusdrámájának 1933-as marosvásárhelyi bemutatása és sikeres első regénye, a Farkasverem megjelentetése után érte ez a megtiszteltetés. Az író első marosvécsi meghívásakor Molter Károllyal és az akkor már családi barátként számon tartott Tamási Áronnal, „Áronkával” került egy szobába. A három írót a vendéglátói figyelmesség terelte össze, hogy az idő és a rosszindulat szellemi és erkölcsi értelemben soha szét ne szórhassa őket többé. „Tizenegy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendei voltak ezek: 1930 és 1944 év között.” – kell megidéznünk a koronatanút9lbj 1942 szeptemberében a történelmi idő még egyszer szellemi összegzésre

készteti az erdélyi írók jeleseit. Az írói közösség nyilatkozata címmel közös állasfoglalást tesznek közzé. Az utolsó helikoni összefogás dokumentuma kételyt nem ismerően szögezi le, hogy a másfél évtizedes múltra visszatekintő írócsoport: „Óhajtotta az erdélyi népek egymáshoz való szükséges és közhasznú békességét, nem különben hangsúlyozta a szellemi kultúrának népek és nemzetek, politikák és világnézetek felett való egyetemes kötelezettséget. () A népek nagy együttesében élve, így nem feledkezhettünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, amelyek tiszta és erős magyarságunkon kötelességünkké teszi az alapvető emberi eszmények megbecsülését és szolgálatát. Küzdöttünk a hatalmi elnyomás és a szociális igazságtalanság ellen.” Azok írták alá ezt a maga korában példaszerű, máshoz nem hasonlítható kiáltványt, akik magukat akkor már az „erdélyi magyarság szellemi

irányítóinak” vallották. Méltán A 19 aláíró között az utókor sem találhat mást, mint büszkeségre okot adó neveket: Bartalis János, Bánffy Miklós, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Maksay Albert, Molter Károly, Szabédi László, Szentimrey Jenő, Tamási Áron, Tavaszy Sándor és Wass Albert. Nemcsak a magyar históriában, de a 2. világháború alatti egyetemes kultúrtörténetben is példaadó kiállásról beszélhetünk. Az utókor nevében Marosi Júlia erdélyi irodalomkutató fogalmazza meg helyesen tettük politikai és erkölcsi jelentőségét: „Az együtt élő népek szellemi értékének megbecsülése, s ennek hangsúlyozása 1942-ben a helikoni hagyomány egyik legfontosabb vonásának: a fasizmus évei alatt megőrzött humanizmusának bizonysága.”10lbj A háborús időkben korrektül, demokratikusan, de antibolsevistaként és nemzeti szellemben dolgoztak az Ellenzék munkatársai. „Az emberben

magában vannak a bajok Abban, hogy jelszavaknak hódol.” Írta a főszerkesztő Z Gy még a német hadisikerek idejében, 1943 március 5-i vezércikkében. Gyakran előfordult, hogy a magyarországi német sajtófőnökség követelt a laptól helyreigazítást az antant-barát közlemények leközlése miatt. Wass Albert – noha nevét nem tüntette fel a lap impresszuma, visszaemlékezése alapján – 1943 márciusától június 1-ig szerkesztette a lapot. A helyreigazítási eset és sok más, az Antant-hírügynökségeitől átvett hír jelezte az író kiváló tájékozottságát és angolszászamerikai szimpátiáját, de a már akkor kialakult bolsevik-ellenességét is. A lapnál töltött fordulatos 1943-as évre így emlékszik vissza az író: „Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapótól behatolt a

szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza.”11lbj Az Ellenzék szellemi pezsgésére és demokratikus szellemére jellemző, hogy Tamási Árontól szinte évente közöl írásokat, amelyekben nyomon követhetjük az író demokratikus és antifasiszta gondolkodásának alakulását: Szellemi őrség, Ellenzék, 1939. október 15., Hitvallás és vallomás, 1939 november 12, Érnek az idők, 1939 december 10 sz., jelünk, A háromágú csillag, 1940 január 14 sz,

vallomás, 1942 április 25 sz, Kérdés és felelet, 1943 szeptember 14. sz Érdemes a német fegyverek árnyékában is demokrata és nemzeti humanista szellemű Kolozsvár napilapjára figyelnünk, ahol leírattatnak és olvashatóak az alábbi mondatok, s micsoda földöntúli remény vetette őket papírra: „Valójában csak most döbbenek rá, hogy milyen veszedelmek között kellett nekünk magyaroknak áthaladnunk. Mindenek között a legbiztatóbb jel s egyben nagy szerencse, hogy a nemzet eszméjét nem tudta hatalmába keríteni olyan politikai világnézet, amely idegenből érkezve, a magyarság természetének nem is lehetett volna megfelelő. Egyedül társadalmunkban tettek kárt ezek a politikai világnézetek, amelyek mind a két szélsőséges, idegen rendszerekkel szerettek volna boldogítani minket.”12lbj Az irodalmi szerkesztésben utód Wass Albert és Tamási Áron barátságának fényes bizonyítéka a megjelent emlékező írásokon túl, hogy az 1941-ben

született Wass Hubának keresztapja és keresztanyja volt az Ábel írója és átkeresztelkedett, zsidó származású felesége, Margó.13lbj 1944-ben a lap már megkockáztatta a nyílt németellenességet is. Demeter Béla, Az Ellenzék bulvárkiadásának szerkesztője, nyílt konfliktusba került a Sztójai kormánnyal, s emiatt e számot hatóságilag betiltották. Később Nagy Józsefet, az Ellenzék haditudósítóját a Gestapo elhurcolta és meggyilkolta.14lbj A háború alatti Kolozsvár vezető körei (Bethlen György, Teleki Géza és a 2. magyar hadsereg parancsnoka, Dálnoki Veress Lajos vezérezredes) közismertek voltak angolszász-barát politikájukról, ugyanakkor Horthy háborúból történő sikertelen kiugrási kísérletének is éppen ők voltak nemcsak főszereplői, de É-Erdély civil elöljáróiként a kezdeményezői is. 1944 őszén ők szabadították ki a baloldal korábban német nyomásra letartóztatott vezetőit a börtönből, ők bújtatták

és mentették ekkor a Dél-erdélyi zsidóság tagjait vagyonra és rangra való tekintet nélkül, és ők feleltek a szovjet front előli lakossági menekülés mondhatni sikeres végrehajtásáért. Gróf Bethlen Béla, É-Erdély utolsó, Horthy által kinevezett kormánybiztosa Naplójában így tanúsítja a történteket: „Én már 6-án reggel kiszaladtam Tordára, mert meg akartam előzni azt, hogy az aranyosszéki magyarság – meggondolatlanul a saját szakállára – hozzáfogjon a városban vagy a környékén az „igazságtételhez”. Tordára érkezve mindjárt felvettem a kapcsolatot az ottani magyarság vezetőivel. Nekik őszintén feltártam a helyzetet. Mindenütt figyelmeztessék a lakosságot, hogy tartózkodjék minden provokációtól. Aztán néhány román értelmiségi útján tudtára adtam a románságnak, hogy amennyiben passzívan viselkednek, nem lesz bántódásuk. Majd a saját lakásán felkerestem dr. Várfalvi Mór ügyvédet, régi

ismerősömet, az ottani zsidóság vezető személyiségét. Utasítottam, hogy siessen át legközelebbi zsidó ismerőséhez és közölje vele intézkedésemet, mely szerint senki se varrja fel a sárga csillagot és a továbbiakban senki se maradjon közöttük a lakásában, hanem húzódjék meg valamelyik barátjánál, ismerősénél. Ezt az üzenetet közvetítsék aztán családtól családig úgy, hogy rövid idő alatt értesítve legyen így Torda egész zsidó lakossága. () Bár a Torda körüli harcok hetekig eltartottak, az egész idő alatt sem a zsidóságot, sem a románságot bántalom nem érte. tehát ez a kiszállásom sem volt hiábavaló” (Gróf Bethlen Béla, É-Erdély utolsó kormánybiztosának Naplójából) „A korábban letartóztatott Balogh Edgár és Demeter János érdekében is gróf Bethlen interveniált a rendőrségen, így nem indítottak eljárást ellenük. Mindkettőből hamarosan egyetemi tanár lett, Bethlen Béla pedig nyomtalanul

halt meg, letartóztatása után eltűnt a román börtönökben.” (Juhász László: Népirtás Erdélyben, Barangolás a magyar múltban, Antológia kiadó, 1992) Ha összegezni kell, milyennek is ítélhetjük meg ezt a fórumot, az Ellenzéket? „Zathureczky és körének” munkáját? Milyen is volt ez a fórum a 2. világháború véres és embert próbáló forgatagában? Milyen lehetett? Amilyen Erdély népe akkor. Kivételes pillanata volt a történelemnek: Erdélyben egységesült parasztság, fiatalság és úri világ, jobban és erőteljesebben, mint az anyaországban, mondhatni: máig példa értékűen! Természetesen a lapok telve voltak a háború hol lelkesítő, hol lehangoló híreivel, hírügynökségek sokszor ellentmondó állásfoglalásaival, bolsevik-ellenességgel, de soha nem nácibarátsággal, fasiszta jelszó-halmozással! Ma már történészek állapítják meg, hogy a Horthy Miklós és kisebb részben Bajcsy Zsilinszky Endre mögé sorakozó

magyar értelmiség 90-95 százaléka soha nem engedett teret a náci és fasiszta ideológiának! A zsidótörvényeket csak folyamatos német nyomásra hajtotta végre az ország vezetése. Politikailag 1943-tól nyitottak voltak a finn példa iránt Kállay kormányzósága alatt várták a különbékét az angolszászokkal, sajnos hiába. Titokban reménykedtek az Antant balkáni partraszállásában is, szintén hiába. „Magyarország nagy vesztesége, hogy a balkáni partraszállásban a szövetségesek nem láttak akkora lehetőséget, mint amekkora veszélyt Hitler látott benne.” – írja majd a helyzetről Horthy monográfusa. (Bencsik Gábor: Horthy Miklós, Magyar Mercurius, 2001, 256. old) Az 1944. március 15-i német megszállás, a Sztójay-kormány kényszer-kinevezése és Adolf Eichmann Budapestre érkezése után egyértelműen kényszerpályára siklott történelmünk, de csak akkor! S még akkor is mentettük, ami még menthető volt, az utolsó pillanatig:

a katonai és polgári becsületet, az emberek, a megalázottak, majd a menekülők életét, a szeretteink életét. A polgárság és jelentős mértékben az ország vezető rétegei bújtatták, segítették a deportálás elől esetenként menekülni tudó zsidókat, de a Gestapóval, az SS-el és az SD-vel szemben tehetetlennek kellett bizonyulniuk. Az egész nemzet volt veszélyben, a Vörösmarty által megjósolt nemzethalál lett apáink világháborús végjátékának mindennapi tapasztalata. Az 1944. október 15-e utáni eseményekről talán Wass Albertnek Az Antikrisztus és a pásztorok című regénye és az emigrációban önálló könyvként kiadott Valaki tévedett című novellasorozata nyújthat lélek- és társadalomrajzban is hűséges látomást. Most álljon itt az író ún. Rövid életrajzának egy ide kívánkozó részlete, nyers visszaemlékezésként, megidézően: „Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza,

erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.” A Román Magyar Irodalmi Lexikon (RMIL) szócikkében Jordáky Lajos zavarosan, tévesen, rosszul informáltan és baloldali előítélettel nyilatkozik az Ellenzék állítólagos jobbra, majd a háború vége felé ismét balra tolódásáról: „A 2. bécsi diktátum (döntés, T P.) után az Erdélyi Párt szócsövévé válik 1941 és 43 között erős jobboldali befolyás alá kerül Zathureczky Gyula és köre vezetése alatt.

(SicT P) Előbb a radikális, majd a liberális írókat rekesztették ki, faji szempontokat alkalmaztak, s felhagytak a haladó hagyományok ápolásával. () Részleges visszatérés a demokratikus vonalra csak 1944ben következett be, erre utal a lap burkoltan antihitlerista publicisztikája a német megszállás alatt.” Az írásunkban feltárt időszakról mégiscsak azt jegyzi meg a szerző: „A háború utolsó éveiben ismét jelentkeznek szerkesztőségében a Vita Sándor képviselte haladó polgári erők.” Hogy is van ez? Vita Sándor nevezte ki az imént említett Zathureczkyt, lapszerkesztési elveiket, sőt politikai céljaikat mindvégig együtt dolgozták ki és valósították meg, s nemcsak Erdély, de a kor Európájának is egyik legdemokratikusabb és leghumánusabb vonalvezetésű napilapját szerkesztették – s akkor a nem hálás, de a megfélemlített és korrupt utókor képviseletében jön egy Jordáky nevű szakszervezeti vezető, aki mételyeit,

dezinformációit lexikoncikkekbe préselve zavartalanul áraszthatja a generációk elméjébe, mindmáig, generációkról generációkra? Így kell zavarossá tenni, ami tiszta! Egy demokrata, humánus és nemzeti napilap egységes vonalvezetését a bolseviki nézetektől befolyásolt utókor így próbálja meghamisítani. A szócikkíró részrehajlóságát indokolttá teszi saját, háború utáni élettörténete: Jordáky Lajos szocialista újságíró 1944 után a Szakaszervezetek Tanácsának főtitkára, majd a megalakult Szociáldemokrata Párt elnökségi tagja. 1956-ban a Dobay István-féle per vádlottjaként tartóztatják le, de nem került vád alá (!) és szabadlábra helyezik. Wass Albert és Tamási Áron barátságát fizikai létükben csak az orosz megszállás vághatta ketté, csak a „vasfüggöny” zárhatta őket el egymástól, mikor is óvatosságból, féltve Tamásit, Wass néhány válasz nélkül maradt levele után már nem próbálkozott a

híradással. Ezzel együtt, amit Isten, sors és írói elhivatottság kötött össze, azt sem a mostoha történelmi idő, sem az utókor rosszindulatú hamissága nem vághatja szét. A két író barátsága a nagy magyar íróbarátságokéval rokon: a Petőfi – Aranyéval, a Gulyás Pál – Németh Lászlóéval. A lap főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának a sorsa a nyugati emigránsok sorsához lesz hasonló, de reméljük, elfeledettsége nem a sokakéval rokon elhallgatottság végzetével lesz terhes. Közéleti, újságírói munkássága közismert és elismert volt életében. 1944-ben Budapesten van az ostrom alatt és egy amerikai bombatámadáskor elveszti feleségét és 10 éves fiát. 1945-ben, az ostromgyűrűben, mint tartalékos főhadnagy orosz hadifogságba esik. 15lbj 1948-ban a hadifogságból kiszabadulva Ausztriában, majd Németországban telepedett le, ahol a dél-európai kérdések szakértőjeként tevékenykedett. 1949 januárjában a

Mindszenty-per elleni tiltakozásul Nyírő József, Wass Alberttel, Szathmáry Lajossal, Kerecsendy Kiss Mártonnál és másokkal együtt aláírja a Magyar emigráns íróknak a világ népeihez írott Kiáltványát. Fontos Cassandra-sikoly volt ez az emberiség jobbik lelke, a világ értelmisége irányába, a kiábrándító bolsevik-világ képmutató magatartására, a hazugságok mögötti valós terrorra figyelmeztette a világ lelkesedő baloldali és tartózkodó jobboldali szellemeit egyaránt: „Mindszenty bíboros letartóztatása (.) egy jel az alvilág erőinek a végső támadás megindítására is, minden ellen, ami még a nyugati szellem örökségének bélyegét hordja magán Magyarországon.” Azokban a hónapokban – éppen az ő felhívásuk nyomán – az egész világra „kiterjedt a tiltakozási hullám”, az európai és amerikai nagyvárosokban egyaránt „a letartóztatott és elítélt prímásért imádkoztak.” 16lbj Zathureczky Gyula

megírta az oroszországi magyar hadifoglyok első monografikus értékű sorsregényét (Az úton végig kell menni, Róma) A hadifogolylét pszichológiai és szociológiai természetrajza úttörő voltában megelőzi Szolzsenyicin hasonló értékű Gulág-beszámolóit. Csakhogy a világ a regény elszigetelt magyar nyelve miatt nem figyelhetett fel a mű korszakos jelentőségére. A berlini tudósító, lapfőszerkesztő majd huszártiszt további életútja is méltó az etikus és politikus magyar újságíráshoz, használta mindig a toll fegyverét, ha kellett, hogy nemzete érdekeit a világ bármely pontján is képviselje. 1948-50-ig Radio Rot-Weis-ot (Salzburg) munkatársa; 1949-50 között a Hungária című lap főmunkatársa; 1950-53-55 között az Erdélyi Sajtószemle, az Erdélyi Magyar Sajtószemle és az Erdélyi Szemle szerkesztője illetve társszerkesztője; 1950-től Innsbruckban a Tiroli rádió magyar adásának szerkesztője és bemondója; 1951

augusztusától 1972 júliusáig a SZER belpolitikai munkatársa és bemondója, s többek között a Hanns Seidel Alapítvány és más külországi szervezetek vezetőségi tagja. Erkölcsi feddhetetlenségét a CIA alapos vizsgálatai bizonyíthatták, mikor többek között régi barátjával Kovách Aladárral 17lbj együtt őt is felkérték a SZER európai munkatársai közé. Az ötvenes évek elején bevonja a SZER munkájába a szintén feddhetetlenségi bizonyítvánnyal bíró Wass Albertet. A Hungária „Annak az emigrációs tábornak, amelynek a Hungária volt amolyan központi orgánuma, amely széles körű olvasótáborral rendelkezve és nyomtatott formában megjelenve kellő publicitást kínált mindenkinek, akinek e szemléletnek megfelelő mondanivalója volt (.) Azoknak a politikusoknak és újságíróknak lett a közlési helye, akik egyfelől rokonszenvezte a negyvenöt előtti rezsim némely jelenségével, és csak fenntartásokkal vették tudomásul a

negyvenötös változást, de ugyanakkor elkülönítették magukat a nyilas szélsőségektől és olyan tünetektől, melyek hitelüket ronthatták volna a nagy nyugati nemzetek szemében. () Cikkírói közé tartozott Cs. Szabó László, Kannás Alajos, Zathureczky Gyula, Mátray (Marschalkó) Lajos és Wass Albert.” (Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, Európa, 1989, I kötet 236-237. old) Az 1950-51-ben az 1944-es ellenállásban szerepet játszó Soós Géza (a Soli deo Gloria diákszövetség volt vezetője) kezdeményezésére a Magyar Szellemi Munkaközösség létrehozta az Új Magyar Út című folyóiratot , amely tömöríteni kívánta a 45-ös és 46-os emigráció „íróit és szakembereit”. A felelős kiadó Wass Albert, a társszerkesztő Gombos Gyula és főmunkatársa Vatai László volt. A szerkesztőség 1952-ben átköltözött Washingtonba. Munkatársai között találjuk – a már természetesnek vett – Zathureczky Gyula mellett Bogyay

Tamást, Ferdinándy Mihályt, Flórián Tibort, Kannás Alajost, és a clevlendi egyetem professzorát, Reményi Józsefet, a magyar irodalom amerikai megismertetésének élharcosát.18lbj A hatvanas években Zathureczky Gyula könyvével kezdi meg a Wass Albert által létrehozott Amerikai Magyar Szépműves Czéh az amerikai könyvkiadását: Transylvania, Citadel of the West (Gaineswille, 1965). Több ezer amerikai egyetemistához jutott el ez a könyv, és a Fehér Ház képviselői először az ő munkája alapján ismerhették meg „a keresztre feszített magyar nemzet” huszadik századi igaz kálváriáját. A 80-as években gyakran publikál a Kanadai magyarság című lapban, olykor Wass Alberttel és Habsburg Ottóval közös témakörökben. Megemlítendő, hogy 1979-1987 között még elvállalta az 1950-es alapítású Hadak útja című lap szerkesztését. Mondhatjuk, a rotációs gépek mellől dőlt ki 1987 január elején bekövetkezett halálakor. 19lbj

Zathureczky Gyula 1927-től hivatalos újságíróként dolgozott, 60 éves újságírói-szerkesztői gyakorlata például szolgál az utókornak hivatás- és magyarságszeretetből. Aki az ő emlékét sérti, az több millió magyar múltjába tapos, aki az általa a 2. világháborúban szerkesztett Ellenzéket rágalmazza, az csak dezinformáltságból vagy máig tartó félrevezetési szándékkal teheti. Sajnos, a Jordáky-féle rágalom-gerjesztők ma is vannak még legalább annyian, mint a kommunizmus bértollnokai által ránk testált Romániai Magyar Írók Lexikonának jóhiszemű olvasói. Vagy talán mégsem? Remélhetem-e, hogy halkul az ármány hangja? Jegyzetek 1. C G Jung: A pszichoterápia gyakorlata, Előszó, Scolar Kiadó, 2002 (Némi módosítással idézett rész, T. P) 2. Vita Sándor közíró, szövetkezeti képviselő, 1939-ben a Romániai Magyar Népközösség egyik alapítója, majd a háborús években a Magyar Országgyűlés képviselője. 1944

október végén a Gestapo letartóztatja, Budapestre szállítják, sikeresen Ny-Európába szökik, jelentős demokrata múltja által elismerten az emigrációban hal meg. 3. Tamási Áron: Eszméink és bajtársaink védelmében, Ellenzék, 1937 október 15 4. Tamási Áron: Szellemi őrség, Ellenzék, 1939 október 15 5. Kovács György 1943-ban Szerb Antal Irodalomtörténetét vette védelembe, amikor a jobboldali sajtó már támadta a zsidó származású irodalomtörténészt. 6. Zathureczky Gyula: ERDÉLY, amióta másképp hívják, 19-21 old, Magyar Élet kiadó, 1939 7. (W A Kisebb Életrajz, PoLíSz, 2003 január-feburár) 8. Kádár Erzsébet: Nyugat, 1940/11 9. Wass Albert visszaemlékező írásai: Marosvécs, Zsoltár és trombitaszó, 414 old és Egy jó baráttal újra kevesebb maradt a földön. Józan magyar szemmel I, 174, old) 10. (Kemény Zsigmond Társaság levelesládája, 453 old) 11. Wass Albert Kisebb életrajz, PoLíSz, 2003 január-február 12. Tamási

Áron beszéde az Erdélyi Párt ünnepi közgyűlésén, 1943 szeptember 12-én, Kérdés és felelet címen közölve az Ellenzékben. 13. Ld Wass Albert levele Tamási Áronhoz, 1945 október 7 Zsoltár és trombitaszó, 419 old.) 14. Ld Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I kötet, Ellenzék szócikke, J L szignóval 15. Merő Ferenc Emigrációs magyar irodalom lexikona (Am Magy K, Köln, 1966) 16. Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, Európa, 1989, II kötet 287-2888 és 511. old 17. Kovách Aladár: A Nemzeti Színház egykori vezetője aki a nyilas hatalomátvételkor mondott le. Legjelentősebb drámáját, a Téli zsoltár-t 1940 decemberében mutatták be Az ő javaslatára adta ki Püsky Sándor Zathureczky első kötetét 1939-ben. (P S: Könyves sors – magyar sors, 27.old) 18. Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza, Európa, 1989, II kötet 249-250 old 19. Főbb művei: Erdély, amióta másként hívják (Bp, 1939); Erdély magyarsága az impérium

változása óta (Észak-Kelet-Dél és Nyugat, M. Kir Erzsébet Tudodámányegyetem Kisebbségi intézetének kiadványa, Pécs, 1947)Az úton végig kell menni. Emlékezések (Róma, 1954, Zürich, 1963); Elszakított magyarság (társszerző Bp, 1956); Der Volksaufstand in Ungarn (Köln, 1957), Transylvanya, Citadel of the West (Gaineswille), (Amerikai Magyar Szépműves Czéh, 1965), Die siebenburgische Frage (München, 1965) Irodalom: Z. Gy (Új Európa, 1965 10 sz) Wass Albert író NEM volt tagja a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalmának Nyilatkozat Legutóbbi (személyes) beszélgetésünk egyik, gróf czegei Wass Albert múltjával foglalkozó témájára reagálva, mint a Hungarista Mozgalom Hírszolgálata egykori vezetője, az alábbi nyilatkozatot teszem: Az 1946-ban Caracasban (Venezuela) megalakult Hungarista Mozgalom Hírszolgálata munkatársai között jelentős számban voltak olyan személyek, akik tagjai voltak a Szálasi Ferenc elnök által vezetett

Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom elnevezésű szervezetnek. A HMH tagjai, vezetői, főmunkatársai közül többen (háborús bűntettek elkövetése miatt) börtönbüntetést szenvedtek 1945-öt követően. Mivel gróf czegei Wass Albert 1951 és 1998 között szerzőként, munkatársként, főmunkatársként is nyilvántartásunkban volt – az esetleges egykori nyilaskeresztes párttagságáról tudnunk kellett volna. Mivel ilyen információval a HMM egyik vezetője sem rendelkezett és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában őrzött HMH-dokumentációk sem tartalmaznak olyan iratot, amely alátámasztaná az említett személy nyilaskeresztes párttagságát – bizonyossággal jelenthetem ki, hogy gróf czegei Wass Albert író NEM volt tagja a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalomnak. Előttem is ismert, hogy ismeretlen személyek Wass Albert „nyilas” párttagságát bizonyító állítólagos dokumentumot juttattak el az 1998-ban elhunyt

író életművét gondozó magyarországi Kráter Műhely Egyesület elnökéhez, Turcsány Péter úrhoz. A „dokumentum” egészen biztosan hamisítvány. A HMH vezetői, munkatársai – de az úgynevezett szélsőséges mozgalmakkal foglalkozó kutatók, irodalomtörténészek eddig is feltüntették az általuk tárgyalt személyek politikai múltját (például: Fiala, Alföldi, Tarnói, Sértő Kálmán, stb.) – logikátlannak tűnik, ha egyedül Wass Albert múltjából felejtették volna ki a nyilaskeresztes párttagság tényét. Szemenyei-Kiss Tamás Pilinszky János: Wass Albert: Csodálatos őzbak (Könyvismertető) Wass Albert legújabb könyve, egy élet története novellák sorozatában. Érzékeny, szemlélődő lélek, mondatai az álom varázslatával hatnak, mégis fegyelmezett, szigorú stílus ez. Emberek, városok és tájak tűnő hangulata él soraiban, mellékesen, mert csak egy fontos: a pillanat, mikor minden mulandó értéket és értelmet kap, csak

egy pillanatra, de ennek a pillanatnak emléke – múlhatatlan. Ezek a külön-külön pillanatok tördelik szét az egy-lélegzet életet korszakokra, pontosabban az emlékek ezek körül a csodálatos pillanatok körül kristályosodnak. Veszélyes és kétes anyag, de szerzőnk kezében a legkisebb részletnek is művészi hitele van. A műfajban és elbeszélési keretében is újszerű könyv eseménye az irodalmi piacnak. (Piarista Öregdiák, 1941. november 15) Cseresznyés Lóránt: A kő marad Kiegészítés az irodalomkönyvhöz A világ gyorsabban változik, mint ahogy a tankönyvek ezt a változást követni tudják. Ha már el is tűntek azok, akik a tankönyveket írták, a könyvek attól még változatlanok maradnak. Ha pedig már valami évtizedek alatt – tévesen – rögzült az emberek fejében, azt nagyon nehéz átformálni. Talán ez az oka annak, hogy számos jelentős író és költő a mai napig nem kapja meg a nekik járó figyelmet. Nézeteik annak

idején nem illettek bele a hatalom által sulykolt egyetlen lehetséges értelmezésbe, az eltelt tizenkét esztendő alatt pedig nem fordult akkorát a világ, hogy őket újra a megérdemelt tisztelet övezze. Az egyik ilyen félig-meddig elfeledett óriás Wass Albert, a múlt század egyik legnagyobb magyar írója, a nyelv igazi művésze, akinek minden sora tanítás az emberiességről, a lélekről és az értékesről. Wass Albert erdélyi főnemesi családban született 1908. január 8-án a Kolozsvár közelében fekvő Válaszúton, gróf Wass Endre és Bánffy Ilona gyermekeként. A Wass család nemesi címét a legenda szerint még Szent László királytól nyerte, annak érdeméül, hogy a család egyik őse, Buzátfia Lób 1081-ben a kun betörés ellen harcoló királyt az általa egy, az orrán nyíllal megsebzett, felbőszült bölénybikától megmentette azáltal, hogy a bikát szarvainál fogva bedobta a czegei tóba. A király neki adományozta a tavat, a

körülvevő dombokkal együtt. Ezeknek a domboknak az egyikén állt a vasasszentgotthárdi udvarház, melybe maga az író is beleszületett. A család régi kastélyát már lerombolták, helyén ma konzervgyár éktelenkedik. Wass Albert a neves kolozsvári Farkas Utcai Református Kollégiumban 1926-ban tett sikeres érettségi vizsgát, azután, hogy az előző évben a román hatalom által kirendelt felügyelőbiztos közreműködése révén az érettségizni kívánó tanulók 86%-a elbukott. Ezután Magyarországon, a Magyaróvári, majd a Debreceni Gazdasági Akadémián tanult tovább. Az apja tanácsára Bukarestben eltöltött katonaidő után Németországban (Hochenheimben) és Franciaországban (a Sorbonne-on) fejleszti tovább erdészeti és kertészeti ismereteit. A tanulmányok végeztével hazatért a családi birtokra, ahol erejének megfeszítésével még az akkori, szűkös lehetőségek közepette – a nagybirtokok java részét a román állam elvette –

is mintagazdaságot rendezett be. A megmaradt birtokokon úgy kellett gazdálkodni, hogy a család boldogulásán túl megteremtődjön a lehetőség az erdélyi magyar kultúra fenntartására, támogatására is. Nehéz, összetartásra kötelező idők voltak ezek, amelyekben az erdélyi arisztokrácia java képes volt összefogni, és az elnyomás éveiben is létrehozni a magyar kultúra létének alapfeltételeit. Az egyensúlyra és megbékélésre épülő igazi erdélyi, „transzilván” szellemiség segített ebben. A transzszilvanisták az erdélyi magyarság önálló lelki alkatát és jellegét tételezték fel, ennek a különbözőségnek a vizsgálata révén igyekeztek meghatározni az erdélyi lélek fogalmát, amelynek főbb központi elemei: a történelmi szükségszerűség révén megvalósult önálló erdélyi történelem, az erdélyi táj a gondolkodásra is kiható, azt formáló igen nagy szerepe, valamint az együtt élő népek közötti tolerancia

elve, mely az erdélyi kultúrák és népek sorsközösségéből fakad. A transzszilvanizmus eszméjét hirdető erdélyi írók hitvallása Wass Albertben egy életen keresztül megmaradt, s műveinek állandó eszmei vázát alkotta. Életének utolsó szakaszában is szilárdan kiállt a transzszilvanizmus létjogosultsága mellett. Az író igen magas, misztikus szintre emeli gondolatvilágában Erdélyt és az erdélyi szellemiséget. Mert Erdély számára nem csak földrajzi egység Ebben a szóban nála benne van mindaz, ami igaz, jó és tisztességes. Nem véletlen – tartja –, hogy a vallásszabadság is elsőként Erdély lelkéből fakadt. Nem lehetett véletlen, hogy a válságos időkben a magyar szellemiség utolsó mentsvára volt Erdély, a magyar kultúra menedéke, „ahol viharban is virágzott a lélek”. Meglátása szerint az erdélyi ember, legyen az magyar, szász vagy román, nem téveszti össze a kultúrát a civilizációval, a valóságot a

látszattal, a hazafiságot az elfoglaltsággal, az igazat a hamissal, a jót a rosszal. Úgy érzi, Erdély levegőjében van valami láthatatlan, megnevezhetetlen transzcendentális erő, mely mintha a földből sugározna elő, belenő a fába, a hegyekbe, de legfőképpen az emberi lélekbe és gondolkodásba. Ez az erő az erdélyi lélek, az erdélyi szellem, melynek révén – ha idegen tényezők nem avatkoznak közbe – Erdély az „emberi lélek virágos kertjévé” válhatott volna. „Vannak a világon szebb vidékek, magosabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok – írja –, de békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb emberek sehol sincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát, nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel és könnyel öntözött földje fölött.” Ez volt az az – erdélyi népek között valaha fennállt – egyensúlyi

állapot, mely eleddig nem állt helyre, melyet a történelem vihara elsöpört, felborulása teret engedett az emberben megbúvó gonosznak. „Egyik ősöm – írja Wass Albert – az 1600-as évek derekán Moldovából hozatott munkaerőt a földek művelésére, miután a sok háborúság során a Mezőség magyar jobbágyai kipusztultak. Papot is hozatott velük, templomot is építtetett nekik, s még a Szentírást is lefordíttatta számukra az oláhok nyelvére. Kétszáz esztendővel később ezeknek a moldovaiaknak a leszármazottai fölgyújtották a kastélyt, lerombolták a magyar templomot, s hiába billent helyre az idő múltával a világ: a magyar templomot már nem építette föl senki”. Az író minden keserű élménye ellenére is rendületlenül hitt az emberi jóságban. Nem engedi, hogy írásait indulatoktól feszülve tegyük le kezünkből, hanem békét teremt ott, ahol az érzelmek viharai dúlnak, a szeretet és a megbocsátás örökérvényű

igazságával. Wass Albert első verseskötete 1927-ben jelent meg, de igazi feltűnést 1934-ben megjelent első regényével, a Farkasveremmel keltett. A gazdálkodás és a kultúra támogatása mellett később is mindig maradt elegendő ideje az írásra. Az erdélyi magyar irodalom megszervezésében a legjelentősebb szerepet a Helikon írói munkaközösség töltötte be, mely 1926-ban báró Kemény János (1903-1971) kezdeményezésére jött létre a báró marosvécsi kastélyában. A közösség 1928-ban önálló folyóirattal jelentkezett Erdélyi Helikon címmel, kiadója, az Erdélyi Szépmíves Céh pedig 1924-44 között összesen 166 művet jelentetett meg, olyan nagyságokét, mint Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, Gulácsy Irén, Kós Károly, Kemény János, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Molter Károly, Nyírő József, Reményik Sándor, Szabó Dezső, Szemlér Ferenc, Székely Zoltán, Tamási Áron, Tompa László és a fiatal Wass Albert. A

marosvécsi kastélyban történő rendszeres találkozásokkor, a Kós Károly által faragott, a kertben álló nagy kőasztal mellett örökre meghatározó élmények érték az írót, melyek közül egy igen emlékezetes alkalom idős korára is tisztán megmaradt benne, erről a következőképpen mesélt: „Minden este valamelyikünknek fel kellett olvasnia valamit munkái közül. Ezen a bizonyos estén – azt hiszem 1933-ban vagy 34-ben lehetett –, Dsida Jenőn volt a sor, és akkor felolvasta a Magyar Zsoltárt, a Psalmus Hungaricust. Tudod, abban az évben bejárta Franciaország legszebb vidékeit, és valahányszor szép vidéket látott, mindig Magyarország és Erdély fájt neki. Ez kijön a versben is Mikor befejezte, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly – barázdás arcán hullottak a könnycseppek –, odament Dsida Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki: ’Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!’ Mindig elérzékenykedek,

ha erre gondolok, és a szép napokra, amiket ott eltöltöttünk.” Folyamatosan jelentek meg regényei, majd 1940-ben, munkássága elismeréseként Baumgarten-díjat kapott, ez azonban csak egyike volt azon szakmai és társadalmi elismeréseknek, amelyekben részesült. 1942-ben Klebelsberg-díjat, 1944-ben pedig Zrínyi irodalmi díjat nyert. 1938-ban tagja lett az Erdélyi Helikonnak, 1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaságnak és a Kisfaludy Társaságnak, végül pedig 1944-ben a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta. 1943 márciusában az Ellenzék című lap főszerkesztője lett, majd amikor e minőségében nem volt hajlandó együttműködni a német Gestapo embereivel, és megjelenésükkor egyszerűen kisétált a szerkesztőségből, csak úgy úszta meg a felelősségrevonást, hogy apja régi barátja, Veress Lajos tábornok az ukrán frontra „menekítette”. Veress egyik vezetője volt a titkos náciellenes mozgalomnak, Horthy Miklós

kormányzó parancsára létesített kapcsolatot a szövetséges erőkkel, megpróbálván alkut kötni velük, felajánlva a németek elleni harcot, ha garantálják azt, hogy nem a szovjetek, hanem az angolok és az amerikaiak fognak bevonulni Magyarországra. A próbálkozások eredménytelenek maradtak, a válasz mindig ugyanaz volt: „Vegyék fel a kapcsolatot Sztálinnal. Magyarország Oroszország érdekkörében van”. Veress tábornokot és szárnysegédjét, Wass Albertet 1944 szeptemberében végül letartóztatták a németek. Az írót néhány nap múltán szabadon engedték, azonnal visszament a frontra harcolni. A harcokban szerzett érdemeiért I. és II osztályú német vaskereszttel tüntették ki, a háború legvégéig folyamatosan harcolt az előrenyomuló orosz és román csapatok ellen. 1945 húsvétján végül alakulatával együtt Sopronnál hagyta el az országot. Soha többé nem térhetett vissza szülőföldjére, Erdélybe. Így mesélt a

szülőföldtől való elválás utolsó emlékképeiről: „Az orosz tankok ott dübörögtek már a feleki úton, zúdult a halál Kolozsvárra. () Az utcák üresek voltak, halálosan üresek, mint éjfélkor a temetők. A Mátyás-szobor megett ott állt komoran, gyönyörű szépen a Szent Mihály templom, s szemben vele a Bánffypalota, mellette mindjárt az apácák gondozásában levő Központi Szálló és Étterem előtt két szürke apáca térdelt a szennyes járdán imára tett kezekkel, s néztek fel a templom tetején csillogó aranykeresztre némán, mozdulatlanul. Két apró kis megrettent emberi lélek a nagy üres térségben, ágyúszó és tankdübörgés közepette. () Abban a pillanatban éreztem, tudtam, hogy az a világ, az én világom, amiben felnőttem, menthetetlenül összedűlt, elpusztult, befejeződött.” A román népbíróság a háború után, hevenyészett vádirat alapján, néhány román egymásnak is ellentmondó tanúvallomására alapozva,

távollétében halálra ítélte. Azzal vádolták meg, hogy bosszúvágytól vezérelve két ízben is felbujtott magyar katonákat románok meggyilkolására 1940-ben, Észak-Erdély visszatérése után. A vádiratra jellemző, hogy több eltérő adat szerepel benne, például az áldozatok számát, illetve nevét illetően is, sőt, még az író és szintén halálra ítélt apja nevét is háromféleképpen írták le! Egyértelmű, hogy az ítélet az erdélyi magyar arisztokrata írónak szólt. Az író időközben Németországba került (a halálos ítéletről is csak évekkel később értesült), ahol erdőmérnökként alkalmazták, később, Hamburgban csak éjjeliőrként tudott elhelyezkedni egy építkezésen, ahol, kihasználva idejét, éjjelente írta regényeit, köztük egyik legismertebb művét, az Adjátok vissza a hegyeimet!. Az 1951-es esztendő már Amerikában találta, ahol előbb egy farmon dolgozott, majd egy katonai akadémián algebrát

tanított, 1957-től nyugdíjazásáig (1970) pedig a Floridai Egyetemen tanított történelmet, európai irodalmat, valamint német és francia nyelvet. Néhány évig a Szabad Európa Rádió munkatársa is volt. Lakóhelyéül – mivel végtelen szeretete és vágyódása az erdő után változatlan maradt – a négyszázhuszonötezer holdnyi lakatlan erdőségben, az Okala National Forest területén található Astor-villát választotta, melyben egészen haláláig élt. Amerikai élete kezdetétől fogva célul tűzte ki maga elé az emigráns magyarság megszervezését, példaként a két háború közötti Erdély magyarsága lebegett szeme előtt. Bár Észak-Amerikában mintegy másfélmillió magyar emigráns élt akkoriban, egységbe forrasztásuk mégis csak jelentős nehézségek árán haladt. 1962-ben megalapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, majd 1970-ben a Danubian Press sajtóvállalatot. Ezek a vállalkozások könyveket, újságokat adtak ki,

melyek feladata Magyarország és Erdély megismertetése a külvilággal, a magyar kultúra bemutatása, a magyarságról terjengő hazugságok cáfolata volt. Elképesztő szívóssággal és elhivatottsággal, szűkös anyagi lehetőségek közepette végezte ezt az olykor sziszifuszinak tűnő munkát. A szervezőmunka mellett még az írásra is futotta erejéből, újult erővel mesélt a lelkében kitéphetetlenül tovább élő régi világáról, Erdélyről. Soha nem lanyhult szívében a hazája iránti szeretet: „Ha újra elővesz a sajgó honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha réges-régi fényképes albumban lapoznál Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj.” Munkája persze nem maradt visszhang nélkül Romániában sem. 1979-ben az újságok hasábjain indítottak hajszát ellene, újra felidézve a régi „ügyet”, mely alapján halálra ítélték, a román állam kiadatását kérte, melyet bizonyítékok híján az

amerikai állam természetesen megtagadott. Saját elmondása és közvetlen környezetének vallomása szerint még a hetvenes években is több merényletet kíséreltek meg ellene a Securitate ügynökei, akiknek fegyvereiből származó golyónyomokat még a vele készült, 1996-ban forgatott riportfilm során is meg tudta mutatni. Wass Albert 1996-ban nyújtotta be kérelmét a Belügyminisztériumhoz, melyben magyar állampolgárságért folyamodott. Az író, aki egész életében a magyarság sorsának jobbra fordításán munkálkodott, szinte emberfeletti erőfeszítéssel, szeretett volna magyar állampolgárként, magyar földön meghalni. A Belügyminisztérium 1998 elején azonban elutasította a kérelmet! Tar Sándor tiszteletbeli washingtoni főkonzul és Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetsége elnökének közbenjárására állítottak ki végül egy dokumentumot, azonban Wass Albert életében már nem térhetett haza, hiszen betegséggel küzdve,

magányosan, megkeseredve, ráadásul a magyar állam általi elutasítás irtózatos csalódottságával a szívében úgy döntött, „a kivénült harcos leteszi a fegyvert” és 1998. február 17-én floridai otthonában önkezével véget vetett életének Életútja és hitvallása erősíti a mi lelkünket is, hiszen példamutatás arra, hogyan lehet és kell a legnehezebb helyzetben is megtartani a Reményt, hinni az eljövendőben és minden elénk tornyosuló akadály ellenére sem elfelejteni, hogy mindannyiunk közös feladata: együtt munkálkodni közös jövőnk, a magyarság közös jövőjének jobbra fordulásán. Hiszen, ahogy írja „Üzenet haza” című versében: „És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad Wass Albert halála után végre hazatérhetett, a marosvécsi kastély kápolnájában, egykori

házigazdája, Kemény János sírjának közelében temették el. A kertben ott áll domborműve is, egy, a Marosból kiemelt hatalmas kövön. A kastély hivatalosan zárt státuszának dacára egyre többen és többen jönnek leróni tiszteletüket a század egyik legnagyobb magyar írója előtt. Higgyünk neki, amikor azt írja, sosem szabad elveszíteni hitünket, hiszen: „Isten, aki a kivágott csonkból termő fát tud növeszteni újra, nem hagyja elveszni a népeket sem, akik benne hisznek”. (forrás: Fráter Olivér – Tündöklő csillagunk, H unnia, 119. szám; Szűcsné Harkó Enikő – Ismertessétek az igazságot; A vádlott neve: Wass Albert (dokumentumgyűjtemény)) Ítélet, Pázmány Egyetem lapja, Wass Albert szülőföldjéről Benkey Ildikó dokumentum műsora, 2003 augusztus 24, Kossuth Rádió A magyar emigráció írófejedelmét a román kommunista bíróság koholt vádak alapján 1946-ban, távollétében halálra ítélte, édesapjával

együtt. Történészek szerint ezekkel a perekkel a magyar lakosság megfélemlítése volt a cél. E bírói döntés alapján követelte év elején egy szélsőséges román szervezet szobrai eltávolítását, s a róla elnevezett intézmények átkeresztelését. Mivel a román törvények szerint Wass Albert háborús bűnösnek számít ma Romániában. Jóllehet 1979-ben az amerikai bíróság is megalapozatlannak ítélte a vádat. Szakács István Péter Székelyudvarhelyen élő író és tanár az irodalomtörténet doktora, akinek szakterülete a nyugati magyar emigráció irodalma, összeállítást készített a Vádlott neve Wass Albert címmel, a Wass Albert ellen lefolytatott per anyagából. Szakács István Péter: – A könyvecske tartalmazza azt a koncepciós pert, illetve az ítélet anyagát, amelyet a Wass család és még 61 erdélyi magyar ellen folytattak a Mezőségen. ’46-ban volt ez a per, amelyen halálra ítélték Wass Endrét az író édesapját

és az írót magát is. Először jelent meg ez az összeállítás ezekkel a szövegekkel a rehabilitáció érdekében adtuk ki Udvarhelyen a Litera Kiadó gondozásában. Wass Albertet és édesapját bujtogatással vádolták, azzal, hogy a bevonuló magyar honvédséget felbujtották román civil lakosok megölésére. – Ebben az időben Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz és a magyar csapatok bevonultak Erdélybe. Szakács István Péter: – A határvonalat pontosan ott húzták meg a czegei kastélynál, tehát a főhadiszállása a magyar biztonsági csapatoknak és a határőrségnek is a czegei Wass-kastélyban volt. A falubeliek csak azt látták, hogy a katonák odamennek, ott szállásolják el a parancsnokságot, és bizonyos embereket letartóztatnak, akiket ott zárnak be, utána elviszik őket, és kivégzik. Az elso szöveg ez a bizonyos ítélet A további három szöveg 1979-ben íródott, akkor, amikor Wass Albert ügyét az Egyesült Államokban

újra az igazságszolgáltatás elé állították. Wass Albert volt feleségének a tanúvallomásából, Wass Albert önéletrajzából, illetve az átvilágító tisztjének vallomásából. Ezekből az iratokból kiderül, hogy abban az időszakban ott sem volt a faluban, hanem a vadállomány átadását célzó akció keretében a hegyekben járt. Ezt egy igen tragikus bizonyíték is igazolja, ugyanis kisfia, Csaba, agyhártyagyulladásos volt és hirtelen meghalt. Az író a temetés napján, három nap múlva érkezett vissza. Ez nyilvánvalóan kitetszik a három iratból – Pontosan tudjuk-e a dokumentumokból, hogy hol volt? Szakács István Péter: – Ezt írja az önéletírásában, amelyet bírósági célra készített, rendkívül pontos adatokkal és tényekkel alátámasztva. – És feltételezem, hogy az amerikai bíróság ellenorizte is az adatok valóságát. Szakács István Péter: Igen, a bíróság utána nézett és bizonyítékok hiányában

ejtették a pert. Ezt írja: “Körülbelül szeptember 25-én (nem vagyunk biztosak a dátumban) a feleségem üzenetet küldött otthonról, arra kérve, hogy azonnal térjek haza, mert Csaba fiúnk váratlanul megbetegedett. Mire hazaértem a fiam már meghalt” Tehát ez az a bizonyos időszak, amikor egy nap alatt két helyen Ombosztelkén és a Czege-tó partján 12 embert megöltek, és azt kellene valahogy bebizonyítani, hogy miért tört ki a tűzharc, miért lövöldöztek magyar honvédek ezekre az emberekre? – Wass Albert tartózkodási helye milyen messze volt a kivégzések helyszínétől? Szakács István Péter: – Wass Albert fent volt a Havasokban, ezt írja ugyanebben az önéletrajzában: “ mivel előzőleg még a román fennhatóság idején Románia királyi fővadászmesterének kérésére a vadállomány rendezésének szakértőjeként a Kárpátok vadállományának felügyeletével foglalkoztam, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek dr. Ionel

Popescunak, Szászrégen polgármesterének a király fővadászmester segédjének. Mindezt azért tettem, hogy vadállomány menedzselése zökkenőmentesen kerüljön át az új vezetés hatáskörébe, s így elkerülhessük a könnyelmű pusztítást. szeptember 14-én sikerült beszereznem egy utazási engedélyt, s egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, amelyet “visszatért magyar állampolgár” címen állítottak ki a nevemre. Egy katonai teherszállító autó vitt el Szamosújvárra, ahonnan más katonai járművek segítségével – mivel sem vonatok, sem buszok nem közlekedtek még, 15-én eljutottam Ratosnyára. Másnap lóháton Bakos vadőr kíséretében felmentem a Dealul Brad nevű központi vadászházunkhoz. (Ez a Ratosnyán van, túl a Havasokban. Többnapi járásra attól a helytől, ahol az a bizonyos atrocitás történt. – A vádlottak személyét nézzük meg kicsit közelebbről. Szakács István Péter: – Első a vasasszentgothárdi

községi eset. Itt úgy hangzik a vádiratban, hogy: “az itteni földbirtokos Wass Albert gróf és családja, aki engesztelhetetlenül gyűlölte a románokat, annak következtében, hogy a román állam a földreform keretében nekik ítélte a birtokok nagy részét, bujtotta fel gyilkosságra a magyar hadtest hadnagyát, Pakucs hadnagyot. A vádirat szerint arra kérte, hogy tartóztassák le Marginean Petru?ot, a volt román bírót, akit Wass Albert főbűnösnek tekintett és vele együtt tartóztassák le örökbe fogadott lányát is, aki akkoriban a Tanítóképző tanulója volt. Közbelépése nyomán letartóztatják Moldovan Iosif és Ca? Ioan román lakosokat is, annak következtében, hogy bátorságuk volt néhány évvel ezelőtt büntetőpert indítani Wass Albert gróf ellen. Velük egyetemben letartóztatták üzérkedésért Rosenberg Iacob kereskedőt és annak sógornőjét Mihai Estellát és Rosaliát, akiket Wass gróf kommunista tevékenységgel vádolt,

valamint azzal, hogy őt irredenta tevékenységgel gyanúsított vádlottat följelentették a román hatóságnál. Miután őket letartóztatták, bezárták a Wass-birtokon és másnap kísérték át a határmentén Szamosújvár felé, és akkor történt az, hogy megpróbáltak futni és lelőtték őket. Erről Wass Albert volt felesége a következőképpen beszél: “ nem emlékszem, hogy a férjem otthon volt-e akkor, mert ebben az időszakban volt a szarvasbőgés ideje, mint általában, ebben az évben is kibérelt egy vadászterületet a hegyekben, ugyanis ki kellett használni ezt az időszakot. Én mindenesetre otthon voltam az apósommal, a feleségével és az anyósával, és az alábbi tragikus eseményt személyesen éltem át. Milyen körülmények között, és miért tartóztatták le azt az öt fiatalt, nem tudom. Mi azonban meglepődtünk egyik este arra a hírre, hogy bezárták őket a magtárunkba. Apósom azonnal lement, hogy kiengedje őket.

Meglátta, hogy a falu román polgármestere, tehát a falubíró is köztük van és még két zsidólány, az egyik a boltosunké a másik a boltos lányának az unokatestvére. Apósomnak sikerült kiszabadítani a polgármestert, de a fiatalokat a biztonsági tiszt nem engedte szabadon. Azt állította, hogy nem lesz semmi bántódásuk, el kell azonban távolítaniuk a politikailag kevésbé megbízható egyéneket a határ közeléből. Arról volt szó, hogy egy közeli városunk táborába viszik őket Másnap reggel hallottuk a szörnyű hírt, hogy a szomszédos faluban agyonlőtték őket, mert állítólag megpróbáltak megszökni. Elszörnyülködtünk és felháborodtunk a hír hallatán Apóson azonnal a főparancsnokhoz ment, hogy följelentést tegyen a tiszt ellen, akit azonnal visszahívtak és megbüntettek. Azt mondták nekünk, hogy az a tiszt személyes bosszúból végzett a románokkal, mert románok öltek meg apját, anyját, tehát valószínű, hogy

személyes bosszúról volt szó. Akkor nem tudtuk, hogy később milyen következményei lesznek ennek a tettnek. Én például a polgármesteren kívül egyik áldozatot sem ismertem. Családunkban ugyanakkor ismeretlen volt a zsidó- vagy bármilyen más fajgyűlölet. Sok zsidó barátunk volt és apósom sokszor segített rajtuk” Ezt tanúvallomásként elfogadták az Egyesült Államokban. A nyomozás érdekében utána kellene nézni a Hadtörténeti Múzeumban, Budán, hogy ez az ügy, hogyan maradt fenn. Mert, ha kivizsgálták, akkor valamilyen nyomnak kell lenni, és akkor több szálon is el lehet indulni. A tanúk, akik Wass Albert kíséretében voltak azon a bizonyos vadállományrendezésen, azok a tanúk, akik esetleg látták, mi történt a lövöldözéskor, és meg kellene nézni, hogy egy másik állam levéltárában milyen nyomai maradtak fenn. Ez a Pakucs és Csordás hadnagy valóban miért követték el a gyilkosságokat? Mert elkövették, és hogy Wass

Albertnek tanúk szerint tulajdonképpen semmi köze nem volt ehhez. Azt hiszem klasszikus koncepciós perről van szó, ugyanis a halálos ítélettel a román állam a Wass család minden ingatlan és ingó vagyonához hozzájutott. Ezért ítélték halálra távollétében, hogy a Wass-örökösök eltűnjenek a föld színéről, és még akkor örököljék hatalmas kastélyokat, a birtokon, az ingatlanokat. – Több pontatlanság található a per anyagában. Például a sebtében összeállított periratban hibásan írták a vádlottak nevét. Nemcsak a magyarokét, a románokét is Ennél súlyosabb azonban, hogy még az áldozatok száma sem egyezik. Míg a felsorolásban 12 személy neve szerepel, a szemszerű összegzésnél már csak 11 személyt említenek. Szóltak-e meg tanúk az ő védelmében, ebben a bizonyos perben, ami elég gyorsan lezajlott? Szakács István Péter: – Két hét alatt 63 ember felett ítélkeztek. Mindegyik ellen az volt a vád: román

lakosság elleni bűntényeket követtek el. Azon a bírósági eljáráson, amit a Népbíróságon folytattak Kolozsváron 1946-ban, ott csak a vád tanúit hallgatták meg, azt a pár embert, akiket betereltek oda tanúvallomás tenni, hat évvel azelőtti eseményre kellett, hogy visszaemlékezzenek. A védelem részéről egyetlen egyet hallgattak meg, az író mostohaanyját, aki vallomásában mostohafia ártatlanságát bizonyította, de ezt nem vették figyelembe. Az Egyesült Államokban, ahol újra reflektorfénybe került a per az író tisztázása érdekében, illetve a vádaskodások miatt is, ott az Egyesület Államok törvényei szerint már az koncepciós perre utal, ha in absentia valakit halálra ítélnek, tehát nincs meg a lehetősége, hogy védekezhessen. Maga az író nem tudta, hogy mivel vádolják, tehát úgy halt meg, hogy fogalma sem volt, hogy a román állam miért ítélte halálra. – Turcsány Péter Kráter könyvkiadó Wass Albert életmű

sorozatának kiadóvezetője úgy fogalmazott, hogy reményt lát arra, hogy most majd kiderülnek bizonyos dolgok. Mitől optimista? Turcsány Péter: – Romániának érdeke szembenézni a saját múltjával, és a sötétséget eloszlatni bizonyos szégyenteljes koncepciós perekkel kapcsolatosan. Úgy gondolom, hogy a legsötétebb időszak perei nem vetnek jó fényt egy országra, amelyik az Európai Unió felé igyekszik. – Ezzel együtt viszont le kell takarni a szobrokat. A Wass Albertről elnevezett iskolát vissza kell keresztelni. Turcsány Péter: – Wass Albertnek két szobrát is eltávolították eddig, illetve az iskola nevét letakarták Bögözben, most eltávolították a táblát is. Enyhe humorérzékkel egyes számú Bögözi Általános Iskolának keresztelték vissza a tanintézményt, holott Bögözben csak egyetlen egy van. Amikor arra hivatkoztak, hogy a szobrokat el kell távolítani, a jelenleg érvényben lévő törvényre hivatkoztak, amely

szerint jogerős ítélettel, megbélyegzett embereknek, háborús bűnösöknek nem szabad szobrot állítani. Márpedig a jelenlegi állás szerint Wass Albert még mindig azon a listán van. Benkei Ildikó: – László Emma, az iskola igazgatónője: Az önkormányzathoz intézett egy felszólítást, csatolta mellé a törvényt teljes terjedelmében, hogy háborús bűnösről nem szabad törvény szerint elnevezni iskolát, utcát, intézményt, sőt egyesületet sem és közölte a büntetés összeget, ami 25 milliótól 250 millió lejig terjed, és csatolta Wass Albert ítéletét is, a háborús bűnösségre vonatkozóan, tudjuk, hogy itt ellenszegülni a hatalomnak nem lehet. Nekünk meggyőződésünk és hitünk, hogy Wass Albert nem háborús bűnös, műveiből sugárzik a tisztalelkület, az igaz hit, Isten-hívő, könyveinek minden második sora imádság, valóságos Biblia, Magyar Biblia. Miért vették el tőlünk? Vajon miért? És most, amikor szabad az

igazságról beszélni és az érzelmekről, amik bennünk vannak, akkor ő rá van szükségünk. Az iskola faláról le kellett, hogy kerüljön a Wass Albert tábla Az iskola zászlaja azért őrzi nevét itt a magyar és a román zászlók között az aulában. Amikor a névadásra került a sor, akkor a saját kezünkkel hímeztük föl. Nem hiszem, hogy törvény parancsolja ki az emberek szívéből, és a zászlóból, ami gyönyörű szimbólum. Mellette Wass Albert-idézetek és Wass Albertnek egy öregkori fotója Mindenki mondja, hogy miért nem a fiatalkorit tettük ki. Mert itt olyan jóságos, mintha mindenkinek a nagyapója lenne. Olyan mint Tamási Áron, Nyírő József, Petőfi Sándor, József Attila. Ilyen idézetek, hogy: “akié a föld, azé a jövendő!” “De csak azé lehet a föld, aki együtt él vele, közel hozza, megérti a föld szavát.” Nemcsak ezeken az idézeteken keresztül buzdítjuk a gyerekeket az itthon maradásra. Érezzék meg, hogy mit

jelent a haza. Így, pusztán a föld illatával, tapintásával, növények simogatásával, és megtűzdelve Wass Albert gyönyörű szép üzenetével. – Beder Tibor egykori főtanfelügyelő, miért javasolta a bögözi iskolának a Wass Albert név felvételét? Beder Tibor: – Ugyanazt az életérzést fejezi ki, mint bennünk, erdélyi magyarokban él nap mint nap, és ezért úgy tartottam, hogy illene Wass Albertről is elnevezni iskolát, és a rendszerváltás után elindult a mozgalom. Azt javasoltam minden iskolának adjunk nevet Ne számok legyenek, hiszen minden név valamilyen üzenetet fogalmaz meg. Széchenyire is gondoltam, hiszen ő úgy fogalmazta meg, hogy: “ha szüksége van még a magyarságnak, akkor még a holtak seregét is elő kell hívni.” Hogy azok haladjanak előttünk, hogy azt, amit megfogalmaztak annak idején, az újra megfogalmazódik az ifjú nemzedék előtt. Wass Albertnek pedig elég üzenete van az ifjúság számára. Elindultam

iskolát keresni Úgy akartam, hogy közelebb legyen a Mezőséghez. Azt is tudtam, hogy Wass Albert református volt. Tehát akkor keresek egy olyan közösséget, amely a református közösséghez tartozik. Kezdtem a Sóvidéken, ezek közé tartozik a négyszáz éves bögözi iskola. Elmentem oda, és az igazgatónőnek mondtam: azt javaslom nektek, nevezzétek el Wass Albertről az iskolát. Akkor beindult a folyamat, kezdték vásárolni a könyveit, kezdtek Wass Albert-ismertetőket tartani. Állítom, hogy a Kárpát-medencében nincs olyan magyar falu, ahol annyian olvasták volna Wass Albert műveit, mint Bögözben. Amikor Udvarhelyen megjelenik egy könyv, a bögöziek azonnal vásárolják fel. Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok, mert tudtam, hogy körülötte milyen vélemény bontakozott ki, egyes magyar írók részéről, hogy Wass Albert háborús bűnös volt. Ezzel kapcsolatban is megvolt a véleményem, ’89-re gondolok, amikor Marosvásárhely fekete

márciusa történt. Egyetlen románt se zártak el, csak magyart Vagy Zetelaka esetében csak zetelaki magyarokat hurcoltak meg. Kézdivásárhelyen csak kézdivásárhelyi magyarokat. Ott van Alkenyér mellet Cugir, Hunyad megyében, ott is öt milicistát, rendőrt végeztek ki, és senkinek semmi baja nem lett. Szakács István Péter: – Miközben Wass Albert szobrait eltávolítják, a rehabilitáció folyamatának kellős közepén, addig Antonescu marsall volt a jól ismert háborús bűnösről sugárutakat neveztek el, és azokat a táblákat nem távolítják, holott mindenki tudja, hogy Antonescu kezéhez kétszázezer ember vére tapad, Hitler kedvence volt, a holocaustnak az egyik erőteljes kivitelezője, aki pogromokat szervezett, sajnos egyes történelmi elemzések még manapság is úgy tartják számon, mint román nemzeti hőst, holott a háború után elítélték, és a nemzetközi törvények értelmében is háborús bűnös. Szakács István Péter: –

Amikor az ünnepséget szerveztük, akkor legalább 25 rendőrt rendeltek ki, nehogy baj legyen. Hivatkozva a választásokra, letiltották a gyülekezést Azt mondtam a polgármesternek a templomba nem lehet, az egyházterület, az iskola a tanügy területe. Mi nem megyünk sehova, nem gyülekezünk Mi csak ezen a két helyen gyülekezünk, nekünk ez elég. Meg is tartottuk az ünnepséget, aminek a neve Wass Albert Ha leveszik a táblát akkor is. Hiszen Kolozsváron az úgynevezett Kogalnicianu utcát, a Magyarok csak úgy ismerik Farkas utca. Pedig nincs kiírva sehol se Ez sem lesz kiírva, lehet még egy-két évig, öt évig, tíz évig, akkor is Wass Albert marad. Annyival tartozunk Wass Albertnek, hogy őrizzük a nevét. – Említette, hogy ugyanazt az életérzést fogalmazza meg Wass Albert, mint, amit Önök székelyek, erdélyi magyarok éreznek. Mi ez az életérzés? Szakács István Péter: – Nagyon sok alkalommal hallgatjuk, énekeljük közösen a Hazádnak

rendületlenül légy híve ó magyar-t. Felteszem a kérdést, melyik hazának? A hivatalosnak, vagy pedig a nem hivatalosnak. Van egy nem hivatalos, az Magyarország Csak nem vagyok magyar állampolgár. Hiába érzem én hazámnak, mások azt mondják, hivatalosan nem az én hazám. Van a másik, hivatalos, amelyiket én nem érzem hazámnak Hol az én hazám Márai jut eszembe. “A haza bennem van, én vagyok a haza” Úgy mondjuk mi, székelyek: a világ közepe, ahol mi vagyunk. Én is, és minden székely olyan lény és minden magyar erdélyi, hordozza magában a hazát. – Holtmaroson, a református templom előtt Wass Albert szobra helyén, most egy kis fenyőfa áll. Barta József a falu lelkipásztora Bartha József: – A szobrot le kellett vennünk, a templomba helyeztük, ugyanis január 15-én a Maros megyei Ügyészséghez behívtak, ahol közölték velem, hogy Wass Albert háborús bűnösként nem érdemel szobrot. Másnap hívták a Paku Benedek plébános

urat is Régenből, és nyilatkozatot kértek, amit megtagadtam, élvén törvény adta jogommal, hogy ügyvéd jelenlétében tehetem ezt meg. Rá egy hétre, Frunda György jelenlétében kikérdeztek. Frunda György szenátor, aki az RMDSZ nevében vállalta a védelmünket, előtte történt meg nyilatkozatunk, alá is írtuk. Akkor az ügyész mondotta: mindaddig, amíg az ügy törvényi tárgyalása nem történik meg, a szobrokat nyugodtan a helyén hagyhatjuk. Áprilisban, éppen éjszaka érkeztem haza Magyarországról, aznap reggel kilenckor egy bizottság érkezik, a Kulturális Minisztérium képviselője Bukarestből, Marosvásárhelyről Belügyminisztériumból, egy ezredes, sikerül elérni egy kollegámat, aki mondotta, hogy beszélni jött Frunda úrral, aki azt mondta, legyünk rugalmasak. Célzás is többször elhangzott, főleg a bukaresti úr részéről, hogy itt a szabadságunkkal játszunk, és a gyerekotthon ügye milyen szép. Kilátszott belőlük a

kenetteljesség Én valahogy erre fel is voltam készülve, úgyhogy akkor aláírtam a nyilatkozatot, hogy a szobrot levesszük. Hivatkoztam arra, hogy ez magánterület, mindjárt megcáfolta a miniszteri küldött, hogy nem magánterület, mert ott, ahol két ember látja, az már közösséghez tartozó terület. Le kell vegyem a névtáblát is róla, le kell bontani magát a talpazatot, ugyanis arra nem lévén építkezési engedélyünk, megbüntettek tízmillió lejre, amit ugyancsak megfellebbeztünk. Megkérdeztem, a templomot mikor kell lebontsam Azt mondta ne legyek szemtelen. A telefonomat kikapcsolták, mondván, hogy nem fizettem ki a decemberi telefonköltségeimet. Nyugtával igazoltam Azt mondták egymillió tízezer lej még hiányzik. Végül a januári hónapot fizettem Elnézést kértek, annyival kevesebbet kell fizetni. A másik, hogy kijött a vámrendőrség, mert segélyt kapunk és kaptunk Németországból. Sok alkalommal azt mondták, hogy maga az

alapítvány egy fantom. A prefektus kiküldött egy kilenctagú bizottságot egészségügyi, környezetvédelmi tagokból is állott, a papírokat ellenőrizték, nagyon durva hanggal kezdték, de amikor látták a gyerekeinket, ők is megváltoztak. Úgy érzem lelki terror alá estünk és nemcsak én, a plébános barátom is Régenben, ugyanezen a fájdalmas napokon kellett átessen. Végül is a névtábla, a talpazat maradt a helyén, és mivel Wass Albert egyik kedvenc fája a fenyőfa volt, a talpazatra helyeztük. Úgy érzem nagyon sok mondanivalója van. A fenyő jelzi az örök reménységet, aki gyökereivel minden viharral szemben kapaszkodik a szülőföld talajába, és a fenyőfa, ha ki is vágják, mindig megújul és megújul. A Wass Albert szobrok ügye az erdélyi magyarság ellen elkövetett céltudatos támadás. Ha az országban akármilyen gond van, elterelni a figyelmet, mindjárt magyarveszélyről kiabál Bukarest, jönnek a magyarok! visszafoglalják

Erdélyt. A sármási román pap őrzi Antonescu szobrát templom portikuszában, ugyanúgy, ahogy nálunk a portikuszban volt. Ő őrizheti, nekünk le kellett venni 1920 június 4-e óta ijesztgetik a népet, csodálkozom, hogy még lehet ijesztgetni, ezen demokráciában, ezen nem jogállamban, ami ma Románia. Mert a két Németország egyesülésekor egy igazi jogállam első lépése az volt, amik történtek ’45, ’46, ’47-es években, első lépésként eltörölték. – Említette Antonescut. Egy kicsit sántít a hasonlat, hiszen mintha egy román háborús bűnösről, meg egy magyar háborús bűnösről lenne szó, holott Antonescuról egyértelmű, hogy valóban háborús bűnös volt, Wass Albertről az ellenkezője bizonyosodott be, mégpedig bírósági tárgyaláson. Németh Miklós Attila: – Antosnescu és Wass Albert között nincs hasonlat. Viszont a törvény értelmében, ha jól tudom az elmúlt esztendő márciusában egy kormányhatározat született,

amely tiltja a háborús bűnösöknek a szoborállítást, és Antonescu volt első, akinek szobrait, az utcanévtábláit le kellett volna venni. – Említette az árvaházat, hogy úgymond ezzel próbálták egy kicsit sarokba szorítani. Ennek az árvaháznak mi a kapcsolata Wass Alberttel? Németh Miklós Attila: – Wass Albert emlékére alapíttattuk a cegei Wass Alapítvány. 1997-ben kezdtük és 1999ben sikerült valahogy bejegyezni S arra gondoltunk az ő legkisebb fiával, Endrével, aki Hamburgban él és hazajön egy évben háromszor-négyszer is, hogy állítsunk emléket annak az embernek, aki élete nagy részét messze Erdélytől, a szülőföldjétől árvaságban kellett leélnie. Van 15 lakónk, nyolc legényke és hét kislány Minden gyerek a maga személyében egy-egy tragédia, de most már megtanultak mosolyogni. – Állásfoglalást dolgoztak ki Wass Albert rehabilitációs ügyének kérelmében, amely a PoLíSz folyóiratban meg is jelent.

Turcsány Péter a Kráter, a PoLíSz igazgatója, a család is kezdeményezte, illetve Wass Albert fiai, édesapjuk rehabilitációját. Erre azonban egy magyar rádióban is elhangzott hír szerint nem sok lehetőségük volt. Mert a kérelmet olvasatlanul, tanúk meghallgatása nélkül utasította el a Román Legfőbb Ügyészség. Az önök rehabilitációs állásfoglalási ügye egyszerre párhuzamosan folyik, vagy ezt kiegészíteni kívánja? Turcsány Péter: – Igen. A Wass fiúk adhatnak több ügyvédnek megbízást Ilyen módon olyan ügyvédet kerestünk, aki a magyarországi kamarának és a román kamarának is tagja. Mi lassabban dolgoztunk, mint Frunda szenátor úr. Jelen pillanatban az adatgyűjtés állapotában tartunk, de óriásiak az eredményeink. Szemtanúkat tudtunk megszólaltatni, már amennyiben az éjszakai tűzharcnak lehet szemtanúja. Addig mindenesetre eljutottunk, hogy nem ártatlan emberek meggyilkolásáról volt szó, hanem a pópa fegyverrel

a kezében állt ellent a magyar katonaságnak, és feltehetőleg szökés közben érték őket tetten. Ennek ellenére történt ott egy s más Dióhéjban mondom az eddigi kutatás eredményét. Egy vasgárdista tiszt, aki az előző fél évben elég rémisztő dolgokat tett Romániában. Annak a családját valóban elővezették és kiirtották Sajnos egy magyar asszonyt és egy húszéves leánykát is megöltek, valószínűleg a tűzharc közben esett áldozatul, de a jelenlévő román illetve a kislány rokonságába tartozó még élő embereknek eszükbe se jutott, hogy valaha is Wass Endrére vagy Wass Albertre gyanakodjanak. Szó sem volt erről, ez körülbelül 10-15 nappal a bevonulás után a bécsi döntés után történt, amikor amúgy ilyen katonai területen minden gyanús dologra fegyverrel kell a magyar katonának válaszolni. Még egy érdekesség, hogy a román pópa, aki ott síremléket avatott a szomorú esemény kapcsán ’95-’96 körül ő maga, soha

a beszédében sem említette Wasékat. Erre tanúim vannak Azt hiszem ezek után kíváncsi volnék arra az ügyészségre, vagy nemzetközi bíróságra, akik nem kérnek perújrafelvételt. – Ön nyár elején egy jogász társaságában végigjárta azokat a helyeket, amelyek egyáltalán szóba jöhetnek a gyilkosságok kapcsán, vagy a még élő szemtanúk lakóhelyük kapcsán. Turcsány Péter: – Legkedvesebb volt az, hogy Wass Albert vadásztársa is megszólalt – román az illető – és óriási szeretettel beszél Albi grófról, ma is ott él Vasasszentgotthárdon, az ő fiainak volt játszópajtása Viknek és a korán meghalt Csabának. Egy szép történetet hadd mondjak, hogy ne higgyék a románok, hogy románellenes családról van szó. A kisfiú szép fehér kenyeret hozott a 14 éves játszótársnak és az idősebb játszótárs főtt kukoricát adott neki. Azt mesélte, hogy minden héten egy alkalommal mentek szalonkázni, és kellett egy gyerek, aki

ment vele. Beszélgettek a családról, románokról Wass Albert mindig valami ajándékkal tért meg, mindig az ő testvéreinek is küldött. Nem volt olyan vadászat, hogy valami jó szava ne lett volna azokhoz a románokhoz, akikkel az úton találkoztak, vagy dolgoztak a környéken. Soha semmilyen esetben fel nem merülhetett, hogy Wass Albert a románnak ártott volna, mert az román. Ezt könnyezve, szeretetteljesen mondta el. Egyébként elmondta, hogy a magyar katonák Vasasszentgothárdon voltak, azt is elmondta, hogy Vasasszentgothárdon voltak bujdosó vasgárdisták, ezt kutatták is. De pontosan nem tudta megmondani – itt is volt incidens, a boltos lányát, akik zsidó származásúak voltak és két román fiút letartóztattak és utána elindultak Szamosujvár felé kivizsgálni az ügyüket, olyan gyanú volt velük szemben, és ezt másoktól tudom, hogy a román időszak alatt, a bécsi döntés előtt többször feljelentették Wass Albertet is és a Wass

családot is. Valóban írókat összehívott, transzilván eszmét képviselt. Olyan írótalálkozókat csináltak ott is, hogy a marosvécsieket nem merték megtámadni, de Wass Albert a fiatalokkal – köztük volt Tamási Áron is, mint Wass Albert legjobb barátja, mentoruk volt Nyírő József. Ott összejöttek, és valakik feljelentették őt. A lényeg az, hogy ezt a négy embert kivizsgálásra vitték el, és közben megölték. De Wass Albert nem tartózkodott ott Egyik novellájában írja Désen két napon keresztül éppen a fegyvereit vette vissza vissza, mert a bécsi döntéskor mindenkinek, még a vadászoknak is elvették a fegyverét. Utána pedig, mint az Észak-Erdélyi Erdészeti és Vad Felügyelőség vezetője, ő adta át román részről a magyaroknak a vidék felügyelőségét. Ez heteket vett igénybe Több napot nem tartózkodott otthon ezekben az időszakokban, tehát pont a bécsi döntés utáni egy-két hétben nem volt otthon. – Kit

hallgattak még meg? Turcsány Péter: – Csodálatos emberrel ismerkedtünk még meg. Báró Bánffy Istvánhoz tudtunk elmenni Itt az adu az számunkra ebben az ügyben, hogy legyünk következetesek. Joan Matei, azaz Máté János, aki érdekes módon a bécsi döntés után hirtelen magyar lett. Ott is folytatta az ügyvédi praxist, és azután újra román lett. Ez az ember vezette a vérbíróságot. Egy alkalommal Bánffy báró úr kitelepítéskor, szinte nyomorban, de büszke az ilyen család, az akkori új uraknak hímzést készített, sajtot készített. Ezt is vállalta a báró család. Így megkérdezte mi történt a perrel, az ő Albi gróf unokatestvérével. A válasz nagyon egyszerű volt Szó sem volt arról, hogy ők halálos ítéletet kapjanak. Ő négy-öt évet gondolt, volt nem bizonyított, ennyit megérdemel – gondolta a bíró úr, s egyszer csak a román központi hatalom főügyésze úgy döntött, márpedig itt halálos a ítélet ennek

ennekennek. Nem volt apelláta Hozzáteszem, hogy, mint ahogy Haynau is, igen hamar nyugdíjba ment ez a Joan Matei. Valószínűleg volt neki némi lelkiismeret-furdalása ezekben az ügyekben. – Vitéz Bánfy Ödön báró Wass Albert Kolozsváron élő édes unokatestvére először a fiatal írók összejöveteleit idézi fel, amely miatt négyüket a román hatóságoknál följelentették. A per anyagában leírtak szerint ez adott volna okot Wass Albertnek és édesapjának a bosszúra. Bánffy István: – Ő nem volt a Szépmíves az erdélyi Szépmíves Céh tagja, ott mind idős emberek voltak. Kemény János, Reményik Sándor, Kós Károly, Bánffy Miklós mind idős emberek voltak az Erdély Szépmíves Céh tagjai. Utána fogták magukat és megalakították az Erdélyi Szépmíves Céh Fiatalok részlegét Gazsi László, Varró János, Wass Albert és még egy páran. – Mi volt a céljuk? – Bánffy István: A céljuk az volt, hogy ellensúlyozzák a magas

részűeket. – Az idősebb generáció társaságát? Bánffy István: – Igen. Wass Albertéknak volt egy tölgyfás kertjük, ott gyűltek össze az ifjoncok, akik Erdély Ifjúsági tagozatát megcsinálták. Mindig tartottak előadásokat Persze irredentát, nem is kell mondjam. Van itt egy hölgy, aki ott lakott, egy egyetemi professzor özvegye, Tarján Ákosné. Férjhez ment másodszor ehhez a híres református professzorhoz Ott gyülekeztek, akkor két zsidó leány meghallották, amiket beszélnek, s továbbmondták. A csendőrség tudomására jutott. Letartóztatták az egész társaságot, bilincsbe verték, és elvitték őket Désre. A román bíróság halálra ítélte, aztán életfogytiglanra, aztán felmentették. Akkor aztán mehettek a honvédségbe Az első alakulatok hírszerzők voltak Mindig úri házaknál helyezkedtek el. Wass Alberttől kérdezték: hogy viselkedett a 22 év alatt? A szokásos kémelhárító kérdés. Két ember halt meg, két zsidó

leány Azokat lőtték le a kémelhárítók. Besúgták a csendőrségnek Semmiféle ilyen nem volt – És ők ketten Wass Albert feljelentése, vagy közbenjárása miatt haltak meg? Bánffy István: – Nem. Wass Albert teljesen ártatlan volt Itt se volt Désen volt – Ön föltette a kérdést a bírónak, hogy miért ítélték el. Bánffy István: – Találkoztam az utcán vele. Mondom a bírónak, hogy: Bíró Úr! Miért ítélték el Wass Albertéket? Teljesen ártatlanok voltak. Azt mondja: Báró úr! Mennyit kap tiltott határátlépésért? Azt mondom: két-három évet. Na – azt mondja – akkor egy háborús bűnösnek nem adhatok öt évet? – És a bíró szerint háborús bűnös volt Wass Albert és miért kapott öt évet? Bánffy István: – A két zsidó lány kivégzéséért. Turcsány Péter: – Különös ez a vád. Tudniillik a bécsi döntés azt hozta, hogy a román katonaság először kiürítette Észak-Erdélyt, utána a magyar

katonaság érkezett. Tudvalevő, hogy ilyen esetben háborús állapotok vannak. Tehát a háborús állapotokban háborús bűn van, amelyeket feltehetőleg katonák tudnak elkövetni, de civil embernek nem áll módjában ilyent elkövetni. Tehát maga a vád fogalma is tisztázatlan Van egy másik nagy bűne is a román államnak Wass Alberttel szemben. Bizonyítottan többszörösen az életére törtek Olyan konferenciára hívták őt meg, ahol a román nagykövetségen bejelentett emberek helyeztek el bombát abban a szobában, amelyet Wass Albert csapdaként kivett. Az FBI kísérte őt, hogy lebuktassák a román provokátorokat. – Az FBI tudott róla? Turcsány Péter: – Tudott, és megírta Wass Albertnek. A dokumentumok Amerikából bármikor kikérhetők. – Nem ezt az egyetlen merényletet tervezték Wass Albert ellen Floridában. Turcsány Péter: – Kettő is volt. Egyszer belőttek a kertjébe, és ahogy Wass Albert mondja: Még ezt is ügyetlenül

csinálják. Az érdekes, az hogy pont Szeleczky Zita levelezésében maradtak fenn ezek a hiteles történetek. Előfordult például, hogy egy ottani üzletbe bement, kiszállt a kocsijából, átgyalogolt és teljesen tudatosan farolva ütötte el egy autó. Ő azt gyanítja, hogy nem az életére törtek, csak azt akarták, hogy elhallgasson. – A gázoló, rendszám nélküli autót Wass Albert később azonosítani tudta-e javítóműhelyben? Turcsány Péter: – Még aznap azonosítani tudta, be is jelentette az amerikai hatóságoknál, akik el is kapták a gázolót, de a román-amerikai egyezmény értelmében ki kellett adniuk, tehát kiutasították az országból és hazamehettek. Miért is akarták őt elhallgattatni a románok? Ő volt egymaga, az az író-politikus, aki folyamatos tényekkel és könyvekkel, angol nyelvű könyvekkel bombázta a Fehér Házat és a képviselő testületet. Mindenkinek elküldte a romániai magyar genicídiumról szóló, a

falurombolástól kezdve. Elérte azt, hogy a vámkedvezményt visszavonták, tehát 10-12 éven keresztül nem kapott Románia vámkedvezményt. Ez óriási tett volt Ezt soha a magyar politikusok és más emigránsok nem értékelték. Érthető volt, hogy Ceausescu 1989-ig egyik legfőbb ellenségének tekintette Wass Albertet. Nagyon csodálom, hogy a mai román főügyészség hasonlóan jár el, és meg sem hallgatja a rehabilitációt kérők indokait, bár hozzáteszem hál’ Istennek Európa a jogállamisághoz közeledik, és van Strasbourg is. Most már a magyarországi PEN Club is a mi állásfoglalásunk mellé állt, augusztusban az Írószövetségben fognak meghallgatni, remélem ott is pártfogó állásfoglalás születik. Utána megkérjük a román PEN Clubot is, hogy foglaljon állást Wass Albert mellett és a nemzetközi szervezeteket, jogászfórumokat, kulturális szervezeteket. – Hol jártak még erdélyi útjuk során? Turcsány Péter: – Nagyon

értékes volt az ombusztelki út, ami színtiszta román falu és a környéken is csak egy-két magyar család lakik. – Ez az egyik gyilkosság színhelye. Turcsány Péter: – Ez az a bizonyos 12 halottnak a színhelye és ott érdekességekre bukkantunk. Éjszaka volt, 10-12-ig szinte egy órán keresztüli tűzharc folyt. Nem nevezzük kivégzésnek, ahol jobbról is és balról is a felek. Valószínűsíthető, hogy a pópa hazahivatta három gyermekét, és ezt a napot választották ki arra, hogy minden ékszerüket pénzzé tették, amit nemzetközi bankban helyeztek el, ezt korabeli szemtanúktól hallottam, és azt tervezték, hogy átmennek Dél-Erdélybe. Erre bizonyítékot tudok mondani. Exhumáláskor, a két lánya báli cipőben volt, az emberbőr elhamvad, de az az elegáns szaténbőr báli cipőcske mindkét lánynak megmaradt. Tehát ez a család át akart menni, ami akkor már nem volt jogszerű. Ezt valószínűleg kifülelték, és ekkor le akarták

tartóztatni. Tudni kell azt, hogy ott egy ilyen papnak a háza, olyan mint egy védhető váracska a hegyoldalban. Fölülről is lehetett támadni, alulról is A lőpárbajnak vannak tárgyi bizonyítékai a kezünkben. Ombusztelkén volt egy magyar kislányka, aki a pópával együtt át akar menni Dél-Erdélybe, amit testvére és családja tanúsít, sajnos ő is áldozat lett. Négy áldozat közül, Vasasszentgotthárdon volt két zsidó leányka is, ehhez hozzá kell tennem, hogy ma már bizonyítható nem csak Wass Albert szavaival, hanem másokéval is, hogy az 51 zsidó embernek a keresztlevelét hamisította, megmentette az 51-et. Beszéltem ilyen asszonnyal – Sozán:Gábor édesapja gépész volt valaha Wass Alberték uradalmán. A gyilkosságok idején az édesapja ott dolgozott-e még a birtokon? Sozán:Gábor: – A szeszgyár már nem működött, akkor elkerültünk. 1940-45-ig Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, akkor Albert, az írónk nem volt idehaza.

A hadsereggel menekült a fronttal, mentek Németországba, Hamburgba. Egy hamburgi, nagyon közeli unokatestvérét vette el Albert, hogy megmentsék a gazdaságot. – A gyilkosságok idején mi történt, erről mit tudnak? Sozán:Gábor: – A hatóság ott kezdi, hogy Albert azért van halálra ítélve, mert kivégeztetett két zsidó leányt, és románt. Egyik románt nagyon jól ismertem Egyik még tán bujdosott és elkapták. Én úgy veszem, hogy apjának volt baja a fiatalokkal Minden semmiségért az egész tanáccsal pereskedik. Úgy csinált Endre is Volt egy pere a grófnak egyik fiúval, akit kivégeztetett, valami maradék földért, és nem nyerte meg a gróf úr, ezért volt a harag. – Említette, hogy Albert egészen más volt, mint az édesapja. Ő, milyen volt? Sozán:Gábor: – Albert, olyan mint az anyja, az egy intelligens, magányos, csak a virágos kerttel törődött és amikor vendégek voltak Az apja durva, békíthetetlen ember volt. Azért ment

tönkre a gazdaság is, mert nem nőtt össze az emberekkel. – Wass Albert meg tudta nyerni őket? Sozán:Gábor: – Albert, igen. Közvetlen volt Nem tartotta a távolságot, hogy a gróf fia a másik meg béres. – Az mindegy volt, hogy magyar vagy román a béres? Sozán:Gábor: – Mindegy volt neki. Nem tudom, miért nem tudta meggyőzni az apját, hogy a környéken csináljon magyar iskolát. A kastélyban volt egy szoba, két-háromhetenként jött rotációba a pap, aztán a cegei. – Istentiszteletet tartani? Pauser Gábor: – Igen. Mondhatom, hogy olyan magányos volt a gróf, Albert apja, hogy mindig hívta a magyarokat: gyertek, mert jön a pap. Most, hogy járok ki és beszélgetek az emberekkel, senki nem mondott Albertről rosszat. Nem is mondják, hogy benne volt a zsidók kivégzésében. Albert nem volt idehaza A határmérésnél lecövekelt, apám részéről maradt a határon túl egy szélmalmunk, átadtuk egy románnak, és itt hagyott nekünk egy

házat. Átjártam Romániába adásvételi szerződést csinálni. Pont abban az időben nem egyszer ott voltak civilek, katonák, mérték és jelölték a határt. Albertet nem láttam ebbe a tömegbe, ahol mérték a határt. – Az író mintha erről a perről írta volna egyik novellájában. Idézem: “tudjuk jól, hogy forradalmak, erőszakos kormányváltozások idején mindig akadnak személyes ellenségek, akik ilyen vagy amolyan oknál fogva igyekeznek befeketíteni azokat, akik azelőtt uralmon voltak.” Vince Anna és Kis Zsófia, akik testvérek, szobalányként dolgoztak a Wass családnál. Melyik kastélyban, melyik faluban? Vincze Anna: – Szentgotthárdon. – Mikor tetszett ott dolgozni? Vincze Anna: – ’35-ben. Akkor ’33-ban esküdték, még fiatal párok voltak A bíró nagyon jó ember volt Ha valaki valamit megkérdezett, ő elmondta. – Anna néninek mi volt a munkája? Vincze Anna: – Takarítottam a két szobába, a hálószobát és az

irodaszobát. Az író szobája tiszta rózsaszín volt, virágokkal, nagyon szép volt. De a gróf úr nagyon komoly ember volt Mindig csak írt. Mikor a többi rádiót hallgatott, kártyázták, kijött a szobából evett és visszament, és írt tovább. Reggel, kormos volt az üveg, hogy alig látott Vacsoránál is a grófné mindig hamarabb asztalt bontott, hogy az író vissza tudjon menni a szobájába. Amikor valami nem volt jó, gyúrta össze, dobta be a szemetes kosárba. Én onnét vettem ki és olvastam el. Ha annyi eszem lett volna, mint most azokat mind el kellett volna tegyem. 15 éves voltam Kiment, megnézte a határon a munkásokat, vadászni ment mindig az erdőre, aztán le a tóra, ott lőtt vadrucát, hozta haza. Az volt nekem a legnagyobb élményem, amikor ott voltak a vadászok. Télen 25-30 ember is volt a környékről, de mind bárók, grófok. Mikor jöttek haza csengett a szoba, jót nevettek Volt, aki nem is lőtt, bosszantották nem volt érdemes,

hogy elgyere. Én ’43-’44-ben voltam náluk. A gróf urat ’43-ban behívták katonának Nem volt otthon A gyilkosságokról úgy ahogy hallottunk, másoktól, hogy hogyan történt. Elmondták, hogy valamiért összekaptak, haragot tartottak, de nem Albi gróf úr volt, ott a főszereplő, Endre gróf úr volt, az édesapja. Az édesapját Endrének hívták Ő egy komisz ember volt Albi gróf úr igazi demokratikus ember volt. Nekem most ilyen öreg fejjel jut eszembe, hogy tényleg az lehetett, mert a könyveiben mind a szegény embert védi. Abban az időben a gazdaságot már Albi gróf úr vezette, és segített, mindenkit ő alkalmazott, ő fizette őket. Mindenkivel szemben nagyon jó ember volt, és a béresek, még a gazdatisztje is román ember volt. Mi nem vettük észre, hogy különbséget tett volna román és magyar közt Igaz a bent a házban nem volt román személyzet, de künn majdnem mindenki román volt. Most is egy román pap azt mondta, nem érdemli meg,

hogy a szobrát megtartsák Pedig megérdemli, mert nagyon jó ember volt. Turcsány Péter: Akkor, amikor ez történt nemcsak hivatalból kellett mennie, hanem a szenvedélye is űzte a vadászatra. Ha meg otthon volt, bizony nagyon sokszor délig aludt Miért? Mert egész nap írt. Két szenvedélye volt az írás és a vadászat – Írásszenvedélyének és az éjszakai munkának nyomairól a hajdani szobalányok is meséltek. A papírkosárból kivették az eldobott kéziratokat és elolvasták Turcsány Péter: – Tanúsítom, mint kutató is. Több novella maradt fenn, többféle változatban és nagyon szépen csiszolta Wass Albert az írásait, mondhatom, a magyar irodalomban majdhogynem egy szokatlan jelenségről van szó. De ne feledjük ki volt az ő két mestere Áprily Lajos és Kuncz Aladár. Egy prózaíró és egy költő Egyik visszaemlékezésében megírja, hogy 17 éves korában az ő bátorításukra fogja a tollat, az ő bátorítására jelenteti meg

az iskolai lapokban verseit, majd később kezd szabadvers-szerű prózát írni. Élete első regényében, a Farkasveremben, főhősről ír, bár megemlíti, hogy milyen gyakran dolgozott éjjelente, és hogy milyen boldogságot okozott neki, hogy gyúrta-gyúrta a nappal átélt eseményeket, hogy éjszaka abból formát, művészetet faragjon. Ez védi őt meg mind a mai napig, hiszen egyetlen henye, egyetlen, laza, egyetlen megfogalmazatlan mondatot nem hagyott maga mögött. Ha a 42 művét felsorolhatnám, szinte mind-mind más-más témáról szól. Szakács István Péter. – Wass Albert fehér foltot színesít be regényeivel, tehát a magyarok számára azt a bizonyos traumatikus időszakot, amely műveiben jelent meg igen megrázó módon. Gondolok itt Trianonra, a Trianont megelőző időkre, a két világháború közötti erdélyi kisebbség helyzetére, a második világháború végére, a kommunizmus előretörésére és arra a bizonyos szellemi Gulágra, ami

mindegyikünk átka volt, illetve mindegyikünk, aki abban a rendszerben született, nem tudta, mi az, hogy szabadság. Az ő könyvéből ismerni meg, ahová belépünk olvasáskor, egyfajta élő történelem könyv. Wass Albert néhány könyvét románra is lefordították, és nemzeti érzésű románok mondták róla, hogy nincs fajgyűlölet benne, tehát az a bizonyos irredentizmus, amivel vádolták. – Vannak ugyanakkor nagyon keserű könyvei, például a Kastély árnyékában, Mire a fák megnőnek. Ahogy ebben a két könyvben leírja a románok térnyerését, ahogyan kiszorítják a magyarokat a házaikból, falvaikból, ez bizony torokszorító. Szakács István Péter: – Ugyanakkor ellentételezésként az is elmondható, hogy a fájdalom mellett a kritikai hang is megszólal, mert Wass Albert a korabeli magyar földbirtokosság felelősségét is leírja, azokét az emberekét, akik az olcsó munkaerő érdekében betelepítették a románokat a birtokaikra és

végül is a természetes szaporulat által megfordultak az arányok. Először a Jönnek című regény az, amiben a magyarok bevonulásáról ír, ez egy lírai dokumentumregény. Öröme és fájdalma jelenik meg Örömet azért, hogy a megaláztatások kora véget ért, fájdalmat azért, mert a határt ott húzták meg és nagyon sok ismerős, barát, környezetéhez tartozó ember Dél-Romániában maradt. Egy ilyen lírai dokumentum regény bizonyítéka annak, hogy élték meg az emberek ezt a nagyon elhallgatott korszakot. – Különböző nemzetek egymás mellett élésének és békéjének híve marad ő élete végéig, annak ellenére, hogy a háború utolsó esztendejében felkérésre részt vett haditudósítóként a magyar hadsereg oldalán, és látta, hogy milyen pusztításokat hajtottak végre a román és az orosz csapatok. Szakács István Péter: – Az Ember az országút szélén, ahogy áttekinti a kifele menekülő ember, hogy mi is történt, s

mennyi felelősséggel, magyar részről mennyi hibát követtek el azért, hogy ez bekövetkezhetett. Újságíróként végigjárta azt a frontvonalat, leírta azokat az eseteket, amelyeket személyesen megélt, szemtanúja volt. Rövid önéletrajzában azt írja erről, hogy ez olyan, mint tyúkalja, amikor forradalom és a szabadságharc leverése után végigjárta a leégett falvakat és leírta mi is történt azokon a helyeken, ahol átvonultak a császári csapatok. Azt írja erről: “októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítani egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek, ami ott a szemem elé tárult, sohasem tudom elfelejteni. A gonosz vérengzés, amit a románok és az oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felül múlt, amit valaha is

hallottam. Halálra erőszakolt magyar lányokat láttam, egészen kicsiket, hároméveseket is és megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. – Lapohos András Ördöngösfüzesen, több levelet váltott Wass Alberttel. – Lapohos András: – Nos, azért annak idején ő rengeteget járt füzesre vadászni, lehetséges, hogy a Titokzatos őzbakról, amiről írt könyveiben, láthatta ezen a határrészen. Régen nagyon gazdag volt az állatvilága, de ma már sajnos nagyon kipusztult. – Ön gyermekkorában találkozott is az írófejedelemmel. Lapohos András: – Igen. 1943 tavaszi vakációján a Kolozsvár mellett Lombitetőn voltunk cserkésztáborba, és ott jelentették be az egyik napon, hogy gróf Wass Albert meglátogatja a táborunkat. Felhívta a figyelmünket, hogy tanuljunk, mert a tudás, az hatalom – mondotta. Ugyanakkor tiszteljétek meg embertársaitokat, független attól, hogy milyen nyelvet beszél. – Levelében arra biztatta Wass

Albertet, hogy térjen haza. Lapohos András: – A válasz az volt: nem megyek haza, mert emlékeimet úgy akarom megélni, ahogy azok voltak, látni a valóságot szomorú volna, na de eltelik az idő, csak hazamegyek a czegei-tó partjára, szelek szárnyán, csillagösvényen, és ott maradok kísértet formájába, míg a világ, világ lesz. – Marosvécsen vagyunk, a Kemény-család egykori kastélyának kertjében. Itt temették el Wass Albert hamvainak egy részét. Barta József,Holtmaros lelkipásztora Bartha József: – ’98 márciusában született a javaslat, hogy itt a vécsi várkertben, a volt Helikon írók emlékére egy panteon készüljön, abban az esztendőben januárban halt meg Wass Albert. Kemény Miklós javaslata, hogy hozzák ide haza, és itt temetődjön el. Ezt a követ, körülbelül egy háromtonnás kő, nem messze a Holtmarostól a Jó-patak medréből vettük ki, üreg van vésve a közepébe, oda van elhelyezve az urna a hamvakkal, s ezt fedi

Hunyadi László művész készítette bronz plakett. Rajta az író neve, születési és halálozási éve, 1908-1998. Alatta Üzenet haza című versének visszatérő sora: “A kő marad.” A LÁTHATATLAN LOBOGÓ NÉPE (Benkei Ildikó összeállítása, Vasárnapi újság, 2003. augusztus 24,) Haefler András főszerkesztő: Irodalmárok szerint Wass Albertet, az emigráció írófejedelmét ugyanúgy felfedezi majd Európa, ahogyan az Márai Sándorral történt. Negyvenkét regénye ritka népszerűségnek örvend, és nemcsak a magyarok körében. Ám Erdélyben, szűkebb hazájában különösen megdobogtatja a szíveket. Ezért-e vagy magyarellenes beidegződésből, nem tudni, de hadat üzent év elején egy szélsőséges szervezet Wass Albertnek, követelve szobrai eltávolítását a közterekről, fölelevenítve egy 46-os koncepciós pert, amelyben az írót és édesapját halálra ítélték. A Wass Albert elleni támadás sokakat ellentámadásra indított,

így magyarországi kiadóját is, amelynek vezetője egy jogász társaságában bejárta Erdélyben azokat a helyeket, ahol a tanúk még élnek, hogy a " védelem" - úgymond biztos talajon álljon. Benkei Ildikó összeállítását hallják Állásfoglalást dolgoztak ki Wass Albert rehabilitációs kérelmének ügyében, amely a PoLíSz folyóiratban meg is jelent. Turcsány Péter, a Wass Albert életművet megjelentető Kráter Kiadó igazgatója és a lap főszereksztője. – Az utóbbi időben – más nemzetközi nagyságokhoz képest – Wass Albertet is elérte az utókor rágalomhadjárata. Ebben az esetben sajnos nemcsak Magyarországon, hanem legfőképp Romániában rágalmazzák őt. Pontosabban felmelegítenek egy olyan halálos ítéletet, amit 1947-ben hozott az akkori román kommunista hatalom. Vérvádi eljárással mondhatom - a távollévő Wass Albertet és édesapját halálra ítélték, mondván, hogy egymaguk egy egész falu majdhogynem

kiirtására buzdították a magyar katonákat, pontosítva, 12 embert az ő óhajukra öltek meg a magyar katonák. Különös ez a vád, tudniillik a bécsi döntés ügye azt hozta, hogy először a románok - a román katonaság kiürítették Észak-Erdélyt, s utána magyar katonaság érkezett. Tudvalevő, hogy ilyen esetben háborús állapotok vannak. Háborús állapotokban háborús bűn, az igen érdekes Van ilyen, amelyeket feltehetően a katonák tudnak elkövetni, de civil embernek nem igen áll módja ilyet elkövetni, tehát maga a fogalom, maga a vád fogalma is tisztázatlan, tehát feltehető, illetve most már majdnem az állítás szintjén fogalmazzuk meg - mint ahogy az állásfoglalásunkban is -, koholt pernek nevezzük. Sőt, koncepciós pernek, és ez annál is érdekesebb, tudniillik van egy másik nagy bűne is a román államnak Wass Alberttel szemben, hogy bizonyítottan többszörösen az életére törtek. Miért is akarták őt elhallgattatni a

románok? Ő volt szinte egymaga az az író-politikus, aki folyamatos tényekkel és angol nyelvű könyvekkel bombázta a fehér házat és a képviselő testületet. Minden képviselőnek elküldte a romániai magyar genocídiumot, a transilván genocídiumról szóló tényeket, a falurombolástól kezdve. Például az indiánoknak 58 egyeteme van, és erdély magyarságának 50 év alatt 1-2, ha most lesz talán egy egyeteme. Amerikai parlamenthez fordult, és a parlamentnél elérte azt, hogy a vámkedvezményt visszavonták, tehát 10-12 éven keresztül nem kapott Románia vámkedvezményt. Ez óriási tett volt, és ezt soha magyar politikusok és más emigráns csoportok nem érték el, de Wass Albert elérte. Hát érthető volt, hogy Causescu egészen 89-ig az egyik legfőbb ellenségének tekintette Wass Albertet. – Wass Albert fiai is kezdeményezték édesapjuk rehabilitációját. Erre azonban - egy Magyar Rádióban is elhangzott hír szerint - nem sok

lehetőségük volt, mert a kérelmet olvasatlanul, tanúk meghallgatása nélkül utasította el a román legfőbb ügyészség. – Most nagyon csodálom, hogy a mai román főügyészség hasonlóan jár el, és meg sem hallgatja a rehabilitációt kérők indokait, bár hozzáteszem, hála istennek, Európa jogállamisághoz közeledik, és van Strassbourg is. Az önök rehabilitációs állásfoglalási ügye ezzel párhuzamosan folyik, vagy ezt kiegészíteni kívánja? A Wass-fiak adhatnak több ügyvédnek megbízást, ilyen módon mi olyan ügyvédet kerestünk, aki magyarországi kamarának és román kamarának is tagja. Mi lassabban dolgoztunk, mint Frunda szenátor úr. Mi jelen pillanatban az adatgyűjtés állapotában tartunk, de óriásiak az eredményeink, szemtanúkat tudtunk megszólaltatni, már amennyiben az éjszakai tűzharcnak lehet szemtanúja. Addig minden esetre eljutottunk, hogy nem ártatlan emberek meggyilkolásáról volt szó. Egy helybéli, azt

mondja, hogy Wass Albert egyrészt nem tartózkodott ott, 2 napon keresztül éppen a fegyvereit vette vissza, mert a bécsi döntéskor mindenkinek, még a vadászoknak is elvették a fegyverét. Teljesen ártatlan, és ezt - hála istennek - a románok el tudják mondani. Ezek után kíváncsi volnék arra az ügyészségre vagy nemzetközi bíróságra, aki nem kérne perújrafelvételt. – Ezzel együtt viszont le kell takarni a szobrokat. A Wass Albertről elnevezett iskolát vissza kell keresztelni. – László Emma, az iskola igazgatónője. Miért kellett visszakeresztelni vagy átkeresztelni az iskolát Egyes Számú Általános Iskolának itt Bögözön, ahol mindössze egy általános iskola van? Azzal támadták meg az iskolának a nevét, hogy Wass Albert háborús bűnös. Az önkormányzathoz a prefektúra címzett egy felszólítást, csatolta mellé a törvényt teljes terjedelmében, hogy háborús bűnösről nem szabad törvény szerint elnevezni iskolát,

utcákat, intézményeket, sőt egyesületeket sem. És közölte a büntetés összegét, ami 25 milliótól 250 millió lei-ig terjed, és csatolta Wass Albert ítéletét is, a háborús bűnösökről vonatkozó ítéletet is. Tudtuk, hogy itt ellenszegülni a hatalomnak nem lehet, azzal a magyarázattal, hogy nekünk meggyőződésünk és hitünk, hogy Wass Albert nem háborús bűnös, bűnt nem követett el. És bizonyítani tudom a műveiből, idézetekkel, hogy Wass Albert nem szított gyűlöletet az Erdélyben együtt élők között, hanem ő feltárta hibáját a magyar mágnásnak, feltárta a gyenge magyar papnak, a gyenge magyar tanítónak, feltárta gyengeségét a cigánynak, a zsidónak, de gyűlöletre nem szított. Azok gyűlölik Wass Albertet, akik a negatív személyekben, a műveiben önmagukra ismernek. Kerestük, kutattuk, és akkor kezdett igazán kivirágozni, valóságos Wass Albert-kultusz. És a kérdés, hogy miért vették el tőlünk. Vajon miért?

És most, amikor szabad a igazságról beszélni, és az érzelmekről, amik bennünk vannak, akkor őrá van szükségünk. Wass Albert A láthatatlan lobogó Konok hűséggel hordozom az úttalan bozótokon. Seb a vállam és seb a markom, de fogom, viszem és megtartom. S fogcsikorgatva hirdetem: nem ért véget a küzdelem! Mert valami még megmaradt. Görcs zsibbasztja a markomat, de markomban még itt a Szó: a láthatatlan lobogó! Ereklyém. Kincsem Fegyverem Magosra tartom s lengetem! És védem, foggal és körömmel! Vad dühvel és őrült örömmel! És mentem, mindeneken által, íntépő, végső akarással! Dúlt otthonom rég összedőlt. Kifordult alólam a föld. Társaimat ár elsodorta. Mögöttem ég a poklok pokla. Előttem vad sziklák merednek. De nekivágok a meredeknek! Mert élek még! Ha törten is, ha vérben is, ha görcsben is. még ha utolsó is vagyok kit az özönvíz meghagyott, de harcom végigharcolom s a lobogót megmarkolom! Megmarkolom és

nem hagyom, ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogót kitűzöm fent az ormokon s a csillagoknak meglobogtatom! Beder Tibor, egykori főtanfelügyelő. – Egyik nagy regényélményem pontosan A kastély árnyékában , amelyet körülbelül 20 évvel ezelőtt olvastam, és mikor megjelentek az első Wass Albert-könyvek, akkor egymás után vásároltam őket, és nagyon-nagyon megszerettem Wass Albertnek a stílusát, hiszen ugyanazt az életérzést fejezi ki, ami bennünk, erdélyi magyarokban él nap mint nap. Úgy mondjuk mi, székelyek: a világ közepe ott van, ahol mi vagyunk. Én egy olyan lény vagyok, s minden székely olyan lény itten és minden magyar Erdélyben, aki hordozza magával a hazát. Ennek a kiterjedése attól függ, hogy meddig terjed a magyar nyelv Ha én bent vagyok, például a Szent Mihály templomban, ameddig terjednek a falak. Kiléptem, már én

vagyok a haza megint, mert körülöttem románul beszélnek. Már holott én annak idején elvégeztem az egyetemet 1959-ben, akkor Kolozsvár még - úgymond magyar város volt, na most elmegyek a Farkas utcáig, a templomban, amikor bementem, ott a haza egyet megint nőtt velem. Vagy eljövök a Székelyföldre, ameddig a Székelyföld terjed, az az én hazám. Ha jobban nézem, tágasabb a levegő, minden, de a lényeg az, hogy a haza nem lehet kisebb, mint én vagyok. Tehát ez egy ilyen sajátos élet És ezért nem értenek meg talán sokan Magyarországon, most lehet, hogy a mostani kormányból se egyesek. Nagyon sokan vagyunk így, akik nem mondhatnám azt, hogy mi anyagilag olyan jól állunk, hiszen jártam Amerikában, jártam Nyugat-Európában, tudom, hogy élnek az ottani emberek. Viszont, ha választani kellene, hogy minden két hónapban adnak 20 000 forintot, vagy pedig aközött, hogy én a magyar nemzet tagja vagyok, akkor az előbbit választanám. Mert mi annak

idején is magyar iskolába járattuk a gyerekünket, amikor nem adtak semmilyen pénzt érte, s ezután is oda járatjuk. S nem azért járattuk oda, mert pénzt kaptunk, azért járattuk oda, mert mondjuk magyarnak. S annak idején, amikor volt a 150 év török uralom, akkor Erdély volt az egyetlen az egész magyar nyelvtartományban, aki az erdélyi kultúrát fenntartotta 150 évig. Tehát ennek a kultúrának vagyunk az örökösei. Ezért érezzük magunkat megbántva, megsértve, megalázva, amikor a státusztörvény esetében azt halljuk, hogy hát az semmi, az csak egy olyan frázis, hogy haza, egy nemzet, inkább mondjunk le róla, nehogy megsértsünk másokat, és akkor kapjuk azt a 10 000 forintot. Hát nekünk az nem kell Mindig arra törekszünk, hogy másokat nehogy megsértsünk, de hogy velünk mi van, azt nem veszi figyelembe senki. Tehát ez az a sajátos életérzés, amit nehéz megérteni Ez van bennünk, és Wass Albertben. – Miért javasolta a

bögözi iskolának a Wass Albert-név felvételét? Hát a rendszerváltás után elindult egy mozgalom. Én azt javasoltam, hogy minden iskolának adjunk nevet, hiszen minden név valamilyen üzenetet megfogalmaz. Nagyon sok olyan személyisége van Erdélynek, akiről nem tudnak elnevezni, nem neveznek el sem iskolát, sem más intézményt azon a helyen, ahol született, hiszen ott már szórványban él a magyarság. Így került László Gyula hozzánk Kőhalomból, Homorodszentpálra, akkor Zeyk Domokossal 1848-49-es szabadságharc egyik hőse, aki pontosan Héjasfalván halt meg, Orbán Balázs, őt áthoztuk Keresztúrra, akkor Bem Józsefet áthoztuk Újszékelyre, és még sorolhatnám sokáig a neveket. És ezért úgy tartottam, hogy illene Wass Albertről is elnevezni egy iskolát. Válaszúton, ahol alig lehetett létrehozni egy ilyen osztályos magyar iskolát, ottan nem lehet elnevezni Wass Albertről. És így elindultam, keressek egy megfelelő iskolát, hát én

úgy akartam, hogy valahogy közelebb legyen a mezőséghez. És ezek közé tartozott a 400 éves bögözi iskola Addig a falu nem is tudta, hogy ki volt Wass Albert, s minden, még a negatív reklámozás is sok esetben pozítiv kihatással van. Hiszen állítólag olyan ház már nem is igen van ottan Bögözben, ahol nincsen legalább 2-3 Wass Albert-könyv. Amikor Udvarhelyen megjelenik egy könyv, a bögöziek azonnal vásárolják fel. Én tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok, akkor tudtam, amikor már ezt a nevet javasoltam. Tudtam, hogy körülötte milyen vélemény bontakozott ki, sőt egyes magyar írók részéről is Erdélyben, hogy Wass Albert háborús bűnös volt. Én tudtam azt, hogy ezt fel kell vállalni Beindult megint ez a szoborhadjárat itt Erdélyben, Szászrégenben Pakó plébános úrnál vagy pedig Holtmarosnál ugye. Református lelkész, aki szobrot állított, levetették velük a szobrot akkor, sorra került a névadótáblának a levétele is. Na

most volt egy olyan elképzelés, - hát az innen jött -, hogy adjanak más nevet. S azt mondtam, hogy mi más nevet nem adunk Annak a neve Wass Albert, hiszen Kolozsváron az úgynevezett Kogalniceanu utcát magyarok csak úgy ismerik, hogy Farkas utca, s ez minden magyar, még ha Farkas utcáról hall, akkor abban a pillanatban tudja, melyik utcáról van szó. Pedig nincs kiírva sehol sem. Turcsány Péter: Néha úgy érzem, hogy mi, magyarok vagyunk gyengébbek, tehát nem tudjuk az érdekeinket védeni, még talán a Wass Albert esetében sem. Nagyon remélem, hogy az ország majd Wass Albert mellé áll, hiszen most már a magyarországi PEN Klub a mi állásfoglalásunk mellé állt, augusztusban az írószövetség választmánya fog meghallgatni engem. Remélem, ott is pártoló állásfoglalás születik, és utána megkérjük a román PEN Klubot is, hogy foglaljon állást Wass Albert mellett is, és a nemzetközi szervezeteket, jogász fórumokat, kulturális

szervezeteket. Turcsány Péter: A veszélyeztetett nemzet költője Isten, add, hogy bujdosásom így végződjék egy szép napon: roskadjak én is le az útra, tettől, tudástól gazdagon maradjak ott nagy reményjelnek, hogy bárki, aki haza vágyik s átlép felettem gondtalan, úgy mondja halkan, boldogan: már csak tíz perc az út hazáig. (Otthon-fa) Wass Albert regényíróként, novellistaként, költőként, emigráns politikusként és nagyhatású közíróként is zsoltáros-szavú író. Zsoltáros idők Homérosza Nem felejti, s nem feledteti a XVI. századi Tinódi Sebestyén táncba szőtt ritmusainak magyar igazságát: "Ti magyarok! jobb ha mind eggyé lésztök, / Mint eddig egymást ne úgy szeressétök; / Úgy ad Isten jó szerencsét tinéktök, / És megszabadítja idegen néptől földetök." A Trianon utáni magyarságnak - éppúgy, mint a Rákóczi Szabadságharc bukása után Erdélynek - alapélménye marad a nemzeti szétszakítottság

állapotában megfogalmazódó Únió utáni vágyakozás. Egymást váltó és egymásba kapaszkodó generációk a politika sodrában - hol mámorosan, hol pedig, mint a XX. században, lelki vágyak és történelmi intézmények "romjai között" - vetettek számot történelmünk fájó realitásaival. Wass Albert sorsát a román impérium alatti megaláztatások sora, a II. bécsi döntés utáni felemás és néhány éves nemzeti együvétartozás lelkesültsége, a 2. világháború kezdetben felemelő, majd szörnyűséges harcai, később a megalázó menekült-státusz, az emigráció hontalanságában a bujdosónak kijáró félig szegett kenyér, majd Amerikában is a Kárpátmedencei magyarságért folytatott szerllemi harc és kiállás jellemzi. A tizenhét évesen kamaszköltőként induló Wass Albert - aki 1928 márciusától a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja - a rövidebb-hosszabb, sőt az egyre hatásosabb epikai korszakai mellett

halála pillanatáig nem hagy fel a lírai húrok pengetésével. Életében három verseskötetet jelentet meg, de versei más újságokból és a Wass-család hagyatékából is rendre-rendre előkerülnek. Költői, majd írói útját tanárként Áprily Lajos, szerkesztőként és atyai barátjaként Reményik Sándor és Kuncz Aladár, fiatalkori társként Dsida Jenő egyengeti és bátorítja. Velük közös transzszilván eszmeiségű gondolkodását korán felismerhetjük verseiben. Csak sajnálattal jelzem irodalomkutatásunk emlékezet-kihagyását, hogy Wass Albert legkorábbi Erdély-hitvallású dokumentumait éppen jelen kötetünk mutatja fel elsőként, Bakó Endre és Beyer László sajtótörténeti kutatásai alapján, a főleg Debrecenben megjelentetett versekben (Erdély, Gyertyaláng, Kolozsvár: 1930, Látogatás) S mily furcsa is: Halottak éjszakáján a hősök lelke hogyha hazaszállna: hány lenne, aki nem találna többé széles e földön egy piciny

hazára! Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán, fekete fenyők zúgnak szilajon Hazájukat ha számon kérik egyszer, mit fogsz felelni, győztes Trianon? (Gyertyaláng) Az 1928-ban és 1929-ben - 20-21 évesen - kötetet publikáló Wass Albert éppen a mostani kötetben előkerült versekből állíthatta volna össze harmadik kötetét, de magyarországi, majd nyugat-európai tanulmányai mellett erre nem került sor. Meg kellett tennünk ezt utólag - irodalomtörténetünkben szokatlanul, de nem egyedül állóan, hiszen tudjuk, hogy Ady Endre Utolsó hajók című posztumusz kötete is utólagos összeállítás eredménye. Munkánk eredménye az Ünnepvárás című rész ciklusokba illesztett gyűjteménye. (Kötetünk e részében következetesen tudtuk jelezni a versek lelőhelyeit.) A kor és az erdélyi sors szelleme mintha elsődlegesen nem a lírikusi kibontakozást tartogatta volna Wass Albert számára. A poétára komoly munka várt Helytállás a Debreceni

Gazdasági Akadémián, majd a Sorbonne-on, később a bukaresti katonáskodás porondján, majd hazatérve a családalapítás, az öt gyerek felnevelésének semmihez sem hasonlítható szépségei és gondjai várták és a párszáz hold kemény mezőségi föld gazdálkodásának mindennapjai. A versek közlése el-elmarad, Kisbán (Bánffy) Miklós buzdítására regényírásba fog: prózasorok, novellaszövétnekek gyulladnak fel egyre gyakrabban az életmű oltárán. A harmincas évek több emlékezetes novella és két nagyszerű regény sikerét hozza. Az irodalmi munkát tanúságételnek tekintő költő a nemes-veretű magyar epika lírával erősen színezett változatát teremti meg. Hosszú-hosszú homéroszi alkotó-periódus veszi kezdetét a mezőségi családfő életében. Első regénye sikerét jelzi, hogy1939-ben megkapta a Baumgarten-díjat. 1940-re már a trianoni generáció talpraállásának regénye fogalmazódik meg a Csaba című remekműben:

szociális valóságábrázolás, történelmi igazságtétel-keresés és ősi nyelv, zene, ritmus egysége meghódítja a magyarországi olvasók szívét. A rég hallott igazság-hű szavak zenéjét, poézisét nem felejtheti el az olvasó; ha versbe tördelnénk, így festenének a felejthetetlen sorok: "Magyarok mennek, téli éjszakában, öreg erdélyi földön. Lopva, bújva, falvakat kerülve, gerincről-gerincre. Ó, sokszor mentek már így, nehéz nagy időkben, erdélyi magyarok, igen-igen sokszor. Karmos szél éri őket, vad, hideg hegyi szél. Zúzmara lepi a bajuszukat, szemöldöküket. Nehéz a járás, töretlen hóban gerincről-gerincre. De mennek." (Részlet a Csaba című regényből) A hihetetlenül gazdag, közel huszonnyolc regényt és közel háromnegyed-száz novellát magába ölelő epikai életmű a kárpáti havasok mesés mítoszvilágát, a közép-európai sorskérdések filozófiai összegzését, antikommunista szatírát, a mezőségi

magyarság ezer évének epikai feldolgozását, a kommunizmus és a fasizmus közös gyökérvilágát, az emigrációba kényszerültek Nyugat-európai kitaszítottságát, a Kelet-európai lágerélményeket és sok más - még a kutatók feldolgozására váró - történelmi jelentőségű témát hozott felszínre. Ugyanakkor a II világháború utáni epikai áradást ismét versek indítják el vagy kísérik, kimondva az emigrációs sors gondját-baját, esetenként tragédiáját. (Az 1969-ben, Amerikában megjelentetett verseskötetében maga a szerző jelzi dátumokkal a Dalol a honvágy és A láthatatlan lobogó című ciklusok verseit. Talán éppen megjelentetésük közel két évtizedes megkésettsége miatt ismerhették meg oly kevesen Wass Albert nagy formátumú költészetét, kortársak és kritikusok egyaránt.) Pedig azok a versek tanúsíthatták volna és tanúsítják ma is, hogy Petőfi Vén zászlótartója kezéből volt, aki átvegye a Láthatatlan

lobogót: "Megmarkolom és nem hagyom, ha le is szakad a két karom, ha két lábam térdig kopik: de feljutok a csúcsokig! S utolsó jussomat, a Szót, ezt a szent, tépett lobogót kitűzöm fent az ormokon s a csillagoknak meglobogtatom!" (A láthatatlan lobogó) A zsoltárt termő idők és írónk homéroszi hangvétele megtalálta műveinek egyetlen és fájdalmas tárgyát, valódi hősét: a II. Világháború magyarságát, a kiválasztott nép helyében a veszélyeztetett népet, a létében szétszaggatottat, a nemzetlététől majdnem megfosztottat: "Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk, kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk." (Nagypénteki sirató). A világháború utáni szétszórattatás élménye nemegyszer a magyarság-érzésen túli, mondhatni világirodalmi és egyetemes űzöttséget kifejező verssorokra ihleti. Az orosz Paszternákra emlékeztetnek nem egy versének

érzékletes képsorai: "Ujjonganak a kerti fák! Kutyám boldogan felcsahol! A ház előtt vár a család s egy gyermek kacag valahol! (Igaz lenne, hogy a fákból már egy sem áll? A ház halott? S azt a kis sírt, ott fent, már régen betaposták az állatok?) Éles fütty. Váltók zakatolnak Ronggyá szakad a látomás. München. Romok Vak pályaudvar Megérkeztünk. Végállomás" (Utazás). Tézis - antitézis - szintézis a fájdalom lírai hatványára emelve. Ahogy Isten a nyelveken való szólás tálentumát adta prófétáinak, úgy a költő Wass Albert is többnyelvűen szól a világháború utáni Bábel zűrzavarában, majd amerikai emigrációjában. A Wass-család ládákban őrzött hagyatékából nemcsak példátlanul nagyszámú magyarul írott vers, de németül, majd angolul írottak is előkerültek. Utóbbiakat kiváló, két nyelven alkotó műfordítók munkája nyomán ismertetjük meg olvasóinkkal (Billinger Edit, Antal János és

Gyöngyös Imre nagy beleérzéssel és igényes formahűséggel segítette munkánkat.) Az Und langsam, langsam(És lassan, lassan) című verse egy szakaszát két nyelven mutatom be, hogy szimbolikusan is jelezzem a háború szörnyűségei után újrakezdett élet egyetemes igényét és hitét. "Die Stadt liegt noch in Ohnmacht und in Trümmern. Die Menschen fristen ihr Leben wie die Ratten. Doch Gott ist da: verborgen im rauchen Schatten bauen schon dir TNINICS Rauben ihren Nester." "A város ájultan hever, romokban. Az ember itt még patkánysorsot él. De Isten itt van mindenütt: fehér galambok fészkük építik nyugodtan. " A strófa zárt és tökéletesen ölelkező rímképlete és a gondolat komolysága, komorsága Rilke igényességére, lemeztelenítő képlátására éppúgy hangolódik, mint Áprily vagy Pilinszky hasonló időkben írt fájdalmas, de hitet sugárzó soraira: "S mikor völgyünkre tört az áradat s már hegy se volt, mely

mentő csúccsal intsen, egyetlenegy kőszikla megmaradt, egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. (Áprily L.: Menedék) "Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szive harmadnapra elgyőzte a halált. Et resurrexit teria die." (Pilinszky J.: Harmadnapon, részlet) Az újonnan előkerült költői hagyaték jelentősége miatt kellett ismét a tematikus összeállítás szokatlan eszközéhez nyúlnunk. A kötetben és sokszor emigrációs lapokban sem megjelentetett költeményeket ismét ciklikus tematikájú rendbe soroltuk. Így kerekedett egésszé az A hontalanság útján címmel ellátott "életmű-záró verseskötet" a könyvön belül. Megrendítő, jeremiási hang uralkodik az Új székely sirató címen összeállított első ciklusban. "De hány Kovács Kis István él ma Aradtól nyugatra s keletre. Nézik a változott világot s nem lelik meg az utat benne. Mert úttalan lett a világ, korom lepte be és hamu, s a

gyűlölet szennye alatt riadtan mered fel az égre sok-sok néma vértanú." (Kovács Kis István balladája) Elmondhatjuk, hogy a Búcsú Európátol ciklus, majd a Tölgyfa az idegen földön című, feltehetően Amerikában megírt versek teljes költői életművé kerekítik Wass Albert versvilágát. A könyvünk megjelentetéséig csak töredékesen, valójában szervetlenül megismerhető, néhányak által - eléggé fel nem róhatóan - egy verses költőnek tartott lírikusról végre teljes porté rajzolódhat ki az olvasók előtt. Ki is hát ez az ember, a mi epikus Homéroszként is zsoltáríró költőnk és költőként is a világégést láttató epikusunk, aki nem szűnik meg haláláig saját maga és nemzete, szűkebben véve Erdélyi népének igazságait, látomásait fülünkbe súgni vagy olykor üvölteni. 1947-es, a Léleklátó című versében egyik barátjáról írja a következő lelki portrét, amely önmagára is igaz: "Arcán mindent

tudók mosolyával bölcs-szelíden néz szembe a világgal. Keresztül lát álarcon, jelmezen. Előtte minden ember meztelen. Minden titok mélyébe belelát és mosolyogva mindent megbocsát. Mert minden mögött, ami emberi, a rejtett összefüggést keresi. A titokzatos aranyfonalat, mely valahol a mélységben halad, s túl emberen és sorsokon felül egy fenséges titokban elmerül." Egy 1947-es, csak újságban megjelent versében még mindig - akár Picassoval egyetértve is - a háborúk poklait megélt emberiség feltámadásáért dalol, fájdalmas hitelességgel. Istenben bízó szavakkal: "Emberek vagyunk még, emberek! Nem zúzott gépei egy bomlott-agyú kornak! Nem tépett lomb, kit vak szelek sodornak! Emberek vagyunk még, Isten népe!". (Az első galamb) Érezzük-e a költőt indulásakor meghatározó erkölcsi tónust, hangszínt, Áprily Lajos humánumának hangját? A magyar rím és strófaképzés kiváló mestereként ismerjük meg az

Európától négy gyerekkel búcsút vevő költőt, Janus Pannonius híres Búcsú Váradtól című költeményéhez hasonlíthatóak az alábbi, hatalmas formakultúrával megírt csonkastanzák: Apátoknak majd megbocsássátok, ha bús szemében megrezdül egy könnycsepp, mikor kihull száján a búcsúszó, s a régi partok lassan tovatűnnek fiaim, holnap indul a hajó. Jaj, annyit kellene még mondani, de fáj a nyelv és néma már a száj, az ájult szív verése elhaló, s a fáradt vágyak csapzott szárnya fáj fiaim, holnap indul a hajó. Álmodjatok csak, majd virrasztok én. Kárpátok orma, álmodó Maros-völgy és drága Erdély, árva szép hazám! Emlékezésem visszanéz, hanyatló napom ráveti búcsúsugarát s holnap reggel indul a hajó. (Búcsú Európától) Ez a költemény, mint annyi más verse is, a magyar nemzet XX. századának hány sebét és hány család sorsát, végzetét énekli ki. Nem volna teljes, ha nem szólnánk arról az immár

költőfejedelmi tettről, amelyet az Üzenet haza című nagyzsoltár jelentett a magyarságnak, nemcsak az emigrációban, de itthon, a katonailag és társadalmilag megszállt Magyarországon s az elszakított nemzetrészek körében is. E költemény hatásának csodája nem szűnik meg napjainkban sem. Mondhatjuk, hazatért költemény ez az Üzenet, nemzedékeket versélményben egyesítő himnusz. Hazai szívekre s értőkre talált végre itt a Kárpát-medencében Nem vagyunk bizonyosak, hogy a csillagok állása megváltozott volna, de Wass Albert hitét közösen vallhatjuk vel együtt mindnyájan ma is: "És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok!" Turcsány Péter Kötetünk címadásával Wass Albert költői életművének már végre áttekinthető teljességére utalunk,

természetesen magunk is várva a minden utáni minden versek további felfedezéseit. A korábban általunk, a Kráter Műhely Egyesület által kiadott Összegyűjtött versek és a marosvásárhelyi Mentor kiadó által megjelentetett Nagypénteki sirató című kötetek versválasztékánál hangsúlyozottan bővebb, rendezettebb és áttekinthetőbb költészet-kozmoszt kívántunk olvasóinknak átnyújtani. Az író életében megjelentetett kötetek versei esetén csak ott és akkor jeleztük keletkezésük helyét és idejét, ahol azt a szerző is megtette. Egy kivétel esetében (Erdélyi vallomás), ahol a versnek egy, a kötet megjelentetése utáni változatáról tudtunk. A kéziratos hagyaték versei közül többnek a szerkesztő adott címet, jelezve ezzel a költemények teljességét, befejezettségét. Ilyen esetekben a cím alatt zárójelben feltűntettük a versek első sorát. A hozzánk eljuttatott változatokból minden esetben vagy a szerző legkásőbbi

változatát, vagy az esztétikailag legteljesebbnek tűnőt válogattuk be. Előfordult az is, hogy változatlanul a vers első sorát tettük címhelyzetbe, zárójelek közé helyezve. Előfordult egy-egy kivételes költemény esetében (Isten sír a Bábeltornya mellett), hogy a kézirat szöveghiányos részeit megpróbáltuk a szerző más művének részletei alapján kiegészíteni. Az ilyen jellegű betoldást szerkesztői jegyzettel láttuk el Az idegen nyelvű versek esetében a fordítatlan eredeti vers címét vagy saját fordításuk első sorát adták a magyar változatban címnek a fordítók. (A szerkesztő) Balázs Ildikó beszélegetése Várdy Béla történészprofesszoral Wass Albertről és fiáról, Wass Vidról Magyarországra látogatott Várdy Béla történészprofesszor, feleségével, Várdy-Huszár Ágnes irodalomtörténésszel, mindketten a Pennsylvania állambeli Pittsburgh-i Duquesne Egyetem oktatói. Céljuk, hogy interjúkat készítsenek az

1945-ben a szovjet Gulagra elhurcolt polgári személyekkel,(tehát nem a hadifoglyokkal.) Talán ép a huszonnegyedik órában teszik ezt, hiszen az interjúalanyok hajlott korúak. Ugyanúgy mint a második világháború után Amerikába menekült magyar emigránsok, akiknek gyermekei e tanárházaspár is. Várdy Béla, angol nevén Steven B Vardy 1936-ban született a Nógrád megyei Bercelen. Több mint ötven éve él az Egyesült Államokban, ahol angol nyelven tanít amerikai fiataloknak közép-európai és magyar történelmet, ám a külhonban töltött évtizedek semmit sem rontottak anyanyelv-ismeretén, sőt a rég elhagyott szülőföld íze, a palóc kiejtés is érződik beszédén. Hogyan lehetett ennyi ideig megmaradni magyarnak, s a nemzet iránti elkötelezettséget megtartani? - erről beszélgettünk nyíregyházi előadásának előestéjén. Előadásában bemutatta Magyarok az Újvilágban (2000), valamint Ethnic Cleansing in Twentieth-Century Europe [Etnikai

tisztogatás a huszadik század Európájában] (2003) című nagylélegzetű, értékes és olvasmányos műveit is, melyek az elkövetkezőkben kézikönyvként, tankönyvként használhatók. A beszélgetés során pedig Wass Albertre emlékezett. Wass Viddel a passaui magyar barakk-iskolában - 1944. december 6-án hagytuk el édesanyámmal és testvéreimmel a Nógrád megyei Bercelt. Édesapám, mint behívott katona az akkor ismét Magyarországhoz tartozó felvidéki Rimaszombaton szolgált. Katonai alakulatával együtt mentünk Szlovákián és az akkor még a Német Birodalomhoz tartozó Ausztrián keresztül Németországba. Akkoriban százezrek menekültek a beáradó szovjet hadsereg elől. 1945 végén több mint egymillió magyar dipi (displaced person = a Horthy-Magyarország "lefejezettjei", tehát a második világháború után Nyugatra menekült személy) gyűlt össze Németországban. (1945 és 1946 között ezeknek a katonai és polgári személyeknek

közel 90 százaléka visszatért Magyarországra.) A Németországban maradt politikai menekültek azt akarták, hogy a gyerekeik magyarul tanuljanak. A dél-bajorországi Passauban indítottak el egy magyar elemi iskolát és egy gimnáziumot egy Waldwerke nevű német katonai táborban, amelyet 1945-ben magyar menekülttáborrá alakítottak át. Több ezer magyar lakott ebben a táborban egészen az 1950-es évek elejéig. A sok barakk közül egyet "kineveztek" internátusnak, a másikat templomnak és iskolának. 1945-től 1951-ig jártam itt gimnáziumba, melyen osztályonként 12-15 gyermek tanult. Nemcsak a diákok, de a tanárok is menekültek voltak. Wass Albert Vid nevű fia is oda járt, több éven keresztül közvetlen a mellettem levő ágyban aludt. Kis növésű, élénk, de tanulni csak módjával szerető fiú volt. Az internátusnak kijelölt barakkban 36-40 diák lakott egy-egy helyiségben. Minden szobának volt egy parancsnoka: egy volt katonatiszt

vagy csendőrtiszt. Mi a legfiatalabbak voltunk, ezért a mi szobánkat úgy hívták, hogy "mókusszoba" vagy "dedó". A szobaparancsnokunk egy akkor még nőtlen magyarországi gimnáziumi tanár volt, akit mi egymás között csak Mókusnak neveztünk. Innen a mókusszoba elnevezés. Mindig katonai egyenruhában járt, s velünk is nagyon keményen, katonásan bánt, mintha beosztott csicskásai lettünk volna. Ezért mi bosszúból sokszor kitoltunk vele. Így például az ajtó fölé egy vödör vizet helyeztünk el olyanformán, hogy beléptekor a víz mind a nyakába ömlött. Büntetésből éjjel egy kétszer két méteres gödröt ásatott velünk, s amikor kész lett, betömette. Egész éjjel ástunk, másnap mentünk iskolába. Máskor pedig egy lavór vizet tettünk a szalmazsákjába, s ő gyanútlanul belefeküdt. Ezekben a "játékok"-ban Wass Vid is mindig benne volt Úgy emlékszem rá, mint egy csintalan, rakoncátlan kölyökre. Az

apja időnként meglátogatta, s olykor-olykor elpáholta. Vid abban az időben szépen, folyékonyan beszélt magyarul, pedig az anyanyelve csak részben volt magyar. Az édesanyja, Eva Siemers (1914-1991) ugyanis egy félnémet hamburgi hölgy volt, aki egy német hajómágnásnak és egy Wass grófkisasszonynak volt a leánya. Úgy tudom, hogy a Wass-gyermekek anyjukkal németül s apjukkal pedig magyarul beszéltek. A Wass-családban nem ez volt az első válás A Wass-fiúk akkoriban négyen voltak: a velem egyidős Vid (1936), Huba (1941), Miklós (1943) és Géza (1944). Az utolsó fiú, Endre már Németországban született 1950-ben Wass Albertéknek volt még egy Csaba nevű fiúk is (1937-1940), aki korán meghalt. Wass Videt 1950-ben vagy 1951-ben láttam utoljára. (Nem emlékszem pontosan, mikor hagyta ott a passaui gimnáziumot.) Wass Albert 1951-ben négy idősebb fiával kivándorolt Amerikába Németországban hagyva a feleségét és újszülött utolsó gyermekét.

Nem tudom, miért vált szét a család. A hivatalos magyarázat szerint felesége tuberkulózisban szenvedett, s ezért nem engedték bevándorolni az Egyesült Államokba. Ez azonban nem magyarázza meg azt a tényt, hogy még ugyanabban az évben, 1951. december 18-án Wass Albert "in absentia" hivatalosan elvált feleségétől, s 1952. június 1-én pedig feleségül vette a nála egy évvel idősebb amerikai Elisabeth McClain-t (1907-1988). Ezek alapján Wass Albert első házassága talán épp a menekülés megpróbáltatásai következtében már nem lehetett stabil. A Wass-családban nem ez volt az első válás Az író édesapja, gróf Wass Endre (1886-1975), aki húszéves korában nősült, szintén elvált első feleségétől, a nála három évvel idősebb báró Bánffy Ilonától (1883-1960), akinek nem volt jó híre kora erdélyi társaságában. Mint Wass Albert nagynénje és egyben anyósa, Siemersné gróf Wass Ilona írja Wass-kor című

visszaemlékezéseiben (Marosvásárhely: Mentor, 1999): "az esküvőn csak szüleim voltak jelen, mert mi, testvérek, megtagadtuk a részvételt Nősülés után hét hónappal Endrének fia született, akit Albertnek (Albi) kereszteltek". Az ilyesmi akkoriban elfogadhatatlan volt a magasabb társadalmi körökben. Néhány évvel a házasság után az asszony megcsalta a férjét egy bizonyos Wenckheim gróffal. Ennek következtében a válás elkerülhetetlenné vált, s - a Wass-korból idézve: - "Albit Endrének ítélte a bíróság, de megengedték a gyereknek, hogy évente néhány hétre édesanyját is felkeresse Bécsben." Wass Albert második felesége, az amerikai Elisabeth McClain of Duart egy skót származású hölgy volt, aki állítólag Robert Taft szenátorral tartott rokonságot. A Taft család Ohio államban prominens családnak számított Úgy emlékszem vissza Wass Albertre ebből az időből, hogy könyveit a saját maga által

alapított Amerikai Szépmíves Czéh égisze alatt jelentette meg mind magyarul, mind angolul. Egy öreg kocsival járta körbe Magyar-Amerikát és terjesztette a könyveit magyar központokban magyaroknak. Míg ő előadást tartott, a felesége árulta a könyveket Az angol nyelvű könyveit is főleg magyarok vették meg azzal a céllal, hogy majd továbbadják amerikai barátaiknak. - Ön ismeri Wass Albert műveit? - Már 6 éves koromtól olvasok, de mindig csak azt olvastam, ami tetszett. Engem azért büntettek, mert túl sokat olvastam. Féltettek, hogy elrontom a szemem Kamaszkoromban olvastam a Farkasvermet, de nem volt rám különösebb hatással. Németországban, amikor megjelent az Ember az országút szélén és az Adjátok vissza a hegyeimet!, azok nagy lelkesedéssel töltöttek el. Akkoriban igen pesszimista hangulatban voltunk az elvesztett háború, a kétszer elveszett Erdély és a saját keserű sorsunk miatt. Wass Albert nagyon jól vissza tudta adni ennek

az időszaknak a hangulatát. - Wass Albert Erdélyben befutott és elismert író volt. Volt-e hatása írásainak Amerikában? - Wass Albert legtöbbször maga jelentette meg a könyveit, s azokat általában csak magyarok vették. A politikai emigráció tagjai csak magyar nyelvű szépirodalmi műveket olvastak. Így azonban Magyar-amerikán kívül szinte alig jutott el valahova Wass Albert irodalmi és publicisztikai munkássága. Tehát az angol nyelvű amerikai világ részére tulajdonképpen ismeretlen maradt. Sajnos nem találta meg az utat egy jeles amerikai kiadóhoz, amely esetleg tudta volna terjeszteni a műveit az egész angol nyelvű világban. Az ilyen kiadókhoz nehéz bekerülni, főleg ha nincs az embernek személyi kapcsolata a kiadóval. Amerikai szemszögből nézve Wass Albert művei önkiadásos (self-published) könyvek, s az ilyen könyveknek az amerikai társadalomban nincs sem tudományos, sem esztétikai értéke. S ez teljesen független a mű valódi

belső értékétől Az angol nyelvű könyvek esetében egy önkiadott könyvet maga a kiadás módja kárhoztat halálra. Tehát Wass Albert kedvelt és szívesen olvasott író volt Magyar Amerikában, de ismeretlen maradt az angol nyelvű világ számára. - Wass Albert egyetemi tanár volt, hogy nem volt ilyen kapcsolata? - Wass Albert egyetemi előadó volt a Gainesville-i Floridai Egyetemen, ahol német nyelvet tanított. Tévedés az a sok helyen, így már az 1965-ben kiadott Magyar Irodalmi Lexikonban is (szerk. Benedek Marcell), megjelent információ, miszerint irodalmat és történelmet is oktatott volna. Ez lehetetlen egy olyan egyetemen, ahol 60-70 szakból lehet doktorálni, PhD-fokozatot szerezni. Ott nem taníthat egy tanár több külön szakterületet Sőt még a saját szakterületén belül is szakosodnia kell, és tudományos munkákat kell publikálnia. Wass Albertnek nem volt képesítése ahhoz, hogy egyetemen történelmet tanítson. Emiatt kapcsolata sem

lehetett komoly történelmi vagy irodalomtörténeti műveket megjelentető kiadóval. Túlzások és tévedések - Több újságban is megjelent, hogy egy amerikai magyar csoport, élén Teller Edével felterjesztette Nobel-díjra Wass Albertet - Ez szerintem egy emigráns pletyka. Teller Ede (1908-2003) kiváló tudós és öntudatos magyar volt, habár az általános hiedelemmel szemben sohasem kapott Nobel-díjat, mint például Wigner Jenő (1902-1995), aki 1963-ban Nobel-díjat kapott fizikából. Kétlem, hogy Teller irodalmi jellegű ügyben valaha is szerepet vállalt volna. Igaz, hogy ő is konzervatív és erősen antikommunista felfogású ember, mint volt Wass Albert, azonban teljesen más területen működtek és én valószínűtlennek tartom, hogy valaha is kapcsolatban lettek volna egymással. Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy az utóbbi időben elterjedt az a tévhit, hogy csak Nobel-díjas terjeszthet fel valakit Nobel-díjra. A valóságban a

felterjesztési jog nincs körülírva, s a gyakorlatban igen sok tudományos és társadalmi szervezet tehet ilyen felterjesztést. Vannak még túlzások és tévedések, amiket leírtak Wass Alberttel és a családjával kapcsolatosan. Az egyik az, hogy a családja Szent László korában nemesi címert kapott volna. Ez lehetetlen, mivel a XI században még nem létezett családi címerhasználat. A Wass-család, mely a XIX század második feléig csak egyszerű "V" betűvel írta a nevét, kétségtelenül Erdély egyik legrégebbi családja. Nemességük az Árpád-korba nyúlik vissza, azonban csak 1744-ben emelkedtek a főnemesek közé, amikor Mária Teréziától grófi címet kaptak. Nemesi címerük azonban csak a XV. századig nyúlik vissza, a grófi címerük azonban az 1744-es rangemelés eredménye. - Van-e realitása annak a hírnek, miszerint Wass Alberttel az 1936-os berlini olimpián Hitler kezet fogott volna? Ezt ifjú Szalay Róbert írta le több

cikkében (Wass Albert szellemisége ma is köztünk él. = American Hungarian Panorama-Online, 2003 májusjúnius; Fenyőktől a pálmafákig = Magyar Nemzet, 2002 dec 7; másodközlés: = Magyar Élet, Toronto, 2003. jan 11) - Kétlem, hogy ez igaz, mert tudtommal Wass Albert sohasem volt olyan helyzetben, hogy a Führerrel kezet foghasson. Különben bizonyos esetekben például diplomáciai küldetés esetében az ilyen kézfogás elkerülhetetlen. Van ugyan olyan hír, hogy ez a kézfogás megtörtént volna, mert a berlini olimpián Wass Albert állítólag magyar színekben szerepelt céllövészettel, annak ellenére, hogy hivatalosan román állampolgár volt. Ha ez így volt, akkor ez a kézfogás esetleg megtörténhetett De ebben az esetben a fent jelzett "diplomáciai kézfogás"-ok kategóriájába tartozhatott. - Önnek volt személyes kapcsolata Wass Alberttel? - Természetesen volt, úgy is, mint íróval és úgy is, mint kiadóval. Többször találkoztunk,

és több levelet váltottunk egymással. A hatvanas évek végén írtam a Danubian Press nevű kiadója számára egy fél kötetet is, amely sok váratlan bonyodalmat vont maga után. Ezekről az ügyekről azonban majd csak az emlékirataimban tervezek megemlékezni. Arra is emlékszem, hogy mikor a hetvenes évek végén a jeles magyar régész és történész, László Gyula (1910-1998) kint járt Amerikában, én szereztem részére Wass Alberttől egy kézzel írt levelet. László Gulya ugyanis a művelt nagyközönség előtt elsősorban az ún "kettős honfoglalás elmélet"-éről ismert nagy kéziratgyűjtő volt. Mindenáron szert akart tenni egy kézzel írt Wass Albert-levélre. Ösztönzélére felhívtam Wass Albertet floridai otthonában és megkértem egy ilyen levél megírására. Ez a levél minden bizonnyal megtalálható László Gyula gyűjteménéyben. Balázs Ildikó beszélgetése a Várdy-házaspárral Wass Albertről, Ceausescuról és az

amerikai magyarságról "Én imádkozni és szerelmet vallani is csak az anyanyelvemen tudok igazán" (Wass Albert) Épp három éve, hogy a Magyar Írószövetség, élén Pomogáts Béla elnökkel felkérte az amerikai Pennsylvania államban élő Várdy Béla (Steven B. Várdy) történészprofesszort, a Pittsburgh-i Egyetem tanárát, járjon utána a Wass Albertet ért vádaskodásnak, miszerint az emigráció jeles írója háborús bűnös lett volna. Várdy Béla kutatásának eredményét először az írószövetségnek címzett levelében fejtette ki: " A második világháborút követően, amikor Wass Albert már családjával együtt külföldön élt, mind ő, mind édesapja, gróf Wass Endre egy jogtalan bírósági eljárást is magában foglaló bosszúálló és kérlelhetetlen politikai üldözési hadjárat célpontja lett, amely akkor egész Románián végighömpölyött, s amelynek sok ártatlan magyar áldozatul esett." Várdy Béla

levele végén reményének adott hangot, miszerint " a józan ésszerűség mégiscsak győzedelmeskedik a durva indulatosság fölött, s hogy gróf Wass Albert irodalmi munkássága és híveinek tevékenysége mindenki által elfogadott része lesz az erdélyi magyar és nem magyar kulturális életnek" (Romániai Magyar Szó, 2000. okt 20) E levélre a bukaresti Adevărul (2001. febr 24) című lapban reflektált Constantin Stănescu (aki korábban nagy elismeréssel írt a Trecutul nu se intoarce niciodata című könyvről, A funtineli boszorkány román fordításáról - Adevărul, 2000. okt 14-15): " Pomogáts Béla úr az általa aláírt levélben egy ankétról beszél, melyet egy amerikai egyetemi tanár vállalt el a tettekről, melyekkel írónkat vádolják. Minden tiszteletem ellenére felhívom [Pomogáts] Béla úr figyelmét, hogy azok a tettek, amelyek elkövetésével Wass Albertet vádolják, nem Floridában történetek az amerikai

polgárháború idején, hanem Romániában a második világháborúban, a bécsi diktátum következtében megszállt Észak-Erdélyben: Ippen és Ördögkúton, Szárazajtán és Majszinon, valamint Vasasszentgotthárdon, az író szülőfalujában [Wass Albert Válaszúton született]. Itt kell az igazságot keresni, s nem éppen Floridában" Várdy professzor a továbbiakban több lapban is közzétette kutatásának eredményét (Nyugati Magyarság, 2001. jan-febr; Kapu, 2001 jan; Nyugati Hírlevél, 2001 febr; Nyelvünk és Kultúránk; 2001/2., Kanadai Magyarság, 2001 jan 13, 20) Siemers Ilona Wass-kor című monográfiájáról írt ismertetőjében (Valóság, 2003/4.) ismét alkalmat kerített arra, hogy a Wass-családdal foglalkozzon. Stanescunak elfogadja a kiejelentését, miszerint az igazságot Erdélyben kell keresni, s nem Floridában, ám vétségnek minősíti, hogy a román irodalmár kritkátlanul elfogadja Wass Albert állítólagos háborús

bűnösségét. A nyár folyamán Várdy Béla Magyarországon járt, előadásokat tartott. A vele és feleségével, Várdy-Huszár Ágnessel folytatott beszélgetések során Wass Albert " háborús bűnössége" is szóba került. Wass Albert és Jókai - Az irodalomtörténész Várdy-Huszár Ágnes hogyan ítéli meg Wass Albertet? Hiszen Ön volt az, aki a rendszerváltás után, 1991-ben talán elsőként mutatta be őt Magyarországon, mint az amerikai magyarság egyik költőjét - Wass Albertnek remek versei is vannak, amelyek közül az első helyen áll az Üzenet haza című, "A víz szalad, a kő marad"-refrénes verse. Ám mint költő, mégis csak a középszinten helyezkedik el. Wass Albert elsősorban regényíró Van mondanivalója, érthetően ír. Regényeiben olyan szereplőket vonultat fel, mint Jókai: figurái érdekesek, küldetéstudattal felruházottak, képesek megváltozni, és hajlandók harcolni a céljaikért. A cselekménye

izgalmas, jól vissza tudja adni a légkört, és jól ismeri az embereket és az emberi természetet. A kilencvenes években, amikor megerősödtek bennem a regényírói álmaim, beiratkoztam egy kurzusra, ahol azt tanultuk, hogyan kell regényt írni. Mert az általános hiedelemmel szemben, ezt is meg lehet tanulni. Ezt követően írtam meg Mimi című regényemet, mely egy fiktív családregény. A második világháború korabeli, jó értelemben vett magyar dzsentritársadalmat, tehát a részben nemesi eredetű, ún. úri középosztály életét mutatja be, valamint azokat a társadalmi változásokat, amelyeket a világháború kimenetele váltott ki ebben a világban. Folytatásán most dolgozom, mely majd a háborút követő kivándorlás társadalmi változásait ábrázolja majd néhány emigráns család életén keresztül. Ez a regény, amit különben több amerikai egyetemen használnak tanítóeszközként, valóban népszerű a hallgatóim körében.

Különösen a lányok szeretik, mert számukra egyfajta azonosulási mintát nyújt. Azonban egyes emigráns körökben elmarasztaltak érte, mert benne van a magyar holocaust is. Erről a kegyetlen valóságról ugyanis nem szívesen olvasnak a politikai emigráció tagjai. Wass Albertnél, aki ösztönösen írt, ezek a fogások mind megvannak. Könyvtárunkban, mely Észak-Amerika egyik legnagyobb magán hungarológiai gyűjteménye, megvan szinte minden könyve. Édesapám ugyanis tagja volt az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh olvasókörének, és így előfizetett Wass Albert műveire. Tisztelte és becsülte őt Nagyra tartotta mind irodalmi, mind politikai munkásságát. A politikai emigráció köreiben általában kedvelték Wass Albert gondolkodásmódját, mondanivalóját és becsülték politikai felfogását. "Tizennyolcéves koromig le sem tudtam volna rajzolni a Trianon utáni Magyarország térképét" - Karizmatikus személy volt Wass Albert? Várdy

Béla: - Volt karizmája. Gróf volt, s ez sokat jelentett az emigrációs körökben A rangot és címet általában nem tisztelő amerikaiak pedig érdekesnek találták, ha találkoztak egy valódi gróffal. Imponált nekik Ezt kihasználva voltak olyan emigránsok is, akik azért ragasztottak "von" és "de" előragokat családi nevükhöz, hogy ilyen módon emeljék társadalmi presztízsüket Amerikában. Wass Albert közismert és tisztelt írója volt a magyar polgári emigrációnak már Németországban is (1945-1951), azt követően pedig Amerikában (1951-1998). Olyan korról írta a regényeit, amely nekünk kedves volt. Olyan témákkal foglalkozott, melyek közel álltak hozzánk. S ezek között első helyen volt Trianon és annak negatív hatása Magyarországra. A trianoni fájdalom lelkünkbe vájt, s attól nem tudtunk és nem is akartunk szabadulni. Az amerikai magyar emigránsok között Wass Albert azt a "Nem! Nem! Soha!"-lelkületet

képviselte, amely teljes egészében uralta a két világháború közötti magyar közéletet, amelyben mi is felnőttünk külföldön. Ennek a lelkületnek része volt az elvesztett Erdély és Felvidék utáni vágy, annak hangoztatása, hogy az igazságtalan trianoni békeszerződés revíziója szükséges, valamint a "dicső" magyar múlt idealizálása, amit Petőfi így fejezett ki a mi köreinkben közismert A hazáról című versben: Oh nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka, Magyar tenger vizébe hunyt el Észak, kelet s dél hullócsillaga. Minket Nagymagyarország mítoszában neveltek jó értelemben vett nemzeti érzésű magyarnak. Csak felnőtt férfiként jöttem rá, hogy az a régi Magyarország, amiről én tanultam, tulajdonképpen már nem létezik. De mi annyira ennek a mítoszában éltünk, annyira csak a Nagymagyarország képe volt belénk idegződve, hogy tizennyolcéves koromig le sem tudtam volna rajzolni a Trianon utáni

Magyarország térképét. - Tehát Ön is revizionista? - Természetesen a jelenlegi világpolitikai helyzetben a területi revíziónak nemigen van helye és lehetősége. A XXI század elején már szinte említeni sem lehet a revíziót, ha valaki felhozza, nem talál meghallgatásra sem Amerikában, sem Nyugat-Európában. Éppen ezért a hozzánk hasonlóan gondolkodók ma már úgy vélik, hogy területi revízió helyett más megoldást kell keresnünk a magyar nemzeti kisebbségek helyzetének a javítására. Mi jelenleg az emberi és etnikai csoportjogok (autonómia) bevezetésében látjuk a megoldást, valamint abban, hogy egy majdani egyesül Európán belül a jelenlegi politikai határok spiritualizálódnak, illetve légiesülnek, tehát épp úgy elvesztik jelentőségüket, mint például az Egyesült Államokon belüli államhatárok. Wass Albert nagy magyar hazafi volt. Egész életében a trianoni határok revíziójáért harcolt, persze nem sok sikerrel.

Ilyen esetben egy kis nemzetnek sikert csak úgy lehet remélni, ha az a nemzet összeköti szekerét egy nagyhatalom érdekeivel. 1938-1941 között például a németek és olaszok segítségével sikerült részleges revíziót elérnünk. Sajnos Magyarország második világháború alatti szerepe és a háborút követő politikai hangulat az egész revízió ügyét elaltatta és lehetetlenné tette. - Wass Albert élete végén keserűen írta, hogy fiai közül már egy sem tud magyarul. Ez túlzás, mert mind az öt fia tud valamennyire magyarul. Mi a helyzet az amerikai magyarság második, harmadik generációjával? Várdy Béla: - A 2000-es népszámlálás szerint másfélmillió a teljesen vagy részben magyar személyek számra az Egyesült Államokban. Ennek azonban csak tíz százaléka, azaz 140 ezer fő beszél úgy-ahogy magyarul. Sokkal kevesebb azoknak a száma, akik valóban jól tudják a magyar nyelvet. Nem mindenkinek oly fontos a nyelv, mint nekünk

Bennünket nemzeti érzésben neveltek. Én imádkozni és szerelmet vallani is csak az anyanyelvemen tudok igazán. Természetesen el tudom mondani a megfelelő szavakat más nyelven is, de azokban a szavakban nincs az az átélés, az az átszellemülés, mint amikor magyarul mondom ugyanazt. Várdy-Huszár Ágnes: - Aki nem humán érdeklődésű, kevésbé tud magyarul, mint az, aki magyar irodalommal, történelemmel vagy egyéb rokontudományokkal foglalkozik. Tehát ahhoz, hogy egy Amerikában élő magyar valóban jól megtanuljon magyarul, különleges nyelvi-irodalmi-művelődésbeli érdeklődés kell. Vagy legalábbis az illetőnek ilyen érdeklődésű családból kell származnia. Várdy Béla: - Napjaink kivándorlói: gazdasági érdekkivándorlók, úgynevezett jóléti menekültek. Nagyrészük végzett orvos, mérnök, számítástechnikai szakember, aki sokat akar keresni, valamint egy sereg illegális turista, akik akármilyen munkát elvállalnak, csakhogy

Amerikában maradhassanak. Nagyítóval sem lehet találni köztük olyant, akinek a magyarság jelent valamit. Miután kijöttek, pár év múlva már csak angolul beszélnek a gyermekeikkel. Erdélyi református papok is vannak közöttük Az egyik mindössze négy éve jött ki, s a családjával már csak angolul beszél, s ugyanakkor panaszkodik, hogy a gyülekezete csak fogy és fogy. Nekünk ez óriási csalódás "Ceausescu tábornok miért nem olvassa fel az előadását?" - Wass Albert is küldetésének tekintette a magyar igazság terjesztését. Volt-e ennek hatása? Hiszen a Hungarian Heritage (Magyar Örökségünk) sorozat darabjait rendre megküldte az amerikai szenátoroknak is. Az egyikért kongresszusi dicséretet is kapott - Ezek a politikai jellegű kiadványok nagyrészt naivak. Nem tudom, miféle kongresszusi dicséretről lehet szó, mivel a kongresszus tagjait naponta elárasztják ilyen jellegű kiadványokkal, s azokat dicséret helyett inkább

igyekeznek minél előbb elsüllyeszteni. Szerintem Wass Albert igen lelkes és jóhiszemű magyar volt, aki politikai jellegű kiadványaival olyasmibe fogott bele, amihez nem értett, és aminek a hatását túlértékelte. Ilyen jellegű kiadványai amatőr munkák, amelyekben sok a tévedés és az olyan állítás, amiket nem lehet bizonyítani. Sajnos, a kiadványai nem a Hámos László által koordinált Hungarian Human Rights Foundation (Magyar Emberi Jogok Alapítványa) által megjelentetett kiadványok szintjén mozognak. Ez utóbbiaknak van hitele, s itt-ott még kisebb-nagyobb eredménye is. Politikai jellegű aktivitásával különben Wass Albert annyit "ért el", hogy az egyik román kollegája felhívta Ceausescu figyelmét, hogy a Floridai Egyetemen dolgozik egy "halálraítélt erdélyi fasiszta". Ez a hetvenes évek közepén történ, amikor Ceausescu Amerikában járt, s az ottani magyarok mindenütt demonstráltak ellene és nyilvánosan

"vérszopó Draculá"-nak nevezték őt. Tehetetlenségében Ceausescu egyes befeketített magyar emigráns személyeken igyekezett kitölteni a bosszúját. Ezek között volt Wass Albert is. Hazatérve elővette és Washingtonba küldette az 1946-os Wass-per dokumentumait Wass Albert és édesapja halálra ítéléséről. Ennek következtében Wass Albertet beidézték Washingtonba, ahol az ügyét sokáig vizsgálták. Ilyenkor mindig Huba fia kísérte el, aki akkor az amerikai hadsereg ezredese, később pedig tábornoka volt. Döntést sohasem hoztak az esetében, de mivel a vád alaptalannak látszott, az ügy egyszerűen elaludt. A rendszerváltás után azonban, amikor Wass Albert könyvei elárasztották Erdélyt és Magyarországát, a románok ismét előrángatták Wass Albert ügyét és még mai napig is úgy kezelik, mintha valóban háborús bűnös lett volna. Az 1946-os ítélet azonban egy politikailag motivált koncepciós pernek volt az eredménye. Wass

Albertet már régen rehabilitálni kellett volna. A Ceausescu-családról különben van egy másik érdekes élményem is, mégpedig Nicolae öccsével, Ilie Ceusescu "tábornokkal és akadémikussal" kapcsolatban. 1979-ben egy nemzetközi történészkonferencián voltunk Ankarában, ahol egy hatalmas román delegáció is jelen volt. Ilie Ceausescu nem jelent meg a neki kijelölt időpontban Fullajtárjai ugyanis elintézték, hogy egy hatalmas különteremben tarthassa meg előadását. Természetesen mindenki kíváncsi volt, hogy mi mondanivalója van a "conducator" öccsének, aki minden képzettség nélkül lett hivatalos történész, akadémikus és tábornok. Amikor az előadásra került sor, több száz szaktörténész jelenlétében, Ilie Ceausescu - ki tudja, ki által írt - előadását kiosztották öt nyelven (angolul, németül, franciául és törökül), s egyik hadsegéde pedig felolvasta a szöveget franciául. Az olvasás alatt Ilie

Ceausescu ott ült mosolyogva egy hatalmas rózsacsokor mögött. Mindenki csak ámult, hogy mi akar ez lenni Mellettem két angol kollega ült Egy idő után az egyik odaszólt jó hangosan a másiknak: "Ceausescu tábornok miért nem olvassa fel saját előadását?" "Mert nem tud olvasni!" - válaszolta a másik legalább olyan hangosan. Erre persze kitört az általános nevetés Ilie Ceausescut azonban mindez nem bántotta. Biztosan meg sem értette, hogy miről volt szó Csak ült ott tovább az asztalnál a csokor mögött, mosolygott és bólogatott. Az előadás után aztán minden résztvevő hölgynek egy szál rózsát osztottak ki abból a csokorból, ami mögött az előadás alatt Ceausescu tábornok megbújt. Amikor az előadóteremből kivonultunk, a feleségem is kapott egy ilyen rózsaszálat. Magyarország amerikai szemmel - Mit tesz a mai amerikai magyar történelemkutatás a hiteles magyarság-image kialakításáért? - Az elmúlt fél

évszázad folyamán nagyon sok magyar vonatkozású tudományos munka jelent meg. Így például a Columbia Egyetem East European Monographs (Kelet-európai Monográfiák) sorozata 600 kiadványából mintegy 200 magyar vonatkozású - pedig a sorozatszerkesztő, Stephen Fischer-Galati professzor román származású. Feleségemmel együtt nekünk is közel egy tucat kötetünk jelent meg ebben a sorozatban. Ezek a könyvek historiográfiai kérdésekkel, tehát a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével foglalkoznak, és megtalálhatók a nyugati világ minden jelentősebb tudományos könyvtárában. De jelentek meg hasonló jellegű angol nyelvi munkák egyéb egyetemi kiadóknál is, nemcsak az Egyesült Államokban, de Kanadában és Angliában is. Az Amerikai Történelmi Társulat által három évtizedenként megjelentetett legújabb nagy összefoglaló bibliográfiában (1995) a magyar történelem mintegy 200 kötettel szerepel, Románia pedig csak 60-nal. Ez

óriási számbeli és főleg minőségbeli javulást jelent az 1961-ben, s főleg az 1931-ben megjelent bibliográfiai kötettel szemben. E bibliográfiai kiadvány magyar vonatkozásairól egyébként több cikkem jelent meg mindkét nyelven, így például a kolozsvári Korunk 1995. áprilisi számában is * Várdy Béla először Nyíregyházán Érdekességek, furcsaságok az amerikai magyarság életében címmel, majd Debrecenben Kossuth amerikai útjá-ról tartott előadást. Az előadásokat követően a kérdések majdnem még egyszer olyan hosszúra nyújtották a professzorral töltött órákat, mint az előadás maga. A fiatal résztvevők leginkább arról faggatták, hogyan látja "onnan kintről" Magyarország jövőjét. Várdy Béla elhárította a jós szerepét. A történészek közismerten óvatosak - Vajon a román történelemírás mennyit árt Magyarországnak? - kérdezték. Várdy Béla kissé lelohasztotta a lelkesedést, de válasza

megnyugtató volt. - Édeskeveset. Amerika szemében Románia egy kis kelet-európai ország, lényegesen alacsonyabb fejlődési szinten, mint Magyarország. És történelmi vonatkozásban még inkább így van. Ezt a fejlődéskölönbséget különben e két országnak a NATO-hoz és az EU-hoz való viszonya és csatlakozása is bizonyítja. Persze minden országnak, még egy szuperhatalomnak, tehát az Egyesült Államoknak is megvannak a nemzeti érdekei, s miden más országhoz ezen nemzeti érdekek figyelembevételével igazodik. Ilyen vonatkozásban a románok mindig ügyesebbek voltak a huszadik század folyamán, mint a magyarok. Jobban és hamarabb felismerték, hogy mikor kihez kell alkalmazkodniuk Az előadáson résztvevőket az is érdekelte, hogy mit tud az átlag amerikai Magyarországról. - Mit tudnak a magyarok Ruandáról, Ugandáról? - kérdezett vissza Várdy professzor. Majd arról érdeklődtek, milyen esélyét látja annak, hogy Románia EUtag legyen A

kérdező egy viccet mondott el: - A románok szívesen csatlakoznának az EU-hoz, de Nagyrománia térképén még keresik Európát. - Ez jó - nevetett Várdy Béla. - Ezt elmondom a tanítványaimnak Lukácsi Éva - Balázs Ildikó: Műsorról levett nemzeti fájdalom Kevesen ismerik Wass Albertnek a Tavaszi szél című színművét, melyet 1944 karácsonyára tűzött műsorára Budapesten a Nemzeti Színház, de amelynek "ősbemutatója a bombázások miatt elmaradt" 1. NAGY PÁL irodalomtörténész szerint a szerző a darabot a színház megrendelésére írta, de "a hatalom betiltotta"2. Bárhogy is volt, a Tavaszi szél ma is szinte elképzelhetetlen bármely állami színház előadásában, s ha mégis akadna társulat, amely műsorára tűzné, nem lenne mentes ezernyi kritikus reagálásától. A darab tavasszal megjelent a Kráter Műhely Egyesület gondozásában A mű azért rendkívüli, mert NÉMETH LÁSZLÓ történelmi és társadalmi

drámáihoz hasonlítható az a magasfeszültség, melyet a gondolatisága hordoz. Érdemes lenne Németh László Emberi színjáték című művével egybevetni. Németh László ugyancsak fiatalon, 24 éves korában kapott első regénye, az Emberi színjáték megírása után Baumgarten-díjat, Wass Albert 32 évesen, tehát a vers- és novellaíró kezdést követően indulásuk is hasonlít. Németh László e regényében népe tragikus sorsát, a trianoni veszte séget belerejti a főhős magányos, félreértett, osztályától elidegenedett útkereső útvesztett vagy éppen más utat talált - Boda Zoltán orvos sorsába, aki bizonyos fokig önéletrajzi vonatkozású regényhős. Németh László a vég nélküli rebelliót, a torzót, a megoldás-nélküliséget örökíti meg az Emberi színjátékában. Wass Albert drámájának indítása tipikus Wass Albert-i színhelyre visz: erdei tisztás, havasok, hegyek, patakok, virágzó fenyők, madarak és állatok

birodalmába, mely az éghez közeli idill. Ebben a világban otthonos a főhős, az erdélyi magyar arisztokrata, Tomori Imre. Csakhogy a csendéletet egy puskalövés zavarja meg. Ez nyomasztó előjel, még az sem tudja feloldani a dörrenés miatti feszültséget, hogy a váratlan látogató egy fiatal hölgy, Irma, a főispán lánya. Szomorú szimbólummá válik, hogy az ifjú vadásznő - aki vörös lakkos körmeivel még ki is zsigereli a zsákmányt - a kedvenc őzet lőtte le, melyet szinte személyként tartottak számon a hivatásos vadászok: Imre és öreg Imre. A betolakodó vendég értelmetlenül oltotta ki a vad életét, hiszen a vadászata csupán személyes, de szabálytalan kedvtelést szolgált. (Ez a mozzanat visszavagy előreutal A titokzatos őzbak című, 1941ban kiadott elbeszélésfüzérre) Sötét este van és telehold: a furulyaszó előcsalja a természet és a kozmikus erők bűvös sugárzását, mely egyszerre félelmetes és vonzó. Mintha az

emberi sorsok az emberfeletti erők játékterében ki lennének szolgáltatva. Wass Albert a hegyi jelenetbe egyfajta transzcendens élményt rejt, mely bár babonasággal határos, de a természetfeletti világhoz kötődik. Az Előjátéknak vége, kezdődik az első felvonás: változik a színhely. Visszalépünk egy generációnyi időt a múltba: lent a hegyek lábánál, az emberek világában zajlik a mindennapos élet. Szintén váratlan látogatók jelennek meg, a felsőbb osztályok képviselői, apjával együtt Irma - egy másik, régi Irma is, akinek érkezése rossz előjel Imre kedvesének, a tiszttartó lányának, Anikónak. A csendes, falusi idillbe való betörésük képletesen vadászathoz hasonló: Imre életéért jöttek. Igaz, cserébe fényes ajánlataik vannak, de "elkérik lelkét" A színmű látszólag könnyed és népies - indító jelenetéből Tamási Áron Énekes madarának forrásvíz-üdesége árad -, de a szavak mögött mélységes

fájdalom húzódik. Ilyen Mozart zenéje is: légies, de drámai szenvedést takar a könnyedsége. Mennyire szenvedhetett írása közben az alkotója! Hiszen a "kellékek" (a falusi idill, a dzsentrivilág, a magyar főúri társadalom dekadenciája) mind a súlyos történelmi és társadalmi sors bemutatását szolgálják. Olyan sors ez, mely mögött szenvedés és tragédia rejlik. Az idős Wass Albert azt írta Voltam című memoárjában: "Érdekes, hogy az én nemzedékem életében miként fonódott össze mindég a szép a tragikummal". Szívfájdító hasadás az, ami a "lehetne" és a "van" között feszül. Átívelhetetlen szakadék tátong a hegyek élete, ahol az Isten lakik, és a társadalom, illetve a monarchia bomló, rothadó utóélete között. Fájdalmas minden előrejelzés a műben. Már ott eldől minden, ahol az első felvonás elején a kasztjabeliek közéleti szereplésre kérik fel Imrét, a főszereplőt. Ezzel

elkérik a lelkét, a szabadságát, szabad életét a természetben, az udvarháztartása személyzetével való ősi egységét és bizalmi kapcsolatát, miközben áruló módon úgy festik a "haza szolgálatát", mint általuk meg nem élt szolgálatot: hazug szavakkal és frázisokkal rossz lelkiismeretet táplálnak, ősökkel zsarolnak, hazafiúi kötelességet szajkóznak és mulasztás- tudatot táplálnak a havasok fiába, Imrébe. Még feleségjelöltet is hoznak magukkal "csaléteknek" Lehet, hogy még a női bűvösség sem hatna rá élet-fordító módon, ha tárgyalásukat nem szakítaná félbe, elhatározásra sarkallva Imrét, a pópa esete, égbekiáltó igazságtalansága. A szomszéd falubeli román pópa ugyanis az Albina bank pénzzel támogatott elrománosító politikájának megfelelően téríti a magyarokat saját felekezetébe. Azért áldozza fel végül is magát Imre, azért fogadja el a kompromisszumok sorozatát egy számára

idegen, szívtelen, hazug világ javára lemondva saját világáról, mert nincs, aki ezt az ördögi munkát megállítsa. A betelepült román paraszt javakban gyarapodik, a magyar lakosság pedig elszegényedik, földönfutóvá lesz, és végül kénytelen elköltözni a szülőföldről, má sutt - a városban vagy a tengerentúlon - keresve megélhetést. Imre abban a naiv reményben vállal közéleti tisztséget, hogy magyarjai javára visszafordíthatja az elrománosítás folyamatát. A szerző itt egész probléma-kötegre irányítja rá a figyelmet: Imrének az a tragédiája, hogy ennek a dörzsölt politikának mindenki zöld jelzést ad, mindenki részes a nemzetárulásban. A román papot később - amikor már főispán lesz Imre letartóztatja nemzetárulás címén Ám védőügyvéde nyílt kártyákkal játszik: "Tisztázzuk a kérdést: az államhatalom ellen vétett Radu pap, vagy csupán az ország egyik népe ellen?" A többnemze - tiségű

monarchiában tehát nem nemzetalkotó nép a magyarság. E kérdés fesze - getését a felületesen, önös érdekükben politizálgató főurak elhárítják: "A föld legfeljebb gazdát cserél. Azért éppen úgy meghozza az adót és élteti az országot." Majd Imrének a közbevetésére - "Nekem ne az országot éltesse, hanem a ma - gyart!" - türelmetlenül leintik: "Ugyan kérlek. Ország és magyarság az egy A szentkorona, az első nagy király államalkotó lángesze összetartják azokat. Am’ért egyikmásik más nyelven beszél"3. Majd a Szent István-i vendégszeretet újszerű értelme zést nyer a vita folytán: e vendégszeretet eredményeképpen porosz nemes képviseli a vármegyén a népet, a bankokat és a kereskedelmet zsidók vették kézbe, a földet román paraszt műveli, az ipart pedig "mindenféle idegenek" űzik. Nincs "még egy ilyen ország a földön", ahol már majdnem a vendégé a ház, s

"még mindég úgy bánunk vele, mintha vendég volna". A szabadverseny pedig, mely az egészséges kiválasztódást szolgálná, "olyan verseny, ahol a vendégló száz méter udvariassági előnyt kap". S egy félreérthetetlen célzás "a titokzatos eredetű pénzek"-re: "A választóvizet pedig földalatti boszorkánykonyhákon gyártják a [.] kiválasztódáshoz" 4 A vita során Imre álláspontját senki nem osztja, csak hű szolgája, Bedő tiszttartó bólogat hozzá. Harcában Imre teljesen egyedül marad, nincs szövetségese, hadserege, hiszen a Bedő-féle és Jóskaféle hűséges alattvalóira ebben az emberfeletti harcban nem számíthat. Ők mint a kutya, inkább elpusztulnak, de saját gazdájukhoz - és az erdőhöz, a hegyekhez, az ősi törvényekhez - becsülettel hűek maradnak. Csakhogy ez nem számít ebben a kozmopolita sugallatú csatában. Érdekes összefüggés: nem véletlenül mutatkozik nagy ellentét a két

egyházat képviselő személy bemutatásában. A magyar tiszteletes - nyilván református - panaszra és segítségkérésre jön a mecénás főúrhoz, Imréhez. Önmagában nem képvisel legális erőt, a népe pedig teljesen ki van szolgáltatva, nemhogy szövetségesként mögötte erőt képezne. Ezzel szemben a román pópa olyan helyzetben van, hogy önállóan intézkedik, mivel a háttérben a világi hatalmasságok támogatását élvezi. Erdély református - valamint katolikus és unitárius - történetében ugyanúgy, mint az anyaországi református egyházban, a világi pártfogók diktáltak. A papok és püspökök függő viszonyban voltak a világi hatalmasságoktól, akik jó esetben a patrónus szerepét játszották. Ennek az lehetett a következménye, mint pl Geszten, ahol gróf Tisza István egész falu helyett befizette a református egyházközségnek az egyházfenntartási díjat, s ez a falu a későbbiekben nem tudta eltartani a papját, mert az emberek

nem szoktak az önálló és áldozatos egyházfegyelemhez. A református Wass Albert a saját családi élményeiből merít, mikor a papot ilyen szánalmasan kevés hatalmúnak ábrázolja, hiszen az ő családja tartotta el a szegény mezőségi falvak papjait, egyház-fenntartási terheit levette a vállukról. Erre agg korában a Látó ember című portréfilmen utal Ennek a patrónusi szerepnek és felelősségnek a nyoma fellelhető a Ta - vaszi szélben is, ahogy Imrére hárul a cselekvés és igazságszolgáltatás munkája. A másik összefüggés is az egyházzal kapcsolatos: a protestáns vallás soha nem használt térítő erőszakot és nem élt a lelkek feletti hatalom eszközeivel. Az embereket fel akarta szabadítani a gondolkodás etikai választásaira. (Luther óta van "individuális" lelki élet a keresztény gondolkodásban.) A román vallásos lelkiségbe belevitték az uszítás és gyűlölködés nem keresztény elemeit, és úgy

manipulálták a vallást a néplélekben, ahogy csak az ország és politika érdeke kívánta. Ez eleve egyenlőtlen esélyeket teremett Ta - lán így is magyarázható az a bizonyos "száz méter udvariassági előny", amit a vendégek maguknak kicsikartak, és a boszorkánykonyha, amiben a cselszövéseket kifőzték. Nagyon szomorú Imre és Irma áthidalhatatlan ellentéte, a két világ kibékíthetetlen erkölcsisége. Az asszony európaiságot emleget, Imre pedig nemzete szeretetébe kapaszkodik görcsösen, tehetetlenül. Ő az, aki figyeli a tavaszi szél susogását, melyen keresztül az ő lelke is megközelíthető, ám amelyet felesége nem érez "elég európai"5nak. Aki ha megértené férjében a tehetetlenség kínját, akkor sírna vele és megtagadná európai nevelé - sét. Aki nem érti, hogy igazi világától távol csak az eredmények tehetik az embert elégedetté. Akit az apja házában "úrnak, civilizáltnak neveltek", és

"közben megölték a képességét, hogy élettárs le - hessen"6. Így válik a "tavaszi szél" - a címben sugallt teljes összefüggés eszköze - a mű szervező motívumává. A tavaszi szél, mely "vizeket áraszt, új életeket serkent. 7" Imre és Irma házasságának gyermektelensége ez a bűnként, büntetésként értelmezett tragédia - e két világ kibékíthetetlenségét sugallja. (Irma alakja felsejlik korábbi Erna 8, 1931 című elbeszélésben) A másik motívum a teljes életműben jelen levő hegyek és fák motívuma. Ebben a drámában hangzik el először a kétségbeesett felkiáltás: Adjátok vissza a hegyeimet! S mivel itt a dráma, a kendőzött időpont ellenére is - "a monarchia utolsó évei" - az első trianoni szerződés fájdalmát szólaltatja meg, könnyen perbe foghatnák a szerzőt a revizionizmus vádjával. Ám a főszereplő felkiáltása a mindenkori felkiáltás: "Adjátok vissza a hegyeimet,

a szabadságomat, az életem értelmét!"9 - szinte az előrevetített személyes és nemzeti tragédia jajszava: távol a hazától, a gyökerektől elszakítva csak a sikerek és az értelmes élet kárpótolhatják valamennyire, ami viszont Imrének a reménytelen küzdelme során nem adatik meg. A fa-motívummal Bedő ispán példálózik különféle helyzetekben, érdemes ezeket összegyűjteni: bölcs, érzékletes magyarázat- tára elvont fogalmaknak. Magyarázatot nyújt arra, hogy mi a honvágy10, milyen érzés nagyapának lenni11, vagy hogy mi az elégedetlenség12. A darab a második trianoni szerződés révén ÉszakErdélynek Romániához való visszacsatolásával kerekedik ki a harmadik felvonásban Mintha görög drámákban a gonosz párkák műve lett volna, úgy teljesedik be sorsa a magyarságnak - megérdemelt, elkerülhetetlen végzete. Itt a nagy vízválasztóban minden hamisság megsemmisül, s a nagyszájúskodó urak alig menthetik irhájukat. Imre

Az arany emberből ismert Jókai-fordulattal vagy Mikszáth Különös házasságának főszereplője, Buttler mintájára szimulált baleseti halállal lép ki az események forgatagából. S bár nem várja boldog szerelem, hisz Anikó, tőle elszakított kedvese már másnak a felesége - mégiscsak kiköt a Senki szigetén: a lelkét éltető hegyei közt. Törvényen kívüli hegyi vadorzóként, a szegények segítőjeként éli magányos életét. Megmenekül úgy, hogy "Vén Imré"- vé válik, átmenti az értékeit, de maga értelmetlenül áldozza fel magát. A mű egy kis iróniával, fájó elégtétellel igazságot szolgáltat azokkal szemben, akik alakoskodva és nem tiszta motivációkkal voltak posztjukon, mert végül mégsem találják meg a számításaikat. Mind veszítenek és további lealjasodással kell magukat beépíteniük a változás utáni másik rendszer szerkezetébe. Csak azok maradnak tiszták, és "azokért szól a harang", akik a

kisebbségben, a vesztes pozíciójában is minőségi emberként maradnak meg, erkölcsi értéküket nem cserélik fel. A darab ezen a ponton rímel Madách Az ember tragédiájának Prágai színére, nem "álom az álomban", hanem "szín a színben"-megoldással felépített kerettel: a fiatal és az öreg Imre beszélgetésére. Az Utójátékban a megkísértett fiatal Imrét az öreg nem tudja lebeszélni arról, hogy elhagyja hegyeit, éltető elemét. A darab nyitott: nem tudjuk, hogy a vadászó kisasszony ajánlatát - miszerint az urat csinál belőle - elfogadja-e, vagy mégis az ő Anikóját választja, aki vár reá. A darabban nincs feloldás, nincs katarzis Ezért ennyi mélység mellett szomorúbb ez, mint a görög drámák. Hisz a különbség az, hogy míg a világon minden nép feltárhatja történelme traumáit, Közép- Európában tilos az őszinte nemzeti fájdalmat kimondani és megismertetni. Lábjegyzet: 1 Wass Albert: Tavaszi

szél és más színművek. Pomáz: Kráter, 2003. - p 6 2 Nagy Pál: Hűség bilincsében - otthon. Előszó Wass Albert: Hűség bilincsében I-II. című novelláskötetéhez. Marosvásárhely: Mentor, 2002. - p 15 3 Wass Albert, 2003. - p 47 4 Wass Albert, 2003. - p 48-49 5 Wass Albert, 2003. - p 66 6 Wass Albert, 2003. - p 68 7 Wass Albert, 2003. - p 67 8 Wass Albert: Erna. = Ellenzék, 52-227 (1931.) - p 7-8 9 Wass Albert, 2003. - p 51 10 Wass Albert, 2003. - p 45 11 Wass Albert, 2003. - p 46 12 Wass Albert, 2003. - p 57 BALÁZS ILDIKÓ: WASS ALBERT ISTENKERESÉSE Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat, mikor ne lenne látható az Isten. 1 lbj Elvész a nyom Az Antikrisztus és a pásztorok Hagyaték Wass Albert Zsoltár és trombitaszó című novellájában frappánsan megfogalmazza emberi, írói, közéleti ars-poeticáját: élete során az egyház és a haza szolgálatát látta el. Életét, mióta csak eszmélt, képletesen zsoltár és trombitaszó

kísérte. Katonai érdemei ismeretesek - a második világháborúban I. és II fokozatú Vaskeresztet kapott -, ám azt kevesen tudják, hogy különösen fontos szerepet töltött be az erdélyi református egyházban: 1936-ban, nagyapja halála után átveszi az erdélyi magyar református egyház püspökségének főgondnokságát 2. lbj Kivételes teológiai tudása megmutatkozik regényeiben is (Rézkígyó, Elvész a nyom, Hagyaték), így érthető, hogy szükség esetén lelkészi szolgálatot is ellátott: 1949-ben Hamburgban világi lelkész volt a magyar menekültek kis református közösségében; 1950-ben a németországi Wentorftáborban, ahol az amerikai kivándorlásra készült, a református közösség - magyarok, lettek, litvánok, észtek - világi papja volt. A General Muir hajón, amellyel 1951 szeptember 21-én megérkezik New Yorkba, ugyancsak a református utasok világi lelkésze és a hajóújság szerkesztője volt 3. lbj Élete későbbi

szakaszában abban a kivételes megtiszteltetésben lehetett része, hogy a templomosok lovagrendje és a Szent László lovagrend tagjává fogadta. Ezek az életrajzi események az író látókörét tágabbá tették: hatásuk alatt, az embert próbáló 20. század történései közepette Isten útjait próbálta kifürkészni Ötvenedik életévéhez közeledve, a világfordulás káoszában valamifajta „rendet”, logikát, értelmet keresve Wass Albert sajátos istenkeresése dogmatikává, hitrendszerré kovácsolódik. Az 1950-es években, a hidegháború kezdetén írja azokat a regényeit, amelyekben fogódzót keres a világban - bár szinte minden regényében kutatja a fensőbb értelmet, amelyet hitben, szeretetben határoz meg. Istenhitének elemeit a következő regényeiből állíthatók össze. Elvész a nyom (1952.) Göröngyös istenkeresés az Elvész a nyom című regénye. Különös történet, mely a megmaradás törvényét tanítja – nem székely vagy

román, sem nem szlovák – azaz hatalom nélküli, saját furfangjukban bízó kis népek, népcsoportok mintáján, hanem az Istenbe vetett hit bizonyosságának példáján. Már egy korábbi művét, az 1947-ben megjelent Rézkígyó kötet Sodoma népe csodálkozik című elbeszélését is hasonló képlet szerint építi fel: hat szereplő életútját végigkísérve az isteni gondviselés milyenségét jeleníti meg. A katona, a polgár, a tisztviselő, a paraszt, az úr és a pap mind-mind valakinek a felelőségét próbálja megállapítania a Város elpusztulásáért. Míg az első négy - arctalan, alaktalan - típus önmagát igazolja, s bűnbakot keres, közülük talán az úr lát a legmesszebb (hisz neki volt a legmagasabban a palotája, s neki volt a legtöbb szabad ideje az elmélkedésre), s talán a pap látja át a történés, a tragédia mibenlétét: hogy nem ellenség tört a Városra, nem pusztító kalamitás, hanem az Úr működött; az az Úr, akinek

nem telik öröme az ember örömében - állítja a pap. Egy gyermek, az elbeszéléskör utolsó felbukkanó figurája az, akinek fohásza azonnali meghallgatásra talál Előtte: „Édes Jóistenem, most adhatnál egy kis esőt, ami azt illeti, hogy gyökeret verhessen a fám! - S az Úr esőt ad. Az Úrnak csak a panasztalan, folytonos újrakezdésben, a hangyaszorgalommal való, szakadatlan munkálkodásában telik öröme - sugallja a történet. Wass Albert a Rézkígyót a második világháború után, a németországi száműzetésében írja. Az elbeszélés - akár a Rézkígyó más darabjainak, ezen ószövetségi történet-parafrázisok füzérének - kicsengése fanyar, kissé megkeseredett. A végső következtetést - az emberek, a világ iránti jóindulat és megértés útjának egyetlen lehetőségét - az unokához visszatérő nagyapa tanítja. A képlet: a hat szereplő életútjának vázlatos bemutatása az isteni gondviselés függvényében - melyre a

következőkben tárgyalt regényében az Elvész a nyom-ban is épít - ismert a világirodalomból. Thornton Wilder világhírű The Bridge of San Luis Rey (1927) című regénye, melyet Kosztolányi Dezső Szent Lajos király hídja címmel fordított le 1929-ben, azt a kérdéskört kutatja, hogy egy kötélhíd leszakadása véletlen vagy isteni rendelés volt-e. Az áldozatul esett személyek életútjának rövid felvázolása során kiderül, hogy mind válságos helyzetbe kerültek, s a halál egyfajta „megoldás” volt számukra.4 lbj Az Elvész a nyom -ban a „leszakadó hid”-at egy hegyi pataktól elragadott csónak, majd egy robogó vonat helyettesíti. A történet kimenetele épp a fordítottja a Wilderregényének: a hat szereplő élete nem végződik katasztrófával, hanem az isteni gondviselésbe vetett hit kisugárzásával. A szereplők ugyanis csodával határos módon megmenekülnek. A történet épp azt mutatja meg nekik, hogy válságos életükben

nem „megoldásokat” kell keresni vagy azokra várni - legyen az a megoldás akár egy leszakadó híd -, hanem kutakodás nélkül hinni. Áldozata csak egy van a szilaj pataknak: egy féleszű öregember, aki élete sok keresztjét nem viselte békességgel, és haragot tartott Istennel. Az ő hitre jutása egyben halálának pillanata is. A másik kutakodó épp a hat szereplő életét egybeterelő, összefogó lelkész: Baradlay tiszteletes. Régmúlt idők krónikáját - egy cserkésztábori naplót - böngészve elhatározza, hogy felkeresi a régi idők eseményeinek szereplőit: vajon mi célja lehetett Istennek a megtartatásukkal. Kutakodása neki is az életébe kerül. A cselekmény egy erdélyi cserkésztáborral indul a Kommandón, melynek során a hat fiú egy lélekvesztőn egy patak sodrásától elragadva közvetlen életveszélybe kerül, majd csodás módon megmenekül. Majd egy utazással fejeződik be, mely az egybegyűjtött hat szereplő életében új

perspektívát nyit. Baradlay lelkész, aki ifjúkorában lelkipásztorként szolgált a cserkésztáborhoz közeli településen, feljegyzi az érdekes történetet, majd miután történelem-tépázta életútja Amerikába kanyarodik, nyugállományba vonulása után eszébe jut e csodálatos történet, és megkeresi a hat, immár férfivá lett egykori cserkészt. A regény témája tehát hat életút Tétele pedig - melyre a szonátaműfaj hasonlatosságára hat variációt írt Wass Albert - egy lélekben Istentől elszakadt öregember, Hiribi hitre jutásának története. Mert ha a csónakban az ártól elsodort hat gyermeket nem Isten csodatétele mentette meg, hanem egyszerűen fizikai ok - például egy víz alatti gally vagy kő -, akkor más ladik is megáll a vízesés előtt - így gondolkozik a történetről az öreg Hiribi. De mi van akkor, ha mégis Isten munkálkodott? Hiribi kipróbálja. A gyerekek életét nem víz alatti gally vagy zátony mentette meg S a

csoda nem ismétlődik. Hiribi a vízesés felé sodortában Istenhez énekel - és lesodródik a szakadékon. Isten létezésének bizonyosságát mindössze néhány másodpercig tudhatta, birtokolhatta: míg a ladik zuhant, s ő maga el nem merült az árban. Hiribi tudta, több mint sejtette, hogy így fog történni. Mégis bizonyságot keresett - és talált Elveszejtette földi életét, s megtalálta az örök életet. Baradlay tiszteletes pedig nyugdíjba vonulva megkeresi a hat felnőttet: vajon mivé lettek azok, akikkel Istennek terve lehetett gyermekségükől fogva. A második világháború utáni időben gyűjti egybe őket, és győzi meg mindnyájukat - kik ínséget szenvednek, ki így, ki úgy -, hogy életüket Amerikában folytassák. Szimbolikus a gyerekek nemzeti hovatartozása: egy magyar, egy cseh, egy lengyel, egy zsidó, egy román és egy német gyerek ült hajdan a csónakban - a háború sújtotta Közép-Kelet-Európa népeinek egy-egy képviselője.

Amerika képe a történet során valamifajta Kánaánként villan fel, ahova ők immár pásztor nélkül érkeznek, mert Baradlay tiszteletes útközben vonatszerencsétlenség áldozatává válik. Hatuk közül Jon Bursanu román politikus sorsa válik ki hangsúlyosan az istenkeresés témára írt hat „variáció” közül. Néhány szót a regény címe is megérdemel: tudvalevő, hogy Wass Albert nemcsak főúri származása, de tanult foglalkozása révén is szenvedélyes vadász volt. Agrármérnöknek tanult a debreceni mezőgazdasági akadémián, majd családi birtokán, az egykori SzolnokDoboka megyei (a két világháború közötti „román világban” Szamos, jelenleg Kolozs megyei) Vasasszentgotthárdon (románul Sucutari) gazdálkodott. A vadászattal kapcsolatos témák szinte minden írásában felfedezhetők. A funtineli boszorkány című regényében, A titokzatos őzbak című elbeszélésében, valamint más elbeszéléseiben és meséiben (Mese a kék

hegyekről) az „őz” és a „nyom” magasabb, jelképes jelentéssel telítődik - ezek Wass Albert írói világának sarkalatos elemei. Az őz: mint a megfoghatatlan szépség az ember életében, mely után vágyakozunk, amelyet üldözünk, de amelyet valójában nem érhetünk el, mert ha le is lőjük, az erdők pompás királya, a szarvas szánalmas, kis, lelkefosztott tetemmé süllyed. Kultúrkörünkben az őzben megtestesült Megváltó motívuma több helyen felfedezhető. A nyom általános jelentése: csapás, melyet a vad hagy maga után - ám jelen esetben a nyom az, amit az ember földi életében hátrahagy: az emberi élet tartalma, hagyatéka. Legyen az vagyon, utód - vagy írói mű. A regénynek van egy másik visszatérő motívuma is: a korábban, 1948-ban írt Üzenet haza című versének gondolatát fejti ki itt regény-terjedelemnyi példázatban. A vers minden versszakának végén refrénszerűen visszatérő gondolat egy román közmondás: Apa

trece, pietrele rămân (A víz elfolyik, a kövek maradnak). Wass Albert ebben a versében a helytállás szimbólumává, vezényszavává emeli ezt a közmondást. Az Üzenet haza című vers a bibliai Prédikátor könyvének a német Andreas Gryphius (XVII. század) és Kölcsey Ferenc azonos című versében feldolgozott vanitatum vanitastanulságát fejti ki, miszerint minden mulandó és hiábavaló e földön A mulandóságot, hiábavalóságot érzékeltető szakaszokat ellenpontozza a költő refrénként megszólaló, sztoikus megállapítása, csakazértis biztatása: A víz szalad, a kő marad, a kő marad. A nyomatékos megállapítás három szakaszon át ismétlődik. A negyedik-ötödik szakasz refrénje mellérendelő kötőszóról ellenétes kötőszóra vált: A víz szalad, de a kő marad, a kő marad. A hatodik szakasz - mint a zenemű kadenciája - a zárást előkészítő befejezés: A víz szalad és csak a kő marad, a kő marad. Majd a záróakkord így

hangzik: Mert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad. A „de” ellentétes kötőszóval nyomatékosítja a kő funkcióját: a megmaradás szimbólumát. Ez a román közmondás autentikus szövegkörnyezetben jelenik meg a regényben: a román politikus cselekvési, életvezetési elveként. Jon Bursanu ugyan Bukarestben nevelkedett, de gyökerei a Keleti-Kárpátok pojánjaira (tisztásaira) nyúlnak vissza, lelke valahol a Piatra Negara (Feketekő) hegycsúcsa alatt és a Parau Ursului (Medvepataka) „tajtékos vadvizei”-nek világában kezdett eszmélni. Ugyanis nagyapja, „Bács Traján kétszáz birkával kezdte annak idején” s fiai közül a legkisebbnek küldetést szánt: „abból urat neveltetett a zsíros sajtok és hótiszta gyapjúk árán. Így lett Dr Kosta Bursanu, a Jonel apja, ügyvéd Bucurestiben” Küldetése pedig ebből állt: „legyen odalent közülünkvaló is, aki megvédje a nép igazát"5. lbj Fiának, Jonelnek is ez volt a

feladata. Csakhogy e zavaros században az ifjabb Bursanu nem tudott eligazodni. Diplomatikus forgolódását eleinte siker koronázza, Jonel képviselő lesz, mert az egész havas népe rászavazott. S amikor Románia belebonyolódik a második világháborúba, s Jonel magyarellenes politikát folytat a németek oldalán, ekkor tűnik fel a regényben a halálba készülődő nagyapa, Bács Traján, aki halála előtt megesketi az unokáját, hogy csak az igazat szolgálja. Az „Erdély román”-kérdésben, amelyet Jonel vall, a nagyapa nem kíván állást foglalni, kitér előle, bár hallgatása állásfoglalásnak minősülhet. Az öreg itt alighanem az író szócsöve. „Nem tudom [], hogy miért mondod ezt így Talán ott voltál és láttad Vagy talán te is csak az iskolában tanultad, mint a többi" - fejtegeti az öreg juhász. Majd a regény kereteiből kilépő tanításban foglal állást az egyetemes az egyetemes humánum mellett, mellékessé minősítve a

nemzetiségi kérdést: „Mert látod, Jonel, nem az a fontos, hogy román, vagy nem román. Az a fontos, hogy ember [] ezért mondom én, hogy az igazság a legfontosabb ezen a világon”. Az erdélyi magyar parasztok ugyanis segítettek az öregnek, s ezt nem felejti el: „Juhokat hajtottam át telelni, mert lent nálunk, a bojároknál, kiégett a széna a nagy szárazságtól abban az esztendőben. Sok völgyet és sok falut láttam ott és sok embert. És az emberek más nyelven beszéltek, mint mi De ilyen emberek voltak azért ők is, kis házakban élők, juhot tartók, szántó-vetők és szegények. Csak éppen, hogy más nyelven beszéltek. De azért jók voltak hozzám és szívesek, és adtak szénát a juhaimnak”6. lbj És ez a fontos Minden egyéb csak „politika”, amely megmérgezi a népek közötti együttélést, gyűlöletet terjeszt közöttük, holott csupán egy szűk haszonélvezői réteg érdekeit szolgálja - sugallja az öreg juhász. „Mert

amióta azt tanítják az iskolákban, hogy az a föld ott túl a hegyen román föld, azóta gyűlölet támadt köztünk és azok között, akik akkor a szénát adták nekem. Mert a hazugságból gyűlölet lesz mindig, ezt tanuld meg, Jonel, s a gyűlöletből halál, pusztulás és szegénység. Amíg igazságunk volt, addig békességünk is volt, mert az igazság és a békesség, az ugyanaz, [] amit meg odalent összekiabálnak az emberek, az minden, csak nem igazság. Az lehet politika, az lehet, harag, az lehet irigység, az lehet elfogultság, az lehet butaság, az lehet szenvedély, gyűlölet, kapzsiság, minden: de nem igazság”7. lbj - foglalja össze mondandója lényegét az öreg, s miután megesketi unokáját az igazság szolgálatára, Jonel Bursanu politikusi pályája megakad. Nem lehet egyszerre hazudni is, és az igazságot is hirdetni. Nem lehet egyszerre soviniszta, genocid (népirtó) politikát folytatni, s a népek békés együttélését szolgálni. Ez

Wass Albert regényének ideológiai mondanivalója. A második világháború elszabadult poklában már semmilyen tanításhoz nem tudja tartani magát Bursanu. A háború elveszett, lassan a nép is pusztul, s a politikusok most már kezdik megérteni, hogy nem a pártállás a fontos, hanem a nép. Bursanut, a szélsőjobb politikust megkeresi egykori ismerőse, egy szélsőbal nézeteket képviselő politikus. Ekkor egyetlen politika a fontos: jó románnak lenni, aki megmenti a népét Itt jelenik meg a helytállás motívuma, a fent idézett vers tanulsága: „a víz szalad, a kő marad. A vihar meghajlítja a füveket, de ki nem dönti” Ezt a gondolatot kibővül a következő sorokban: „És mindez azt jelentette: a német jött, voltak emberek, akik fogadták őket, a nép meghajol előttük s jó volt úgy. A német elmegy Jön az orosz Lesznek, akik fogadják majd, a nép meghajlik előttük s jó lesz úgy is. Az orosz is elmegy egyszer. A fontos, hogy elsősorban

románok legyenek a politikusok, akik ezt vagy amazt a külső hatalmat kiszolgálják, s csak másodsorban ezek vagy amazok. Fasiszta, kommunista: mindegy. Csak jó románok legyenek Hazaáruló nincs, csak fűszál, ami meghajol. Csak kő, ami marad s megvárja, amíg elfut a víz s elül a vihar Aki ellenáll, csak kidől oktalanul, mint a fenyő a szélben. S a nép nem szabad kidőljön, a népnek élni kell, hősiesség nélkül, ha kell alázatosan, de élni. Mindegy, hogy milyen áron8 lbj” Tehát ez Wass Albert szerint a második világháború idején a román politika lényege. A magyar és román politika közötti lényeges különbség a két nép gondolkodásmódja közötti különbségben rejlik. A magyar közmondás, mely így hangzik: „A tölgy kettétörik, a fű lehajlik a szélben.”, pontosan ezt a szembenállást fejezi ki A magyar gondolkodás inkább a hősi kerékbetöretést üdvözli. Nem a mindenáron való, alázatos túlélését Wass Albert

ugyanúgy nem foglal állást e kérdésben, mint az öreg juhász. Nehéz megállapítani, melyik gondolatsorba sorolható Wass Albert okfejtése. Távlatilag mi lenne üdvözlendő? A mindenáron való elvtelenség vagy a halált vállaló elv? Mi a helyes? Az István király bölcsessége: a megmaradásért felvenni egy idegen, temérdek saját véráldozatot követelő vallást, vagy bátran elpusztulni, mint a Wass Albert szerkesztésében megjelent Válogatott magyar mondák besenyő hőse, Tonozuba, akit lován, ifjú feleségével együtt temetnek el élve, mert nem volt hajlandó felvenni a kereszténységet? Tonozuba gyerekeit mégiscsak az idegen, emberéletet követelő vallás szerzetese neveli majd fel. Érdemes hát hősi halált halni? Wass Albert látszólag nem foglal állást, csak kérdéseket ébreszt. Bemutatja a hagyományosan rugalmas román politikát, melynek vezérelve: kiszolgálni látszólag mindenkit. Látszólag hűnek lenni minden hódítóhoz,

valójában senkit komolyan nem venni. Az a fontos, hogy a nép túléljen Ez az egyetlen, szem előtt tartandó elv A történet során a szerző továbbviszi e gondolatot. Jon Bursanu megszervezi az oroszok látszólagos fogadtatását: „valóban robbant is néhány félreeső híd és a hangulat kedvéért itt-ott egy-egy értéktelen deszkaépület is tüzet fogott”. Ám a hódítók előtt menekültáradat özönlik nyomorúságosan: „Asszonyok, gyerekek, kóberes szekereken, melyeket kis sovány lovacskák vonszoltak lehorgasztott fővel. És a gyermekek sírtak és az asszonyok kenyeret koldultak és a toprongyos férfiak, akik a szekerek mellett baktattak, sötéten és kétségbeesve néztek a világba. [] és ez a látvány iszonyattal töltötte el a falvak és tanyák népét. Mert ezek a menekülök nem németek voltak És nem is urak. Hanem parasztok, szegény, koldus parasztok, akárcsak ők maguk Besszarábiából és Bukovinából futottak, és amiket az

oroszokról mondtak, attól reszketni kezdett az emberekben a lélek.” A népnek, mely a „jó román” prefektus parancsát követi, meginog a bizalma. De aztán helyreáll: „aztán mégis úgy látszott, hogy a prefektus jól csinálta” - itt a szerző hangja ironikusra vált. „Az oroszokat vörös zászlókkal és ünneplésekkel fogadták Felszabadítóknak nevezték őket és néhány berúgott katona erőszakoskodásától eltekintve aránylag jól megúszta az egész vidék ezt a felszabadítást” 9. lbj Mennyire más ez a „felszabadítás”, mint ahogy az zajlott - a Wass Albert többi regényének leírásai alapján - a magyar vidékeken! Wass Albert több más regényében írja le azokat a vérengzéseket, amelyeket a bevonuló „felszabadítók” vittek véghez a magyar vidékeken (Adjátok vissza a hegyeimet, Egyedül a világ ellen, Elvásik a veres csillag, Az Antikrisztus és a pásztorok stb.) Még ál-szabotázsokat is szerveztek, s a falvaknak

mondvacsinált hősei is támadtak, akik ünnepeltették magukat. S hogy a rugalmassághoz ravaszság is kell, ezt nyugtázza a következő részlet: „Sőt az egyik élelmes falunak mártírjai is akadtak: hatalmas tömegsírja, ahol állítólag a németek által lemészárolt ellenállók nyugodtak. Az egyik meghatott orosz parancsnok még díszőrséget is adott a vértanúk sírja mellé és nem is álmodott arról, hogy a hatalmas gödörben, mely fölött Sztálin képével díszített oszlop hirdette a fölszabadulást, a falu elásott gabonája várt nyugalmasabb időkre”10. lbj Érdekes ötlet: a hódító vezér, Sztálin védelmébe helyezni a megmaradást jelképező „gabonát”. Úgy, hogy erről ne is tudjon a megszálló hatalom Ilyen ötletességgel legfeljebb Wass Albert „góbé-regényei”-nek hősei gondolkoznak, pl. az Elvásik a veres csillag és a Tizenhárom almafa Tánc(z)os Csuda Mózese. Azok az agyafúrt székely figurák, akiknek a fent említett

regények végén mégiscsak fel kell adni az alakoskodást, furfangoskodást, s el kell ültetni az almafát: a megmaradás szimbólumát. S akiknek vállalni kell a rosszat a túlélés érdekében. A szovjet megszállás küszöbén Bursanu miniszter lesz, de hamarosan leköszön. „Valami mélységes belső undor töltötte el”. Kételyek gyötrik, hátha mégsem jól csinálták „Hátha mentés helyett a pusztulásba vitték a népet”11. lbj Házassága tönkremegy, felesége egy orosz tiszttel él, apját elhurcolják az oroszok, amiért gyalázta a szovjet hadsereget. Nagyapja már nem él, de kiterjedt rokonságában mindig van egy rangidős juhász, aki nemzetségének szószólója: ekkortájt Bács Tanase, a legidősebb Bursanu. Ő keresi fel a szemrehányással: „Némák a legelők [], nem szól a kolomp”12. lbj Jonel ismét védekezik: „a fű meghajlik a szél alatt”. Ám Bács Tanase rávilágít arra, hogy nem minden fű hasznos: „megeshetik az is, ha

soká tart a gonosz idő, hogy hitvány rossz füvek erőre kapnak s a jó fű rendre kivész. És akkor nem lesz, ami felálljon, ha változik az idő. S fű, se fa, se ember Csak gyom”13 lbj (Wass Albert meséiből az a gondolat rajzolódik ki, hogy az emberi gonoszság nyomán gaz és csalán lepi el a földet.) Az életet, növekedést, szaporodást jelképező fű minőségére oda kell figyelni. Meg kell tudni különböztetni a füvet a gaztól, az elburjánzó gonoszságtól. Könnyen lefordítható allegória ez: „Sok volt a gyom, valójában. És egyre több lett Új arcok bukkantak föl a politikai életben és nem lehetett tudni, hogy honnan jöttek. Izgágák voltak és követelődzők, a nép nevében beszéltek mindég, de semmi közük sem volt a néphez. A nép nevében követeltek, de a néptől akartak elvenni mindent. Nem is románok voltak Zsidók és mindenféle idegenek. Előbújtak, megnőttek, szájaskodtak és a demokrácia nevében mindenkit

lehurrogtak, aki másképp gondokozott, mint ők.14 lbj” A kommunista ideológia terjesztőiről lehangoló képet fest tehát. Ezen a ponton nem kerülhetjük meg a Wass Albert írói világában a zsidóság helyértékét. Noha igyekszik egyensúlyt tartani, mert regényeiben egyaránt megtalálható a pozitív szereplő vagy éppenséggel a hős zsidó alakja (pl. Samu boltos Az Antikrisztus és a pásztorok című regényében), nem mellőzhetjük Wass Albertnek azt az utalását sem, hogy a kommunista diktatúra vérengzéseiben milyen szerepet vállaltak azok a zsidóemberek, akikre, a hosszú szovjet kommunista történelem tanúsága szerint, többnyire csak ideiglenes, mellék-, illetve kiszolgáló szerepet osztottak (pl. Az Antikrisztus és a pásztorok főszereplője, Emmánuel). Ebben az egzisztenciális válsághelyzetben Jonel Bursanu felmegy a havasba. Nem menekül, inkább csak csalódottan visszavonul a politikai csatározások színhelyéről. S gondolatban

nagyapja tanításán tépelődik: igazság és békesség ugyanaz. Meg azon, hogy: „Nincs külön román igazság, csak egy Igazság van, mint ahogy Isten is csak egy: románnak, magyarnak, mindenkinek” Majd a politika szerepén töpreng: van-e olyan politika, mely egyáltalán az igazságot és békességet szolgálja? - máig megválaszolatlan kérdés. Hiszen a „politika csupa ravaszkodás, színlelés, csupa tekervény Az ember mondja ezt, teszi azt, hogy a végén amaz legyen belőle. Az ember erre indul, hogy amarra megérkezzék, az ember csal, és hazudik [.] Juthat-e egyáltalán diadalra az igazság hamis utakon? Ez a kérdés.15 lbj” S mintha csak tépelődésére jönne válaszként ifjúkori szerelme, Mariora látogatása, akit annak idején el kellett hagynia, hogy teljesíthesse küldetését: legyen a nemzetsége szószólója. S „tartozott az ördögnek a házasságával, mint ahogy mindenki tartozik valamivel az ördögnek” - a román hiedelem szerint,

hiszen házassága nem sikerült. Felesége nem szült gyereket neki, s végül elhagyta. Nehéz küldetés az, mely magánéletileg ellehetetleníti a küldetés teljesítőjét, mert épp személyes boldogságától fosztja meg. Mariora időközben hat gyerekes asszony lett, Jonel Bursanu pedig mit nem adott volna, ha Mariora és a hat gyerek az övé lehetne! „Azt hiszem, valamit rosszul csináltunk, Mariora”. Mintha csak a Valaki tévedett elbeszéléskötet címadó novellája feleselne e kijelentéssel. Egykor aa kollektivizálást folytató Éliás zsidó fia ugyanúgy elhurcoltatta az asszony férjét, ahogy annak idején Jonel a csendőrökkel fogatta le Éliást. Ószövetségi fogat fogért-történet. Mariora összefoglalja a tévedéstörténet tanulságát: ha akkor nem áldozzák fel boldogságukat, talán nem történik tévedés. Mert az életben minden esetlegessé válhat: karrier, pénz, hatalom. Csak az ember személyes boldogsága, az utódai adják az emberi

élet értelmét: „Ma már öregek vagyunk, de hogy másképpen történt volna-e minden. ezt én nem tudhatom, Jonel. Én csak azt tudom, hogy te azért nem maradhattál itt, hogy minden jó legyen nálunk. Ezt mondta nagyapád és ezt mondták az emberek is, mind És mégis rossz lett. És látod, Jonel, ha erre gondolok, szomorú leszek és sajnálom, hogy akkor elmentél. Mert így nem csak azt kell megsirassam, ami most van, hanem azt is, ami már akkor elveszett: a kettőnk életét, Jonel.16 lbj” Majd ismét feltűnik Bács Tanase alakja, aki megkeseredetten inti rokonát: „Én azt hiszem Jonel, hogy idáig eljutottunk volna akkor is, ha nem szidjuk a zsidókat és a magyarokat, nem adjuk oda állatainkat a németeknek, és nem lövünk utána közéjük és ha nem fogadjuk testvérként az oroszt”17. lbj Majd rávilágít arra, hogy a hazudozás tudományán, vagyis a politikán kívül semmit lényegest nem tanítottak odalent az urak ifjabb rokonának: mert

pontosan a pásztorkodás mesterségét felejtették el megtanítani neki. Amit már maguk sem tudnak: jó pásztornak lenni, terelni a népet, akár a zsoltáros papok. Jonel erőtlenül védekezik: a világpolitikai fejlemények nem kedveznek azoknak, akik a népet maguk köré kívánnák gyűjteni: várni kell egy olyan hatalom által indított háborúra, mely megtámadja a kommunista Oroszországot. Ám Bács Tanase szerint nem világpolitikai fordulatra kell várni, hanem emberi mentalitás-változásra: „És mi lenne, Jonel, mit gondolsz, mi lenne, ha valamennyi tisztességes ember összefogna Nem aszerint, hogy román, vagy nem román. Hogy ilyen párthoz tartozik, vagy olyan párthoz Csak aszerint, hogy tisztességes?” 18. lbj Ez a politikai-ideológiai üzenete a regénynek. Csak tisztességesen lehet politizálni Nem egymás ellen, hanem egymásért. * Amikor ennek a fejezetnek a végén is megérkezik az öreg amerikai pap, hogy magával vigye a kiválasztottat

Amerikába, ő is ezzel a fogyatékos érvvel próbálja meggyőzni Jonel Bursanut annak szükségességéről, hogy Amerikában a helye, akkor amikor Amerika fegyveres háborút készül indítani a kommunista Szovjetúnió ellen. Tisztázatlan, hogy ebben a „készülődésben” mi lett volna a kiválasztottak szerepe Amerikában. Mint ahogy ezt megindokolni nem tudta - talán Jonel Bursanunál a legkevésbé. Hiszen a kereskedni vágyó szatócs számára például az Újvilág új lehetőségeket kínált, vagy a gazdálkodni szerető gróf estében, de akár a tétlenségre kárhoztatott tudósnak is, nem beszélve a zsidó bankárról, akinek Amerika kiváló előmenetelt kínált. De mi lehetett a feladata egy fasiszta, majd ideológiát-vesztett román politikusnak Amerikában a második világháborút követően? Ismerve Wass Albert gondolkodásmódját, élettörténetét, hogy hogyan küzdött országa hamis képének megváltoztatásáért Amerikában, arra

következtethetünk, hogy Bursanunak az igazságot kellett volna szolgálnia az újhazában. Azt kellett volna helyrehoznia, amit otthon elrontott, lerontott - ő, aki a szereplők között negatív ellenpárnak minősül. A magyar arisztokrata Drágffy Gergely mintagazdász ellenpárja a cseh kispolgári származású szatócs, a prágai Vrana Basil. Egyikük életében minden történés nagyszerű; s amilyen magasztos érzelmek kísérik mindvégig életútját Drágffynak, ugyanolyan kisszerű, szánalmas és megmosolyogtató Vrana Basil élete. Még kardot sem ránthat, amikor feleségét megtámadja egy részeg orosz katona. Hisz erre nincs családi példája S felesége ugyanolyan gyalogjárón, gyakorlatiasan intézi el az incidenst: elhessegeti férjét, hogy ne legyen a hódító útjában. Egy másik szereplőpáros is felállítható: a léha, de megfélemlíthetetlen lengyel művész, Lubovszki Kazimír ellenpárja, - aki annk életébe is belefonódik, és akivel

kölcsönösen szerencsétlenné teszik egymást -, a bécsi zsidó bankár, Porisch Gottfried, „a sün”. A román politikus Jon Bursanu, valamint a königsbergi német tudós, Habicht Herbert professzor párosának összeillesztése elgondolkoztató: a tudós feláldozza életművét az emberiségért viselt felelősségében, a román politikus viszont népe felemelkedésén fáradozva elvtelenül politizál. Ők nem alkotnak igazi páros-ellenpárost. Az Elvész a nyom című regény befejezését 1967-ben Wass Albert újraírja. Az első verzió befejezése furcsa, elgondolkoztató. Wass Albert egykor a hat kiválasztott gyermek megtartatásával, életútjával, igazságkeresésével, félresiklásaival, a megtévedt bárányok akolba érkezésével meg akart mutatni valamit. Talán azt, hogy az „Úr csodásan működik, de útja rejtve van” az ember előtt. Talán azt, hogy az ember számára felfoghatatlan az isteni cselekvés. Talán azt, hogy igazságkeresésünk

közben gyakran jutunk olyan helyzetbe, hogy csak melléje járunk az igazságnak. Hogy mi az igazság, ember nem tudhatja. Abszolút, isteni igazság csak egy van Balga dolog embernek azt vallani, hogy Isten igazságát képviseli. Ha ebből indulunk ki, érthetővé válik az, hogy a vasúti szerencsétlenségben senki más nem hal meg - az első regényverzió szerint -, mint a hat kiválasztott. Mint ahogy az öreg Hiribi is lezuhant egykor a vízesésen. A regény befejezése számtalan kérdést ébreszt Mi lett volna a dolguk az újvilágban? Miért gyűjtötte össze őket a krónikaíró pap? S miért nem történt meg a két halálos ellenség, Porisch és Lubovszky kibékülése? Miért maradt ez is el? Isten szeszélyességét, kiszámíthatatlanságát illusztrálandó? Az átdolgozott változatban pedig a keretes műfajnak megfelelően keretet alkot a regény elején kételkedő Hiribi sorsával a kísérletező Baradlay tiszteletes sorsa, ugyanis a vasúti

szerencsétlenségben egyedül ő veszíti életét, a hat szereplő pedig életben marad. „Látják, egy kicsit én is olyan vagyok most, mint az a Hiribi volt, az a halász, akiről beszéltem. Összeszedtem magukat újra egy csónakba, hogy megtudjam: van-e Isten? Mert a hitbe belefárad az ember, mire az élet végére jut, és tudni akar”19. lbj - magyarázza az öreg tiszteletes a robogó vonatban, maga vonva meg a párhuzamot az ő kutakodása és az öreg Hiribi istenkeresése között. A szereplők mindegyikébe belerajzolta saját alakmását a szerző: családi származása, neveltetése, idealista elvei folytán, melyeket követett, maga volt Drágffy, de maga volt a kislelkű, szorongó szívű, nem politizáló cseh szatócs is, Vrana, vagy a léha, könnyed életű Lubovszky is, de a pénzével tivornyákat, bacchanáliákat, asszonygyötrést és sanyargatást, sőt asszonyhalált is előidéző Porisch is. S a tudós is ő maga volt: hisz tanár volt, író volt

felelőséget viselt másokért. De leginkább a Titkok tudója, a természet gyermeke, Bursanu volt. Bursanu beavatott volt: ember számára rejtett tudás tudója, aki a természettel harmóniában élt. Akárcsak nagyapja egykor, Bács Traján Kérdés, hogy Wass Albert tudatosan választotta-e számára az isteni titkok tudójának, Jánosnak a nevét? Tudta-e, hogy a monda szerint valaha egy Oannes nevű ember kelt ki a tengerből, s vágta ki az égig érő fát, mely oly magasra nőtt, hogy koronája elhomályosította a Napot és a Holdat? Az írónak a Magukrahagyottak című regényében Johannes Transilvanicus nevet visel az az aggastyán is, aki az elhagyatott, háború pusztította Balkánon templomszolga volt Isten templomában. E víziót jeleníti meg Az Antikrisztus és a pásztorok című műve végén is, amikor az agg sírásó, Pattanás bácsi Isten madarait élteti. Vagy csak gyermekkora meséiből tudta, hogy János minden mesehős, aki világtudó, titkok

viselője? A Biblia szerint János a tanítványok közül a legfiatalabb - ám a regénybeli Jon minden szereplő közül a legtöbbet tud Isten országáról. Hogy miért válik ebben a megvilágításban a regény elején magyarellenes Bursanu pozitív figurává? Talán amiért a bajorerdei tartózkodása alatt megkezdett, 1956-ban németül megjelent (Es sind die größten Schmerzen nicht worüber Frauen weinen), majd 1959-ben magyarul is olvasható híres regényének, A funtineli boszorkány-nak is román főszereplőt választ a szerző - a népek közötti megbékélés és a saját, világgal, Istennek való megbékélése jegyében. Az Antikrisztus és a pásztorok (1957.) Negatív rendkeresés e regény. A második világháború után a „felszabadítás”-t követő erdélyi események krónikája egy falu sorsának példáján, amikor a békebeli rend káoszba fordul, ám az író ebben a világban is rendet keres. Főhőse negatív hős, mint a világháború oly sok

irodalmi művének szereplője. Günter Grass A bádogdob című regényének törpe hőse, Oscar Matzerath is antihős, aki elfordul a világtól, s tiltakozása abban fejeződik ki, hogy nem kíván megnőni, nemkívánbelenőni a felnőttek világába. Wass főszereplője negatív figura, bár cselekedeteit a legjobb tudása szerint viszi véghez. A becsületes, szorgalmas Samu boltos fiának, a vörös hajú Emánuelnek az útja negatív rendkeresés. A főszereplő neve beszédes név: Emánuel jelentése velünk az Isten Az ideológiával teletömött fejű fiatalember a „jó rendbe” felfordulást, megbolydulást hoz, s eredendő jó szándéka erőszakot, gyűlöletet, barbár pusztítást, ártatlan és kiszolgáltatott emberek szenvedését, mártíriumát eredményezi. Negatív rendkeresése, sokak számára halált hozó tévútja, majd tévedésének szégyenletes, kései, tehetetlen felismerése, utána pedig törvényszerű bűnhődése és megtérése mégiscsak

istenkeresés. A keretbe helyezett történet elején Emánuel megérkezik a havasba, ahol találkozik a vak Rozival (A funtineli boszorkány Nucájának alakmásával). A regény végén pedig felvillan az Istennel harmóniában élő „látók” világa, azoké az istenkeresőké, akik a természettel, a felsőbb elvvel utópisztikus közösséget alkotnak. E látóemberek és a falubeli emberek mindennapjai békességben peregnek, míg Emmánuel megérkezése után, az ő segédletével elszabadul a pokol, s az Antikrisztus diadalt ül. A regény három részre osztható szerkesztési elve szimmetrikus. Az első rész statikus békevilágába mintegy kamera-módszerrel közeledik a szem: megjelenik a régóta eltávozott és szerettei által régen visszavárt szereplő, Emmánuel. Ahogy közeledik szülőfalujához, úgy kerül lencsevégre a falu, annak lakosai, s az életükből kinövő szimbólumok: a templom a temető, a falu. A második rész mozgalmas pokolforrongását az

író a faluban, helyben „kamerázza”, majd a harmadik, befejező részben a kipusztult, elnéptelenedett, gazzal benőtt falu képét ismét egy közeledő vándor látása nyitja meg, s tárja az olvasó szeme elé. Wass Albert regénye mintha a filmgyártás számára íródott volna. Izgalmas, mozgalmas, pergő eseményű forgatókönyvnek is beválna. Kritikusainak viszont támadási felületet nyújt az, hogy a szerző mintha egy gondtalan arisztokrata prizmáján át láttatná szépnek, idillinek, problémátlannak a régi világot, melyet nem kell megváltoztatni. Sokkal hitelesebbnek hatna egy olyan írói beállítás, melynek értelmében a régi világ megérett ugyan a változtatásra, de nem a regényben bemutatott módon. A régi világ idillizálását a figurák is mutatják Szinte semmit nem fejlődnek, statikusak, ezt jelzi a nagy betű is, amellyel az író nem a nevüket, hanem a foglalkozásukat, pontosabban a hivatásukat jelöli: pl. a Békebíró, aki

szentenciákban beszél, és nem élethű a retorikája, mivel a szerző a bemutatott események idejénél jóval későbbi tanulságokat ad a szájába. A történelem friss meglepetés-áradata nem készteti a Békebírót csodálkozásra; az író a rácsodálkozás gesztusát más műveiben dolgozza ki: Jönnek, Egyedül a világ ellen, Adjátok vissza a hegyeimet!, Ember az országút szélén. Sokkal életszerűbb Dominik, a csősz, valamint Pattanás, a sírásó alakja. Alakjukhoz a narrátor anekdotákat fűz, történetük, amint a „kamera” végigvisz a falun, s útba ejti őket, a regényből különváló novellákba szökken. Ők azok, akik a bekövetkezett szörnyűségek hatására lényük legjavát mutatják fel: a szeretetet, hűséget, helytállást. Vak Rozi, Kicsi Ágnes szintén statikus figurák. Bár Kicsi Ágnes mókás neve nem illik ugyan a tenyerestalpas vénlányhoz, aki mindhalálig hűségesen szolgálja a „kis kisasszony”-t, a Békebíró

lányát, Teréziát. Ágnes neve békebeli biztonságot, állandóságot sugall: a szolgálólány kislány - azaz kicsi Ágnes - kora óta szolgál a Békebírónál, a mivel a világ semmit nem változik, az ő neve is változatlan marad. Bátorsága, hűsége rendíthetetlen: csak egyetlenegyszer érzékenyül el, amikor az orosz tiszt „mamá”-nak szólítja, s ezzel anyai érzéseket csalogat elő belőle. Katonás alakjában a szerző a régi világ mindhalálig hűséges, talpig becsületes cselédalakjának állít emléket. Korábbi novellájában, a Márika hitet tesz című írásában is megjelenik egy hasonló cselédlány, aki feláldozza magát az uraságért, a szeretett úrnőjéért. A feudális hűségeszmény 20 századi továbbörökítése, példaszerű megtestesülése. Fejlődő jellem Piluc, a cigány. Története szintén a regény keretéből kipattanó anekdota vagy rövid elbeszélés. Cigány mivoltában meghasonulva, asszonykeresésének félig

megmosolyogtató, félig megríkató kudarctörténete után hűséget tesz gazdái, először Manó úrfi, majd Samu, a boltos mellett. S félig-meddig a keresztény világ szokásrendjét átvéve, a szovjet pribékek kínvallatása során mártírrá emelkedik pontosan cigány hitvilága, babonássága, halott-tisztelete folytán. A félős, buta cigányból rendíthetetlen hős lesz. S aki a leginkább fejlődik, pontosabban teljesen megváltozik a regény mondanivalójának szolgálatában, az Manó úrfi, a vörös Emmánuel. Ennek a változásnak a mozgalmas, izgalmas, figyelmet lebilincselő története a regény. Hagyaték (1985.) 1985-ben mintegy szellemi hagyatékaként jelent meg Wass Albert Hagyaték című könyve. Tulajdonképpen A funtineli boszorkány című regénytrilógiájával elválaszthatatlanul kellene tárgyalni és értelmezni ezt a könyvet. A Hagyaték-ban ugyanis a szerző válogatott írásaiból mintegy életműve esszenciáját, és annak saját

értelmezését hagyta az utókorra. A funtineli boszorkány pedig az író világképének művészi kivetülése, mely egy másik tanulmány témája. Wass Albert a mindenkori nagyok módján, művészként, kiválasztottként harmóniában élt a világgal. Szereplői - saját lelkének kivetülései (Nuca, A funtineli boszorkány főszereplője, Az Antikrisztus és a pásztorok vak Rozija vagy a Hagyaték látó embere) - a világmindenséggel harmóniában élnek, akárcsak a kiválasztottak, a művészek, az őrültek és a gyermekek. Wass Albert - saját elképzelése, hitvallása szerint, az általa használt kifejezéssel élve - „látó-ember” volt. Nem csak értően látta és értelmezte a világtörténelem kerékforgását, hanem utat is mutatott egy sajátosan egyéni, sajátosan kisebbségi, sajátosan magyar: erdélyi magyar magatartás, hitvallás gyakorlásához. A korábbi regényeiben többször is emlegetett „magyarok istenét” befogadva,

testünkbelelkünkbe iktatva kell élni, és cselekedni - tanítja. Jellegzetesen magyar hitbéli magatartás ez. Nemcsak ősi, sámánisztikus korba, a székelység eredetének évszázadaiba vivő, annak hitvilágába röpítő elképzelés ez, hanem mai világunkban is mindennapi gyakorlásra alkalmas hitvallás. Néhány szót a Hagyaték 1994-es kiadásának kivitelezése, külleme is megérdemel. Az író portréja - kívánsága szerint - nem szerepel a borítón. Egész életművének alaphangulatát jellemzi viszont a fényre nyíló székely kapu. Bemutatkozásul csak ezt a néhány sort küldte: „Az erdők könyve meséit még Németországban, a fiaimnak írtam (egyikük ma az amerikai hadsereg tábornoka). A Hagyaték 1985-ből való, ez az utolsó könyvem A kettő között 46 könyv rejtőzködik magyarul, angolul, németül és spanyolul. Egy hosszú élet munkája. Magyar szeretettel köszöntöm a hazai olvasót” (Hagyaték Örökségünk Alapítvány, Budapest -

Ungvár 1994). A könyv hátsó borítóján pedig ez áll: „Az Örökségünk könyvsorozat élő irodalmunk legjavát a szerzők kézjegyével hitelesítve őrzi meg az időnek. Idősebb íróink, összeálló gazdag életművükből személyesen válogatják ki legkedvesebb, általunk legtöbbre értékelt, legsikerültebbnek tartott s - mintegy szellemi hagyatékként - az utókornak leginkább ajánlott írásaikat”. Wass Albert jól körvonalazható hitvilágot épít fel. Műveiben az „élő Isten valóságát” hirdeti. Wass Albert hitvilágában az Isten Fia felemeli magához azt a hívőt, Isten gyermekét, aki a Szentlélek által befogadta az Atyát. Aki úgy él és érez, úgy szeret, úgy gyakorolja és adja tovább hitét, mint Wass Albert látó emberei, az ennek a különös istenvilágnak a részese. Hagyaték című könyvében Wass Albert különböző korok időrendben bekövetkező csodáiról - egyazon sámánszerű, a leginkább valamifajta magyar

Krisztus által művelt csodákról - ír krónikát. Kezdi a legrégebbi időkkel, mintha csak Csaba királyfi kelne életre, akiről a székelyek hinni vélik, hogy bajban eljön a székelyek segedelmére, majd a saját koráig pergeti az eseményeket, a „román világ”-ig, amelyben nagy ínséget szenved az erdélyi magyarság. A könyvben szereplő jövendőmondó ember a hit erejével gyógyítja a szükséget látó, hívő népet, s közben két, teológiát végzett papot is okít. Kis inasának, Ferkőnek továbbadja tudását: „az igaz valóság tudásának a mesterségét” 20. lbj, mely „az egyetlen valóság, Isten valósága”, „az Úristen mestersége”21. lbj A látó ember szerint a két pap ugyanis csak a „szolgaság mesterségét” tanulta meg, a rácsodálkozást és megfélemlést. De a hit adta szabadságot és csodatevő erőt már nem. A látó ember pedig a következőképpen oktatja a hozzá szegődött papokat: „. fejedbe kalapáltak

minden szót, amit az apostolok leírtak s azt is amit őelőttük vén zsidók tettek és mondottak. Mindent megtanítottak neked, csak Isten nem. Elhitették veled, hogy Jézus Urunk meg a tanítványai csodákat míveltek, amikor feltámasztották a holtakat, meggyógyították a betegeket és kenyérrel látták el az éhezőket. Meg amikor a zsidó próféták néhai időkben túlélték a katlanok tüzét, oroszlánok barlangját s kettéválasztották a vizeket. Csodákat míveltek! Pedig mindez nem volt csoda, dehogy is volt az”22. lbj - dorgálja a „színleg papot” a látó ember. S itt következik Wass Albert hittételeinek rendszere Sajátos bibliaértelmezés ez: amit a bibliai csodaként ismernek az emberek, az „az Úr valóságának ismeretéből fakadó cselekedet volt, Isten mestersége. Nem tanította-e Jézus, hogy mindnyájan az Atya Úr gyermekei vagyunk? S hogy amit az Atya Úr mível, azt mívelhetik a gyermekei is, mert hogy az Atya megtanítja gyermekeit

a maga mesterségére? Erről, nem esett szó ott az oskolában, ugye? Pedig Isten valóságának ismeretéhez nem kell ám ész. Szív kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az Írás? Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz valóság szabadokká tészen! Mitől szabadít meg? Hát a tudatlanságból eredő bajoktól meg nyomorúságoktól.” Wass Albert hitének elemei röviden a következő pontokban foglalhatók össze: - amit az Úr cselekszik, azt tehetik a gyermekei is; - az Atya megtanítja gyermekeit a maga mesterségére; - ez a tudás az Úr valóságának ismerete, Isten mestersége; - ehhez a tudáshoz nem kell ész, csak szív és lélek; - ez a valóság szabaddá tesz: megszabadít a tudatlanságból eredő bajoktól és nyomorúságtól; - mint ahogy Jézus is megbocsát kínzóinak, akik nem tudják, mit cselekednek. És hogyan működik az Úr? Álljon itt a „különös vénember” elbeszélése arról, hogyan tudta meg, hogy „dolga”, azaz küldetése

van; ez a regényepizód a két fogoly pap kiszabadításának története: „Nem véletlenségből tévedtem én oda tegnap éccaka a csűr közelibe, ahol a rományok őriztek benneteket. Az Úr küldött oda No, nem úgy, ahogy a régi zsidó könyvek mondják, hogy az Úr odakurjantott volt Mózesnek vagy Ézsaiásnak hogy ‘hé! Tedd ezt vagy amazt’ s utána megbeszélték a dolgot ügyesen, az Úristen meg a vén zsidó. Nem úgy történik ez, ahogy a könyvében van. A könyv azoknak való, akik másképpen nem értenék meg. Mert az Úr nem a hegy tetején ül s nem is valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja, hanem bennünk él és bennünk dolgozik Isten a mi életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül szól hozzánk. Mint most is. Itt ültem ennél a kis tűznél, három éjszakával ezelőtt és egyszerre csak tudtam, hogy mennem kell valahova.” (Ugyanígy telik el megmagyarázhatatlan érzéssel, jó vagy rossz érzéssel: a várni kell

vagy menni kell érzésével Nuca, a hegyi lány is). „Megvártam a reggelt s azt mondtam Ferkőnek: maradj itt, s várd meg míg visszatérek. Mondtam neki egyebet is, emlékszem. Hogy menjen le a faluba egy bizonyos házhoz s vigyen gyógyulást annak, aki beteg. Mondtam azt is, hogy gondoskodjék ennivalóról, mert nem magamban térek majd vissza. Aztán csak tettem valami falnivalót a tarisznyámba s mentem. Csúnya idő volt, de östére odaértem, ahova mennem kellett23 lbj” S az Úr arról is gondoskodott, hogy a csendőrök házát véletlenül felgyújtsa egy csendőrlegény. „Az Úr csodásan dolgozik” - parafrazálja a református éneket az író (Az Úr csodásan működik kezdetű dicséret). És ki az, akin az Úr, s az Úr küldötte segíteni tud? „Aki nem mer cselekedni, mert fél [.], az olyan ember nem bízik sem, az Úristenben sem önmagában. S az ilyen számára nincs szabadság [] Vékony hitű ember számára vékonyan jut hely Isten

világában.24 lbj” Wass Albert ilyen módon tanítja példázatokkal az Úr igazságát. Ám a hit önmagában nem elég. Le kell vetni a sok helytelen tudást, amit a hamis emberi világ rak az emberekre, s amitől az ember homályosan lát (I. Kor 13): „Tibennetek ott él a jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán”25. lbj (Gyönyörű nyelvi asszociáció: a csíkdánfalvi székelyek öreghomály-nak nevezik a ködöt.) Isten folyton működik, dolgozik: teremt. „Isten teremtett mindent és egy percre abba nem hagyja a teremtés munkáját”. Ám Isten csak jót teremt. Istentől nem eredhet rossz, csak jó A rossz az embertől ered Egy rossz emberi gondolatból: az ember helytelen gondolatából, mellyel Isten gondolatát félreértelmezi. Amellyel Isten benne levő

gondolatát „nézte, látta” A rossz látás eredménye pedig a rossz, a betegség. Isten gondolatát isteni látással olvashatjuk: „De csak azt teremt, ami van. Soha sem azt, ami nincs Rossz pedig nincs, mert az Isten jó s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van Minden, ami van, Isten gondolata Ami nem Isten gondolata, az nincs. Tik Isten gondolatai vagytok A fák is Isten gondolatai A hegyek. A csillagok A harmat meg a fűszál De a gonoszság nem Isten gondolata A betegség nem Isten gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem egyéb, mint egy elrontott gondolat. Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük. Ha sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn. Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az ember szeme lát, Isten

szeme nem26 lbj” S a Hagyaték két papjában megvan a jóérzés gyökere, mellyel „idővel s gondozással [] istentudókká növekedhetnek”. Ez Wass Albert hitvallása. Számtalan művészünk feldolgozta már - Katona József a Bánk bánban, Arany János a Toldiban, Ratkó József a Segítsd a királyt! című drámájában, Sütő András pedig szinte teljes életművében -, hogy István királynak Imre herceghez írt intelmeit sajátos magyar módon, radikálisan értelmezték és alkalmazták eleink, s az egynyelvű országba betelepülő idegenek „elszemtelenedtek”, s visszaéltek helyzetükkel. Így kerülhetett az ország sorozatosan olyan helyzetbe, hogy az idegenek szavára magyar magyar ellen fordult. Elég csak a kereszténység felvételének történetére gondolnunk Néhai Farkas András gondolatát (Az zsidó és az magyar nípről), miszerint kiválasztottsága folytán a magyar nép ugyanolyan üldözött, mint a zsidó, Wass Albert nem bontja tovább.

Pedig ez a szál ihlette meg Szózat- és Himnusz-írónikat is (Vörösmartyt és Kölcseyt). Wass a rosszul látott isteni gondolatból fakadó bűnt láttatja, és szeretne rávilágítani a baj forrására és orvoslásának lehetőségére, arra, hogy magyar magyarral fordult szembe. S mindaddig, míg magyar bántja a magyart, nincs jövendő Addig csak megszenvedett múlt van. Addig ez a nép csak önmagát pusztítja Az Úr mesterségének míveléséhez pedig nem kell engedély: „Akik a jövendőt dolgozzák, azoknak nem ad pecsétes írást a világ. De ez is eljöhet egyszer Megadja ezt is az Úr, mihelyt eljutunk oda, hogy nem csak egynéhányan, de jó sokan, kik magyarok vagyunk, kiérdemeljük azt, hogy ne csak múltunk, de jövendőnk is legyen. A jövendőt pedig [] meg kell szolgálni. Nem terem magától, mint mezőn a virág Először is tudni kell az igazat. Aztán meg gyakorolni kell az igazat, mert az Úr csak azon segít, aki az Ő útját járja, aki az ő

erejének irányába halad” 27. lbj „Az ő rendelése pedig az [], hogy emberelje meg magát végre a magyar! Térjen vissza Urához, ki ide hozta az ígéretek földjére, hazát adott neki, szépséges országot, hatalmat és dicsőséget, népek élére emelte, népek és nemzetek védelmezőjévé tette, pajzsán tartotta, magosan mindaddig, míg önzés és kapzsi hiúság egymás ellen nem fordított magyart a magyarral, és idegen tanácsadók sima nyelvére hallgatva meg nem szegték az Úr törvényét, mely kimondja: szeresd a te magyar testvéredet, mint önmagadat, s fegyvert ellene ne emelj, rosszat ellene ne cselekedj, se tettben, se szóban. Aki e törvény ellen vét, annak nyelve kivágassék, karja megbénuljon, s utak árka legyen szálláshelye, mondá az Úr. De aki megtartja törvényeimet, annak szerető édesatyja vagyok, az meghallja lelkében az én szavamat, s minden tettével gondolataimat végzi. Annak hatalmat adok a világ felett, amit az ő számára

teremtettem volt Na. Ez az Úr törvénye - fejezte be az öreg -, s akinek esze van, él vele.” 28 lbj Nemcsak irodalomtudományi szempontból érdemes itt kissé elidőzni. Kultúrtörténeti és talán teológiai szempontból is újat hoz e tantétel, melyet megóv Wass Albert székely humora attól, hogy előadója, az öreg látó ember prófétai magasságokba emelkedjen vagy retorikája dagályossá váljon. Tanításából nem vesz vissza a „Na Ez az Úr törvénye”befejezés Inkább mintegy használati utasítást adja ínséges időkben a magyarság kezébe: „akinek esze van, él vele”. Tehát nem szív és lélek kell a befogadásához, hanem furfang, egy kis góbéság, hogy a törvény a helyére kerüljön, azaz helyes alkalmazásra találjon. Kultúrtörténeti és teológiai újdonság lenne Erdély szószékeiről így prédikálni. Hiszen a magyar nép tudatában Mohács óta közismerten erős a bűntudat. Mintha ennek ellensúlyozására rajzolná Wass

Albert meg annak az Atyának a képét, aki nem félelmetes, hanem szerető, gyermekeit nem büntetni, ostorozni kívánó, hanem róla gondoskodó, őt saját mesterségére megtanító magyar Istenatya, aki egyetlen bűnt ró fel magyar gyermekének: hogy magyar testvérére káini módon kezet emelt. Mert az Édenből Erdély földjéről - még nem űzetett ki a magyar Csakhogy az Édenben meg kell tanulni élni. Mintha csak a vasárnapi ige mellé szánta volna Wass Albert e gondolatot - elmélkedésre. És hol is van ez írva? Mert a Szentírásban nem, nyilván. Talán valamely apokrif iratban? Mintha ezt sugallná a magyarázat, melyet az elbeszélő úgy vezet fel, mint egy mesét: Hát volt valaha egy magyar apostol is, aki emlékezet után „írásba tette” Jézus Krisztus tanításait. „Meg amit az Úr táltosai róttak föl régi időkben a törvényoszlopokra” 29 lbj Wass Albert-bibliográfia: • Az Antikrisztus és a pásztorok: regény. München: 1957. Buenos

Aires: 1958. Köln: 1959. Marosvásárhely: Mentor, 2000. - 278 p Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2001. - 227 p • Elvész a nyom : regény. Cleveland, OH: Kossuth Publishing Co., 1952 - 315 p Toronto: 1967. Youngstown, OH: 1985. Budapest: 1993. Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2000. - 365 p Marosvásárhely: Mentor, 2000. - 393/396? p Lásd még: Die Spur verliert sich (német). • Hagyaték: a szerző válogatása életművéből . [Astor]: AMSZC, 1985. Budapest; Ungvár: Trikolor; Intermix, 1994. - 324, [3] p 2. kiadás Budapest: Trikolor, [1998] - 313, [2] p 3. kiadás Budapest: Trikolor, [1999] - 313, [2] p Lásd még: A rézkígyó. Két regény egy kötetben Pomáz: Kráter, 2002 - 265 p • Rézkígyó: regény. München: 1947. 30 lbj További cím: Hagyaték. Két regény egy kötetben Pomáz: Kráter, 2002 - 265, [2] p További cím: Te és a világ. Két mű egy kötetben Marosvásárhely: Mentor, 2002 - 156 p • Válogatott magyar mondák . [B. Kovács Fréda

gyűjtését sajtó alá rendezte Wass Albert] Astor Park: 1971 [Wass Albert feldolgozásában]. - Budapest: Dinasztia Kiadó, 1999 - 73 p Lásd még: Válogatott magyar mondák és népmesék . Pomáz: Kráter, 2002 Lásd még: Selected Hungarian Legends (angol). • Válogatott magyar népmesék . Sajtó alá rend. Wass Albert Petry Béla illusztrációival Budapest: Dinasztia Kiadó, 1998 81 p Balázs Ildikó, főiskolai tanár Confessio, XXVII/2. (2003 június 20) - p 22-36 Lábjegyzetek: 1. lbj: Látható az Isten In: Virágtemetés, 1927 In: A bujdosó imája: összegyűjtött versek Budapest: Püski: 1998. 112 p 2. lbj: A vádlott neve Wass Albert! Dokumentumok és önéletrajz a Wass Albertdossziéból = PoLíSz, 69, Melléklet, 2003 február-március, 1-16 p 3. lbj: im 4. lbj: Világirodalmi lexikon: tizenhetedik kötet, Vie-Y [Szerk Szerdahelyi István et al] Budapest: Akadémiai Kiadó, [1994.] - 739 p: 559 p 5. lbj: Elvész a nyom, 1952: 231 6. lbj: Elvész a nyom, 1952:

241 7 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 241 8 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 246 9 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 247 10 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 248 11 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 249 12 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 249 13 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 249 14 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 250 15 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 251 16 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 253 17 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 254 18 . lbj: Elvész a nyom, 1952: 255 19 . lbj: Elvész a nyom, 2000: 388 20. lbj: Hagyaték Örökségünk Alapítvány, Budapest - Ungvár 1994: 253 21. lbj: Hagyaték, 1994: 254 22. lbj: Hagyaték, 1994: 254 23. lbj: Hagyaték, 1994: 255 24. lbj: Hagyaték, 1994: 255-6 25. lbj: Hagyaték, 1994: 256 26. lbj: Hagyaték, 1994: 256 27. lbj: Hagyaték, 1994: 274 28. lbj: Hagyaték, 1994: 275 28. lbj: Hagyaték, 1994: 276 30. lbj: Copyright: 1946-ban íródott (Márkus) Balázs Ildikó: Wass Albert első pályaszakaszának elbeszélései (1928-1944) „Wass Albert prózája se szép, ha a

székely elbeszélők ékes nyelvéhez mérjük. Nem könnyű, villogó, játékra hegyezett, csodát röpítő, mint Tamásié, s szinte fakónak érezzük, ha Nyírő lármás erejére, hasító havasi színeire gondolunk. Wass Albert mondatai lassúak, sokszor álmosak, mint a mezőségi dombok ködben, vagy fáradtan szelídek, akár egy munkás hétre derülő vasárnap. És mégis szép ez a próza Egy táj él benne, mint Tamásinál is. A Mezőségről, ezekről az őszintén táruló völgyekről talán csak így, Wass Albert tompított fényű, nyugodt lélegzetű, komolyan egyszerű hangján lehet szólni. Az erdőtlen, kopár hegyoldalak csak annak mutatják meg szépségeiket , aki jól ismeri őket; Wass írásaiban a szeretet párája az otthon meleg fényét önti rájuk. Prózája mindent érzésbe old, az érzés az a választóvíz, mellyel a percek nemesfémtartalmát előcsalja az idő zavaros vegyületéből. Igényesség, tárgyi valóság, hűség - ezek Wass

erényei. [] Böjttel, aszkézissel tör tisztaságra. A hatásgyújtó eszközöket sorra elveti, mind fegyvertelenebbül áll szembe feladatával. [] Wass Albert nem bont - párol A tiszta hangra törekszik, a próza abszolút zenéjére, olyan zenére, melyben nem dallamok íve feszül, de a hang nemessége oldja fel s közli az írót és mondanivalóját. ” 1941-ben, a Nyugat hasábjain jelentek meg a fenti sorok. Írója, Kádár Erzsébet egyike volt azoknak - Szabédi László, Kiss Jenő és Dsida Jenő mellett -, aki értőn és érzőn nyúlt Wass Albert írásaihoz. Maga is művész - prózaíró -, publicista és szigorú kritikus (A Titokzatos őzbak-ról írt könyvismertetőre a továbbiakban térünk vissza.) Wass Albertet a két világháború közötti időszak egyik legígéretesebb tehetségeként tartotta és tartja számon a romániai magyar irodalom. Ligeti Ernő az Új arcvonal antológia szerzői közül őt ítéli a legtehetségesebbnek. (Ez az 1931-ben

megjelent antológia az első, amelyben a fiatal szerző elbeszélésessel jelentkezik.) Erőteljes írói vénájára, írásainak szuggesztivitására, emocionális telítettségére, az olvasó empátiájának megmozgatását célzó képességére és feszültségkeltő írói módszereire már legelső kritikusai is felhívták az olvasók figyelmét: Dsida Jenő csalhatatlanul állapítja meg az alig húszéves szerző második verseskötete kapcsán (Fenyő a hegytetőn), hogy „Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak” . Kiss Jenő és Szabédi László pedig első regénye, a Farkasverem ismertetésekor jósolnak neki ígéretes szépírói pályát . Kovács Ferenc pedig, a szerző „újrafelfedezésének” időszakában ugyancsak „az 1944 előtti erdélyi irodalom egyik legtöbbet ígérő tehetségé”-t látja benne , értékelését pedig Wass Albert Sorsvállalás című elbeszélésére, valamint néhány, a rendszerváltást követően 1991-ben

véletlenszerűen hozzáférhető regényére alapozza (A kastély árnyékában, Ember az országút szélén, Kard és kasza). I. Irodalmi hatások (Lagerlöf, Turgenyev, Reményik, Áprily) Wass Albert novellái, elbeszélései a századforduló rövidpróza-hagyományának jegyében fogantak. Ligeti Ernő megjegyzése kívánkozik ide: „Érdekes, hogy Wass Albert, akinek kitűnő Farkasverme éles társadalom-kritikájával, finom lélektanával és naturalista színeivel a fiatal erdélyi irodalom egyetlen kiemelkedő alkotása, rövidebb lélegzetű írásaiban legközelebb áll a hagyományos erdélyi íráshoz” . Ám az idő hamarosan Wass Albert újítani merő tehetségét igazolja. Elbeszéléseiben és lírai képeiben „mindig jelen van a mezőségi táj, a természet élménye és vigasza, de jelen vannak az erdélyi magyarság szomorú történelmi tapasztalatai is: az elszakítottság az anyaországtól, a magányos küzdelmek az anyanyelvi kultúra

védelmében. Mindez elégikus színezetet ad az elbeszéléseknek, amelyeknek vallomásos személyessége időnként a prózavershez hasonlatossá teszi a szöveget” - írja Pomogáts Béla. Stílusának feltűnő jegyei a líraiság, pályakezdő rajzaira, novelláira pedig a szecesszió stílusjegyének halálvágya jellemző. A harmincas évek derekán, 1936-ban kapcsolódik be az Erdélyi Szépmíves Céh munkásságába, s az Erdélyi Helikon-ban publikált elbeszélései már az érett prózaíró erőteljes jegyeit viselik magukon. Pomogáts Béla szerint „kiváló érzéke van a tájleírások, a természetábrázolás iránt. Írói szemléletének kialakulására a klasszikus orosz irodalom, elsősorban Turgenyev hatott, az orosz regényíróhoz hasonlóan az erdélyi magyar író is a táj jellegzetes atmoszférájának, [] lelkiségének a kifejezésére törekszik, és mintegy szimbolikus jelentéssel ruházza fel a természetet. De hatott rá a transzszilvanista

költészet, mindenekelőtt Áprily Lajos és Tompa László lírája is, amely az erdélyi tájban kereste az erdélyi szellemiség egyik lényeges magyarázatát, és a természetet szinte mitikus erővel ruházta fel.” Pomogáts Béla megállapítása Áprily és Reményik, valamint Wass Albert korai elbeszéléseinek esetében igaz. A helikoni megbeszélések során később is magáévá tette azokat az alapvető gondolatokat, jelszóvá nőtt magatartásbeli parancsokat (Reményik Ahogy lehet és Áprily Tetőn című versében foglaltakat) -, amelyek későbbi prózadarabjainak szervező elemévé válnak. Ám Turgenyev hatása inkább hasonlóság, hiszen az író életrajza - a kutatás jelenlegi állása szerint - nem igazolja, hogy Wass Albert olvasta volna Turgenyevet. Ugyanilyen hasonlóság mutatkozik Wass Albert és Selma Lagerlöf svéd írónő művei között is. Medvigy Endrének egy 1998 áprilisában, az író halálának 50 napos fordulóján tartott

előadásában elhangzott, hogy Wass Albert meghatározó ifjúkori olvasmánya a Nobel-díjas svéd írónő, Selma Lagerlöf Gösta Berling című romantikus regénye volt. Noha ezt a megállapítást Fráter Olivér is átvette tanulmányában , Wass Albert eddig napvilágot látott visszaemlékezései, nyilatkozatai nem támasztják alá ezt. Kimutatható ugyan, hogy Selma Lagerlöf életrajzának és írói pályájának több momentuma hasonlít a Wass Albertéhez. A svéd írónő régi katonatiszti, földbirtokosi családból származott, Wass Albert mágnáscsaládból. Wass Albertet a korai félárvaság, Lagerlöft pedig született járáshibája formálta érzékeny megfigyelővé. Előbb versben, majd drámában, végül tárgyához a leginkább illő próza műfajában fejtette ki mondanivalóját. Témája az 1880-as évek kulturális, politikai harcai és saját családi viszontagságai voltak. Legrangosabb regénye, a Gösta Berlings saga (1891) erősen lírai,

emocionális hangvétellel, ünnepek, romantikus kalandok, szépasszonyok és gavallérok kavargó történeteinek felszínével borít csillogó fátylat gyerekkori emlékeire, a patriarkális földbirtokos család hajdani tündöklésére és ótestamentumian komor bukására. A mű kompozíciója igen összetett, izgalmas, látszatra helyi mondák, anekdoták, leírások mozaikja, valójában a „statikus” és az „intrikus” jellegű fejezetek váltakozása adja ki a mesteri egységet, amelyet a „bukott angyal” sorsú címszereplő személyisége is egybefog. A Selma Lagerlöffel való hasonlóság Wass Albert szinte teljes írásművészetén megmutatkozik, és már pályakezdő novelláiban is felfedezhető. A későbbiekben elsősorban A funtineli boszorkány meseszövésében, témájában, szereplőinek ábrázolásában és motívumaiban mutatható ki hatása. Ám mivel a regényeket alkotó, érett regényíró műveinek csírái a Hűség bilincsében című

kötet darabjaiban felismerhetők, s e történeteket laza szerkesztéssel összefonva beemeli későbbi regényeibe, érdemes megvizsgálni nemcsak e hatás milyenségét, mechanizmusát, hanem elsősorban magyarázatot kell keresnünk arra is, mi módon lehet az, hogy egy földrajzilag oly távoli ország szerzője hatással lehetett Wass Albertre. Selma Lagerlöf könyvéből olyan írói világ bontakozik ki, mely az érzékeny lelkületű fiatal íróra hatással volt. A Gösta Berlingről szóló remekmű Benedek Marcell magyar fordításában nemcsak olvasható volt a századelőn, hanem divatos könyvként forgott közkézen. Ez abból is kimutatható, hogy az 1912-es első magyar kiadást követően a regény hét további kiadást is megért. (Talán a névkutatás kimutathatná a bestseller névadó hatását is: mennyire vált divatossá a magyarosított Zelma név.) Noha a két szerző művének részletes összehasonlítása nem tárgya e dolgozatnak, mégis ide

kívánkozik az a megállapítás, hogy a fiatal Wass Albert Lagerlöf regényének borongós, zord földrajzi világát Erdéllyel és elsősorban a természeti adottságok tekintetében szerény Mezőséggel látta rokonnak. A „messzenyúló tó” és a „kék hegyek” , melyek Lagerlöf regényének színhelyét képezik, Wass Albert írásainak is szinte állandó színterei (Mese a kék hegyekről, A titokzatos őzbak). A vízitündér Wass Albert vízileányára emlékeztet, a jövőbe látás képességével felruházott erdei tündér pedig a funtineli boszorkányra, a Dovre-boszorkány rontást hozó, mitikus alakja ugyancsak a Wass-trilógia hősnőjére. A varjak vagy farkasok, mint kollektív tudattartalmakat jelölő, ősi motívumok, a beteljesülő végzet hordozói, mindkét írónál szervesen beépülnek írói világukba. A gonosz Sintram története hasonló a Farkas Dumitruéhoz (Kunyhó a Komárnyikon). A Gösta Berlingről szóló monda kötetlen

történetfűzése, a lazán egymáshoz kapcsolt történetek egymásutánja, melyben a szereplők egyik történetben a fő-, a másikban mellék- vagy háttérszerepet kapnak, hasonlóak a Wass Albert A futineli boszorkány második kötetének szerkesztésével. Megszemélyesített tájleírásokkal dolgozik Lagerlöf is: „Előbb bújócskát játszik egy kicsit [a tó], aztán lassan, nagyon lassan kibuvik a könnyű takaró alól és olyan csudaszépen tárul elénk, hogy alig ismerünk rá” . Az ebben a környezetben megjelenő emberekben Wass Albert a felismerés örömével üdvözölhette a saját honfitársaihoz hasonló szereplőket. Ugyanígy ráismerésként és megerősítésként foghatta fel, amikor Gösta Berling és társainak végzetszerű, szinte a kálvini eleve elrendeltetés tana szerinti sors-determináltságát olvashatta. Elsősorban a cselekvéshordozók jelleme hatott Wass Albert alakteremtésére: a sorsnak, a Gondviselésnek vagy Istennek

tulajdonítható gyökeres változás folyamata a szereplők jellemében. Wass Albert alakjai előtt a sors béklyói egyre kevesebb variativitást, lehetőséget hagynak. A cselekmény végkifejlete a jellemek szorításában szinte egyetlen zárásra kulcsolt - ami a leginkább a lélektani novella sajátossága : a cselekvést alakító események és jellemek közti kölcsönhatás következtében a történet előrehaladásával egyre csökken a nyitott lehetőségek száma. A sorsfordulat a szereplőben megy végbe, a cselekmény szintjén alig jelenik meg, a tragikum forrása az erkölcsi meghasonlásból következő személyiségváltozás - ami viszont a drámai hatású elbeszélés sajátja. Elmélkedésük a bűn lélektanáról, az erkölcsi vétkek miatti bűnhődésről, mindkét szerző alapvető kérdésfeltevése. Ha igaz az, hogy fiatalon érte Lagerlöf hatása, ez magyarázattal szolgál arra, hogy Wass Albert a rokonság felismerésével talán tudattalanul

építi be a svéd írónő alakjait, témáit, technikáit saját elbeszélő-művészetébe. Így nem érheti tehát az epigonizmus vádja II. Az első pályaszakasz elbeszélései a két világháború közötti lapokban Wass Albert írói munkássága versekkel indul: 1924 és 1930 között mintegy nyolcvan költeménye jelenik meg az erdélyi lapokban - gazdag termés egy középiskolás diáktól (aki 1926-ben érettségizik), majd fiatal embertől. 1930-ban publikál utoljára verset (később a németországi, majd elvétve az amerikai emigrációban ismét visszatér e műfajhoz), 1931-től pedig szinte csak novellát, karcolatot, rövid prózai műveket ír. Átmenet nincs, legfeljebb annyi, hogy már 1928-ban közli első prózai írásait. Ezek a pályakezdő rövidprózai művek a lírai nem számos jegyét hordozzák. Rövid lélekrajzi reflexiók, helyzetjelentések egy-egy hangulatról, melyet az otthon, a mezőségi táj és az elmúlás gondolata ébreszt. A

melankolikus lírikus tehát elhallgatott. A hang- és műfajváltás küszöbén kórusjátékot ír, mely drámai műfajkeretet kér. A temető megindul című kórusjátékát 1933-ban mutatja be a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd 1934-ben önálló kiadványként is megjelenik. Az első verseinek az Ifjú Erdély című református ifjúsági folyóirat ad helyet, mely a kolozsvári református kollégium diákjainak is publikációs lehetőséget biztosít. Wass Albert ekkor Kolozsváron jár középiskolába. Emellett a Marosvásárhelyen szerkesztett, havonta megjelenő Vadász Újságnak és az aradi (római katolikus szellemű) Vasárnap című irodalmi és társadalmi hetilapnak is munkatársa. A negyedik fóruma a Pásztortűz, melyet Reményik Sándor szerkeszt. Ugyancsak az Ifjú Erdély és a Vasárnap lapjain jelennek meg később első elbeszélései is: 1928-ban az Ifjú Erdélyben a Tavaszodik, a Vasárnapban pedig a Kegyelem.

(Valószínűsíthető, de egyelőre ellenőrizetlen adat: 1928ban az Ifjú Erdély közli a Jégkirály álma, 1929-ben a Halottat visznek című elbeszéléseit is. ) 1929-ben pedig az Ellenzék közli Őszi levél című lírai rajzát Ezt követően szünet figyelhető meg - mintha nem találta volna meg a valódi hangját -; elbeszéléssel, és ekkor már kizárólag csak elbeszéléssel 1931-től jelentkezik. Ahogy műfajt vált, úgy vált publikációs fórumot is. Verseit 1924-1930 között többnyire a Vasárnap (35 publikáció), az Ifjú Erdély (28-szor) és a Pásztortűz (12 vers) közli, s csak elvétve az Ellenzék (4 vers) és a Keleti Újság (1 vers). Megjegyzendő, hogy bizonyos versei kétszer, vagy háromszor is megjelentek azonos vagy más lapban, ezért pontosíthatunk verspublikációra és nem a versek számára. 1931-től 1944-ig elbeszéléseit folyamatosan közli az Ellenzék (18 rövidpróza), a Pásztortűz (16), elvétve a Keleti Újság (6), a

Brassói Lapok (2), valamint a rövid életű Termés (1). Ez utóbbi időszakos kiadvány a fiatal írók egy részének kezdeményezésére indult, s 19421944 között jelent meg Kolozsvárt. A lapban a magyarság súlyos kérdéseit próbálták tisztázni . Ebben látott napvilágot 1943-ban Wass Albertnek a Mártonka jussa című elbeszélése. Wass Albertet belső munkatársaként tartja számon az Ifjú Erdély, később az Ellenzéknél szerkesztői tevékenységet is vállal. Erről az 1979-ben írt önéletrajzában a következőképpen vall: 1941 „márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat” . Elődje - jóval korábban - Áprily Lajos volt: 1924-től ő szerkeszti a lap vasárnapi mellékletét, majd 1926-tól az Erdélyi Helikon 1928-as megindulásáig magát a lapot. Tovább idézve Wass Albert önéletrajzát: „Amikor 1943 márciusában az

Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapotól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából ‘felügyelniük’ kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból, és felmentem a hegyekbe.” Az idő alatt, míg a mezőgazdasági akadémiák hallgatója volt (Mosonmagyaróvár: 19261928, Debrecen-Pallag: 1928-1931), rendszeresen írt magyarországi lapoknak, pl. a Hajdúföld című lapnak, valamint a Debreceni Újság-nak és a Budapesti Hírlap-nak . A második bécsi döntést követően, tehát 1940-től is publikált a magyarországi lapokban (Forrás, Az Ország, Ünnep). Ebből arra lehet következtetni, hogy a két világháború közötti magyarországi lapokban több műve is lappanghat. Nincs adat arra nézve, hogy a dézsi Szamosvidék című lap közölt-e tőle szépirodalmi művet. Itt ugyanis

egy publicisztikai írása jelent meg (Modern hazaárulók, 1942) A marosvásárhelyi Vadász Újság anyagából Nagy Pál gyűjtötte ki verseit . Az Erdélyi Irodalmi Szemle című tudományos és kritikai folyóirat (Kolozsvár, 1924-1929) részletet közölt A kastély árnyékában című Wass-regényből, mely még ugyanabban az évben, 1944-ben megjelent az ESZC gondozásában önálló műként. A két világháború között még számos lap élt, melyekben publikálhatott volna, ám nem jelent meg írása a következőkben: Erdélyi Fiatalok. Romániai magyar főiskolás lap (Kolozsvár, 1930-1940), Haladás (Arad, melynek 1934-ben mindössze 4 száma jelenik meg), Kelet Népe (Kolozsvár, 1930-1931) és a Korunk (Kolozsvár, 1926-tól). Megállapítható, hogy a pályakezdő tollforgató leginkább olyan lapnál tudott gyökeret verni, amely hosszabb ideig létezett; a csak néhány évig vagy hónapig megjelenő lapokban általában csak a lapalapítók neve maradt fenn. A

fenti kitérő két tévhit eloszlatása végett vált szükségessé: egyik az, hogy Wass Albert szinte mindegyik, két világháború közötti erdélyi lapban publikált. Ez a megállapítás igaz lehet, ha a „szinte mindegyik”-en ‘minden, hosszabb ideig működő, jelentősebb lapot’ értünk, mely az 1924 és 1944 közötti húsz évben - tehát a Wass Albert erdélyi szépírói működése idején létezett. A másik, immár kegyeletsértő megállapítás - mivel az egy nekrológnak álcázott glosszában jelent meg -, hogy Wass Albert fasiszta lapokban publikált volna . Amikor a második világháború végén Románia átállt a Szovjetunió oldalára, megjelent egy, az ország minden helységében kiplakátírozott statáriális rendelet, melynek szövege arról szólt, hogy „két huszonnégy órán belül eltüntetendő, illetve megsemmisítendő mindenfajta fasiszta folyóirat, úgy mint a Signal, Der Spiegel, a Képes Vasárnap, a Magyar Futár” stb. Ezekben

Wass Albert nemhogy fasiszta szellemű írást, publicisztikát, de semmilyen szépirodalmi művet (verset vagy elbeszélést) sem publikált. Ezeket a lapokat nem is Erdélyben adták ki (Más kérdés ugyanakkor, hogy az egykori rendelet alkotói milyen kritériumok alapján állapították meg bármilyen sajtótermékről, hogy az fasiszta-e vagy sem.) Amikor Wass Albert elbeszéléseket kezd közölni, elmarad a publikációs fórumai közül az Ifjú Erdély, viszont jelentős teret nyer az Erdélyi Helikon. Ebben elsőként az Anuca című novellája jelenik meg 1935-ben - egy évvel Wass Albertnek a helikoni munkaközösséghez való csatlakozása előtt. Ettől fogva javarészt az Erdélyi Helikon közli elbeszéléseit, mintegy 26 darabot. A lapban való megjelenés minőségbeli előrelépést mutat 1941-ben különös összeállítással jelentkezik: előszót ír egy gyermeklevél-gyűjteményhez: Ötven erdélyi gyermek levele a Jézuskához címmel . Azokat a gyermekeket

képviseli, akik között „s az ég között megszakadt az összeköttetés s a Jézuska leveleit ma már nem az angyal gyűjti össze, hanem a Közjóléti Szövetkezet gondozó kisasszonyai, s ők igazítják tovább ezt a romantikus s szép játékot is, mely emberi mivoltunkat szelíd szárnyaival ünnepi magasságba emeli s mely nem egyéb, mint visszaálmodása annak a zavartalan és egyszerű világnak, amit Isten számunkra teremtett, s amit mi felfuvalkodott önhittségünkben tökéletes sikerrel elrontottunk”. A megható sorok a közös sors képviseletét, annak vállalását közvetítik. Figyelemreméltó az a gondolata, hogy „nem olyan ez a világ már régen, mint amilyennek Isten teremtette volt. Új teremtés játékát űztük benne mi, emberek, s a játék veszedelmesen jól sikerült”. Jellemző a levélforma, melyet a későbbiekben is szívesen alkalmaz elbeszélései műfaji megjelöléseként. E levélnek alapgondolata azonos az egy évvel korábban

novellává épített Isten képmása című íráséval (1940), amelyben a szegény, nélkülöző gyermekek jótevőjének alakját rajzolja meg. Elbeszélései, versei különböző válogatásokban és gyűjteményes kötetekben is megjelentek. 1941-ben látott napvilágot első önálló elbeszéléskötete az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában: A titokzatos őzbak. Történetek egy ember életéből címmel Később első pályaszakaszának elbeszélései az Örökségünk sorozatban megjelent Hagyaték. A szerző válogatása életművéből című kötetben is napvilágot láttak. Ebben a Titokzatos őzbak című elbeszéléskötetének darabjaiból olvashatunk (Elindul egy élet, A titokzatos őzbak, A vízileány és részletet a Tetők felé című műből). A Kráter Műhely Egyesületnél megjelenő Wass Albert-életműsorozat több kötetben is adott ki Wass-elbeszéléseket. Kiadói koncepciója szerint „az életmű-sorozat újra-újra nekirugaszkodik az

elérhető teljességnek, s mint egy nagy hegy, különböző utak felől különbözőképpen gyönyörködtet, úgy mint Wass Albert világa is. ” A titokzatos őzbak javarészt újraközli az eredeti, azonos című kötet darabjait. A Hagyaték és a Magyar örökségünk című gyűjteményes kötet ugyancsak közöl elbeszéléseket, ez utóbbi 21-et a szerző első pályaszakaszából - a kötet többi elbeszélése már az emigrációban íródott. A Valaki tévedett. Elbeszélések című kötet, valamint A költő és a macska Kiadatlan elbeszélések 1945-1989 című összeállítás ugyancsak már az emigrációban írt novellák válogatása. A legteljesebb elbeszélés-gyűjteménye eddig a marosvásárhelyi Mentor Kiadó 2002-ben, Nagy Pál gondozásában megjelent Hűség bilincsében I-II. Ez a könyv az első átfogó gyűjtemény az író első pályaszakaszában, tehát a második világháborúig keletkezett novellákról. A közeljövőben várható a második

pályaszakaszban, azaz az emigrációban keletkezett novellák gyűjteménye. Nem jelentek meg viszont a Hűség bilincsében sem a következő rövidprózái: Két nap (krónika) , Jóskáék ünnepelnek (elbeszélés) , Tücsökzene, békamuzsika és Tél a mezőségen . A Kráter Kiadónál megjelenés előtt álló Zsoltár és trombitaszó című kötet szintén kínál eddig ismeretlen elbeszéléseket: Jégkirály álma (Ifjú Erdély, 1928), Halottat visznek (Ifjú Erdély, 1929), Az eltemetett ember (Ellenzék, 1934), Patkányok honfoglalása (Ellenzék, ?), Zsoltár és trombitaszó és Tilinkó Feri hazatér (Az Ország 1943). A Zsoltár és trombitaszó című kétkötetes kiadvány „az eddigi novelláskötetekben és novellablokkokban nem közzétett novellák nagy láncolatát adja”, s ebben is az időközben föllelt, fölfedezett közírások, levelek kapnak helyet - főleg Erdélyre vonatkoztatva -, „hogy az életmű olvasóinak egyre nagyobb rálátásuk legyen

az író élet-hátterére is” Ugyancsak említésre méltó az a személyes hangú írás, melyet Wass Albert a Debrecenpallagi mezőgazdasági akadémia (1928-1931. közt járt itt iskolába) elhagyásakor adott át Makszin Mihálynak, volt iskolatársának, címe: Búcsúzom Debrecenből. Meleg hangon örökíti meg Debrecen helyeit, az ismétlés-fokozás stilisztikai eszközével - „búcsúzom” szövi szövegébe a Nagyerdőt, az akadémiát, s „még valamit”: „Van valahol a városban egy erkélyes kis ház, azon az erkélyen valamikor minden délután ült egy szőke lány, ült és varrt, a Péterfia felől, egy fekete diáksapkát”. Majd diákdalok szövegével zárja a sok búcsúzkodást. S bár nem elbeszélés, mégis figyelemre méltó az Elkésett levél Reményik Sándorhoz című megemlékezés az elhunyt költőről, szerkesztőről, aki a kezdő versíró Wass Albert pályáját egyengette, verseit a Pásztortűzben közölte. Ugyancsak nem jelent meg

kötetben az esszéisztikus Egységes magyarság IV. , illetve a Független Újságban 1937 tavaszán indított ankét hozzászólása. III. Elbeszélései antológiákban: III. 1 A két világháború között (1931-1940): Új arcvonal, Cot la cot - Vállvetve, Új erdélyi antológia, Erdélyi köszöntő Wass Albertnek kevésbé ismertek azok az elbeszélései, amelyek a két világháború között vagy már a „magyar világban”, tehát Észak-Erdélynek az anyaországhoz való visszatérése után különböző antológiákban jelentek meg. A Hajók a ködben és a Sorsvállalás című elbeszélések sajnálatos módon nem kerültek bele eddig egyetlen kötetbe sem, pedig az utóbbi reprezentatív alkotás, ugyanígy ismeretlen az olvasók előtt az Öreg Jóska című elbeszélés is. Az antológiákban való részvétel pedig komoly előrelépés egy olyan fiatal tollforgatótól, akinek azelőtt csak magánkiadásban jelentek meg a verseskötetei és a kórusjátéka.

Wass Albertnek egy írói csoportosulás tagjaként történő bemutatkozása is rövid prózai mű, nem pedig vers. A két világháború között az erdélyi magyar irodalom képviselői több antológiát jelentettek meg, ilyen az Erdélyi Könyv (1921) című munkásirodalmi antológia; az Erdélyi Költők (1924) gyűjteményes kötet, melynek írói közt a legnagyobb teret Áprily, Olosz Lajos, Reményik, Szombati-Szabó István és Tompa László kapja. Hasonló szellemben fogant az Erdély Lelke című novellagyűjtemény, melyben az előszót író Kristóf György a transzszilvanizmussal vitázik: „az erdélyiség csak a művészet síkjára fölemelve válik irodalmi értékké. Önmagában érdekes különösség csupán, akár az erdélyi nyelvjárások Változatosságot, gazdagodást az erdélyiség csak akkor jelent, ha a nemzeti lelket s a tiszta művészet kifejező és összefoglaló erejét gyarapítja”. A transzszilvanizmus értelmezéséhez később is

vissza-visszatérnek az antológiaszerkesztők. A Benedek Elek szerkesztette Erdélyi történetek (Bp., 1924) című antológiában 19 szerző van jelen ugyanannyi elbeszéléssel: Molter Károly, Szentimrei Jenő, a frissen feltűnt tehetségek közül Karácsony Benő, Nyírő József és Tamási Áron. Előszavában a szerkesztő ugyancsak az erdélyiséget értelmezi: „Mi a fontosabb: Az-e hogy minden erdélyi írónak minden írása Erdély földjében gyökerezzék, erdélyi legyen a meséje, a levegője, vagy az, hogy az erdélyi író istenadta talentum-e, akire büszkén mutathat minden erdélyi magyar: ezt a talentumot a mi földünk ajándékozta a világnak? Azt hiszem, a kérdésre nem kell válaszolnom.” Elsőként a Tizenegyek antológiája című kiadvány tükröz csoporttörekvéseket: olyan irodalmi öntudat első megszólalása ez a gyűjtemény, amely három évvel Trianon után az irodalom megváltozott történelmi helyzetével vet számot, sajátosan

erdélyi értéket keresve: „az erdélyi irodalomnak olyan íze van, melyet csak a mi földünkből szívhatott s egyenesen annak kezdünk neki, hogy ezt a speciális erdélyiességet kibontsuk és megvilágítsuk” - fogalmaz Balázs Ferenc tanulmányában. Irodalomszervezési elvet képvisel az Erdélyi Helikon anthológiája I-II. (Kolozsvár, 1927), mely közvetlenül az írói munkaközösség megalakulása után jelenik meg. A Helikon valamennyi tagját bemutatja egy-egy rövid prózai művel vagy néhány költeménnyel. Wass Albert az Erdélyi Szépmíves Céh megalakulásának 10. évfordulójára kiadott az Erdélyi Helikon íróinak anthológiájá -ban sem szerepel, mivel csak 1936-ban, a Farkasverem (1934) című regényének megjelenése után válik a munkaközösség tagjává. Egy másik kiadvány, mely nemzedéki csoportosulási törekvést tükröz, az Új Arcvonal (1931; második kiadására egy évvel később, 1932-ben kerül sor) . Az antológiában 19 fiatal

költő, író, esszéista szerepel, többek közt Jancsó Elemér, Grandpierre Emil, Kovács György, Méliusz József, Szemlér Ferenc, Thury Zsuzsa, Varró Dezső és Wass Albert. Leginkább koruk fűzte össze őket, nem eszméik. Közös vonásuk a transzszilvanizmussal való szembefordulás volt. „A legkevésbé ismert név mindezek között a Wass Alberté, aki a legtehetségesebb, de akinek eddigi verseskötetei inkább csak a főúri kedvtelés szülötteinek tűnhettek fel” - írja Ligeti Ernő e válogatás kapcsán . Wass Albertről egy kevésbé ismert fénykép is látható, akkor alig több húszévesnél. A fiatal szerzők témája többnyire a saját koruk, illetve annak történelmi, társadalmi, politikai meghatározottsága. A kötetet szerkesztő Jancsó Elemér Az erdélyi irodalom útjai című terjedelmes esszéjében az idősebb nemzedék transzszilvanizmusának kritikáját fogalmazza meg: „erdélyiség tényleg van. De ezt az erdélyiséget nem kell

csinálni, mert ez feltalálható Erdély speciális gazdasági és társadalmi adottságaiban és az azon felépülő szellemi életben” . Bár ezen a ponton eszméje megegyezik a Kós Károly által megfogalmazott transzszilvanizmuséval, Jancsó mégis azt vallja, hogy szentséget, tabut csinálni ebből felesleges és káros, mert „a szenvedők és dolgozók erdélyisége távol áll attól a levegőben lógó, megközelíthetetlen erdélyi ideától, amelynek zászlajára éveken át esküdtek Erdély írói” . Wass Albert a Hajók a ködben című tárcájával szerepel az antológiában. A lélektani témájú, pszichologizáló írásban az elbeszélő - a szerző fiatal korát meghazudtoló mélységgel - elmélkedik nő és férfi örök harcáról. Az elbeszélésnek nem annyira vázlatos külső cselekménye, hanem a cselekményt hordozó szereplők belső lelki történéseinek felrajzolása alkotja magvát. Így prózapoetikailag inkább a lélektani novella

kategóriájába tartozna , ám vázlatossága, töredékessége folytán a tárcaműfaj keretén belül marad. Figyelemreméltó az allegorikus cím, mely az írás külső cselekményében nyer magyarázatot: mint a ködben egymás mellett elúszó, egy pillanatra egymás veszélyes közelségébe kerülő hajók, ugyanúgy siklanak el egymás mellett a nem egymásnak rendelt emberek is - így az írás a lírizált novella irányába mutat. A cselekvéshordozók egy pillanatra találkoznak, hogy majd a végtelen élet tengerében keressék tovább egymást hiába. A jelenetező ábrázolással az olvasó látómezejéből kikerül az elbeszélő; a minimális narrátori jelenlét, valamint az emberi sorsokat egzisztenciális mélységükben megragadó írói szándék a lélekrajzi novella sajátossága. Az összeszűkült cselekmény és a redukció elvére épülő történetvezetés pedig a tárcaelbeszélés sajátossága. Ugyanakkor a sorsszerűség bilincsében vergődő

egyén egyetlen életepizódjának bemutatása - a cselekmény során a visszapergetett előtörténet elbeszéltetése a személyes elbeszélővel (a korábbi szerelmi kapcsolat, az összekülönbözés, majd a levelezés története) szintén a századelő rövid prózai műfajainak technikai fogása. A váltakozó elbeszélői nézőpont (az elbeszélő átadja a jelenetezés során a szereplőknek a szót) pedig a tárcanovella sajátossága . A színtér nem egyszerűen a cselekmény színtere, hanem egyben élettér és térszimbólum: a tenger az emberi sorsok alakulásának, útjainak küzdőtere. Wass Albert sem formailag, sem műfajilag, sem pedig tartalmilag nem alkot újat. Ami figyelemfelkeltő e novellában, az a szerző gondolati igényessége. Az Új arcvonal antológia egy ifjú írónemzedéket mutat be, s közöttük Wass Albert írása az ígéretes tehetség ismertető jegyeit viseli magán. Időrendben a második antológia, amelyben Wass Albert szerepel, az

1936-ban Marosvásárhelyt megjelent kétnyelvű, azaz román-magyar kötet, melyben „neves román szerzők is szerepeltek” . Az antológia címe Cot la cot - Vállvetve Román nyelvű előszavában (Prefaţă) Dandea Emil ír a kötet keletkezésének eszméjéről: „Pezentarea paralelă a creaţiilor literare româneşti şi ungureşti, este calea fericită pentru apropierea culturală a concetăţenilor noştri maghiari. (A román és magyar irodalmi alkotások párhuzamos bemutatása szerencsés útja magyar honfitársaink kulturális közeledésének.) A ‘mindörökre kiegészített Románia’ (România, pe veci întregită) türelmet és megértést tanúsít minden benne lakó etnikai csoport kultúrája iránt. Minden ellentétes állítással szemben ezt bizonyítja az a tény, hogy a sajtó, az irodalom, valamint a kisebbségi társaságok száma és aránya megnövekedett a háború előtti helyzethez képest. El lehetne-e képzelni ezt a virágzást az állam

minden kultúra iránti egyenlő mértékű gondoskodása nélkül? Természetesen nem! Ezen igazság fényében, mely előnyös helyzetet teremtett nálunk a magyar kultúra és művészet számára, bizonyosak vagyunk abban, hogy az elismerő értékelések egyre gyakoribbakká válnak, s a kulturális közeledés egyre több megértő hívet és munkálkodót nyer. Jelen érdemes munka, melyet magként vetettek erre az ugarra, magunkba szállás és megemlékezés közös adósságainkról, melyek szorongatnak bennünket, jóhiszeműeket. Az a tény, hogy mind a román, mind pedig a magyar szerzők, akiknek írásait jelen munkácska tartalmazza, kivétel nélkül a fiatal generációból kerültek ki, ékesszóló bizonyítéka annak, hogy az ifjabb nemzedékek jobban és őszintébben megértik majd egymást. Vállvetve - mint ahogy e könyvecske címe sugallja, a román és magyar fiataloknak ugyanolyan buzgalommal kell munkálkodnia annak az államnak a felvirágoztatásán,

mely mindnyájunkat óv. E munkácska szerzői, Gherasim E. és Kertész A urak szerencsés kezdeményezését remélhetőleg folytatni fogják mások is” [a szerző fordítása]. A kötet szerzői az utószóban (Postfaţă) előre elnézést kérnek azoktól, akik véletlenül kimaradtak e gyűjteményből. A kezdeményezésnek viszont nem volt folytatása Emil Dandea, Marosvásárhely egykori román polgármesterének cikornyás nyelvezetű, demagóg beköszöntőjéhez két megjegyzés kívánkozik. Igaz, hogy az 1930-as évek a két világháború közötti erdélyi magyar kultúra és irodalom virágkorának tekinthetők - ám hogy ebben a román államnak vajmi segítő szerepe lett volna, kétséges. Helyes a kötetszerkesztők elképzelése arról, hogy a megbékélésben és közös munkálkodásban elsősorban a fiatal generációnak kell élenjárnia. Dicséretes a kezdeményezés is, mely az „örök időkre kikerekített Románia” népeinek megbékélést szolgálná

a művészet, az irodalom eszközeivel, ám a virágnyelv mögött nincs egyéb, mint a háború nyerteseinek nagyvonalú, kissé gúnyos leereszkedése egy legyőzött és kifosztott néphez (ld. Ligeti Ernő könyvében a kolozsvári magyar színház elvételéről szóló személyes beszámolót.) Wass Albert azzal a Vaddisznós Jákob című elbeszéléssel van jelen e kötetben, mely először 1935-ben jelent meg az Erdélyi Helikonban. Az író román témájú elbeszélésekkel debütál a helikoni munkaközösség lapjában, ezek az Anuca (1935), Vaddisznós Jákob (1936), Mundruska (1936), majd a Mósule (1939). A havasi román emberek életét feltáró történetek hasonlatosak Áprily Lajosnak kötetben meg nem jelent, pályakezdő lírai novellájához, az Ismayer-hez (1912-1919). Wass Albert a Keleti-Kárpátokban kirándulva, vadászgatva ismerkedett meg a pásztornépekkel, s a velük való találkozás, életmódjuk megismerése ihlette e novellák írására, majd

később, már az emigrációban A funtineli boszorkány című regénye megírására. A Vaddisznós Jákob egy román hegyi ember tragikus története, aki a társadalom peremén él és vadorzásból tartja fenn magát. Az elbeszélő nagy beleérzéssel és rokonszenvvel mutatja be a sorsát. A Vaddisznós Jákob első mondata - „Tudni kell, hogy régen nem úgy volt a disznó errefelé, mint mostan” -, az in medias res kezdettel pergővé, életszerűvé teszi a bevezetést. A személyes narrátor, akárcsak a kalákában munka mellett, télestéken mesélgető, adomázó parasztelbeszélő, körkörösen információkkal bővíti a tényeket: „A Gyilkostól le a Holtyerágig, de még tova a Torligeten túl is kondaszámra lakta az erdőket”. A jellegzetes erdélyi földrajzi nevek érzékelhetővé, láthatóvá teszik a környezetet. A történet tragikus kimenetelét a baljós hangzású és mondájú Gyilkostó említése sugallja. Az elbeszélő a mesére jellemző

túlzásoktól sem riad vissza (a vaddisznó „kondaszámra lakta az erdőket”). A meseelemek jelenléte teszi Wass Albert szövegét izgalmassá, fordulatossá; pl. ‘az üveghegyeken is túl, az Óperenciás tengeren is túl’ magyar népmesebeli fordulatokra rímel a „tova a Torligeten túl” helymegjelölés, jelezve, hogy átlépjük a realitás küszöbét, s belépünk a mese, a fikció világába. Ám nem tündérmese következik, inkább adomázás, mely egy népi hős, valamifajta erdélyi pikáró fellépését készíti elő: „Igaz, hogy nagyrészt a csudáki báróé volt a vadászat mindenfele, s a Csongorádtól kezdve meg a némai Bandi úré” - folytatódik a történet, a mese és valóság határán lebegtetve a történetet . A jól felépített expozíció mesterien készíti elő a konfliktust, mert az előző mondat folytatása: „s ha ezek az urak nem vadásztak, más nem zavarhatta a disznót.” A feltételes mondat kizár más személyt a

vadászásból: „Még csak éppen Vaddisznós Jákob”. Az összetett mondat megengedő tagmondata külön mondatba, sőt külön bekezdésbe kerül - s ez a konfliktus magva. Az expozíció után a történet a cím- és főszereplő bemutatásával folytatódik: „Ott lakott ez az ember a mohalyi szélen, ahol a Torliget csücske lenyúlik a rétekig, s amellett Dósznak ismernek arrafelé. Ettől emlegették az embert is Dószról való Jákobnak, de azért többnyire mégiscsak úgy: Jákob, a vaddisznós”. A szövegelemzéshez szükséges a két nyelv szerkezetének párhuzamba állítása. A főszereplő nevét tükörfordítással alkotta meg a szerző (Dószról való Jákob: Jacob din dos), ugyanígy a hátravetett jelzős szerkezetű nevet is (Jákob, a vaddisznós: Jacob cu mistreţul), mely gyakori mesenév vagy balladai névadási minta a román népköltészetben (pl. Pintea Viteazul), de használják ragadványnévként is. Ezzel magyarázatot kapunk a novella

címére, a Vaddisznós Jákob névre. A tájszavak, a román (kölcsön)szavak folyamatos jelenléte a szövegben megteremti a couleur localt, s ezen túl felhívó szerepet tölt be, a narrátor a mesehallgató/olvasó empátiáját nyeri el vele: „Egyes egyedül lakott ez az ember egy rozoga hurubában, istenverte egyes-egyedül, éppen csak egy árva szál szürke kuvasszal, aminek Dráku volt a neve”. A Dráku (román: drac, ‘ördög’) kutyanév ugyancsak balsejtelmet áraszt A mese alaphelyzete a klasszikus népmesei kezdet: valamely hiány bemutatása és a hiányállapot mesehős általi felismerése . Ám a hiányállapotot - jelen esetben a szegénység, nincstelenség nem válik a népmesére jellemző motivációvá, mely a mesehős cselekedeteit meghatározza. A mesei kezdet ellenére az bekövetkező események már egyáltalán nem jellemzők a mesére. Az elbeszélés kezdete viszont a Grimm testvérek Csillagtallérok című meséjének elejére emlékeztet:

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kisleány. Ennek a kisleánynak nem volt sem apja, sem anyja, s olyan szegényül maradt ezen a világon, akárcsak a templom egere. Nem volt egy házacskája, ahol lakjék, sem egy ágyacskája, hová lefeküdjék. Nem volt egyebe, csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt, s csak egy darabka kenyere”. Nem véletlen, hogy a német irodalom alkotásaiba többször is bekerül vendégszövegként ez a mese; egyik ismert előfordulási helye Anton Büchnernek a naturalizmus stílusjegyében keletkezett Woyczek (1836/1837) című társadalmi drámája. Ebben a mesének olyan verzióját meséli az egyik szereplő - a dráma végén a Woyczek által meggyilkolt Marie -, mely csak az árvaság és egyedüllét motívumát fejti ki, tehát amelyből elmarad a jóra fordulás. Ebben a változatában a szerző az árva gyermek sorsát vetíti előre, másrészt az elidegenedő, elmagányosult, magára maradt ember, a főszereplő egzisztenciális

állapotát hivatott kifejezni. (Az emberi mivoltából kiforgatott, emberi méltóságától megfosztott Woyczek ugyanis szerelmi féltékenységében megöli élettársát, gyermeke anyját, s ezzel élete egyedüli tartalmát semmisíti meg. Agressziója önmaga ellen irányul) Wass Albert történetét a fenti két mese - a Grimm-mese, illetve a naturalista drámába vendégszövegként beépített népmese - között lebegteti. Vaddisznós Jákob Woyczekhez hasonlóan nincstelen. Egyedüli kincse kutyája, amivel mindig vaddisznóra vadászott Orvvadász volt - a hatóság tudtával, mert rajtakapni nem tudták, s talán nem is akarták, mivel a vadállományból csak annyit lőtt, hogy fenntarthassa magát. Jákob mégsem csak a mindennapi előteremtéséért lőtt vaddisznót: „De nem a húsért és nem a megélhetésért. Valami egyébért. Az erdő húzta és a vaddisznó” Jákob szenvedélyből vadászott, és csak vaddisznóra. Az alábbi leírásban a főszereplő

lelki életét mutatja be: „Nyulat tán sohasem lőtt Vaddisznós Jákob, de még őzet sem. Ellegelhettek tőle nyugodtan egyazon tisztáson Nézegette őket, talán gondolt is valami szépet hozzájuk, mert ha vad ember is volt Jákob, azért ismerte a szépérzéseket. Milyeneket ősszel érezni néha, mikor sárgulni kezdenek a Dósz alatti nyírek, s a Holtyerágot véres-veres erek szaladják tele” [kiemelés: B.I] Az érzés, mely a szereplőt gondolkodásra ösztönzi, mint valami testi szükséglet jelenik meg. A töredékes lélekábrázolás még nem a kiforrott íróra vall. Majd elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a cselekmény felfele ível: „S történt egyszer, egy zimankós télen.” Ezen a napon vadászni indulnak, ám a lövés a vad tüdejét éri, s az elmenekül. A meseszövés stilisztikai szerkesztettsége figyelemreméltó. Az ismétlés a szervező eleme a következő résznek: „De hirtelen csak megakad az ember szeme. Vér Piros vér, odafröccsenve a

hóra. S arrébb megint, több és arrább még több s a bokrok oldala is véres, ahogy súrolta őket. És a vér világosszínű s habos Tüdőlövés” A kihagyások (csak megakad az ember szeme ---) és az ismétlődés (arrébb megint, több és arrább még több; vér, piros vér, vér, világosszínű) feszültségkeltő hatásúak. A mondatokat megtöri, néhol két mondatra bont szorosan egy mondatba tartozó részeket. Ugyancsak feszültséget kelt a nominális mondatalkotással, az igéket - a cselekvéshordozókat - igekötőkkel helyettesítve: „A vágottan át s a szálason is végig, futva, ahogy lehet. Keresztül a tisztáson, ott újra a szálasban, aztán sűrűben megint, fel a túlsó dombra, át az észkason, megállás nélkül, ahogy csak bírja a láb, meg a tüdő meg az ember.” A szövegből kihalljuk a két világháború közötti, a helytállás jelszavává nőtt, ismert Reményik-verscímet: Ahogy lehet. Az igekötők szerepével kapcsolatosan az a

megjegyzés kívánkozik ide, hogy míg Móricz a Barbárokban épp az ellentétes módon ér el drámai hatást, tehát a ‘ment’ szó ismétlésével (Az asszony pedig ment, ment, elment.; Addig ment, addig ment; S csak ment.); a fenti szövegben a csak igekötőkkel jelzett ‘megy/fut’ szó ismétlésével jön létre drámai hatás. A fenti bekezdéssel a csúcsra ér a történet drámai íve, majd kis késleltetés után - „Fent a ponkon, ahol a kis pojána van, megáll és hallgatódzik” - a pszicho-narráció átvált elbeszélt monológgá: „Először csak a tüdejét hallja s a szívét, amint ott kalapál a fülében”. Itt kapcsol vissza a történet a kutyához, s az elbeszélés visszatér az önreflektáló pszicho-narrációhoz: „Ilyenkor nincs min gondolkozni. Utána” Majd tovább: „A sebesült megállt. Utána Ki ismeri az ilyen futást, havas erdőben lefele, öles ugrásokkal, elakadt lélegzettel, amikor az a bolond szív az ember halántékában

lüktet és a fülében zakatol, s lent messze disznót tart egy szál magányos kutya.” A tragikus fordulat leírásakor ismét nominálisan szerkeszti a mondatokat: „hirtelen lövés. Éles, csattanó Golyólövés Aztán még egy és aztán vonítás” Jákob kutyáját lelövi egy fiatal erdész. A megdöbbent, fájdalmában elvakult Jákob gyermekét vesztett anya képzetét idézi, mikor az erdész Mauserére fittyet hányva veszi fel a szeretett társ, az elpusztított kutya tetemét, s viszi magával: „- Drákule, gyere haza, Drákule” - hívogatja. Ösztönös, spontánnak tűnő és kitűnő stílusszerkesztés a román vokatív deklináció használata. A román nyelvben a magázás utáni egyes szám második személyű alak mély érzelmi átélést, azonosulást kelt az olvasóban: „Meglőtted - mondja halkan és szomorúan -, látod, meglőtted. Nem szégyelled magad, uram?” A csöndes szemrehányás, felelősségre vonás következtében az erdész

elbizonytalanodik, s a jelenetet követően mélyen hallgat a Jákobbal való találkozásáról. A történethez ekkor kapcsolódik egy történelmi hitelesség látszatát keltő epizód: a trianoni döntés után a helybeli báró földet és terményt, élelmet oszt ki a - javarészt román - parasztoknak. A novella vezetésében az a szerzői szándék tükröződik, mely a történelemnek a béke útjára gördítését, pacifista megjelenítését szolgálja: „- Sok évig éljél, mariásza!” - éltetik a szegény emberek az urat, s az áldomást megköszönik. „És úgy búcsúzkodtak sokan, hogy ‘kezitcsókolom’. Így történt ezerkilencszáztizennyolc decemberében, ott, a Csóvás és a Sztezserin között, a nagy tó völgyében” - zárja a történelmi környezet leírását. Ezt követően ismét Jákob alakja kerül előtérbe A „felszabadult” világban megkeresi az erdészt a bosszú gondolatával, s ismét felelősségre vonja: „- Meglőtted.”

Az esemény tragikus kimenetelét egy gyermek, az erdész kislánya fordítja jóra, bibliai inkarnáció-történetet asszociálva: csengő gyermekhangja eloszlatja Jákob bosszúálló indulatát, mely mint gonosz varázslat törik meg: „- Apa, apa, olyan szépet álmodtam, láttam az angyalt”. Így az indulat irányulása az erdész személyéről áttevődik - mintegy pars pro toto metonimikus átvitellel - a puskára. Jákob azt semmisíti meg, majd távozik: „megyen a Dószról való ember ki az udvarról, neki a hegynek”. A völgyből a hegyre tartás ótestamentumi toposz, mely Áprily óta (Tetőn, 1923) újabb jelentésrétegekkel bővült a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban: az értékítéletből, a civilizáció által megrontott világból, a békétlenség, háborúskodás helyéről tartást jelenti az érték, az erkölcsi tisztaság, a békesség világa felé. Wass Albert Jákobjának kezét nem szennyezi be vér. Megelégszik azzal,

hogy a puskát, mint a megromlott világ szimbólumát, megsemmisíti, s hátat fordítva a „völgynek”, visszatér saját világába, a „hegy”-re. Az elbeszélés kezdetének meseszövéséből a zárásnál átvált drámai novellába, majd eposzhoz hasonló befejezés következik. Jákob „egyszerelmű” ember: nem szerez más kutyát. Az elbeszélés azt a mondanivalót sugallja, hogy egyetlen számkivetett, társadalmon kívül álló embernek, Jákobnak a gyermeteg bosszúja - a puska megsemmisítése - nem tud gátat vetni a civilizáció előretörésének, mely Wass Albert írói világában mindig a természet pusztulását, s ezzel együtt az erkölcsi élet megromlását jelenti, s a megfosztottság, a gyász érzését közvetíti. „A Holtyerág gyér bokrait juhok rágják, s akik irtották az erdőt, míg a szem ellát a Dószról: nem hagytak egyetlen magfát sem. Levágták a nagy, százéves tölgyeket mind, le a szélfákat is, de még határfát sem

hagytak, egyetlenegyet. Nincs makk a Dószon, és nincs makk a Sztezserinben, és nincs makk a Gyilkosban sem. Nincs makk sehol És ahol nincs makk, ott disznó sincsen” Megint az ismétlés a szervező eleme a szövegnek, itt a tagadószók révén. A megfosztottság érzésének közvetítése után a pusztulás képei következnek: „Elköltöztek a disznók. És a Dósz alatt a huruba üres Bedőlt a fala és leomlott a teteje, lakatlan régesrégen Öles dudva növi körül, s pásztorgyerekek messze elkerülik” A mendemonda szerint az elpusztított Dráku jár vissza kísérteni, „aki maga az ördög” - veti át ismét balladisztikus sejtelmességbe az elbeszélő a fejlemények fonalát. Ugyanúgy bizonytalanságban hagy Jákob további sorsa felől is; s az ábrázolt sorstörés csak sejteti a főszereplő tragikus végét: „Talán meghalt. De lehet az is, hogy elköltözött a vaddisznók után.” Jákob sorsa viszont csak látszólag nyitott, hiszen a narrátor

az előző bekezdésekben kétséget kizáróan sugallja a vaddisznók sorsát: elpusztultak megfelelő táplálék hányában. Jákob is „utánuk költözött” - s ezzel a mozzanattal a szereplő neve meg a novella címe újabb jelentéssel bővül. Jákob, akinek élete szorosan összefonódott a vaddisznókéval, szenvedélye volt a vaddisznóvadászás, vaddisznóbőr ruhákban járt, és „hurubáját” is azzal tette kényelmesebbé, végső „elköltözése”-kor sem válik meg tőlük. Velük költözik. A szerző egy más nép fiát választva szereplőjének, annak életformáját, mentalitását a középpontba helyezve, stílusával is ráhangolódik és ráhangolja az olvasót az elbeszélt tartalmakra. A román szavak jelenlétét egyrészt a román szereplők indokolják, másrészt szándékos írói eljárás eredményeként kerülnek a szövegbe (Dráku: ‘ördög’, huruba: ‘kaliba’, ponkon: ‘híd(on)’, pojána: ‘tisztás’, mariásza:

‘uraság’, Valea Sztrunga [Valea Strâmbă]: ‘ferde völgy’, Valea Furci[i]: ‘villavölgy, elágazó völgy’, Sztezserin: ‘tölgyes’, Holtyerág, melynek illeszkedő ragja - Holtyerágát - román szótövet sejtet). A főnév- deklináció vokatív esetének használata (Drákule, Jákobe), a Te-alakú magázás, az érzékletes, ismétlődéses, gondolatritmikus szövegteremtés, a szokatlan, tördelt mondatszerkesztés feszessé, izgalmassá teszik a narrációt. Az elbeszélő a megjelenített szereplők érzéseit díszítés nélkül közli („Nem esik szó, mozdulat, semmi”). Másutt pedig kivetíti az érzelmeket: „- Ne sírj, Dárkule, ne sírj!” - szól Jákob látszólag a kimúlt állathoz, ám inkább magát biztatva, mielőtt lemenne a völgybe bosszút állni a kutyáért. A harmincas évek derekán a Helikon munkaközössége meseírásra buzdította az írókat, s ennek egyik szorgalmazója épp Wass Albert volt, aki a mesének nagy

fontosságot tulajdonított: „a falusi népnek igen nagy szüksége volna meséskönyvre” - mondja 1937ben, a tizenkettedik helikoni találkozón, s kéri, hogy a Hasznos Könyvtár szerkesztői vegyék figyelembe ezt az igényt. A mese fontosságára idős korában is felhívja a figyelmet, megemlékezve a trianoni döntés után a mezőségi - feketelaki, kispujoni és szentegyedi - magyarok összetartására: „Feketelakon, amelyik egy magyar község volt, ott megalakítottuk a magyar csoportot, [] összejöttek minden kéthetenként a magyarok, és életben tartották a magyar táncokat, a magyar népmeséket; például népmeséim egy része, ami megjelent, azt ott hallottam Feketelakon öreg magyaroktól, akik mondták, s még úgy is írtam le néha, ahogy az öreg magyarok mondták: ‘Há’ iszen mük mikor’ ez meg az történt.” Wass Albert ugyanis a fenti elbeszélésben a mese műfajkeretében képes a hétköznapi ember tragédiáját, fájdalmát kifejezni. A

Büchner-drámával való összehasonlítás alapjául szolgál a Vaddisznós Jákob műfaja is: a drámai novella. Ám Wass Albert hőse a „(hegy)tető” nyugalmában, külső és belső, azaz erkölcsi tisztaságában él, ha nincstelenül is. A történet tragikuma abban rejlik, hogy - akárcsak Woyczeket - egyetlen kincsétől fosztják meg, kutyájától, ám agressziója nem fordul sem maga, sem embertársa ellen: kiéli egy úri vadászpuska tönkreverésében. Büchner szereplője viszont az emberek között marad teljesen magára, s az élete fenntartásáért vívott küzdelmében, a teljes önkizsákmányolás állapotában, agyonhajszoltan végzetes cselekedetre ragadtatja magát. Jákob a természetben nincs egyedül. A puska kétszeres jelkép: a természetet megrontó civilizációra utal - ebben az összefüggésben megemlíthetjük a világirodalom híres gyermekirodalmi alkotásait: Felix Salten Bambiját vagy Rudyard Kipling A dzsungel könyvét is -, ugyanakkor

az úri rend szórakozási eszköze és státuszszimbóluma is, akár a vadászat. Ám az a tény, hogy Jákob nemcsak életfenntartása céljából, hanem igazi szenvedélyből vadászik, áthidalja a különbséget közte és a vadászat élvezetét kizárólag magukénak tartó urak közt - s ezzel, akárcsak a társadalomtól elkülönülő életformájával, kiválik abból a rendből, amelybe született. Így emberi méltóságát megőrzi mindvégig - „elköltözésekor” is Az írói mondanivaló itt a természet és az emberi humánum védelme. Az Új Arcvonalhoz hasonlóképpen említésre érdemes egy későbbi antológia, mely egy szépíró-nemzedék reprezentatív alkotásait tartalmazza. 1937-ben jelenik meg az Új erdélyi antológia , a benne szereplő írók zömét az Új Arcvonalból már ismert szerzők alkotják. „Az erdélyi reálizmus névjegyével Asztalos István, Bözödi György, Kovács György, Katona Jenő, Szabédy László, Szenczei László és

Wass Albert jelentkeznek” - írja a könyvről Ligeti Ernő, aki szerint e nemzedék nem tudott egységes csoporttá válni, megmozdulásuk nem tette indokolttá az új zászlóbontást, inkább csak azért „álltak össze”, mert „sejtik, hogy együttesen nagyobb közönség érdeklődését támasztják fel maguk körül, mint külön-külön”. Ám egységes bennük, hogy „Módszereik közé mind erőteljesebben vonul be a társadalom-rajz és a lélektan” . Az egyik szerkesztő, Abafáy Gusztáv az antológiához írt utószavában a második helikoni gárda programját fogalmazza meg: „az új nemzedék kisebbségi sorsban pácolt realizmusából kiinduló józan, fegyelmezett szellemisége [] segít művészi eszközökkel megteremteni egy új világot, melyben a szellem a lélek szolgálatában áll. A lélekké megváltott szellem szól e nemzedék írásaiból” . A kötet íróinak munkálkodását ugyanolyan szolgálatnak nevezi, mint amilyen magatartást,

helytállást kíván meg a kisebbségi lét: „Ez a fiatal írói nemzedék a kisebbségi helyzet fokozottabb erkölcsi felelősségének a tudatában úgy érzi, hogy írása népe iránti hű szolgálat, amikor az öncélú valóságimádat elleni harcban az egyéniség, a személyiség, a lélek elsőbbségért küzd” . Ezek a megállapítások Wass Albert kötetbeli elbeszélésére is érvényesek. A korabeli kritika röviden foglalkozik csak az antológiával. Walter Gyula egyetlen sort szán minden írónak, többek közt így nyilatkozik: „Wass Albert Sorsvállalása sok transylvaniai jellegzetességgel ékes” . Walter Gyula értékelésével egyetérthetünk, már ami az elbeszélés nyelvi megformálását, esetleg szemléletmódját illeti. Wass Albert Sorsvállalás című elbeszélése bátor krónika a korabeli állapotokról, ugyanakkor magával sodró vallomás saját életéről is. A Nagy Pál összeállította Hűség bilincsében című

elbeszéléskötetből sajnos kimaradt, s megjelenése óta nem közölték újra. A Sorsvállalás cím kissé idegennek, kissé nagyzolónak hangzik a fiatal szerzőtől, bár az antológia előszavában meghirdetett programmal harmonizál. A sorsvállalás témája ismert a magyar irodalomban: a sorsát kezébe vevő, mástól segítséget nem váró ifjú alakját már Vörösmarty is megrajzolta példaképpen: „Mit tenni hátra van még, / Magamra vállalom” (A sors és a magyar ember). Az önéletrajzi jellegű műben a mindentudó narrátor memoárszerűen, retrospektív elbeszélői szemszögből beszél el egy döntő fordulatot a cselekvő hős életéből. A tapasztaló hősről egyes szám harmadik személyben számol be, akárcsak később, mint az önálló könyvként kiadatlan Örökösök (1949) című kisregényében , ám a narrátor személye szorosan tapad a hőse alakjához, szinte elválaszthatatlan tőle. Ezért a Sorsvállalás főhőse arctalan marad. A

névtelen szereplő hajdani elhatározása következtében szakít a szülői otthonnal, mivel akárcsak az apja - képzett gazdász, de nem ért egyet apja elképzeléseivel. Előre látja a gazdaság tönkremenését, az idősödő szülők eladósodását. A novella azzal a pillanattal indul, amikor hat év életharc után - az önéletrajzi vonatkozásait figyelembe véve ez az író életében a kolozsvári egyetemen kiküzdött állásának biztos tudatában - hazautazik falura meglátogatni a szülőket. A novella a cselekmény idejét meghatározó mondattal indul: „Párás koraoktóberi délután volt”. Ezután a hasonlatokban gazdag ábrázolás már a második mondatban megmutatkozik: „Amint a kopott, nyikorgó öreg kocsi álmos döccenésekkel vitte az állomásról hazafelé, úgy ereszkedett bele az emlékezésbe, mint langyos esti fürdőbe a gyermek.” Az emlékezést egy érzet indítja el, mely a múltról való elmélkedésre késztet (akárcsak Proustnál a

sütemény íze). A múlt úgy öleli át és veszi birtokába az emlékezőt, mint a víz a beleereszkedő testet. Melegen simul hozzá, elbódítja, megnyugtatja. A következő mondat a fejlemények anticipációjának tűnik, azt sugallva, hogy az elkövetkező események békés fordulatot vesznek. Ám a kezdő mondatokhoz hasonlatos rövid, tárgyilagos folytatás - „Hat éve nem volt otthon” hirtelen elvágja az emlékezés andalító, bódító érzését, az emlékek elszállnak, s az elbeszélő tekintete a jelenre irányul. Az elbeszélő csodálatos leírással folytatja a Mezőség bemutatását, a táj megszemélyesül: „A friss fekete szántások fényes homlokkal izzadtak még az aláhanyatló napban []. A völgy ásított. De a berek felől már bekötött szemű párák közeledtek, s az északi lankán megnyúlt arccal hűvös esetére várt az árnyék.” Ám a szülőház kibontakozó látványa cseppet sem biztató: „Ott állt a major, szélesen elterülve

és kopottan, mint egy rongyos, öreg zsellér-cigány. A meszeletlen istállók messzire vicsorgatták téglafalaikat, roskadt gerinceiken oldalra billent a nádtető, s a bedőlt kapu korhadtan nyúlt el az útszéli csalán közt, mint egykedvű rest szolgája rég elhalt uraknak.” Mesterien érzékletes leírás: major s a kapu sorsára hagyott, kiszolgált cselédhez hasonlít, és mind a pusztulást érzékelteti. A hasonlatokat a narrátor összekapcsolja a megszemélyesítés stilisztikai alakzatával (a major „öreg zsellér-cigány”, a kidőlt kapu „egykedvű rest szolgája rég elhalt uraknak”). A majorba egyedül az elöregedett vizsla visz életet, amely bizonytalanul üdvözli, majd megható jelenetben ismeri fel kisebbik gazdáját. A kutya bemutatása megerősíti a balsejtelmet, a pusztulás tényét: öregségében szánnivalóan komikus a ifjúkorra jellemző örömet kifejező testbeszéde: „idétlen, boldog, öreges ugrándozással keze után

kapkodott, körülszaladta és nehézkesen fölugrált rá, összekaparta a ruháját és hörögve szűkölt a rászakadó váratlan örömtől”. A tornáclépcsőről szeme elé táruló kert látványa ugyancsak hasonlatban jelenik meg: „a tornác korlátján túl a kert fái úgy álltak ott rongyosan és sárgán, lehajló ágaikkal, mint halálra készülődő hanyag óriások”. Majd a leírást újra a cselekmény folytatása ellenpontozza. Az apával való találkozásról érzelem nélkül, rövid mondatban tudósít: „Apját a pipázóban lelte. Egykedvűen ejtette le az újságot s kezet nyújtott” Mintha az eddigi leírások előkészítették volna a kevésbé örömteljes találkozást, helyesebben inkább szembesülést. A főszereplő szembesül a hat éve előre látott pusztulással és a makacsul szenvedő, a majorral együtt pusztuló, vegetáló urával: apjával. A „berobogó” mostohaanya mintegy magyarázatot ad az előtörténethez, mely az

tapasztaló hős számára végzetszerűen bekövetkezett. Az apa „ideges és beteg ember”, hiába volt egykor maga is „kitűnő, híres gazda”, és hiába jöttek adókedvezmények: az egykedvű, sorsába belefásult idős úr nem kíván segíteni önmagán. Ugyanilyen egykedvűen tűri egy darabig, hogy fiuk, aki dacosan ellenszegül a pusztulásnak, kezébe vegye az uradalom igazgatását. Itt vesz fordulatot a cselekmény A főszereplő lemondja városi állását: „Hát meglátjuk - Ennyit mondott. De a könnyelműség izgató szédületét érezte ennél a két szónál”. Magával hozza fiatal feleségét, és megpróbálják munkát és pénzt nem kímélve talpra állítani a pusztulófélben levő uradalmat. Elmaradt cselédbérek, kifizetetlen hitelek mint feneketlen zsák, nyelték a fiatalok pénzét. Tavaszra már nyájas és barátságos lett a ház: „alkonyborulatkor úgy jöttek haza a mezőről az ekék, mint katonái egy boldogabb jövőnek” - s a

jövőkép felvillantásával fordulat áll be. A sikerekkel, a ház felújításával s az uradalom fokozatos beindításával dac és féltékenység született a saját oblomovi tehetetlenségükbe süppedt két öregben. Először csak önelégülten bíráskodnak az apró baklövések miatt, majd a fiatalasszonyba „apró fullánkokat”döfnek, melyek „kijárnak minden asszonynak, aki együtt kénytelen élni a férj családjával”. S ahogy gonoszkodó megjegyzéseik folytán düh és keserűség gyűl fel a fiatalasszonyban, úgy foglalják vissza lassan az öregek saját uradalmukat: először csak a szőlőtermés jövedelmét követelik maguknak, a költségeket a fiatalokra hárítva, majd az egész gyümölcstermést is leszüretelik, s pénzzé teszik. A vihar mégis egy egészen jelentéktelennek tűnő eset kapcsán robban ki. A fiatalasszony - aki ugyanolyan arctalan, vázlatszerűen megrajzolt marad, mint bármely más, típusként mozgó szereplője a novellának

- befőttet tesz el. Mivel az öregek a gyümölcstermést is kisajátították, a fiatalasszony pénzért vette a befőznivaló gyümölcsöt. A békesség kedvéért ez ellen sem tiltakoznának, csakhogy az öreg rákérd: „Aztán befőtt lesz-e elég?” S a száz üveget felháborítóan kevésnek találja: „Hát csak nem gondoljátok, hogy ez elég lesz nekünk?” „Nincs pénzem több gyümölcsre”- veti ellen a fiatalasszony. „Nekünk elég, kettőnknek” A fiatalasszony kiigazítja az öreg által megfogalmazott „nekünk”-et. Csak magára s a férjére értve elkülöníti saját háztartásukat, életüket, magatartásukat az öregekétől. Az összetűzés kikerülhetetlen, s az évek óta felgyűlt sérelmek lassan utat találnak: „Maguk csak csúfolódnak, ha valami rosszul megy, maguk hagytak mindent tönkre menni. Olyan dolgokra kell költsünk, amit azelőtt tíz esztendővel kellett volna elvégezni. A gondokat ügyesen ránk hárították s összes

bűneikért mi vagyunk felelősek” - duzzad a vádbeszéd. Majd sírásba fullad: „Nem tisztességes dolog” A két generáció közti meg nem értés és feloldhatatlan ellentét pattan ki az öregek válaszából: Az apa tekintélyt parancsoló hangon, a kötelező szülői tisztelet és feltétlen gyermeki engedelmesség felemlegetésével kéri ki magának a bírálatot: „Az ember kínlódik, gyötrődik egy életen át érettetek, és ez a köszönet.” Majd beszédfonalába burkolt zsarolást, fenyegetést vegyít: „Eladok mindent. Azt hiszitek talán, hogy nem kapok vevőt rá?” Figyelemreméltó fordulat az apa gondolkodásában: amit évekkel azelőtt a fia mondogatott, hogy az uradalmat pénzzé kell tenni, mert ráfizetéses a gazdálkodás, most az apa hajtogatja. Csakhogy érvelése tisztességtelen, miután az elhanyagolt gazdaságba fia és menye munkát és pénzt fektetett. „Elmegyünk, ne félj Az állásomat talán még megkaphatom” - vigasztalja a

fiatal gazda a megbántott feleségét. Mégis maradnak. A cselekményt az érzelmek, pontosabban a megszeretett otthon iránti ragaszkodás, kötődés fordítja meg. A döntő fordulatot a harmadik generációt képviselő unoka vakációra jövetele hozza meg - itt a pszicho-narráció a helyenkénti szcenikus ábrázolással a dialógusokban, átvált belső monológgá: „Jön a fiú vakációra. Remélhetőleg nem lesz elégséges a tarsolyában, csak mind jeles, esetleg jó a gyermekek jeles tanulók kell legyenek mindig, gyönge osztályzatot hordozni a bizonyítványban csak apáknak szabad” - mondja ki a fiú a kemény ítéletet szülei felett. S elmélkedésébe féltés vegyül: „S a földet vajjon ki veszi meg? Talán majd idegen szót kell tanuljanak a rögök, s az élet roppant harcterén úgy könyvelik el, mint feladott állást.” A fenyegető lehetőség, hogy a színromán faluból távozó uraság udvarházát román gazda veszi meg, nagyobb

összefüggések feltárására, magyarázására készteti: „S ki a felelős érte? Hát egy nemzedék kell feleljen mindenért? Múltért, jelenért s jövőért egyaránt? Három emberöltő terhét egy nemzedék válla kell viselje? Hát igazság ez?” A kérdésekre nincs válasz. Az erdélyi magyar parasztot a betelepült románságnak prédául odadobó, sorsára hagyó apák generációjához írott vádbeszéd ez a novella. A román állam bank- és földpolitikája a magyarság elsorvadását, elrománosodását, gazdasági ellehetetlenedését okozza. Az így kialakult helyzetet 1937-ben, a második világháború előestéjén tehetetlenül szemléli a fiak generációja. Melynek a jövendőről - saját gyermekeikről - is gondoskodnia kell. A novella személyes elbeszélőjével a jövőért érzett aggodalom mondat vádbeszédet. Ennek az írásnak a kulcsszava a felelősség szó Így kapunk magyarázatot a Sorsvállalás címre. Végső elhatározásra: a maradásra

és a mindennek ellenében való sorsvállalásra a kisfiú készteti a fiatal szülőket. Jeles bizonyítványáért cserébe a kiscsikót kéri Ő a híd a két generáció közt, akik közt elmérgesedett a kapcsolat. Ő az, aki a gyermekek ösztönös diplomáciai érzékével visszaállítja a rendet. „Aztán mit csinálnál vele?” - kérdi az apja „Adnék neki sokat enni, hogy nagy, erős ló legyen majd, és azzal hordanám Mócsra eladni a mami paradicsomait s a nagymama barackját!” A gyermek jövőterve a megbékélés záloga. Jövőképében a csikó alakja szorosan összekapcsolódik a munkával Legalábbis apjának azt mondja, hogy munkára kéri a csikót, nem játékra. Mintha érezné, hogy csak a töretlen munka által áll helyre a rend. A békességes alkonyat záróképe egybefonódik a fiatalok megbékélésével; a közös sors vállalása elválaszthatatlanul összefonja életüket: „Álltak ketten, ember és asszony, és nem szóltak, csak nézték az

estét, amint puhára fakulva a nagy udvarra lehullt.” József Attila Külvárosi éj című versében az est leírására emlékeztet a lehulló este képzete, ám kimutatható egymásra hatása az azonos generációknak - sui generis - nincs. A lírai kép a megbékélés hangulatát árasztja. „Lassú, ringó járással mentek S az est elibük terült, mint barna puha szőnyeg, nyugodalmat adó csodálatos pázsit.” Az író életrajzi hátterébe több ponton illeszkedik e novella - talán jobban bármely más írásánál. A mostohaanya barackot termeszt féltve, majd pénzzé teszi a gyümölcsöt Gróf Wass Endréné naplójából , melyben leírja a családnak a menekülését a háború végén Németországba, hasonló kép rajzolódik ki róla. Mégis az asszony naplójából az derül ki, hogy mostohafia jócskán túlozhatott - valószínűleg a személyes ellenétetek miatt -, amikor a szülők alakját megrajzolta. Apja távolról sem volt olyan tehetetlen,

mint ahogy leírta, mostohaanyja pedig a valóságban sokkal több melegséggel emlegeti naplójában „Albit”, semhogy a köztük levő ellenséges légkör az elbeszélésben leírtaknak teljesen megfelelne. A Sorsvállalás elbeszélői indulata elsősorban a történelmi, gazdasági viszonyoknak szól. A fiak nemzedéke a kilátástalan helyzetet a szülők - az apák generációjának - számlájára írja. Ugyanígy az apa és fia közötti meg nem értésről vall az író kései elbeszélése (Elindul egy élet. In: Hagyaték) Az érzékeny lelkű, szülei válása folytán anyját vesztett gyermek ugyanolyan gondot okoz az apának, aki feltehetőleg életrevaló, derék katonát akart nevelni belőle, mint a fiúnak az apa értetlensége. A Sorsvállalásban végsőkig menő ellentét rajzolódik ki, hiszen az előtörténetben utalásszerűen felvázolt korai szakítás, az otthon elhagyása ugyancsak éles konfliktushelyzetben történhetett. Az apa merev, bírálatot nem

tűr, segítséget el nem fogad, s fia munkáját, mint szülők iránti, automatikusan kijáró kötelességteljesítést, természetesnek veszi. Át sem gondolja, hogy ha már sem anyagilag, sem jó szóval nem tudja támogatni a fiatalok erőfeszítését, ne billenjen át azon a ponton, amikor már kihasználja őket. Az író Hagyatékából az apa képére a megbékélés von fátylat. A Sorsvállalásban a két generációt, apát és fiút a harmadik generáció, az unoka tartja együtt. Stílusa a megszemélyesített táj leírása s a művészi hasonlatok mellett valóban „több transzszilvániai jellegzetességgel ékes”. A grammatikában jelentkező erdélyi mondatalkotás - „Olyan dolgokra kell költsünk”-, a román konjunktív igemód hatására alakult ki (Trebuie să plătesc). Wass Albert kedvenc jelzője, a „borzolt” szó is megjelenik: „Az asszony borzolt haraggal” küzdött egy láthatatlan ellenséggel szemben. Wass Albert Sorsvállalás című

novellája kiemelkedő alkotás. Leírásai, cselekményvezetése, a novella szerkezete a magabiztos prózaíró kezének munkája. Problémafelvetése és példaértékű problémamegoldása minden bizonnyal a két világháború közötti romániai magyar novellatermés legjava közé sorolja írását. Budapesten a Révainál jelent meg hét neves erdélyi szépírónak az írásait bemutató, tetszetős kivitelezésű zsebkönyv, az Erdélyi köszöntő , benne Wass Albertnek a Mélység fölött című története (ismertetése a Hűség bilincsében fejezetben). Az abaposztóba kötött könyvecske az idézőjelbe tett „Erdély” ízéből ad kóstolót az anyaországi olvasónak. „Az erdélyi irodalom a nemzeti lélek győzelme a sors fölött, a tisztult magyarság öneszmélésének nagy bizonysága. Az a magasabb szféra, amelyben leszakadt magyarság és anyaország politikai határok fölött a lélek jegyében megtalálja egymást” írja a kiadó rövid,

„Erdély” című előszavában . A hét szerző is „köszönti” az olvasót: Br Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Kós Károly, Dr. Makkai Sándor, Nyírő József, Tamási Áron és Gr. Wass Albert dokumentumértékű aláírása olvasható a kötet elején Nyírő József Gergő legyen a te neved, Tamási Áron Virágveszedelem és Wass Albert Mélység fölött című elbeszélései aktuális erdélyi történetek. Bánffy Miklós és Kós Károly erdélyi történelmi témát ragad meg, archaizáló nyelvvel. A fileglorietta a Rákóczi-szabadságharc világát eleveníti fel, az Atila királról ének pedig a magyar népballadák hangján jeleníti meg a hun király halálát, temetését. Dsida Jenő a Már hiába nézed című versében elmélkedik „az ifjúság halálán”. „Erdély írói egy táj, egy történelem, egy nemzet szavát képviselik, az egyéniség változatosságával, a lelkiismeretvizsgálat komolysásával és a humor vigasztaló emberi

derűjével. [] Erdély irodalmában egy kiért történelmi hivatástudat szól az ország egyeteméhez” III. 2 Wass Albert antológiákban - A háború idején (1940-1944): Séta bölcsőhelyem körül Erdélyi képeskönyv, Erdélyi elbeszélők, Erdélyi elbeszélők válogatott munkái, Erdélyi hírmondók, Magyar Irodalompártoló Társaság évkönyve Tematikus gyűjteményes kötet az ESZC-nek a Révai Irodalmi Intézettel együttes kiadásban megjelent Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi képeskönyv című mű „Erdély íróinak vallomása - írásban és képben - szülőföldjük tájairól” ez a gyűjtemény, melyhez Kovács László szerkesztő írt lírai előszót: „Ebben a könyvben az irodalom nyomán járunk erdélyi képekért. Az író bölcsőhelyén vagy otthona körül nézünk szét [] A képek mellett megszólaltattuk az írót: hogyan látja ő maga világát?” Ezekben az írásokban, ezeken a fényképeken „az író és földje néznek

egymásra”, kibomlik a gyermekkor, „mint egyszer nyíló virág”, mely „kehely”, melynek „rabja marad az ember, bilincs”, melytől az ember „soha szabad nem lehet”. Így fogalmazza meg a szülőföld vonzását. A kötetben szereplő írók Asztalos István, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Kemény János, Kós Károly, Kovács László, Maksay Albert. Molter Károly, Reményik Sándor, Tamási Áron, Tompa László és Wass Albert - a Helikon tagjai. A kötet címe Ady Endrétől való, mint ahogy mottója is a Séta bölcsőhelyem körül című Ady-versből származik: „Ez itt falu, az én falum, / Innen jöttem és ide térek.” Az írók nemcsak műveikkel állítottak emléket szülőföldjüknek, hanem fényképanyaggal is illusztrálták a könyvet, mely így felbecsülhetetlen dokumentumértékű. Wass Albert maga készít fotókat egy helikonos kirándulásról, valamint több képet a szentgotthárdi udvarházról, a gazdasági életről: egy

parasztházról, a szalmahordásról, a trágyahordásról, máramarosi román aratólányokról, akik Szentgotthárdra szegődtek, a környékbeli tájról, a tóról, egy vadászlesről a nádasban meg egy népviseletbe öltöztetett, mezítlábas széki leánykáról. Wass Albert Udvarház a dombon című rajza művészi felépítése, lírai szerkesztettsége folytán olyan, akár egy zenedarab. „Tudom, hogy a mi dombjaink nem szépek Kopárak, hajlottak, szürkék. Olyanok a völgyeink is, mintha örökös hétköznap lenne az életük” indítja a leírást A következő bekezdésben - „És ez a vidék nekünk mégis szép” - folytatja a vallomását. Tekintetünket lassan vezeti Mintha a marhacsorda lépteinek ritmusára sétálnánk, és sétánkon sorainak lassú, jambikus lüktetése, álmosító dallama vezet bennünket: „lankás oldalak sárga agyagföldje sugároz felénk, amelyben egyetlen zsongásként szűrődik a messzire nyúló legelők tücsökzenéje a

völgyi békák zagyva lármájával. Ez a zsongás, mint egyetlen lágy ezüsthúr feszül ki a völgyek és lankák fölé, dombról dombra nyúlik, hullámról hullámra, s rezgése betölti a levegőt valami bús, egyhangú melódiával. Furcsa varázslat alatt állunk ilyenkor, lassan mozdul a szántogató ökrök lába, lassan veti az eke a barázdát, lassan és megnyugodva ver a szívünk.” S a ”lassú nyugalom, mellyel ökreink a barázdát tépik, maga az élet és a valóság”. Ennek a valóságnak pedig nyitja az, hogy: „Nem izgalmas történéseken, nem fejtörő elméleteken, de azon fordul minden, hogy miképpen omlik a föld az eke mögött, a borona hogyan takarja a magot, s mikor búvik ki zölden a vetés. A föld és az ember összetartozik” egyszerű élet ez, mély titkokkal, melyeket mégis minden itt élő ember ismer A falut körülölelő dombok leírásának három bekezdést szentel, majd a falu felé közelít, a templomdombon sétál végig

képzeletben. A templomot és a temetőt is „tenyerükre veszik” a dombok, „hogy megmutassák az Úristennek”. A faluban az ember - dacolva az elmúlással, a történelem viszontagságaival -, a helytállás jelképeként jelenül meg: „S mert kell valaki mindig, aki a viharral szembenézzen, azért van dombon az udvarház is”, melynek ”falát vadszőlő futja be vagy repkény”, s amely „ősi rendet őriz”. Pipázójában agancsok, a könyvespolcokon gazdasági könyvek állanak, s a szobában „csöndes szavak esnek” vetésről, szántásról, földi gondokról. Kilépünk a kertbe, melynek gyümölcsöse „emberöltők békés munkáját őrzi”. Aztán a pillantás a messzeségbe röppen: a kertek végébe, a falu végéig, ahol egy dombon a temető van - s azt nézve távlat nyílik a végtelen messzeségre: a távolban ködlő hegyek, melyek „messze vannak, s mert szép minden, ami messze van”. Majd a látványt, mint egy lámpagyújtó koppintja

el a „hulló alkony”, melynek színében még egyszer felvillannak a „barna szántások”, a „széles legelők”, a „csillogó apró tavak”, s még látjuk a hazavonuló marhacsordát, melynek léptei ugyanolyan vontatottak, mint egy lassított film. Mint lehulló függöny vet véget szemlélődésünknek az őszi este, „mely puha papucsban átoson vetéseink fölött, s álomra simítja a röghöz lapuló kis pacsirta tollát”. A cselekménytelen leírásban a narrátor vezeti az olvasó tekintetét: megnézeti vele a mezőségi tájat, benne a falut, utalva az abban lakók állandó ottlétére, életére, elmélázik a temető, a templom és az udvarház szerepéről, szimbólummá növesztve e három térobjekutomot, melyek egy-egy trónuson - egy-egy dombon - uralkodnak a falu felett. Az elmúlásra emlékeztető temető, a felsőbb hatalom jelenlétére figyelmeztető templom, s alighanem ennek a felsőbb hatalomnak a megbízásából mások iránti

felelősségviselésre rendeltetett udvarház szerepéről, jelentőségéről kapunk képet a történet nélküli rajzban. Wass Albert Udvarház a dombon című írása mély húrokon játszott, andante szimfónia: forró vallomás a szülőföldhöz és a lélek mélységéig hatoló hitvallás a szülőföldön megmaradás mellett. Az 1941-ben kiadott Erdélyi elbeszélők című antológia ismét közli a Vaddisznós Jákob című elbeszélést. A szerző ekkor már Baumgarten-díjjal kitüntetett magyar író, aki elsősorban a Farkasverem szerzőjeként vált ismertté. Az alábbi jellemzés viszont más műveire is érvényes: „Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos. Művei szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú alkotások. A fiatal erdélyi prózaírók közül kiválik egyéni hangjával, látásmódjával; izgalmas történetei úgy áradnak belénk, mint egy forró vérhullám. ” Wass Albert szépírói munkásságának erdélyi

szakaszában alighanem a negyvenes évek jelentik a csúcsot. A kötetben szereplő szerzők a következők: Asztalos István, Bánffy Miklós, Gagyi László, Gulácsy Irén, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kemény János, Kós Károly, Kovács László, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyírő Jószef, Sipos Domokos, Szenczei László, Tamási Áron, és Wass Albert - a két világháború közötti romániai magyar irodalom színe-java. Kuncz Aladár és Sipos Domokos ekkor már nincs az élők sorában, Makkai Sándor pedig már nem él Erdélyben. A válogatás tehát túlmutat téren, időn és a történelmi viszonyokon Hasonló válogatás eredményeként jelent meg egy évvel később az Erdélyi elbeszélők válogatott munkái . A kötethez Molter Károly írt előszót, melyben feleleveníti az impériumváltozás utáni irodalom „hőskorát”, amikor a kisebbségbe került magyarok életének mozzanatai kínáltak témát az irodalomnak, s amikor egy

egyszerű, politikai célzat nélkül összeállított irodalmi est is néma demonstrációvá vált. E korszak irodalmi alkotásait csak akkor lehet „kellően megbírálni, mikor szűnőbben a harc, melyben nem illett őket szigorúan mérlegre tenni” - írja Molter. Ám bármilyen is ez a termés, transzszilván voltában „egyik orcája a magyarságnak” . Az előző antológiához hasonlóan jelen van a kötetben Asztalos István, Gagyi László, Kemény János, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyírő József, Tamási és Wass, ám megjelennek más nevek is: a Berde Máriáé, Gyallay Domokosé, Heszke Béláé, Kótay Pálé, Tabéry Gézáé, és még egy népmesegyűjtés is bekerül (Ősz János). Wass Alberttől Az új pap megérkezik című elbeszélés olvasható az antológiában. Ez a novella először 1936-ban, majd 1941-ben jelent meg az Erdélyi Helikonban. Később a szerző a témát bedolgozta a Csaba (1940), illetve később a

Kard és kasza (1974-1976) című regényébe is, mint a helytállás, újrakezdés, közösségépítés szép példáját. Az elbeszélés mottójaként ez áll: „A legsötétebb elnyomatás éveiben jelent meg ez az írás, amikor a magyar nevelőnek egyetlen hatékony és megengedett eszköze volt: a példaadás” . A friss diplomás Fileki András tiszteletes „bevonul” új helyére, Csudákfalvára, ahol pusztulás - romos templom meg papilak, szétzüllött nyáj - és köd várja. A helyzetkép kísértetiesen hasonlít a Sorsvállalás című elbeszélésben leírtra: „A papikert utcára dűlt léckerítése sötét hallgatással várja. A kapu félszárnyát jámbor szomszédok régen eltüzelték, s a másik fele feketére korhadva roskadozik s várja türelmesen, hogy hasonló sorsra jusson. Az udvar s a kert száraz gyomkórókkal ellepve gazdagon / A tető fekete zsendelyei között sötét lyukak tátonganak, az omladozó vakolat helyén kivicsorog itt-ott a

tégla. A tornác vadszőlője kuszált csomókban lóg alá a földre s oszlopai részegen dülöngélnek, mintha régebbi gazdájuktól tanulták volna ezt hosszú idők során. / És mindenütt, köröskörül, kupacokba dobált gaz, szemét, hulladék. Törött üvegek főként” A fiatal pap „gondvívó, derűs, ősi mozdulattal” tolja hátra a kalapját, s vakarja meg a fejét a látvány felmérésekor, miközben magát biztatja: „- Na, Andris, [] te jó helyre kerültél.” A „gondvívó” képesség hasznára válik a kurátor meghallgatásakor is, aki „csöndesen panaszolgatja”, hogy a régi pap részeges volt, az utolsó pedig tisztességtelen, s leváltásukra semmilyen mód nem nyílt: „Hát azért aztán ne tessen a tiszteletes úrnak nagyon csodálkozni, hogy a népek olyanok, amilyenek. Mert hát megmondom én úgy, ahogy van: nem törődnek azok már semmiféle pappal a világon. Elég volt nekik a papokból, azt mondják. Sokan át is állottak Mert

hát azt mondják, hogy velük nem törődik még a kutya sem. S lehet benne kicsike igazuk Mert hiába mentünk mi akárkihez, nem tudtunk mi megszabadulni ezektől a mi papjainktól, akármicsoda hitványok is voltak. Mindenütt csak azt mondták, hogy majd így, majd úgy, ez a gyűlés meg az a gyűlés, meg nem tudom, mi minden, s mi azalatt itt pusztultunk. Nehogy azt higgye, hogy járt közülünk valaki templomba azalatt. Nem járt biza senki Tova másfél évig, most utóbb is. S az azelőtti pappal majd egy ugyanennyi Megvert minket az Isten, tiszteletes úr!” A mezőségi öregember jellegzetes nyelven, beszédfordulatokkal tárja fel azt a helyzetet, mely Wass Albert személyes életének is fontos része. 1936-ban, nagyapja halála után átveszi az erdélyi magyar református egyházkerület főgondnokságát . Ekkor a mezőségi magyar gyülekezetek - melyek egy jelentős része szórvány volt - siralmas képet mutattak. A román pópák, mint az Albina-bankok

ügynökei, kedvező hitelfeltételek mellett „átállították” a református magyarokat ortodoxokká, azaz görögkeleti románokká. A vallással ugyanis nyelvet és nemzetiséget is cseréltek. A pópák dolgát megkönnyítette a falvak magyar kegyurainak, az egyházfenntartó mágnásoknak a nemtörődömsége, amellyel elnézték a rosszul fizetett magyar lelkészek vergődését s a gyülekezetek szétzüllését. A fenti helyzetet Nyírő József is megírja a Jézusfaragó ember című regényében, a Gergő legyen a te neved című elbeszélésében , de olvashatunk hasonló helyzetleírást Berde Máriánál is (Földindulás). A Wass család, mint két egyházközség kegyura, földműveléshez értő, fiatal lelkészeket keresett a hozzájuk tartozó falvak pásztorolásához: „Nekünk két egyházközségünk volt: a feketelaki és a kispujoni, és olyan régi, erdélyi, paraszti egyházközségek voltak. Ez alatt az értendő, hogy a pap gazda volt, és arra apám

ügyelt, hogy az a pap, aki odajön Kispujonba vagy Feketelakra, értsen a gazdasághoz” . A novellabeli pap viszont nemcsak a gazdasághoz ért - „Érti a vetések dolgát, tud a marhához s a gyümölcsfához is”, hanem „biztosan igazodik el az adótörvények rejtelmes útvesztőiben”, és ért az emberek nyelvén. Élenjáró, példamutató munkával állítja maga mellé a falu népét. Először csak figyelik, majd mellé állnak dolgozni: „örök gyanakvásra kész paraszt-szemükbe lassan-lassan beköltözik valami meleg csillogás, valami nagy társ-érző bizalom”. A szerző már a címben is jelzi, hogy a trianoni döntés után megváltozott helyzetben csak adys értelemben és újszövetségi értelemben vett „új” ember, azaz egy „új pap” állhat helyt, aki krisztusi önmegtagadással munkálkodik új helyén, új gyülekezetében. Sikerének kulcsa alapos gyakorlati teológiai felkészültsége mellett paraszti származása is, a saját

fajtájával való együttérzése, együttmunkálkodása „társ-érzése”. Az új pap nem zsíros állást megy betölteni, hanem küldetést teljesít: egy szétszéledt nyájat jön pásztorolni. Wass Albertnek ebben az elbeszélésében is felcsendül lakonikus, szenvedélymentes, mérsékelt hangja, mely az írást mégis himnikus magasságba lendíti. Akárcsak a Mezőséghez írt vallomásában, az Udvarház a dombon című rajzában, a szerző ebben az írásában is hitet tesz szülőföldje, valamint a hit- és nemzetmegtartó egyház építésének kötelezettsége mellett. Wass Albert irodalmi pályafutásának fontos mozzanatára világít rá egy dokumentumértékű emlékkönyv, az Erdélyi hírmondók , melynek alcíme: Emlékkönyv a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság országos vendégszerepléséről az 1942. év tavaszán A gyűjtemény anyaga ugyanis egy magyarországi felolvasókörútról ad részletes beszámolót. A marosvásárhelyi

Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság - Erdély egyik legrégebbi irodalmi társasága, mely még 1876-ban, Tolnai Lajos vásárhelyi lelkészszolgálata idejében, az ő munkája nyomán született - meghívást kapott a soproni Frankenburg Irodalmi Körtől egy felolvasásra. A soproni felolvasást végül Sényi László, a KZSIT titkára kibővítette egy felolvasó-körútra. 1942 áprilisában a KZSIT „egy válogatott kis képviselete” az anyaországi közönség elé vitte műveit. Sényi László részletes beszámolót ad az emlékkönyvben a turnéról, majd közli a szereplőknek azt az egy-két írását, amelyet a körút állomásain felolvastak. „Báró Kemény Jánosra, mint elnökünkre hárult a beköszöntő. Molter Károly tréfáskomoly helyzetképet adott az erdélyi közelmúlt irodalmi életéről Asztalos István és gróf Wass Albert két-két mesternovelláját váltogatta városonként. Jancsó Adrienne (azóta Jékely Zoltánné) az elnyomatás

korszakának ‘legellenállóbb’ erdélyi verseit tolmácsolta, és végül egy erdélyi költőt személyében is be akarván mutatni, a ‘legerdélyibb’-nek tartott Tompa Lászlót vittük magunkkal. Így festett egyazon műsorunk minden városban” - írja Sényi. A körút az anyaországhoz való visszatérés eufórikus hangulatában zajlott. A vendéglátók szíveslátása, testvérkéz-nyújtása emlékezetes maradt. 1942 április 9-14 között a kis csapat végigjárta Kassát, Sátoraljaújhelyt, Budapestet - itt Klebelsberg Kúnó néhai kultuszminiszter özvegye készítette elő fellépésüket, s két felolvasásra is sor került: az egyikre a Zeneművészeti Főiskolán, a másikra még aznap este Csepelen, az ott dolgozó munkások előtt. Ezt követően Sopronba, majd Debrecenbe utaztak - utóbbi helyen több, a két világháború között kivándorolt személyiséggel láthatták viszont egymást, többek közt Ravasz Lászlóval és Makkai Sándorral. A

felolvasó körútról szóló sajtóbeszámolók értékes dokumentum-gyűjteményt képeznek. 1942. április 11-én a sátoraljaújhelyi Zemplén című lap számolt be az felolvasóestről Wass Albertről a tudósító a következőket írja: „magával ragadó sikert aratott gróf Wass Albert Öreg Jóska című elbeszélése is. Számos regénye keltett már országszerte feltűnést Nemrégen jelent meg Jönnek című könyve a felszabadulás eseményeiről. Mostani elbeszélésében is megjelenítő erővel tárta fel egy székely ember hangtalan, szívós harcát az elnyomatással.” A Soproni Hírlap röviden foglalja össze az egyes szereplők műsorát, ezen belül „Wass Albert költői szárnyalású elbeszélésben szimbolizálta az erdélyi sorsot [] Mindnyájuknak igen megérdemelt megbecsülésben volt részük.” Végül a Debreczen című lap a következőket írta: „Marosvásárhely szellemi élete adott ízelítőt gazdagságából, eredetiségéből és

művésziességéből [] Debrecennek. A Déry Múzeum előadótermében ott volt mindenki, aki a helyi életben - legyen az köz-, irodalmi-, művészi élet - számít”. Wass Albertről a következő részlet olvasható a helyi újság hasábjain: „Gróf Wass Albert Öreg Jóska című elbeszélésében egy erdei ember természetes eszének győzelmét mesélte el a rosszindulatú román csendőrökön. A friss hangulatú írás folyékony nyelvén megtalálta az utat a közönség szívéhez.” Wass Albertnek a felolvasó körútra vitt elbeszélései szintén nem kerültek be a Hűség bilincsében című kötetbe. A János története című elbeszélésnek ugyan benne van egy korábbi változata, mely 1939-ben jelent meg a Brassói Lapokban. Az Erdélyi hírmondók című emlékkönyvben viszont egy feszesebb, csattanóra végződő változat olvasható. Az írás - műfaját és témáját tekintve - példázat. Tanulsága a következő: „Azé a föld, aki dolgozik.”

Főszereplője János, akinek az Öregisten földeket ad, mégsem boldogul, s panaszra jár urához. Először megverik idegen urak, aztán beköltöznek a házába, majd szolgája, akire rábízta a földek megművelését, megfosztja őt tulajdonától, és kitúrja javaiból: „Csak eljött, egy szál inge se volt, aztán beállt szolgálni, s addig-addig, hogy most övé a föld” - panaszolja. Kérdésére - „Hát én most mit csináljak?” - a haragvó Öregisten kurta tanácsot ad: „Eridj szolgálj te is!” Az első változatban az Öregisten hátat fordít Jánosnak, aki riadtan mered utána. A második változatot a szerző kibővítette a csakazértis magatartással: „Nézett lefele, a földekre, amelyeken mások uraskodtak már. Aztán dacosan fölegyenesedett, nagyot rántott a nadrágszíjján s kemény léptekkel elindult lefelé.” Az utolsó bekezdés a korabeli politikai helyzetet tükrözi: „Azóta dolgozik keményen. Pihenés nélkül, ünnepnap nélkül

S ma már ott tart, hogy a fele földeket visszaszerezte. Csupán a déli lankákat tapossa még idegen bocskor, de talán már azt se sokáig” - zárul a példázat. A zárósorok ötletesen példázzák a történelmi helyzetet csalóka módon azt az érzést sugallva az olvasónak, mintha a második bécsi döntés következtében Észak-Erdély visszatérése az anyaországhoz a magyarok dacos, kitartó munkájának gyümölcse lenne. Az elbeszélés csattanója ügyesen megszerkesztett Ám az írás politikai üzenete azt az eufórikus hangulatot tükrözi, amely Erdély magyarságát további - hiú - reményekre jogosította fel rövid ideig. Wass Albert, aki alig pár éve még az együtt élő népek megbékélését célzó, kétnyelvű antológiában publikált (Vállvetve), ezekben az években kevésbé óvatos. Az Öreg Jóska, az emlékkönyvben szereplő másik elbeszélés viszont kötetben eddig nem jelent meg (előreláthatólag a Zsoltár és trombita című

novelláskötet anyagában ismerheti meg majd az olvasóközönség). A novella alaphelyzete hasonló a Vaddisznós Jákób (1935) című novelláéhoz, amellyel Wass Albert az Erdélyi Helikon hasábjain debütált, valamint az ugyancsak román főszereplőjű Mósule című elbeszéléséhez (Erdélyi Helikon, 1939). Az elbeszélés első mondata is e korábbi novellákra emlékeztet: „Olyan erdei ember volt. Akinek háza az erdőszélén van, úgy egy kicsit szinte bent a fák között, s abból él, hogy ott lakik. Mert vagy őrzi a fát, vagy lopja azt Az erdő vadjai pedig olyanok, mintha az övéi lennének”. Ám az Öreg Jóskában az azonos alaphelyzetbe magyar szereplőt helyez a narrátor: „Öreg Jóska vadőr volt hajdan a földvári uradalomnál. Aztán, hogy az uradalmat szétszedték volt, beállt erdőpásztornak a községhez. Olyan falusi ezermesterféle volt az öreg” Ahogy magyar szereplőt kerít elbeszéléséhez, úgy változtatja meg a helyszínt is a

szerző. Ezúttal nem valamely mezőségi falu, hanem a Brassó környéki Földvár a legközelebbi helyszín. A szerző a nyelvével is közelít e vidékhez, miközben a székely nyelvjárásban ma is élő régmúltat használja („szétszedték volt”). Az elbeszélés alaptémája ismét a puska, mint a hivatali s egyúttal emberi méltóság szimbóluma, a konfliktus pedig a puskától való megfosztottság állapotából fakad. Ebbe a helyzetbe nem képes belenyugodni a főhős - s indulata, felháborodása viszi előre a cselekményt. Öreg Jóska megpróbál túljárni a román hatóság eszén, végül több sikertelen próbálkozás után karbidos robbanótöltetekkel rakja tele a hegyet, azokkal tűzijátékszerű lövöldözést rendez, amitől megfutamodik a román őrmester a katonáival együtt. Ördöngösségről beszélnek a faluban, elhangzik a „nyekurát” (‘tisztátalan’) szó is, s a falubeli emberek hetekig kerülik a hegyet. A novella az

előzőhöz hasonló, elégedett tanulságlevonással zárul: „Mégis elvisz benneteket az ördög” - morogja öreg Jóska a bajusza alatt. „Csakhogy éppen huszonegy esztendő kellett még az ördögnek ehhez a művelethez. S bizony, csak félmunkát végzett” - utal a szerző ismét Dél-Erdély sorsára, mely a „magyar világban” Románia része maradt. Wass Albert első pályaszakasza során utoljára egy 1944-es kiadványban szerepel, ez a Magyar Irdalompártoló Társaság évkönyve . Az íróról az ismert katona-egyenruhás, csákós fénykép látható az összeállításban, majd szépirodalmi munkásságának lexikoncímszó-szerű összefoglalása után részlet következik a Farkasverem című regényből: a szinte önálló novellisztikus írássá nőtt epizód, a Vénasszony bemutatása. IV. A Hűség bilincsében I-II kötet elbeszélései IV. 1 Elbeszélések 1928-1938 között (Hűség bilincsében I) Wass Albert első prózadarabjai (a Kegyelem és a

Tavaszodik) lírai elemekkel átszőtt rajzok. Ez utóbbi prózavers a kezdő darabja a Hűség bilincsében című elbeszéléskötetnek. A szerző a korábbi, halálvágytól átitatott verseinek alaphangulatát vitte át erre a rövid írásra. „Milyen lehet a töviseket elfeledni?” - teszi fel a kérdést A tavasz csalódást hoz, nem ilyennek képzelte: „a zöld gyep helyén csúnya, szürke sár. A szívemig már alig ért a napfény s a bokrokon nem volt sehol madár. Úgy kószáltam, mint hontalan sóhajtás magányos úton senki sem kísért. A kert nem énekelt, a patak szürke volt csúf volt és lázadó. Nem volt virág A szegény erdő koldus volt nagyon: úgy ácsorogtak tétován a fák s oly kopott színű volt a hóvirág”. A fenti rész ritmusos, egyenlő sorokra tagolt prózavers: ha versformába szedi, korábbi verseitől alig különbözik. Wass Albert nyelve, stílusa tekintetében Adamikné Jászó Anna megállapítása igaz erre a korai szövegre:

prózája ritmikus, mondatainak szabálytalan lüktetése szabályos líraiságot kölcsönöz prózájának. A csalódást, melyet az elbeszélő felidéz és ismét átél, életérzéssé tágítja: „ó, ez se’ szebb ez is csak éppen olyan szürke, éppen olyan rút, mint sok-sok más, ami eltelt. / Olyankor meglepetve nézünk önmagunkra: megcsaltál megint / Olyankor mindig vénülünk egy évet.” Az önreflexió magába foglalja az örömre való képtelenség felismerését: a borongós hangulatokat a lírai én önmagából termeli ki. Stilisztikailag viszont már feltűnik a Wass Albert későbbi tájleírásainak gyakori eleme, a megszemélyesített táj: a „lázadó patak”, a „koldus erdő”, melyben „ácsorogtak tétován a fák”. A Debrecen, 1929-re datált Őszi levél hangulatában, tartalmában, stílusában alig különbözik az előző darabtól. (Itt megjegyzendő, hogy míg Nagy Pál kötetszerkesztő prózadarabként veszi fel a Hűség bilincse

című elbeszélés-gyűjteménybe, a Záhony Éva repertóriumában versként szerepel .) A tavasz ábrázolásakor a borongós, őszi, szegényes táj leírása során megélt életérzés világfájdalommá nő. Ebben a mozaikszerűen felvillantott, apró őszi képekből álló szövegben a borongós hangulat névtelen sóvárgást, vágyakozást készít elő: „Valami kéne, valami, aminek neve sincs mit tudom én” Ady Endre ifjúkori verseinek emblémáit idézik Wass szókellékei: csók, dal, szív, lélek, ősz, levél. Maga Ady a későbbiekben e kifejezéseket szimbólummá növeszti, Wass Albertnél megmaradnak a névtelen sóvárgás, esetenkénti halálvágy kellékeinek. Ezért természetes fejlemény, hogy a későbbiekben a szecesszió stílusjegyére jellemző halálvágy eltűnik prózájából, marad helyette a tragikus életérzés, az a fajta transzcendentális hajléktalanság, mely a lírai novella sajátossága. Prózapoetikai szempontból vizsgálva az

1928-1938 között keletkezett, pályakezdő elbeszéléseit, megállapítható, hogy a leginkább a lírai és a drámai novellát kedveli. Az előbb említetteken kívül a lírai novella jegyeit viselik még azok az elbeszélések, melyeket a szerző a „levél” műfaji megjelöléssel illet: Mezőségi levél, Csóka, Tenger az élet cselekményük helyszíne a lélek színtere, tehát lelki történetet ír. Cselekményük szegényes: egy séta a természetben. Nyelvi megformálásukban költői elemek dominálnak. Elbeszéléskeretbe helyezett egzisztenciális elmélkedés az Aranysíneken Az ősz, halál, elmúlás fogalmait variálgató, erőtlen hangulatfelvázolás a Csóka. Az elbeszélésforma itt egy műfajtalan önreflexió kerete. A Tenger az élet (1931) című elbeszélés a névtelen sóvárgás-témát a lélekvándorlás keretébe helyezi. Vágyunk valakire, valamire, s az újabb és újabb életek során testet, létet öltő lélek sóvárgása soha el nem

múlik. Csak felismerések, pillanatnyi találkozások vannak, megérkezés soha - sugallja a keleti filozófia hatását asszimiláló elbeszélés. Az ezoterikus tanok szerinti duállélek - azaz a férfi által keresett anima és a nő által sóvárgott animus -, tehát a saját lélek másnemű kivetülésének megjelenítése ez az írás. „Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek száz ölre tengermélybe zárva: / Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.” Mozaik-módszerrel rak össze pillanatnyi rajzokat egy-egy emberi életből: „Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek [] / Egy pillanatra csak.” Ebben az írásban sejlik fel Wass Albert későbbi írásművészetének alapmotívuma: a be nem teljesülő keresés, mely a titokzatos őzbakban vagy a távoli kék hegyekben konkretizálódik. A víz megjelenési formái - a hullám, harmatcsepp, tengermély - a folyton változó és mindig azonos elemet

jelképezik. Az én-elbeszélő a lírai műnemre jellemző lírai alany hangján szólal meg. Elbeszélésében évezredeket, milliókat hidal át: saját lelkét hajdanvolt, történelem-előtti felmenőjének, az ősembernek kölcsönzi, majd laza történelmi keretet adva elbeszélés-darabjainak, elvezeti én-alakját mai önmagához. Apró kísérlet a Menscheitsdichtung (Faust I-II, Az ember tragédiája) rekonstruálására, vagy inkább írói átélésére. A lírai elbeszélő rezignált önreflexiója szomorúságot sugall - ezzel a fogással a szerző alighanem az olvasó könnyzacskójára apellál. A következő elbeszéléseinek sincs igazi hús-vér szereplőjük, alakjai elmosódott körvonalúak: a szegény városra kerülő lány (A jánosbogárka lepke akar lenni), a kegyetlen társadalom által halálba hajszolt fiatalember (A halállovag), A volgaparti lány, aki szerelme tárgyáért feláldozza önmagát. Ám a lírai novella jellegzetességei - a határtalan

művészi önkifejezés a tökéletessé fejlesztett nyelv által - valójában hiányoznak ezekből az írásokból, így ezek a novellák a drámai novella sajátosságait is egyesítik. A transzszilván helytállás allegóriája a Havasi fa, variáció ez a korábban Magyar fa sorsa címmel írt versére, melyet háromszor is megjelentetett (Pásztortűz 1927, Ifjú Erdély 1928, 1929). A verscímet Adytól kölcsönzi, akárcsak Makkai Sándor, amikor Magyar fa sorsa című művében Ady költészetét értelmezi. A Makkai-könyvben a cím szimbolikus jelentésű, s a tárgyalt költő sorsát szimbolizálja a mostoha talajba ültetett nemes fa életküzdelmének jelképe: a helytállás, a minden körülmények között való munkálkodás, újrakezdés, kitartás jelentéshordozója. Wass Albert már a versében is átveszi ezt a jelképet, majd későbbi írásművészetének egyik alapmotívumává építi. Az első pályaszakaszban jóval több a drámai novella, mely azt a

pillanatot ragadja meg, amikor „lehetőség nyílik a lényegnek az életbe való visszatérésére”, s a novella „a világ lényegére redukált drámai formára emlékeztet”. Számszerűségében is igazolja, hogy „a magyar elbeszélő művészet legjelentősebb műfajváltozata” a drámai novella. Ide sorolható a János bácsi és a puska, Mundruska (román női becenév, jelentése ‘büszkécske’), Vaddisznós Jákob. János bácsi és a puska című elbeszélésben a puska, a főúri méltóság vagy a szabadság szimbólumaként jelenik meg. Drámai hatásúak a már említett elbeszélések: A kínai virág, A jánosbogárka lepke akar lenni, A volgaparti lány, A rongyos ember - ezekben a sorsfordulat a szereplő lelkében megy végbe, külső megnyilatkozás alig van. A tragikum forrása az erkölcsi meghasonlásból következő személyiségváltozás, s a poentírozott novellazárlat nem nyit új távlatot a történethez. Háborús történet-hátteret

jelenít meg A kínai virág (1931) című elbeszélésben. Az „akciódús” történetben egy erős feszültséget keltő elbeszélő szólal meg. A kínai virág kettős jelentéshordozó: egyrészt egy motívumként a cselekménybe szőtt, átható illatú, egzotikus kék virág, másrészt a főszereplő által Gyöngyvirágnak nevezett kínai lány. E kettő viszont összefonódik: az elbeszélés végén a virág a lány alakjával összetapadó, érintkezésen alapuló metonímia lesz. Nem ritka a balladisztikus novella sem: Anuca, Erna, Kicsi Jóskán rontás esett, melyekben a mélyre fojtott érzések vagy éppenséggel az izzó szenvedély, homályban tartott események, az idősíkok egymásba játszása és a párbeszédes keretbe foglalt cselekmény a műfaji ismertetőjegyek. Nem ritka a balladás szűkszavúság sem S bár minden nép balladája más, Wass Albert leginkább az Arany János balladáinak vagy Mikszáth balladisztikus novelláinak világát idézi meg:

„- Nem hallotta soha a Fileki úrfi dolgát? Na, hát hallgasson csak ide” - ezzel a fiktív hallgatóhoz intézett megszólítással indítja az Anuca című elbeszélést, s az elbeszélői nézőpontot az öreg Kiss bácsira ruházza rá. A pásztorleány szerelembe esik Fileki úrfival, s Anuca jövendőbelije, a hozzá illő Simion türelmesen vár. Ám amikor Fileki úrfi, szerelme múltán hűtlen lesz a lányhoz, Anuca vadászat közben kifigyeli az úrfit, és meggyilkolja, holttestét a tóba ereszti. A gyanú - féltékenység okából - Simionra terelődik, aki magára vállalja Anuca bűnét, s leüli a hosszú börtönbüntetést. A narrátor homályban hagyja, hogy bűnrészes-e Simion. Csak Anuca tettét ismerteti: „Ő lőtte meg Fileki úrfit, saját puskájával a szíve alatt, s aztán behúzták oda a tóba, tán követ is kötöttek rá Simionnal”. Anucát utoléri a bűnhődés, s megőrül: „nincsen is békéje azóta. [] Csak járja az erdőket s

folyton beszél magában [] Aszongyák, egész nap hosszan a tó mellett ül, s éjjel tüzet gyújt, úgy várja az úrfit, hogy megjöjjön a lesből. Lássa, de megverte őtet is az Isten” - fejezi be a történetet az öreg. Balladai homályba vész az Erna című vadásztörténet végkifejlete is. A tiltott szerelem és a megcsalt leány témája gyakori balladai téma. Hasonlóképpen a kikapós asszony története is. A Kicsi Jóskán rontás esett című novellában a rontás motívuma vall balladisztikus novellára. „Nincs orvosság arra, itt meg éppen nincsen, úgy veszem észre Azt a gyermeket rontás érte, uram, gyalázatos rontás! A falu rontotta meg! Maguk, valamennyien! Rontás érte kicsi Jóskát, s ha belepusztul, odavész a falu is miatta, s ez a kastély is, olyan egy gyalázat!” A tanító hatásos beszéde fordítja meg éppen a tragikumba hajló kifejletet, a történet jóra fordul, a „rontás” elmúlik. Wass Albert pályakezdő elbeszélései

közül nem egy rajz. Egy történetet vázol fel az 52 fillérben, Az új pap megérkezik című elbeszélésben, egy személyt az Elvira bárónőben. A Kiderítjük az élet célját inkább a tárca műfajába sorolható. Cselekményük összeszűkült, jellemrajzuk elnagyolt. Hasonlóképpen rajzszerű A kenyér útja című elbeszélésben Mendi zsidó alakja. Néhány ecsetvonással vázolt történet az 52 fillér: egy banális eset kapcsán egymásra talál egy fiatal pár. Az Anina egy olasz lánnyal való találkozás története. Ebben már erőteljesebb elbeszélői hangot üt meg, az in medias kezdés a tárcanovella sajátossága. Ám az írás nyúlós szenvelgésbe botladozik: „Nem vagyok szomorú csak fáradt. Annyi idegen ember van a világon, és akiket ismerünk, azok is olyan idegenek mind.” Wass Albert többnyire lírai elbeszélést ír, melyekben hol az én-elbeszélő monologizál, hol pedig szabályos novellaformában jelenik meg a lírai tájleírás

vagy az önreflexió. Megpróbálkozik azonban az anekdotikus prózával is, a rövid művek végén viszont nem tudja - nem akarja - elütni csattanóval, mindent feloldó nevetéssel a tragikumot. Nem tud ugyanis igazán kacagtató történetekkel szolgálni; az élet nem kínál valódi tréfás történeteket. A feloldhatatlan konfliktusnak keres adekvát kifejezési formát, s ez a társadalmi konszenzuson alapuló történet az anekdota. Anekdotikus novelláit borongósra zárja - kacagni csak a cselekmény egy-egy fordulatán lehet. A komikum forrása többnyire az emberi visszásságok, negatív tulajdonságok felvázolása, tehát a jellemkomikum. Az anekdotizálás megmarad a távolságtartást szolgáló, távolító ironizálás síkján, hiszen az elbeszélt történet (a második kötetben az Esküvő Kátyuson és a Háziszer bolondság ellen) valójában tragikus. A Kiderítjük az élet célját anekdotikus keretbe helyezett elmélkedés egzisztenciális

kérdésről. Az Úz Bence-szerű, Ábel-szerű figura alakját magára öltő égi lény kutakodva jár a földi világban, és kérdezősködik az élet céljáról. A válaszokkal elégedetlen: „Az életnek az a célja, hogy mindennap más célja legyen!” - zárja le a vitát egy szántóvető gazdaember, az én-elbeszélő. Tamási Áron Ábeljének mondanivalójával - „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” - is rímel e mondanivaló. E témának világirodalmi párhuzama lehet Saint-Exupery (1900-1944) A kis herceg (1943, magyarul 1957) című könyve, de található ezzel párhuzamos mű a magyar irodalomban is (pl. Nagy Dániel Cirkusz). A Mélység fölött című anekdotikus elbeszélésben a szerző „összeereszt” egy magyart, egy románt és egy szászt, hogy megmérkőzzenek. Az alaphelyzet kifejezetten anekdotikus: a politikai viccek is három nációhoz tartozó szereplőre építenek. Marci, a magyar erdőpásztor életmegvetően

bátor, kötelességtudó és becsületes, Grigorás, a román vadorzó a szegénységére hivatkozva kívánja elfogadtatni bűnöző voltát, s akár kriminális cselekedetre is képes. A szász, akinek neve sincs, a megalkuvó, gyáva, kicsit együgyű, a jómódtól elpuhult parasztgazda típusa. A három figurát az elbeszélő egy erdei történet cselekménykeretébe helyezi: a vadorzót elfogja a vadőr, és lekísérné a fogdába, ám vihar köszönt rájuk, s beszorulnak egy barlangba. A menet közben hozzájuk csatlakozó szász alakja a történetben bemutatott Marci és Grigorás jellemvonásait árnyalja. A macska-egér harcot folytató vadorzó és vadőr történetének végtelenségét, állandó ismétlődését hangsúlyozza a szerző utolsó mondatával: „nem baj, Grigorás, találkozunk még”. Grigorás engesztelhetetlen ellensége Marcinak, hiszen képtelen elfogadni annak erkölcsi értékrendjét: minek látta meg, miért nem ereszti el, hiszen semmi haszna

belőle. „Ez nem igazság” - mondja Grigorás Az anekdota feloldhatatlan társadalmi ellentmondást ábrázol, egy visszássá és értelmetlenné vált erkölcsi törvényt helyez görbe tükörbe, mert hiszen mit ér a törvény, ha csak a jóllakott emberek vagyonát óvja az éhező szegények elől. „A törvény akkor is törvény, ha nem igazság” - zárja le vitájukat Marci. A jól képzett, engedelmes, monarchiabeli Untertan tiszta lelkiismeretével mondja ezt. Csakhogy az erkölcsi rendjének szilárdságában és tisztaságában nem kételkedő vadőr rendíthetetlen hitét megkérdőjelezi a mindentudó elbeszélő, aki borongós hangulatú képpel zár: „Túl a párálló erdő fátylain keresztül halványan az Istenszéke látszott, s fent az Andrenyászán mélységes, szomorú hangon felvonyított egy magányos farkas”. A zárókép nem puszta hangulat-dekoráció, mint a korábbi Wasselbeszélésekben Jelentésmezeje kitágul; csak látszólag egyszerű

tájleírás, valójában az isteni ítélkezésre történő allúzióval az elbeszélői szemszög átvált auktoriálisról személyesre. A terjedelmes Transsylvánia felé (1937) című elbeszélés főhőse a hun Dengezik, aki honfoglaló harcai után a mostani Székelyföldön telepszik le népével. Wass Albert írását a hun-magyar rokonság hipotézisére építi, valamint a Csaba-mítoszra, arra a hiedelemre, miszerint Csaba királyfi ínséges időben eljön a székelyek segedelmére. E témában a szerző meglátta a regényműfaj lehetőségét, és később regényt ír belőle (Vérben és viharban, 1943). A kenyér útja című elbeszélés témáját tekintve a helytállás és a becsületes, szakadatlan munka árán való élés története. Esztétikailag az egyik legértékesebb elbeszélés a korai rövid prózai művek közül - akár címadó novellája is lehetett volna a Nagy Pál által szerkesztett kötetnek, bár szerkesztői szándéka, mellyel a

hangzatosabb Hűség bilincsében című elbeszélésre esett a választása, érthető. Wass Albert technikailag is ebben az elbeszélésben éri el a legmagasabb teljesítményt: a perspektívaváltással, a jelenetezéssel, az idézett belső beszéddel, valamint a megszemélyesített táj-elemek mesalakszerű szerepeltetésével. Prózapoetikailag drámai hatású elbeszélés, hiszen a sorsfordulat elsősorban a főszereplő lelkében megy végbe: a nyomorúság elől való városba menekülést követően a kenyér illata, íze arra az elhatározásra készteti a főszereplőt, hogy visszatérjen a falujába, és helytálljon két kisgyereke nevelésében. Így a külső fordulat másodlagos. A kenyér útja előkészítés nélkül, a dolgok közepébe vágva indul. A kurta expozíciót lassan felívelő cselekmény követi (Andris őszi búzát vet, abba helyezi minden reménységét, hogy lesz miből élelmeznie a családját). Feszültségkeltő és a konfliktust

előkészítő, fokozó momentum a későn lehulló hó, mivel a zord időjárástól, a hidegtől majdnem kifagy az elvetett búza; ezután a tavasz bomlása következik. Ugyancsak feszültség-fokozó momentum Andris feleségének betegeskedése. A tavasz beköszöntésével a feszültség oldódni látszik, a tetőponton pedig a főszereplő háttérbe kerül, s a természeti elemek lépnek fel cselekvéshordozókként. A természet, a megszemélyesített búza és a mindent felügyelő Isten viszi tovább a cselekmény szálát, mintegy az idő múlását érzékeltetve. A tetőpont és fordulópont az asszony halála, itt közelít a drámai műnemhez az elbeszélés. Ismét feltűnik Andris alakja, mint cselekvéshordozó. Retardáló momentum a zsidóval kötött üzlet - hátha valami feltartóztatná a tragédiát -, a városra menekvés. Itt megváltozik az elbeszélés színhelye: az eddigi falusi idillikus környezetet piszkos, lehangoló városi kocsma váltja fel.

Mindkét helyszín térszimbólum is: az egészséges, életet adó falu a termőföldekkel, s a züllésbe taszító város a kocsmájával. A fabula műfajára emlékeztet a megszemélyesített búzának a cselekménybe való közvetlen belépése. Valójában a főszereplő e két részre tagolható elbeszélésben kiszolgáltatottja a történéseknek: az első részben, míg otthon küzd a falujában, a természet, a gondviselés határozza meg a sorsát. Amikor immár teljesen kiszolgáltatottan a városba megy, a korábbi sorsalakító szerepet a fabulisztikusan felléptetett búza - az élet, a falu, a természet szimbóluma - veszi át. A fordulópont is itt következik be: két piszkos munkásember jön a kocsmába - az egyik Andris -, s a kettévált cselekményszálat a most már kenyér formájú búza kötözi újból össze: „Valamit tenni akar Andrisért: - Most, most! - lihegte utolsó reménységével a búza - mégis tehetek érte valamit!” A megevett száraz

kenyér, mely az otthoni búzából készült, elhatározást szül Andrisban: felismeri, hol a helye a felfordult világban, melyben ő elveszítette a helyét, az otthonát, a megélhetését - a fogódzóit: „kicsi fiam vagyon otthon kettő, s két hold jó földem, meg házam. Hát nem iszom.” - S elhatározza, hogy hazamegy A hagyományos elbeszélő narrációja mellett rövid, inkább utalásszerű dialógusok, belső monológok alakítják az elbeszélés szövegét. Dramatikus feszültséget teremt az idézett belső beszéd. Az auktoriális elbeszélőnek a személyesre való átváltása: „A vetés szélében megállott. Ahogy nézte kedvtelő szemmel az üdezöld növekedést, lassan felderült az arca. Nocsak, majd lesz valahogyan Azt a rongy borjút is el lehetne adni Telik abból, amire kell, Majd ez a búza rendbe hoz mindent.” Az elbeszélt idő - kihagyásokkal, kivágásokkal - egy év: őszi búzavetéstől a másik év őszéig. Drámai hatás kelt az

elbeszélt idő sűrítése, melyre az események pergését érzékeltető kihagyás alkalmas. A leírások a természet változásait érzékeltetik, s ez ugyancsak lerövidíti az elbeszélt időt. A párbeszédek csak álcázottak, nem valódiak A beszélő fél ugyanis nem kap vagy nem vár választ mondandójára. A búza mint a helyszín része, térszimbólum kezdetben, majd cselekvő hőssé válik - akár egy mesefigura. Térellentét a - nyomorúsága ellenére is - idillikus falusi környezet, szemben a városi kocsma kiábrándító kulisszájával. A megszemélyesített természeti elemek a következők: a búza („Attól kezdve kettőzött szorgalommal növekedett a búza”) vagy a vetés („A zsenge vetés nőtt, növekedett. Kékeszöld pázsitot terített az Andris földjére”; „A búzavetés mozdulatlanra, lilára dermedt. Néha már azt hitte, meghal”; „A búzavetés szinte megreszketett a haragtól”), a nap („Elbillent a nap is közben, gurult

lefelé, mint érett tök a lejtőn. Vörös levével befröcskölte a dombokat is”), a szél („Selymes zöldjét még alig remegtette meg a hűs északi szellő”) és az ősz („Lassan az ősz is halódni kezdett”). Ezek az elemek a cselekmény folyamán ágensként, tehát cselekvő hősként vagy mesealakként lépnek fel. Hasonló szerepet kap az elbeszélésben az Isten: „Hadd lássa az Úristen a mögötte megbújó gondokat, s tudhassa, miként cselekedjék”; „A Jóisten az ég szélén könyökölt, s mosolygott olyankor”. A természetleírásnál is megszemélyesítéssel dolgozik: „A mezsgyéken fehéren gyúltak ki a kökénybokrok, szendén pirult a vadbarack, s a füzes felől barkaport s ibolyaszagot hordoztak a szellők, kik csak lassan s botorkálva járhattak a tavaszi szagok súlya alatt.” Vagy: „Az égen úszott a hold, roppant ezüst tutaj, s a csillagok lehajolva a föld vágyait lesték reájuk gondolt, s utolsó öntudatlan lelkesedésével

megkérte még őket, segítenék Andrist”. Ugyanakkor a szereplők bemutatásában az elbeszélő szófukar Árnyalt jellemzésükhöz az elbeszéléskeret nem nyújt lehetőséget, ám nem is cél a részletes jellemábrázolás. Andrisról nem tudunk meg mást, mint ami egy átlagos falusi gazdára jellemző: „megkeményítette két inas öklét, s elterpeszkedett velük az asztalon”. Az elbeszélő a képzeletünkben a szegény falusi gazda típusáról őrzött képre alapozza vázlatát. A zsidó boltos típusáról ironikus rajzot fest: „Hegyes szakállú kis zsidó fújtatott mellette, kerek fekete kalappal a fején, úrféle gúnyában. Szuszogott, néha megállt s köhécselt”. Majd utána kerekedő pocakjának említésével utal a szerző rá, hogy „Mendi úr mégsem él rosszul.” Apró odavetésekkel jellemzi tovább: „ Talán megérzett valamit a mellette elzúduló nagy emberi nyomorúság fergetegéből, s az Andrisra sújtó fekete sors az ő lelkében

is vetett egy kicsike kis gyűrűt, mint eldugott tó, ha föveny hull belé.” Megszánja a gyászeset után elszegényül embert. „Mendi úrnak volt ugyan szíve, mármint olyan dobogó vérszivattyú a bordái alatt, de az meg se nyikkant még akkor sem, amikor a mérésnél öt kilót elvett a búza súlyából.” De ugyanilyen szűkszavúan illeszt egy jellemvonást Andris figurájához: „Andris eltette a pénz, aztán köpött egyet a padlóra s vissza se nézett, amikor kiment az ajtón”. Ezzel az megjegyzéssel utal a kettőjük viszonyára, s feloldhatatlan ellentét feszül közéjük: a megözvegyült gazda és a kiszolgáltatott ember nyomorúságából kis hasznot húzó ember közé. A novella nyelvezete az erdélyi élőbeszéd fordulataival ékes: „sirinka föld”, „sirinka búzavetés” (a sirinka román közvetítéssel a magyarba került szó, jelentése ‘keskeny földsáv” ), „sirítette markából a magot” (‘morzsolta, szórta’) -, ám az

író a regionális szavak használatával nem él vissza. Csak jelzésszerűen vannak jelen a szövegben, pl: „Alig lézenkedett valaki az utcán.” Ez az elbeszélés himnusz a munkáról, a helytállásról. Himnikus magasságba az írás végén emelkedik - a sugalmazott mondanivaló és a szereplő példamutatása révén. A kenyér útja esztétikai értéke folytán a kötet reprezentatív darabja. IV. 2 Elbeszélések 1939-1944 között (Hűség bilincsében II) A Hűség bilincsében gyűjteményes elbeszéléskötet II. részében Wass Albert későbbi írásművészetének alapvető motívumai lelhetők fel: a titokzatos őzbak-motívum, melyet a későbbi regényeiben folyamatosan használ, anélkül, hogy felfejtené e motívum jelentését, valamint a tündér-motívum (a Vízileány című elbeszélésében). Műfajilag ebben a kötetben is túlnyomórészt drámai elbeszélésekkel találkozhatunk. A Mósule (1939) című történet tematikailag folytatása az

Erdélyi Helikonban korábban megjelentetett, tanulatlan román emberek életét bemutató novelláknak (Anuca, 1934, Vaddisznós Jákob és Mundruska, 1936). E sorozatban novellaciklus-terv fedezhető fel A magányos öregemberember, a „szelíd erdei szörny” (a moşule román szó jelentése ‘apóka’) magányát egy tyúk, majd annak elpusztítása után egy féltőn gondozott káposzta oldja, ám amikor egy kecske lelegeli a káposztát, a történet tragikomikus fordulatot vesz. A Csalódás (Ünnep, 1941) című elbeszélésének háttere személyes élmény: saját csalódása, amelyet első menyasszonya hűtlensége miatt érzett . Az élményt először az Örök búcsúzás. Gróf Bethlen Beátának (1927) című versében írja meg, ám a témára később is visszatér. Bethlen Beátáról így ír 1928-ban Molter Károlynak egy levélben: „Rájöttem néhány igen furcsa dologra, pl. arra, hogy nem minden arany, ami fénylik És hogy két szó van a világon, ami

nincs: mindig és soha. Csak az a baj, hogy fene drága volt a tandíj Képzeld csak: volt egy menyasszonyom, aki kétévi mátkaság után egész egyszerűen faképnél hagyott.” A Csalódás című elbeszélésben már távolítja az élményt Szereplői Ánuka, Tódor - ugyancsak románok Ánukát a szülei a módos Tódornak szánták, hiába hitvány ember az. A kikosarazott magyar fiú, a nincstelen, de Ánukát őszintén szerető Gyurica nemzetiségi hovatartozásával is elkülönül a többi szereplőtől. A Gyurica történetében lélekgyógyító munkáját végezte el az író, miközben jó tíz éves csalódás keservét vetette papírra. Egészen más témakörbe sorolhatók azok az elbeszélések, amelyek az anyaországhoz visszatért Észak-Erdélyben, pontosabban a frissen meghúzott határ mentén játszódtak. Az elbeszélő retrospektív módon eleveníti fel a román megszállás ideje alatt elszenvedett sérelmeket, s a megváltozott történelmi helyzet

folytán e sérelmek felnagyobbodnak, a narrátor hangja pedig indulattal telítődik: helyenként káröröm és elégtétel lapul e novellák hátterében. A Máté Feri hazatér című novella hőse így elmélkedik az új határ láttán: „Bizony furcsa lesz ezentúl, ha úgy igaz, ahogy mondják. Hogy méta kerül erre a dombra, s Magyarország csak Palatkáig ér, Keszü Romániát nyögi ezután is”. A novella egy atrocitást örökít meg: a Bukarestben három évig szolgált magyar parasztlegény megpillantja határátlépés előtt a román csendőrőrmestert, a közben arra gondol, hogy „Ez se jön át többet Palatkára, magyarokat verni”. Ám az illendőség úgy kívánja, hogy a csendőrt, mint régi ismerőst, üdvözölje. A csendőrben a felszabadult országrészbe tartó magyar legény látványa sötét indulatot szül, s beleköt: „Te vagy az, Matei Francisc? Megjöttél Bukarestből?” Majd így folytatja: „Nem volt több kereset, mi?” S az

érdeklődés kötekedéssé fajul: „Vagy nem jó már a román pénz []?”, „Magyarország kell neked, mi? Azért jöttél haza?”. Majd így folytatja az elbeszélő: „Ordított az őrmester, úgy éppen, ahogy szokása volt régen is, amikor a legényeket verte a táncban. Magyar táncban magyar legényeket” - nyomatékosít az ismétlés eszközével. Az őrmester a legényt megmotoztatja a katonáival, az általvetőben megtalálja a három éves keresetét, a nehezen összekuporgatott pénzét: „Mi van itt? Mi ez? [] Pénz? Román pénz, mi? Románok pénze? [] Kell nektek a románok pénze, mi? De Románia nem kell? Magyarország kell?!” A Francisc Matei-ból Máté Ferivé lett legény hiába tiltakozik, pénzét elveszik, s dulakodás közben bicskájával agyonszúrja az őrmestert, mire a katonák véresre verik. Feleszmélve véresen és kifosztottan, mégis ünnepi emelkedettséggel lépi át a magyar határt. Az őrmester érvelése a mai olvasó számára

abszurdnak tűnhet, ha nem ismeri a román állampolgároknak az állam iránti lojalitás-gondolatát. E lojalitás korábban a NémetRómai Szent Birodalomban is élt olyan képzetként, miszerint az állam gondoskodó szülő, a császár pedig jóságos atya, ki szükség esetén nemcsak védi, táplálja, hanem meg is fenyíti gyermekeit, azaz alattvalóit. Erre utal Emil Dandea is előszavában: „a román és magyar fiataloknak ugyanolyan buzgalommal kell munkálkodniuk annak az államnak a felvirágoztatásán, mely mindnyájunkat óv” . Romániában e gondolat annak feltétel nélküli elismerése volt, hogy a Romániában megkeresett pénz román tulajdont képez. Ezt a gondolatot viszi tovább az 1965-ös román alkotmány, melynek értelmezése szülte azt a sokat hangoztatott szólamot, miszerint a román állampolgár „román kenyer”-et eszik. Ugyanezt a gondolatot fordította a két világháború közötti román politika, majd az 1965-ös alkotmány a

kisebbségek - azaz az engedetlen gyermekek - ellen, belügynek nyilvánítva a kisebbségek ügyét. A magyarok pedig a történelem folyamán Koppánytól Bánk bánon át Rákóczi Ferencig, sőt a legmodernebb korig az idegen uralkodókkal szemben nem mutatkoztak hű alattvalónak, inkább rebellisnek tűntek. A 20 század folyamán az államról inkább a felvilágosult abszolutista II. József gondolatát vallották, miszerint a császár az állam „első szolgája” (der erste Diener des Staates). Így a két különböző, román és magyar „alattvalói” magatartás, azaz kultúrabeli különbség elkerülhetetlen konfliktushoz vezet. A bemutatott történetnek bizonyára lehetett - akár több - precedense is, így az elbeszélés hiteles történelmi rajznak tekinthető. A Kívül a métán című elbeszélésben egy Dél-Erdélyben rekedt falusi bíró példás magatartással emelkedik felül csalódásán. Hiába várja a magyarok bevonulását, szülőfaluja

Romániában marad, s neki le kell tennie bírói tisztségét. Ám az élet megy tovább: „Dolgozni kell, [] ha élni akarunk” - mondja magyarázatképpen a román tanítónak. Az pedig megvigasztalja: „nem lesz neked ezután se rosszabb Nem bántjuk mi azt, aki dolgozik és hallgat”. Ugyancsak e témakörbe tartozik a cselekményszövésében és témájában a kisregény irányába mutató Mártonka jussa (1942), mely egy évvel később Egyedül a világ ellen (1943) címmel, kibővítve, regényként jelenik meg. Hasonlóképpen kevés változtatással építi regénnyé a kötetbe fel nem vett Két nap (Erdélyi Helikon, 1940) című naplószerű elbeszélését: Jönnek! Krónika (1940) címmel. Ez utóbbi hiteles beszámoló a román csapatok elvonulásáról szülőfaluján át, majd a magyar katonák bevonulásáról. A szentgotthárdi uradalom közvetlenül a határ mentén volt, a Wass család erdőbirtokainak jó része átkerült Romániába. (Később idevágó

személyes élményeiből írja a Tizenhárom almafa című regényét.) A kötet címadó novellája, a Hűség bilincsében (1942) ugyancsak történelmi rajz. Bár az elbeszélő nem jelöli meg a cselekmény helyét és idejét, kiderül, hogy az újonnan vont határ közelében, a román részen játszódik. Kerekes István családjára éjnek idején törnek idegen katonák, s a családfőt vallatni kezdik valamiről, amiről nem tud, vagy nem beszélhet. Az asszony gyors helyzetfelismeréssel kiszökteti gyerekeit a házból, s átjut velük a hegyen közeli rokonához arra a „biztos föld”-re, ahol „már rend, béke és igazság uralkodik, és nincs semmiféle veszedelem”. De örömébe, hogy megmentette gyerekeit, félelem vegyül, aggodalom az uráért, a házért, s mindenért, „ami ott maradt túl a hegyen”. S bár „úgy félt, hogy fájt belé az egész teste”, visszatér a veszedelembe, a „megdúlt otthon”-ba, mely előtt sírva, gépiesen Miatyánkot

mond. „Szeméből nehéz, forró könnyek hullottak, lehullottak a földre. Fájdalmat és hűséget égettek belé, egy meggyötört nép titkos írásjelével, melyet csak Isten s az angyalok értenek” - zárul az elbeszélés. Az otthonáért, párjáért, családjáért aggódó asszony könnyei a bibliai pecsétre emlékeztetnek, melyet a házasulandók fogadalmában hallani: „Tégy engem, mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai” . Wass Albert elbeszélésében viszont a hűség nem a szabad választás eredménye. A hűséget jelképező pecsét kényszerszülte, s mégis széttörhetetlen bilinccsé válik, mely viselőjét rabként köti az otthonhoz és otthonmaradott(ak)hoz. Így válik e novella a föltétlen hazaszeretet és kitartás jelképévé, s a kötetszerkesztő Nagy Pál címadó elbeszéléssé emeli.

Sámánisztikus, múltidéző történet az Utolsó áldozat (1942). Főszereplője, Mikolt a Kard és kasza című regény első kötetében tűnik fel újra. A tematikájukban transzcendentális erő milyenségét boncolgató elbeszélések (Isten Képmása, Az elkésett angyal, János története) lírai fogantatásúak., kapcsolódnak a Hűség bilincsében első kötetében szereplő Aranysíneken és Kiderítjük az élet célját című írásokhoz. Azonos témát jár körbe a Találkozásaim a halállal (1941), akárcsak az első kötet Halállovag (1931) című elbeszélése, azzal a különbséggel, hogy míg a korábbi elbeszélés fikció, a Találkozásaim a halállal személyes emlékek füzére: egy gyermekkori életveszélyes helyzet egy leszakadó pallódeszkával, később egy diákkori halántékra tartott pisztoly az öngyilkosság gondolatának bűvöletében, majd harmadik alkalommal Csaba kisfia koporsója viszi halálközelbe, s a felismerés, hogy a gyermekek

az „ideát” és az „odaát” közötti folyót könnyedén áthidalják. Az egyedül maradt nagyobbik fia ugyanis egy alkalommal zöld rózsabogarakat vitt a sírra: „Csabika szereti ezeket - mondotta tiszta nyugodt nézéssel -, viszem a kertjébe, hogy játszódjon velük”. (Az Elvész a nyom című regény előszavában az írónak egy további halálközeli élménye olvasható arról, amikor gyermekkorában egy cserkésztáborban megmarta a kurta kígyó.) Az első kötetben szereplő prózadaraboknál gyakran alkalmazott levél-műfajmegjelölés is előfordul: Karácsonyi levél. Az ebben a kötetben is jelen lévő anekdotikus novellák (Esküvő Kátyuson, Háziszer bolondság ellen) végén a feloldhatatlan konfliktust nevetéssel rekeszti be. Ám ez a nevetés nem szívből jön: az orvosolhatatlan társadalmi bajokat fojtja anekdotába. Rajz A munkanélküli, Reich bácsi, A tiszteletes, Megismerkedem Napsugárral, A régi ház, Udvarház a dombon. (Selma

Lagerlöfnek is van egy hasonló című regénye: En herrgardssägen, Palágyi Ferenc fordításában Egy udvarház története.) Vissza-visszatérő figurák Wass írásművészetében a papok: A tiszteletes szánni-megmosolyognivaló figura, akit ironikus távolságtartással ábrázol - „Mit tehessünk, ilyen a világ!”. A karcolat végén megbocsátó szánakozással nyugtázza a pap tehetetlenségét: „Ő az, a józanul megalkuvó, az alázatosan alkalmazkodó, ő az, a mi jó tiszteletesünk.” A háborús irodalomnak a magyar irodalomban is külön fejezete van. Móricz Zsigmond háborús elbeszélése, a Szegény emberek pacifista írás, mely a háború elembertelenítő, személyiségtorzító hatását mutatja be. Azonos témájú Szabó Dezső Passio című elbeszélése, s tragikomikus háborús történet A fül. Az erdélyi magyar irodalomban Markovits Rodion Szibériai garnizonja és Sánta farsangja, valamint Kuncz Aladár A fekete kolostor című regénye

tartozik e sorba, de Tamási Áron háborús elbeszélései (Erdélyi csillagok, Szép Domokos Anna, Himnusz egy szamárral) ugyancsak szenvedélyes hangú fohászok az együtt élő népek békességéért. A tárca műfajába sorolhatók a tematikailag is egységes, háborús élményeket megörökítő írások: A pokróc, Vállalkozásom, Magyarok Oroszföldön. Wass Albert háborús témájú elbeszélései memoárszerűek, egyes szám első személyben íródtak. A friss élmények hatása alatt a zsurnalisztika irányába mutatva, szinte haditudósítóként jegyzi le élményeit. A Vállalkozásom címére az író idős kori visszaemlékezése ad magyarázatot: „Minket úgy neveltek, hogy az élet koronája a hősi halál. Ezen én sokat gondolkoztam, amikor belekerültem végre a háborúba, s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy én ne legyek hősi halott. Mert akkor egyáltalán nem érek senkinek semmit, ha egyszer meghóttam. A kolozsvári Református Kollégium

nagyon szépen megtanított minket magyarnak lenni, [] tudniillik ott tanítottak meg minket arra, hogy magyarnak lenni nem olyan, mint másfajtának lenni. Mégpedig azért, mert a magyar ember számára az élet mást adott, különösen Erdélyben, és ehhez hozzá kell az emberi lélek idomuljon, ehhez a másfajta élethez, amit úgy neveztek annak idején, hogy a kisebbségi életmód. [] És aminek az alapja az volt, hogy te nem arra készülsz, hogy hősi halált halj valamilyen csatatéren, mint ahogy bele volt nevelve a gyermekben már fiatal korában [], hanem hősi életet kell éljél, s nem szabad meghalnod.” [Kiemelések: BI] Wass Albert idős korában tisztázza magában azt a magatartást, mellyel háborúba vonult, és megpróbálta túlélni a csatákat, egy kicsit kijátszani a halált. Arra „vállalkozott”, hogy „ne legyen hősi halott” - mert azzal nem használ senkinek. Ebben a szellemben íródtak „haditudósításai”. Hasonló

élménybeszámoló a Magyarok Oroszföldön. A Pokrócban viszont már-már visszatér anekdotázó hangja, s a Mélység fölött cselekményéhez, szereposztásához hasonlóan építi fel írását. Itt egy román, egy zsidó és az én-elbeszélő, tehát egy magyar a tréfás történet hőse - mindhárman katonák. Az anekdota hangja itt is borongósra vált: a tréfásnak induló történet vége keserűvé válik. Két katonatársa közös erővel jár túl egy parasztember eszén, akinek megtalálták elhullatott pokrócát, de nem adják vissza neki: a novemberi esőben az erősebb jogán nemcsak letagadják, hogy a paraszté lenne a pokróc, hanem még meg is félemlítik őt. A történet személyes hőse viszont elzárkózik a csínytől, s magatartásával görbe tükröt tart társainak: ami azoknak tréfa, általa - a harmadik szereplő által - bűntetté: közönséges rablássá alacsonyodik. A pokróc című karikatúrában a megjelenített típusok viccfiguraként

épülnek bele az írásba. Az elbeszélő felnagyít és eltorzít egy-egy jellemző tulajdonságot: a zsidónál a hajlamot, hogy megragadjon egy kedvező alkalmat az üzletelésre, a románnál, hogy egy bizonyos helyzetben „többségi”-ként akár erőszakkal is a maga javára döntsön. Az ún. „magyar világ”-ban írt műveit vizsgálva megfigyelhető, hogy Wass Albertről lefoszlik toleranciája, a szomszéd népek iránti hosszútűrése. Szinte tobzódik abban, hogy hangot adjon korábban visszafojtott indulatának, elítélő véleményének az erdélyi magyarságon esett sérelmek és személyesen is megszenvedett élmények miatt. Valószínűleg az 1940-1944 közötti írásai miatt írja róla Benedek Marcell , s sorait átveszi Marosi Ildikó is Levelesládájába, hogy „a negyvenes években erősen jobbra tolódott”. Ám Wass Albert pozitív értelemben vett nacionalizmusa - azaz népe, nemzete iránti szeretete - nem csap át fajgyűlöletbe. Csak tollát

hegyezi ki, kritikusabbá válik hangja, amellyel románokat, magyarokat, zsidókat, cigányokat, örményeket egyaránt ábrázol, s egyiküket sem kíméli bírálatától. IV. 3 A titokzatos őzbak-kötet elbeszélései Külön egységet alkotnak az elbeszélésköteten belül A titokzatos őzbak. Történetek egy ember életéből cím alatt 1941-ben önálló kötetben megjelent írásai: Elindul egy élet, A titokzatos őzbak, Sándor bácsi, Az én titok-karácsonyom, A vízileány, Játék, A régi ház, Tetők felé - „néhány szelíden összehajló kisebb írás” (Kádár Erzsébet). „Novellák és a novellánál is párásabb emlékek; kagylózúgás. [] Megismerünk néhány embert, kiket körülvesz, visszatükröz, teljessé tesz a táj, a ház, a szoba, melyben élnek, s a tárgyak [] Wass Albert írásaira egy alkonyati szoba csendje borul: sötétedik, az emberek félretolják munkájukat, körvonalaikat felisszák a bútorok dagadó foltjai, mégis érezzük az

embere gondolatai, s mint ha az óra ketyegésében a szívverésüket hallanók. Wass Albert apró zörejekre érzékeny hallással figyeli a világot, az évszakok öltögető munkája fölé hajol, a hangulatok tükre alatt látja a mélyvízi életet is [] Tájai nemcsak tájak, nála a természet bővízű folyam, az írónak s az emberi életnek igazi eleme, melyben hullámként továbbrezegnek az örömök és megtorpanások. [] Ezek a hősök mintha csak arra várnának, hogy minél gyorsabban visszatérhessenek a földbe. [] Egy emberélet szánalmas epizód .” Nemcsak szerkesztettségükben, témájukban különülnek el, hanem műfaji sajátosságaik a memoárszerű visszaemlékezés, a lírai hangvétel -, valamint esztétikai értékük alapján is. Gyermekkori emléket idéz a rajzszerű Sándor bácsi és Az én titok-karácsonyom. Az Elindul egy élet című elbeszélésben kisgyermekkoráról vall: a „legsötétebb gyermekkor”-ról, arról a „távoli

korról”, amelyről „csak zavaros emlékei” vannak. (A később összeállított Hagyaték című memoárkötetben további visszaemlékezések kapcsolódnak ehhez az elbeszéléshez.) A felnőtté vált kisgyermek perspektívájából ír, ezen át láttatja legkorábbi élményeit: az árvizet, mely elsodorja és megsemmisíti kis játékállatait, istállóját, dombját, kis játszóhelyét. A gyermek vigasztalhatatlan sírással tiltakozik. Ez az árvíz talán az első vesztesége, s előre üzeni, hogy későbbi élete is többszörös kasztráció, folytonos megfosztottság lesz majd. Az anyja elvesztésének élménye mellett apja szigora, olykor félelmet keltő jelenléte kíséri korai gyermekkorát. Apja ismételt házasságkötése a gyermek számára a teljes árvaságot hozza. Mostohaanyja az „újmamá”-ra várakozó kisgyerek vágyát nem tölti be. Egyetlen megbízható társa Menyecske kutyája marad. Az írás gyógyító-öngyógyító folyamata során

emlékezete veszteségek sorozatát hozza felszínre. Az édesanyát egy bécsi tartózkodás során látja utoljára, ahol magyarul tanul tőle olyan szavakat, mint ‘motoszkál’, ‘selyma’, ‘himpellér’. És megtanulja, hogy a császárról másképp is lehet gondolkodni, mint ahogy otthon tanulta: Ferenc Józsefre lehet úgy tekinteni, mint jó emberre, nemcsak gazemberre - ahogy apjától hallotta. Apjáról ellentmondásos, mégis objekítvnek tűnő visszaemlékezéssel szolgál: „Apám olyan volt a családban, mint egy jószívű, léha, zsarnok császár. Véleménye parancs volt, s a vita feldühítette. Az ellenvélemény személyes sérelemszámba ment Ítéleteiben sokszor kézzelfoghatóan tévedett, s bár tudtuk, hogy maga is belátja tévedését, mégis körömszakadtáig és felbőszülve védelmezte állításait, melyeket ő maga sem látott igazaknak. Ezért mindent reáhagytak, hogy ne bosszankodjon, s ez elbizakodottá tette Rajta kívül másnak

igaza nem lehetett nálunk. / Apám nagyon szeretett engem, s én is nagyon szerettem őt. Mégis idegenek maradtunk egymás számára Mert érintkezésünk lelkiekben felületes maradt. A lelki kérdések boncolgatása s a bennük való elmélyedés, a fejlődő lélek nyomon kísérése rendesen kényelmetlen feladat, s apám nagyon kényelmes ember volt.” Minden viszonylagos - idézi fel a szerző a kisgyerekként megélt tanulságot. A Hagyaték című kötetben ez a visszaemlékezés további részlettel bővül: a fácántojások történetével. A gyermek a vadrécetojásnak vélt fácántojásokat játékból összetöri, apja pedig ostorral veri meg érte. A történet tanulságát a saját javára igyekszik fordítani: a fácántojás történetéből megtanulja, hogy mindenki igaza abszolút - a saját szempontjából. A saját igaza, hogy a haszontalannak vélt vadrécetojást eljátszotta, az apjáé pedig, hogy az értékes fácántojásért verés jár. S ugyancsak

gyerekfejjel tapasztalhatja meg, hogy társadalmi osztálya, mely nemzetiségében is elkülönül a falu lakosságától, milyen ellenséges légkörben él a román ajkú faluban: Menyecske kutyáját bántják, s amikor védelmére kel, a nyílt utcán téglát dobnak utána. „Háború van” - érzi akkor meg a saját bőrén Az elbeszélés hátterét az első világháborús események képezik. Ezt a történetet beleszövi A titokzatos őzbak című visszaemlékezésébe is. A gyermekként megtapasztalt magány, egyedüllét először kínzó számára, majd menedékre és vigaszra lel a természetben. Rövid írásainak egy csoportját kozmikus távolságba helyezi - mintegy kiemelve a reális színhelyek közül: Az elkésett angyal, János története, valamint az Isten képmása filozófiai síkon mozog -, alakábrázolása fogyatékos, színhelye lebegő. Ezekben a novellákban az isteni gondviselés, isteni munkálkodás lényegét kutatja és próbálja megfogalmazni.

A János név viszont a mesebeli János alakját idézi, mely kultúrkörünkben a világügyelő fára hágó, nagyra hivatott emberi teremtmény küzdelmét szimbolizálja . Kulcselbeszélés A vízileány. A tó partján ülő Árszintya bácsi bölcsessége ugyancsak áhítattal tölti el: neki van a legszebb élete, hagyta, hogy mindenéből kiforgassa lánya, s ő csak ül a tó partján kunyhójában, teljes harmóniában a természettel, s vágyait, álmait vigasszá, életösztönzéssé transzponálja, s ábrándjai egy vízi leányról szóló mesében öltenek testet. A mindent tudó vénember végső emberi bölcsességet tanít: miért sodródik, vívódik az ember? A keleti bölcsek sztoikus bölcsességét adja át az öreg, aki együtt él a természettel. Élni, nem küzdeni, nem vágyakozni Elvégezni a kire-kire rámért munkát, feladatot. Elégedettségből, lelki csöndből, Isten közelségének tudatából, s a benne való hitből fakad a boldogság - s

másfajta boldogság nincs is. Az öreg halász életmódjának leírása egy Wass Alberttel kortárs regényíró ismert magyar regényalakjára emlékeztet: Fekete István (1900-1970) Tüskevár (1957) című regényében az öreg Matula hasonlóképpen tett-vett egész napon a tó partján, és ő is csak télen költözött be a lányához a faluba. Árszintya bácsi tele volt mesével: a hűtlen lányról, aki alatt beszakad a tó jege, s most is ott ül a tófenéken, meg a kapzsi Dajbukát úrról, aki le akarta ereszteni a tavat, hogy kiszedhesse belőle az összes halat. Mind megannyi monda - akár a székely Szent Anna tó vagy a torjai büdös barlang keletkezésének magyarázataképpen keletkezett mondák. A mezőségi tavak keletkezését is egy mondához fűzi: Valamikor egy nagy tükör volt az egész, de az emberek sokat nézték magukat benne, s hiúságukban gőgösek lettek és ostobák. (Wass Albert később írt meséiben is a világban levő bajok oka mindig

valami emberi fogyatékosság vagy gonoszság.) Akkor megharagudott rájuk Isten, s büntetve nevelő kezével a pompás tükröt pozdorjává zúzta. Néhány szilánkja a völgyek közé széthullt De leginkább a vízileányról beszélt az öreg, akiben „nagy rontás van” - akárcsak Lagerlöf vízitündérében és Dovre-boszorkányában. Az ősi motívumok jelenléte a lírai novella jegye. Az esztétikai élményen túl a természetleírásokban feltűnő a prózaszöveg időmértékes lüktetése, a daktilikus, spondeikus verslábakként hullámzó sorok ritmikus váltakozása: Szép, puha, nagy csend volt. Trilláit fűzte cifra csokorba fejem fölött egy részeg nádirigó - u u / - - / - -/ - u / - u / - u u /- u u / - u / - - / - - / - u u / Bent a tocsogók között lustán hápogtak nagy tőkerucák, -uuu/-uu/--/--/--/-uu/a parton egy-egy álmos béka unkogott, s könnyű rajokban szúnyogok muzsikáltak. u - / u u u / - - / - u / -u u / - u u / - - / - u / - u u / -

u A természeti leírások nyugalmat árasztó hangulatát ellenpontozza ez az egyes szám első személyű tapasztaló hős jelenlétének felvillantása: „Térdemen keresztben a puska” vagy „Sokáig ültem ott.” Az elbeszélés - lírai sajátosságai mellett - a drámai elbeszélés szerkezetére épült. Az expozícióban a Mezőséget és a mezőségi tavakat ismerheti meg az olvasó. Az előtörténetből kibontakozik Árszintya bácsi élete, lányához való viszonya, s a társadalomtól való visszavonultsága, melynek okát az elbeszélő nem fejti ki. A novella konfliktusforrása a vízileány, aki a cselekmény során az Árszintya bácsi meséjéből („De legtöbbet mégis a vízileányról beszélt”) belép a történetbe. Feszültségkeltő momentum a: Ferenc tragédiájának felidézése, akit elbolondított a vízileány. Ezután felível a cselekményszál: „Egy nyáron, talán tizenhat éves voltam, ott bújtam újra luntrán a nádast.[] Nem kínzott

semmi vágy, nem űzött semmi érzés, nem tépett szenvedély, szomorúság”, majd közvetlenül utána a tetőpontra jut: „És ekkor hirtelen hangot hallottam a nád között. Puha, halk leányhang dúdolt” A fordulópontot a következő mondat jelzi: „aztán kettényílt a nádfal. És akkor megdermedt kezemben a rúd” A zárás tragikumba hajlik: „Sokáig, sokáig nem láttam többet szelídnek az estét.” Ám a tragikumot a narrátor feloldja a tanulsággal: „Árszintya bácsinak igaza volt.” A vízileány kompozíciója révén emelkedik ki a többi elbeszélés közül. A magyar kultúra évszázadain „lassan, méltóságteljesen vonultak a szarvasok” . Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításától kezdve Arany János Regéjén, Bartók Béla Cantatáján át József Attiláig, Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig, Ferdinandy György Szarvasok című elbeszéléséig. A két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban pedig Tabéry Géza

építette a Bolyaiakról írt művészregényét a szarvasbika-motívumra, mely Tabérynál énkép: „Összefüggésbe kötötte életét a fejedelmi vaddal, s a tükröket egy eljövendő nappal, amikor ő is szembekerülhet az önmaga mélységes felismerésével” . Wass Albert életművében az őz sokrétű motívumként van jelen. Az önmegvalósítás, hivatáskeresés, az élet értelmének kutatása, fejlődés, mozgás, szabadság jelentésrétegeit hordja. Ezt a motívumot építi bele a többjelentésű Tetők felé (1941) című műbe is, Áprily Lajosnak a Tetőn című versének alapmotívumát felhasználva. A versélmény is hatott Wass Albertnek a Tetők felé című elbeszélésére: a völgy, mint a romlás, pusztulás, békétlenség - a civilizáció szimbóluma, ezzel szemben a tető a megbékélés, az erkölcsi tisztaság és Isten közelségének jelképe. Az elbeszélés első része megjeleníti a kisebbségbe került magyarság létminőségét és

életérzését - akárcsak a szonáta alaptétele, melyhez az elbeszélés további részeiben repríz-szerűen térne minduntalan vissza. A címnek a mű elején magyarázatát adja: a havasok látványa, csábítása felébreszti a személyes elbeszélő vágyát a teljes értékű emberi élet iránt: „Súlyos éveket rakott vállunkra a történelem, s a fehér csúcsok jogát másoknak adta. Mi örvendtünk, hogy élhetünk lappangva, s megkapaszkodva a földbe, hajlott hátú dombjaink között. Csúcsokra vágyó természetünket nyomorúságos küzdelem koptatta s mindennapi zaklatás” - határolja körül létformáját. A kiemelt kifejezések a leszorítottságot fejezik ki. Az én-elbeszélő Magyarországra tett kirándulását követően megtalálja a kellő távlatot, hogy tisztán értelmezhesse a szülőföldjéhez való viszonyát: ott, ahol eddig idegennek érezte magát, az az otthona, s akik az idegenségérzést keltették benne, csak vendégek - sugalmazza.

„Mert attól kezdve tudtam, hogy elsőszülöttségi jogom van a fehér csúcsokhoz, és nincs törvény és nincs hatalom, mely tőlük eltilthatna. És megindultam a csúcsok felé” - szívében a teljes emberi élet kibontakoztatásának vágyával. Otthon élni, „Ahogy lehetett”. Reményik Sándor programverse köszön vissza - bár múlt idejű alakban, az idősíkok múltba helyezésével: az Ahogy lehet című versciklusában a költő „változott feltételek közt hirdeti a ‘karszti sors’, a ‘karszti föld’ lehetőségét, és 1935ben meg azután sokan magukra ismertek benne, sokan vállalták sajátjuknak ezt az új jelszót” . Ezt ismeri fel, és érzi magáénak a prózaíró Wass Albert is, amikor visszaemlékezik narrátora erre az időszakra: „Néha ravaszkodva, néha elszánt nekilendüléssel. Szorongva, küzdve, megalkudva, véletlenekre bízva magam, ahogy lehetett. Kapaszkodva, inat, izmot, körmöt szaggatva, majd meghúzódva, ha úgy rendelte

az ész. Néha lopódzva, néha iramodva, de mindig fölfele Ahogy lehetett” Az élet vadászat, mely során az ember vadászból űzött vaddá válik, majd fordítva. Wass Albert múlt időbe teszi a jelszóvá, programmá vált felszólítást - nemcsak távolít, hanem a megváltozott világra utal, a bécsi döntés során Magyarországhoz visszatért Észak-Erdély sorsának megváltozására. Ezzel az utalással fejeződik be e mű A hat részre tagolt elbeszélés további részeiben két havasi történetet mesél el: az egyik ismét a címhez nyújt újabb magyarázatot. Tetők felé indul a havasi kiránduláson, maga mögött hagyva a kiránduló társaságot, meg társát, azt lányt is, aki „szegény szőke volt és nagyon idegen”, s akinek feltűnik szomorúsága. A havassal való találkozás felismerések sora. Az első: „Olyan volt, mintha mindezt egyszer már láttam volna [], mintha messzi idegenből hazatértem volna” - a deja vue- élmény a tudat

mélyéből tör fel. Majd a második felismerés: „A patak mellett egy őzbak állott. [] Ő volt, a régi, gyermekkoromban látott titokzatos őzbak [] Vadászláz égetett, szerettem volna utánarohanni, s űzni az erdőkön végig, gerincről gerincre, míg valahol összeesünk mind a ketten.” Majd ennek a motívumnak is nyitját adja: „Nimród fiainak legendáját juttatja eszembe ez az én csodálatos hajszám a titokzatos őzbak után.” - Felerősíti ezzel a lélekvándorlás - a hun eredetmítosz önmagán való beteljesülését. A harmadik filozófiai gondolata az elbeszélésnek: „Minden útnak valahol vége van. S emberi tulajdonság, hogy az út végén visszafordulunk s eltűnődünk életünk értelmén. Addig nem, de akkor igen. Addig csak megyünk ösztönösen, s néha vakon is, egy nyom, egy cél, egy gondolat után.” A nyom is kulcsfontosságú motívum Wass Albert írásművészetében. A havassal való találkozás során úgy érzi, hogy megtalálta

a nyomot, mely a havasba vezet. Az erdő leírása a már kialakított Wass Albert-i antropomorfizáló séma szerint történik: a természet él, mint mesefigurák mozognak benne a fák, hegyek. „Élt az erdő, s a hegy Kereken, mindenütt, mintha ezer szem nézett volna, a fekete sötétségnek is szemei voltak. Beszélgettek titkos erdőnyelven a fák, csápjaikat messze kinyújtották, s a tisztás szűkült alattuk, összehúzódott.” A kiemelt szavak a természet megszemélyesítését szolgálják. Hasonlóképpen emberi vagy inkább állatra jellemző tulajdonságokkal ruházza fel a hajnalt: „A hajnalt [] láttam megérkezni. Állt a patak partján, s deret terített a tisztás füvére. Hóharmatot legelt, s foszlott ködök keringtek körülötte” A hajnal képe békésen legelésző őzre, szarvasra asszociál. A bükkfaerdő templomra emlékeztet: „Templomos bükkfaszálasban mentünk felfele. Olyan hatalmas volt fölöttünk az erdő, olyan súlyos, boltozatos

és égben végződő, hogy csak mentünk és senki sem beszélt. Mintha roppant templomban jártunk volna, gótíves öreg dómban, hol Isten misézik.” A történet kulcsot ad a tudatos írói szerepvállalásához is: hőse fel akar jutni a tetőkre, hogy másoknak elmondhassa, amit lát. Ám azt, amit a tetők fölött lát, nem tudja elmondani. Mert a hegytetők felett nincs erdő és nincs völgy, patak, irtás, pojána és havasi kunyhó, sem szarvas, sem őz, sem medve. „Álltam riadtan Semmi sem volt, csak néhány négyzetméternyi szürke szikla a lábam alatt és erdő. És csend És én És egyéb semmi. S reánk dermedve, mint sötétzöld igézet, a magány Félelmes volt, szomorú és szép.” A döbbenet, s az átélt csalódás gondolkodásra készteti: „az erdők titkait lent kell keresni” , mert fel már csak akkor érdemes az embernek menni, ha már megtanult mindent, maga mögött hagyott mindent, s „elnézhet az erdők feje fölött a messzeségbe,

ahol semmi sem látszik, s ahol mégis keresni kell minden dolgok egyetlen értelmét”. A Wass Albertnél egy évvel fiatalabb Radnóti Miklós (1909-1944) vallomását idézi a táj leírása: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” - majd e felütést követően sorjázó leíráselemek következnek: „annak mit rejt e térkép? Gyárat s vad laktanyát, / de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; / Az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, / míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, / erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, / a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat” (Nem tudhatom, 1944). Radnótinak a szülőföldhöz írt, szeretetittas vallomása az ellentét stilisztikai megoldására épül, s Radnótinak a megidézett szépség, érték miatti aggodalmát fejezi ki. Wass Albert andalító, muzsikáló, felsorolás elvén alapuló leírása a korábbi Udvarház a dombon című rajzának hangját idézi. A

Tetők felé című műben a szerző a táj, a szülőföld mély ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Ezen ismeret birtokában tudhatja a tájat magáénak, akárcsak Radnóti, aki a szülőföld apró részleteit, bárhol legyen is a világban, fel tudja idézni. „a hullámok alatt őzek és szarvasok legelnek, medvék alusznak, farkasok lopódznak. A zöld hullámok alatt valahol irtás rejtőzködik, vadászház lapul, patak kanyarog. A mozdulatlan fatetők alatt, a látható mélységnél is mélyebben lélegzik az élet, mozog, lüktet, küzd, bujkál és múlik. Aki ismerni akarja, le kell menjen a mélybe, csapását megkeresse, odúit felkutassa. Váltóit megtalálja” Két háború közt, egy országvesztés előestéjén Wass Albertnek a szülőföldhöz írt kontemplatív soraiba féltés vegyül. Hiszen fentről nem látni az apró, küzdelmes életeket. A „tetők felett” az élet értelmét kutató ember önmagával szembesül, s arra kényszerül, hogy a

maradandó dolgokon elmélkedjék. Hőse visszatér, s a társainak arról mesél, amit nem látott. S felismeri a szó bűvös erejét, hogy általa többnek és szebbnek látszik az élet A következő történet, amellyel felduzzasztja a cselekményt, az első részben megszólaltatott „tetők felett”-téma reprízszerű, bizonyító erejű visszatérése. És ugyancsak variációja és megerősítése az „ahogy lehet(ett)” gondolatnak. Történet a román világban, nehezen szerzett vadászengedélyről, és vadásztörténet, immár az engedély birtokában. A vadász - ha küzdelmesen is, mint a mesebeli legkisebb királyfi célt ér: megszerezheti vágyai tárgyát, lelőheti a szarvasbikát, ha túljárt az ellenfél - mesei hármasfordulattal: a román hivatalnoknak, a szomszéd vadász hajtójának és a román csendőrörmesternek - az eszén. S a vad agancsát haza is viheti trófeának Az állat leírása figyelemreméltó művészi teljesítmény: „Gyönyörű

volt. A széles hátú óriási állat, ahogy agancsos fejét haragosan rázva felém ordította féltékeny dühét. Mert másképp nem lehetett. A kés koccanását agancs-koccanásnak hallotta, s azt hitte, vetélytárs lopakodott a tehenek közé. / Gyönyörű volt Mély, öblös hangja reszketett az erőtől, s reszkettek tőle a fák, a hegyek, a levegő, minden. Én is reszkettem []” Még egy utolsó próbatétel: a féltékeny bika legyőzése, lelövésében - melyet „hatalmas élmény”-nek értékel - többféle jelentés rejtőzik. A leginkább a szerelmi vágyra s a szerelem tárgyának birtokba vételére hasonlítható a szarvas űzésének és elejtésének aktusa. Ugyancsak az őz-motívumra építi e ciklus címadó novelláját is, A titokzatos őzbakot. Ám ebben a történetben az őzbak leterítése már nem hatalmas élmény, az állat inkább a kielégíthetetlen vágyakozás be nem teljesülésének szimbólumává válik. „Csak egy árva kis halott

őzike volt, üldözött, szomorú, finom kis állat. Nem az, akit én kerestem” Jóvátehetetlen tévedés volt megölni. S az ember a tévedését szégyenli, megbánja, megsiratja. Az írás filozófiai hátterébe belejátszhat a belga Maurice Maeterlinck (18621949) kék madár-motívuma (L’oiseau bleu, 1909, magyarul: A kék madár, 1910), melyet 1940-ben ültetnek át filmregénnyé, és így ismerheti meg a magyar közönség. A kék madár a boldogság szimbóluma: „a Kék madarat nem kell távoli országokban kergetni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak is. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük a mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája: az emberi szív” A Titokzatos őzbak című elbeszélésben a narrátor azt a nyomasztó gyermekkori élményét eleveníti fel, amikor a románok 1919. január 19-én bevonulnak Kolozsvárra éppen úgy,

ahogy Ligeti Ernő leírja a Súly alatt a pálma előszavában: „volt köztük sok szalmakalapos is és rengeteg kucsmás”. Wass Albert elbeszélt cselekményében a magyarok küldöttséget menesztenek „egy furcsa generális”-hoz, mire vérengzés tör ki, mely elől az alig tízéves gyermek életét mentve rohan haza. A „tévedés” erre az epizódra is vonatkoztatható. Ám nem tévedés az életreszóló döbbenet: a román katonatiszt arca, aki a menekülő civilekre vadászik. „Abból a házból, amelyikben laktam, két embert lőttek meg azon a napon. Tanáromat s egy öregasszonyt S az a tiszt lőtte le mind a kettőt, aki nem messze házunktól a kocsiban állt s vadászott magyarokra”. Érdemes kitérni még Wass Albertnek a ciklus elé írt bevezetőjére is. Vallomása szerint végiggondolja az életét, s rájön, hogy élete „zagyva kavargásában” néhány olyan „hangulatra” tett szert, amelyekből megszületett egy-egy felismerés, valami nagy

összefüggés felismerése. S ezekből a felismerésekből kívánt „néhányat az írás gyönge selyemszálával papírhoz kötni”. Így született A titokzatos őzbak című elbeszéléskötete Sajátos stílus jellemzi Wass Albert elbeszéléseit: a beszélt nyelvnek az irodalomba való beemelése, a tájleírás, a hasonlatok, kedvelt szófordulatok. Összetett mondataiban nagy egységeket vet hátra, mely hasonló ahhoz, ahogy az emberek gondolatait szerkeszti. Gyakori a határozott névelő elhagyása, mely a beszélt nyelv egyik tendenciája. Az ismétlések, gondolatritmusok szintén zenei hatást kölcsönöznek. Nyelvére a régies szavak és erdélyi kifejezések használata jellemző, mint amilyen az észkas, üver; a tájnyelvi színezet, és a jellegzetes erdélyi tájnyelvi mondatszerkesztés, mely az ‘el kell mondanom” típusú nyelvtani szerkezetben a főnévi igenév helyett felszólító módot alkalmaz: az „el kell mondjam” erdélyi fordulat. A

román kölcsönszóknak a magyar szövegben való jelenléte különös színt kölcsönöz prózájának: pojána, luntra, valamint román személy- s földrajzi nevek: Anuca, Árszintya, Simion; dos, pláj. Wass Albert ugyanúgy „a fülével írt”, mint Jókai, prózája ritmikus, mondatainak szabálytalan lüktetése szabályos líraiságot kölcsönöz prózájának. Összefoglalásképpen megállapítható, hogy bár Wass Albert kora fiatalságától kezdve írt prózadarabokat, a pályáján mégis el kell telnie bizonyos időnek, hogy termése - esztétikai érték tekintetében - beérjen. A minőségi előrelépést a helikoni munkaközösségbe való bekapcsolódása jelenti 1936-ban, s elsősorban az Erdélyi Helikonban megjelent elbeszélései képviselik első pályaszakaszának novellaírói csúcsát. Írásművészetének alapgondolatai, motívumai megtalálhatók kortárs magyar (Ady, Móricz, Fekete István, Radnóti), romániai magyar (Reményik, Áprily, Dsida,

Tamási, Tabéry) és külhoni írók (Turgenyev, Materlinck, Lagerlöff, Saint-Exupery) műveiben. Noha a két világháború közötti erdélyi irodalom értői jó novellisták hiányára panaszkodtak, Wass Albert elbeszélései ezt a hiányt pótolják: a Sorsvállalás, a Vaddisznós Jákob, az Udvarház a dombon, A kenyér útja című elbeszélések, valamint A titokzatos őzbak című kötetének darabjai az erdélyi novellairodalom jeles alkotásai. Szűk tíz év termése ez 1935-1944 között, s ez idő alatt több regényt is ír (Farkasverem, Csaba, Jönnek, Mire a fák megnőnek, Egyedül a világ ellen, A kastély árnyékában, Vérben és viharban), egy színdarabot fejez be (Tavaszi szél) és egy meséskönyvet jelentet meg (Tavak könyve). Rendkívül gazdag termést ígér: az ugyanilyen intenzív alkotói munka eredményét. Wass Albert elbeszéléseinek bibliográfiája: A titokzatos őzbak: történetek egy ember életéből. • Kolozsvár: ESZC, 1941. - 185 p

• [Budapest]: Révai, [1941]. - 201 p • A titokzatos őzbak. Pomáz: Kráter, 2001 - 119 p Balogh László. Wass Albert regényei [Farkasverem, A titokzatos őzbak, Csaba, Mire a fák megnőnek, A kastély árnyékában]. = Sorsunk, IV/10 (1944 október) - p 594-596 Fényi András: Erdély lelke [Ősz János: A csudatáska. (Révai) Wass Albert: A titokzatos őzbak. (Révai)] = Vigilia, VIII évf (1942) - p 187-189 Kádár Erzsébet: Három erdélyi író: Nyírő József, Tamási Áron, Wass Albert új könyvei [A titokzatos őzbak]. = Nyugat, 1941 I - p 556-559; újraközlés: In: Kádár Erzsébet: Ritka madár. Budapest: Nyilvánosság Klub - Századvég, 1993 - p 58-63 Pomogáts Béla: Messzi kert embere, Erdély hűségében: Wass Albertről. = Világszövetség, II/14. (1993 július 6) - p 31 Pomogáts Béla: A kő és a könyv megmarad. Wass Albert arcképéhez In: Pomogáts Béla: Politika és poétika: tanulmányok a népi irodalomról. Miskolc: Felsőmagyarország

Kiadó, 1996. - p 245-250 Valaki tévedett: elbeszélések. Astor Park, Fla.: American Hungarian Literary Guild, 1970 Valaki tévedett: elbeszélések, 1945-1950. Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2000 - 151 p Hagyaték: a szerző válogatása életművéből. [Astor]: AMSZC, 1985. Budapest; Ungvár: Trikolor; Intermix, 1994. - 324, [3] p 2. kiadás Budapest: Trikolor, [1998] - 313, [2] p 3. kiadás Budapest: Trikolor, [1999] - 313, [2] p Lásd még: A rézkígyó. Két regény egy kötetben Pomáz: Kráter, 2002 - 265 p Balázs Ildikó: A vasárnapi ige mellé: Wass Albert Hagyatéka. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), XII/50. (2002 december 17) - p 13 Haklik Norbert: Wass Albert és a táltosok: a Trianon utáni hagyatékról és a reménység erejéről. [Rézkígyó Hagyaték, ismertetés] = Magyar Nemzet, 2002 június 4 - p 15 Legeza Ilona: Wass Albert: Hagyaték [könyvismertető]. = http://cgimatavhu/ilegeza Wass Albert: Hagyaték. = Wass Albert-honlap: wwwgeocitiescom A

költő és a macska: kiadatlan elbeszélések, 1945-1989. Boardman, Ohio: Hazánk; Toronto, Ont.: Pannonia Books, 1989 - 149 p - Vál és az előszót írta: Dunai Ákos. - 149 p A költő és a macska: elbeszélések, 1945-1989. Pomáz: Kráter, 2001 - 179, [3] p További cím: Te és a világ: tanítások - útravalóul. - Vál és az előszót írta: Dunai Ákos Dunai Ákos: Elöljáróban. In: Wass Albert: A költő és a macska: elbeszélések 1945-1998 Te és a világ: tanítások - útravalóul. Pomáz: Kráter, 2001 - p 6-7 Magyar örökségünk: tanulmányok, novellák, hátrahagyott írások és riportok az íróval. Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2001. - 320 p Hűség bilincsében: elbeszélések, novellák, karcolatok, emlékezések. I-II [Összegyűjt., szerk és jegyzetekkel ellátta Nagy Pál] Marosvásárhely: Mentor 2002 - 2 db. 1. Elbeszélések, novellák, karcolatok, emlékezések (1928-1938) - 256 p 2. Elbeszélések, novellák, karcolatok, emlékezések

(1939-1944) - 308 p Nagy Pál: Hűség bilincsében - otthon. In: Wass Albert: Hűség bilincsében Elbeszélések, novellák, karcolatok, emlékezések I. 1928-1938 Marosvásárhely: Mentor Kiadó, 2002 - p 5-16. Zsoltár és trombitaszó. Örökösök: novellák, röpiratok, levelek, 1928-1997; kisregény, 1949 Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2003. - 528 p Felhasznált irodalom: • Arbeitstexte für den Unterricht. Wie interpretiert man eine Novelle und eine Kurzgeschichte? Stuttgart: Philipp Reclam jun., 1993 - 183 p • Az irodalom elméletei II. Szerk Thomka Beáta [Jauß, Cohn, Veszelovszkij] JPT Pécs: Jelenkor Kiadó, 1996. - 209 p • Bakos Ferenc: A magyar szókészlet román elemeinek története. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1982. - 559 p • Dobos István: Alaktan és értelmezéstörténet. Novellatípusok a századforduló magyar irodalmában. [Szerk Bitskey István - Görömbei András] Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995. - 233 p • Görömbei András:

Kisebbségi magyar irodalmak (1945-2000). Debrecen: Kossuth Egyetem Kiadó, 2001. - 375 p • Honti János: A mese világa. Budapest: Magvető, 1962 - p227 • Kántor Lajos: Itt valami más van. Erdélyi krónika 1911-1959 Héttorony Könyvkiadó: [Budapest, 1992]. - 337 p • Lagerlöf, Selma: Gösta Berling. Fordította Benedek Marcell: Budapest: Franklin Társulat, [1920]. - 2 db I: 234 p; II: 241 p • Láng Gusztáv: Kivándorló irodalom. Kísérletek Kolozsvár: Kom-Press: Korunk Baráti Társaság, 1998. - 162 p • Levelesláda = A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924-1944). Közzéteszi Marosi Ildikó. Bukarest: Kriterion, 1977 - 2 db I 438 p; II 490 p • Ligeti 1941 = Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma Egy nemzedék szellemi élete 22 esztendő kisebbségi sorsban. Kolozsvár: Ligeti Ernő Fraternitas RT, [1941] - 214 p • Maeterlinck, Maurice: A kék madár. Költői mesejáték [Kálmán Jenő átdolgozásában] Budapest: Montázs Kiadó,

1991. - 93 p • Makkai Sándor: Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete Budapest: Soli Deo Gloria, 1927. - 142 p • Marosi 2001 = Molter Károly levelezése II. 1927-1932 Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Marosi Ildikó. Budapest; Kolozsvár: Argumentum; Polis, 2001 - 475 p • Pomogáts Béla: A kő és a könyv megmarad. Wass Albert arcképéhez In: Politika és poétika. Tanulmányok a népi irodalomról Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 1996 - p 245-250. • Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája. 2, javított kiadás Budapest: OsirisSzazadvég, 1995 - 213 p • Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged: Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1933. - 141 p • Világirodalmi lexikon. Hatodik kötet, Kamc-Lane [Szerk Király István] Budapest: Akadémiai Kiadó, 1979. - p 899 • Záhony Éva: Romániai magyar szépirodalom a két világháború között 1919-1944. Válogatott bibliográfia és irodalmi repertórium. Budapest: OSZK, 1984 -

2 db I köt Önálló művek, írások és kritikák; II. köt Írások és kritikák -752 p • Wass Albert: Hagyaték. Budapest; Ungvár: Örökségünk Alapítvány, 1994 - 322 p • Wass Albert: Hűség bilincsében. Elbeszélések, novellák, karcolatok, emlékezések [Nagy Pál előszavával.] Marosvásárhely: Mentor, 2002 - 2 db I 1928-1938 - 256 p; II 1939-1944. - 308 p Balázs Ildikó (Részei megjelentek a Confessio 2003/4., a PoLísz 2003-as számaiban) Wass Albert bemutatása Wass Albert (Magyarország, Válaszút, Kolozs vm., 1908 január 8 - USA, Florida, 1998 február 17.) költő, író, szerkesztő, erdőmérnök, egyetemi professzor, irodalmi szervező A II. Világháború után hazája elhagyására kényszerül, ahová soha nem térhet vissza Hat gyermek apja, akik közül egy korán meghalt. Kolozsvárott a Református Gimnázium diákja, majd Magyarországon gazdasági akadémiát végez. Németországban és Franciaországban tovább fejleszti erdő- és

kertmérnöki ismereteit, ezután a család erdélyi (ma: Románia-i), mezőségi birtokán gazdálkodott. Verseket, elbeszéléseket, cikkeket ír Első verses könyvei 1928-ban és 1929- ben jelentek meg Kolozsvárott. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh megjelenteti a Farkasverem című regényt. Művek és elismerések sora veszi kezdetét: 1935-ben beválasztják a Szépmíves Céh tagjai közé, ugyanekkor elsőként az erdélyi fiatalok közül megkapja a Baumgarten-díjat. 1939-ben a trianoni generáció talpra állásának regénye fogalmazódik meg a Csaba című epikus remekműben: szociális valóságábrázolás, történelmi igazságtétel-keresés és ősi nyelv, zene, ritmus egysége meghódítja a magyarországi olvasók szívét is.1939-ben az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság választja tagjai közé. 1940-ben másodszor ítélik neki a nemzet legjava tudósai, művészei között a Baumgarten -díjat. 1942-ben Klebensberg-díjat kap,

ugyanebben az évben felejthetetlen magyarországi körúton negyedmagával képviseli Erdély irodalmát. 1944-ben katonai frontmunkája jutalmául előbb másodosztályú, majd első osztályú vaskeresztet kap, sőt ekkor a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választja, ezzel értékelve erdőmérnöki szaktudását. 1944 végén az ellene kiadott román majd szovjet parancs ismeretében politikai üldözöttként hagyta el Magyarországot. Első állomása Németország. A Bajor-erdő után, 1947-ben Hamburgba költözött, ahol első feleségének családja élt. Egy építkezésen kapott állást, mint éjjeliőr Az Adjátok vissza a hegyeimet! című akkoriban írt jelentős alkotása a kétszeresen Világháborút vesztett magyarság fájdalmaira, továbbá a Trianon-i és a Párizs-i Békeszerződéseken a Kisantant-államok által diplomáciailag kierőszakolt kollektív jogfosztásokra hívja fel a figyelmet. Ez a legtöbb nyelvre lefordított regénye: 1948-ban

magyarul, 1949-ben németül, 1953-ban spanyolul, 1972-ben pedig angolul látott napvilágot. "Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet!" - E sikoly megrázza nemcsak az öt világrészre szétszórt magyarságot, de megrázza a nagyvilág olvasóközönségét is. E műve és még néhány hasonló lelkülettel megírt írása miatt Wass Albert maga és életműve közel 50 évig feketelistára került a bolseviki "világállam" regnálása idején. Szülőföldjén 1945 után halálos ítéletet is hirdettek ki fölötte, s ezt érvényben tartották halála szomorú pillanatáig, máig sem rehabilitálva őt. 1952-ben kivándorolt az Egyesült Államokba. Floridában telepedett le Gainesville-ben az University of Floridán németet, franciát, európai irodalmat és történelmet tanított. Megalapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, irányította annak tudományos munkáját és könyvkiadási programját, szerkesztette

Értesítőjét. Wass Albert saját kiadóvállalatot is alapított, Danubian Press néven, amely nem csak könyveket, hanem az Amerikai Magyar Szépmíves Céh által kiadott angol nyelvű folyóiratokat is megjelentetett. Az Erdély és kérdéskörével foglalkozó Transylvanian Quarterly, majd a magyarság általános problémáit felvállaló Hungarian Quarterly című negyedéves folyóiratai a magyar emigráció legjelentősebb bolsevik ellenes fórumává váltak. Wass Albert könyv- és folyóirat-kiadásának célja az volt, hogy felkeltse az amerikai olvasóközönség és a politikai körök figyelmét a bolsevikok teljhatatalmú államgépezettel irányított kegyetlenségeire, s külön is a Román Állam Erdéllyel és annak közel két milliónyi magyar kisebbségével szembeni jogsértő magatartására. Még a hetvenes években is több merényletet kíséreltek meg ellene a Securitate ügynökei, akiknek a fegyvereiből származó golyónyomokat Wass Albert még a

vele készült, 1996ban forgatott riportfilm során is meg tudta mutatni. E merénylet két elkövetőjét az amerikai rendőrség el is fogta, de mivel román diplomata-útlevéllel rendelkeztek, elengedte őket. Wass Albert magyar állampolgárrá honosítási kérelmét 1994 és 1998 között a magyarországi bal-liberális kormány előbb visszautasította, majd megalázó válaszadásával gátolta meg: a kilencven éves író állampolgársági bizonyítványa csupán a kiadástól számított egy évig lett volna érvényes. 90 éves korában,1998 február 17-én Floridában egyes állítások szerint önkezével, mások szerint békés halállal, megint mások szerint ellenfeleinek sikeres merénylete által zárult le XX. századi tragédiákat és újrakezdéseket megélő, vállaló és vallató élete. Európa legnagyobb népességű, elnyomott, magyar kisebbségének szépirodalmi reperezentánsává vált Wass Albert írásművészete, ugyanakkor az ezredforduló

KözépEurópa-i és magyar irodalmának semmihez sem fogható szenzációja a Kráter Műhely Egyesület Kiadójának közel 32 kötetes Wass Albert Életműsorozata. Még Európában fejezte be A funtineli boszorkány című három kötetes remekművét, amely a lángoló szerelem és az asszony-magány boszorkányos mítoszát dolgozza fel az író által jól ismert és szeretett Észak-kelet Kárpátok havasi világában. S közvetlenül a II Világháború után örökítette meg hat nemzet (cseh, zsidó, német, lengyel, magyar és román) kétszeres katonai lerohanásának, megszállásának tapasztalatait az Elvész a nyom című Közép-Európát reprezentáló kulcsregényében. További műveiben is folytatta a XX. század legalantasabb, fasisztoid-bolseviki embertípusának és államalakulataiknak ostorozó ábrázolását: például az Elvásik a veres csillag, az Átoksori kísértetek, az Antikrisztus és a pásztorok s a Keleti front orosz(román) megszállásának

mementót állító Valaki tévedett című novellafűzér. Említenünk kell még a Tavak és erdők könyve környezet- és tájszerető mesevilágát, vagy a Te és a világ aforizmáinak példázatos bölcsességét. Regényei, novellái, verseskötetei és jelentős történelmi-publicisztikai írásai folyamatosan szellemi ellenállást fejtettek ki a bolseviki világámítás és a közép-európai szociál-nacionalizmusok propagandájával szemben. (Csak halála után, most 2002-ben jelenthetett meg Magyarországon a Józan magyar szemmel I-II. című publicisztikai munkássága) Kiemelkedő értékűek utolsó életszakaszában alkotott művei is: a Kard és kasza című két részes nagyregényében egy 800 évre visszatekintő magyar család szenvedéstörténetét dolgozza fel, s a Hagyaték című szintén kronológikus jellegű mítoszkönyvében a magyarság keletről hozott hagyományai mellett a kereszténység végső kérdései (erény és bűn, becsület és

embertelenség) kapnak nagy formátumú, epikai-lírai válaszokat. 1993-ban az akkori magyar államfő, Göncz Árpád (Antall József, a magyar miniszterelnök előterjesztése alapján) a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntette ki, amit Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke adott át az írónak. 1998 február 14-én a kiemelkedő kortárs költőket megillető Balassi Bálint Emlékkardot ítélték meg munkásságáért, amit halála után már csak fia vehetett át. Posztumusz díjként 1999 decemberében a Magyar Művészetért Díjjal és 2003. március 14-én az Alternatív Kossuth Díjjal jutalmazták életművét. Minden hazai és emigrációban írt művéből sugárzik az Amerikában egyetemi professzorként és emigráns kultúraszervezőként működő író magasrendű erkölcsisége, mítoszteremtő kifejezőereje. Műveinek esztétikai-stilisztikai változatossága a XX század nagy alkotóival: Marces-sal, Borghes-sal,

Ecoval, Böllel helyezi egy sorba. Zárásul méltó megemlítenünk, hogy Wass Albert a Nemzetközi Pen Club tagjaként hivatkozott életrajzában az írószervezet jelmondatára: "Egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok". Wass Albert fenti és további köteteinek részleteit kattintással megtekintheti (a részletek kijelkölése és fordítása folyamatos, ezért csak arra a címre kettintson rá, ami visszajelez Önnek.) A Bemutatásban nem felsorolt, további kötetekből olvasható már részlet: Magukrahagyottak, Magyar örökségünk (A " háborús bűnös" c. novella) A Wass Albert Életműve sorozat köteteinek kivonatolt ismertetése kattintással behívható. Benkei Ildikó - Turcsány Péter Was Albert Trianon botrányáról "Adjátok vissza a hegyeimet!" A 11 esztendeje alapított pomázi székhelyű Kráter Kiadót kétségtelenül a Wass Albertéletmű megjelentetetése tette ismertté, de nyilván más

igényes sorozataik is hozzájárultak ahhoz, hogy közhasznú egyesületként működhessenek. Évről évre írói, költői pályázatokat írnak ki, szavaló versenyeket szerveznek, sőt zarándoklatokat a nagyszerű író mezőségi szülőföldjére. A katonatiszt Wass Albert nem önként ment Németországba és Amerikába, hanem - igaz önként vállalt - parancsra, s miután ezt a parancsot élete végéig nem vonták vissza, hát maradt, s vitte a világba az otthon maradottak kétségbeejtő helyzetéről szóló tudósításokat, egészen addig, míg el nem csattant az a bizonyos - ki tudja kitől származó -, a hivatalos verzió szerint öngyilkos pisztolylövés. Benkei Ildikó kolléganőm a Kráter Kiadó igazgatójától, Turcsány Pétertől mindenekelőtt azt kérdezte, hogy ismert és elismert író-költőként miért vált számára fontossá a busás anyagi haszonnal aligha kecsegtető könyvkiadás. Turcsány Péter: Igazságtalannak éreztem azt az

irodalompolitikát és annak eredményét, amely írókat emelt fel méltatlanul. Igazságot szerettem volna osztani és elsősorban a múlttal kezdtem. Olyan szerzőket szerettem volna publikálni, akik méltóak arra, hogy ötven év után újra megszólaljanak. Kollányi Károly történész munkáival kezdtük, Reszneki Zákó Andrással, az Erdélyi hadosztály parncsnokának emlékirataival folytattuk és ez a történelemkutatás vezetett el Wass Alberthez. Mikor először elolvastam, Medvigy Endre barátom adta a kezembe az Adjátok vissza a hegyeimet, hát nincs ember, akinek ne dobogna meg erősebben a szíve. Szerencsére a könyv megjelentetése után telefonon megismerkedtem Wass Alberttel és ő könnyes hangon köszönte meg, hogy még a Gyilkos tavat is a könyve borítóján láthatja, s hogy végre gazdája van a könyveinek. Megszereztük a jogot, közben meghalt, nem biztos, hogy öngyilkos lett, maradjunk ennyiben. Egy kutatóintézet áll mögöttem, olyan

emberrel még sem levélben, sem élőszóban nem találkoztam, aki látta volna a haláleset pillanatában a halálát. Katolikus papokkal együtt azt mondhatom, a következmény az, hogy meghalt, hogy ki emelte rá a pisztolyt, máig nem tisztázott. Benkei Ildikó: Az életmű ismerete alapján van-e feltételezése? Turcsány Péter: Nagy ember volt, nagy író volt. Nehéz természet volt Elkeseredéseiről tudok levelekből, azt is tudom, hogy az utolsó pillanatig ellentétben volt a mindenkori román állam vezetőivel. Azt is tudom, hogy a legnagyobb kedvezménytörvény visszavonása idején ő nagyon sokat tett a román állam ellen, azért hogy az amerikaik nehogy visszaadják a kedvezményeket, és nagyon elkeseredett, amikor újra megadták a gazdasági kedvezményt Romániának. Ezek után két lehetőség adódik: vagy emberi betegségből, gyengeségből származó elkeseredettség, amely öngyilkossághgoz vezetett, vagy még mindig zavart olyan politikai

köröket, amelyek láthatatlanul, nyomokat se hagyva ölték meg, mint ahogy egyik regényében megírta a kísérletet, hogy hogyan akarták őt, magát eltenni láb alól a román securitate emberei, a Halálos köd holtember partján a címe. Ez a történet ott játszódik Amerika déli részein, pont ott, ahol ő élt Elképzelhető, hogy míg abban a regényben a főszereplő életben maradt, a valóságban az író nem maradt életben. Benkei Ildikó: Életének nagy bánata volt, ahogy azt meg is fogalmazta, hogy nem térhetett vissza szülőföldjére. Turcsány Péter: Szülőföldjén még érvényben van az a bizonyos halálos ítélet, amelyet sajnos mai nyomozásaim szerint nem a nagypolitika folyamánya elsősorban, hanem a kisstílű bosszúk, magán feljelentések alapján került föl a listára teljesen indokolatlanul. Benkei Ildikó: Kiknek állt ő útjában? Turcsány Péter: Veress altábornagy úr Erdélyben minden tisztet, minden nemesi tisztet hazaengedett

a családjához, Wass Albertet azonban nem. Azt mondta, hogy rá szükség van Nyugaton és Amerikában, vigye el azt a hírt, hogy hogyan alázzák meg a románok és az oroszok ezt a kis maroknyi népet, a székelyt. Erre a feladatra elhivatottnak maga az Altábornagy úr tartotta Wass Albertet Ezt ő úgy fogalmazza meg, hogy hivatással ment ki és nem bekéredzkedett Amerikába, illetve Németországba. Szerintem ezt a hivatását mindmáig meg is tette, haláláig megtartotta, ő mindig sokat tett azért, hogy a mi botrányunkat, a nemzet trianoni botrányát megismertesse Európával, illetve Amerikával. Benkei Ildikó: Nem rajta múlott, hogy végül is nem sok sikerrel. Turcsány Péter: Nem. Nagyon nem, sőt élete munkáját áldozta fel Elszegényedett, nagyszerű könyveket fordíttatott le Transylvániáról, magyar történelemről. Regényeket írt abból a célból, hogy felfigyeljen a világ a trianoni botrányra, illetve az erdélyi genocídiumra. Ezt képletesen

mondom - mert azért végül is nem irtották ki Erdélyt -, arra a törekvésre, hogy Erdélyt mindenképpen magyartalanítani kívánták. Sajnos ez a folyamat máig tart. Benkei Ildikó: Idézzük föl egy kicsit az életét. Turcsány Péter: A legszebb és azt hiszem neki is élete legszebb pillanata volt, amikor Babitstól levelet kapott: Baumgartner-díjra tartották érdemesnek első regényéért, de azt is kevesen tudják, a Mi a magyar? című könyvbe is felkérték íróként. Nem került be az írása, megkésett a levél, ki tudja, lehet hogy lassan mentek a szekerek Mezőzáhtól Budapestig, illetve Kolozsvárig - de a válasz előkerült. Még nem jelent meg, mostanában ősszel fogjuk publikálni a Józan (magyar) szemmel című publicisztikai kötetünkben. Wass Albert gondolata az, hogy emberség és magyarság összefüggését az ember életében az életfához hasonlítja, hogy az életfának a gyökereit a haza adja, a magyarsága, a nemzethez tartozása,

viszont, hogy gyümölcsöt hozzon az életfa, ahhoz az örök napnak kell rásütnie, és az örök nap nem más, mint amit a kereszténység vagy az emberség fogalma határoz meg. Ő Adynak ahhoz a sorához, hogy "emberként embernek, magyarként magyarnak" megmaradni a dolgunk, hozzá tudja tenni, hogy "emberséges magyarnak és magyar embernek" kell megmaradunk. Benkei Ildikó: Hol született, honnan indul az ő életútja? Turcsány Péter: Válaszúton, Mezőségben indul. Mezőség egy nagyon, nagyon régi területe a székelységnek, inkább az erdélyiségnek, mert azt mondják, hogy a székelység onnan sugárzott át a mai Háromszkre, feltehetően. László Gyula bácsi négyszemközt, hatszemközt a tanítványainak is elmondta, hogy a kettős honfoglalás elméletet ő akkor nem mondhatta ki, hogy mindez bizonyított, de azért mondta ő ki először, mert bizonyítottnak tudta. Ennek is az egyik magyarázata az a mezőségi nyelv, az a

mezőségi világ, amely valóban nagyon régi magyar nyelvet őriz, rajta kívül csak a csángók őriznek olyan atavisztikus magyar nyelvet, amely feltehetően honfoglalás előtti nyelvvidék és nyelvjárás. Nagyon régi magyar terület adta őt, és ott a hegyek és tavak vidékén csodálatos tavi világ van, száz tó vidéke, a Farkasverem tája. Vasasszentgothárdon nőtt fel, ezen a környéken játszódik a Csaba, a magyarság Trianon utáni magához téréséről írja a regényt, hogy újra iskolát kell építeniük, össze kell fogniuk. Benkei Ildikó: Levelezésük alapján mit tudott meg az íróról? Benkei Ildikó: Melyik műve iránt érdeklődnek? Turcsány Péter: Hadd ne mondjam meg. Benkei Ildikó: Hányadik kötetnél tartanak most az életmű sorozatban? Turcsány Péter: A huszonegyediknél, és körülbelül harminc kötetet tervezünk. A választások napján jelentettük meg az Elvásik a veres csillag című könyvet. Nagyon bíztunk benne, hogy ezzel

is hozzájárulunk, hogy mihamarabb vásódjon el. Azóta kihoztuk Vérben és viharban és az Egyedül a világ ellen című könyveket. Folyamatosan, szinte havonta jelentetünk meg új és új kötetet. Fiatalokat, időseket, emigrációban élőket és határon túli, de magyar nemzetiséghez tartozó szerzőket is vonz a kiadónk. Kárpátmedencei keresztkötődések címmel konferenciát szervezünk, költői pályázatokat, műfordítói pályázatokat adunk ki évente, így születnek meg a sorozataink. Az elsők között lett egyesületünk közhasznú szervezet, mindig a szellem városát építettük, ahogy a PoLíSz folyóiratban meghirdettük. Kezdetben volt egy elképzelés, hogy "két lábon álljunk", jó barátaim ilyen finoman fogalmazták. Én nagyon ellene voltam, szóval Pilinszkyt ne akarják összeházasítani Hofival. Nekem lett igazam Isten valahogy néz és mosolyog, mert adott olyan szerzőket nekünk, akik sikert hoztak, például Frankfurtban

Tóth Éva tizenhárom nyelvű 56-ról írott Emlékvers című kötetét Kass János tervei alapján kimagaslóan, egyértelműen a nemzetközi zsűri első helyre díjazta, most pedig a papírgyáraktól is árkedvezményt kapunk. Ilyen is van Szóval van egyfajta kulturális összefogás is. Turcsány Péter egyébként a 60-as években közművelődés-szervezőként dolgozott a Fiatal Művészek Klubjában, s bár tevékenységéről 140 belügyi dokumentumot ismer, III/III-assá szervezése mégsem sikerült. Méltán büszke erre A beszélgetés elhangzott a Vasárnapi újság július 14-i adásában. A. Jászó Anna Wass Albert prózai műveinek stílusa Mikszáth Kálmán egy kétkötetes könyvben kísérelte meg feltárni Jókai hatásának titkát, s végül arra a következtetésre jutott, hogy Jókai művészete megmagyarázhatatlan, mert maga a csoda: "Jókai maga az őserő; eredeti gondolatmenete, képei, színei, ötletei, fordulatai a természet legfrissebb

ajándékai a világirodalom számára" (Jókai Mór élete és kora, Bp., Unikornis, II, 59) A korabeli kritikusok ugyan megírták, hogy meseszövése egyenetlen, jellemei illogikusak, az olvasók azonban mindezzel mit sem törődve hétről hétre izgatottan várták regényeinek folytatásait, s hallatlanul népszerű volt külföldön is. Wass Albert prózai műveinek nyelvéről mindössze néhány oldalt van lehetőségem írni, de én is csak arra a végkövetkeztetésre juthatok, hogy a csodával állunk szemben. Egy olyan íróról van szó, akit egy fél ország olvas lelkesen, különösen a fiatalok, pedig a kritikusok, a jelenlegi hivatalos irodalom mélyen hallgat róla; akinek tevékenységét az Új magyar irodalmi lexikon kilenc sorban foglalja össze, s nem vagy csak a megemlítés szintjén szerepel az új irodalomtörténetekben sem; akiről egy irodalmár barátom azt nyilatkozta, hogy negyedrangú író, mert a XX. században, különösképpen a

posztmodern korában nem lehet olyan stílusban írni, ahogyan ő ír. Az elhallgatás és a negatív vélemények ellenére Wass Albert regényei rendkívül népszerűek voltak a második nagy háború előtt és azok ma is: egy-két olvasót meg lehet téveszteni, egy-egy szűkebb réteget félre lehet vezetni, de egy országot nem. Wass Albert tudott valamit, amit mások nem tudtak, valami titkának lennie kell. Sokan leírták már, hogy a mese meghalt Ez pedig nem igaz Az emberben mindig él a mese, a történetmondás iránti igény, s ezt az ősi, elementáris, örök igényt semmiféle kritika, semmiféle okoskodás és modernkedés nem irthatja ki. Wass Albert pedig elementáris történetmondó, művészetének egyik titka a fordulatos mai kifejezéssel: akciódús - történet, s a történet mindig életünkhöz, a szörnyűséges XX. század minden képzeletet felülmúló eseményeihez kapcsolódik, szükségtelen a kül- és belföldön oly népszerűvé tett fantasy

irodalom módszereihez fordulnia. Másik titka a plasztikus, érdekes jellemek formálása: szinte látjuk magunk előtt a birtokalapító Buzátot, Nucát, a funtineli boszorkányt, Tánczos Csuda Mózsit vagy Dombi-Dombolov elvtársat. A történetmondáshoz és a jellemformáláshoz pedig sajátos stílus járul, mely csakis az övé. Wass Albert a nyelvnek is művésze A XX század stílusfordulata a Nyugathoz (1908) kapcsolódik, de ez csak az egyik óriási vonulat. A másik -s ezt kell majdan egy irodalomtörténetnek a helyére tenni --az Erdélyi Szépmíves Céh (1924---1944) alkotói korszaka, s ez utóbbihoz kötődik Wass Albert művészete. Első regénye, a Farkasverem még magán visel bizonyos nyugatos stílusjegyeket, de későbbi nagy regényeiben már sajátos, egyedül rá jellemző stílusa jelentkezik. Az kétségtelen tény, hogy mindegyik művére egyedi vonások jellemzők, mindegyik más, sajátos, azonban megragadhatók prózai műveinek közös vonásai,

melyekről elmondhatjuk: ez Wass Albert stílusa, nyelvezete, melyet a következőkkel jellemezhetünk: I. a beszélt nyelvnek a beemelése az irodalomba, II. sajátos tájleírások, III jellegzetes hasonlatok, IV kedvelt, gyakran használt szavak és kifejezések, V. archaizálás és VI transzszilvanizmusok I Mindenekfelett azt kell hangsúlyoznunk, hogy regényeit, elbeszéléseit, meséit a XX. századi beszélt nyelv jellemzi. Hagyaték című önéletrajzi ihletésű művében így ír erről: "Mentem, mert mennem kellett. De ahogy mentem, valamit vittem magammal Valamit ami rátelepedett a lelkemre azon az éjszakán, ott a bükkerdő közepén, a kicsi tűz mellett, ahogy öreg Boldizsár reszelős vén hangját hallgattam a csönd búrája alatt. Lelkemre telepedett mindaz, amit az a hang mondott s nem tudtam többé szabadulni tőle. Attól kezdve barangolással töltöttem minden nyaramat. Jártam a hegyeket, Erdély-szerte Üldögéltem éjszakákon keresztül

pásztorok tüze mellett, szénégetők kunyhója előtt, hegygerincek legelőin, bozontos, sötét sziklakatlanok mélyén s szívtam magamba magányos hegyi emberek lassú, gonddal ejtett szavát" (97). A beszélt nyelvet pedig a szabálytalanul szerkesztett mondatok, a prózaritmus, a rövid mondatos dialógusok jellemzik, s ezenkívül a beszéltnyelviség az író helyesírásában is tükröződik. 1 Ő maga azt mondja egy videón rögzített interjúban, hogy mondatai szabálytalanok (Nyeste Ildikó és ifj. Szalay Róbert felvétele) A szabálytalan mondatszerkesztés abból adódik, hogy széttördeli a bonyolult és az összetett mondatokat, hátravet bővítményes szerkezeteket, olykor egész mellékmondatokat. A hátravetések következtében sokszor kezdi kötőszóval a mondatokat. A hátravetéses mondatszerkesztést Keszler Borbála grammatikai-elemzési szempontból tárgyalja a következő cím alatt: A mondathoz lazán kapcsolódó értelmezőszerű határozók

(esetleg tárgy); néhány példáját idézem: Popej leveleket ír, olvashatatlan kézírással (Jókai A.), A professzor nővére nyitott ajtót, borzasan, dideregve, soványan, ijedten (Lengyel J.), Volt egy hátsó kijárat is, a mosogatón keresztül (Örkény) "Károly Sándor hívja fel a figyelmet arra (NytudÉrt. 16 sz 47), hogy az ilyen laza szerkesztésmód egy-egy írónál stiláris elemmé válhat. Szerinte egyes íróink (pl Jankovich Ferenc) határozottan kedvelik ezeket a hátravetett, vesszővel elválasztott határozókat, akárcsak a melléknévi, igenévi értelmezőket. Hasonlót tapasztaltam én is több írónknál (Cseres Tibornál, Szabó Pálnál stb.) Véleményem szerint azonban a laza, töredezett szerkesztésmódnak a fent említetteken kívül jellemzője még a halmozott, hátravetett mondatrészeknek, valamint az önállósult mondatrészeknek és mellékmondatoknak a használata is." (Az egyszerű és az összetett mondat határsávja

In: Tanulmányok a mai magyar nyelv mondattana köréból. Szerk Rácz Endre és Szathmári István. 122-123) Wass Albert prózájában természetesen sok a hátravetett határozós mondat, de sokkal jellemzőbb rá - mint említettem - a bővítményes szerkezetek, sőt mellékmondatok hátravetése, vagyis a mondatszerkezet erőteljesebb fellazítása. "Abban az évben, amikor Ilonka a kolozsvári egyetem orvosi fakultására került elsőéves hallgatónak, abban az évben kezdődtek el a kilengések. Azok a bizonyos kilengések, amelyek aztán végül is ide vezettek. Ide látja Magát is, engem is Ebbe az erdőbe. És sok-sok millió embert ugyanígy A halálba, vagy az országútra, mindegy végeredményben" (Ember az országút szélén, 113). "A ház helyét már csak egy nagy csúnya csalánfolt jelezte a patak és a fiatalos sűrűje között, de a sír, az már el is tűnt egészen. Felfalta a bozót >Mindegy< mondta nagyapám, ahogy továbbhaladtunk a

csalánfolt mellett, >a lelke azért itt van valahol. Érzem Azzal nem bír semmiféle rendszer. A lélekkel< "(Ember az országút szélén, 184) "Csak futó pillantást vethettem reá, de arcát örökre megjegyeztem. Sovány, gúnyos arca volt, torz ráncokat rajzolt szája köré a gyűlölet. Csak állt a kocsiban és egyre tüzelt a védtelen, szaladó emberek közé A magyarok közé. Azért, mert magyarok voltak" (Hagyaték, 37) "-Ide figyeljenek -hajolt előre a német tanár, és sovány fehér arcában szinte izzottak a szemek valami belső tűztől, erre gondoltam én is! Együtt kezdeni el. mi hatan, akik együtt voltunk a csónakban is valami oknál fogva azon a napon. egy csónakra való kicsi Európa Nem egymás ellen, hanem együtt!" (Elvész a nyom, 390). "Énnekem lehet egyszer így kedvem, s egyszer úgy, mert én ember vagyok csak. S magának is lehet, mert maga is csak ember De Istennek, ha van, nem lehet. Érti? Ő kell tudja,

hogy mit csinál, s miért csinálja Azért Isten. Ha van" (Hiribi szavai, Elvész a nyom, 12) "Tudnod kell, kedvesem, hogy amikor a Jóisten a világot megteremtette és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket" (Erdők könyve, 7). Azonos típusú, hátravetett szerkesztés jellemzi az erdőmérnök, a tanár, az egyszerű Hiribi s az író szövegét. Ez a mondatszerkesztés a gondolatok születését, kiegészülését követi, úgy, ahogy mindez a valóságban, a mindennapi beszédben történik. Természetesen stíluseszköz, de olyan stíluseszköz, mely a beszélt nyelvet adja vissza. E mögött a beszéd mögött pedig - ha úgy tetszik: a mélyszerkezetben - egy szintetikus, hozzátoldó gondolkodás rejlik. Ez a hátravetéses mondatszerkesztés sajátos ritmust ad Wass Albert prózájának, róla is elmondhatjuk, hogy a fülével írt, mint Jókai (vö.

Mikszáth, im 150) 2 A ritmikus próza is eltűnt a XX századra, mint a mese; felélesztése Wass Albert érdeme. Prózájának ritmusát egyrészt a szabálytalanul lüktető tagolás, másrészt a szabályos, szinte versszerű tagolás, harmadrészt pedig az ismétlések és a gondolatritmusok adják. a) Számos olyan bekezdést vagy nagyobb egységet találunk prózájában, melyeknek részletei a hangsúlyos verselés szerint ütemezhetők. "ömlöttek az emlékek a múltból, könnyfakasztó, vidám, szép emlékek, míg rendre az éjszaka fagyos sötétje elborított mindent, s csak magában maradt ott a pislogó tűz mellett, a halálszagú dombon, a kipusztult néma völgy felett, egyedül, a nyirkosszagú katonasátor előtt, pontosan azon a helyen, ahol valamikor nagyon régen egy Buzát nevű ember ült volt a sátra előtt, hallgatva a tücskök és a békák álmosító zenéjét" (Kard és kasza I., 275) Ebben a bekezdésben az első tagmondat ritmusa a

következő: 4, 4, 2 -ömlöttek az / emlékek a / múltból; 4, 2, 4 - könnyfakasztó / vidám / szép emlékek. Majd a hátravetett rész két csúcspontja -ott a pislogó tűz mellett | pontosan azon a helyen -nyolc-nyolc szótagos, a többi egység hol kevesebb, hol több szótagos, s ez a szabályos-szabálytalan elhelyezés egy jól érzékelhető lüktetést ad a prózának: a / halálszagú / dombon - a / 4 / 2; a / kipusztult / néma völgy / felett - a / 4 /3 / 2; egyedül a / nyirkosszagú / katonasátor / előtt - 4 / 4 / 5 / 2; ahol / valamikor / nagyon régen - 2 / 4 / 4; egy / Buzát nevű / ember ült volt / a / sátra előtt - egy / 4 / 4 / a / 4; hallgatva a / tücskök és a / békák / álmosító / zenéjét - 4 / 4 / 2 / 4 / 3. Sok hasonló bekezdés figyelhető meg regényeiben, bárhonnan kiemelhetünk egyet-egyet. Vizsgáljunk meg még egy példát "Az öt fiú közül kicsi András maradt csak Bölényesen egyedül. Akárcsak annak idején az apja, ő is

szerette a föld nyers, erős szagát, a békés estéket a tó feletti lankák tücsökzenés, békamuzsikás csöndbúrája alatt. Szeretett szántani, vetni, ültetni, gondozni növényt és állatot. Szerette a nótás aratást, vidám szüretet, ázott birkák szagát, a kék ég felé szálló pacsirták énekét, a vadvirágos erdei tisztásokat, téli vadkanvadászat izgalmát, behavazott erdők csillogó szépségét és az egyszerű, józan életet" (Kard és Kasza I., 245) Az idézet első mondatának az a különlegessége, hogy meglehetősen szabályosan növekszik benne a szavak hossza. Utolsó mondatában a tárgyi bővítmények szótagszáma növekszik: 6, 5, 6, 13, 12, 10, 12, 10. A szótagszám növekedése nem szabályos, de feltétlenül tendencia A tárgyi bővítmények maguk - bár nem mindig szabályosan - ütemezhetők. Számos tanulmány állapítja meg egyrészt azt a tényt, hogy a népnyelvi szövegek ritmikusak a köznyelvi szövegekkel szemben,

másrészt a régi és a XIX. századi prózai szövegekben erősebben hatott a ritmus, a szónoki beszédben pedig jelentős szerepe volt. "A XIX század derekán Fábián Gábor igen szépnek tartotta, ha >a kezdő szó egy vagy két tagú s az utána következők fokonként mindig hosszabbak" (idézi Vértes O. András, MNyTK 179. 18) Vértes O András számos, a prózaritmusról szóló tanulmányra hivatkozik, s idézi Horváth Jánosnak azon megállapítását, hogy "a kötetlen beszédben is ütemezésre törekszünk", s ez a törekvés elsősorban a népi szövegekben figyelhető meg, a köznyelv Varga Domonkos megfigyelése szerint "jórészt ritmustalan, s napjainkban még inkább amorfizálódik". Vértes O András összefüggést lát az érzelmek gazdagsága és a ritmus között, s a ritmus kiveszését az érzelmek elszürkülésének tulajdonítja. Wass Albert műveiben ezzel szemben jelen van a prózaritmus, egyrészt érzelmi

telítettségük, másrészt a népnyelvi hatás folytán, hiszen maga írja, hogy sokat figyelte az egyszerű emberek beszédét. S a ritmikus próza különleges szerepet tölt be, funkciója van: egy krónikáshoz, egy történetmondóhoz illik a prózaritmus, hiszen Wass Albert a XX. század, különösképpen Erdély krónikásának tekinthető. A Szepes--Szerdahelyi-féle Verstanban a következő megállapítás olvasható: "E sorok szerzőinek egyike . egy régebbi munkájában arra a megállapításra jutott, hogy a versritmus és prózaritmus közötti különbség az, hogy az előbbi a szöveget a szótagok szintjéig lehatolva rendezi, az utóbbi viszont csak a nagyobb szövegegységekben, a mondatok vagy a mondattagok szintjén érvényesít ritmikus rendezettséget . Ezt a meghatározást két megszorítással ma is fenntarthatónak látjuk. Az egyik ezek közül, hogy itt nem hangritmusról, hanem a nyelvi kifejezés szintjén érvényesülő ritmusról van szó .; a

másik az, hogy a próza e ritmikussága (legalábbis ma már) inkább elvileg létezik, mintsem gyakorlatilag: a prózairodalom szövegei nemigen látszanak élni e ritmikus forma lehetőségeivel, s csak erőszakolt magyarázatokkal . kerültek ritmikus látszatba" (Gondolat, 1981, 166-167) Remélhetőleg, Wass Albert prózája esetében nem erőszakolt a ritmus megállapítása, következésképpen nemcsak elvileg, hanem gyakorlatilag is létezik a mai irodalomban a prózaritmus, legalábbis van egy nagy írónk, akinek szövegei ritmikusan szerveződnek. Megcáfolhatjuk a Verstannak a másik állítását is: a prózaritmus igenis lehatol a szótagok szintjéig, hangritmus (bár ezt a terminust a szerzők nem magyarázzák, s ezen a helyen kívül csak egyszer használják könyvükben). A prózaritmusnak lényeges tulajdonsága a szabálytalanság, inkább ritmusszerűségről, ritmusos jellegről lehet beszélni. Nem "szabad, hogy a próza túlságosan ritmusos

legyen, mert így vers lesz belőle, ami ugyanolyan hiba, mintha ritmustalan lenne, mert akkor meg szétfolyóvá válik" (Adamik Tamás: Antik stíluselméletek, Seneca, 1998, 141), állapítja meg Cicero, sőt azt is mondja, hogy a prózaritmus lényegét a numerus alkotja, vagyis a hosszú és a rövid szótagok váltakozása. Wass Albert szövegeiben a magyaros verselés tűnik fel, ám szabálytalanul, ahogyan a prózaritmus megkívánja. A prózaritmus nemcsak a mikroszerkezeti, hanem a makroszerkezeti egységekbe is megfigyelhető. A Kard és kasza című regény makroszerkezetére például jellemző egyfajta ritmikusság: a regény epizódjai között felfelbukkan a birtokalapító ősre, Buzátra való visszaemlékezés és a mezőségi táj leírása, s ezek az önmagukban is ritmikus bekezdések az egész mű ritmusát is biztosítják. Tartalmi szempontból is indokoltak ezek az ismétlések: azt jelzik, hogy a táj nem változik, csak benne az emberek cserélődnek.

b) Megfigyelhető a ritmusnak egy másfajta, sokkal szabályosabb megtestesülése is: Wass Albert regényeiben sok helyütt jelen van az ősi pogány hagyomány, a táltosok, látóemberek és látóasszonyok világa. A sámánok imádságát idéző rítusszövegek ritmusa szabályos, szinte már vers: "Mikolt egyedül maradt, hosszú fehér gyászruhájában a fekete sírhalomra boruló fekete éjszaka alatt. Két kezét fölemelte magosra, mint ahogy a sámántól látta volt régen, s belesuttogta az éjszakába az ősi búcsúztatás szavait. -Fekete föld, tied a teste Csillagos ég, tied a lelke. Dombok, szelek, fák és virágok, tavak és nádasok, erdők és patakoktietek az emléke." (Kard és kasza I, 198) c) A ismétlések és a gondolatritmusok a mikro- és a makroszerkezetre egyaránt jellemzők. A Kard és kasza előszavának záró bekezdése különösen szép: a regény három céljának megfelelően három egységre tagolódik, a tagoló elemek az

először, másodszor, végül határozószók, s hármas tagolás-ismétlés érvényesül az utolsó egység összekapcsolt határozóiban is: "Hogy mi ennek az írásnak a célja? Először is az, hogy valamiféle maradandó emlékoszlopot állítson a múltnak, mielőtt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak. Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkára, s ezáltal jövendő nemzedékek okulására szolgálhasson. Végül pedig, hogy az egyszerű szeretet céltanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békazsongás kötözi meg bűvös varázslattal az emberi lelket." A makroszerkezetet tagoló gondolat- és prózaritmusra talán az egyik legszebb példa az Adjátok vissza a hegyeimet

előhangja. Szándékosan használom az előhang kifejezést, mert a szöveg itt valóban egy költemény magasságába emelkedik: "Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! Bevallom őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!" (Adjátok vissza a hegyeimet, 67). Ezután még öt bekezdés zárul az Adjátok vissza a hegyeimet! felszólítással (a bekezdések sorainak száma: 4 - 6 - 13 - 8 - 5 - 9). Az utolsó három bekezdés már az ismételt felszólítások magyarázata, megváltoztatott szerkezettel. A Vérben és viharban című történelmi regény zárófejezete épül gondolatritmusra: a Mert kell, hogy visszajöjjön! mondat adja meg a témát, s a változat háromszor felel rá: Mert kell, hogy visszatérjen! Az első

változatot négysoros, a másodikat ötsoros, a harmadikat egy hosszú, csaknem harmincsoros ritmikus próza előzi meg. Egészen bizonyosan a bekezdések, illetőleg a szövegrészek hosszúságára is vonatkozik az a megállapítás, melyet a szavak hosszúságának növeléséről tettünk. 3 A rövid mondatos dialógusok oka sokféle lehet. A kérdések és a válaszok hiányos mondatai a valóságos párbeszédeket adják vissza, hasonlóan Móricz Zsigmond híres kurta mondatos, pergő párbeszédeihez. Megfigyelhetünk azonban Wass Albert regényeiben sajátos funkciójú párbeszédeket is. A mondatszerkesztés híven adja vissza a gondolatok csapongását is. A Vénasszony, azaz Rápolthyné észjárása sajátos: megérti a mondottakat, memóriája kitűnő, de "az agya dolgozik, és a mondatok közepén új mondatokat termel", azután ragaszkodik előfeltevéseihez: "András tovább mesél. -Az öreg Eulália méltóságának megcsípte az arcát egy

darázs, és most úgy feldagadt, hogy alig lát tőle! Rápolthyné kapásból elkészül az ítélettel: -Minek megy oda, ahol darázs van. A darazsak a fán vannak, én nem szoktam felmászni hozzájuk. Aki olyan öreg már, az ne másszon fára Ki látott olyat, hogy egy vénlány fára másszon. Jenő megjegyzi -De mama, nem mászott a fára, csak megcsípte egy darázs. Rápolthyné türelmetlen mozdulatot tesz -Nem kell fára mászni Akkor nem lesz semmi baja" (Farkasverem, 28). A komor, fekete Tóderik, a funtineli boszorkány nagyapja román ember, töri a magyart, s ezt érezzük is beszédén. A töredezett beszéd másutt, például Dombi-Dombolov elvtárs esetében, a humor forrása: "-De mi lesz pártmunka? Ő majd látni akar papír, kimutatás, minden! -Ezt is elintézzük valahogy biztatta Mózsi -majd mutatunk egyebet. -Mi egyebet? -Azt én nem tudom még -vallotta be Mózsi-, de valamit majd mutatunk, bízza csak rám. Mondja csak: szeret vadászni a

főkomisszár? -Azt én sem tudom -rázta Dombi elvtárs a fejét-, miért te kérdez? -Mert én tudok ám egy medvét, mely nagyobb urakat is szolgált már a régi világban. -Medve? ijedt meg a komisszár-, az megeszi minket -Olyan gyomra annak sincsen -legyintett Mózsi, s még sóhajtott is hozzá -, mit gondol, vártunk volna vele mostanáig, ha olyan barmunk lenne, aki muszkát eszik. Hanem ha ez a főelvtárs kedveli a vadászást, hát mi nem csupán az időt üttetjük agyon vele, hanem olyan jókedvűvé tesszük, hogy minden pártmunkáról megfeledkezik" (Elvásik a veres csillag, 50) 4.Az beszélt nyelvet az író helyesírása is tükrözi, ezt azonban csak az első kiadásokban figyelhetjük meg; a frissebb kiadásokba belenyúltak a szerkesztőségi korrektorok. Az eredeti szövegezésben a szerző a kapcsolatos mellérendelések közé nem tesz vesszőt, nem tesz vesszőt az eredeti hozzátoldó értelemben használt s kötőszós mondatok elé sem: Intett s

háta mögül már elő is szökött egy kékruhás kicsi tündérleányka. Perc alatt fölszaladt a tisztás végiben emelkedő mohos nagy szikla tetejibe s végigkiáltott az erdőn" (Erdők könyve, 9). Mindig egybeírja az -s; -ú,-ű; -jú,-jű képzős melléknevek jelzőit, például kékruhás, kékszemű, nyirkosszagú, töröttlábú, gyűröttarcú, idegenbeszédű, rokkantvállú, s olykor az igenév bővítményét vagy a ragos névmási bővítményt is: földbegyökeredzve, hanyattfekve, porrátörött, felémhajította stb. Sokszor a vonatkozó névmások előtt sincs vessző, a kiejtést követve: "Volt aki ismerte már, de volt sok aki ott látta először" (Hagyaték, 136), s néha elmarad a vessző a hasonlatokban is. Itt arról van szó csupán, hogy az író helyesírása erősen követi a kiejtést, a hangzást, nem pedig a logikára épülő szabályt. II Wass Albert prózáját jellegzetessé teszik a vissza-visszatérő tájleírások: mindig

ugyanaz a táj jelenik meg előttünk: a mezőségi tavak, dombok, az erdők, a hegyek. A kép maga apró mozgásokból tevődik össze, mint Homérosznál vagy mint Petőfi tájleíró költeményeiben, Arisztotelész stíluselméletének örökérvényű igazsága szerint: "Azt állítom - írja-, hogy szemléletes hatást az kelt, ami a dolgokat mozgalmasságukban ábrázolja" (Retorika 1412a): "A tó mentén indult útnak, a rozsföld végén átgázolt a patakon, s a tó hajlatát követve tovább, leért az alsó nádashoz. Itt megkerült egy mocsaras völgyet, s tovább követte a nádast a következő tóig. Szép nagy tó volt, kék vizében halak csobbantak, szárcsák kergetőztek, vadkacsák hápogtak, s a partok mentén szürke gémek álltak őrséget. Szemközti oldalon az erdő leért egészen a tóig, szép zárt tölgyfaerdő. Egyik tisztásán őz legelt Átnézett a tó felett a lovas emberre, s fölemelt fejjel böffent néhányat" (Kard és

kasza I., 60) Bizonyára hosszasan lehetne elemezni a leírásokat, s közöttük a tájleírásokat Wass Albert műveiben. Mélyebb értelműk is van, s ezt a mélyebb értelmet az író maga szövegezi meg: "Végigfuttattam szemeimet az erdőn, mely onnan fentről néma zöld tengernek látszott. S tudtam: a hullámok alatt őzek és szarvasok legelnek, medvék alusznak, farkasok lopódznak. A zöld hullámok alatt valahol irtás rejtőzködik, vadászház lapul, patak kanyarog. A mozdulatlan fatetők alatt, a látható mélységnél is mélyebben lélegzik az élet, mozog, lüktet, küzd, bujkál és múlik. Aki ismerni akarja, le kell menjen a mélybe, csapáját megkeresse, odúit felkutassa, váltóit megtalálja. s ha már megtanult mindent, akkor feljöhet ide a tetőre, elnézhet az erdők feje fölött a messzeségbe, ahol semmi sem látszik s ahol mégis keresni lehet minden dolgok egyetlen értelmét" (Hagyaték, 60). III Egy író művészetére mindig

jellemzők a hasonlatok. A hasonlatokat vizsgálhatjuk szerkezetük, funkciójuk, tartalmuk szerint, valamint eredetiségük szempontjából (vö. Adamik Tamás: Megjegyzések a hasonlatelmélethez. FilKözl 214, 123) Wass Albert hasonlatai szerkezetük szerint egyszerűek, rövidek, rendszerint a mint kötőszót használja bennük, ritkán alkalmaz egyéb kötőszót. Nemigen találunk műveiben terjedelmes, ún fürtös hasonlatokat A hasonlatokat funkciójuk szerint magyarázó-érvelő és díszítő hasonlatokra bontják. Wass Albert hasonlatai funkciójuk szerint a magyarázó-érvelő típusba tartoznak. Lényeges hasonlatainak tartalma, forrása, mert stílusára ez jellemző elsősorban. Hasonlatai a konkrét valóságot tükrözik, egészen pontosan azt a környezetet, melyben az író élt, és amelyben regényei történnek. A hasonlat részei: a hasonlított, a hasonló, a közös jegy és a grammatika tartozék, a kötőszó. Műveiben a hasonló tartalma a lényeges:

kődarab, denevérszárny, a vadmalac farka, szíjas faág, rejtett tavak vize, disznóhólyag, széltől cibált szomorú fészek, óriás hernyó, kis kövér gondterhelt sündisznó, a halott ember szája a ravatalon, kóbor farkasok, véres ostor, a kuvasz szőrében a bojtorján, Isten meleg lehellete stb., stb A hasonlatban lényeges, hogy "a közös vonás - az érintkező pont-, a hasonlóság objektíve nem feltétlenül létezik a két párhuzamba állított fogalom között, hanem csak az író vagy költő érzi annak. A költő lelkében van bizonyos hangulati töltéssel is rendelkező jelentéstartalom, s ezt ki akarja fejezni, s keresi azt az eszközt, azt a hasonlót, amellyel maradéktalanul megfogalmazhatja az adott hangulati, érzelmi és logikai információból álló jelentéstartalmat. Tehát mindig a művész szándéka dönti el, hogy egy adott fogalom mellé milyen másik fogalmat állít, nem pedig az első fogalom valódi természete" (Adamik, i.m

113) A Hold és a pók között nemigen van közös vonás, a hasonlat mégis félelmetes, s illik a történethez: "A Hold úgy ült a csillagok között, mint jóllakott aranypók, ki az időt szövi"; "szavai fölött úgy súlyosodott az elhagyatottság, mint hegyi patak fölött a fekete szikla, mely mindjárt reádűl" (Vérben és viharban, 19); "A hír úgy verte fel a vezért álmodozásából, mint csörtető kopó a vadat a vackából (Vérben és viharban, 99). Kétségkívül, vannak hasonlatai között sztereotípiák ("Nyüzsgött a tábor lázasan, mint a méhkas nagy idő előtt, Vérben és viharban, 18; ".megrázta a fejét, mint a makrancos csikó, uo), de hasonlatainak többsége eredeti, s bennük él hőseinek környezete. Szembetűnő jelenség, hogy nem mindegyik regénye bővelkedik hasonlatokban. Az Ember az országút szélén és az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényeiben alig találunk hasonlatot, s ez érthető:

mindkét műben egyegy hétköznapi ember meséli el az életét, a tényeket felsorolva, semmit sem cifrázva, ahogy a dolgok megtörténtek. Az események magukért beszélnek A többi regény hasonlatai pedig nagyon is materialisztikusak, még a hangulatában túlfűtöttnek, fülledtnek mondható Farkasveremben is. (A Világirodalmi lexikonban - 4 kötet, 264 old - Fónagy Iván egy érdekes táblázatot közöl a hasonlatok tartalmáról. Ha elkészítenénk egy hasonló táblázatot Wass Albert hasonlatairól, akkor a hasonlatok jelentésköre tárgy, állat, növény, mindig valamiféle környezeti dolog volna, s nem mitológiai, társadalmi, eszmei dolog.) Megállapításaim szemléltetésére álljon itt néhány példa: Farkasverem: ".a hang élesen csapódik a sima víztükörre, mint a belehajított kődarab" (5) "és nem törődni a jövővel.a jövővel, amelyik azért egyre jön, feltartóztathatatlanul közeledik, mint nagy fekete denevérszárny"

(8). "Nagy rozmárbajsza, mint két roppant fekete pamacs, lóg lefele kétoldalt az arcán." (43) "Az atyafiak megszegett fejjel fogadják a szószék felől közéjük hulló szavakat, azok leperegnek róluk, és ha nem is figyelnek oda, azért megmossa őket, mint ahogyan a fákat megmossa a rájuk szitáló langyos permeteg" (48). Kard és kasza I: "Széles hátú, alacsony dombok, bozontos cserefaerdők, hosszú, füves lankák, mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett hullámai: lakatlan pusztaság" (10). "Kurták voltak a nappalok, mint a vadmalac farka, s a tél jeges bilincsbe zárta a világot" (31). "-Először is megügyelitek a szelet -magyarázta-, még akkor is, ha csak annyi, mint egy pilllangósóhajtás" (68). "Buzát is felkászálódott a padról De háta görbe volt már a munkától, s karjai úgy csüngtek alá válláról, mint két szíjas faág" (98). "A sátor nyílásán beszálló

csillagfényben sötétzöldek voltak a szemei és mélyek, mint rejtett tavak vize" (175). "Okosan tette ezt, mert abban a szent percben, amikor a pince hűvöséből kiléptek a meleg nyári napsütésbe, a derék Jeremiás úgy összetottyant, mint a elpukkant disznóhólyag, s két fegyveres legény kellett lovára emelje" (194). Elvész a nyom: "Az átszakadt gát megmaradt csücskéhez úgy tapadt hozzá a rozoga kis malom, mint egy széltől cibált szomorú fészek" (7). "A vénember savószínű szemei úgy tapadtak a pap arcára, mintha ki akarták volna szívni belőle a választ" (11). "Döbbenten figyelte most is az embereket, akik úgy éltek éppen, mintha a világ nem is lenne tele feldúlt otthonokkal, börtönben sínylődő emberek ezreivel, hontalan milliókkal, mintha alig száz kilométernyire tőlük nem a gyűlölet, a rablás és az akasztófa uralkodna ugrásra készen, hogy miután felfalta a leigázott földet, tovább

kússzék, mint egy óriás hernyó, és lerágja rendre az egész világot" (80). Adjátok vissza a hegyeimet! "Durdukás összegüzsörödött mellettem, mint egy kis kövér, gondtelt sündisznó" (93). "Az a beszögezett ajtó olyan, mint a halott ember szája a ravatalon" (85). "Akkor lőtték le a toronyból a harangozót, mint a madarat" (204). "És mi rendre elhullunk, elpusztulunk és eldöglünk erről a földről, mint a kóbor farkasok" (205). "és a káromkodások gonosz idegen szavai csattogtak a hegyek lábán, mint valami förtelmes véres ostor .(220) Hagyaték: "Ennek a vitának az emléke azonban mélyen megragadt bennem, akárcsak kuvasz szőrében a bojtorján" (95). "Futkostak előre-hátra, mint a haragos darazsak A sereg zöme is odaért közben s úgy rontott rá a falura, mint valami haragos árvíz"·(111). "s nézték a tatárokat ahogy indultak fölfele apró lovaikon neki a

hegyoldalnak, akár egy rakás megbolygatott hangya" (112). "Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havaserdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem" (96). "Komoly és szép gondolatokat adott az erdő s a nagy léha üresség, mely a lelkemet mármár uralni kezdte, megtelt újra szép és jó érzésekkel, amiket az erdőtől kaptam s a csendtől, amely úgy áradt szét az erdő fölött, mint Isten meleg lehellete" (40). "Percek alatt leszállt az éjszaka, s fekete volt akár a sírgödör" (136). "s rádorgált a lángokra, mintha csak huncutkodó gyermekekre szólott volna" (151). A szemléleti alap ugyanez a körülírásos hasonlatokban: "Senki a világon nem tud úgy nézni, mint a Vénasszony, olyan kifejezéstelenül, olyan lélek nélküli ürességgel. Nem

haragosan, nem gyűlölködve, nem irigyen, nem idegenül, csak valami érzéketlen hidegséggel, olyan nézéssel, amiben semmi sincs. Régi házakon lehet látni egy-egy vakablakot: kívülről rendes ablak, üveg is van rajta, csak éppen az üveg mögött nincsen semmi. Fal Olyanok ezek a szemek" (Farkasverem, 10). "Ezekben az időkben még a vakációk is gunnyasztó vén varjakhoz hasonlítottak, melyeknek fakó tolla közül aggodalom és szomorúság hulldogál" (Hagyaték, 38). A szóképek forrása is a környezet, a mindennapi mezőségi világ és ember: "A szeptember végi este bronzbarna testével ráhajol a dombokra, elterül a szürkére kopott legelőkön, sárga tarlók közé ékelt szántások fekete kockáin, puhán, asszonyosan simul hozzájuk, és barnára sült, meztelen lábait belógatja a tóba" (Farkasverem, 5). "Sok idő telt el így A nap rótta az utat lefelé szorgalmasan A mély völgykatlanokból hűs fuvallat indult. Lent

már járni kezdett az este, harmatos papucsban" (Vérben és viharban, 62). "Gyere el reggel, ha erőst vakaródzik benned a beszéd s szólj vele magad" (Vérben és viharban, 145). IV Minden írónak vannak szeretett, gyakran ismételt szavai, kifejezései. Wass Albert különösképpen kedveli a borzolt igenevet és igéjét (borzol), valamint a borzas melléknevet. "A pásztorcsillag is ott tündöklött már az erdők fölött, és hűvös, tószagú, bódító szél borzolta a lusta levegőt", "A csillagok kigyúltak rendre mind, s a hold is emelkedni kezdett a keleti erdőgerinc borzas tölgyei közül" (Kard és kasza I., 13); "-Csak én lakozom itt -szólalt meg mély rekedt hangon és borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró kis csigát" (Erdők könyve, 8). Kedvenc igéje a (meg)tömöttődnek, mely egy komponenssel többet fejez ki, mint az összegyűlnek, összeseregelnek, tudniillik a tömeg sűrűségére is

utal. "A hold szikrázott a havon, s fagyott fénye mellett látni lehetett a juhokat, ijedt szemmel, egymásnak tömöttődve, a karám alján" (Kard és kasza I., 56) "Megtömöttődtek a templomépítők is uruk megett, baltával, szekercével" (Kard és kasza I., 257); "Északkelet felé feketeség tömöttődött az égbolt alján, és távoli dörgés moraja hallatszott" (Kard és kasza I., 207); "Miklósdombon pedig csak néhány fogatlan vénembert s vénasszonyt talált Kálmán úr. Ott tömöttődtek össze fogvacogva, az egyik épen maradt jobbágykunyhó eresze alatt." (Kard és kasza I, 272), "Mikor meglátták az érkezőket, összetömöttődtek, s bizalmatlanul bámultak a lovasokra" (uo., 273) Gyakori szava még az ügyes, ügyesen, valamint a kereken körös-körül jelentésben. "Ügyes kis akol volt" (Kard és kasza I., 18), "Vid megkereste a nyárfaligetet, vadászkésével kivágott egy hosszú,

egyenes surgyéfát, megtisztította ügyesen, s odavitte a lányhoz" (144); "De mert szép volt . hallgatni kereken az erdőt, ahogy a sötétség mögött megszűrték titokzatosra a csöndet." (Adjátok vissza a hegyeimet! 72), "De a bak nem futott el Csak nézett a suta után, felemelt fejjel, aztán kereken hordozta fejét a tisztáson" (Hagyaték, 41), "Kereken borzasztó hangosan karatyoltak a békák" (Hagyaték, 46). Visszavisszatérő hangfestő ige a cöklet: "Aztán ott ültem a szekéren a sógor mellett, és cöklettünk hazafelé" (Adjátok vissza a hegyeimet, 116). V Az archaizálás jellegzetes művészi eszköz Wass Albert regényeiben, leginkább a Kard és kaszában, a Hagyatékban és a Mondák könyvében figyelhetjük meg. A Kard és kaszában ez természetes, hiszen családjának mintegy kilencszáz éves történetét írja meg benne, s fel kellett idéznie az első évszázadok hangulatát. Másképpen oldja meg az

korhangulat felidézését, mint például kortársa, Kodolányi János. Kodolányi régies szövegeket szerkeszt, mégpedig a nyelvészek rekonstrukciói és a régi szövegek alapján, ahogyan azt az egyetemen tanítják. Wass Albert közvetett és finomabb eszközökkel jelzi a régi idők hangulatát, mégpedig négy gyakran használt megoldással: olykor régies szavakat használatával, néha határozott névelő nélküli mondatokkal, az igeneveknek a mainál gyakoribb használatával és régies tulajdonnevekkel. Wass Albert megírja a Kard és kasza előszavában, hogy felhasználta a családi levéltárat, s Wass Géza szíves szóbeli közléséből tudom, hogy a régi oklevelek olvasásában Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvészprofesszor volt segítségére, s tanácsokat adott neki a névhasználatban (1998. május 3) 1 Régies szavakat ritkán találunk műveiben, ilyen a Halotti Beszédben is szereplő ördöng. "akiért aggódnak, azt elkerüli az

ördöng" (51). 2 A határozott névelő kései szófaj, a Halotti Beszédben már talán kimutatható, mindenestre az 1200-as évek táján alakulhatott ki. A határozott névelő elhagyása a Kard és kasza első kötetében az archaizálás eszköze, de ritkán él ezzel a lehetőséggel szerző, inkább megkövesült fordulatokban él vele: "-Király serege rávert a kunokra -adta tudtul a hírt-, nagy csata volt" (95). "Király szavával földet adnak azóta is minden idetévedt idegennek." (163) "Ekkor lelték meg Karsaly fiai Szúnyogok Szigetét a nagy mocsárban" (87). A Hagyaték című önéletrajzi jellegű írásból is idézhetünk névelő nélküli mondatokat. Azt is megfigyelhetjük, hogy gyakran elhagyja a névelőt a mint kötőszós mellékmondatban, valószínűleg a ritmus miatt, de a névelő hiánya másutt is előfordul, nem csak ritmikai okokból "S a ketté szakadt világ két ellenséges arca között álltam,

megriadva, s olyan egyedül, mint gyönge gyertyaláng" (31); ".s ezek a vadászatok vidám mulatságok lehettek azok számára, kik társaságnak élnek" (32), Egy pillanatig riadtan megkövülve ültem, nem volt telehold és nem volt éjszaka, de tudtam, hogy vízileány dalol" (50); ".volt olyan is ki elhevert, s aludni próbált, de szúnyogok a fülibe muzsikáltak." (136) A Mondák könyvében is megfigyelhetünk olyan mondatokat, melyekben a mai nyelvérzékünk alapján határozatlan névelőt várnánk: "Annak a napnak éjszakáján halászember kunyhójában pihent meg az öreg táltos" (Mondák könyve, 54). 3 Régi nyelvünkre jellemző az igenevek sűrű használata. A mondat főigéje fejezi ki a főcselekvést, a mellékcselekvést pedig az igenév. Az évszázadok folyamán az igeneves szerkesztést fokozatosan felváltja a mellékmondatos szerkesztés s vele együtt a mai kötőszórendszer kialakulása (A. Jászó Anna: Az

igenevek In: A magyar nyelv történeti nyelvtana. II/1 411-454 Főszerk Benkő Loránd, Akadémiai, 192) A Kard és kasza nyelvhasználatában szembetűnő a sok igenév. Érdekes - s az archaizálás szempontjából következetlenség -, hogy csak a -va, -ve képzős határozói igenevet használja -ez is a mai beszélt nyelv sajátossága, van olyan nyelvtanunk, mely csak ezt említi -, a -ván, -vén képzős igenév csak régi iratok idézésében fordul elő (Hagyaték 121 kk.) Egy-két elszórt példát azért találunk: ".mert amikor apja meghallván a különös zúgást, kinézett a csűrből." (Hagyaték, 152) "Az első elérte a kerítés sarkát, és beszimatolt a karámba Szőrös meglátta gazdáját az ajtóban, s ettől bátorságra kapva előreugrott, csattogó fogakkal acsarkodva, a farkasok felé. A vezérfarkas feléje indult, majd fejét előrenyújtva, szinte a hóra hasalva, közeledni kezdett a kutya felé, ugrásra készen" (24).

"Először a nád közé roskadt barmot kereste meg Buzát. Ezt könnyen megtehette a ködös félhomályban is, akkora csapást tört magának halálos vergődésében. Íjat, tegezt, gondosan hátrahagyva, kezében a súlyos baltával, lassan nyomult előre a letört nád között. Minden lépés után megállt, figyelt Veszedelmes lehet a sebzett bölény Rászaladni balgán nagy hiba lett volna." (52) "Amikor egyéb dolga nem volt, kis ladikján betolta magát egy hosszú rúddal a nádi mocsárba, s hódára, vadkacsára lesett. Szeretett csöndben üldögélni a lassan aláereszkedő, lilásbarna nyári estében, elnézegetve a hosszú nyakú gémeket, fürge sárfutókat, lármás bíbiceket, s hallgatva a békazsongás és tücsökciripelés egymásba olvadó álmos muzsikáját" (240). Kedveli a ritkább igenevek használatát, s ez valóban felidézi régi nyelvünket, ugyanis ezek az igenevek gyakoriak voltak: "eresztette neki Antal úr a hangját

már lefele jövet" (Kard és kasza I., 256); "Az őszi esők beálltával." (uo 259); "dér takarta fű", már kelőben volt a nap veres korongja" (uo. 266) Kedveli a való igenév kapcsoló, képzőszerű használatát, mely szintén gyakori a régi nyelvben: "Medvehajtásra való idő ez" (uo. 266); "konyhába való edénnyel" (uo 259). Természetesen, a hangulatteremtés erősebb parancs, mint a tudós precizitás, régi nyelvünkben a kell, lehet stb. igék mellett mindig főnévi igenév szerepel, soha nem fordul elő az ómagyar szövegekben a kell menjek szerkezet, csak a kell mennem. Wass Albert sűrűn használja az igés szerkezetet olyan kor nyelvezetének a festésére, amelyben még nem volt használatos. A kell menjek azonban az erdélyi beszélt nyelvnek olyan jellegzetessége, melynek minden bizonnyal erős környezetfestő ereje van. A régiségben még nemigen fordul elő a határozóragos befejezett melléknévi

igenév; az elégedetten, meglepetten és hasonlók használata is anakronizmus, de ez csak elvétve fordul elő. 4 A régies hangulatot és a coleur locale-t elsősorban a régies nevek és a névadás teremti meg. "Így lett a tó feletti domboldal magányos telepeséből jómódú szállásgazda. Mivel szállását Bölényesnek nevezte el, alighanem a füzes menti bölénygázló miatt, az a kevés környékbeli nép, aki ismerte, bölényesi Buzát néven tisztelte benne a rátermett embert" (59). Hasonló névadási logikával lett Göc birtoka Göcháza, Vazul szálláshelye Vazulgödre, Omboz települése Ombozvölgye, Miklós birtoka Miklósdombja, Gyeke területe Gyekerétje, a tavat Hódás-tónak, Harcsás-tónak nevezik el, a búzavetésre szánt földet Búzateleknek. Egy Fekete Gergely nevű vándorló emberről kapta nevét Feketelaka, ez e Fekete Gergely honosította meg a szőlőművelést, s telepítette le a szőlőművelő családokat: "Az

újonnan jöttek nyomban fel is építettek négy házat a négy telekre, s ezzel meglapozták a ma is létező Feketelakot, mely község lakóinak nagy része még ma is vagy Balla vagy Sós vagy Kis vagy pedig Marha" (185). A gyerekek pogány neveket kapnak, a fiak pedig az apáról kapják előnevüket: "Fiú volt, s apja Vazulnak nevezte el. Ősi szokás szerint kezébe vette az újszülött porontyot az első hajnalon, kivitte a szabad ég alá, s megmutatta a felkelő napnak, a kék tavaszi égnek, a harmatos földnek, a tó megduzzadt vizének, az egész világnak" (Kard és kasza I., 34) A vendégnek is tetszik a név: ".Fiú vagy leány? -Fiú - felelte Buzát - Az jó - bólintott Karsaly - , nevet adtál-e már neki? - Vazul a neve - mondta az ember büszkén. - Vazul? - ismételte a másik a neevet, mintha az ízét akarta volna érezni a nyelve hegyén. - Jó név Régi név Becsületes név. Legyen jó hozzá a föld meg a nap, meg a szelek és a

vizek, hold és minden csillag. Tartsák meg erőben, egészségben - Köszönöm jó szívvel - bólintott Buzát (39). Felsorolom a legrégebbi személyneveket, előfordulások sorrendjében: Buzát (állítólag Koppány horka törzséből származott), Omboz, Félfülű, Virág, Ombozfia Karsaly, Vazul, Mócs, Devecser, Gyeke, Lób, Miklós, Göc, Irén, Ildikó, Iklód, Anna, Márton, Lekence, Vazulfia Gejza, Karsalyfia Szava, Buzátfia Gyeke, Béla, Ákos, László, Ernye, Levente. Későbbi korokban már a bibliai eredetű és martirológiai nevek sorjáznak: "Aztán csak a határhalmokat kellett megásni s levinni a gyermeket a papoknak, hadd öntsenek vizet reá, az új Isten nevével. Még nevét is beírták a nagykönyvbe: Földvári Gejza István, kinek apja Levente, anyja Réka. Az István nevet a derék papok aggatták reá, mondván, hogy keresztény gyermeket két név is megillet" (128). Nomen est omen - névadással zárul le az első kötet, de milyen

névadással: "Rendre kicsoszogtak a bocskorosok a pópa házából, s a felleges, sötét kora estékben tovaosontak a falu minden irányába. Mikor aztán csak Kezán maradt ott meg a főszolgabíró, a kis sovány Muresán pópa, ki mindaddig egyetlen szót se szólt, a sarokban álló szekrényhez lépett. Kinyitotta és alácsüngő kabátok, ruhaneműk mögött előhúzott egy hosszúkás, fehérre festett fatáblát. Szótlanul fordította írásos oldalát a vendégei felé Nagy fekete betűkkel ez állt a táblán: BLENISU (381). VI Wass Albert műveiben a környezetfestés lényeges részét képezik a transzszilvanizmusok. (A transzszilvanizmus szót itt nem politikai, hanem nyelvi értelemben használom.) Természetesen, az író nyelvezetére jellemző beszéltnyelviség tartozékai, hiszen szereplői erdélyi emberek, a helyszín is Erdély. A transzszilvanizmus jelentése erdélyi nyelvhasználat, erdélyiesség, szerintem fogalomkörébe beletartoznak az Erdélyben

használatos idegen nyelvi szavak és beszédfordulatok is. Wass Albert olykor - a jellemábrázolás és a környezetfestés céljából román szavakat és kifejezéseket használ műveiben, ezek is stílusának tartozékai A következőképpen csoportosíthatjuk tehát a transzszilvanizmusokat: 1. román szavak és beszédfordulatok; román eredetű jövevényszavak; 2. nyelvjárási jellegzetességek: tájnyelvi hangtani jelenségek; tájszavak; tájnyelvi grammatikai jelenségek. 1 A román szavak viszonylag ritkán fordulnak elő Wass Albert műveiben. A román szereplők természetesen anyanyelvükön szólnak, de ezt az író csak jelzi egy-egy megszólítással, köszöntéssel, szófordulattal és természetesen nevekkel: "- Itt lakik a mariásza báró - mutatott föl Mitru a magos kőfalakra, melyek némán és komoran uralkodtak fönt a dombon, s vigyilálták a széles Maros-völgyet " (A funtineli boszorkány I., 28) "A plutonér megígérte, hogy nyitva

tartja a szemét" (Hagyaték, 163). "- Certifikát! - mordult rá a rendőr - Mutasd az igazolványt! (Hagyaték, 196). A román jövevényszavak tulajdonképpen tájszavak, szűk jelentéskörben mozognak; az erdővel, a juhászattal kapcsolatos szavak, valamint a juhászattal kapcsolatos ételnevek tartoznak ide. A környezetfestésnek fontos kellékei Wass Albert regényeiben. Román jövevényszónak számít már a plájász útőrző, erdőőr, mezőőr, hajdú, megyei szolga, a pláj havasi tisztás, hegyi ösvény, átjáró TESZ, az esztena/sztina juhkarám, juhászkunyhó TESZ, a bács számadó juhász, juhász, sajtkészítő, fejőbojtár TESZ, a pakulár (Wass Albert pakurárnak írja) juhász TESZ, a pojána havasi vagy erdei tisztás TESZ, a turma nyáj, juhnyáj TESZ, a berbécs kos TESZ, a kirlán egyéves bárány; s ide sorolható még néhány ételnév és étellel kapcsolatos eszköz, mint a bálmos kukoricalisztből sajtlével, tejföllel, íróval

vagy savóval készített étel TESZ, az orda a friss savó főzésekor kiváló édes juhtúró TESZ, a deberke alul szélesebb, fölül keskenyebb alakú kis faedény, ismeretlen eredetű a TESZ szerint, s ugyancsak ismeretlen - talán latin - eredetű puliszka kukoricalisztből készült sűrű kása. Gyakran használja a tréfás hangulatú prikulics kísértet TESZ szót. Néhány öltözéknév is előfordul, pl. a tyeptár A funtineli boszorkány legelején a hangulatteremtés eszközei a román jövevényszók: "A vécsi báró tudta magának mindkét Galonyát, Bisztrát az Istenszékével együtt. Övé volt-e? Évente néhány napig igen Amikor ősszel szarvasbőgésre feljött, a ponyváját a plájászok kifeszítették valamelyik szélmentes forrás közelében. Vagy hóhullás után, amikor az ulm-pojáni üres esztenát három-négy napra megtöltötték csizmás, bekecses, puskás vadászurak . Ilyenkor talán övé volt az erdő De máskor ha jutott belőle

embernek valami, az legfeljebb vén Sandru lehetett, az Ulmpojáni bács, aki tavasztól őszig ott legeltette juhait" (5). "Bácsaival és pakurárjaival maga terelte a juhokat." (A funtineli boszorkány I, 17) "Egy turma juh a vályúknál ivott, nagyok, fehérek és kövérek voltak a ködben" (uo., I, 124) "Te, Kirilla, a berbécsekkel és a kirlánokkal Balavásárra mégy ezidén" (uo., i, 141) "Tyeptárja tépetten fityegett, és vállán rongyos, és véres az ing" (uo., 196) "Először is tejesmálét sütött a vénember, majd töpörtyűs puliszkát meg túrós puliszkát, jó csípős túróval. Aztán megígérte, hogy tavaszkor, juhfejés idején újra eljön, s megtanítja őket bálmost készíteni" (Kard és kasza I., 243) "Tóderik két nagy szőrös kezéből ünnepélyes lassúsággal eregette bele az aranyszínű kukoricalisztet a fortyogó vízbe. Édeskés puliszkaszag töltötte meg a házat, és az

égő bükkfa langyos illata. / Aztán elkészült a puliszka is Túrót vettek hozzá a deberkéből, és enni kezdtek" (A funtineli boszorkány I., 35) "De én most jól teszem, ha lépek ám egyet a dombon, mert apámék még azt hiszik ott a szakadásban, hogy megevett a prikulics" (Kard és kasza I., 94) Nyelvjárási sajátosságok viszonylag gyakran fordulnak elő műveiben, Wass Albert prózáját ugyanis a XX. századi beszélt nyelv, a közmagyar jellemzi, s a beszélt nyelvhez hozzátartoznak a nyelvjárási jellegzetességek. Maga is hangsúlyozza, hogy mindig a mezőségi tájról és a mezőségi emberekről ír, a nyelvjárást azonban csak olykor-olykor, elvétve érzékelteti, s nem mindig a földrajzi pontosság szerint; ez a megoldás egy irodalmi alkotásban természetes és helyeselhető. Tájnyelvi hangtani jelenséget elvétve találunk, az is a labializáció (ü < i, vö. Kiss Jenő szerk. Magyar dialektológia, Osiris, 2001, 337): "ahogy

tük mondjátok" (Hagyaték, 101), öreg Bogát, a táltos szavai. "s mihelyt elkészülünk a csűrös kerttel, nevelhetünk csürkét is, ludat is, eleget" (Kard és Kasza I., 120) "Sztána felett táboroztunk, a "Lügetes" szélén" (Hagyaték, 92). Az író olykor az ö-zést is érzékelteti (vö Magyar dialektológia, 336): "itt járt öste ama furcsa beszédű ember" (Hagyaték, 120). "Egyik részö Tóhátnak tart a nagy legelő mentén, másik részö meg a domb hátán át Záhnak" (Hagyaték, 138). A Ferkó névben a hangrendi illeszkedést figyelhetjük meg: ".s te Ferkő nézz tüzelő után." (Hagyaték, 262 kk) vö Magyar dialektológia 338) Alaki tájszót ritkán használ: "- Gyógyító lapit, sebre valót - felelte gyors szóval a leány" (Kard és kasza, I., 120) A tájszavak elsősorban az erdővel és a mezővel kapcsolatosak: ciher bokros, bozótos hely TESZ, észkas- északos északi

fekvésű, árnyékos, nedves terület ÚMTsz., surgyé kamasz a TESZ szerint ismeretlen eredetű, Wass Albert surgyé-fa, azaz fiatal fa jelentésben használja, üver a nagy fa kidöntése után keletkezett üreg, általában mélyedés, bütü a hegy töve, lába TESZ; gübő-göbő kiapadt vízmeder ÚMTsz., sáté, luntra, vésza; de más jelentéskörbe tartozó tájszavakat is használ: csóré meztelen, szegény TESZ, csicsonkázik jégen csúszkál ÚMTsz., tarjagos, a szövegösszefüggésből kihámozhatóan tarajos, tornyosuló jelentésben. "A hó megszürkült az észkason is, mint a halott ember arca" (A funtineli boszorkány I., 79) "Ismeretlen észkas üverekből nyirkos kis szellők jöttek alá, és még jobban fázott tőlük, mint amikor a vízben állt" (uo., 81). Az ÚMTsz melléknévként adja meg, de - mint az első példa mutatja - az író főnévként is használja. A negyedik üverben két őz ugrott meg a verőfényből Végül

fönt, a hatodik üverben, rábukkant egy nyestre" (A funtineli boszorkány I., 47) "Azóta sok-sok őzbakot láttam már, erdőszélen, vágottban, sűrűségben." (24) "Biztonság okából azonban három derék emberből álló őrszemet hagytak a Nagygerinc keleti bütüjén." (Hagyaték, 109) "Feredése után megkeresett egy napos gübőt" (A funtineli boszorkány I., 114) "Ez a csónak hat szál deszkából tákolt vén skatulya volt, amit itt luntrának nevez a nép. Hosszú rúddal kellett tolni előre a sátéban, iszapban s azokon a kanyargó ösvényeken, amit a halászok nyomkodnak maguknak a nádas közt vészától vészáig. Ezek a vészák nádból font kerítések, amiket beállítanak a sekély vízbe, a végén csapdaszerű ravasz görbületet formálva belőlük, melyekbe ha beúszik a hal, nem tud kijönni többet" (Hagyaték, 45). "nádi egér matatott a ciherben" (Hagyaték, 136) "Semmink se marad csak a

csóré életünk." (Hagyaték, 138) "Meleg széllel érkezett, mely nagy, tarjagos felhőket terelt maga előtt az égen." Kard és kasza I, 33) "A patak jegén sikongva csicsonkáztak a gyermekek (A funtineli boszorkány I., 39) Különleges erdélyi szó a rabonbán (előfordul a Hagyatékban, a Válogatott magyar mondákban, a Vérben és viharban c. történelmi regényben) "Ekkor összehívta a tanácsot (ti Dengezik). Kivont karddal Kadicsa elé lépett: - Rabonbánja legyél e népnek s e nép tehozzád engedelmes, ameddig visszatérek. Kardjával háromszor érintette meg a beke vállát, a zoltánok tisztelegtek. Kürt riadt S másnap, ezer válogatott legénnyel megindult Dengezik az őshaza felé" (Vérben és viharban, 155). A rabonbán méltóságnevet 1818-ból adatolja a TESZ, mesterséges alkotásnak, valószínűleg összetételnek tartja: "előtagja a rabbi szó elferdítésével alakulhatott, utótagja pedig a bán főnév. Egy a

18 sz végén keletkezett s 1818-ban kiadott hamisítványkrónikában , a "Csíki székely króniká"-ban bukkan fel. A magyar régmúlt iránti romantikus érdeklődés következtében a szépirodalomba is behatolt". Wass Albert átvette ezt a szóalkotást, s a székely mitológia részének tekinti. A rabonbánok a pogány székelyek vezérei voltak, a hiedelem szerint Idézem a krónika 24-dik versét: Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, másik gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyíl volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a Gyula alatt is annyi; és mind ez a hat a Tribusoknak nagy Gyulája alatt" (Szádeczky Lajos: A Csíki székely krónika, Bp., MTA, 1905, 151). A bonyolult katonai szervezet magyarázatát lábjegyzetben közli a krónika, majd a 25. versben felsorolja a nagyobb rabonbánokat A horka bírói szereppel járó méltóságot viselő személy az ősmagyaroknál TESZ,

lehet a harkász mögött (A magánhangzók nyíltabbá válása gyakori jelenség, vö. Magyar dialektológia 336) Rejtélyesebb szó a jogur, mely tulajdonképpen - másképp nem tudom elképzelni - a jognak az ura, vagyis a bíró; mesterséges szó lehet, mint a rabonbán. A táltos vagy látóember a Hagyaték rejtélyes főszereplője, s gyakori szó Wass Albert műveiben a látóasszony is (Az utolsó táltos, in: Válogatott magyar mondák, 54). A Válogatott magyar mondák különlegessége, hogy erőteljesen élnek benne a pogány hagyományok, melyek s erről Wass Albert sokat írt - rejtélyes módon öröklődnek, apáról fiúra, mesterről tanítványra szállnak az évszázadokon keresztül. Az utolsó táltos történetében ezt olvashatjuk: "Mikor a székely fadöntő kivágott egy szálfát, bocsánatot kért a testvérfáktól, mert ez volt az ősi szokás. Amikor áldomást ittak, az első loccsantás az anyaföldre ment, és tábortüzeiket földdel oltották

ki, soha sem vízzel. Vasárnaponként leballagtak szétszórt erdei szállásaikról a kicsi fatemplomba, ahol a papjuk Jézusról beszélt. De fent a hegyek között szabadon éltek, mint a madarak, s észben tartották, hogy az Úristen szépnek és jónak teremtette a világot, s a poklot csak az ember találta ki (55). A Hagyaték fel-felbukkanó, a magyarokat mentő táltosai Jézusra hivatkoznak, s - a pogány hagyományok mellett - mintha valamiféle apokrif hagyomány őrzői volnának, tudásukat Krisztus igazi tanítványai tették írásba, emlékezet után (276), Pál apostol leveleire hivatkoznak (262). A grammatikai sajátosságok közül gyakori Wass Albert műveiben a régmúlt igeidő használata: "Azt az embert, aki az Úrnak 1050-ik esztendejében az első házat megépítette volt ott a tavak közötti domb laposán, Buzátnak nevezték a krónika szerint" (Kard és kasza I., 9); "- Nagyapámtól már hallottam volt ezt felelte- , de nem voltam

biztos abban, hogy itt Amerikában is tudják-e ezt a komondorok?" (Ember az országút szélén, 173). Az elbeszélő múltra csak nagyon kevés példát találtam, az egyiket a Táltos, a Látóember nyilvánvalóan veretes, archaizáló beszédében: "Pedig ott van a szeme előtt: teremté Isten az embert tulajdon képére." (165). A másik példa egy falusi ember mondatában olvasható: Hát megmaradánk mégis valahogy" (190). A harmadik a családtörténetből való: "- El ne felejtsem - tette hozzá- , tegnap öste bölények jöttek át a nádas gázlóján. Hallottam volt egy borjú bőgését Az ember fölnézett a tűz mellől - Visszatérni nem hallád őket?" (Kard és kasza I., 21) Mezőségi sajátosság a teszen, veszen, megyen típusú egyes szám harmadik személyű igealakok használata (vö. Magyar dialektológia 298): "Ha nincs velem a vasvilla, csúffá teszen! (A funtineli boszorkány I., 40) "Vadmacska nem megyen a

házhoz" (uo, 122) Jellegzetes transzszilvanizmus a kell melletti ige használata igenév helyett, tehát: kell menjek < kell mennem. Helyességét többen vitatják, bár az úzusnak engedve már elfogadják. Péntek János ezt írja róla: "Magam tehát nem örvendek annak, illetőleg nem annak örvendek, hogy terjed az el kell menjek használata. Ez egyszerűen tény, amelyet tudomásul kell venni" (Az anyanyelv mítosza és valósága. AESZ-füzetek 5, Kolozsvár, 1999, 55-57). Posgay Ildikó összefoglalja a szerkezet szakirodalmát, s szerinte is változott nyelvi megítélése, elfogadják, sőt ma már tankönyvek is közlik: "Mivel az el kell menjek szerkezet megvan az erdélyi értelmiségiek nyelvhasználatában és nagyon gyakori a magyarországi média nyelvében, s mivel mindkettő mintaadó nyelvi rétegnek számít, nem is csodálkozhatunk azon, hogy hogy ez az eredetileg regionális nyelvi szerkezet bekerült a köznyelvbe (Éltető

anyanyelvünk. Tinta Kiadó, 2001, 393) Minden bizonnyal olyan nagy hatású és olvasott író, mint Wass Albert, hozzájárult-hozzájárul a kell menjek szerkezet terjedéséhez és köznyelvivé válásához. A szerkezet eredetére vonatkozólag Horger Antal a következő megállapítást tette: "Mivel ez a szerkezet csak az oláhokkal szomszédos vidékeken észlelhető és az oláh nyelvben is ez szokásos . , ezért valószínű, hogy e nyj.-i jelenségben oláh hatást kell látnunk" (A magyar nyelvjárások, Bp, 1934, 171172) 1934 táján tehát még nem volt olyan erősen elterjedve, mint manapság Időközben regionális, majd köznyelvi jelenséggé vált. Elsősorban erdélyi emberek beszédének jellemzésére használja Wass Albert, de saját írói szövegeiben is gyakori, saját nyelvezetére is jellemző. Azt is megfigyelhetjük azonban, hogy használja az eredeti igeneves szerkezeteket is, mégpedig akkor, ha kevésbé hangsúlyos a mondanivaló, vagy

akkor, ha az igenévben kifejezett cselekvés általános alanyú, mindenkire vonatkozik. Az író saját szövegében kevésbé használja a kell menjek szerkezetet: ".s hogy egymásra kell leljen végre egyszer mindenki, aki jót akar" (Hontalanság hitvallása) "A magyar népmesében minden alkalommal a hős lelki ereje kell kiálljon bizonyos próbákat ahhoz, hogy testi ereje megnövekedhessék" (Válogatott magyar népmesék, előszó). "Amikor az állatok már mind megtanulták a maguk mesterségét és a manóknak nem volt több dolguk ezzel, új foglalkozás után kellett nézzenek" (Erdők könyve, 27). Kérdéses, hogy indokolja-e valamiféle funkció az igés szerkezetek használatát, van-e különbség az igés és az eredeti igenevek szerkezetek funkciója között? Az igés szerkezetek nyomatékosabbak-e, erőszakosabbak-e? Az alábbi részletek Az ember az országút szélén-ből valók, s jól szemléltetik az igés szerkezet nyomatékos

voltát, az igeneves szerkezet kevésbé nyomatékos, illetőleg általános voltát. Kétségkívül megállapítható valamiféle szabályszerűség, de meg kell jegyeznem, hogy ez a használat nem következetes. "- Az ember nem szabad gyáva legyen, amikor arról van szó, hogy végig kell gondolni valamit.! Azt hiszem, elsápadtam Legalábbis úgy éreztem, hogy elsápadok. A kezére néztem Még mindég ott tartotta a virágot Köhögnöm kellett előbb, hogy megtaláljam valamiképpen a hangomat. - Nem - mondottam - nem lenne szabad De nehéz." Az ember nem szabad gyáva legyen szerkezet nyomatékos, a köhögnöm kellett nem nyomatékos, a végig kell gondolni valamit pedig általános cselekvésű. "- Ott Indiában aztán jöttek a meglepetések. Először is azt mondták neki a főnökei, hogy nem járhat gyalog, hanem autót kell tartson. Nem bérelhet bútorozott szobát, mint otthon a kistisztviselők, hanem villában kell lakjék. sötétbőrű

szakácsot kell tartson és sötétbőrű inast. És megmagyarázták neki, hogy mindez ezért van, mert a fehér faj tekintélyét fönn kell tartani a színesek között. Fehér ember nem végezhet fizikai munkát Nem járhat gyalog, nem kefélheti maga a cipőjét, nem étkezhet kifőzdében, nem áshat kertet és nem surolhat padlót. Azért mert ő fehér ember, különb és magosabban álló, mint a többi és ezt a magosabban állást külsőségekben is kifejezésre kell juttassa. Ezért kapnak a tisztviselők háromszor akkora fizetést, mint otthon. Az ember hamar beleszokott az új életbe. Hozzászokott ahhoz, hogy neki nem szabad gyalog járnia, nem szabad pecsétes vagy foltozott ruhát, talpalt cipőt viselnie, nem szabad úgynevezett "alacsony munkát" végeznie. Hozzászokott annyira, hogy tíz élv múltával már nem is akart visszatérni régi hazájába, ahol újra gyalog kellett volna járjon, bútorozott szobában lakjon, ruhát takarítson és cipőt

keféljen, és ahol nem lett volna egyéb, csak egy nyomorult kistisztviselő. Mert az elgondolásai sajnos nem válhattak valóra, a megtakarított pénzből semmi sem lett. A fizetés nagy volt ugyan, de utolsó fillérig ráment az életre, amit folytatnia kellett, hogy méltó módon képviselhesse a fehér fajt a színesek között" (19). Nemcsak a kell mellett fordul elő a felszólító módú igealak, ritkán előfordul a létige mellett is: nem volt miből megéljen, nincs mit kezdjen. A szabad mellett - tehát kevésbé nyomatékos közlésekben - az idézett részletben az eredeti főnévi igenév áll, s mindig főnévi igenév van az általános alanyt kifejező szerkezetben: fönn kell tartani. Azt lehet megfigyelni, hogy a felszólító mód használata nem kifejezetten a kell igétől függ, hanem a nyomósítástól: "Tudja, sokat gondolkoztam később ezen. Ezen és az ehhez hasonlókon. Mert hiszen annyi ilyen volt, de annyi Nem is kell mondjam Üriember

nem jár csomaggal. Úriember nem jár kesztyű és kalap nélkül Úriember nem jár kopott ruhában. Üriember esténként elmegy a kaszinóba, bort iszik, ha nem is izlik neki és köteles levizitelni bizonyos időközökben a többi úricsaládoknál. Mondanom sem kell, hogy Édesanyámnak nem vehettem meg karácsonyra azt, amit akartam". Ez utóbbit csak úgy hozzátoldja mondanivalójához a beszélő, nem hangsúlyozza. Összegzés Ha röviden kellene jellemezni Wass Albert stílusát, két jellegzetességet lehetne kiemelni: a hátravetéses mondatszerkesztést és a kell menjek-típusú transzszilvanizmust. A mögöttük lévő gondolkodásmód azonos: szintetikus jellegű. Egy bonyolult összetett mondat szerkezetét mindenképpen át kell látni egészében, s azután részeire bontva papírra vetni, a mögötte lévő gondolkodási művelet analitikus-szintetikus. A hátravetéses mondatszerkesztés a gondolatok újra és újra történő felbukkanásával keletkezik,

tisztán szintetikus menettel. A nekem mennem kell részeshatározó+kell+ragos főnévi igeneves szerkezet is globális áttekintést kíván, analitikus-szintetikus menetet. Az én kell menjek szerkesztés szintetikus jellegű, sorbarakó. Mindenképpen hangsúlyozni kell ritmikus prózáját, a prózaritmus felújításával a magyar prózastílus megújítójának tekinthetjük. Wass Albert a Hagyatékban írja: "Az előző oldalakon felsorolt csodák mellett azonban összegyűjtöttem még egyidejűleg sok olyan apró eseménynek a történetét, ami nem járt volna sem égszakadással, sem földindulással, s maradandó nyomot nem hagyott földünk felszínén, mindössze az emberek lelkében. S a lélekbe plántált nyom sajnos csak addig él, amíg a szájról szájra szálló emlékezés el nem fakul az idők záporában, s köddé foszlik valahol a pásztortüzek füstjében" (151). Az emlékezésnek pedig nem szabad elfakulnia, "Mert az ősi hagyaték

ereklyéje ma fegyver is, mely jövendőt biztosít a nemzetnek, ha magára talál általa, és él a hatalmával" (154). Az ember az országút szélén maga az író, s az ember gondolatai az író gondolatai is: "Nem az a fontos, hogy velem mi lesz, én már a múlté vagyok. Nekem már csak az a dolgom, hogy hidat építsek a múlt és a jövendő között. És hogy ennek a hídnak a pilléreibe beépítsek mindent, amit a múltból a jövendőbe átvinni érdemes" (168). S a hagyatékhoz a nyelv is hozzátartozik, az író nyelve, a XX. századi beszélt nyelv, ahogyan erdélyi nyarakon az egyszerű emberek ajkán élt Az idézetek az alábbi kiadásokból valók: Jönnek - Adjátok vissza a hegyeimet! Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1997. A funtineli boszorkány Amerikai Magyar Szépmíves Czéh, Astor, Florida, 1980 Elvásik a veres csillag. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1999 Elvész a nyom. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000 Ember az országút

szélén Vörösváry, Budapest, 1993. Erdők könyve Patria Publishing Co Ltd Toronto, Canada, é.n Farkasverem Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1997