Filozófia | Tanulmányok, esszék » A Mátrix filozófiája, avagy agyak a tartályban

Alapadatok

Év, oldalszám:2009, 5 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:218

Feltöltve:2009. november 19.

Méret:63 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

10000 Anonymus 2016. július 26.
  A cikk a filozófia egy szánalmas paródiája. Legnagyobb "töltete" is csak fogalmi kötözködés. A "használható" információkat bárki össze tudja ollózni 1 perc alatt. A gondolatmenete teljes zagyvaság, már ami gondolatmenet, mert a nagy része csak egymondatos állításokból áll, amik sem önmagukban nem "igazak", sem halmazukban nem konzisztensek.
A filozófust éppen az kéne, hogy megkülönböztesse az átlagembertől, hogy kételkedik, abban, amiben a többiek hisznek, nem az, hogy "bebizonyítsa". A valódi filozófiát ne itt keressétek.

Tartalmi kivonat

A Mátrix filozófiája, avagy agyak a tartályban A Mátrix nemcsak lövöldözésből és „golyóelőlassítvaelhajolásból” áll. A film varázsát annak is köszönheti, hogy filozófiai kérdéseket boncolgat - persze közérthető módon. Cikkünkben áttekintjük, hogy néhány nagy filozófusnak mi volt a véleménye a kanál létezését illetően. És igyekszünk mi is érthetőek lenni. A kanál nem létezik? Tele vannak a plázák olyan akciófilmekkel, amiket úgy hirdetnek: "eddig még soha nem látott technikai trükkök tízbillió dolláros költségvetésből!" Ezek nagy részét mégis nagyjából tíz perc (jó esetben fél óra) alatt elfelejtjük. A Mátrix azért lehetett olyan fontos film, mert a lövöldözős izgalmak mellett gondolati izgalmakat is tálalt, mégpedig úgy, hogy mindenki megértette. Sok százezren voltak, akik elgondolkodtak azon: vajon tényleg lehetséges, hogy az a világ, amiben élünk, nem is valóságos? Vajon létezik-e

az a fránya kanál, vagy csak egy gonosz számítógép akarja velünk elhitetni? Biztosak lehetünk-e abban, hogy nem a mátrixban élünk mi magunk is? Nos, ezt a kérdést, ha nem is ebben a formában, már sok-sok filozófus boncolgatta. Legtöbbjük, mint a normális emberek általában, abban a meggyőződésben élt, hogy nem a mátrixban él, hogy a világ valóságos - de a filozófusokat az különbözteti meg az emlegetett normális emberektől, hogy ezt be is akarják bizonyítani. A trilógia második részének borítója Neo-val A Mátrix közvetlen előzménye Hilary Putnam: Agyak a tartályban című tanulmánya volt, 1981-ből. (Magyarul is olvasható a Magyar Filozófiai Szemle 2000/1-2-es számában Abszolút emberbarát cikk, ami azt jelenti, hogy ha nem is könnyű olvasmány, de nem kell különösebb előképzettség ahhoz, hogy valaki megértse. Csak gondolkodni kell, azt viszont alaposan.) Már a címből is látható, hogy Putnam (aki nem mellesleg az egyik

legnagyobb ma élő filozófus) azzal a gondolatkísérlettel játszik el, hogy mi volna, ha valaki (egy gonosz tudós érdemes elgondolkodni, hogy miért tartjuk automatikusan gonosznak?) fogna egy agyat, beletenné egy tartályba, a megfelelő helyekre elektródákat csatolna, amiknek a másik végét egy nagyon okos számítógépbe kötné. A gép feladata az, hogy az aggyal elhitesse azt, hogy egy valóságos, teljes világban él: szagol, lát, hall, ha mozogni akar, akkor úgy érzi, hogy mozog, stb., stb Aztán Putnam még tovább megy: mi volna, ha mindenki valójában egy ilyen agy volna, akiknek a működését a (még az előbbinél is fifikásabb) számítógép összehangolja. Vagyis, ha az egyik agy "beszélni" akar, akkor azt hallja, hogy beszél (pedig persze nem), és a másik agy (akiről azt hiszi, hogy egy másik ember) is "hallja" azt, amit ő "mond", mi több, "válaszolni" is tud. Nos, itt kezd egy kicsit bonyolulttá

válni a dolog, de mindannyian értjük, és szerencsére nincs tovább. Putnam kérdése a következő: lehetséges-e ez? Válasza pedig az, hogy nem. Illetve fizikailag persze lehetséges, el tudjuk képzelni (mi több: filmet tudunk csinálni róla), de fogalmilag, filozófiailag bizonyítható, hogy mégsem lehetséges. Miért is? Egyszerűen azért, mert az a mondat, hogy "Valójában agyak vagyunk egy tartályban", nem lehet igaz. Hoppá. Ez elég merész következtetésnek tűnik, de Putnam úgy gondolja, hogy be tudja bizonyítani. Ugyebár két lehetőség van Az egyik meglehetősen egyszerű: ha valójában nem vagyunk agyak a tartályban, akkor nyilván az "agyak vagyunk egy tartályban" mondat nem igaz. Eddig még én is eljutottam magamtól Jelenet a filmből (Smith ügynök és egyik hasonmása) A vicces az, hogy ha egy tartálybeli agy mondja azt, hogy "én egy agy vagyok a tartályban", akkor sem lesz igaz a mondat. Most jön a lényeg:

azért van így, mert az ő számára a "tartály" szó nem jelölheti azt a tartályt, amiben valójában agyként úszkál. Az ő számára a "tartály" szó az általa "látott" (vagyis a számítógép által vele elhitetett) világban lévő tartályokra fog vonatkozni. Márpedig az nyilvánvaló, hogy ő nem egy agy egy ilyen tartályban! Így tehát akár agyak vagyunk egy tartályban, akár nem, az "agyak vagyunk egy tartályban" mondat nem lehet igaz, vagyis nem vagyunk agyak egy tartályban. Hmm. A baj csak az, hogy a dolog olyan egyszerűnek tűnik, hogy az ember hajlik arra, hogy már csak ezért se fogadja el. Meg különben is: mintha lenne benne valami gyanús De azért mégsem olyan könnyű elvetni (mármint úgy, hogy megindokoljuk az álláspontunkat, mert azt, hogy "ez hülyeség", mindig mondhatjuk). A filozófusok az elmúlt több mint húsz évben ízekre szedték, megcáfolták és megerősítették,

szétcincálták, és újra összerakták ezerszer. Hogy mi az igazság, az az ilyen vitákban persze nem olyan könnyen eldönthető. Ha valaki magyarul akar olvasni valamit erről, annak ajánlom, hogy nézzen utána egy barátságos könyvtárban Újvári Márta: A szkepticizmus kihívása című 1996-os könyvének - bár ehhez már nagyobb előképzettség kell. René Descartes A kanál nem létezik - ezzel a mondattal nyilvánvalóan nem erről a kis vacak kanálról akarunk valami fontosat megállapítani (hiszen ha csak ez nem létezne, akkor hoznánk egy másikat a konyhából). Valójában a külvilágról úgy általában mondunk valamit, mégpedig azt, hogy igazából nincs is. (Akkor viszont miről beszélünk?) Mihez képest külvilág ez a külvilág? Hát hozzám képest. Ezt a "hozzám"-ot, vagy inkább "én"-t a filozófusok általában szubjektumnak nevezik. (Ebből ered a mindenki által használt "szubjektív" szó: amit csak én

gondolok így, de korántsem biztos, hogy valójában, "objektíve" igaz.) Az a kérdés, hogy létezik-e a külvilág, először komoly formában René Descartes francia filozófus számára merült fel a tizenhetedik században. Ő ugyanis úgy találta, hogy mindaz, amit az iskolában tanítottak neki, nagyrészt használhatatlan hülyeség (szerencse, hogy azóta nagyot változott a világ!!), úgyhogy ha végre valamit biztosan akar tudni (márpedig akar), akkor neki magának kell a végére járnia a dolgoknak. De hogyan tegye ezt? Hogyan találja meg azt, amiben biztos lehet? Descartes válasza, mint a nagy filozófiai felfedezések általában, igen egyszerű, vagy legalábbis annak tűnik. (Az az igazság, hogy a filozófusok szinte bármiből képesek bonyolult dolgot csinálni. Bár az is lehet, hogy maguk a dolgok bonyolultak) Azt mondta, hogy egyszer az életében mindenben kételkedni fog, amiben csak lehet. Miért is jó ez? Azért, mert ha eközben talál

valamit, amiben akárhogy próbál kételkedni, ám csak azért se bír, akkor az elég tuti dolog ahhoz, hogy elfogadja biztosan igaznak. Talán közismert, hogy úgy találta: a "Gondolkodom, tehát vagyok" egy ilyen igazság. Ahhoz hogy kételkedjek abban, hogy vagyok, léteznem kell; ha nem léteznék, kételkedni sem tudnék abban, hogy létezem. (Lám, ez is milyen egyszerű, nem?) Hogy jön ez a külvilág létezéséhez? Nos úgy, hogy abban nagyon is lehet kételkedni! (Nyilván, hiszen különben a Mátrixot sem lehetett volna megcsinálni. Bár erről Descartes még nem tudott.) Azonban Descartes úgy gondolta, hogy ennek ellenére a külvilág nagyon is létezik. Ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa, szüksége volt még valakire, nevezetesen Istenre És ehhez persze Isten létezését is be kellett bizonyítania. Hogy hogyan, azt hagyjuk, mindenesetre érvein több száz éve vitatkoznak. A legtöbb filozófus ma úgy gondolja, hogy rosszak, sőt: nagyon rosszak.

Mindenesetre ha már "tudjuk", vagyis bizonyítottuk, hogy van Isten, akkor onnantól sínen vagyunk: Descartes szerint Isten jóságos volta biztosít minket a külvilág létezéséről. Hiszen egy jóságos Isten nem akarhatja, hogy mindaz a nagyon sok dolog, amit ebből a külvilágból észlelek, látok, hallok, szagolok, mind csak csalás és ámítás legyen! Arthur Schopenhauer Látható, hogy ha a Descartes-féle Isten-bizonyítást nem fogadjuk el (márpedig a legtöbben így állunk hozzá), akkor valami más módot kell találnunk a külvilág létezésének bizonyítására is. Hosszú századokon át próbálkoztak ezzel a filozófusok, bár volt köztük néhány kivétel Arthur Schopenhauer, a tizenkilencedik században élt filozófus, minden embergyűlölők legracionálisabbja mondta: azt, aki úgy gondolja, hogy a külvilág valójában nem létezik, és mindent csak ő maga gondol (vagy álmodik), nem lehet megcáfolni. A szolipszizmusnak (így

hívjuk ezt a nézetet) nincsen cáfolata, hiszen a szolipszista azt is, aki megcáfolná, a saját álmának tekinti. Nem is kell ilyesmivel fáradozni: ha nem hiszi, hogy nincs külvilág, az az ő baja, hagyjuk, hogy nyugodtan éldegéljen az elmegyógyintézetben, ahová való - mi pedig higgyünk továbbra is a külvilág létezésében! (Mindez A világ mint akarat és képzet című vastag könyvében olvasható.) A legtöbb filozófus azonban nem elégedett meg evvel. Még Schopenhauer előtt Kant azt mondta: a filozófia botránya, hogy máig (a tizennyolcadik század végéig) nem sikerült bebizonyítani, hogy létezik külvilág. Kant ki is talált egy bizonyítást, amit állítólag többen megértettek már, de mi most inkább hagyjuk. (Akit érdekel, nézzen utána a Tiszta ész kritikájában.) A huszadik század egyik legnagyobb filozófusa, Martin Heidegger viszont a következő megrázó dolgot írta (a Lét és idő című alapművében): nem az a botrány, hogy a

filozófusok nem találtak ilyen bizonyítást, hanem az, hogy egyáltalán keresték. Miért? Mert az ember számára mindennapi életében nyilvánvaló, hogy létezik a világ. Ebben legfeljebb akkor kételkedhetünk, ha éppen filozofálunk - de aligha tudnánk kalapálni a kalapáccsal, ha azon elmélkednénk, hogy létezik-e ez a kalapács. Amikor a levest esszük, "elfogadjuk", hogy létezik a kanál, csakúgy, mint a tányér, a leves, a szék, amin ülünk, a konyha és még sok minden. (Például az anyukánk, aki a levest főzte) Ez az "elfogadás" persze nem valamiféle tudás, cseppet sem elméleti jellegű, mégis előfeltétele annak, hogy egyáltalán létezni, mozogni, cselekedni, mi több: gondolkodni tudjunk. Martin Heidegger Heidegger szerint a filozófusnak nem az a dolga, hogy "bebizonyítsa", hogy létezik a világ, hanem az, hogy olyan elméletet alkosson, ami meg tudja magyarázni, hogy milyen az a viszony, ami minket a

világhoz köt. Ebből persze az is következik, hogy a filozófia korábban rosszul mérte fel, hogy mi a világ, mi az ember, mi a gondolkodás - szinte a legtöbb dologban tévedett. (Más kérdés, hogy ma a legtöbben úgy gondoljuk, hogy azért Heideggernek sem volt éppen mindenben igaza.) Csak röviden szólhatunk a keleti filozófiáról, de mindenképpen szükséges, ha a Mátrix szellemi forrásaira vagyunk kíváncsiak. Emlékezzünk csak a "kanalas" jelenetre: a kisfiú, aki kijelenti, hogy nem létezik a kanál, pusztán a nézésével meg is tudja hajlítani azt. Teljesen más kiinduló- és nézőpontból hasonlóról beszél a keleti gondolkodás is. A buddhisták úgy tartják, hogy a világ, amit valóságosnak hiszünk, voltaképpen nem más, mint kápráztató látszat, Mája fátyla, ami megbabonáz minket. Valójában azonban nem létezik Ha pedig egyszer rájövünk arra, hogy mindez látszat, akkor persze már minket sem fognak kötni e világ

törvényei. (Hiszen tudjuk, hogy nem is léteznek Kicsit úgy, mint ahogy a szellemektől is csak addig félünk, ameddig elhisszük, hogy léteznek.) Ez persze nem ilyen egyszerűen működik: nem elég "rájönni", gondolkodással belátni, hogy a világ nem létezik. Ahhoz, hogy ezt a tudásunkat valóban átéljük, különböző technikákra van szükség, például hosszú-hosszú éveken át kell jóga-gyakorlatokat végeznünk. Ahogy egyre magasabb szintre jutunk, egyre kevésbé fognak befolyásolni minket ezek az ostoba káprázatok, vagyis egyre nő a hatalmunk a világ fölött. A keletiek ezzel magyarázzák például a fakírok csodás képességeit. A buddhista célja azonban nem az, hogy minél jobb trükköket tanuljon meg (hiszen szerinte valójában ezek a trükkök sem léteznek!), hanem az, hogy kilépjen a világból, a reinkarnációk, vagyis az újjászületések végtelen körforgásából, és eljusson a Nirvánába