Jogi ismeretek | Alkotmányjog » Szuverenitás

Alkotmánytani szeminárium 2003/04 tanév Szuverenitás B.Max 1 Tartalomjegyzék 1. A szuverenitás fogalmának kérdése 3 1.1 A szuverenitás – elméletek 3 1.11 A teokratikus elmélet (két kard elmélet) 3 1.12 A fejedelmi vagy uralkodói szuverenitás elmélete 3 1.13 A szuverenitás dualista fogalma 4 1.14 A szuverenitás megosztásának elmélete 5 1.15 A szuverenitás elmélete, a monista felfogás új megfogalmazása 6 1.16 A nemzeti szuverenitás elmélete 6 1.17 A jogszuverenitás 7 2 A szuverenitás megjelenése a Magyar Alkotmányban 7 3 A népszuverenitás közvetlen megvalósulásának formái 8 4 Az állami szuverenitás fogalma és összetevői 9 4.1 Az állami főhatalom 9 4.2 Az államterület 10 4.3 Az állam lakossága 10 5 Az államok belső tagozódása 11 5.1 Az unitárius állam 11 5.2 A föderatív állam 11 5.21 A föderatív állam előnyei 12 5.22 A föderatív állam hátrányai 12 5.23 Átmeneti formák:

konföderáció (államszövetség), perszonálunió, reálunió 13 5.24 A második kamarák 13 5.241 A második kamarák típusai 14 5.242 A második kamara hatásköre 15 6 A nemzeti és etnikai kisebbségek 15 Jegyzetek 17 Irodalomjegyzék 18 2 1. A szuverenitás fogalmának kérdése Mi is a szuverenitás? Mit jelent az állami szuverenitás? Ezzel a problémával az elmúlt századokban sokan foglalkoztak. A szuverenitásnak – az alkotmányhoz hasonlóan – nincs egységes fogalma. Mivel a nemzetközi jog sem dolgozott ki a modern társadalmi és politikai viszonyoknak megfelelő szuverenitás- fogalmat, az államok maguk döntik el, mely államokat tartják szuveréneknek és melyeket nem. 1.1 A szuverenitás – elméletek A szuverenitás, vagyis az, hogy ki gyakorolja a főhatalmat, a társadalomtudományok egyik fő kérdése volt. Már az ókorban is foglalkoztatta a filozófusokat, hogy honnan ered a hatalom, milyen a kormányzás ideális

formája, illetve milyen az egyén és a hatalom viszonya. A szuverenitás elve a királyi hatalmak létrejöttekor jelent meg Európában. A feudalizmusban a széttagoltság megszüntetéséért folytatott harc során szükség volt az államhatalom egységét alátámasztó elméletre. Ezt a szerepet töltötte be a szuverenitás fogalma, amely a teljes államhatalmat egy kézben tartó abszolút királyi hatalom alátámasztására szolgált. 1.11 A teokratikus elmélet ( két kard elmélet) Ez az irányzat az egyház hatalmának elsőbbségét hirdeti. A Biblia egy érdekből félreértelmezett tételéből azt a következtetést vonták le, hogy Péter apostol és utódai a pápai székben a világi és az egyházi hatalmat is elnyerték Istentől. Az egyház azonban a világi hatalmat, tehát az államhatalom gyakorlásához fűződő jogot átadta a Német - Római Birodalom császárának, aki így a pápa hűbérese lett. 1.12 A fejedelmi vagy uralkodói szuverenitás

elmélete Az invesztitúraharc folyamán a pápaság és a császárság egyaránt a háttérbe szorult, és ezzel együtt a teokratikus elmélet is elhalványult. A nemzeti királyságok kiválása maga után vonta azt az igényüket, hogy saját, nemzeti uralkodóiknak 3 uralkodáshoz fűződő jogát elméletekkel támasszák alá. Ennek az irányzatnak jelentős képviselője Jean Bodin volt, aki 1576-ban, a „Hat könyv a köztársaságról” című művében elsőnek fogalmazta meg a szuverenitást, az állami teljhatalmat, mint „ a polgárok és alattvalók feletti, törvények által nem korlátozott hatalom teljességét” 1 . A szuverenitás fogalmának évszázadokon át vitatott, de máig ható elveit lényegében az állami főhatalom egységes és oszthatatlan, valamint korlátlan és korlátozhatatlan jellegében határozta meg. Hasonló véleményen volt Thomas Hobbes, aki 1651-ben „Leviathán” című művében alátámasztja az állam és az államfő

erős hatalmát, megrajzolva a racionális államhatalom képét. Hobbes szerint a szuverenitás egy és oszthatatlan, a főhatalom az államfőé és mindenki az ő alattvalója, akiknek kötelességük a főhatalom által kibocsátott törvényeket mindaddig betartani, amíg az képes biztosítani a békét, a biztonságot és polgári jólétet. A fejedelmi szuverenitás elmélete megalapozta az abszolutista uralkodó következő jogait. Korlátlanul alkothatott és szűntethetett meg jogot, megállapíthatott bizonyos alkotmányos szabályokat anélkül, hogy magát kötötte volna. Nem kellett tekintettel lennie sem az általa alkotott, sem az örökölt jogra, de mindenki kötve volt hozzájuk. Minden hatáskört magához vonhatott A más kezében lévő hatalom tőle származott, így alá volt rendelve. Nyoma sem volt tehát a hatalom megosztásának. Szuverenitása feltétlen, visszavonhatatlan és időben korlátlan volt. Szuverenitása tartalmilag is korlátlanul

érvényesült, így nem volt vele szemben sem a népnek, sem a rendeknek ellenállási joga. Ezen tartalmi korlátok jelentették az abszolút hatalom első korlátait. 1.13 A szuverenitás dualista fogalma Az angol polgári forradalom során új hatalmi helyzet jött létre és új szuverenitáselmélet is született, amely megmutatta az angol hatalomgyakorlás módját. Az 1689-ben megszületett Bill of Rights az abszolutista uralkodó jogosítványait felszámolva 4 létrehozta az alkotmányos monarchiát. John Locke 1690-ben „Két értekezés a polgári kormányzásról” című művében megfogalmazta a „the King in the Parliament” – elvét (király a parlamentben), azaz szembeállította az abszolutizmust a polgári kormányzattal. Korlátozta a legfőbb hatalmat, javaslatot dolgozott ki annak ellenőrzésére és megoldást kínált a hatalom megosztására. Négy korlátot állított fel a legfőbb hatalommal szemben. 1/A hatalom nem rendelkezhet önkényesen az

emberek életével és vagyonával. 2/A legfőbb hatalom nem kormányozhat önkényes, rögtönzött rendeletekkel, hanem csak kihirdetett, mindenkire egyenlően alkalmazandó állandó törvények alapján. 3/Az állam senkitől sem veheti el beleegyezése nélkül tulajdonát. 4/A törvényhozó szerv nem adhatja át másnak az emberek által rábízott törvényes hatalmát. A hatalom ellenőrzésének eszközeként a képviseleti elv érvényesítését javasolta. A képviselőkre átruházott hatalom és a többségi elv biztosítja, hogy a szabadon választott és szabadon döntő képviselők döntését az egész társadalom kötelezőnek ismerje el magára nézve. Locke a szuverenitásnak a parlament és a király közötti megosztásával egyúttal megkülönböztette egymástól a törvényhozó, a végrehajtó és a föderatív hatalmat, valamint a prerogatívát. Nagy érdeme, hogy elsőként vázolta fel az abszolutizmust követő korszak, az alkotmányos monarchia

államhatalmának lehetséges működését, megoldásai máig meghatározó befolyást gyakoroltak az alkotmányok fejlődésére. 1.14 A szuverenitás megosztásának elmélete Az angol alkotmányos berendezkedés nyomán Montesquieu 1748-ban „A törvények szelleméről” című művében a szuverenitás új felfogását dolgozta ki. Nem foglalkozott a szuverenitás eredetével, helyette megosztásának szükségességét hangsúlyozta. Véleménye szerint a hatalommegosztás az egyetlen védekezési lehetőség a zsarnokság kialakulása ellen, ezért a törvényhozást olyan szerv kezébe kell helyezni, amelyben a legkülönbözőbb társadalmi rétegek jutnak 5 képviselethez. A végrehajtást a király alá kell rendelni, az igazságszolgáltatást mindkét elemtől független bíróságra kell bízni. Ha a három elem közül kettő egy kézbe kerül, zsarnokság jön létre. Montesquieu a hatalmi ágak ellensúlyokként való szembeállítását is szükségessé

tette, tehát mindhárom ágnak ellenőriznie kell egymás működését, fékezni kell a túlkapások ellen és mindezt el nem vonható jogosítványokkal. 1.15 A szuverenitás elmélete, a monista felfogás új megfogalmazása A népszuverenitás fogalmát Jean Jacques Rousseau dolgozta ki, aki mindenféle megegyezést elutasított a hatalom kérdésével kapcsolatban. A „Társadalmi szerződés” című, 1762-es művében arról ír, hogy hogyan lehet biztosítani az egyén szabadságát, személyét és vagyonát. Szerinte olyan társulásra van szükség, amelynek tagjai önként lemondanak jogaikról a közösség javára. Mindenki az általános akarat irányítása alatt egyesül. A valamennyi személy fölött álló személy a főhatalom, a szuverén. Rousseau elítélte a szuverenitás megosztását, kritizálta a képviseleti elvet, mert szerinte a főhatalom gyakorlása csak közvetlen néprészvétellel valósulhat meg. A népszuverenitás elvének kinyilvánítása

első alkalommal 1776ban, Amerikában, a „Virginiai Jognyilatkozatban” történt meg, ezt követte a francia „Az ember és polgár jogainak deklarációja”. Mára a modern demokratikus alkotmányok többsége jogilag is rögzítette a szuverenitás eszméjét, a szuverenitás teljességének végső hordozója a nép, és minden hatalom a néptől származik. 1.16 A nemzeti szuverenitás elmélete Kezdetben a nemzeti szuverenitás fogalma megegyezett a népszuverenitás fogalmával. Ezt „Az ember és polgár jogainak deklarációja” 3. cikkelye rögzíti: „sem testület, sem egyes ember nem gyakorolhat olyan hatóságot, amely nem kifejezetten a nemzettől ered.” 2 A nép- és a nemzetszuverenitás fogalmának egybeesése a nép és a nemzet fogalmának szinonimaként való 6 használatára vezethető vissza. A nemzetállami eszme megerősödése, a nemzetállamok létrejötte, során a XIX- XX. században szétvált a nép és a nemzet fogalma. A nemzeti

szuverenitás az önrendelkezés jogát kezdte jelenteni, vagyis minden nép saját maga, önállóan és szabadon dönthetett az államformájáról. A nemzeti szuverenitás fogalmát az ENSZ Alapokmánya nemzetközi alapelvként rögzítette. 1.17 A jogszuverenitás Ez az irányzat a jog főhatalom jellegét ismeri el, mégpedig abban az értelemben, hogy minden államhatalmi megnyilvánulásnak alkotmányosnak kell lennie. Az alkotmány alaptörvény, garanciákkal biztosítja a jogállamot. A jogszuverenitás szorosan összekapcsolódik a népszuverenitással, ugyanis ennek érvényesülésének legfontosabb módja, hogy az alkotmányozó hatalom a nép. 2. A szuverenitás megjelenése a Magyar Alkotmányban A népszuverenitás fogalmát a Magyar Köztársaság alkotmánya így fogalmazza meg: „A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.” 3 .A

népszuverenitás tehát a nép hatalmát jelenti, azaz minden hatalom a néptől származik, joga berendezkedéséről és lehetősége, maga hogy döntsön, alkotmányos meghatározza államszervezetének felépítését, és annak működését. Az államhatalom alanya is a nép, és ezt a hatalmát választott képviselők útján közvetetten és saját maga által közvetlenül gyakorolja. 7 3. A népszuverenitás közvetlen megvalósulásának formái Ennek a helyzetnek a fennállása esetén a fontos, hatalommal kapcsolatos kérdésben a népnek kellene dönteni, ez azonban az államok kiterjedt területe miatt csak korlátozottan valósulhat meg. A hatalom közvetlen gyakorlásának klasszikus formája az ókorban valósult meg, a népgyűlésen való döntéshozatal formájában. Az athéni poliszokban működő rendszer ma csak ott élet- és működőképes, ahol a közösség kicsi és szociálisan homogén és a közügyek, amelyekről döntenek, világosak

és átláthatóak. Ezen feltételek miatt már csak helyi közügyek során alkalmazható ez a módszer. A ma ismert hatalomgyakorlási formákat és intézményeket kiegészíti a népszavazás (plebiscitum) és a referendum. A népszavazást korlátozni kell, mert nem lehet kellően körüljárni az adott kérdést, sokszor nem úgy teszik fel a kérdést sem, hogy egyértelműen lehessen dönteni igennel vagy nemmel, de a fő probléma az, hogy a polgárok csak arról dönthetnek, amit eléjük bocsátanak. A tényleges hatalom megfogalmazzák a eltolódik azoknak kérdéseket, és a javára, különböző akik modern eszközökkel tudják befolyásolni a tömegeket. A népszavazást össze kell csatolni a társadalmi vitával, ami folyamán tisztázni lehet a népszavazásra bocsátandó kérdés tartalmát, érvelni és cáfolni lehet, ütköztethetők az álláspontok. A plebiscitumnak két fajtája van. Az elsőnél a népszavazás eredménye kötelező

érvényű a képviseleti és egyéb állami szervek számára. A konzultatív plebiscitum eredménye nem kötelező a képviseleti szervre nézve, csak tanácsot ad a döntéshozáshoz. A referendumnál a képviseleti és a közvetlen jogalkotás vegyes alkalmazása jelenik meg. A referendum során a képviseleti szerv először vitázik az adott kérdésről, majd a választópolgárok szavaznak róla, és csak az elfogadás után hirdetik ki a 8 jogszabályt. A referendumnak szintén két fajtája van Egyfajta csoportosítást jelent az obligatórius (azaz kötelező) a fakultatív referendum megkülönböztetés. A referendum tárgya csoportosítható: alkotmányos, referendum és szerinti szerint törvényhozási is vagy önkormányzati rendeletre vonatkozó referendum). Időpontja szerint preventív és szukcesszív, hatályát tekintve konstutív és abrogatív referendumról beszélhetünk. A közvetlen hatalomgyakorlás másik eszköze a népi

kezdeményezés (népi iniciatíva), melynek során meghatározott számú, választójoggal tárgyalást rendelkező kezdeményezhet, azonban állampolgár az kötelező elfogadást nem kényszeríthetik ki. A népi kezdeményezésnek is két fajtája van, az előbb említett imperatív iniciatíva és a fakultatív iniciatíva. 4. Az állami szuverenitás fogalma és összetevői Az állami szuverenitás két elemből áll: belső és külső szuverenitás. A belső szuverenitás jelentése, hogy az állam önállóan meghatározza és megtartja jogi rendjét, és gyakorolja a területén lévők felett a főhatalmat. A külső szuverenitás egyenlő az állam függetlenségével és a nemzetközi életben való egyenlő részvétellel. Az állami szuverenitás egységes, az egyik elem sem létezhet a másik nélkül. A belső szuverenitás tartalma három alapelemből áll: az állami főhatalom, az államterület és az állam lakossága. Ha e három alapelemből egy is

hiányzik, már nem létezik szuverén állam. További fontos elemek kapcsolósnak a fentiekhez: az állam felségjelvényei, tehát a címer és a zászló, az ország fővárosának kijelölése, mert az az állami élet központja. 4.1 Az állami főhatalom Szuverén hatalmat jelent, azaz az állam területén lévő minden hatalom ennek van alárendelve. Parancsolást is jelent, aminek a 9 hatalom alattiak engedelmességgel tartoznak és ennek érdekében megengedett a kényszer is. A demokratikus állami főhatalomnak korlátozhatónak és korlátozottnak kell lennie. 4.2 Az államterület Az államterület az a terület, ahol az állam hatalma megvalósul, az állami szuverenitás térbeli kiterjedése. Az államterület más államoktól való elhatárolása az államhatárral történik. Az államok a határok megállapítása és elismerése során különböző elvekre hivatkoztak: a természetes határok elve, a hatalmi egyensúly elve, nemzetiségi elv, népek

önrendelkezésének elve, stb. Az államterület egyszerre természeti, földrajzi és jogi kategória. Az állam területén megvalósuló főhatalom alatt azt értjük, hogy az állam hatalma a területén lévő minden természetes és jogi személyre, valamint dologra kiterjed, és más állam hatalmát erről a területről kizárja. Az államterület több összetevőből áll: szárazföldi, vízi és légi területből. A szárazföldi területhez tartozik a földterület államhatár által behatárolt része, valamint az alatta elterülő részek egészen addig, ameddig a technikai eszközökkel lehetséges lehatolni. A vízi területhez tartoznak a csatornák, a folyók, tavak és egyéb belvizek, valamint a tengerek bizonyos részei. A légtér az állam feletti rész, felső határáról nincs általános szabály, azt viszont mindenki elfogadta, hogy a világűr nem sajátítható ki. Az államterület kiegészítői a felségjelekkel ellátott hajók és légi

járművek. Az államterület az állami főhatalom hatalomgyakorlásának tárgya is, felette szabadon rendelkezhet, maga állapítja meg a beosztást, az államhatár védelmét, az államterület elhagyásának rendjét. 4.3 Az állam lakossága Jogi szempontból két nagy csoportra osztható: az állam jogi értelemben vett lakossága és az állam tényleges lakossága. Az állam jogi értelemben vett lakosságát azok a természetes személyek alkotják, akik állampolgársággal rendelkeznek az adott államban. „Az állampolgárság a természetes személyeknek 10 meghatározott államhoz fűződő, jogilag is szabályozott speciális viszonya, amelyben mind az államnak, mind a személyeknek pontosan körülhatárolható jogai és kötelességei vannak.” 4 . Az állam tényleges lakossága azoknak a személyeknek az összessége, akik egy adott időpontban az állam területén tartózkodnak, tehát az állam területén tartózkodó állampolgárokból

és idegenekből áll. 5. Az államok belső tagozódása A szuverenitás szempontjából területi tagolódás szerint léteznek unitárius és föderatív államok. 5.1 Az unitárius állam Területén nincsenek önálló államisággal rendelkező területek, az állami hatalom néhány központi szervé. Az unitárius állam lehet centralizált vagy decentralizált. Centralizált unitárius állam esetében az összes állami döntési jogosultság egyetlen szervre korlátozódik. Decentralizált unitárius állam esetén viszont léteznek olyan intézmények, amelyek saját döntési joggal rendelkeznek. 5.2 A föderatív állam A föderatív állam az egyenlő jogú tagállamok stabil közössége, amely kifelé egységes államként jelenik meg. A föderatív állam több állam egyesülése során jön létre. Ekkor a tagállamok önállóságuk egy részét a szövetségi államra ruházzák, lemondanak külső szuverenitásukról, és alávetik magukat a szövetségi állam

által alkotott jognak. A föderatív állam szervezetét, elveit, működését a szövetségi alkotmányban rögzítik. Ez tartalmazza azt is, hogy a tagállamok területe a tagállamok beleegyezése nélkül nem változtatható meg. A feladatok fel vannak osztva a tagállamok és a központi állam közt, érvényesül a szubszidiaritás elve, ami azt jelenti, hogy a nagyobb testületeknek csak olyan feladatot szabad végezniük, 11 amelyeket a kisebbek nem képesek jól, vagy jobban teljesíteni. A tagállamok hatáskörét az alkotmány biztosítja, a hatáskörükbe tartozó ügyekben államszervezetüket önállóan járhatnak önállóan el. alakítják A tagállamok ki és saját alkotmányukban rögzítik. A szövetségi államokban kétkamarás parlament található, amelynek az ún. második kamarája biztosítja a szövetségi törvényhozásban a tagállamok érdemi részvételének lehetőségét. 5.21 A föderatív államok előnyei Az előnyök közé

sorolható a hatalommegosztás kiszélesedése. A klasszikus végrehajtás, (horizontális) hatalommegosztás igazságszolgáltatás) mellett (törvényhozás, a vertikális hatalommegosztás is érvényre jut. Az egységekre tagolódás megkönnyíti az állami tevékenységek áttekinthetőségét, és a polgárok könnyebben vehetnek részt a közügyekben. A szövetségi szinten kisebbségben lévő pártoknak esélyük van tagállami szinten a hatalomhoz jutáshoz. A tagállamok közelebb vannak a hétköznapok problémáihoz, így hatékonyabban, gyorsabban tudnak reagálni ezekre. A tagállamok versengenek egymással, és miközben fékezik, ellenőrzik egymást, stabilizálják a szövetséget. A tagállamokra való tagolódás több központot hoz létre, ez ellentétben áll az unitárius állam fővároscentrikusságával. 5.22 A föderatív állam hátrányai A hatalommegosztás komplikálttá teszi az állami tevékenységet, és a döntéshozatal nehézkessé

válik. A szövetségnek és a tagállamoknak egyaránt várniuk kell a kezdeményezések során, és az időigényesség ront a hatékonyságukon. A tagállamok önállósága olyan eltérésekhez vezethet, amelyek miatt a polgárok nem vagy nehezen tudják ügyeiket intézni. 5.2 3 Átmeneti formák: konföderáció (államszövetség), perszonálunió, reálunió A konföderáció több állam által létrehozott tartós kapcsolat, amely során a tagállamok megtartják teljes szuverenitásukat. 12 Állandó jellegű egyeztető szervet alakítanak ki, amelyben az egyhangú döntés elvét alkalmazva jutnak közös érvényre az érdekek. Ezen szerv összetételét a tagállamok határozzák meg, és képviselőket delegálnak. Az államszövetség gyakran föderációvá alakul. A perszonálunió lényege, hogy a tagállamok egy közös államfő kapcsolja össze. A reálunió a perszonálunió továbbfejlesztett alakja, ahol már nem csak az államfő közös, hanem

közös állami szervek is létrejöttek a közös ügyek vitelére. 5.24 A második kamarák A parlament felépítésének kérdése Európa számos államában felmerült, majd a XIX. században sorra alakultak ki a második kamarák. A rendi fejlődés során kialakult felsőházak eredeti szerepe a főrendek privilegizált törvényhozó szerepének biztosítása volt. A XVIII században jött létre az az elmélet, amely szerint a második kamaráknak a népképviselet ellensúlyozásának funkcióját szánták, tehát közvetítsen a az uralkodó és a felsőház között. Az angol alkotmányos berendezkedés vizsgálata során a XVIII. században arra a következtetésre jutottak, hogy a társadalmi erők egymást ellensúlyozva megvédik a szélsőségektől mentes rendszer működését. Ebbe az elképzelésbe illeszkedik a második kamara, melynek célja a korona és a nép közti közvetítés. A kétkamarás parlament tulajdonképpen a törvényhozó hatalom

megosztását jelentette az erősödő polgárság és a gyengülő, de még mindig erős feudális erők között. A második kamarák kialakulása feltételezi a két fél közti kompromisszum létrejöttét. Bár a mai demokratikus államok többségében létezik második kamara, arra is találunk példát, hogy a második kamara hiánya miatt nem válik fékevesztetté a felsőház. Magyarországon századokon át kétkamarás volt a törvényhozó testület. Európa számos államában most is kétkamarás parlamentek működnek, ez nem elégséges indok a második 13 kamara létrehozásához. Az elmúlt évek, évtizedek társadalmi és politikai változásai nyomán azonban ismét felmerült a második kamara indokoltsága, különösen a kisebbségek képviseletével kapcsolatosan. A második kamara létrehozása sok helyen szükségessé tenné az alkotmány megváltoztatását. A hazai kisebbségek parlamenti képviselete és a külföldre sodródott magyar

állampolgárok választójogának, képviseletének kérdése a rendszerváltás óta téma a politikai körökben. A környező országoktól eltérően hazánkban 13 kisebbség él, és az ország területén viszonylag elszórtan élnek. Ilyen körülmények közt a második kamara jelentené számukra a képviselet megoldását. A kisebbségek maguk választanának vagy delegálnának bizonyos számú képviselőt maguk közül a második kamarába. Hasonlóképpen lehetne megoldani a külföldön élő magyar állampolgárok képviseletét. A meghatározott számú képviselőt postai úton, szavazással választanák. 5.241 A második kamarák típusai A kialakulásuk különböző módja és az eltérő funkciók szerint a második kamarák több típus elemit hordozzák, de kiemelhető egy- egy jellegzetesebb elem. Mindegyik közös jellemzője, hogy a törvényhozó hatalom gyengítésére törekszenek. Az első típus a pairek kamarája típusú kamara, melynek szerepe az

arisztokrácia nyílt képviselete. A második típus a népképviseleti jellegű második kamara, ami az előbbinek ellentéte. Ez az első kamara másolata, de a választhatóságot és a választójogot magasabb cenzushoz kötötték. A harmadik típus a szövetségi államok tagállamainak képviseletére szolgáló második kamara. Fő feladata a tagállamok jogainak védelme és érdekképviseletük. A negyedik típus a helyi közösségek képviseletére épül és főképp a neolatin országokra jellemző. 14 Az ötödik típus a korporatív második kamara, ami elsősorban a két világháború közti időszakra volt jellemző. 5.242 A második kamara hatásköre A kamrák hatásköre nagymértékben függ a legitimációjuktól. Törvényszerű, hogy minél jobban hasonlít a második kamara választási rendszere az elsőéhez, annál erősebb a hatásköre. Viszont minél jobban hasonlít a második kamara legitimációja az elsőéhez, annál jobban kétségbe

vonható a létjogosultsága. A kamarák hatáskörének jellemző eleme a vétójog, amivel az első kamara döntéseivel szemben élhet. A második kamarák bizonyos speciális törvényhozási hatáskörrel rendelkeznek a következő területeken: az alkotmányos törvények, esetleg az alkotmánymódosítás, pénzügyi törvények, helyi igazgatásra, illetve tagállamokra vonatkozó törvények. Magyarországon a második kamarák feladata lehetne az Alkotmánybíróság tehermentesítése. 6 A nemzeti és etikai kisebbségek A világ országainak többségében élnek olyan népcsoportok, amelyek az állam lakosságánál számszerűen kevesebben vannak, és nyelvük, kultúrájuk, hagyományaik alapján összetartoznak. Ez az összetartozás és az ennek megőrzésére való törekvés elválasztja őket a többi állampolgártól. A XIXXX században az Európában jelentkező konfliktusok a bizonyítékok arra, hogy a kisebbségvédelmet nem védik eléggé nemzetközi

jogi jogszabályok. Alapvető jelentőségűek az ún általános kisebbségvédelmi szerződések, amelyek meghatározták a követelményeket és a szankciókat. A szerződések alapján három csoportba lehet sorolni a kisebbségi jogokat: egyéni jogok, kollektív jogok (anyanyelvük használata, anyanyelvű oktatás, névhasználat, saját kultúrájuk ápolása) és a területi autonómia létrehozásának joga. A második világháború 15 után ezeket a szerződéseket nem létezőnek tekinteték, és az ENSZ sem vállalt szerepet a kisebbségi jogok védelmében és biztosításában. A később meginduló „helsinki folyamat” során a nemzeti kisebbségekre több figyelmet fordítottak. A kisebbségi jogok kapcsán két fontos nemzetközi jogi dokumentumról kell szólni. Az 1988-as „A regionális és kisebbségi nyelvek alapokmánya” e nyelveket az európai kulturális örökség részévé nyilvánítja és számos területen előrelépés történik ezeknek

a nyelveknek a köznapi használata érdekében. Az 1990 november 21-én elfogadott „Párizsi Charta az új Európáért” megerősíti a kisebbségek identitásának védelmét. A Magyar Köztársaság alkotmánya széleskörű védelemben részesíti és szabályozza az ország területén élő kisebbségeket. Alkotmányos védelmüket a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyűlési biztosa látja el, aki a tudomására jutott eseteket vizsgálja és orvosolja. A kisebbségek képviseletét törvények biztosítják. Az Országgyűlés 1993-ban elfogadta a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII törvényt 16 Jegyzetek 1 Jean Bodin: Hat könyv a köztársaságról, 1576; idézi: Dr. Petrétei József in: Szuverenitás és hatalomgyakorlás, 38.o 2 „Az ember és polgár jogainak deklarációja”, idézi: Dr. Petrétei József in: Szuverenitás és hatalomgyakorlás, 43.o 3 A Magyar Köztársaság Alkotmánya, 2. § (2) bekezdés

4 Dr. Petrétei József egyetemi adjunktus: Szuverenitás és hatalomgyakorlás, 54o 17 Irodalomjegyzék Dr. Petrétei József : Szuverenitás és hatalomgyakorlás, 37-61o Dezső Márta : A szuverenitás fogalma. A szuverenitáselméletek , Alkotmánytan, szerk.: Kukorelli István, Osiris Kiadó Budapest, 2002, 119-140o Kilényi Géza : A képviseleti és a közvetlen demokrácia viszonya a magyar államszervezetben, in: Magyar Közigazgatás, Budapest, 1992/12. 673683o Kilényi Géza : A nép, mint hatalmi tényező, in: Magyar Közigazgatás, Budapest, 199? 18