Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Csizmadia Sándor - A mondializáció és globalizáció ontológiai térképe

http://www.doksihu A mondializáció és globalizáció ontológiai térképe A globalizáció fogalma a latin globus (földgolyó), a mondializáció fogalma pedig a mundus (világ) szó ból származik. Az angolszász országokban és országokból a globalizáció, a frankofón országokban a mondializáció fogalma terjedt el, noha minden korlátozás nélkül használják a globalizáció fogalmát is. Általánosan használt jelentésük szerint e fogalmak a különféle akadályok, korlátok lebontásával az egész világra kiterjedő, azt meghatározó, egységesítő, homogenizáló tényekre, jelenségekre, folyamatokra, eljárásokra, az emberi tudás és cselekvés különböző ágazatai közötti átfogó kötelékekre, kölcsönhatásokra, interdependenciákra utalnak. Mégis a két fogalom használatában felfedezhető egy árnyalati szemantikai különbség: a világnak földrajzi értelemben vett végessé válását, különböző térségeinek, tereinek

egybekapcsolását, egyesítését inkább a mondializáció fogalma fejezi ki, abban az értelemben, ahogyan azt Paul Valéry írta egy 1931-ben megjelent tanulmányában Mind ez idáig a földgolyó lakható részeit a különböző nemzetek felkutatták, feltárták és felosztották. A lakatlan területek, a szabad térségek, a senkihez sem tartozó helyek, egyszóval a korlátlan terjeszkedés korszaka lejárt. A véges világ kora veszi kezdetét Az író számára a világ végessé válása három feltétel egybeesését jelentette: a glóbusz adottságainak, lényegének a megismerését a szabad terek, térségek kisajátítását és felosztását a glóbuszt átfogó hálózatok kiépülését. Ez a megközelítés lehetővé teszi számunkra, hogy a jelenlegi globális technikai, pénzügyi, gazdasági stb. dinamikák és folyamatok összefoglaló kifejezésére a globalizáció, a globalizáció történeti dinamikáinak jelölésére a mondializáció fogalmát

használjuk. Ha a globalizáció folyamatának történelmi dinamikáira (mondializáció) utalunk, akkor egyúttal azt is érzékeltetjük, hogy a globalizáció nem valami sorsszerű gondviselés vagy éppen sorsszerű csapás eredménye, nem egy kizárólagos elvet, nem egy eleve adott irányt vagy egy teleologikus sort követő és beteljesítő, megszakítatlan, szabályozott, rendezett folyamat, hanem változó időtartamú és ritmusú áramlások, mozgások, felhajtóerők (cserekapcsolatok, technikai és tudományos felfedezések stb.) működésének a kifejeződése, melyek következtében a glóbusz valóban eggyé vált az emberiség számára. A mondializáció vagy a globalizáció történetileg számos síkon kibontakozó és sokszereplős folyamata a benne működő integratív és dezintegratív logikákkal folyamatosan ám nem egyenlő ritmusban és mértékben átírja az emberiség, népek, csoportok, egyének társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális

létfeltételeit. Nyilvánvaló azonban, hogy ezáltal újabb és újabb veszélyforrásokat, feszültségeket, konfliktusokat, sőt háborúkat teremt, de megteremti a fejlődés, a jólét, az együttműködés, a közös fellépés igen változatos formáit is. Éppen ezért a különféle szereplők (egyének, vállalatok, pártok, egyházak, államok, civil és nemzetközi szervezetek stb.) napjainkban is különbözőképpen reagálnak rá: a. elősegítik b. adaptálódnak c. tüntetnek vagy harcot hirdetnek ellene érvényesülését hozzá Tekintettel arra, hogy a mondializáció vagy a globalizáció tárgya folyamatosan íródik, naponta bővül újabb és újabb fejezetekkel szerte a világon, az alábbiakban inkább a konstans elemeire fordítjuk a figyelmet, és az olvasóra bízzuk a felmerülő kérdések eldöntését: vajon a globalizáció a nemzetállamok megszűnéséhez vagy csak hagyományos funkcióik http://www.doksihu megváltozásához vezet? A

pluralista demokrácia válik egyetemessé, vagy a tőkés társaságok világuralma következik be általa? A kultúrák uniformizálódását vagy a kulturális különbségek túlhangsúlyozását eredményezi? A szabad társadalmak és egyének vagy pedig az állandó konfrontációkban elmerülő törzsek, klánok, maffiák száma nő a világban? Az általános jólét színvonalának az emelkedése vagy a tömeges elszegényedés a következménye? Új életminőségekhez vagy talán az emberi élet pusztulásához vezet? Egyáltalán: egy új jelenségről vagy ténylegesen egy több ezer éve tartó folyamat dinamikus kiteljesedéséről van szó? Mondializáció: a világ birtokbavétele, felosztása és összekapcsolása A mondializáció folyamatának megközelítéséhez három történeti támpont kínálkozik számunkra: az univerzalizmus igényével fellépő birodalmak és vallások, a nagy földrajzi felfedezések, valamint az ipari forradalom és a gyarmatosítások.

a. Az emberi csoportok, közösségek hosszú időn keresztül hajlamosak voltak önmagukat egyetemesen, mint az emberiség egészét fölfogni. A közösségen kívülire, a más nyelven beszélőre, az idegenre úgy tekintettek, mint egy lényegileg különböző másra, a barbárra. Ugyanakkor az ókori birodalmakat, így például a Római és a Kínai Birodalmat egyrészt visszatérően az a törekvés foglalkoztatta, hogy ők maguk legyenek az egész világ, másrészt területi valóságuk ténye gyötörte őket, melyet szüntelenül fenyegetett a belső felbomlás és a külső invázió veszélye (ez magyarázza a limes rendeltetését a Római Birodalomban, a nagy fal rendeltetését a Kínai Birodalomban. A mediterrán, kínai vagy indiai stb birodalmak vagy univerzumok közé évszázadokon át hatalmas üres terek, térségek ékelődtek, s még ha léteztek is összeköttetések (selyemutak, karavánutak stb.), a barbárok okozta háborúk révén időlegesen

elnéptelenedtek vagy megsemmisültek. b. Történetileg nézve, ha számos vallás egy városállamban, egy népben, egy nemzetben, egy államban, egy civilizációban gyökerezett is, az egymással versengő világvallások minden emberhez fordultak. De éppúgy, ahogy a birodalmak széttöredeztek az egyetemességre való törekvésük és egy adott területben, népben való meggyökerezettségük között fennálló feszültség hatására, a történelmi vallásokat is szüntelenül feszítette az egyetemes üzenetük és a megtestesülésük közötti feszültség, amely adott valláson belül elvezetett az igaz hit örökösei közötti küzdelem eredményeképpen az eretnekség kialakulásához is. A középkori Európában Isten földi helytartójának státusáért folytatott küzdelem a Római Szent Birodalomnak, majd a Német Nemzet Szent Római Birodalmának két kiemelkedő hatalmassága, a pápaság és a császárság hatalmi versengését hozta, mely az

invesztitúraharcban fejeződött ki. A harc ünnepélyes lezárása az I. lateráni zsinaton történt A diadalmaskodó és hatalma tetőpontjára emelkedő pápaság hozzáfogott e gy keresztény világbirodalom kiépítéséhez, melynek kifelé irányuló közös megnyilatkozásai a pápák által ösztönzött s a császár által a kereszténységnek a pogányok közötti terjesztése nevében támogatott keresztes háborúk voltak. A Resbublica Christianában a rend biztosítására az egyház az inkvizíció intézményét hívta életre, az egyházi uralom eszmei megalapozását a skolasztika végezte el, a pápa világuralmának támogatói a szerzetesek voltak, de a keresztény világbirodalom nem valósult meg úgy, ahogy VII. Gergely pápa elképzelte E példa is alátámasztja azt a következtetést, hogy minden univerzalista eszme a reális világ, a különféle történelmek és kultúrák realitásába ütközött és ütközik. (Jó példa erre az egyházszakadás:

egyrészt a keleti vagy görögkeleti ortodox és a nyugati vagy római katolikus egyház 11. századi végleges elkülönülése, másrészt a nyugati http://www.doksihu kereszténységen belüli szakadások. Az eredeti isteni eszme tehát széttöredezett, fragmentálódott, és sajátos identitások támasztékává vált: például a reformáció megindítója és németországi válfajának vezéralakja, az evangélikus egyház megteremtője, Luther Márton a kereszténység tiszta lényegének kutatása közben megalapozta a német nemzeti eszmét. c. A nagy földrajzi felfedezések mint a terra incognita, azaz ismeretlen területeknek rivális európai hatalmak általi, az amerikai kontinensen leigázásokkal és kizsákmányolással végbement meghódítása, birtokbavétele nyomán, melyet az ember térszemléletének nagyfokú kitágulása kísért, az egész Földet átszövő és sűrűsödő tengeri úthálózatok jöttek létre. Egyes térségek azonban kezdték

elveszíteni korábbi jelentőségüket: a Földközi-tengerről a kereskedelmi útvonalak az Atlanti-óceán felé tevődtek át. Ezzel szemben a Csendes-óceán még (a 13 század végéig) szinte üres térség volt. Az arabok útvonalai az Indiai-óceánon egyre közelebb kerültek az Európát Indiával összekötő utak hálózatához. A gazdaság világa a világgazdaság felé mozdult, de az emberiség nagy része még csaknem zárt áramkörökben élt, melyeket visszatérően sújtott a természet szeszélyeinek köszönhető éhínség. A világgazdaság határa ott volt, ahol még zárt, áthatolhatatlan rend uralkodott, ahol idegen civilizációk érintkeztek egymással vagy ütköztek össze. Az egyik ilyen ismeretlen, zárt világ Japán volt. A szigetországban először portugálok szálltak partra 1543-ban, s az általuk meghonosított európai tűzfegyver lassanként háttérbe szorította a hagyományos szamuráj hadsereget. A felkelő nap országának első

kereskedelmi kapcsolatai 1584ben jöttek létre Spanyolországgal, majd 1609-ben következett be a hollandok, 1613ban pedig az angolok partraszállása 1549-1551 között itt térített Xavéri Szent Ferenc, s általa és egyéb szerzetesek által Japánban is terjedt a kereszténység. A 17 század első felében parasztok és a szamurájok az egyenlőséget ígérő kereszténység jelszavaival több felkelést robbantottak ki. A felkelés alapot szolgáltatott a kereszténység végleges, szigorú büntető rendszabályokkal megerősített betiltásához. Emellett a szigetországot egyesítő Tokugava-bakufu (nemzetség) uralkodója kiutasított minden rendű és rangú európait, s az országot több mint kétszáz évre (16361853) elzárta a külvilágtól. Az elszigetelődés révén Japánban gazdasági téren pangás következett be: az Európával és Amerikával szembeni elmaradottsága akkor lett nyilvánvalóvá, amikor Japánnak meg kellett nyitnia az országot a

külföldi kereskedők előtt. Mindenesetre az ipari forradalom előestéjén az európai kereskedelem polipkarja (Fernand Braudel) az egész világra kiterjedt, de gyakran csak a partvidéki területeket érte el, érintetlenül hagyva még különböző kontinensek hatalmas belső térségeit. Velence és Genova, Antwerpen és Amszterdam, Amszterdam és London közötti rivalizálások és háborúk közepette végül is London lett a világ kereskedelmi és ipari központja. d. A 19 században és főleg annak második felében a gazdasági-társadalmi terek kiterjesztését, a földgolyó integrálását a kapcsolatok globális rendszerébe két egymástól független, ám egymásra mégiscsak ható jelenség mozdította elő: az ipari forradalom és az imperiális dinamikák, azaz a gyarmatosítások. Ezzel megkezdődött a világ intenzív birtokbavételének, kisajátításának, felosztásának és összekapcsolásának korszaka. A technikai innovációkat is feltételező

ipari forradalom a18 század utolsó negyedében játszódott le Angliában. Az indusztrializáció még a19 század közepén is alapvetően Nagy-Britannia terrénuma volt, de a század második felében robbanásszerűen kitágult az ipari tér, kiterjedt Japánra és az Egyesült Államokra is, bár a világhatalmas térségeit még egyáltalán nem érintette ez az expanzió. Az Egyesült Államokban létrejöttek az első monopóliumok (Morgan, Rockefeller, Carnegie). Ezzel egy időben egy hatalmas bevándorlási hullám is elérte az országot, mivel a gazdasági http://www.doksihu körülményekhez képest túlnépesedett Európában (4 millió lakos 1900-ban a gyárak nem biztosítottak annyi munkahelyet, mint amennyire az iparosodás következtében a vidékről kényszerűen a nagyvárosi agglomerációkba érkezők számára szükséges lett volna (1880 és 1915 között 34,5 millió európai emigrált döntő többségben az amerikai kontinensre. Japánban 1900 és 1902

között lezajlott az ipar első általános válsága A gazdaság globalizálódásával tehát együtt jártak gazdasági válságok is. A 19 századig a gazdasági válság inkább a természet szabálytalan működésével (túl sok eső, túl hideg tél) magyarázható. Noha a természet súlya nem szüntethető meg teljesen (éhínségek, járványok a 20. században is voltak és lesznek a 21 században is), mégis a 19 század közepétől az embernek a természethez való kapcsolata e téren átalakult. Ettől kezdve a táplálkozási hiányok leginkább társadalmi, politikai okokra vezethetők vissza. A 19 század közepén új típusú válságok jelentkeztek: túltermelés, piaci telítettség, vállalkozások és bankok csődje stb. 1848 - 1914 között a válságok lényegében európai és euro amerikai válságok voltak, tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok aranykészlete és iparosodása révén integrálódott a nemzetközi gazdasági rendszerbe. A piacokért

folytatott harcdöntő kérdéssé vált. Az ipar képviselői új piacokat kerestek a Közel-Keleten, Ázsiában és Afrikában. Paradox módon az első világháború ennek az integrációnak jelentős mértékben lett a felgyorsítója. Az 1929-es válság az első, az egész világra kiterjedő gazdasági válságot, azaz az első globális válságot jelentette, ami az I. világháború óta a nemzetközi gazdasági rendszer központjává lett Egyesült Államokból indult ki, majd átterjedt Európára. e. A glóbuszt egyesítő vagy egységesítő nekilendülésekben a birodalmi vagy nemzetállami törekvések mindig jelen voltak: a Portugália és Spanyolország által a 15. századtól kezdett verseny a 16-17. században átterjedt Hollandiára, Franciaországra, Angliára, Oroszországra, majd a 19. század végén Németországra, Olaszországra és Japán ra is. Vajon e birodalmak valóban a világ integrálásának az eredői voltak, amikor arra törekedtek, hogy a

világot hatalmas és független térségekre osszák fel? Hogyan artikulálódott tehát a mondializáció folyamata és a gyarmatbirodalmak kiépítése? 1850-1914 között a szinte isteni küldetés bizonyossága egyszerre alapozta meg a nemzetállamok legitimitását és tengerentúli expanziójukat, miközben kontinenseket foglaltak el és osztottak fel. Nagy-Britannia a fehér ember terhét cipelte (Kipling), Franciaország a felvilágosodást terjesztette, birodalmának előbb-utóbb testvéri köztársaságokat kellett volna világra segítenie. E korszakban Európa eliteket, közigazgatási szakembereket, üzletembereket, professzorokat, tudósokat termelt, akik meg voltak arról győződve, hogy a világ az övék, hogy az ő felelősségük abban áll, hogy elvezessék az emberiséget a szabadsághoz, a munkához, az értelemhez. Számukra, akik közül sokan kivételes, sokan középszerű és legalább annyian kisszerű személyiségek voltak, az egyéni vágyak

kielégítése, nemzetük dicsősége és a haladás győzelme egy és ugyanazon folyamat részei voltak. Ám a gyarmatosító hatalmak expanziós ereje kimerült: meg kellett szilárdítani, rögzíteni kellett s a felbomlás veszélyeitől védeni kellett birodalmuk határait, de mindenekelőtt hasznot kellett húzniuk a hódításokból. Ennek az ipari forradalom lendülete által megújított univerzális birodalmi álomnak a kísértete járta be a 19. és 20 századot A lényeg azonban az, hogy e birodalmak képviselői lerombolva vagy lényegüktől fosztva meg Afrikában vagy Ázsiában a régi törzsi struktúrákat gyarmati területeiket bekapcsolták az egyetemes történelembe. Ennélfogva az európai hatalmak által uralt népek arra kényszerültek, hogy önmagukat az európai eszmék és fogalmak szabadság, egyenlőség, a népek önrendelkezési joga, függetlenség, nemzetállam stb. szerint gondolják el és teremtsék újra. Az első nagy geopolitikai konfliktusok

éppen ekkor, az európai nagyhatalmak terjeszkedése, a gyarmatbirodalmak kiépítése során robbantak http://www.doksihu ki, s ebben a kontextusban jelentek meg az első nagy geopolitikai elméletek is. A mondializáció tehát rettenetes áldozatok, világháborúk révén az imperiális dinamikákon keresztül is megvalósult. Amikor a gyarmatbirodalmak a dekolonizáció során összeomlottak, az általuk korábban meghódított népek nem zárkóztak be: beilleszkedésük a világba visszafordíthatatlannak tűnt. De eljött számukra az ideológiai-vallási barkácsolások, az imaginárius tradíciókhoz való visszatérés, a kulturális gyökerek, a saját identitások keresésének az ideje, ami azután más népekre is kiterjedt a bipoláris világ megszűnte után vagy a globalizációs dinamikák felgyorsulása következtében. Mondializáció, civilizáció, identitás A berlini fal leomlásával, a szocialista rendszerek összeomlásával és

rendszerváltoztatásával, a Szovjetunió szétesésével és a szovjet birodalom helyén önálló nemzetállamok létrejöttével felbomlott az a nagy történelmi zárójel, mint sajátos modernizációs kísérlet, amely az 1917ben győztes bolsevik forradalommal vette kezdetét. Azóta az e térségben élők is a jelent és a jövőt a jogállamiság, az egyéni szabadságjogok, a piac, a demokrácia közösen vallott értékeire mint az egyetemes béke alapjaira helyezi. Az ember már nagyon régóta álmodik az egyetemes békéről és harmóniáról, ahogy arról a 1618. századi európai eszmetörténetben Erasmus, Sébastien Vauban, Emeric Cruce, Grotius, Saint-Pierre abbé, Leibniz, Shaftesbury, Bayle, Montesquieu, Rousseau, Voltaire, Lessing, Herder, Bentham, Kant béketervei, örök béke tervezetei tanúskodnak. De mindez egy hosszú társadalomtörténeti és szellemi fejlődés eredménye, mely magában hordozta az Én és a Másik, az egy és a sokféle, az egységes

és a különböző viszonyának különféle megjelenési formáit, összehangolására, összebékítésére tett kísérleteit. Alexis de Tocqueville Az amerikai demokrácia című könyvében arról is értekezett, hogy a demokratikus egység és béke magában hordja a szürkeség, az uniformizálás, az egyhangúság rideg zsarnokságát: a különbözőség tehát szüntelenül igazolja velük szemben önmagát. Valójában, ha az egység és a különbözőség szembenállása megszűnne, bizonyára ez az embernek, legalábbis mint gondolkodó nádszálnak (Blaise Pascal) a megszűnését jelentené. A mondializáció és a felgyorsult globalizáció újra színpadra állítja az egység és a különféleség közötti örök, sokformájú és sokszor feloldhatatlan ellentétet, hiszen egyfelől terjed a modernitás dinamikája, melyben a nyugati civilizáció és a mondializáció összefonódnak, másfelől ez a dinamika fokozza az egyéni, nemzeti, vallási és kulturális

identitások hangsúlyozását, de egyúttal ismét kedvező alkalmat teremt az örök béke tervezetek elgondolásának és megfogalmazásának, mint ahogy konfliktusok kirobbantásának is. Nyugati civilizáció, modernitás, mondializáció A modernitás a 14-16. századi hagyománnyal szakító humanizmus, valamint az európai városi polgárság szemléletét tükröző tudomány, irodalom és művészet nagy föllendülése korszakaként ismert reneszánsz dinamikus eszméinek kibontakozása és az egész világon való egyenetlen, boszorkányperekkel, fegyveres összeütközésekkel és meghátrálásokkal kísért terjedése. (A humanizmus a reneszánsz kettős szellemi arculatának egyike: a pogány antikvitásba visszaforduló, annak értékein alapuló művelődési eszmény, s eszményképe a római kori férfi. A reneszánsz másik arculatát a felfedező teremti meg, akit mindenekelőtt a nemesfémek, fűszerek s egyéb javak csábítanak a tengeri térségek felé, s

hőse a http://www.doksihu konkvisztádor, majd később a bátor indián.) Egyszóval tehát európai kereskedők, misszionáriusok, tudósok, filozófusok váltak tudatosan vagy tudattalanul a modernitás üzeneteinek hordozóivá. A modernitás az emberi, pontosabban az egyéni értelembe vetett bizalom az intellektuális, tudományos spekulációnak a világ átalakítása érdekében való felhasználása a haladás eszméjének a tudományra és a technikára való építése mindannak elvetése vagy demisztifikálása, ami nem igazolható módszeres tapasztalattal. A modernitás tehát nem valami kidolgozott, koherens gondolatrendszer, hanem az embernek a világhoz való kapcsolatát felforgató intuíciók, feltevések, témák, elméletek gyakran változó konstellációja. A premodern világ szakrális univerzumában az ember egy egésznek az eleme, amely körülveszi, értelmet ad neki. A modernitás kellékeivel az ember elemzi, Max Weber kifejezésével

varázstalanítja a világot, azaz mindent azért tesz, hogy racionálissá, uralhatóvá, kezelhetővé tegye azt. De honnan származik a modernitás hatalma? Hogyan működik ez a hatalom, amely az embereket rákényszeríti arra, hogy részesei legyenek korlátlannak tűnő dinamikájának? A modernitás hatalmának két döntő mozzanata a következő: A korlátok lebontása, az akadályok felszámolása Az akadályok, korlátok szisztematikus lebontását a társadalmi munkamegosztás különféle szerepeit betöltő emberek (kereskedők, misszionáriusok, közigazgatási szakemberek, tudósok, értelmiségiek) végezték el: céljaik természetesen közvetlenek voltak, bizonyos feladatok elvégzésére irányultak, de ezek az emberek végül is olyan logikákat hordoztak magukban, amelyek mindamellett, hogy közvetlen cselekvéseik vezérfonalát jelentették, egyúttal túl is mutattak azokon. És éppen ezek a logikák segítették elő a glóbusz mondializációját, azaz

különböző pontjainak összekapcsolását és egységesítését. A glóbusz első egységesítői között a kereskedő minden társadalom alaptípusa ám a kereskedő új jelentőségre tett szert, amikor távoli üzleti utazásokra vállalkozott. A kereskedelemmel annak lényegéből következően együtt járt a Másik megértése, szükségleteinek, vágyainak s ezzel annak az árnak a megismerése, amit hajlandó volt valamiért fizetni. A kereskedő szemben a világ egységesítésében bizonyos szerepet ugyancsak játszó katonával nem hódító: számol, vitatkozik, tárgyal, tehát belehelyezkedik a Másik logikájába. A kereskedő az a személy, aki az árucsere révén megsokszorozza az ember előtt álló választási lehetőségeket, és minden dolgot a pénz egyetemes nyelvének rendel alá. Természetesen mindenütt, ahol az áruk forogtak, könyvek, eszmék, hitek és hiedelmek is forogtak. A kereskedők és a hittérítők útjai gyakran keresztezték egymást,

érintkeztek egymással, s nemritkán együtt folytatták útjukat. A világ nyugatosítása egyúttal a kereszténység szimbólumainak, rítusainak, képeinek a terjesztése is volt, de ezzel együtt terjedtek a szerzetesrendek közötti, a katolicizmus és a protestantizmus közötti konfliktusok is (Japán, Kína, Dél-Amerika stb.) A misszionárius szemében a Krisztust nem ismerő vadember egyáltalán nem ember, csupán a keresztség felvételével válhat azzá. A keresztény hittérítő, mint az emberiség védelmezője lépett fel, s így a bennszülötteket, az ártatlanokat az isteni igazsághoz vezette el. Ugyanakkor, mint ezekért az emberekért némi felelősséget érző lélek, védte is őket a gyarmatosító túlkapásokkal szemben. Az indián, a kínai, a japán, az afrikai vagy a tahiti ember tehát a misszionáriusok révén került át az emberiség univerzumába. Az idegen kultúrákban a nyugati civilizáció terjesztői valójában két nehezen

összeegyeztethető törekvés között ingadoztak. Egyrészt igyekeztek a dolgok vagy a társadalmak rendjét a lehető legkevésbé felforgatni, hogy ne váltsanak ki erőszakos ellenakciókat, másrészt viszont az előbbivel éppen ellentétes módon a nyugati értékek és mértékek szerint próbálták minden eszközzel átformálni az adott helyen fennálló rendet. A nyugati közigazgatási szakember alapvetően egy racionalizátor volt: kijelölte a korlátokat, a határokat, rögzítette a felelősségi http://www.doksihu hierarchiákat. Még ha a gyarmatosító és bennszülött hatalmi és tekintélyi egymásbafonódások kezdetben szolgálták is a gyarmatosítási törekvéseket, hamarosan azok is akadályokká, archaizmusokká váltak. A nyugati típusú közigazgatásnak világosságra, átláthatóságra, hierarchikus viszonyokra volt szüksége. A közigazgatási szakemberek, mint birodalmak építői, a meghódított területeken a mindennapi életbe vezették be

a nyugati racionalitást: szabályokat állapítottak meg, adókat vetettek ki, létrehozták a közszolgálati szférát, utakat, vasutakat, kórházakat építettek. A neves gyarmatosító személyiségek nyilvánvalóan ellentmondásos figurák voltak, akik egyfelől el voltak ragadtatva a hódításaiktól, másfelől egy küldetés, a nyugati civilizáció terjesztőinek, hordozóinak tekintették magukat. Gyakori és gyakorlati kérdésként merült fel számukra Dél-Amerikában, Indiában vagy éppen Ázsiában az, hogy hogyan őrizhető meg a paloták, a városok eredetisége a modernizáció során. Hogyan lehet tiszteletben tartani a szokásokat, a hagyományokat, miközben a hatékonyság, a racionalitás megteremtése a feladat? A legfelvilágosultabb gyarmatosítók nem feledkeztek meg arról, hogy a gyarmatbirodalmak nem örökkévalók, de tudták, hogy Európa nyomát a bennszülött, meghódított társadalmakban már nem lehet kitörölni. A modernizálás folyamán

a városok, a tájak arculata egyszer s mindenkorra átalakult, de az államhatárok az ázsiai, afrikai és amerikai kontinensen is kialakultak. A tradicionális társadalmakban a tudós-filozófus (például az ókor legnagyobb gondolkodói, Platón és Arisztotelész) éppúgy, mint a katona, a kereskedő, a pap egy adott rend részét képezte. Megfigyelte ezt a rendet, kiemelte szabályszerűségeit vagy törvényszerűségeit, és hozzájárult a természet és az ember közötti harmóniához. A tudós a modern korban is a mondializáció folyamatának egyik kulcsszereplője. A glóbusz sokféleségét egy és ugyanazon nyelvnek a tudomány, a törvények, a mértékek nyelvének rendelte alá. Tevékenysége által minden, az ásványkövektől az emberekig a tudomány tárgyává vált. A tudós munkája is hozzájárul ahhoz, hogy viszonylagossá váljon, amit abszolútnak hittek, történetivé váljon, amit öröknek tartottak. A perspektívák ilyen változása

természetesen vonatkozott a megfigyelés tárgyára és a megfigyelőre magára is. A régi civilizációk bölcsei, filozófusai a világ rendjét szavakra, eszmékre fordították le. A nyugati típusú értelmiségi a modernitás terméke, s bizonyos értelemben a kultúrák összehasonlítása során született meg. Miként például a 16 századi esszéista, Michel Eyquem de Montaigne, aki megállapíthatta a kultúrák pluralitását, a különböző kultúrák ellentmondásos értékeit vagy erkölcseit. (Egy, az Újvilágból Franciaországba visszaérkező felfedező túlzó, egyoldalú, hatásvadász stb. bűnös beszámolóját meghallgatván Montaigne ezt vetette papírra: .nincs abban a nációban semmi barbár és vad csak mi nevezünk barbárnak mindent, ami nem hazai. Úgy látszik, az igazságot és az értelmet csak szülőhazánk szokásaihoz és ítéleteihez tudjuk mérni, mindig nálunk van az üdvözítő vallás, a tökéletes államrend, a teljes és hibátlan

erkölcs. A felvilágosodás korának a jó vadembert elragadtatással szemlélő filozófusa azonban már az elvesztett ártatlanság, a bűnbeesés előtti állapot iránti nosztalgiáját is kifejezve a partikularizmusokon túli egységeszme, azaz az emberiség küldötte. Ennélfogva a gondolkodó értelmiségi alaptípusa egyszerre leleplezője és beteljesítője a modernitásnak: már nem arról van szó, hogy ozmózisban él a világgal, hanem arról, hogy megváltoztassa azt. Az értelmiséginek ez a kategóriája fontos szerepet tölt be a világ kétértelmű nyugatosításában. Az ókori vagy a középkori bölcs a mindenség egy eleme, s ekként viszonyul a világhoz a modern értelmiségi viszont lázad a mindenség ellen, az idők mélyéről származó rend ellen, mindenfajta hagyomány és korlát ellen. Ettől kezdve a történelmet már nem elszenvedni http://www.doksihu akarja, hanem csinálni, ám eközben esetenként zsarnokká válik, ha eszméit

közvetlenül akarja átültetni a valóságba. A világ varázstalanítása vagy deszakralizációja A mondializáció egyebek között a glóbusz deszakralizációját eredményezi, vagy másképpen fogalmazva és Max Weber fentebb már idézett formuláját használva: a modernitással együtt jár a világ varázstalanítása. Miközben az ember birtokba veszi a glóbuszt, megfejteni, magyarázni akarván azt, lerombolja annak misztériumát. A korábbi ragaszkodás az állandósághoz, a változatlansághoz sokszor már nem más, mint archaizmus. A világ varázstalanítása legalább négyféle mozzanatra vagy folyamatra vezethető vissza: Rombolás Történelmi tény, hogy a hódító első tette a rombolás és a pusztítás volt. De a későbbi gyarmatosítást is tömegmészárlások, fosztogatások, megsemmisítések kísérték. A hódító nemigen fogadta el, hogy volna lét oka mindannak, ami az ő érkezése előtt létezett. Konzerválás, visszanyerés, esztétizálás

A vad pusztításnak azonban hamar vége szakadt, és a hódítók az általuk meghódított kultúrák szépségének, értékeinek adóztak. A nagy felfedezések óta a világ nyugatosítása az érthetetlen, az egzotikus civilizációk iránti elragadtatástól kísérve megy végbe. Mindazonáltal egy másik, bonyolult logika is kibontakozott: a Másik elsajátításának a vágya, valamennyi különös jellemzőjének megismerési vágya az általánosba, az egyetemesbe való beemelés céljából. Így például a hittérítő a szokások, dialektusok, nyelvek összegyűjtőjévé és konzerválójává vált, lexikonokat, szótárakat szerkesztett. A mondializáció tehát nemcsak rombolás, hanem egy szinte lehetetlen kísérlet arra, hogy mindent katalogizáljanak, megőrizzenek. Európa a világ meghódítójaként felszínre hozta az elmerült civilizációkat. (Kambodzsa legjelentősebb romvárosát, a feledésbe merült Angkort, amit a 15. század óta rejtett az őserdő,

francia régészek fedezték fel, és a Francia Távol-keleti Iskola vezetésével kezdték el restaurálni a 19. század végétől kezdve. A16 századtól elnéptelenedett inka város, Machu Picchu, 1912-ben egy amerikai archeológusnak köszönhetően került ismét felszínre.) Egyszóval a világ végessé válásával a Föld egy hatalmas múzeummá lett. A feltárt műemlékek természetesen nem nyerik vissza eredeti funkcióikat: eltemetett korok romos visszfényeiként a művészetek szférájába kerülnek be, esztétikai tárgyakká válnak. Érzelmeket, csodálatot, álmokat ébresztenek, de a szakrálissal való eredeti kapcsolatuk mindörökre elveszett. Egyetemessé tétel A szakrális szféra a nyugati civilizáció hatására tudományos és művészeti tárggyá, objektummá változott. A nyugati kultúra követe feltárva, rekonstruálva a glóbusz különféle történelmeit jegyzetekkel, referenciákkal teli tudós könyvekké alakította azokat. (Elgondolkodtató

a kérdés: a lényeg vajon nem e tudós köteteken kívül található?) Másfelől az afrikai maszkok, a különböző rituálék eszközei például az európai festők számára ihletet adtak. (Kiemelkedő példája ennek a francia Paul Gauguin munkásságának az a része, mely Francia Polinézia szigeteihez kapcsolódik. Nagyszámú itt született festményét a maori hiedelemvilág hatja át.) http://www.doksihu Tehát minden összehasonlítható, a kölni dóm angyalának a mosolya az ázsiai Buddha-szobrok mosolyával, az egyiptomi piramisok az azték piramisokkal, az amerikai legendák az európai mesékkel, s ezzel az egyetemes kultúra része lesz. Kereskedelmi forgalomba kerülés A deszakralizáció eredménye kulturális tárgyak, alkotások, műemlékek, emlékhelyek kommercializálódása. A turizmus a mondializáció egyik fontos kifejeződése A külföldön sokat tartózkodó és a turista szót megalkotó francia író, Stendhal még csak előhírnöke volt a

második világháború után a fogyasztói társadalommal megjelenő tömegturizmusnak, mellyel együtt a világ egy hatalmas kiállítási térré is vált. A kultikus építményeket, a szent helyeket, hatalmas kastélyokat, múzeumokat millió és millió látogató járja végig minden évben. Bizonyos értelemben még a vallási kultusz helyei (templomok, mecsetek) is kommercializálódnak. (Egyedül az iszlám szent városa, Mekka van kizárólag a mozlim zarándokoknak fenntartva.) A mondializáció folyamata tehát nem hozza magával a szakrális szféra eltűnését, hanem csak annak levegőssé válását, a legkülönbözőbb csoportok általi, sokszor fondorlatos kisajátítását, hiszen a történelmi egyházak is ki vannak téve a vadhajtások, karizmatikus mozgalmak, a szekták konkurrenciájának. Modernitás, identitás, mondializáció A modernitás és identitás alapelemei, a mozgás és a helyhez kötöttség vagy begyökerezettség közötti feszültség

bizonyos mértékben minden emberre jellemző. A modernitássokkoló hatása először is Európát rázta meg, azt a kontinenst, ahol kialakultak a feltételei, és kezdeteit súlyos megpróbáltatások, parasztok elgyökértelenedése, anarchikus iparosítás, urbanizáció, osztályharcok, forradalmak, háborúk kísérték. Egyetlen népnek sem állt módjában a modernitás elutasítása. Inkább csak elszigetelt emberi csoportok állíthatják meg időlegesen az időt, vagy legalábbis élhetnek a mozdulatlanság időfelfogása vagy a ciklikus időfelfogás szerin t. A modernitás a tudomány, a technika, az emberek közötti csere által táplált konstans dinamika. De hogyan alakítható át ez a fajta sorscsapás kollektív akarattá? Hogyan lehet alkalmazkodni a modernitáshoz? Hogyan érhető el, hogy a mondializáció ne törje össze a különféle kultúrákban élő embereket, és hogy azok megőrizzék identitásuk különböző formáit? A mondializációval vagy annak

károsnak vélt hatásaival szemben különféle társadalmak, társadalmi csoportok, egyének akarják megóvni sajátosságaikat, miközben többnyire tudatában vannak annak, hogy nem vonhatják ki magukat a folyamat és jelenségei alól. (A mondializációhoz vagy a modernizációhoz való lehetséges viszonyulásokra Japán és Reza Phlavi sah Iránja a felülről alkalmazkodás példáit szolgáltatta Szovjet-Oroszország és Mao Ce-tung Kínája a modernizációt forradalommal, az országokat a mondializáció dinamikái alól kivonva, a világ különféle áramlásaitól elvágva akarta megoldani.) Röviden szólva azt mondhatjuk tehát: a mondializáció tárgyaként a nem nyugati világhoz tartozó térségek országai egyrészt az idealizált saját modell állandó kutatása, másrészt a modernitás kényszereihez való nehéz alkalmazkodás parancsa között őrlődnek. Ez adja lényegében az iszlámista forradalmak kiindulópontját: részint (szelektíve) birtokba

akarják venni a nyugati tudományokat és technikákat, részint egy autentikus társadalmat akarnak építeni, amelyben Mohamed próféta tanítása összekapcsolódik az első kalifátusok tiszta világával. Minden embernek, minden közösségnek, minden népnek a mondializációhoz, globalizációhoz való viszonyát interakciók sokasága jellemzi, s különböző módon élik meg ezt a mindenütt jelen lévő, ám gyakran nem egykönnyen megragadható folyamatot. Reprezentációk sokasága lát http://www.doksihu napvilágot, hogy megmagyarázza és ellenőrizze a folyamat jelenségeit. Esetenként keresztes hadjáratot hirdetnek ellene szélsőjobboldali vagy radikális nemzeti politikusok vagy újabban Seattle, Prága, Genova, Davos erről tanúskodik szélsőbaloldali, anarchista fiatalok. Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy modernitás és mondializáció elválaszthatatlanok egymástól. A modernitás valójában néhány fogalommal jellemezhető (haladás,

technika, jólét, demokrácia, egyén) a mondializáció pedig szüntelenül terjeszti a modernitást. De a modernitás nem egy monolitikus folyamat, hanem a különböző civilizációk, társadalmak, népek, emberek által sokféleképpen kezelt kihívás, melynek eredményeképpen a civilizációk, társadalmak, népek, emberek így vagy úgy, de mégiscsak változnak. Ebben a mozgásban a glóbusz egyszerre egységesül és fragmentálódik, hiszen a különböző történelmek, civilizációk, tradíciók, mentalitások, mint adott népek és társadalmak örökségei tovább élnek, és az egységesítő, homogenizáló dinamikák ellen hatnak A második világháború idején F. D Roosevelt amerikai elnök egy új világrendet hirdetett meg. E vízióból született meg az Egyesült Nemzetek Szervezete és más nemzetközi hatókörű intézmények (Nemzetközi Valutaalap, Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a mai Kereskedelmi Világszervez et elődjeként az

Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény. Évtizedeken keresztül két akadálya volt a Roosevelt elnök által elképzelt világharmóniának: egyfelől a gyarmatbirodalmak, másfelől a kelet-európai tömbbel önmagát megerősítő Szovjetunió. A kilencvenes évek elejétől ezek az akadályok nem léteznek már. Vajon elérkezett a globalizáció vagy a világidő egyidejűségének és a világtér egyneműségének igazi kora, ahogyan ezt számos szerző sugallta a kilencvenes években? Valójában miről beszélünk, ha a globalizációról beszélünk? A technikai, gazdasági és pénzügyi globalizáció és az állam A 21. század elején, midőn a nemzetközi politikai kapcsolatok alapvetően továbbra is a nemzetállamokra épülnek, a globalizáció mindenekelőtt mindenfajta áramlás áruk, szolgáltatások, divatok, információk, eszmék, értékek robbanásszerű felgyorsulásával jellemezhető. A gazdaság globalizációját három jelenségcsoportra

vezethetjük vissza: a technikai feltételek tökéletesedésére, a pénzforgalom határtalan kiterjedésére és a vállalatok globalizációjára. A technika globalizációja A kommunikáció fogalma különféle realitásokra utal: a közlekedés, a szállítás mellett a tájékoztatás, a hírközlés, egyszóval a szavak, képek, adatok továbbítását is magában foglalja, így tehát ebben az összefüggésben a szállítási és a távközlési eszközökre kell mindenekelőtt utalnunk. A szállítási eszközök (vonat, autó, hajó, repülőgép) általánosan elterjedtté váltak Ma leginkább a repülőgép testesíti meg a glóbusz hálózatok (légifolyosók, légihidak, repülőterek) általi egyesítésének, összeszűkülésének példáját. A globalizáció szempontjából a fejlődés egyik kulcselemének tekinthetők a telekommunikációs eszközök, melyek az információk áramlásában a folyamatosságot és a gyorsaságot hozzák magukkal, a nemzeti tereket

a globális térhez vagy a világ-térhez kapcsolva. A szavak, képek, adatok átvitelének forradalma a különböző időszakokban megjelent találmányok rádió, televízió, fax, számítógép, internet, műhold, kábel stb. hálószerű összekapcsolását jelenti. E hálózatok révén elvileg minden egyes egyén képes állandóan kommunikálni (pl. pénzügyi tranzakciókat folytatni) minden más egyénnel, függetlenül a távolságoktól. Éppúgy, ahogy a rádió (a tranzisztorok és az elemek révén) megszabadult az http://www.doksihu elektromos csatlakozás kényszerétől, a rögzített telefonok is mobillá váltak, és a telekommunikációs műholdak révén bárki bárhonnan kapcsolatba léphet általuk a világgal. Az országhatárok és az ellenőrzési procedúrák persze fennmaradnak, de a határok átjárhatósága számtalan módon elérhető, elég csak a parabolaantennákra és a televízió műsorokat szóró műholdakra gondolni A pénzügyi rendszer

globalizálódása A 20. század hatvanas éveitől kezdve a pénzügyek világa precedens nélküli változást mutatott, és valójában a globalizáció első számú területévé vált. A globalizálódást e területen négy egymással kölcsönhatásban álló tényező halmozódása idézte elő: a. Az államok ellenőrzésén kívüli pénz- és hiteltömeg megjelenése (pl az ötvenes-hatvanas években az Egyesült Államokon kívül tartósan elhelyezett dollárbetétek nyomán megjelent az euro-dollár piaca a hetvenes években az első olajsokk nyomán a pénzkínálati piac erőteljesen megnőtt stb. b. A pénzügyi szükségletek intenzifikálódása (a pénzkínálat nagyfokú növekedését a kereslet ugyanilyen arányú növekedése kísérte nemcsak a szegény vagy az eladósodott államok, hanem a nemzetközi vállalatok, cégek részéről is, ami ugyancsak hozzájárult a pénzügyi rendszer globalizálódásához ugyanakkor a nyolcvanas években a mexikói

pénzügyi válság az első globális válságmenedzselés kezdete). c. A pénzáramlás felgyorsítása (A hetvenes-nyolcvanas években a pénzügyi tranzakciók felgyorsulását, kiszélesedését olyan módosulások kísérték, melyek azok akadálytalan áramlását és globalizációját vették célba. A számítógépek térhódítása a világ pénzpiacait egyetlen globális rendszerré ötvözte, amelyben egy számítógép-terminálnál lévő egyén folyamatosan figyelemmel kísérheti az összes jelentős piac ármozgásait, illetve ezen piacok bármelyikén vagy mindegyikén majdnem azonnal több üzletet is megköthet. Egy számítógép arra is beprogramozható, hogy mindezt bármiféle emberi beavatkozás nélkül is megtegye, másodpercek tört része alatt automatikusan lebonyolítva dollármilliárdos üzleteket.) d. Dereguláció (A nyolcvanas évek folyamán a fejlett nyugati országok, mindenekelőtt az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nyomában

nagyszabású deregulációs politikába kezdtek a nemzetközisedett vagy globalizált területeken légi közlekedés, telekommunikáció, pénzügyek stb. -, azaz a nemzetközi versenyt korlátozó jogszabályok egész sorát helyezték hatályon kívül, ama felfogás alapján, hogy a versenynek nyíltnak és mindenre kiterjedőnek kell lennie. A dereguláció maga is ösztönzi a globalizációt, megkönnyítve a tőke, szolgáltatások, áruk szabad áramlását, elősegítve a verseny terének tágulását s talán egyszer világterének kialakulását.) A vállalatok globalizálódása A vállalatok globalizálódásával nemzetköziesedésük egy új szakasza valósul meg, miközben ennek dimenziói alapvetően módosítják a gazdaság működési feltételeit. A globalizálódás meghatározza az arra irányuló vállalati erőfeszítéseket, hogy mindenütt jelen legyenek a világon, de legalábbis a számukra stratégiai fontosságúnak tekintett piacokon. A vállalatok

globalizálódása egy igen összetett, bizonytalanságokkal átszőtt jelenség, amely nagyon egyenlőtlenül érinti a különféle ágazatokat. A vállalatok számára a nemzetköziesedés egyszerre szükségszerűség, ambíció és megerősítés kérdése. A nemzeti piac, amely az http://www.doksihu alapjukat képezi, egy sokformájú versenybe ágyazódik. A globalizálódás annak felismerését jelenti, hogy a verseny, a rivalizálások valódi terepe a világ vagy a világpiac. Napjainkban a nemzetközi méretekben tevékenykedő nagyvállalatnak két alapvető típusa van: egyfelől a különböző országokból származó tőkék, vállalatok összekapcsolódásával létrejövő multinacionális vállalat és másfelől a transznacionális vállalat, azaz egy olyan nemzeti vállalat, mely más országokra leányvállalatai révén terjeszti ki tevékenységét . Mivel a globalizáció veszélyeket is hordoz magában (egy új piac meghódítása kockázatos), akadályok

(pl. nemzeti érdekek) leküzdését is jelenti, ezért folyamatos feszültség áll fenn a globális vállalatok multinacionális és transznacionális nézőpontja között, s így a globalizáció maga után vonja az ilyen útra lépett vállalatok mutációját is. (Egyébként a globalizáció a vállalatoktól állandó adaptálódást, átszervezést is követel, ha kell egészen a szétválásig.) A többféle nemzeti identitással jellemezhető klasszikus multinacionális vállalat viszonylagos autonómiát tart fenn a termelésben és a kereskedelmi szolgáltatások terén a különböző országokban, s így beépülve a helyi gazdaságokba, bizonyos mértékig úgy működik, mint a hazai szervezetek. A globalizáció azonban sokkal rugalmasabb, mozgékonyabb struktúrákat látszik kikényszeríteni, melynek következtében vállalathálózatok jönnek létre, azaz az alapirányzat a transznacionalizmus felé mutat, amely a globális cég működésének integrációját a

vertikálisan integrált beszállítói hálózatok köré építi ki. Bár egy transznacionális vállalat is hivatkozhat helyi státusára, helyi elkötelezettségei csak átmenetiek, és valójában igyekszik kiküszöbölni a nemzeti megfontolásokat, hogy maximalizálja a központilag irányított, de az egész világra kiterjedő beszerzéseiből eredő lehetséges előnyöket. A globalizálódás extrém esetét az ún virtuális vállalat adja, amely a piac által kínált alkalmat közösen kihasználó vállalatok időleges hálózata. De vajon az egyenlőtlenségeket magában hordó technikai, pénzügyi, vállalati globalizáció milyen kihívást jelent az államok számára, melyek változatlanul egy hierarchikus rendbe szerveződnek a világon, s ezáltal maguk is egyenlőtlenségek hordozói. Az állam, mint versengő szereplő A gazdasági globalizáció feltételei között kevés olyan terület létezik, mely nincs kitéve a verseny követelményeinek, és amelyen a

mai állam megőrizhet még bizonyos fokú cselekvési autonómiát és szabadságot. A nemzetközi verseny mindenre való kiterjedése jól rávilágít az ilyen autonómia megőrzésének a nehézségére, ami a gazdasági és politikai logika, a vállalatok és az államok logikája közötti ellentmondásból adódik. Az integrációhoz vagy a globalizációhoz vezető transznacionális áramlások (szolgáltatások, beruházások, tőke, személyek mozgása) ugyan nem szüntetik meg az állam alapvető jellegzetességét, azaz egy adott területen, egy adott népben való begyökerezettségét, de átjárhatóvá teszik a határokat, elválasztva egymástól az államhatárokat és a gazdasági, társadalmi, kulturális valóságot. A globalizáció körülményei között az állam mindenekelőtt arra kényszerül, hogy versengő szereplővé váljon, mert az integrációs dinamikák éppúgy, mint a vállalatokat vagy az egyéneket a verseny logikájának rendelik alá. A

hatalom klasszikus működésében, miután az államok között a háború volt a végső döntőbíró, az államnak erősnek kellett lennie, és erejét fegyverekkel kellett bizonyítania. A verseny feltételei között azonban az adott állam más és másfajta szereplőkkel (vállalatok, nemzetközi szervezetek és közvélemény stb.) szembesül, melyek számára bizonyítania kell, hogy törvénykezése, adórendszere, úthálózata, telekommunikációs eszközei és rendszerei révén helye van a nemzetközi társadalomban. http://www.doksihu A 21. század elején szinte a glóbusz egésze a konkurenciaharc színtere A globálissá váló verseny terét azonban nagyon heterogén, egyre gazdagabb és egyre szegényebb államok alkotják, a szociális biztonság erősen eltérő szintjei jellemzik, s a vállalatok telepítése és az egyének mobilitása ezeknek az eltéréseknek a függvényében történik. A vállalatok telepítését sajátos tényezők határozzák meg: a

munkaerő ára és minősége, az infrastruktúra állapota, a vezető piacok földrajzi közelsége stb. Az alapvető filozófiai, morális és politikai kérdés tehát az: lehetséges-e összehangolni a gazdasági integrációt és a nagyon eltérő fejlettségű társadalmakat? A regionalizmus vagy a regionális tér, melynek legstrukturáltabb esetét az Európai Unió szolgáltatja, ad erre egyfajta választ, melyben elvileg egyenlő államok tömörülnek a verseny körülményei között. De valójában ezt is szüntelenül zavarok érik, kihívásoknak van kitéve, mivel neki is be kell kapcsolódnia a világgazdasági vérkeringésbe. A transznacionális áramlások átívelnek a határokon, eltörlik a belső és külső közötti különbséget. Mindebből az államok számára az egyenetlenségek két forrása, illetve következménye adódik: a fragmentálódás és a kirekesztés. A globalizáció hullámai alatt a nemzet vagy a nemzeti tér, melynek kohéziója

számtalan tényezőn nyugszik (történelem, identitás, állampolgárság a szolidaritás és a védelem mechanizmusai), eltorzul, meglazul és esetenként szétesik. Amíg a cserekapcsolatoknak egyes, gyakran csak átmeneti zónái a világegész terébe integrálódnak, addig mások egyáltalán nem. Törésvonalak, repedések jönnek létre (például a modern India vagy az ősi szokásait őrző, rurális India között a tengerparti Kína és Belső-Kína között az Európai Unión belül a prosperáló régiók és a periféria között). Mivel a Föld egyetlen pontja sem marad kívül a mondializáción, azaz a globális rendszerekbe való beilleszkedésen, az országok, régiók, városok és az emberek közötti alapvető szakadékok éppen az integráció különféle formáiban rejlenek. A kirekesztés jelensége éppúgy nemzetközi szinten vagy egy adott országon belül azokat az államokat vagy embereket sújtja elsősorban, melyek, vagy akik a korábban működő

rendszerhez tartoztak, de az újból kiszorultak. Mind nemzeti, mind nemzetközi szinten a kirekesztés a technikaigazdasági gépezet felgyorsulásából következik, amely mindazokat kiveti, akik nem adaptálódnak ehhez a dinamikához. Így jönnek létre azok a zsákok, melyekbe millió és millió ember halmozódik fel, s közülük egyesek kapcsolódnak a gépezethez, legtöbbjük azonban munkára vár. Itt merül fel a globalizáció és az urbanizáció kapcsolata is Korábban a város egy szervezett centrum volt, amely dominálta a vidéki é letet. Most a városok és a falvak keverednek, feloldódnak, elvesznek az autópályák kereszteződéseinél kialakult agglomerációkban vagy peremvárosokban. A falusi embertípus eltűnik, de eltűnik a városlakó típusa is. Létrejön a köztes típus, az elővárosi ember nehezen leírható típusa A globalizáció közepette az állam, mint területi entitás továbbra is fennmarad, de legfőbb funkciói (törvényhozás,

szolidaritás, biztonságszolgáltatás) jelentős mértékben átalakulnak. A biztonságpolitikai funkció A nemzetállam, melyet határok vesznek körül, nem zárt világ többé. Az állampolgárok számára begyökerezettségük helyét, a különféle transznacionális áramlások számára viszont csak az időleges megtelepedés terepét jelenti. Az állam két ellentmondásos törekvés között őrlődik: egyrészt védenie, őriznie kell azt a területet, melyre szuverenitása kiterjed, másrészt nem illik zavarnia az áruk, tőkék, eszmék, turisták stb. szabad mozgását, mely a prosperitás és a vitalitás forrása, azaz a fejlődés megköveteli az államtól a világhoz való számtalan csatornán való kötődést. http://www.doksihu A törvénykezési funkció A globalizáció vagy a mondializáció áramlásai talán egy végtelen versenyfutást hoznak létre a nemzeti és a nemzetközi szabályok, törvények és az aktorok (egyének, vállalatok, sőt az

állam) gyakorlatai között. A pénz és a pénzügyek e dialektika leglátványosabb példáját testesítik meg. A transznacionális áramlások megannyi destabilizációs kényszert jelentenek a törvénykező állam számára, melynek meg kell azokat szelídítenie vagy puhítania, tudván, hogy meglehetősen kiszámíthatatlanok. A törvény mindig úgy jelenik meg, mint a népszuverenitás kifejeződése, melynek mindinkább tekintettel kell lennie a külső követelményekre (pl. az állam nem tilthatja meg a külföldi beruházásokat). Egyszóval: az államnak saját törvénykezését állandóan össze kell vetnie, harmonizálnia más, hasonló helyzetű államok törvénykezésével. A formájában változatlan törvénykezés nem térhet ki a többnyire szabatos és kényszerítő erejű nemzetközi jogi rendelkezések (pl. a nemzetközi szervezetek, így a Kereskedelmi Világszervezet szabályai a közösségi normák az EU tagországai számára az USA-t, Kanadát és

Mexikót magában foglaló észak-amerikai szabadkereskedelmi társulás, a NAFTA rendelkezései stb.) elől Vajon ilyen körülmények között az állam megtarthatja-e a teljes törvényhozói szuverenitását? Egy ilyen szándék azt követelné meg tőle, hogy elszigetelődjön a nemzetközi vérkeringéstől, hogy zárt teret hozzon létre maga számára, melyre történelmi példákat az autarchikus birodalmak vagy a totalitárius rendszerek szolgáltattak. A társadalmi szolidaritás funkciója A modern állam, mindenekelőtt az egalitás elvéből, másképpen fogalmazva, minden egyes embernek a jóléthez való jogából következően egy olyan gépezet, amely megteremti és fenntartja a közösségen (nemzeten) belül a gazdagok és a szegények, a munkahellyel rendelkezők és a munkanélküliek, az egészségesek és a betegek közötti szolidaritást. A költségvetés, az adórendszer, a társadalombiztosítás, tehát mindenféle újraelosztó rendszer tartalmazza a

szolidaritásnak ezt a dimenzióját. De a szolidaritás nem lehet kizárólag az állam missziója, más keretek között is meg kell nyilvánulnia (család, közösségek, régiók, vállalatok stb.) A társadalmi szolidaritás számos törékeny és változó egyensúlyra épül A globalizáció radikálisan áthat és átformál mindenfajta szolidaritási rendszert, mert a mozgást, az áramlást részesíti előnyben a változatlansággal, a meggyökerezettséggel szemben. A mondializáció jelenségei (iparosodás, a cserefolyamatok megsokasodása, urbanizáció stb.) eltorzítják vagy eltüntetik a szolidaritás hagyományos formáit, és sokkal bizonytalanabb, törékenyebb formákat hoznak létre helyettük. Az állam e tekintetben is két ellentmondásos követelmény között ingadozik: Egyfelől a maga működési terét adaptálja a versenyhez, könnyíti a szabályokat és a gazdasági ágensekre nehezedő terheket másfelől életben tartja (vagy akarja tartani) a

nemzeti szolidaritást. E tényből következően például a demokratikus állam vagy a gondviselő állam egyik kulcsintézménye, az iskola mély válságot él át: vajon a tanulókban a nemzeti identitást, a patriotizmust, a hazához való hűséget kell erősítenie, vagy pedig egy nyitott, mozgalmas világra kell őket felkészítenie? Továbbá: a kötelező katonai szolgálat fenntartásával a hadseregnek vajon a nemzeti egység egyik kötőanyagának kell maradnia, vagy csupán egy intervenciós eszközzé kell válnia? Milyen mértékűnek kell lenniük a szociális kiadásoknak? Stb. http://www.doksihu Az internacionalizálódás és végső pontja, a globalizáció elmélyíti a különféle áramlások és a kialakult szilárd struktúrák közötti szétválást. Az áramlások megsokasodása, intenzifikálódása nem közvetlenül teszi kérdésessé az olyan intézményeket, mint az állam, párt, szakszervezet stb. Inkább arra kényszeríti őket, hogy egy

másfajta perspektívába helyeződjenek, hiszen már nem koherens entitások, nem sorsuk kizárólagos irányítói, megkísérelt alkalmazkodásukban általában késésben vannak, egyre nagyobb távolságra azoktól a néha láthatatlan mozgásoktól, melyek képesek minden útjukban álló akadályt kikerülni vagy leküzdeni. A globalitás problematikája és a környezet, mint globális probléma A világnak egyetlen térbe való konstituálását gyakorlatilag a kommunikációs hálózatok globalizálódása tette lehetővé. Ugyanakkor a világot végessé, egységessé tevő mondializáció az emberi percepcióknak, érveléseknek, ideológiáknak, vízióknak egy új, globális dimenzióját hozza létre, de nem szünteti meg a regionális, a nemzeti vagy a lokális szintű dimenziókat s ezzel a hagyományos konfliktusokat sem. A globális problematika tudatosításával azonban minden hagyományos társadalmi és politikai probléma újrafogalmazása válik szükségessé.

A globális környezeti problémák megjelenésével az ezekben rejlő ellentmondások sűrűsödnek össze. A történelem során korábban csak lokálisan, esetleg regionálisan felmerülő ökológiai, gazdasági, társadalmi és morális problémák a 20. század második felétől világméretűvé nőttek, s így új kihívásokat jelentenek az emberiség számára, sőt létében fenyegetik a homo sapienset. A globális világproblémák (népességrobbanás, globális klímaváltozás, világélelmezési problémák, a meg nem újuló erőforrások végessége stb.) önmagukban is veszélyesek, komplex megjelenésük azonban olyan válságra utal, amely mértékében és összetettségében egyedülálló az emberiség történetében. A globális világproblémák kialakulása alapvetően arra a tényre vezethető vissza, hogy az emberiség helytelenül és mértéktelenül használja a természeti és emberi erőforrásokat, nem törődik megfelelően a Földdel, s így

megzavarta a természetes rendszereket. A Föld népessége az utóbbi száz év alatt három és félszeresére, az ipari termelés pedig több mint százszorosára nőtt. E folyamat eredményeképpen az ember eljutott a Föld eltartóképességének a határáig. Mindazonáltal a hatvanas években az ökológiai válság első megnyilvánulásaival egyidejűleg megtörtént a globális krízis, az embert és a glóbuszt fenyegető veszélyek felismerése. A környezeti veszélyek és a közös válaszadás szükségessége alapvető filozófiai kérdések felvetésére késztetett az elmúlt néhány évtizedben. Ennek nyomán ismét bekerült a nemzetközi nyelvezetbe a közjavak (global commons) igen régi, már Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás által is meghatározott fogalma. A közjavak fogalmának jelentése átfogóbb, mint a közösségi javak fogalmának jelentése: a global commons az egész emberiség javai (víz, levegő, atmoszféra stb.), melyekért minden

egyén felelős mindenki fennmaradása érdekében Köztudott, hogy a glóbusz egészére és az emberi életre két alapvető fenyegetés nehezedik: a ritkuló ózonréteg és a Föld változóban lévő hőháztartása, termikus egyensúlya. Amíg az ózonréteg a Föld felszínén és a tengerek felületi rétegein az élet elpusztítására alkalmas ultraibolya sugárzástól véd, addig bolygónk hőháztartásának változása a felszíni hőmérséklet emelkedésével az ökoszisztéma felforgatásához és a tengerek vízszintjének az emelkedéséhez http://www.doksihu vezet. Nyilvánvaló, hogy e veszélyeknek a nemzetközi színtéren való megközelítése, kezelése jól illusztrálja a nemzeti és nemzetközi érdekek sokféleségét és azokat a teljesen új körülményeket, melyekbe a felelős döntéshozók kerültek. A napjainkban meghozott döntések rendkívül kiterjednek térben és időben: nemcsak az államok, a társadalmak és az egyének közötti

viszonyokat érintik, hanem az embernek az univerzum többi részével való kapcsolatát és a jövő generációinak a sorsát is. A történelemben először lett a tér és az idő végtelensége a globális politika tárgya. De milyen szereplők törekedhetnek ennek a politikának a képviseletére, minek a nevében, milyen célokkal és milyen eszközökkel? Minden nehézség, minden érdekütközés ellenére az ökológia valószínűleg mégiscsak egy erősen homogenizáló tényezővé válik a világon. A környezetvédelemre vonatkozó viták során merült fel a közjavak nyilvánvaló velejárójának, a Global Governance, azaz a globális kormányzásnak az eszméje. A felelősségetikára épülő globális kormányzás az emberiség közös javai kezelésének egy meghatározott formája lenne, ami az egymástól nagyban különböző szereplők interakciós rendszereinek a szabályozását jelentené. Tehát a globális kormányzás lényege nem a világrendnek az

államközi politikák harmonizációjában fejeződne ki, miként azt a Népszövetség vagy az ENSZ megálmodói képzelték. Összefoglalásul azt állapíthatjuk meg, hogy a modernitás tétjeinek újrafogalmazása történik globális szinten, azaz a fejlődés, az erőforrások ellenőrzése globális problémává vált. A környezet fogalma egyrészt túlmutatva a partikuláris közösségeken és a nemzetállamokon lassanként hozzájárul az emberiség általános érdekeinek tudatosításához, másrészt e fogalmon keresztül többnyire régi konfliktusok fogalmazódnak újra (például államok közötti viták folyók használatával kapcsolatban: Törökország, Szíria, Irak között az Eufrátesz, Szlovákia és Magyarország között a Duna miatt stb.) Politikai globalizáció A politikai globalizáció alapvető kérdése, hogy a világ technikai-gazdasági egységesülésével együtt járhat-e politikai egységének a létrejötte? A 20. századot a nemzetek

társadalmának eszméje és gyakorlata uralja. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a civilizált nemzetek közötti szerződésen nyugszik. Ezt a konstrukciót azonban egy paradoxon jellemzi Egyfelől a világrend, miként azt az ENSZ alapokmánya is kiemeli, a szuverén államokra épül, amelyek legalábbis papíron tiszteletben tartják a közös elveket, és kölcsönösen elismerik egymást. Az ENSZ keretében tehát a nemzetek társadalma létezik. Másfelől viszont a globalizálódó világ kontexusában kirajzolódnak egyfajta világtársadalom körvonalai, melynek ugyan még fontos szereplői az államok, de korlátozza őket az interdependens hálózatok egyre bővülő sokasága, melyek a különféle transznacionális áramlások megsokasodásából származnak. Ebben az összefüggésben merül fel a globalizáció politikai problémája napjainkban: m i lehet a változásban az államok helye és szerepe? Hogyan strukturálhatók az államokon túlmutató interdependens

hálózatok dinamikái? Napjainkban a konfliktusoknak és a rendnek többékevésbé két területe globalizálódott: egyrészt a béke és a biztonság, másrészt a gazdaság és az erőforrások kezelése. Mindeközben a mondializáció alapvető kérdéseket vet fel az ellenőrzés, a szolidaritás és a legitimitás tekintetében. Hogyan valósíthatók meg a globális ellenőrzés mechanizmusai? Milyen formái vannak, és hogyan működik a globális szolidaritás? Létezik-e egyetemes legitimitás? A béke és a biztonság problematikája A mondializáció és a globalizáció logikájából következik, hogy a béke és a biztonság kérdése adekvát módon csak az egész világra kiterjedően vethető fel, teremthető meg. De valójában miért globalizálódik a béke és a biztonság problematikája? http://www.doksihu Az Egyesült Nemzetek Szervezetének megalapítása óta a béke és a biztonság kérdése globális szinten vetődik fel a század két

világháborújának és számtalan konfliktusának logikus következményeként. Ezenkívül 1945-ben nem volt akadálya az európai népek koncertjéhez hasonló mechanizmusnak az egész világra való kiterjesztése előtt. A 19 században az európai népek koncertjét az európai nagyhatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Poroszország, majd Németország, Ausztria, majd az Osztrák-Magyar Monarchia) közötti csaknem intézményesült kapcsolatok határozták meg, melyekkel e nagyhatalmak megteremtették egymás között a hatalmi egyensúlyt, miközben felügyeltek az európai rendre. A második világháború végén ez a struktúra globalizálódott: a két győztes nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, Kínával, Franciaországgal és Nagy-Britanniával az ENSZ Biztonsági Tanácsában a világbéke kollektív őrzői lettek. (Egyébként az 51 tagállammal létrejött ENSZ kezdetben leginkább az európai és az amerikai kontinens országait

foglalta magában, és csak az ázsiai és afrikai dekolonizációs hullám után vált valódi világszervezetté. A 21. század elején 186 tagállamával már csaknem egyetemes szervezet) A negyvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig azonban ez a rendszer a Kelet-Nyugat, illetve az amerikai-szovjet kibékíthetetlen ellentétből, de leginkább a nukleáris fegyverek létéből adódó közvetlen és totális szembenállás miatt többnyire nem működött hatékonyan, de az elvet mégsem tették kérdésessé. A hidegháború nyomán kétpólusúvá váló világrendben a hierarchia csúcsán a szuperhatalmak, a közbülső szinteken a két tömbhöz tartozó országok és szövetségeseik foglaltak helyet a földszinten a harmadik világ országai helyezkedtek el, melyek közül számosan vagy az egyik, vagy a másik szuperhatalom klientúrájához tartoztak. Ez a világrend tehát egyáltalán nem zárta ki a konfliktusokat, hanem általában szabályozta, korlátok

közé szorította azokat, hogy ne csapjanak át ellenőrizetlen fegyveres összetűzésekbe. (Sőt az 1980-1990-es évek fordulóján a világ egy kivételes pillanatot élt át, miután az Egyesült Államok, a Szovjetunió, majd Oroszország és Kína a harmadik világ Namíbia, Kambodzsa, Irak stb. számos konfliktusát illetően egyetértésre jutott) Egyébként a bipoláris világrendszer kialakítása katonai téren kettős forradalmi változással az atomfegyver, valamint az azt igen nagy távolságra és rendkívül gyorsan eljuttatni képes hordozóeszközök (rakéták) rendszerbe állításával esett egybe. Az ötvenes évektől kezdve megjelentek az interkontinentális rakéták, majd a rakétákkal felszerelt tengeralattjárók stb. Mindezzel párhuzamosan, a hatvanas évektől röppályára állították a világon folyó mozgások állandó megfigyelését biztosító műholdakat és kémműholdakat. A technikai innovációk a fegyverkezés területén tehát magukban

hordták annak lehetőségét, hogy a Föld egyetlen csatamezővé váljon. De fokozatosan globalizálódott a fegyverkereskedelem piaca is. A katonai eszközök gyártása, még ha eredendően a védelmi igények mozgatják is egy olyan ipart teremtett meg, amely a rentabilitás, a kompetitivitás szempontjainak rendelődik alá, és óriási hasznot termel. Egyrészt ez ad magyarázatot a tömeges fegyvergyártásra a fejlett országokban éppúgy (USA, Oroszország, Franciaország), mint egyes fejlődő államokban (Kína, India, Brazília). Másrészt ugyancsak innen származik az igény a fegyverek gyártásának és forgalmazásának az ellenőrzésére, amikor a világon nőnek a veszélyforrások (krónikusan bizonytalan térségek nem kormányzati szereplők, azaz fegyvercsempészek, gerillamozgalmak, terrorista csoportok általi fegyvervásárlások láthatatlan kormányzati vásárlók, mint a terroristának minősített államok fegyverbeszerzései pénzhiánnyal

küszködő államok alkalmi áron történő fegyvereladásai). A jelenlegi világ sajátosságai a határok átjárhatósága, a szállítóeszközök sokfélesége és nagy száma stb. e problémák világszintű megközelítésére és kezelésére http://www.doksihu késztetnek, s minden régió, amely kívül esik az ilyen megközelítésen, a tiltott eszközök fogadására és elrejtésére szolgálhat. 1993-ban a NATO akkori főtitkára az új nemzetközi helyzet lényegét tömören így foglalta össze: A szovjet kommunizmus bukása után egy paradoxonnal állunk szemben: távolodik a fenyegetés, de távolodik a béke is. Európában, a volt Jugoszláviában háború folyt De a világ számos más pontján is zajlottak fegyveres összetűzések. A kilencvenes évek közepén például 33 fegyveres összecsapásból kettő volt interetatikus, azaz államok közötti (Örményország és Azerbajdzsán, illetve Peru és Ecuador). A többi intraetatikus, azaz államokon

belüli volt, melyek között előfordultak szeparatista felkelések (pl. a Moro Iszlám Felszabadítási Front India Kasmír tartományában) helyi felkelések (pl. Pakisztánban a szélsőséges szunnita mozgalom tagjai több alkalommal csaptak össze a szélsőséges síita mozgalom harcosaival, kölcsönösen lerombolva egymás mecseteit) általános felkelések (pl. Afgánisztánban a pastu iszlámisták, a talibánok, akik radikálisan fundamentalista iszlám hatalmi berendezkedést teremtettek az országban, amely éppen napjainkban omlik össze). A 21 század elején a konfliktusok globalizációja három csatornán keresztül valósul meg: a. Az ENSZ helyzetfelmérése és esetenként beavatkozása révén Kevés olyan konfliktus vagy válság van, amely ne váltana ki vitákat, vagy ne eredményezne határozatokat a világszervezetben. Ez a tény még a helyi háborút is globális perspektívába helyezheti b. Egyes konfliktusok kaotikus terjedése révén Olyan

konfliktusokról van szó, melyek különféle és ellenőrizetlen módon lépnek ki eredeti területi keretükből: terrorista akciók, a diaszpórában élők mozgósítása, a helyi tétek és a külső hatalmak érdekei közötti kölcsönhatások (1 997-ben a volt Belga-Kongóban, majd Zaire-ban felszabadító háború folyt Mobutu diktátor ellen, de a harcokba bekapcsolódott Uganda, Angola, Burundi, s igen komoly diplomáciai aktivitást fejtett ki Belgium, Franciaország és az Egyesült Államok, természetesen különböző szempontokat és érdekeket követve). c. A nemzetközi közvélemény erőteljes fellépése révén Így például a boszniai szerbek bosnyákok ellen elkövetett kegyetlenkedései a kilencvenes évek elején zajló háborúban egyszerre mozgósította a muzulmán országok és a liberális demokráciák kormányait, a nemzetközi szervezeteket, valamint a közvélemény jelentős csoportjait számos országban a nemzetközi közvélemény hatalmas

ereje nyilvánult meg a szeptember 11-i New York-i és washingtoni terrorista merényletek után. Ebből a szempontból a béke és a biztonság globalizációja két lényegi kérdést vet fel. Vajon a béke és a biztonság megteremtése arisztokratikus vagy demokratikus feladatnak tekinthető-e, másfelől pedig hogy végső soron az államok feladatkörébe tartozik-e? Az emberiség történetében a béke megőrzése mindig is az erős politikai entitások feladata volt: vagy birodalmak létrehozásával (a Római Birodalom például évszázadokon keresztül biztosította, hogy a Földközi-tenger a nyugalom és a békés kereskedelem ten gere legyen), vagy pedig a hatalmi egyensúly fenntartásával és a tárgyalások kombinálásával (ahogy ez például a 19. századi Európában történt) Ahogy azt már fentebb említettük, ezt a modellt vették át a második világháború befejezése után, ami az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagjának a béke

fenntartásáért érzett felelősségében fejeződik ki. Az államok közötti hierarchizálódást egy olyan területen http://www.doksihu szentesítették (atomfegyver), amely 1945 óta forradalmasította a béke és a háború perspektíváját. Az ötvenes-hatvanas években e területen a realista logika kerekedett felül: Miután az atomfegyver az ember önmegsemmisítését teszi lehetővé, a (nagy)hatalmi belátás e pusztító erő veszélyeit korlátozandó azt diktálta, hogy az atomfegyver néhány felelős állam, mindenekelőtt a két szuperhatalom (USA, Szovjetunió) kezében maradjon. Az 1968. július 1-jén megszületett és 1970 március 5-én hatályba lépett atomsorompóegyezmény létrehozói Moszkva és Washington ezt az elvet intézményesítették néhány megbízható állammal együtt. Az 1967 január 1-jén atomfegyverekkel rendelkező államok, az ún. atomhatalmak vállalták, hogy sem közvetlenül, sem közvetve nem adják át más országoknak

atomfegyvereiket, nem nyújtanak nekik segítséget ilyen fegyverek előállításához vagy beszerzéséhez. Ugyanakkor az atomfegyverekkel nem rendelkező országok kötelezték magukat, hogy nem állítanak elő és nem szereznek be ilyen fegyvereket, cserében viszont az atomklub tagjai segítik őket polgári célú nukleáris programjaik megvalósításában. Így tehát szinte a Föld valamennyi állama lemondott arról, hogy atomfegyverekkel rendelkezzék. Ez a szerződés azonban jó példát nyújt a politikai globalizáció ellentmondásaira. Egyfelől a politikai globalizáció arra ösztönöz, hogy a Föld valamennyi állama társuljon, vagy még pontosabban, ami az atomfegyvert illeti, minden megfelelő tudományos és ipari kapacitással rendelkező államot ösztönöz a társulásra. Ha ezen államok közül csak egyetlen is kivonja magát a szerződés rendelkezései alól, a szerződés érvényessége bizonytalanná válik. (Kezdetben Franciaország és Kína nem

csatlakozott az egyezményhez.) Másfelől az a kérdés adódik: hogyan és milyen formákban kell megvalósulnia az államok társulásának? A demokratikus logika, mely szerint minden állam egyenlő, azt diktálná, hogy az atomfegyverhez jutás vagy minden ki számára lehetséges legyen, vagy senki számára ne legyen lehetséges. Az atomsorompó-egyezményt azonban a hatalom klasszikus logikája inspirálta, s így egy másfajta választ eredményezett: különleges jellege miatt az atomfegyver csak néhány állam monopóliuma lehet. Itt azonban egy másik nehézség is felmerül. Ez az egyezmény nemzetközi egyezmény, melynek megvalósítása az államok aláírásától és ratifikálásától függ. Márpedig az állam szuverenitásának egyik jellegzetessége éppen a beleegyezés szabadságán nyu gszik. Több olyan állam, mely képes arra, hogy atomfegyverekkel rendelkezzen, nem írta alá az egyezményt (pl. India, Izrael) Előfordul az is, hogy egyes államok

aláírták, ratifikálták, de nem tartják be a szerződést (pl. Irak) Tágabb értelemben véve az ENSZ működése két egy demokratikus és egy arisztokratikus elv között mozog. A demokratikus elv az ENSZ közgyűlésében testesül meg, mely az államokat mint szabad és egyenlő egyedeket kezeli: e síkon az Egyesült Államoknak, a Bahamaszigeteknek, Oroszországnak és Izlandnak azonos jogai és kötelezettségei vannak. Az arisztokratikus elv hordozói a világszervezet Biztonsági Tanácsának állandó tagjai: tekintve, hogy az államok világa a dzsungelre hasonlít, a világbéke oltalmazókat kíván, amelyek csak a legerősebb hatalmak lehetnek. A másik kérdést kissé feljebb úgy fogalmaztuk meg: vajon a béke és a biztonság garantálása végső soron az államok feladata-e? http://www.doksihu Ezen a területen az államok központi szerepe abból adódik, hogy éppen ők rendelkeznek ahogy Max Weber írta a legitim erőszak monopóliumával. Valójában

még korunkban is az állam az egyetlen entitás, amely képes erőforrásokat mozgósítani. Ebből a szempontból egyetlen más jelenkori struktúra multinacionális vállalat, nemzetközi szervezet, humanitárius mozgalom sem képes az állam helyettesítésére. Ugyanakkor fel kell tenni a kérdést: teljes mértékben szuverén-e még az állam? Kétfajta jelenség hatja át az erőszak legitim monopóliumát: egyrészt a határok átjárhatósága, másrészt a gazdasági, pénzügyi kényszerek súlya. A határok átjárhatósága megkönnyíti a fegyverek, drogok stb. áramlását és kereskedelmét Így minden konfliktus magában hordja azt a globalizációs lehetőséget, ha valamelyik nem etatikus gyakran a leggyengébb aktor kísértést érez arra, hogy bárhol akcióba lépjen (repülőgép eltérítés, terrorista merényletek), azért, hogy jelezze: senki és semmi nem élvez védettséget. Tehát a határok átjárhatósága ráébreszti az államokat saját

gyengeségükre, tehetetlenségükre mindazzal szemben, ami internacionalizálódik, globalizálódik (tőke, emberek, javak mozgása). Az államnak tehát együtt kell működnie másokkal, más államokkal, de nem állami szereplőkkel is. A gazdasági és a pénzügyi kényszerek súlya komoly problémákat vet fel az állami szuverenitás gyakorlása szempontjából. Szuverénnek lenni tudniillik azt jelenti, hogy az állam teljesen egyedül képes biztonsága garantálására. A nemzetközi kapcsolatok klasszikus felfogása szerint a béke döntőmódon, a hatalmi egyensúlyon nyugszik, azaz a nagyhatalmak ereje kiegyenlítődik vagy semlegesítődik saját erejük révén. Napjainkban a tapasztalatok alapján nyilvánvaló, hogy a következő kérdés csak elméleti lehet: rendelkezik-e ma még az állam a mindent egyedül tevés képességével? Tudjuk, hogy a védelmi eszközök (repülőgépek, rakétaelhárító rendszerek stb.) magas költségei vagy a technikai-gazdasági

verseny mindinkább kikényszerítik a terhek megosztását (kooperáció a fegyvergyártásban, űrkutatásban stb.) De a gazdasági kényszerek váltják ki a fegyverzetcsökkentésre vonatkozó nemzetközi egyezmények megsokasodását is, vagy legalábbis a fegyverkezési verseny korlátok közé szorítását. A stratégiai nukleáris fegyverekre vonatkozó amerikai-szovjet tárgyalások (SALT I-II és START) a hetvenes-nyolcvanas években csak az első kísérletet jelentették, melyeket regionális egyezmények (pl. 1990-ben a hagyományos haderők létszámának európai csökkentésére vonatkozó szerződés) vagy más nemzetközi egyezmények követtek (pl. 1993-ban a vegyi fegyverek előállítását és felhasználását tiltó nemzetközi szerződés). A gazdasági folyamatok és az erőforrások kezelése A világgazdasági folyamatok szükséges kezelésének a tudata a harmincas évek világválságából származott: a termelés összeomlása, a tömeges

munkanélküliség, az autoritáriánus és fasiszta rezsimek sikere, a határok lezárása és a háború kirobbanásának ördögi köre a válságból logikusan adódott. Az Atlanti Charta (1941 augusztus 14) és a Bretton Woods-i egyezmények (1944. július 22) dokumentumaiban az Egyesült Államok és Nagy-Britannia arra vonatkozó szándéka tükröződött, hogy egy olyan rendszer épüljön ki, amely megakadályozza a harmincas évek sokkhatásainak a megismétlődését. A világgazdasági tér a globalizálódó gazdaság körülményi között is igen heterogén marad (rendkívül nagy eltérések jellemzik a különböző államok fejlettségi szintjét, illetve a különböző kultúrákat, ami a kultúráknak a haladáshoz, a modernitáshoz és a mondializációhoz való sokféle viszonyában is kifejeződik). http://www.doksihu Éppen ezért a világgazdaság globális kezelése arra irányul, hogy az államok közötti tárgyalások során egy globális

gazdaságpolitikával jellemezhető rend jöjjön létre. Márpedig, mint arra már fentebb utaltunk, a technikai-gazdasági globalizáció ellentmondásos dinamikákon keresztül valósul meg, melyek kikezdenek minden fennálló egyensúlyt. A technikai-gazdasági globalizációval a tudás globális tétté válik. Ebből elkerülhetetlen konfliktus adódik az előnyük megtartására törekvő tudásbirtokos államok és azok között az államok között, melyek a tudás megszerzésére törekednek. A történelem azt mutatja, hogy a szabályok, a törvények létrehozásában mindig a legerősebb hatalmak járnak élen. De az erőviszonyok át is rendeződhetnek: a korábbi gyengék erőssé válhatnak és fordítva. Így a tudományos-technikai fejlődés terjedésével mindaz, ami korábban csak egy kis számú elitország privilégiuma volt, ma már sok ország számára hozzáférhető vagy elsajátított készséggé v álik (például az elektronikai ipar, az atomfegyver

előállításának technológiái). Az ökológiai problematika megjelenése, illetve az emberiség közös érdekének tudatosítása egyszerre világít rá az erőforrások globális kezelésének imperativusára és a nemzeti érdekek ellentmondásos voltára. A világgazdasági folyamatok kezelése alapvetően két pólus között szerveződik, amint a globalizáció és a regionalizáció kölcsöhatásai mutatják. Az egyik póluson az egész világot átfogó struktúrák (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, G7), a másikon a regionális struktúrák léteznek (Európai Unió, NAFTA stb.) Regionalizáció és globalizáció részint a nemzetköziesedés két összetevőjét jelentik, részint a nemzetközi gazdasági rend két lehetséges vízióját. A globalizáció a piac egyetemessé tételét szolgálja, a regionalizáció a Föld nagy térségekre (Európa, Amerika, ázsiai-csendes-óceáni térség) való tagolódásából indul ki, miközben az adott régió

sajátosságait hangsúlyozza a külvilággal szemben. A globalizáció egy szilárd gazdasági növekedést feltételez és követel meg, hogy fokozatosan az egész emberiséget integrálja a globális gépezetbe. A regionalizáció az ellenőrz ött gazdasági terek kutatására ad választ, miközben mérsékeli vagy megkísérli mérsékelni a globális áramlások különféle nem kívánatos hatásait. A globális társadalmi-politikai szervezet perspektívái és korlátai A globális társadalmipolitikai szervezet eszméje három fő és egymáshoz kapcsolódó problémát vet fel: a szabályozás és ellenőrzés globális rendszerének fejlődése az egész emberiségre kiterjedő szolidaritási formák meghatározása a nemzeti legitimitásokon túllépő egyetemes legitimitás keresése. A szabályozás és az ellenőrzés globális rendszerei A nemzetközi kapcsolatok klasszikus sémája szerint a biztonságot mindig egy ellenséggel szemben határozzák meg (nemzet nemzet

ellen, szövetségszövetség ellen, tömbtömb ellen). Vajon a globális fenyegetésekkel szemben a globalizáció vagy a Föld egységének tudatosítása kikényszeríti-e a biztonság újfajta meghatározását, az ellenség fogalmának kiiktatásával, illetve a kockázat és a veszély fogalmával való helyettesítésével? Minden jel arra utal, hogy az emberiség még hosszú ideig a biztonság e kétféle megközelítése között fog ingadozni, miként azt napjainkban egyrészt az etnikai konfliktusok robbanásszerű megjelenése (adott etnikumok számára a legközelebbi szomszéd lehet a legnagyobb ellenség), másrészt a globális ökológiai problémák felbukkanása is megerősíti. Ennek alapján feltehető, hogy miközben a fenyegetések globalizálódnak, az ellenségek egyre inkább lokálisak lesznek. Még ha mindenfajta ütközések, konfrontációk, háborúskodások jellemzik is a különböző társadalmak életét, a szabályozás és az ellenőrzés globális

rendszerei fejlődnek, és fejlődniük http://www.doksihu kell, noha hatékonyságuk meglehetősen bizonytalan marad. Ilyen rendszerek már működnek vagy formálódnak az atomenergia, a vegyi fegyverek stb. tekintetében (pl a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, amely egyebek között az atomfegyverek tilalmára vonatkozó szerződéseknek a partnerállamok részéről történő betartását felügyeli). A fekete pénzek, a veszélyes hulladékok áramlása, a tiltott fegyver- és drogkereskedelem nemzetközi szerződések megkötésére, regionális és globális ügynökségek létrehozására késztet. Minden bizonnyal négy egymáshoz kapcsolódó ok mozdítja elő e szabályozó-ellenőrző struktúrák életbe léptetését: 1. Mindenfajta áramlás kiszélesedő terjedése és főként az áramlásokban a legális és az illegális, a megengedett és a tiltott elemek keveredése. E mozgások megismerése, megértése olyan adaptált mechanizmusok

megteremtését követeli meg, amelyek képesek az illegális pénzek, fegyverek, adatok mozgásának tekervényes útjait követni. 2. A felderítési eszközök és rendszerek létezése és tökéletesítése Így a megfigyel ő műholdak, de más eszközök is (pl.az óceánok mélyét feltérképező eszközök) mindinkább lehetővé teszik például a Föld ökológiai állapotának felügyeletét. Ezek a bonyolult és költséges eszközök alkalmazásuk során partnerek együttműködését hívják életre. 3. Az államoknak mint a szuverenitás birtokosainak a szükségszerű participációja A 21 század elején is kizárólag az államnak áll módjában egy terület, egy nép védelme, katasztrófák megelőzése vagy elhárítása. Úgy tűnik, hogy még jó ideig a nemzetközi viszonyok egyensúlyának megőrzése területén mindenfajta előrelépést az államok közötti szerződések fognak szentesíteni. 4. Az államok közös cselekvésének imperativusa A

transznacionális áramlások ellenőrzése feltételezi az államok közötti érintkezéseket, tárgyalásokat, együttműködéseket (információcserék, módszerek kölcsönös átvétele pl. a nemzetközi bűnözés vagy az illegális bevándorlás területén). De az egyre inkább felügyelt glóbusz mindinkább kuszává, rendezetlenné, áttekinthetetlenné is válhat, hiszen az ellenőrzés az embereket egyúttal arra is ösztönzi, hogy megkerüljék, kibújjanak alóla. Egyének, csoportok, államok (pl a nemzetközi embargók kijátszásával) találják meg mindig a kiskapukat, a repedéseket, a nem ellenőrzőtt területeket, hogy kivonják magukat a rend alól, bármily tökéletes legyen is az. A szolidaritás negatív és pozitív formái A bipoláris világ idején azok az erőfeszítések, melyek az atomfegyverek területén vezettek szabályozáshoz, abból a félelemből táplálkoztak, hogy az emberiség elpusztíthatja saját teremtményével önmagát. Az

ökológiai tudat szintén egy félelemérzet körül kristályosodik ki, nevezetesen, hogy az ember súlyosan károsíthatja az életet. Ezek az esetek a negatív szolidaritás elvére épülő cselekvésformákat hívják életre: meg kell akadályozni, meg kell tiltani a veszélyes anyagok, a tömegpusztító fegyverek további kifejlesztését és ellenőrizetlen terjedését stb. (az atomsorompó-egyezmény, az ózonrétegre káros gázkibocsátások korlátozása, vegyi fegyverek előállításának tilalma a negatív szolidaritás megannyi példája). A pozitív szolidaritás többet kíván: tőkék, információk, technológiák transzferét. Ide kapcsolódik a fejlődő vagy fejletlen országok állandó követelése: a földgolyót az ipari forradalom kezdetétől szisztematikusan kizsákmányoló iparosodott országoknak nagymérvű http://www.doksihu segítséget kell nyújtaniuk, hogy eltűnjenek azok a szakadékok, melyek az elmúlt négy évszázadban keletkeztek a

különböző népek között. De vajon készen áll-e az emberiség a szolidaritás pozitív formáinak a kialakítására (pl. fegyvergyártás megadóztatása fejlesztési projektek finanszírozása céljából)? E tekintetben két alapvető feltétel hiánya állapítható meg: Pontos és világos tudatosítása azoknak a sürgős áldozatvállalásoknak, melyeket a fejlett országoknak kellene meghozniuk a fejlődő és fejletlen országok javára. Globális katasztrófavíziók kísértik az embereket (nyomorúságban élő tömegek nagyarányú migrációja a fejlett nyugati országokba, Észak-Dél háborúk stb.) De ha minden fantazmagóriát reális veszélynek fognak fel, a biztonság és a védelem opciókat követelő fogalma korlátlanná válik. Sőt mi több, a gyakorlati nehézségek száma nagymértékben megnövekedne: milyen tehermegosztásra lenne szükség a fejlett országok között? Milyen összegekről volna szó? Stb. A pozitív szolidaritás formáit

megalapozó struktúrák hiánya. A szolidaritási politika még a századunk végén is az államok keretén belül a legteljesebb, legjobban összehangolt (adórendszer, társadalombiztosítás stb.) Az ENSZ-t abból a célból hozták létre, hogy egy jól körülhatárolt problémát kezeljen: őrizze meg a békét. Vajon a közjavak, az emberiség közös kincseinek (atmoszféra, erdők, tengerek) fogalmai kialakíthatják-e a globális szolidaritást, elfogadják-e az emberek a megszorításokat és az áldozatvállalásokat ezen erőforrások megőrzésére és hatékony kezelésére? Mindenesetre az ez irányban tett kísérletek az interetatikus keretekbe illeszkednek: az 1959-ben megkötött és harminc évre szóló Antarktiszegyezmény megtiltja e kontinensen katonai objektumok létesítését és fegyverek kipróbálását, s csupán békés célú tudományos kutatásokat engedélyez az 1982-ben napvilágot látott tengerjogi konvenció a tengerek mélyét és az ott

található nyersanyagokat (kobalt, réz, mangán, nikkel) az emberiség közös örökségének tekinti, s éppen ezért nem véletlen, hogy Montego Bay-ben csak százharminc ország írta alá (a legtöbb nagyhatalom nem) az 1991-ben Madridban megszületett egyezmény a Déli-sarkot természetvédelmi övezetnek minősíti stb. Ezek az egyezmények az államok szabad beleegyezésén nyugszanak. Az államok felelősségvállalása feltételezi az egyezmények ratifikálását. Egyébként, és leginkább ezek a nemzetközi egyezmények, olyan területekre vonatkoznak, melyek igen nehézzé teszik az államoknak arra vonatkozó erőfeszítéseit, hogy kisajátítsák azokat: az Antarktiszt a jég és a klímája védi, a légkör atmoszférán kívül eső részét maga a távolság. Ugyanakkor ezek a védettségek viszonylagosak, és a technika segítségével leküzdhetők: ha a világűr ésszerű áron szeméttárolónak használható, igen nagy a valószínűsége annak, hogy

előbb-utóbb annak is használják. Nemzeti és egyetemes legitimitások Az emberi csoportok, nemzetek kötőanyagát a közös emlékek, hagyományok, kultúrák, nyelvek kollektív tudatba integrálódó elemei jelentik. Vajon az emberiség eszméje, a glóbusz egységének érzete, a globális veszélyek megteremthetik-e a globális politikai tudatot, mely nyomán létrejöhetne az egyetemes legitimitás? Úgy tűnik, a különféle humanitárius mozgalmak magukban hordják az egyetemes legitimitás csíráit. De mindenféle legitimitás az antik városállamtól a nemzetállamig a társadalom konstruált felfogásán nyugszik. Itt az alapvető kérdés az: képesek-e az emberi csoportok, közösségek, népek ellenfél nélkül élni? Képesek-e önmagukat oppozícionális viszony nélkül megvalósítani? Egyáltalán az ember esetében mindez lehetséges-e? Az információs társadalom felé http://www.doksihu A globalizáció is megteremtette a maga forradalmi helyzetét.

Napjainkban zajlik ugyanis a világtörténelem harmadik információs forradalma. Az első az írás föltalálása volt, melynek révén könnyen rögzíthetővé és felidézhetővé váltak az adatok. A második forradalom Johannes Gutenbergnek, a könyvnyomtatás feltalálójának köszönhető. A könyvnyomtatás azt tette lehetővé, hogy az írással rögzített adatok sokakhoz eljussanak, és sokakra hassanak. A jelenlegi revolúció az adatok produkálásának, reprodukálásának és tetszőleges kombinálásának eddig útjába álló tér- és időbeli, valamint emberi korlátainak a lebontását végzi be. Ez a forradalom nemcsak a hagyományos technológiákat ítéli halálra, hanem a hagyományos gondolkodásmódot, életfelfogást, monokultúrát is. Az információs társadalom programja olyan jövőkép, amely a számítástechnika (informatika, információs technológia) és a kommunikációs technológia robbanásszerű fejlődésére és összekapcsolódására

épül, és válasz a 21. század világméretű kihívására, a digitális forradalomra Az e forradalom során keletkező technológiák, új típusú szolgáltatások alapjaiban változtatják meg a vállalatok működésének módját, a társadalmi kapcsolatok formáját. Az új alkalmazások megjelenése kihat a hatékonyságra, azon keresztül befolyásolja a versenyképességet, ami tovább gyorsítja a technológiai fejlődést. Megváltoznak a munkavégzés formái, és az új típusú (képzett munkaerőt igénylő) szolgáltatások terjedése növeli a munkahelyek számát. A jövőben azok az országok lesznek gazdagok, amelyek képesek megvalósítani a globális informatikát. E kifejezés sok mindent takar: belefér a multinacionális cégek világméretű hálózata, az átfogó vezetékes és mobiltávközlés, a helyi hálózatok rendszere, a multimédia és az internet. Az információs társadalom néhány évtizeden belül minden bizonnyal alapvetően átalakítja

az emberi civilizációt: a gazdaság, a politika, a kultúra és a hétköznapi élet minden területét, a legnagyobb forradalmat idézve elő a homo sapiens megjelenése óta. A történelem sokszor bizonyította már, hogy az információelvonás az emberi elnyomás egyik leghatásosabb eszköze. Az információs forradalom legfontosabb következménye talán az lesz, hogy a tetszőleges mennyiségű és szabadon csoportosítható adathalmazok megszerzése és felhasználása mindenki alapvető lehetősége lesz. Az internet soha nem tapasztalt mértékben teremt lehetőséget a demokráciára. Richard T. Liebhaber, az MCI Kommunikációs Társaság Stratégiai és Technikai Osztályának vezetője a kilencvenes években megállapította: Megfelelő használat esetén az azonnali információ ereje lehet a valaha is elképzelt legnagyobb adomány az emberiség számára. Minden bizonnyal ez a legnagyobb fenyegetés a valaha is kitervelt zsarnokságra. Azt mondják, a toll,

hatásosabb a kardnál, de gondoljunk csak egy közönséges személyi számítógépben rejlő erőre és az igazán passzentos globális a világ összes személyi számítógépét és egyéb információs technikáját összekötő hálózat hatványozottan megnövekedett erejére. Az információs technikák lehetséges hasznát csak az emberi képzelőerő határai korlátozzák. Illúzióink azonban ezen a területen sem lehetnek. Nyilvánvaló, hogy az információs társadalom is kitermeli a maga ellentmondásait, egyenetlenségeit. Már napjainkban szembesülhetünk azokkal az elképzelésekkel, melyek szerint az információs társadalomban két osztály lesz: felül a digitálisok, alul az összes többiek. De ahogy az egyes társadalmak, úgy az államok is ki vannak téve további differenciálódásoknak, még ha nem is minden esetben a megszokott törésvonalak mentén. A digitálisan gazdag országoktól minden korábbinál jobban leszakadnak az információs

forradalomból kiszoruló országok. A gazdasági és politikai erőt, sőt a hadviselés módját és képességét is az elektronikus kommunikáció valamilyen mértékegységével mérik már ma is. Az információs társadalomhoz kapcsolódó illúziókkal szemben elég talán egyetlen tény: a nagyhatalmak vezérkari akadémiáin néhány http://www.doksihu éve külön is oktatják az infóhadviselést, mellyel a globalizáció újabb fejezete nyílik meg, hogy régi fejezeteket idézzen emlékezetünkbe